New Sun - Twilight fanfiction - Új Nap

Új Nessie és Jacob novella - figyelmetekbe ajánlom!

2012-01-26T19:57:00.000+01:00

Sziasztok!

Az irányítópult már megint nem jelezte ki a frisset, pedig már egy nap is eltelt. Láttam, hogy már többen olvastátok az új novellát, ezért ezzel a bejegyzéssel azoknak a figyelmét szeretném felhívni rá, akik még nem olvasták.

Nessie és Jacob novella ITT!

A novella elolvasása csak a New Sun – Shine 15. fejezetének elolvasása után ajánlott!

Jó olvasást kívánok hozzá! Extra-extrahosszú lett! :D

Pusz, Krisz

Nessie és Jacob novella - Múlt, jelen, jövő...

2012-01-25T17:29:00.002+01:00

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt van a már beharangozott novella soron kívül. Remélem, annak ellenére, hogy ennek a kiegészítő novellának egy bizonyos része a New Sun utóbbi fejezeteinek a más szemszögből való leírása, tetszeni fog. :)

A novella elolvasása csak a New Sun – Shine 15. fejezetének elolvasása után ajánlott!

A kommenteket – és voksokat – most is nagyon szépen köszönöm! A következő fejezetig bezárólag válaszolok rájuk, addig is az utóbbi részhez is várom a véleményeiteket. :)

További szép hetet, ehhez a hosszú (36 oldalas) novellához pedig kellemes olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

Nessie és Jacob novella

Múlt, jelen, jövő…

Jacob szemszög

„Pontosan nem tudom, miért, de megtanultam, hogy kapaszkodni kell a reménybe, még ha esztelenségnek tűnik is, függetlenül attól, hogy hogyan vagy mikor bukkan fel.”

Mikor megéreztem a vámpír szagát, akivel már hetek óta „macska-egér játékot” folytattam, mióta csak betette a lábát Montereybe, amilyen gyorsan csak tudtam, úgy szedtem a mancsaim, hogy most végre elkaphassam.

Most nem szabadulsz a karmaim közül! – morogtam. A nomád ismételten egy fiatal lány társaságában volt, aki a többiekkel ellentétben még nagyon is élőnek tűnt, bár a testtartása és a tekintete mintha bódult lett volna.

A vérszívó annyira el volt foglalva áldozatával, hogy észre sem vette közeledésem, majd jelenlétem. Vagy, ha észre is vette, figyelmét akkor is a lány tartotta fogva, így előnyt szereztem, amit nyomban ki is használtam. Lendületet véve egyetlen ugrással szeltem át a köztünk lévő távolságot, majd míg a lány ájultan összeesett a fa tövében, megszabadítottam a vámpír nyakát a terhétől.

Miután máglyát raktam a démon maradványaiból – még farkas alakban is mindig tartottam magamnál öngyújtót az ilyen esetekre –, felkaptam a karjaimba az ájult lányt, elvégre is csak nem hagyhattam a semmi közepén. Szerencsére nem volt messze jelenlegi lakhelyem, és a lányon nem láttam különösebb sérülés nyomát. Megnyugodtam, egyfelől, hogy nem esett baja, ami kész csoda volt, még éppen időben érkeztem, másfelől, hogy nem szorul rendkívüli ellátásra. Elég furcsán vette volna ki magát, ha egy szál rövidnadrágban kellett volna besétálnom vele a kórházba, a tél közepén.

Elvittem és lefektettem a még mindig kába lányt, aztán felraktam vizet a teának. Gondoltam jól jön majd valami meleg, ha felébred. Emlékeztettem is magam, hogy vigyáznom kell, meg ne érezze a testem forróságát, ami több mint szokatlan lenne a számára. Mikorra felforrt a víz, a szobából mozgolódás zajai szűrődtek ki. Magához tért!

A teát csészébe töltöttem, és bevittem. A fiatal lány akkor kezdett csak igazán magához térni, amikor meglátott. Könnyes szemeivel gyorsan végigmért, majd talán azért, mert látta, nem vagyok olyan, mint a támadója megkönnyebbülten sóhajtott, de aztán újra eleredtek a könnyei. Közelebb léptem és helyet foglaltam az ágy végében mire megpróbált hátrébb húzódni tőlem, de a háta már így is a falnak feszült.

– Ne félj tőlem, nem akarlak bántani – csitítottam.

– Hol… Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Mi történt? – zúdította felém kétségbeesetten kérdéseit. Gyorsan ki kellett találnom valamit, elvégre az igazat mégsem mondhattam el neki, már csak az ő érdekében sem. Az a nomád, aki megtámadta már jó pár fiatal nőt megölt szerte az államokban, és még ki tudja mennyit a határokon túl. Ennek a lánynak nagy szerencséje volt, reméltem, nem sejti, hogy mibe keveredett, és hamar visszatérhet a normális életéhez.

– Az erdőben találtam rád, eszméletlenül, hát elhoztalak hozzám – feleltem. Örömmel észleltem, hogy zihálása alább hagyott. – Csúnyán beverted a fejed – tettem hozzá, mire egyből az említett ponthoz kapott. Nem tudtam, hogy mi lett volna, ha nem ájul el, akkor ott. Már maga a tény, hogy léteznek vérszívó démonok, ráadásul szerencsétlenül összeakadt eggyel, akit aztán egy farkas széttépett a szeme láttára több lett volna, mint sokkoló.

– Mi történt? – kérdezte újból. Részletes választ akart, és láttam rajta, addig nem tágít, míg meg nem kapja azt. Zöld szemeibe nézve különös érzés fogott el. Megmagyarázhatatlan.

– Éppen arra sétáltam, amikor zajt hallottam – kezdtem bele a hirtelen kitalált hazug mesébe, miután egy perc néma csöndet követően felálltam az ágyról, hogy átnyújthassam neki az asztalra helyezett csészét. Szomjasan nagyot kortyolt belőle. – Mostanában sok nőt bántottak a környéken, hát gondoltam megnézem, mi történik, talán segítségre van szüksége valakinek. – Végtére is nem hazudtam, csak éppen finomítva adtam elő a valós tényállást, de így is megborzongott. – Jól vagy? Nem fázol? – kérdeztem, majd a takaróért nyúltam, hogy reszketeg alakja köré csavarjam. Olyan különös volt! Mintha ezer éve ismertem volna már. Egy egész perc is eltelhetett, amit tekintetében elveszve töltöttem. Aztán nyomban hátrébb húzódtam, ahogy rájöttem, mennyire közel vagyok hozzá és, hogy talán félreérti a dolgot. Arcán ekkorra már kibontották szirmaikat, zavara szülte tűzrózsái.

– Szóval te amolyan „nők önkéntes védelmezője” vagy? – kérdezte viccesen, tekintetét helyettem inkább az egyszínű takaró huzatán tartva.

– Fogjuk rá – nevettem fel halkan.

– És utána? – követelte szelíden a történtek elmondásának folytatását.

– Nem tudok többet mondani – ráztam meg a fejem. – Mikor rád találtam, már nem volt ott senki más. A földön feküdtél egy fa tövében, és mivel én közelebb voltam, mint a kórház, így ide hoztalak – magyaráztam. Reméltem, nem sejt semmit a támadója kilétéről, és így elhisz mindent, amit mondok.

– Hálásan köszönöm! Nem tudom mi lett volna, ha nem jössz. – Könnyes hangon mondott hálát, amiért megmentettem az életét. – Még azt mondd meg kérlek… – Váratlanul elcsuklott a hangja és ökölbe szorult a keze. A jelekből már jól tudtam, hogy mit akar kérdezni, és láttam, hogy ez mennyire megviseli. –, amikor rám találtál én… én… – Az ajka úgy remegett, mint a kocsonya, csoda volt, hogy ennyit ki bírt nyögni. Gyorsan megadtam hát a választ fel nem tett kérdésére, hogy eloszlassam az aggályát.

– Nyugodj meg, minden rendben – csitítottam először is. – Ha azt akarod kérdezni, hogy bántott-e téged az az alak – rándult meg ajkam az undortól önkéntelenül is –, akkor megnyugodhatsz, mert egyetlen ujjal sem nyúlt hozzád. – Bíztam benne, hogy nem kérdez semmit, csak elhiszi és megnyugszik, de csak nem hagyta ennyiben a dolgot. – Nem volt ideje! – feleltem újból, felkelve az ágyról. Az igazat nem mondhattam el, így megint csak ki kellett találnom valami hihető hazugságot. – Miután meghallottam a zajt hamar odaértem, csak annyi ideje lehetett, hogy elmeneküljön. Az öltözeted pedig érintetlen volt – tettem hozzá halkan, rá se nézve, nehogy kiolvassa szemeimből, nem teljesen ez az igazság. A nomád persze valóban nem bántotta, szerencsére időben érkeztem, hogy megakadályozzam abban, újabb ártatlan essen áldozatául, csak hát a többi…

– Örökké hálás leszek neked – sóhajtotta megkönnyebbülten.

– Kérsz valamit? – Igyekeztem elterelni a témát.

– Nem, köszönöm – rázta meg a fejét, majd felém nyújtotta az üres csészét, és akkor megláttam! Bal csuklóján viselt karkötőjén ott díszelgett az a címer, mely évtizedek óta kísértett álmomban. Próbáltam elfelejteni, elnyomni magamban az emlékeket, de mindhiába. Egy mindennél erősebb kapocs kötött ahhoz a családhoz, akiknek címerét magán viselte az a lány, akit szerencsésen megmentettem. – Mi az? – Értetlenkedő kérdése szakított ki végül döbbent bambaságomból.

– Semmi, ne haragudj, csak a karkötődet néztem. Különös egy darab – vontam össze szemöldököm. Máson sem kattogott az agyam, minthogy véletlenek nem léteznek. Esztelenségnek tűnt, hiszen nem szabadott, de a remény, még ha legapróbb szikrája is, újra fellobbant lelkemben, hogy egyszer talán ismét láthatom Szerelmemet.

– Inkább egyedi. Családi címer – válaszolta természetesen, mire egy gondolat ötlött fel bennem, a perc töredékrésze alatt olyan nyugtalanná téve, mint addig még soha semmi.

– A családodé? – kérdeztem hitetlenül. Nem akartam, hogy igaz legyen, ami felvillant előttem lehetőségként. Igaz, első perctől különösnek találtam, bár az is lehet, hogy csak a lány szerencséje volt, hogy az a vérszívó vele nem végzett olyan gyorsan, mint a többiekkel, akiket képtelen voltam megmenteni. Bárhogy is történt, bármi is változtatta meg annak az undorító féregnek a jól bevált taktikáját, és okozta ezt a szerencsés kimenetelt – először megtámadja az illetőt, mint védtelen nőt, majd, mint zsákmánnyal bánik vele, és végül végez vele, még mielőtt elkaphatnám –, nem akartam arra gondolni, hogy mindennek az az oka, hogy az előttem ülő lány, talán csak részben ember. Hogy talán Szerelmem megfogadta kérésem, és megtalálta a boldogságát, melynek gyümölcsét épp én mentettem meg. Nem, az nem lehet, neem!

– Igen, vagyis… a vőlegényem családjáé – felelte, amitől először elhamarkodottan megkönnyebbültem, majd mikor észbe kaptam, megrémültem.

– Hogy hívják a vőlegényedet? – szegeztem neki a kérdést ijedten. Nyugtalanságom csak fokozódott, ahogy arra gondoltam, ha nem Nessie fiának menyasszonya, akkor a három örökbefogadott Cullen fiú valamelyiké lehet, ami azt jelentené, valami történt az évek során. Valami… szörnyűség!

– Edward… Edward Cullen – válaszolta, mire a jeges rémület hullámai átcsaptak a fejem felett. – Talán ismered? – kérdezte tágra nyílt szemeim láttán.

– Azt mondtad, Cullen? – kérdeztem vissza, és igyekeztem rendezni a vonásaim, és kitalálni valamit, nehogy rájöjjön, hogy nagyon is jól tudom, kikről van szó. – Nem, nem ismerem, csak ismerősen csengett a neve, ez minden – vonta meg vállam nemtörődömön, mialatt borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatok cikáztak ide-oda fejemben. Alig bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem, mi van Bellával, és ami a legfontosabb, Nessie-vel. – Itt laktok Montereyben? – puhatolóztam, közben elvéve a csészéjét.

– Forksban lakom, csak a hétvégére jöttem a szüleimmel.

– Forks? – kérdeztem vissza, hogy jól értettem-e. Persze a hallásom kiváló volt, de a tény, hogy ismét Forksban vannak Cullenék, hihetetlennek tűnt.

– Ismered?

– Jártam már ott… pár éve – feleltem ferdítve az igazságon. – Szóval ott laksz a szüleiddel?

– Igazából a vőlegényemmel – vallotta meg.

– Nem korai ez még? Mégis hány éves vagy? – vontam ingerültségemben önkéntelenül is kérdőre. Edward iránt újra haragot táplált lelkem.

– Ha szeretjük egymást, akkor semmi sem az! – vágta rá karba font kezekkel, dacosan. Akárcsak anno Bellát, ezt a lányt is teljesen megszédítette az a vérszívó parazita. Az ujja köré csavarva irányította, mint egy marionett bábut. A düh parázsból lángokká nőtte ki magát pillanatok alatt. – Amúgy meg még a neved sem tudom – nézett rám bizalmatlanul.

– William. – Az elmúlt évtizedek során, már annyira hozzászoktam, hogy apám nevét használom, hogy természetesen mondtam ki, ha kérdezték kilétem. Csak a családnevemet hagytam meg, ami időközben elterjedtebb lett, így ha bárki is a nyomomra akart találni, annak nem volt egyszerű a dolga. Persze nem mintha bárki is fel akart volna kutatni, legfőképp nem Nessie, hiszen az, hogy elhagytam, megbocsáthatatlan volt, és ha benne nem is, bennem örökre mély, fájdalmas nyomott hagyott.

– Nos, még egyszer nagyon köszönöm William, hogy megmentettél, örökké hálás leszek érte, viszont ideje lenne mennem, a szüleim biztosan aggódnak már értem – hadarta. Menekülni akart, és nem csodáltam. A viselkedésem nem volt éppen barátságos, de hogy is lehetett volna az a megtudottak után.

– Elviszlek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Végtére is csak egy ártatlan lány volt, aki akárcsak Bella, és ki tudja még az eltelt több mint hetven év során hányan, ő is áldozatául esett a vérszívó démon Edward Cullennek.

~*~*~

Mikor megláttam Helgát belépni a Tőzsde épületének ajtaján, gyorsan leadtam a recepción a rám bízott papírokat, és utána siettem.

– Na, milyen volt a hétvégéd? Hívtalak többször is, de nem vetted fel. – Az irodai boxában értem utol. – Na mesélj, mi a helyzet a lovagoddal? – kérdeztem levetve magam a székbe. Míg ő lepakolt, és az aktákat kezdte rendezgetni az asztalán, csináltam pár fordulatot a forgószékkel.

Helga volt a legjobb barátom. Vagyis helyesbítek, az egyetlen barátom! Miután évekig egyik indián törzstől a másikhoz csapódtam, keresve a helyem a nagyvilágban, amiről persze mindvégig jól tudtam, hogy ott van, ahol Nessie van, Kaliforniába jöttem szerencsét próbálni. Montereyben szereztem is állást, méghozzá a tőzsdén. Emlékeztem, hogy a kis kobold, Alice Cullen is a tőzsdének köszönhetően gyarapította a családja vagyonát.

Aktatologatással kezdtem, aztán megismertem Helgát. Szemrevaló lány volt, de az én szívemet csakis egyetlen személy birtokolta, akihez soha nem térhettem vissza. Helga akkor töltötte be a huszonkettőt. Vörösesbarna haja, meleg, tölgyre emlékeztető szeme, és olyan pirospozsgás, kissé pufók arca volt, amire ha csak ránézett az ember, máris jó kedvre derült. Nagyon kedves volt, túl kedves a tőzsde kemény világához. Megismerkedtünk, majd összebarátkoztunk, és amiben csak tudtuk, segítettük egymást. Nagyon jó volt a munkájában, sokat tanultam tőle. Jó tanácsokkal látott el, aminek meg is lett a következménye. Alig egy évvel később én is kaptam egy irodai boxot a másodikon, ahol ő is dolgozott. Cserébe megszereltem a régi tragacsát, amit egész egyszerűen csak Lucindának hívott. Imádta a rózsaszín csodabogarat, pedig tíz másikat, sokkal jobbat is tudott volna venni azon a pénzen, amit addig ráköltött.

Nem igen szerettem ismerkedni, főleg barátkozni. Az évek során már hozzászoktam a magányhoz, de vele más volt. Jó barátok lettünk. Ő éppen olyan volt, mint akivel az ember szívesen megosztja a legféltettebb titkait is, csakhogy az enyémek túl titkosak voltak, és számára még talán rémisztőek is. Aztán történt valami. Egy, a városba tévedő vámpír rátámadt munkából hazafelé menet a cég parkolójában. Akkor este csak azért mentem utána a garázsba, mert a főnök megbízott vele, hogy adjak át neki egy fontos aktát, amit bent felejtett. Szerencsére még épp időben érkeztem, hogy megakadályozzam a bajt, de megsérültem. A vérszívó kétszeresen is hallott volt, én pedig Helga szeme láttára változtam vissza kínok közt vergődve. Az oldalamba mélyedt pengeéles körmök mély sebet ejtettek rajtam, olyat, amit a gyorsan regenerálódó szervezetem sem tudott azonnal begyógyítani. Helga a kocsijába tuszkolt és napokig ápolt. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam, és aki tudta a titkomat.

– Szombaton szakított velem – felelte Helga síri hangon, majd abbahagyta a dossziék rendezgetését és felém fordult. Szemei vörösek voltak a sírástól.

– Hogyan? – hőköltem hátra a döbbenettől. Helga és a titokzatos lovagja, akit sosem láttam, ráadásul nem is helybéli volt, több mint egy éve jártak már együtt. Komolynak tűnt a dolog. Helga úgy hitte, most hétvégén megkéri a kezét, mikor újra a városba jön. – Mégis mit mondott az a nyomorult? – kérdeztem hitetlenkedve, dühösen. Helgát nem lehetett nem szeretni, még ha én csak barátomként, húgomként is tettem.

– Hogy beleszeretett valakibe – felelte kurtán, mire elindultak a könnyei. Átöleltem és vigasztalón megsimogattam a hátát, majd lenyomtam a székre. – Még csak el sem mondhattam neki… – szipogta.

– Mégis mit? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

– Valamit nem mondtam el Jake. – Mindketten körülpillantottunk, hogy meggyőződjünk róla, senki sem hallgatózik. Sosem hívott a munkahelyünkön, az igazi nevemen, itt mindenki William Blackként ismert, így tudtam, komoly a dolog. Letérdeltem elé és figyeltem. – Pénteken rosszul lettem, majd vettem egy terhességi tesztet és… – Elkerekedett a szemem. – Olyan boldog voltam! Azt hittem, hogy megkéri a kezemet. Azt mondta, hogy siet hozzám, mert valami fontosat akar mondani. Úgy terveztem, hogy utána mondom el neki, hogy babát várok, hogy teljes lehessen a boldogságunk. – Ekkorra már patakokban folytak végig könnyei az arcán. – Így is egész héten a szombat délutánt vártam. Azért nem mondtam el neked, mert azt szerettem volna, hogy ő legyen az első, aki értesül róla. Szombaton este aztán beállított, közölte, hogy beleszeretett valakibe és komoly a dolog. Jaj Jake, ha láttad, ha hallottad volna! – zokogott fel. – Üresen fénylettek szürke szemei, amikor rám nézett. Teljesen el volt varázsolva – ecsetelte kétségbeesetten. – Köpni-nyelni nem tudtam, nemhogy elmondani neki, hogy gyereket várok! Végigsírtam az estét és a Vasárnapot.

– Miért nem mondod el neki? – kérdeztem.

– Először el akartam – törölte le könnyeit a kézfejével. – Fel akartam hívni, hogy elmondjam, de aztán rájöttem, hogy ez semmin sem változtatna. Nem akarom, hogy csak azért vegyen el, mert bolondok voltunk és nem vigyáztunk. Ha már nem szeret, nem tehetek semmit.

– És a gyerekkel mi lesz? – böktem állammal lapos hasa felé.

– Sokat gondolkoztam rajta… – Eltöprengett. – Tudod, az én családomban női ágon van egyfajta… – kereste a szavakat – genetikai hiba. Anyámnak azt mondták az orvosok, hogy mivel az átlagosnál kevesebb a petesejtje, nehezebben fog tudni teherbe esni. Anyám negyven múlt, amikor én megszülettem – magyarázta. – De nem csak ezért döntöttem úgy, hogy megtartom a babát. Szerettem Adamet.

Miután kisírta magát a vállamon, hazaküldtem taxival. Arra gondoltam, hogy munka után megkeresem a fickót, és kicsit elbeszélgetek a fejével. Persze nem vártam sokat egy ilyen alaktól, de tudnia kellett, hogy mit hagyott maga után. Felelőtlen volt. Összetörte Helgát, aki lelkileg amúgy is eléggé instabil volt, ráadásul magára hagyta várandósan. Úgy véltem, ha mást nem is érek el ezzel az egész látogatással, legalább kicsikarhatom belőle a gyerektartást, gondolva arra, hogy ha majd Helga nem tud már dolgozni, mert otthon lesz a gyerekkel, kelleni fog neki a pénz.

A titokzatos és alávaló lovagról nem volt más információm, minthogy Adamnek hívják. Szerencsére tudtam Helga jelszavát a gépéhez. Az egyetlen Adamet a névjegyzékében Lahote-nak hívták. Ismerős volt a név, de nem törődtem vele. Kiírtam a címet egy cetlire és munka után elmentem. A Washington állambeli Portlandben élt. A távolság miatt farkas alakban tettem meg az utat, és egy táskában vittem magammal az utcai viseletet.

– Kit keres kedveském? – lépett ki egy idős asszony a folyosóra. Adam egy tömbházban lakott, de Portland gazdagabbik részén.

– Adam Lahote-ét, de úgy tűnik, hogy nincs itthon – fordultam az asszony felé, és rávillantottam egy kedves mosolyt, bízva abban, ettől megered a nyelve, és nem tévedtem.

– Oh! – legyintett. – Adamet hiába keresi kedveském, még vasárnap reggel elutazott. Engem kért meg, hogy adjam oda a gondnoknak a pénzt. Tudja, itt hét elején szedik – mondta nekem. – Szép párt alkottak azzal a tüneményes kislánnyal, aki elé jött, bár a nevére már nem emlékszem – gondolkodott el, mire figyelmeztetően megköszörültem a torkomat, a folytatást követelve. – Adam azt mondta, hogy hazaviszi a kislányt, hogy bemutathassa a családjának. Arra Port Angeles felé laknak azt hiszem. Jaj, pedig mondta, de hát a memóriám ugye már nem a régi – szégyellte el magát a korral járó feledékenysége miatt, pedig arról nem tehetett. Úgy hittem, ez minden, amit megtudhatok az öreg hölgytől, így már majdnem szóra nyitottam a számat, hogy megköszönjem a segítségét, mikor beugrott neki valami. – La Poka! – kiáltotta szinte. – Azt hiszem, azt mondta, La Pokában élnek a szülei.

– Véletlenül nem inkább La Push? – kérdeztem, a fogaim közt szűrve a szavakat.

– Meglehet kedveském, meglehet – bólogatott bizonytalanul.

– Hát köszönöm. – Nagyot nyeltem, majd elköszöntem. A visszafelé vezető út alatt másra sem tudtam gondolni, minthogy a titokzatos Adam Lahote, nővérem, Rachel és egykori falkatársam, Paul leszármazottja. Vagy ha még pontosabb akarok lenni, a fiuk, aki így nem más, mint az én unokaöcsém. Nem tudtam elhinni, de mivel annyira összevágott minden, kénytelen voltam beletörődni. Ahogyan Helgának is abba, hogy Adam minden bizonnyal azért hagyta el ilyen váratlanul, mert megtalálta a lenyomatát. Más logikus magyarázat nem akadt, és ez legalább kevésbé fájt Helgának, aki tudta mindez mit is jelent a számunkra, alakváltóknak, hiszen beszéltem neki Nessie-ről.

Ahogyan eddig is, ezután is segítettem Helgának mindenben. Egyfelől barátilag, másfelől kötelességemnek éreztem, elvégre is Adam a rokonom volt, aki részben önhibáján kívül hagyta magára Helgát és a születendő gyerekét. Akit miután megszületett a nevemre vettem, végtére is Black leszármazott volt. Viszont arra egyikünk sem számított, hogy a kis Gillian első szavát hozzám intézi majd, mégpedig azt, hogy apa!

~*~*~

Miután elvittem a lányt a hotelhez – akinek még csak a nevét sem tudtam –, kicsivel több, mint két napig rágtam magam azon, mit tegyek. Persze legszívesebben azonnal útra keltem volna, hogy bizonyosságot szerezzek arról, Szerelmemnek nem esett baja, hogy él és virul, de épp az ő jólléte akadályozott meg évtizedeken keresztül abban, hogy felkeressem. Ha a Volturi valahogyan, akárhogyan, de tudomást szerzett volna a mi kis különleges románcunkról, és emiatt baja esik, azt sohasem bocsátottam volna meg magamnak!

A szívem igaz, azt súgta, hogy semmi baja Nessie-nek, de úgy éreztem, látnom kell őt, hogy el is higgyem. Így végül harmadnap bejelentettem a munkahelyemen – ahol közel egy éve dolgoztam, mióta újra Montereybe jöttem –, hogy szabadságot veszek ki, majd bedobtam pár holmit a járgányba és útnak indultam. Egyfelől gyanús lett volna, főleg a szomszédoknak, ha csak úgy eltűnök, a kocsi pedig a ház előtt. Másfelől egy ideje elszoktam az állatalakban megtett hosszú utaktól, és legfőképpen a táplálkozás azon formájától, mely mellőzi a kés és a villa használatát. Végül húsz órával és kilencszáznyolcvankét mérfölddel később megérkeztem Forksba. Csak egyszer álltam meg pár órára, hogy ehessek és kifújhassam magam, és csak remélni tudtam, hogy a vérszívók, miután Edward kiolvasta a lány fejéből, velem találkozott, nem szedték a sátorfájukat és álltak tovább, gondolva, hogy „meglátogatom” őket.

A járgányt leállítottam egy út menti pihenőhelyen, közvetlen az erdő mellett, ahonnan állatalakban folytattam utam. Át akartam gondolni, hogy mit teszek akkor, ha félelmem beigazolódik, és bármelyiküknek, Nessie-nek vagy Bellának valami baja történt, de képtelen voltam értelmesen gondolkodni. Nem szoktam túl sűrűn zaklatott lenni, de ezt most egyben bepótoltam.

Úgy terveztem, csak körülszimatolok, igyekezve feltűnés nélkül tenni mindezt, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy vaklárma volt az egész – nagyon bíztam benne, hogy így lesz –, még ma visszamegyek Montereybe. De amikor megpillantottam a vállakra csigákban lágyan leomló bronzvörös hajzuhatagot – pedig még elég távol voltam a háztól –, a szívem elkezdte régi ütemét verni, és azon nyomban elfelejtettem mindent, amit addig sikeresen átgondoltam. A lábaim ösztönösen vittek az irányába. Vonzott felé a kötelék és a szerelem, amit iránta éreztem. Majdnem arról is megfeledkeztem, hogy farkas alakban vagyok.

– Nessie! – nyögtem bele az enyhe szélbe, miután visszaváltozva újra megindultam Szerelmem felé. Ness hangom hallatán mozdulatlanná dermedt. Épp annyira hihetetlen lehetett neki is a helyzet, mint nekem. Több mint hetven éve álmodtam erről a pillanatról, mikor újra láthatom, ha csak egy perc erejéig is, bár nem egészen így képzeltem a körülményeket. Csak Nessie-re koncentráltam, csak őt láttam magam előtt, így fordulhatott elő, hogy későn vettem észre, nincs egyedül. Már a házat körülölelő egyik cédrus árnyékában álltam, amikor észrevettem azt a lányt, akit Montereyben megmentettem. Ekkor bevillant Bella képe és az, hogy vajon mi lehet vele, azonban Nessie látványa a gondolataimat radírként törölte ki nyomban elmémből. – Nessie! – leheltem és előléptem a fa oltalmából, épp abban a percben, amikor a többi vérszívó visszaérkezett. Nem igen mértem fel a helyzetet, a nélkül is tudtam, hogy mit gondolhatnak és érezhetnek most. Tekintetem pedig egyébként is nehezen tudtam volna elszakítani Nessie-től, aki időközben felém fordult. Tágra nyílt tejcsokoládé szemeiben, melyek kísértettek álmaimban hitetlenség csillogott. Újra meg akartam szólalni, hogy biztosítsam róla, nem álmodik, de hangom elhalt. Aztán Ness váratlanul térdre rogyott a friss hóban, és én gondolkodás nélkül siettem oda hozzá, megelőzve mindenki mást.

Letérdeltem elé, de nem mertem hozzáérni. Legbelül még mindig attól féltem, hogy köddé válik érintésem nyomán. Szemeiből szüntelenül hullottak könnyei, és én csak néztem, ahogyan benedvesítik enyhén pirospozsgás arcát.

– Tényleg te vagy az? Tényleg te vagy az… Jacob? – kérdezte Szerelmem síri hangon. Az ajkai remegtek, fátyolos, hitetlenkedő tekintetét rám függesztette. Lassan felemeltem az egyik kezem, ami kissé remegett, és Nessie arcára fektettem, de még mindig nem akart hinni a szemének. Ahogy igazából én sem mertem, nehogy felébredjek ebből a szép álomból és csalódjak.

El akartam mondani neki, mennyire szeretem, még mindig! Hogy mennyit szenvedtem a hiányától, hogy minden éjjel vele álmodtam, de a nappalaim sem teltek el úgy, hogy ne gondoltam volna rá. De egyszerűen képtelen voltam megszólalni, csak néztem őt, és mégis úgy éreztem, mintha pontosan tudná, hogy mit érzek. Ahogyan szemeibe nézve nekem sem volt, szemernyi kétségem sem a felől, hogy még mindig úgy szeret, mint egykor.

Halványan elmosolyodtam, és már éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor is szemem sarkából megpillantottam Edwardot, miután előrelépett, épp a mellé a lány mellé. Ekkor újra bevillant Bella, az ok, amiért ide jöttem, hogy meggyőződhessek róla, mindketten jól vannak. Végül felkaptam a fejem és dühtől izzó tekintetemet rászegeztem.

– Te! – kiáltottam rá. A lány Edward mellett összerezzent, ahogyan Nessie is előttem, de ezzel most nem törődhettem. Ahogyan azzal sem, hogy amikor felkeltem a földről, Szerelmem kétségbeesetten felnyögve utánam kapott. – Nem szégyelled magad te nyomorult vérszívó? – ordítottam az érintett felé, de meg sem rezdültek vonásai. – Mit tettél Bellával? Mit tettél vele te… – adtam volna ki magamból, közben nagy erőfeszítést téve, hogy neki ne ugorjak, de mielőtt befejezhettem volna megkezdett dühöngésem, megpillantottam Bellát. Kissé távolabb, a többiek takarásából lépett előre, mire nyomban torkomra forrt a szó, de a levegő is benn rekedt a tüdőmben. A másodperc tört része alatt úgy összezavarodtam, hogy már-már az épelméjűségemet is megkérdőjeleztem.

– Jacob! – mosolygott Bella. Teljesen és totálisan élő volt, legalábbis átvitt értelemben véve.

– Bella? De hisz… – Tekintetem járni kezdett közte, és a között a lány között, aki Edward mellett állt.

– Félreértés történt Jake – szólalt meg váratlanul Kedvesem vérszívó apja, és tudtam, már megint turkált a fejemben.

– Te azt mondtad nekem… – meredtem egyenesen a lányra –, azt, hogy… – Már nem voltam semmiben sem biztos. Abban sem, hogy valóban ismerem, és nem csak hallucináltam az egészet.

– Mi az kutya, megzavarodtál? – vihorászott a túlméretezett Cullen fivér. Aztán egy Edwardra nagyon hasonlító vérszívó a lány mellé lépve átölelte annak derekát. Nagyot néztem.

– Jacob, ő itt Edward – intett fejével Szerelmem apja a fiú felé. Addig még sosem láttam. – Bella és az én fiam. Ő a lány vőlegénye… nem én – folytatta, és ereimben a vér is meghűlt.

Hogy mi? – kerekedtek el szemeim, ha lehet még jobban, mint addig. Nem értettem, mi folyik itt. Ha ez csak egy álom, akkor nagyon durva álom, de ha tényleg a valóság, akkor… Nem, ez csak egy rossz tréfa. Megborult az elmém és most… – beszéltem magamban, majd tekintetem mélyen Edwardéba fúrtam, és rá kellett jönnöm, hogy nem hazudik, mindez tényleg megtörtént, és amit mondott, igaz.

– A fiatok? – kérdeztem, hangom még mindig hitetlenül csengett. – De hiszen… – Aprót ráztam fejemen, hogy kitisztuljon, majd lepillantottam Nessie-re. Még mindig a hóban térdelt, megtörten. Olyan méreg fogott el, és a legrosszabb az volt, hogy saját magamra voltam dühös. Hetven akárhány évig képes voltam megállni, hogy megkeressem őt, pedig a kínok kínját álltam ki Szerelmem nélkül, most meg egy egyszerű félreértés után, amit elkerülhettem volna, ha konkrétabban rákérdezek a dolgokra, fogtam magam és eljöttem, hogy felkavarjam az állóvizet Nessie életében.

– Jake… – Szerelmem újra kinyúlt felém, de én kihátráltam érintése elől, mire elfúlt hangja. Keze visszaesett ölébe.

– Úgy sajnálom Nessie! – Újabb lépést tettem hátrafelé, fájdalmasan. – Azt hittem… azt hittem, történt valami Bellával, baja esett és… neked is – vallottam meg megtörten, tovább hátrálva. – Féltem, hogy esetleg… – Nem tudtam kimondani a gondolatot, ami egész végig, míg meg nem pillantottam őt pár perce, rossz szellemként kísértett. – Látni akartalak! Látni, hogy élsz, hogy jól vagy és… boldog. – Ráharaptam alsó ajkamra, hogy visszafojtsak egy feltörni kívánkozó morgással vegyült nyögést. Azt akartam, legyen boldog, kívántam, hogy így legyen, de valahányszor arra gondoltam az elmúlt években, hogy az a másik férfi, akinek karjaiban megtalálta a boldogságát, úgy öleli és csókolja, úgy ér hozzá, ahogyan nekem nem volt szabad, ahogyan sosem tehettem, elfogott a méreg. Önkéntelenül mordultam fel minden alkalommal. – Sajnálom! – szóltam még utoljára, aztán hátat fordítottam Szerelmemnek, bár a szívem megmaradt darabja is kiszakadt ezzel a helyéről, és visszanyelve könnyeimet elindultam arra, amerről jöttem.

Rossz ötlet volt ide jönni, a legrosszabb, vagy legalábbis hagyni, hogy Nessie meglásson! Remegett kezem-lábam, bár igyekeztem ezt jól titkolni, és erősnek mutatkozni. Megszaporáztam lépteim, és már arra készültem, hogy nem törődve semmivel átváltozom, mert éreztem, ha nem tűnök el minél előbb, képtelen leszek újra elmenni, elhagyni Nessie-t, amikor is felfigyeltem az engem követő léptekre.

Lelassítottam és visszatekintettem a vállam felett. Az ismerős-ismeretlen lány sietett futva felém. Nem figyeltem és hirtelen elkapta a karomat, megállásra kényszerítve ezzel. Tekintetem szúrósan fúródott rémült őzike szemeibe.

– Nem mehetsz el! – jelentette ki. Hangja meglepően határozott volt.

– Engedj! – mordultam rá, és kirántottam a karomat ujjai gyenge szorításából.

– Jacob! – Ekkor Edward termett mellettünk.

– Nem kellett volna idejönnöm! Nem szabadott volna – ingattam a fejem bosszúsan. Nem bírtam volna elviselni, ha Nessie-nek bármi baja esik, csak azért mert én gyenge voltam.

– Nem mehetsz el, Nessie-nek szüksége van rád! – makacskodott feltartva, minden bajom forrásának okozója.

– Te nem értesz semmit! – förmedtem rá az emberlányra, mire az igazi vőlegénye nyomban mellette termett. Egymásra mordultunk, támadó állást felvéve, mire a lány, gondolkodás nélkül közénk állt. – Mennem kell! – mondtam határozottabban, mint ahogyan valójában gondoltam, és felegyenesedve ismét elindultam, de alig tettem két lépést, a lány szavai jéggé dermesztettek.

– Tudunk Nahuel-ről! – üvöltötte utánam. Meg sem bírtam mozdulni a hallottak okozta sokktól, és még a gondolatok is kiszaladtak a fejemből. – Tudjuk, hogy mi történt. Mindent tudunk, és Nahuel már nem jelent veszélyt! Töröltük a memóriáját, már nem emlékszik a múlt ezen részére, így már nincs mitől félned és menekülnöd. – Hogyan? Lassan megfordultam. Hallottam, hogy mit mondott, de nem tudtam elhinni, és nem is mertem. Nem mertem belegondolni, hogy ez mit jelenthet. Nem akartam hamis reményeket táplálni. – Nessie szenved! Szenved mióta elmentél – intett fejével Szerelmem felé. Elnéztem mellette. Nessie még mindig a földön térdelt, Bella karjaiban zokogott. Fájdalmasan összerándultak izmaim szenvedése láttán. – Tudjuk, hogy mindent csakis Nessie érdekében tettél, épp ezért senki nem hibáztat a tettedért, azért, hogy elhagytad. El kellett hagynod, de a te helyed mindig is Nessie mellett lesz… a családban. – Halványan elmosolyodott, míg a távolba a szőke vérszívó hangosan fújtatni kezdett. Ő aztán nem változott. – Az egyetlen aki Nessie-t bánthatja, az te magad vagy Jake! Ha most újra elmész, egyszer és mindenkorra megsebzed, de akkor megkereslek! – mondta hangjában fenyegető éllel, de azzal már nem törődtem. Szavai igazsága, mint két vasököl ingatott meg elhatározásomban, miszerint újra elmegyek, de most valóban végleg.

Szememet Nessie és a lány között járattam, aki egészen bizarr mód láthatóan nagyon is azt akarta, hogy itt maradjak, amit persze szívem is mindennél jobban szeretett volna. Végül Edwardra néztem.

Szeretem Nessie-t, még mindig szeretem, jól tudod, hogy így van! – üzentem felé gondolatban. De a Volturi… Ha azt a férget félre is állítottátok, ők még mindig veszélyt jelenthetnek ránk. Abban igaza volt Nahuelnek, még ha ezt keserű szájízzel is kell kimondanom, de a mi kapcsolatunkat Nessie-vel egyik világ sem nézné jó szemmel. A különbség csak az, hogy a népem nem tehet, de nem is tenne ellene semmit, viszont a ti fajtátok uralkodói jól tudjuk, hogy akármire képesek lennének – fintorodtam el, undorodva már csak a gondolatuktól is azoknak a jégtestű, sötét csuklyás alakoknak.

– Úgy van Jake! – helyeselt Edward gondolataimra. – A Volturi Nahuel nélkül is veszélyt jelenthet ránk, ha minderről tudomást szereznek, és akkor valószínűleg nem úsznánk meg annyival, mint egykoron. De most a lányomról van szó! – hangsúlyozta. – Bármi is volt, bárhogy is érzel irántam, irántunk, vagy mi irántad, az nem szabad, hogy eltántorítson, mert akkor valóban nem érdemled meg a lányom, és akkor jobban teszed, ha többet nem kerülsz a szemem elé, kutya! – fenyegetett meg ugyancsak, de a hangjában mégsem éreztem azt az igazi fenyegető élt. Majdnem elmosolyodtam rajta, hogy mennyire megváltoztatta az apaság, amin az idő még pozitívan formált is kicsit. De azért megvillant a szemem, ám nem szóltam semmit. Úgy véltem, ezt hívják játékos körökben patthelyzetnek.

– Ugyan már, kutya! – szólalt meg váratlanul a legifjabb Cullen. Szemem sarkából felé pillantottam. – A nővérem valami bizarr oknál fogva vonzódik hozzád és szeret – fintorgott –, és bár nem ismerjük egymást, sose szívleltelek! – Ez kedves, gondoltam. – Viszont Nessie mindannyiunknak fontos! De azért ne várd, hogy könyörögjünk neked, hogy maradj és tedd boldoggá, szóval ne kéresd magad! – Mondandója végén rám mordult, mire az emberlány, aki nem kinézetre, de nagyon is hasonlított Bellára, vőlegénye mellkasára téve a kezét igyekezte lecsitítani.

Szóval ő a fiad? – pillantottam az idősebb Edwardra. – Hasonlít rád! – fintorogtam. A mondás, miszerint az alma nem esik messze a fájától, az ő esetükben nagyon is igaznak bizonyult.

Ekkor ismét Nessie-re függesztettem a tekintetemet, majd felsóhajtottam, és kizárva minden, szívemnek ellentmondó gondolatot az elmémből megindultam felé mindent egyetlen lapra feltéve. A Szerelem lapjára.

Nessie szemszög

„Kilépsz önmagadból, mindenből, megszűnnek a határok, az idő. A két test annyira összegabalyodik, hogy azt se tudod már, ki kicsoda. És mikor az édes zűrzavar odáig fokozódik, hogy azt hiszed, meghalsz, szinte meghalsz, magadra maradsz a saját testedben, de a szerelmed ott van veled. Ez kész csoda! Eljutsz a mennybe, és visszajössz élve. Megint vissza, amikor csak akarsz, azzal, akit szeretsz.”

Még mindig a hóban térdeltem, könnyeim szakadatlanul hullottak. Először nem értettem, miért hagy magamra anyám, és szakítja meg a vigasztalásomat, ami igaz mit sem használt, aztán felpillantva megláttam Jake-et, amint felém közeledik. Elém lépett, majd lassan térdre ereszkedett. A szívem majd kiugrott a helyéről, pedig agyam tudta, nem szabadna ennyire reménykednem, mert akkor még ennél is jobban fog fájni, ha újra elmegy.

Egy egész percig csak néztük egymást, szótlanul, csendben, majd Jake hirtelen szorosan magához ölelt, mire úgy éreztem, meghaltam és a mennyekbe kerültem.

– Úgy sajnálom, Nessie! – suttogta még mindig ölelve. A vonásai, az illata, az érintése pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Nem mertem elhinni, hogy ez nem egy álom. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Szemeimbe könnyek szöktek, a boldogság sós könnyei, amiket, miután kicsordultak, meleg ujjaival törölt le. Nem kellett, hogy bármit is mondjon, szavak nélkül is tudtam minden gondolatát, és most csakis az volt a fontos, hogy itt maradjon velem, mindörökre!

– Most már soha többé nem engedlek el! – suttogtam vissza.

Miután visszamentünk a házba, most már Jacobbal, akinek nagyszüleim szívből örültek, helyet foglaltunk a nappaliban, hogy megbeszélhessük a történteket. Bár engem pillanatnyilag cseppet sem foglalkoztatott a múlt, csakis a jelen és a jövő, de tudtam, hogy később bennem is felvetődnek majd azok a kérdések, amiket most feltenni készült a családom Szerelmemnek.

– Nem vagy éhes Jacob? – kérdezte nagyi, jól ismerve Jake-et, mennyire szereti a hasát.

– Jake mindig éhes! – vágtam rá vigyorogva.

– Köszönöm, Esme! – bólintott felé Szerelmem, mire nagyi kiment a konyhába, hogy készítsen neki valamit.

– Ha szeretnéd, evés és beszélgetés előtt lemoshatod magadról a hosszú út porát – ajánlottam fel. – Edy biztosan kölcsönad pár ruhát – pillantottam az öcsémre, aki alig hallhatóan felmordult, kifejezve nemtetszését az ötlet iránt.

– Nessie, én…

– Ugyan, Jake! – vágtam a szavába, mert azt hittem, kínosan érzi magát, és emiatt ellenkezni akar.

– Ness, én csak azt akartam mondani, hogy kocsival jöttem, amiben van pár cucc. Nem szándékoztam feltűnést kelteni, ezért is tettem le a 101-es út mellett, az egyik pihenőhelyen – magyarázkodott.

– Ha ideadod a slusszkulcsot blöki, elhozom a járgányt – ajánlotta fel nyomban Emmett. Hálásan mosolyogtam rá nagybátyámra a kedves gesztust megköszönve, bár a szemem megvillant, figyelmeztetve egyben, hogy a blökit, és a hozzájuk hasonló megjegyzéseit ezentúl hagyja el.

– Add oda neki, aztán gyere, fürödj le, utána pedig kapsz valamit enni – rántottam fel a fotelből, majd miután a nadrágjához erősített kulcsot odadobta Emnek, felcitáltam az emeletre. Apám persze nem örült, hogy egyenesen a hálómba viszem, de nem érdekelt jelenleg a véleménye, sem az, ha megharagszik rám emiatt. Boldog voltam, hogy Jacob visszatért, és senki kedvéért nem vesztegettem volna el egyetlen percet sem, amit vele tölthettem. – Bent találsz tiszta törölközőt a szekrényben. Frissítsd fel magad nyugodtan, addig Emmett is meghozza a ruháidat – tuszkoltam be finoman a fürdőszobámba, majd miután rácsuktam az ajtót, sóhajtozva elnyúltam az ágyon.

Hatalmas sóhajok szakadtak ki belőlem, melyik ezért, melyik azért. A legszívesebben bezártam volna a szobám ajtaját, a kulcsot pedig lenyeltem volna, hogy soha többet ne tudjon szabadulni innen, tőlem! Csak remélni mertem, hogy itt marad önszántából is.

Miközben Jake-re vártam, egy ideig a lent folyó beszélgetést figyeltem. Ahogyan azt sejteni lehetett, a családban megoszlottak a vélemények Jacobot illetően. Anyám, nagyszüleim, Bells és Alice voltak azok, akik őszintén örültek Szerelmem visszatértének, míg a többiekben ezért vagy azért volt némi ellentétes érzés. Bár azt mind elismerték, hogy rám már csak a puszta jelenléte is jó hatással van.

Amikor meghallottam az ismeretlen motorhangot, mikor a kocsi a ház elé gördült, gyorsan lerohantam. Nem néztem a családomra, csak kisiettem, hogy aztán felvihessem Jake-nek a ruháit.

– Biztos, hogy jó kocsit hoztál el? – kérdeztem Emmettet, amikor megpillantottam egy vadiúj Citroen C-Crossert. Nem kis megdöbbenést okozott a nem éppen olcsó árkategóriás autó látványa, ráadásul tudván, hogy Szerelmem birtokában áll, nem pedig csente valahonnan. Aztán leküzdöttem döbbenetemet, és felvittem a könnyed kis hátitáskát, amibe „férfiasan” csak be voltak dobálva a ruhák.

– Jake, itt vannak a ruháid, bemehetek? – kopogtam be a fürdőszoba ajtaján, de amikor nem érkezett válasz, kétségbeesésemben nem gondolkodtam, csak benyitottam. Szerelmem a zuhany alatt állt. Éreztem, ahogy arcomba fut az összes vér, felforrósítva és megszínezve azt, miután végigmértem a szeretett férfi sziluettjét a zuhanykabin párás üvegén keresztül. Szerencsémre éppen nekem háttal állt, így nem vett észre. Letettem hát gyorsan a kőre a táskát, és csendben kihátráltam. Aztán leültem az ágyra és felidéztem magamban a múltat, még amikor együtt voltunk. Végül annyira belemerültem gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor nyílt ki a fürdő ajtaja, és lépett ki rajta Szerelmem. Egy szürke, hosszú ujjú, bő pólót és fekete farmert viselt. Frissen mosott, sötét haján még ott csillogtak a vízcseppek, tekintete élénken ragyogott. Reméltem, én vagyok az oka szemei tündöklésének.

– Miért sírsz, Szerelmem? – kérdezte letérdelve elém. Olyan boldog voltam attól, hogy itt van, hogy képtelen voltam visszatartani a könnyeimet, amik a szerelmem szó hallatán, csak még inkább eleredtek.

– Csak mert boldog vagyok – vallottam be nemes egyszerűséggel, és a nyakába csimpaszkodva igyekeztem lenyugodni.

– Le kellene mennünk, mielőtt apád jön fel értünk – mondta, figyelmeztető éllel hangjában.

– Maradjunk még így… egy kicsit – kértem, arcomat a nyakába fúrva. Éreztem a tusfürdőm kellemes illatát, de nem ez volt, ami elbódított. Jake bőrének aromája keveredett vérével, ami mindig is édesen hívogatott, ám annál ő többet jelentett nekem, minthogy képes lettem volna bántani őt, még ha éppen szomjaztam is a közelében.

– Hidd el, nekem sincs más vágyam, minthogy naphosszat a karjaimban tarthassalak, de nem akarok bajt.

– Rendben! – engedtem neki, és kifűztem a karjaim a nyakából. – De előbb még… – kezdtem mélyen a szemébe nézve, ahonnan pillantásom akaratlanul is lejjebb csúszott ajkaira. Rögvest elpirultam, ahogy rájöttem, mennyire vágyakozva nézem édes, cseresznyeszín száját. Aztán tekintetem visszaemelve, ismét övéibe merültem. – Még meg sem csókoltál mióta itt vagy – leheltem nagyot sóhajtva, és ösztönösen megnyaltam ajkam. Jacob jót mosolygott rajtam, aztán két tenyere közé véve arcomat, közelebb húzott magához.

– Nem is tudod elképzelni, mióta várok erre a pillanatra – suttogta, hüvelykujjával körberajzolva ajkaim, majd óvatosan rájuk helyezte övéit. Lassan, gyengéden csókolt. Leheletfinoman becézgette ajkaimat, míg én tarkóját simogattam.

– Mondd, hogy ez nem csak egy álom! – néztem le rá kérlelőn.

– Ha ez álom, akkor veled együtt álmodom én is, és azt kívánom, bár sohasem kéne felébrednem belőle! – felelte, és a mindig erős, törhetetlen férfi szemeiben megcsillant egy aprócska könnycsepp.

– Ugye most már soha többé nem hagysz el? – kérdeztem elfúló hangon, sűrűn véve a levegőt egy újabb hosszas csók után. Homlokunk és orrunk egymásnak támaszkodott.

– Ideje lenne lemennünk – tért ki a válaszadás elől, amivel nem kicsit rémisztett és bosszantott fel egyszerre.

– Előbb válaszolj! – parancsoltam rá, elhúzódva tőle.

– Szerelmem – fúrta tekintetét mélyen enyémbe –, te is jól tudod, hogy a mi szerelmünk sokak szemét szúrta, és fogja is. Az én családomét, a tiédét, nem beszélve a Volturiról. – Megrándult ajka említésükre. – Szeretlek, szerettelek és mindig is foglak, de az életed többet ér, mint…

– Az én életem te vagy! – vágtam közbe tiltakozva az ellen, amit mondani készült. – Évtizedekig élőhalottként léteztem, csak a remény tartotta bennem a lelket, hogy egyszer talán visszajössz hozzám. De, ha most újra elmész, nem lesz erőm tovább játszani ezt az élet nevű játékot – mondtam ki az érzéseimet őszintén.

– Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt távol lennem tőled? – vonta fel kérdőn, és egyben szomorúan szemöldökét. – Mégis meg kellett tennem – sóhajtott.

– Ismerem már a történetet – feleltem viszolyogva már csak a gondolatától is, mit tett az a nyomorult, akit évtizedekig a barátomnak hittem. – Kérlek Jake, maradj itt! – esdekeltem. – Bármit megteszek, csak ne menj el! De hogyha mégis el akarsz, csak annyit kérek, hagy mehessek veled.

– Sosem kérném, hogy válassz köztem és a családod között – rázta meg a fejét.

– Akkor maradj! Hidd el, ők is ezt szeretnék.

– Nessie ez… – vonakodott.

– Ha nem hiszel nekem, akkor gyere, és kérdezzük meg őket! – pattantam talpra. – Én benne vagyok, hogy szavazásra bocsássuk az itt maradásodat. Bízom bennük, de ha mégsem lenne egyöntetű a döntés, pakolok és mehetünk – jelentettem ki. Nem szívesen hagytam volna el a családomat, tudtam, megszakadna a szívem, de Jacobért bármit képes lettem volna feláldozni.

– Nem, Nessie! – ellenkezett.

– De Jake, gyere! – erősködtem, majd kézen ragadtam, és levonszoltam a földszintre, ahol már vártak ránk.

Nem kicsit alakult másként ez a nap, mint ahogyan azt terveztem, vagy gondoltam volna még reggel, de cseppet sem bántam! Miután a családom egyöntetűen rábólintott arra, hogy Jacob maradjon velünk, hogy legyen az életünk és a családunk része, és miután mindent kiveséztünk, így megtudtam, hogy Bells édesanyja törvényesen nem is Jacob lánya, hogy Kedvesem sosem szeretett mást rajtam kívül, nyugovóra tértünk. Igaz, én nem akartam, de Jake-nek muszáj volt kipihennie az izgalmakat.

Sokáig győzködtem mire beadta a derekát, hogy a házban maradjon éjszakára. Nem akartam elengedni magam mellől egy percre sem! Talán nem kissé viselkedtem piócaként, de úgy gondoltam, hogy ennyi év távollét után attól, akit szeretek, érthető, és ha ezért bárki is elítél, akkor ítéljen, állok elébe. Felajánlottam hát neki, hogy aludjon nyugodtan a szobámban – persze egyedül –, de nem ment bele, inkább a nappali díványát választotta.

Ahogy néztem Kedvesemet, miközben megvetette magának az „ágyat”, ahogy néztem dagadó izmait, amik átsejlettek a testéhez tapadt pólón, elfogott a vágy, hogy olyat tegyek Szerelmemmel, ami talán még nem lett volna illő. Hiszen még csak alig fél napja, hogy visszatért hozzám, és köztünk azelőtt sohasem volt testi kapcsolat, némi „megőrülök érted” játszadozást leszámítva, holott mindig is vonzódtunk úgy is egymáshoz. Habár az is igaz, hogy kicsit sem érdekelt volna, mi illő és mi nem, ha konkrétan tudom, hogy Jacob is úgy érez még mindig irántam, mint érzett egykoron. Hogy ő is akar engem úgy, ahogy én őt. De nem tudhattam, hogyan érez, és gyáván féltem rákérdezni.

Arra kért, hogy menjek én is aludni, de úgy éreztem, én ma este képtelen lennék. Így úgy tettem, mint aki szót fogad, majd amikor már jó mélyen aludt – amit erős horkantásaiból tudtam –, visszalopóztam a nappaliba. Egész éjjel ott akartam maradtam vele, a fekhelye mellett térdepelve, hogy figyelhessem őt, azonban arra nem számítottam, hogy édes horkolásától – amit inkább szerettem, mintsem zavart volna – lassan elnyom az álom. Reggel tértem csak magamhoz, és mérhetetlenül boldog voltam, mikor Jacobot a díványon találtam, ezzel megbizonyosodva róla, hogy nem álmodtam az egészet, és hogy tényleg megtartotta a szavát, és nem hagyott újra magamra.

Aztán míg Jacob, hogy farkas étvágyát csillapítsa nekiesett a hűtő tartalmának, én is „megreggeliztem” – előtte persze a szüleim lelkére kötve, hogy ne engedjék el Jake-et sehova, míg vissza nem térek. Ki kellett szellőztetnem a fejem, hogy aztán rendbe tudjam tenni a gondolataimat. Két jávorantilop után felidéződtek bennem a régi emlékek, ami után végül a városba mentem.

Nem akartam őt megijeszteni, tudtam, hogy mi volt anyám esetében, és mi akkor, amikor a minap tudomást szerzett a Bellsszel történtekről. Ráadásul még csak most kaptam vissza, nem akartam, hogy bárki is közénk álljon. Még nem. Senki sem!

Jacob laza volt, nem olyan merev, mint egyesek, de velem mindig tisztelettudó. Kicsit apám és Emmett keveréke. Mindketten felnőttünk, érettebbek lettünk, az élet dolgaiban tapasztaltabbak – de persze akadtak kivételek. Egyrészt azt kívántam, hogy a kapcsolatunk olyan legyen, mint amilyen volt, mielőtt elment, másrészt viszont azt, hogy legyen sokkal mélyebb. Hogy annyi év múltán végre befejezhetjük, amit anno elkezdtünk.

Kicsit szégyelltem is magamat, amiért még csak alig egy napja volt, hogy visszajött, és máris az jár a fejemben, hogy ajtóstul rontok a házba. Szerettem, nem akartam semmit sem elkapkodni, de a hosszú vágyódás miatt, szerettem volna még jobban szeretni. Közelebbről… egész közelről. Most… azonnal!

Nem is csodáltam volna, ha megijed, én is azt tettem magamtól. Ám belegondolva, hogy hetvennégy év az milyen hosszú idő, még a mi fajtánknak is, máris nem tűnt olyan kétségbeesett, sőt mi több illetlen gondolatnak, ami az agyam leghátsó, rejtett kis zugából tegnap óta fokozatosan előrébb kúszott, lassanként kitúrva minden mást. Sokat vártam rá, hogy újra láthassam, hogy átölelhessem, hogy megcsókolhassam, ennek fényében pedig máris nem tűnt elkapkodottnak a gondolat.

– Jacob! – kiáltottam, mikor hazaértem. A rémület nyomban úrrá lett rajtam, amikor nem láttam a kocsiját a ház előtt.

– Mi a baj, Szépségem? – kérdezte értetlenkedve a meleg hangja. Jacob a konyhaajtóban állt.

– Jake! – Felragyogtam, amikor megláttam, és lerázva magamról a súlyt, melyet az ijedtség terhelt mellkasomra, odafutottam hozzá. A karjaiba vetettem magam, számat az övére nyomtam, melynek édes málna íze volt.

– Jó étvágyat! – vigyorogtam. Akkor kezdett enni, amikor elmentem. Azóta bő két óra is eltelhetett.

– Köszönöm. De mondd, mi a baj, miért üvöltöttél?

– Csak megijedtem… Megijedtem, hogy ismét elmentél – vallottam be szemlesütve, mire szorosan magához ölelt, majd gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókolt. Teljesen beleremegtem szája édes becézgetésébe. Így akartam maradni a végtelenségig. Ajkaink tüzesen forrtak össze, karjai keményen tartottak, izmos teste pedig már-már hozzám tartozott. Semmi okom nem volt rá, hogy elengedjem. Illetve mégis! Beszélni akartam vele. – Ha befejezted az evést, szeretnék veled beszélni.

– Befejeztem, mondd!

– Tényleg fejezd be nyugodtan, és utána sétálhatnánk egyet, vagy talán… – Eltöprengtem.

– Talán? – vonta fel kérdőn szemöldökét.

– Emlékszel, hogy régen mindig versengtünk, hogy ki a gyorsabb? – kérdeztem felidézve a régi szép időket.

– Megint veszíteni akarsz? – Mosolya csintalan volt.

– Azt hiszed, hogy még mindig le tudsz győzni? – kérdeztem vissza pimaszul.

– Azt! – felelte, és egy csókot lehelt a számra, de még mielőtt elhúzódhatott volna, fogaim közé csippentettem alsó ajkát és finoman ráharaptam, ahogyan azt régen is tettem egynéhányszor. Majd kicsorduló karmazsin vörös vérét felitattam nyelvemmel. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz semmi baja, máskülönben nem is tettem volna. Gyorsan gyógyult, így miután megnyaltam, és ő kérdőn, de cseppet sem haragosan, inkább játékosan rám nézett, már nyoma sem volt az apró harapásnyomnak. – Látom, erre még emlékszel – vigyorgott, hüvelykujjával megtörölve ajkam. – Akkor versenyzünk?

– A nyugati cédrusoknál várlak, a cél pedig legyen a kispatak, ha még emlékszel, hogy hol van – incselkedtem. Egészen közel hajoltam hozzá, kissé pipiskedve, mintha egy újabb csókot akarnék váltani vele, aztán amikor előremozdult, hogy száját enyémre tapassza, hirtelen hátat fordítottam neki és kisiettem a házból. A verandán állva még hallottam méltatlankodó, morgó sóhaját, ami biztosított róla, eléggé felingereltem a játékhoz, majd a cédrusokhoz mentem, hogy bevárjam.

Két perc sem telt bele és megjelent. Rozsdabarna csapzott szőrén megcsillant a pislákoló nap sugara. Mellém lépett és hatalmas fekete szemeivel végigmért, mintegy kérdezve; Te ebben jössz?

– Ebben is le tudlak győzni – feleltem. Feszülős farmer volt rajtam, egy szál pulcsi és magassarkú combcsizma. – Háromra indulunk – mondtam. – Egy… – számoltam még mindig őt nézve, aztán előrefordítottam a fejem, és kicsit csaltam. – Három! – kiáltottam el magam, és már neki is iramodtam. Jake ismét méltatlankodva felmordult, aztán meghallottam a tappancsok sűrű dobogását a hidegtől kemény talajon. Azonban még így sem tudtam túl sok előnyt szerezni. Szeretett farkasom éppen akkor készült átlendülni a háztól nem messze lévő folyó felett, amikor én földet értem annak túlpartján.

Ismét nekilendültem, és vissza sem nézve futottam a megbeszélt cél felé. Úgy tűnt, én vezetek, és már nem volt messze a cél, így engedélyeztem egy rövid pillantást hátrafelé, csakhogy Jacobot sehol sem láttam. Tudtam, hogy nem eshetett baja, mégis, furcsa érzés kerített hatalmába. Tovább rohantam, de az érzés minden méterrel fenyegetőbb lett.

Mikor a távolban megpillantottam a kis patakot, melyet célul tűztem ki, győzelemittas mosoly terült szét az arcomon, de akkor Jacob minden figyelmeztetés nélkül felbukkant. A fák között cikázva oldalról rohant felém, majd ért el egyetlen ugrásával. Rám vetette magát és leterített, mint áldozat a prédáját. Gurultunk néhány métert, majd fölém magasodott, és most az ő arcán – pofáján – terült szét a győzelemittas vigyor.

– Jól van, te győztél! Megint te győztél – ismertem el a vereségem, ami igaz, bántotta az önérzetemet, de nem szült haragot köztünk. Sosem tette, és ez nem változott.

Különösen szerettem Jacobbal olyankor együtt lenni, amikor farkas alakban volt. Emberként is szívesen voltam vele, de ilyenkor olyan volt ő nekem, mint egy hatalmas kiskedvenc, mégis a legnagyobb biztonságban éreztem magam mellette, és a legboldogabbnak. Az emlékek és az elfojtott érzések hirtelen, és egyszerre törtek rám. Képtelen voltam megregulázni őket, és a vágy visszafordíthatatlanul elöntött.

Kedvesem mintha csak megérezte volna, szelíden rám fújtatott, hogy magára vonja a figyelmemet. Hatalmas, feketén csillogó szemei a tekintetemet keresték. Szerettem volna, ha most emberként van jelen, de aztán arra jutottam, hogy így talán könnyebb lesz beszélnem vele. Bevallanom dolgokat, amiknek már csak a gondolatától is pírba futott az arcom.

– Ha veled vagyok, mindig különlegesebbnek és szerencsésebbnek éreztem magam másoknál – kezdtem egy őszinte vallomással, bundáját simogatva, szemeibe mélyedve. – Úgy hiszem, csak keveseknek adatik meg az, ami nekünk. A mi szerelmünk nem egy kis, a mi szerelmünk több nagy akadályt legyőzött már. Olyan erős és elpusztíthatatlan, ami ritka kincs a világban. Ez éltetett mindkettőnket születésünktől fogva, még ha nem is tudtunk róla. És ez adott erőt, hogy kitartsunk, amikor elszakítottak bennünket. Ennek köszönhetjük, hogy most újra együtt vagyunk, úgy, mint régen. – Tenyeremet szőrös pofájára simítottam, amibe nedves orrát dörgölve úgymond csókot nyomott. Kissé feljebb emelkedtem, hogy én is adhassak neki egyet, de elhúzódott, a bokrok felé nézve.

– Jake, beszélni szeretnék veled valami… valami fontosról. Úgy hiszem, felesleges lenne tovább várni vele – mondtam kissé habozva, de ő továbbra is az iménti hely felé pillantgatott. Aztán rájöttem, hogy mit akar, és megállítottam, még mielőtt otthagyhatott volna, hogy visszaváltozzon.

A könnyebbség kedvéért most így akartam vele beszélni, ezért amint arrébb mozdult, gondolkodás nélkül kinyúltam a hátsó lábához erősített fekete nadrágért, amit kirántva a bőrszíjból aztán a hátam mögé rejtettem, mielőtt visszahanyatlottam volna a hóba. Jake amikor ráeszmélt mit tettem, egy szúrós pillantást küldött felém, majd szelíd bosszúsággal fújtatott egyet, mint aki ezzel azt akarja mondani; Add vissza!

– Sajnálom Jake, de én most így szeretnék veled beszélni – feleltem, hogy megértse tettemet. Aztán kinyúltam és erősen megragadtam a fölém magasodó farkas nyakánál a szőrt, így vontam közelebb magamhoz. A kezeimre pillantott, elidőzve balomon, melyen most is viseltem az egykor tőle kapott, tekervényesen font Quileute féle jegyajándékot. – Sosem vettem le, egy percre sem! – A szemeiből láttam, elmosolyodott, majd éreztem, ahogyan izmai ellazulnak, várva, hogy hozzákezdjek mondandómhoz. Nagy levegőt vettem. – Igaz, még csak alig, hogy visszatértél, és tudom, hogy még annyi megbeszélnivalónk lenne, de mindenekelőtt valamit tudnod kell. – Láttam rajta, hogy megijesztettem rejtélyességemmel, így gyorsan folytattam. – Mindketten hosszú időt vártunk a másikra. Több mint hetvennégy évet kellett egymás nélkül töltenünk, és hát lássuk be, előtte nem volt valami „szabad” a kapcsolatunk – fintorogtam. – Sok időt elvesztegettünk, szóval talán nem tűnik majd neked sem korainak, amiről beszélni szeretnék. Arról, hogy az elmúlt évek alatt nem csak a szerelmem nem szűnt meg, sőt nem is csappant meg irántad, hanem a… a… – habogtam, nyöszörögtem, majd ismét mélyet lélegeztem, hogy folytatni bírjam. Aztán mélyen a szemeibe néztem, és attól, amit ott láttam, ajkam bátrabban képezte a szavakat. – Még mindig ugyanolyan tűz gyúl a testemben, és az apró szikrák is épp úgy megvannak, mint régen, amikor csak hozzám érsz. – A vágy, mely átjárta a testemet, csak még inkább bátorsággal töltött meg. – Szűziesnek nyilvánított kapcsolatunk nem mindig volt az, a néha elkalandozó kezeknek köszönhetően – nevettem aprót. – Védelmezőmből barátom lettél. Barátból aztán szerelmesem, de még mielőtt valami sokkal több lennél, szeretném, ha az életünk egybefonódása előtt, a lelkünk után először a… testünk is eggyé olvadna, ahogyan annak már rég itt lett volna az ideje – mondtam szemlesütve. Nem épp könnyen beszéltem ezekről a dolgokról, főleg nem úgy, hogy közben úgy éreztem magam, mint aki azt követeli Jacobtól, hogy adja oda az erényeit, az enyémeket pedig vegye már el végre valahára.

Nem figyeltem, és Jake az orrával finoman megbökött. Alig mertem vallomásom után a szemeibe nézni. Habár nem olvashattam a gondolataiban – néha igazán sajnáltam, hogy nekem nem adatott meg apám képessége –, de mégis úgy éreztem, jól tudom, hogy mire gondol éppen.

– Jól tudom, hogy mi volt régen, és az igen is valaminek a kezdete volt, még ha csak játszadozásnak is tűnik ennyi év távlatából, nem pedig bátortalan próbálkozásnak. A körülmények miatt alakult minden úgy, ahogy. – Jacob alig hallhatóan felmordult, és tudtam, hogy az apámra gondol éppen. – Azt hiszed, hogy az apám nem olvasott tegnap, vagy ma reggel a fejedben? – rándult meg kérdőn szemöldököm. – Ő még talán jobban is tudja, hogy mit érzel irántam, mint én. Előle nehéz bármit is elrejteni. Még én sem voltam képes ma, de nem szólt semmit. Ha nem is tudott még mindig igazán megbékélni a kapcsolatunkkal, annyi biztos, hogy belátta már, egymás nélkül nem létezhetünk, és hogy ami el van rendelve, az ellen még ő sem tehet semmit. Ne feledd, a mi szerelmünk jó előre elrendeltetett! – mosolyogtam, amiért minden szavammal csak azt igazoltam be, hogy Jacobnak és nekem igenis együtt kell lennünk, még ha nem is akarnánk önszántunkból, akkor is. Hogy a szerelmünk testi beteljesülése is épp oly elengedhetetlen, mint a lelki. Még ha most még korai lett volna, és emellett nem is álltunk készen arra, hogy a bevésődésnek eleget tegyünk, és összehozzunk egy különleges, de talán mindenkinél erősebb, nemesi génekkel megáldott utódot a következő nemzedéknek.

Jacob ismét felmordult, de most erélyesebben, és a fájdalommal sem törődve kirántotta magát az ujjaim szorításából – így némi szőr a kezemben maradt. Megint csak tudtam, hogy mire gondol, még mindig jól ismertem. Ha ember lett volna, azt vágta volna éppen a fejemhez, hogy a szerelmünk beteljesülésének miféle „súlyos” következményei lennének. Hogy micsoda meggondolatlanság lenne nekünk, kettőnknek gyereket vállalnunk, hiszen ő háromszorosan is félvér lenne, ahogyan azt nemrégen Nahuel is felhozta. Tudtam, még arra a nótára is újra rázendítene; hogy ő látta anyám szenvedését, és átélte a születésemet, ami a legtöbb filmművészeti díjjal kitüntetett horror vagy thriller filmnél is vérfagyasztóbb volt. Nem bírtam tovább elviselni a morgását, és ismét közelebb vonva magamhoz egy apró csókot leheltem nedves orrára.

– Ne aggódj Szerelmem, Nahuel nővérei már mind szültek. Az ő esetük teljesen más volt, mint anyámé, ebből pedig következik, hogy az enyém is más lesz. De ezzel még most ne törődjünk. – Kérdőn magasba szökött a szemöldöke. Még közelebb vontam magamhoz, úgy súgtam neki oda a választ, mintha az erdő kellős közepén bárki is meghallhatná azt. – Félig-meddig emberek vagyunk, így vannak olyan dolgok, amiket elővigyázatképpen megtehetünk. – Lassan a farmerem zsebébe csúsztattam a kezem. Végigkövette a mozdulatot, ahogy előhúzom az egyik ilyen elővigyázatra szolgáló dolgot. Tágra nyíltak így is hatalmas gombszemei. – Semmiféle veszély nem fenyeget minket, vagy legalábbis nem olyan, amelyet ne tudnánk megoldani közösen! – Sem Nahuel, sem a Volturi, de még csak a saját gyermekünk majdani léte sem jelentett olyan veszélyt, amitől ha együtt vagyunk, félnünk kéne. Ezt Jacob is belátta, és lemondóan fújtatva sóhajtott. – Hidd el, apám meg fogja érteni, hogy miért nem vártunk az esküvőig – mondtam vigyorogva, miután eszembe jutottak Jake egykori szavai. Gyönyörű vagy, Szerelmem, és ha eljön az ideje, ígérem neked, elveszlek, ahogy azt a tisztesség megköveteli, és akkor majd apádnak sem lehet egy rossz szava sem.

Míg Jacob tekintete üressé vált, ahogy a gondolataiba merült, lassan nekifogtam levetni magamról a krémszínű pulóvert, de észrevette és orrával félrelökte a kezem.

– Ne aggodalmaskodj már annyit! – vetettem oda neki. – A kockázat minimális, amellyel együtt lehetünk. Ameddig mind a ketten úgy nem szeretnénk, nem lesz harmadik személy az életünkben. A Volturi pedig ha tudomást is szerez rólunk, nem lesz oka, sem indoka, hogy felkeljen ellenünk. Hiszen ha lenne, már nem élnénk. – Erre mindkettőnk ajka erőteljesen megrándult. – Kérlek Jake! – kezdtem lány hangon, tekintetem övébe fúrva. – Több mint hetven éve várunk erre a pillanatra, és annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy igazán megérdemeljük a teljes boldogságot. De jó, ne felelj azonnal! – emeltem fel mutatóujjam, mire értetlenül összeráncolta a szemöldökét. – Adok egy kis időt. Elszámolok százig, utána viszont kérni fogom a választ – magyaráztam, és lehunyva a szememet nekifogtam a számoláshoz.

Nem kapkodtam, lassan ejtettem ki magamban az egymást követő számokat, hogy legyen ideje átgondolni, mit is akar. Bíztam benne, hogy ő is épp úgy epekedik utánam, mint én őutána. Hogy bár azt hittem, ajtóstól rontottam a házba, az az ajtó nem is volt bezárva. Aztán valahol hetvennél megéreztem a meleg ajkakat a nyakamon. Jacob fölöttem tornyosult, már emberi alakjában. Sötét tekintetével engem figyelt, végigcirógatott vele.

– Quo pot! Nayeli Nessie!

– Nayeli Jacob! Que Quowle! – leheltem boldogan mosolyogva, majd lehúztam magamhoz egy csókra. A férfi, akit szerettem döntött…

~*~*~*~

„A sorsunk eleve meg van írva, csak nem tudunk róla.

Ez egy hosszú út, aminek a kezdetén test és lélek eggyé válik.”

Sötét volt, és mégis meleg, otthonos. Halkan hallottam csak a horkolást, mégis felébresztett. Olyan távolinak tűnt, és mégis olyan közel volt. Aludni akartam még egy kicsit, mielőtt mozgolódni kezdene körülöttem a világ. Lehunytam hát a szemem és a színes, barátságos fények lassan újra álomba merítettek.

_____________________________

*Quo pot jelentése Szerelmem

*Nayeli jelentése Szeretlek

*Que Quowle jelentése Maradj velem örökre

(Jacob és Nessie Quileute nyelven mondják ezeket.)

„A legszebb szavakkal, a szeretet legkivételesebb szavaival telefesthetsz egy könyvet. De ez a közelébe sem érhet soha annak a szerelem-érzésnek, amit én érzek a farkasom iránt. A szavak soha nem írhatják le azt, amit érzek iránta.”

Jacob autója, egy Citroen C-Crosser.

New Sun - Shine - 15. fejezet & Blog ünnep

2012-01-22T22:38:00.000+01:00

Sziasztok!

Tudjátok, hogy ma milyen nap van? … Január 22, igen, és még? … Na segítek. Ma másfél éve publikálok a blogon. :D

44 New Sun fejezet, 2 Prológus, 1 Epilógus, 10 Pillanatképek fejezet, 4 kiegészítő novella (és most jön majd az 5.), 2 különálló novella, 115 bejegyzés. Számtalan írással töltött óra és még több gondolkodással. Sok-sok imádnivaló olvasó és temérdek komment. Mindez most már másfél év termése! Hálásan köszönöm mindezt nektek! ♥

A sok megértést és türelmet, véleményt és támogatást.

KÖSZÖNÖM! ♥

Na és akkor a fejezetről, bár talán nem is kéne hozzáfűznöm semmit, hiszen Jacob mindent elmond majd helyettem. Remélem, így minden érthető és elfogadható lesz mindenki számára. ;)

Egyébként már sejtitek, hogy milyen novella kerül fel pár napon belül? Remélem, örülni fogtok neki. :)

A kommenteket – és voksokat – nagyon szépen köszönöm! Visszamenőleg is mindenre válaszoltam! :)

Szép hétvégét, a fejezethez pedig most is jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

u.i.: Elnézést, hogy mindig ilyen későn van friss, de mivel én és a bétám is emberek vagyunk, akiknek napközben ezer és egy teendője van, csak este, néha alvás helyett van csak időnk bétázni és frisselni. Megértéseteket köszönöm! :)

15. HELGA NAGYI TITKA

– BELLS?!

– Igen Nessie? – néztem nővérkémre, aki alig akarta elengedni szerelme nyakát. Olyan szépek voltak így együtt!

– Köszönöm! – mondott hálát, de nem értettem, hogy miért. – Köszönöm, hogy megtartottad a szavadat, és megtaláltad nekem Jake-et, még ha nem is tudtál róla. És azt, hogy nem hagytad, hogy újra elmenjen. Hogy itt marasztaltad. Ennél szebb ajándékot nem kaphattam volna! – mondta nekem, de tekintetét alig tudta elszakítani Jacobról.

– Akkor azt hiszem, most már kvittek vagyunk – kacsintott, és tudtam, hogy érti, mire gondoltam. Ha ő nem lenne, ha nem tette volna azt, amit, Edwarddal talán sosem jöttünk volna össze. Ideje volt már viszonozni.

– Egy-egy! – mosolygott.

– Bells? – Ekkor Jake szólalt meg, alig hallhatóan, mégis mind felé kaptuk a tekintetünk. – Úgy, mint Isabella? – meredt rám hitetlenül. Mielőtt válaszolhattam volna, Nessie megelőzött.

– Szerelmem, azt hiszem jobb, ha tudsz valamit, még így az elején, mielőtt nagyon belemélyednénk a múltba. – Szólásra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, még ne most hozza fel a témát, mert úgy éreztem, még nem állok készen rá, de leintett. – Talán neked is könnyebb lesz majd mesélned, ha elmondom, hogy tudunk Helgáról és a lányodról, és… megértem, nem haragszom – bökte ki nehézkesen, nagyot nyelve, miközben Jake szeme óriásira kerekedett.

– Hogyan? – hőkölt hátra meglepetten.

– Jake, én… sőt mind ismerjük a lányodat és az unokádat.

– Nessie, valamit…

– Mint mondtam, nem haragszom! – vágott testvérkém kedvese szavába.

– Mégis honnan ismeritek Gilliant? – érdeklődött, a meglepettségtől sokkosnak tűnve. Úgy éreztem, ideje összeszednem magam és lépnem, főleg miután egy pillanatra összeakadt a tekintetünk nővérkémmel.

– Gillian az édesanyám! – feleltem félszegen, megszorítva Edward kezét. Jacob csodálkozva mért végig.

– Te Gillian lánya vagy?

– Azt mondják, hasonlítok rá, és hát a DNS-ünk is egyezik, szóval nagyon úgy tűnik – próbáltam elviccelni, hogy oldjam a helyzet, és a saját feszültségemet.

– Bellst a végzet sodorta az utunkba. A végzet, amely Edwardhoz rendelte őt. Tudom, furcsa véletlen, hogy ő épp a te unokád, de… – magyarázta Nessie mosolyogva, de mielőtt befejezhette volna, Jake a szavába vágott, megdöbbentve mindannyiunkat.

– Bells nem az unokám! – rázta meg a fejét, és bocsánatkérően nézett rám. Hátrahőköltem. Nem értettem, hogy miről beszél, hiszen…

– Jake! – kezdte Nessie, de most az apja vágott közbe.

– Nessie üljetek le, Jacobnak lenne egy kis mesélnivalója – pillantott az érintettre, aki helyeslően bólintott. Az idősebb Edward már tudta azt, amit mi még csak nem is sejthettünk. Megrémisztett a helyzet komolysága.

Miután újra helyet foglaltunk, Jacob hozzálátott a múltja rövid és tömör változatának elmeséléséhez. A jobb oldali fotelben foglalt helyet, míg Nessie annak karfájára ült, és a kezét összekulcsolta Jacobéval. Szerelmesen nézett le rá, de láttam rajta, ugyan olyan nyugtalan, mint én magam.

– Mint látom Nahuelről már tudtok – kezdte. Ajka erőteljesen megrándult az elfojtott dühtől és undortól. – Miután elmentem innen – pillantott bocsánatkérően Nessie-re –, éveken keresztül egyik indián törzstől a másikhoz csapódtam, keresve a helyemet. Közel huszonhat évig a Mississippi-völgyében élő törzsek között ingáztam. Ez volt az életem, már ha lehet annak nevezni – sóhajtott, és Nessie tisztán kivehetően megborzongott. – Aztán összetűzésbe kerültem az akkori törzsemmel, besokalltam és inkább feladtam egy időre ezt a fajta létformát. Akkor mentem először Kaliforniába.

– Megkérdezhetem, hogy mi történt? – érdeklődött Carlisle.

– Az Odzsibua törzs faluját, ahol akkor még csak pár hónapja éltem megtámadta egy vámpír. Gondolkodás nélkül végeztem vele, mire a vének rám fogták, hogy miattam jött. Hogy csak bajt hoznék a nyakukra, ha továbbra is velük maradnák. Finoman kipateroltak – grimaszolt. – De már úgyis elegem volt a folytonos alkalmazkodáshoz. Montereyben aztán állást kaptam, mégpedig a tőzsdén. Ja, és kobold csajszi! Ezúton is köszönöm a tippet – kacsintott Alice-re vigyorogva.

– Örülök, hogy segíthettem! – csicseregte Alice önelégülten.

– A tőzsdézés olyan, mint a szerencsejáték – elmélkedett Emmett hangosan, továbbra is a dívány mögött állva. – Hé! Belegondoltatok már, hogy ha Jake-et Jacknek hívnák, lehetne Jack Black, vagy akár Black Jack? – vihorászott saját poénján, mint mindig. – Szóval meggazdagodtál kuty… Jacob? – kérdezte Em, Nessie szúrós pillantásának köszönhetően moderálta magát.

– Kössz! – fanyalgott Jake. – Amúgy azért azt nem mondhatnám, de végre lett pénzem, majd saját lakásom és kocsim. Viszont mindez egyedül nem ment volna – pillantott rám, majd ismét Nessie-re.

– Helga? – kérdezte nővérkém, és csodáltam őt, amiért a hangja meg sem botlott, ahogy kiejtette a nagymamám nevét.

– A cégnél ismerkedtünk össze. Sok mindent tanított nekem a tőzsdézésről. Neki köszönhetően kerültem feljebb a ranglétrán is – magyarázta. – Ő volt az egyetlen, és a legjobb barátom – vallotta be szemlesütve. – Még a titkomat is ismerte, de erről majd később, előbb tudnod kell valamit.

– Ne aggódj Jake! Ha volt is bennem némi rossz érzés, tüske, az mára már elpárolgott. Megértettem, hogy tovább kellett lépned, és örülök is, hiszen ellenkező esetben nem lenne Bells – mosolygott testvérkém, őszintén, de azért fájt még neki valahol legbelül mindaz, ami történt.

– Ness, mint mondtam már, Bells nem az unokám. Sőt mi több, Gillian sem a lányom – ingatta a fejét. A lélegzetem is a torkomon akadt. Meg akartam kérdezni, hogy ezt mégis hogy érti, arra is gondoltam, hogy csak le akarja tagadni az egészet, de egyetlen szó sem jött ki a számon.

– Ezt nem értem Jake! Hiszen Gill azt mondta, hogy az apját Jacob Blacknek hívták, Bells DNS-e pedig nagyban egyezik Rahelével, aki ugyancsak Black leszármazott – magyarázta helyettem is testvérkém.

– Ki az a Rahel?

– A nővéred Rachel és Paul unokája, de most nem ez a lényeg.

– Így már világos! – motyogta Jake. Össze voltam zavarodva, kétségek közt hánykolódtam, és nem tudtam, hogy mi jöhet még.

– Folytasd Jacob! – utasította az idősebb Edward.

– Helga fiatal volt, alig múlt huszonkettő, amikor megismertem. Csinos volt és nagyon barátságos, mindenki kedvelte, köztük én is, de sohasem tekintettem rá másként – bizonygatta Nessie-nek. – Helga aztán olyanba szeretett bele, akibe nem kellett volna.

– Ezek szerint az igazi nagyapám elhagyta terhesen? – jött a felismerés, és kezemet a szám elé kaptam.

– Ne ítélj elsőre Bells! – oktatott ki Jacob finoman. – Én megtettem, de meg is bántam – vallotta meg. – Helga beleszeretett egy Adam nevű vállalkozóba. Nem ismertem, mivel nem helybéli volt, a munkája miatt járt csak Montereybe. Komolynak tűnt a dolog közöttük, legalábbis az elmeséltek alapján. Helga boldog volt, még a házasság is szóba került köztük. Aztán történt valami, és Helga azzal jött be a céghez, hogy Adam szakított vele, mert beleszeretett egy másik nőbe. Csak akkor mondta el nekem, hogy terhes, Adamnek nem is szólt róla.

– Mi történt utána? – sürgettem a folytatást, potyogó könnyekkel. Edward megpróbálta felitatni őket az ingujjával, de hasztalan.

– Helga nem akarta elvetetni a gyereket. Már nem igen emlékszem, hogy pontosan milyen érveket sorakoztatott fel. Ő egy eléggé családcentrikus ember volt, a szüleit is, ha csak tehette, meglátogatta fent északon. Bár ahogy így visszagondolok, mondott valami olyasmit, hogy a családjában, női ágon volt valami rendellenesség. Talán mintha azt magyarázta volna, hogy az átlagnál kevesebb petesejtje van, ahogyan a felmenőinek is, és ezért nehezebb teherbe esnie. Vagy valami ilyesmi, régen volt, már nem igen emlékszem az ilyenekre – hadart zavarában, míg én a lélegzetemet igyekeztem normalizálni.

Anyám mindig is irtózott az orvosoktól, nem csak a tűszúrástól. Nevettek is rajta a nagyiék, amikor bemutatta nekik aput. Éppen ezért anyu csak akkor ment orvoshoz, hogy ha arra tényleg szükség volt, így soha nem is vizsgáltatta ki magát. Nehezen esett velem teherbe, és amikor serdülőkoromban felvilágosított, elmondta, hogy a nagyinak is volt valami „baja”, de sohasem mondta, hogy konkrétan mi. Talán a nagyi sem mondta el neki, ki tudja. Viszont amit Jacob mondott, éppen beleillett a rendellenességeknek hívható „bajok” körébe. Edwarddal egymásra is pillantottunk, látszott, hogy mindketten ugyan arra gondoltunk.

– Igen, így érthető – bólogatott Nessie. – Azt ugye tudjuk, hogy megtartotta Gillt, de mi lett Adammel?

– Elmentem hozzá – folytatta. – Helga volt a legjobb barátom, nem hagyhattam szó nélkül, ami vele történt, de nem találtam otthon a fickót. A szomszédjától tudtam meg, hogy hazavitte a lányt, akibe beleszeretett, hogy bemutassa a szüleinek.

– Hogy tehette ezt? – csattantam fel, de Jacob olyan szúrós pillantást lövellt felém, hogy jobbnak láttam csendben maradni.

– Mint kiderül, Adam nem más volt, mint egy alakváltó, a lány, akibe pedig olyan váratlanul beleszeretett, a lenyomata volt. – Hátrahőköltem, de nem csak engem döbbentettek meg a hallottak.

– Szóval Adamtől örökölte Bells a génjeit – összegezte Kedvesem.

– Gondolom. És mivel Adam az unokaöcsém volt, így Helga születendő gyereke a rokonom, evidens volt, hogy segítek nekik. Gillt a nevemre vettem, kijárt neki a név, hiszen Black leszármazott volt.

– Az igazi nagyapám az unokaöcséd volt? – szisszentem fel ismét. Tátva maradt a szám, mialatt magamban a helyükre illesztettem a múlt kirakósának utolsó darabkáit is. Ha a nagyapám Jacob unokaöccse volt, és a DNS-em nagymértékben megegyezik Rahelével, akkor Adam csakis Rahel és a bátyja, Uriel apja lehet, ami egyben azt is jelenti, hogy anyámmal testvérek.

– Ezek szerint Rahel valóban a nénikéd – mosolygott rám Szerelmem. Olyan hihetetlen volt, de sok mindent megmagyarázott.

– Szóval Gill nem a lányod, és te és Helga…? – nézett Nessie kedvesére reményteljesen.

– A barátom volt, nem több! – erősítette meg hitében Nessie-t, és egy apró csókot lehelt az szájára. Épp csak annyi ideig érintette az ajkát, amíg jövendőbeli apósom meg nem köszörülte a torkát, jelezve; elég lesz. Hálát mondtam magamban, amiért ilyet velem és a fiával sosem tett.

– Engedd meg Jacob, hogy megkérdezzem, mindezek után mi történt? – érdeklődött Carlisle, és ismét mindannyian Jacobra függesztettük figyelmünket.

– Helga először tiltakozott, nem akarta, hogy ekkora szívességet tegyek neki, de nem tágítottam és lassan beletörődött. Minden segítség és pénz jól jött neki, főleg, hogy Adamnek sohasem mondta el Gilliant, a szülei pedig távol éltek. Aztán Gill cseperedni kezdett és…

– Folytasd – biztatta Nessie mosolyogva. Most, hogy már tudta, Jake-nek vér szerint nincs köze az anyámhoz, és Helgával sem volt soha viszonya, könnyebben vette a dolgokat.

– Gillian azt hitte, hogy én vagyok az apja, hiszen annyit voltam vele. Helga tudott rólad – nézett Nessie-re, és hüvelykujjával simogatni kezdte kedvese kézfejét. – Külön éltünk, és Gillt ez nem zavarta, elfogadta, hogy a szülei nincsenek együtt, ugyanis nem volt szívünk összetörni a gyermeki világát, amelyben én töltöttem be az apa szerepét – nézett nővérkémre bocsánatkérően, akin látszott, nem okolja őt a döntései miatt. Bennem különféle érzések kavarogtak. Az édesanyám gyermekkora csupa hazugságból állt, rossz volt ezt végighallgatni, de tudtam, mégis így volt jó, ahogy volt. Ismételten azt éreztem, hálás lehetek Jacobnak azért, amit tett.

– Ez kedves! – mosolygott Nessie. – És mi történt azután?

– Farkas lévén nem öregedtem, így tudtuk, hogy egyszer tovább kell majd állnom. Nagyon megszerettem őt az évek alatt, így addig vártunk ameddig csak lehetett, ameddig nem okoztam feltűnést senkinek. Helgával aztán kitaláltuk, hogy mivel örökre kilépek az életükből, jobb lesz Gilliannek, ha úgy tudja, meghaltam, hogy ne kérdezősködjön annyit, amiért nem vagyok vele. Évekig vágyódtam vissza, de nem jobban, mint hozzád. – Összemosolyogtak. – Lassan öt éve, hogy visszaköltöztem Kaliforniába, bár csak egy éve lakom újra Montereyben. Miután elváltak az útjaink Helgával megpróbáltam visszailleszkedni a rezervátumi életbe, de bármennyire is indián maradtam a szívemben, már semmi nem volt ugyanolyan. Tizenhárom év hosszú idő volt, amit városban éltem, így végül éveket töltöttem azzal, hogy a Kaliforniától keletre lévő államokat végigjárjam, néhol akár egy egész évet is eltöltve, ha úgy alakult – fintorgott, ahogy visszagondolt arra az időre, míg vándorolt, keresve a helyét a világban. Nessie a nyakába csimpaszkodott, és Jake alig hallhatóan odasúgta neki. – A világ legnehezebb dolga volt téged itt hagyni. És habár sosem gondoltam volna, hogy valaha is újra láthatlak, hogy ismét veled lehetek, de már csak a gondolat is, hogy megcsaljalak, képtelenségnek tűnt. – Miután finoman eltolta Nessie-t, ismét rám szegezte a tekintetét. – Aztán jöttél te…

– Elnézést a felfordulásért – futott pírba az arcom, bűnbánásom jeleként.

– Gondolom az édesanyád adta a nevedet. Szerette a meséket, amiket Bella ihletett, bár ki kellett hagynom és elferdítenem dolgokat – vigyorgott névrokonomra.

– Ez kedves! – mosolygott vissza Bella. Már jó ideje biztos voltam benne, hogy ő volt anyám kedvenc esti meséinek Bellája, akiről később a nevemet kaptam.

– Igen, ezt már jó ideje sejtettem – feleltem.

– Helga még…? – kérdezte zavartan, szeme sarkából Nessie-t figyelve, hogy lássa, hogyan reagál arra, hogy a nagymamám felől érdeklődik.

– Néhány éve elhunyt. Még mindig nagyon hiányzik – sóhajtottam fájdalmasan. Edward átkarolt, rámosolyogtam. – A mostohanagyapám, Bruno jó ember volt, nagyon szerették egymást. Amikor a nagyapa meghalt, nagyi fél évre rá követte.

– Sajnálom, és örülök, hogy boldog volt – meredt egy percig a távolba. – És Gillian? A szüleid? Már nem azért – vitte feljebb a hangját, mint aki éppen leszidni készül –, de mégis hogy engedhették, hogy tízen akárhány évesen elköltözz otthonról? Ez biztosan nem Helga neveltetése, arról nem is beszélve, hogy neked meg lehetett volna annyi eszed, hogy nem jössz lakni egy vérszívókkal teli házba! – lövellt felém egy megvető pillantást, mert figyelme Kedvesemen volt, aki vicsorogva feszengett mellettem.

– Ejtsük a témát! – csattantam fel. Nem akartam vitatkozni. Sem erőm, sem kedvem nem volt hozzá, és a hangulatot sem akartam elrontani egy nem éppen könnyed szóváltással. Jacob visszatért, örülni akartam neki, és nem veszekedni. Jake a szemét forgatta.

– Amúgy meg még mindig hihetetlen, hogy van még egy gyereketek – fordult inkább Belláék felé, míg én megpróbáltam lecsitítani Szerelmem kedélyeit.

Sokáig beszélgettünk még a nappaliban. Ahogyan Jacob is felelt a mi kérdéseinkre, mi is válaszoltunk az övéire. Olykor nővérkém sajátos módján még képeket is mutatott kedvesének, hogy illusztrálja a történteket, amiről éppen szó esett. Egész eddigi életemben azt hittem, hogy ő a nagyapám, bár nem tudtam kicsoda is valójában. És habár most kiderült, hogy mégsem az, jóleső érzéssel töltött el, hogy érdekeltem én, és a szüleim is. Rendesen meg is ijesztettük azzal, hogy elmondtuk a kutatást, aminek pozitív eredményével azért részben meg tudtuk nyugtatni. Azonban az már végképp kiverte nála a biztosítékot – ami véleményem szerintem nem állt a feltétlenül közlendők listájának élén –, minthogy gyermeket tervezünk Edwarddal, azok után, hogy az álterhességem kapcsán rájöttünk, a szerelmünket csak megédesítené annak gyümölcse. Tudtam, hogy látta Bellát szenvedni, majd „meghalni”, ismertem a történteket kívülről, és tisztában voltam a kockázatokkal, de már réges-rég eldöntöttem a gyerek-kérdést.

Aztán tisztáztunk még pár dolgot, ami egyikünknek, vagy másikunknak nem volt teljesen világos, minthogy Jacob megölte azt a nomádot, aki rám támadt Montereyben, és Alice azért nem látott akkor semmit velem kapcsolatosan, mert a jövőm összefonódott Jake-ével, aki mindig is vak folt volt a számára. Valamint, hogy azért nem ismertem fel Jacobot, mert sosem láttam róla képet, bár a lehetőség többször is megadatott rá. Végül eltettük magunkat másnapra. Pontosabban Edward és én a szobánkba vonultunk, a többiek szétszóródtak, míg Nessie-t és Jacobot a befejezetlen családi festmény előtt hagytuk.

Ez a mai nap valóban nem úgy alakult, ahogyan képzeltük… Annál sokkal jobban! Legalábbis az én véleményem ez volt, bár talán tényleg mindenki örült valamilyen szinten Jacob visszatérésének, még a mindent tagadó Rosalie, és az én morgolódó Edwardom is. A ma történtek, és főleg amik kiderültek, sok – olykor sokk – volt egyszerre, ha nem is mindannyiunknak, egyik-másikunknak biztosan, de inkább így, egy szuszra, minthogy külön-külön okozzanak meglepetést.

– Akkor holnap, sziasztok! – köszöntem el a szüleimtől, akiknél karácsony első napján csak egy rövidke látogatást tettünk Edwarddal, mivel másnap, amikor összegyűlik a család, úgyis újra eljövünk.

– Jól sejtem, hogy Jacob miatt vagy ilyen hallgatag? – kérdezte Szerelmem, mialatt hazafelé tartottunk, a Cullen házba.

– Jó lett volna elmondani anyámnak, hogy Jake életben van, még ha nem is az igazi apja, hiszen mindig is annak hitte, apjaként szerette – feleltem szomorkásan, mélyeket lélegezve.

– Az átlagember nem tudhat az alakváltókról, ezt te is tudod.

– De anyám nem átlagember! – csattantam fel, de nem haragból. – Ő Adam Lahote lánya, Black leszármazott! Joga volna tudni, hogy ki is valójából.

– Ez esetben azt javaslom, beszélj Jacobbal, és keressétek meg a mindenki számára legideálisabb megoldást – tanácsolta.

– Szerinted létezik olyan? – kérdeztem, nagyon remélve, hogy van. Hiszen ha azt elmondjuk anyámnak, hogy Jake él, amiből következik, hogy megtudja mi is ő, egy alakváltó, könnyen kiderülhet, hogy már elég régóta ismeri Cullenéket. Ezzel pedig egy lépésre kerülve attól, hogy az ő titkukról is tudomást szerezzen, ami már valóban kockázatos lenne. Így is tartottam tőle, rosszabbul fogadná a múltjával kapcsolatos igazságot, mint arra számítanánk.

– Ne aggódj, Szerelmem! – simított végig ujjaival az arcomon. Olyan csípős volt a téli idő, hogy most először meg sem éreztem milyen hidegek. – Inkább, míg hazaérünk, találd ki, hogy melyik nap legyen az esküvőnk – vetette oda, mindvégig az utat figyelve. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. – Ne nézz így! – vigyorgott. Összezártam a számat. – Tegnap nem volt alkalmam átadni az ajándékodat. Sokat törtem a fejemet, hogy mit is adhatnék, míg végül egész nyárra lefoglaltam azt a szigetet, ahol voltunk, hogy bármikor elutazhassunk oda nászútra – villantotta rám édes félmosolyát. Szóhoz sem jutottam.

– Ez most komoly? – nyögtem ki nagy nehezen, még mindig hüledezve.

– Jövőre megesküszünk, szóval mondj egy időpontot és kezd el a szervezést – nyomott egy gyors csókot a számra, mielőtt a lámpa zöldre váltott volna. – Amúgy tudtad, hogy a szigetünk neve Napfény? – dobta fel érdekességképpen.

– Szerinted… – kezdtem, de elakadt a szavam. Miután leállítottuk a kocsit a garázsban, és a ház felé igyekeztünk, a fák közül váratlanul Nessie és Jacob lépett ki nevetgélve. Mindannyian megtorpantunk. A ruhájuk és a hajuk nedves és rendezetlen volt. Zavartan pislogtak ránk, és akkor a felismeréstől elhűlt bennem a vér.

A veranda lépcsője előtt értek be minket. Nessie levakarhatatlannak tűnő, boldog mosollyal az arcán gyorsan átölelt, és amilyen halkan csak tudott a fülembe suttogott.

– Soha többet nem piszkállak a melltartóid miatt. – Majd kacsintott és Jacobot maga után húzva bementek előttünk a házba. Edward arcán annyi érzelem futott át egyetlen pillanat alatt, hogy nemhogy megnevezni, felismerni is képtelen voltam. Szóra nyitottam a számat, de megelőzött.

– Nem akarom tudni! – jelentette ki, és elindult befelé. Nem akarta tudni, de úgyis tudta. Megforgattam a szememet, miközben arra gondoltam, megérdemlik Nessie-ék a „teljes” boldogságot, majd Edward után mentem.

Vacsoránál aztán összegeztem a dolgokat Jake-nek, és bár vonakodva, de belement, hogy elmondjuk anyámnak az igazságot, méghozzá közösen. Persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet, hiszen anyám harmincöt éve halottnak hiszi. Amit még csak ki lehetne magyarázni, de hogy kinézetre még csak fele annyi sincs, mint amennyinek lennie „kéne”, az már alapból sokként fogja érni, még mielőtt elmondanánk neki minden mást. Féltem, hogy nagyon fel fogja kavarni mindaz, amit megtud, de nem hagyhattam, hogy az egész életét hazugságok közt élje le. Úgy véltem, így lesz a leghelyesebb.

Nessie-t is meghívtam másnapra a szüleimhez, hiszen összetartoztak Jacobbal, bár a kapcsolatukat mind jól tudtuk, hogy nem mondhatjuk el. Azt kimagyarázni anélkül, hogy felfednénk a Cullenek titkát, lehetetlenség lett volna. De Nessie-nek ott volt a helye, Jake mellett, még ha így meg is volt a kockázata annak, hogy anyám kiszúrja, van valami kettejük között, és magyarázkodhatunk. Azt pedig, hogy mi lesz később, most még egyikünk sem tudta megjósolni.

Nessie-ék nem tagadták a család előtt, hogy együtt voltak – úgy –, amikor az az esti beszélgetés alkalmával szóba jött. Persze felesleges is lett volna, egyfelől mert semmi sem természetesebb, mint ami köztük történt, másfelől, mert az apja gondolatolvasó. Az idősebb Edward komor arccal is ült mindvégig, de nem szólt egy szót sem, amit talán haladásnak is nevezhettünk. Igaz, az sokat nyomott a latba nála, és Bellánál is, hogy felelősségteljesen viselkedtek – konkrétan elővigyázatosak voltak, és védekeztek. El is gondolkodtam rajta, vajon mennyire hasonlítanának a gyerekeink egymásra, elvégre is minden szülő részéről rokonok lennének. Végül így, hogy most már mindenki tudott mindent, Jake, ha nem is éppen hivatalosan, bár ez csak nézőpont kérdése volt, az éjszakát a kényelmetlen dívány helyett Nessie pihe-puha ágyában töltötte. Nem meglepő módon!

Én az éjszaka nem sokat tudtam aludni, a másnap miatt érzett idegességnek köszönhetően, reggel mégsem éreztem magam nyomottnak. Csak nagyon éhesnek, ami rossz hír volt annak, aki a bevásárlást intézte, ugyanis mire leértem a konyhába, Jacob már felfalta a fél hűtőt, a másik felébe pedig besegítettem.

Úgy terveztük, hogy nem megyünk túl korán a szüleimhez, hogy legyen idejük egy kicsit beszélgetni Rahelékkel, mielőtt beállítunk, és felborítunk mindent a nagy bejelentéssel. Az odavezető úton aztán még egyszer átbeszéltünk mindent, majd míg ők ketten kint maradtak az autóban, Edwarddal bementünk, hogy előkészítsük a terepet, már ha egy ilyen közlemény előtt az lehetséges egyáltalán.

Ahogyan azt megbeszéltük, itt volt mindenki, most valóban teljes létszámban a Black család, és még néhányan a baráti körből. A kicsinek nem mondható ház, zsúfolásig tele volt. Nagy volt a nyüzsi.

– Sziasztok! – köszöntem félhangosan, miután becsuktuk magunk mögött az ajtót. Három ismerős arc azonnal ott is termett előttünk. Halovány mosoly, cseppnyi meglepettség és némi aggály tükröződött mindegyiken.

– Hello, Bells! Látom, a vérszívódat is magaddal hoztad – fintorgott David.

– Edward a becsületes neve, és ő a vőlegényem, úgyhogy itt a helye. Hamarosan több közöd lesz hozzá, mint most képzelnéd, szóval beszélj róla tisztelettel! – förmedtem rá, mire értetlen képet vágott, és nyomatékként még a szemöldöke is a magasba szökött.

– Jól van, na! – tartotta fel a kezeit védekezőn. – Ne harapd már le a fejem, még nem is vagy vá… nos, tudod. – Vámpír, na ja!

– Edward, ő itt David, Uriel fia – mutattam be.

– Szia, David! – köszöntötte Kedvesem illedelmesen, még ha az ezek után csak megjátszott is volt. – Te biztosan Aden vagy, és ha nem tévedek, akkor te pedig Amy – nézett az érintettekre, tökéletesen megnevezte őket.

– Tudod a nevemet? – csodálkozott el Amy.

– Bells sokat mesélt rólatok, és nem feledem, hogy tavaly Szilveszterkor te voltál, aki felhívott, te pedig, aki segített kiszöktetni Bellst La Pushról, hogy együtt zárhassuk az évet – pillantott Amy után Adenre. Mindketten elmosolyodtak.

– Mi sem volt természetesebb – felelte Amy. – Amúgy meg neked még nem is volt szerencsém gratulálni az eljegyzésetekhez, szóval fogadd most gratulációmat – mondta, és nem törődve David rosszalló morgásával, bátran közelebb hajolva Szerelmemhez, egy apró, gyors puszit nyomott az arcára. Ettől még Edward is zavarba jött, ismertem annyira, hogy lássam rajta. Ekkor Naomi és Ian lépett közelebb, akik a konyha felől érkeztek.

– Szép pocak! – jegyezte meg Edward, közben átkarolva a derekam. Naomi egészen kikerekedett már, négy hónapos terhes létére.

– Szép séró! – vágott vissza viccesen unokahúgom. Edward beletúrt a hajába, ami néha tényleg egy szénaboglyára emlékeztetett.

– Ha már itt vagytok – kezdtem, majd megkértem őket, hogy bármi is történjen ma, egyetlen említést se tegyenek róla a szüleimnek, hogy Edward ki, pontosabban mi is valójából. Persze nem értették, hogy miért hívom fel a figyelmüket külön erre, amikor köti őket az egyezmény, melyet az alakváltók és a vámpírok kötöttek, de rábólintottak kérésemre, és biztosítottak róla, hogy figyelmeztetik a többieket is, nehogy elszólják magukat. Ez után Edwarddal a konyhába mentünk, hogy köszöntsük anyámat, valamint Rahelt és Lupét, akik anyámnak segítettek az utolsó simításoknál. Azután a nappaliba mentünk, aminek ajtajában Jezabel állt, karba tett kezekkel és fanyar ábrázattal, ahogyan az tőle megszokott volt.

– Szia, Jezabel! – köszöntöttem vegyes érzésekkel, mivel nem tudtam szeretni olyat, aki ennyire elutasító velem szemben, de igyekeztem azért nem nagyon utálni.

– Ne aggódj, anya figyelmeztetett minket, hogy… – mérte végig Edwardot – ő is itt lesz. Nem fogjuk megszegni az egyezményt, ha rendesen viselkedik, annyit nem ér az egész törzs biztonsága – közölte nyersen.

– Köszönjük Jezabel – mondta helyettem is Szerelmem, és ellépve mellette bementünk a szobába. Egy gyors bemutatkozást követően aztán – ami csupán annyiból állt, hogy elhadartam a jelenlévők nevét, Edwardot pedig a vőlegényemként jelentettem be –, összecsődítettem a társaságot, míg Kedvesem kiment a kocsihoz. Mikor visszatért, ő és Nessie megálltak az ajtóban, a rokonság gyűrűje mögött, én pedig görccsel a gyomromban, és dobogó szívvel a torkomban beljebb invitáltam Jacobot.

Először mindenki értetlenkedett Jake láttán, majd ledermedtek, amikor az ismerős archoz nevet társítottam. A felismerés sokkos áradata pillanatok alatt elért mindenkit, különösen anyámat, aki miután felsikkantott, a szája elé kapva a kezét, próbálta megregulázni érzéseit, és nem elveszteni eszméletét. Majd közvetlen ezután valaki váratlanul belépett a szobába, nekem, de különösen Jacob nagy döbbenetére.

Helga nagymama fiatalon

Boldog Születésnapot Jacob Black!

2012-01-14T23:05:00.000+01:00

Hí·vha jáá^wááqá·!

(Sziasztok!)

Mint minden Twilight Saga szerető, én is szeretnék Nagyon Sok Boldog Születésnapot kívánni Jacobnak, aki ma ünnepli a huszonkettedik születésnapját!

(Jacob Black, született 1990. január 14.-én.)

Nayeli Jake! :)

„– Hűha, igazi bivaly vagy. Mennyi is lehetsz, 16?

– A kor csak egy szám babám. Te mennyi vagy, 40?”

/The Twilight Saga – New Moon c. film/

(A Quileute „Nayeli” szó jelentése; Szeretlek.)

New Sun - Shine - 14. fejezet

2012-01-14T00:26:00.000+01:00

Sziasztok!

Remélem, nem utáltok, amiért ilyen sokat várattalak titeket. De ha mégis, remélem, ez a fejezet nyújt némi kárpótlást, és újra belopom magamat a szívetekbe. *pirul*

Ja, és egy gyors összefoglaló azok kedvéért, akik nem tudták követni az eseményeket, mi, miért alakult így:

Először is, a Karácsonyi novella azért maradt el, mert nem jött az ihlet, hiába ültem órákat a gép előtt. Viszont később azért igyekszem majd megírni és felrakni.

Aztán jöttek az ünnepek, a vendégek, majd az év eleji teendők, szóval sok olyan dolog volt, ami miatt iszonyatosan keveset tudtam gép előtt ülni, pedig ihlet majdnem mindig volt.

Viszont talán jó hír, hogy majdnem készen van egy több mint 30 oldalas novella, amit spoiler tartalom miatt csak a 15. fejezet után olvashattok, de akkor két napra rá fel is kerül a blogra.

Röviden és tömören ennyi! :)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a végtelen türelmeteket és megértéseteket nagyon szépen köszönöm! Nagyon jólesett, hogy ennyire vártátok már a folytatást. Nem is tudom, hogy mi lenne, ha nem lennétek nekem, Imádlak titeket! ♥

Szép hétvégét, a fejezethez pedig most is jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

ui.: Az előző bejegyzéseknél lévő kommentekre vasárnap estig bezárólag válaszolok, elnézést!

14. TE?

– ÚGY AGGÓDTUNK KICSIM, mégis hol voltál? Miért kapcsoltad ki a telefonod? Miért nem hívtál? – ölelt magához anyám és rótt meg finoman. Miután William elhozott a hotelhez, de bejönni már nem akart, felmentem szüleimhez, akik már a rendőrséget készültek értesíteni, hogy megkerestessenek. Lassan éjfél is elmúlt.

– Eltévedtem, a telefonom pedig… nos, a táskámban volt, amit elloptak – feleltem. Hazudnom kellett, mivel azt mégsem mondhattam, hogy egy vámpír széttörte a mobilomat, a táskámat pedig valahol útközben vesztettem el, mialatt az életemért küzdöttem.

– Kiraboltak? – kerekedett el mindkettőjük szeme. – Szentséges ég! De ugye nem bántottak?

– Nem, ne aggódj! – nyugtattam. – William, egy helybéli fiú éppen arra járt. Segített, majd volt olyan kedves, és elhozott – magyaráztam.

– William? A nagyapádat is épp így hívták – mosolygott, mire teljesen összezavarodtam.

– A nagypapa neve nem Jacob Black volt?

– William Jacob Blacknek hívták, bár hivatalosan csak William Black. Helga nagymamád szólította őt folyton Jacobnak, ami aztán rám is átragadt, így végül magunk közt már csak így hívtuk – mosolygott. Mára már a szép emlékek felidézése csak enyhe szomorúságot csaltak lelkébe, és jelenítettek meg vonásain keresztül.

Egy percre elgondolkodtam azon, hogy ez a félreértés talán mindent megváltoztathat. Hogy a nagyapám nem is az, akinek hittem… Csak hát ott volt a tényt, hogy közöm van Rahelhez, Carlisle pedig nem szokott tévedni! Nem, nem ez így túl bonyolult lett volna – ingattam gondolatban a fejem.

Miután alaposan lecsutakoltam magam, hogy lemoshassam magamról a nomád vámpír érintését, akire ha csak rágondoltam, újra és újra megborzongtam, felhívtam Edwardot. Teljesen ki volt, ha nem mondja is éreztem volna rajta. Először azt hittem azért, mert egész nap nem jelentkeztem, de aztán kiderült, hogy Alice próbálkozott, de nem látott semmit velem kapcsolatosan. Ez a tény megdöbbentett, érthetetlenül álltam előtte, miután már egy jó ideje nem képeztem vak foltot neki, így szinte mindent látott a jövőmet illetően.

Nem akartam, hogy Edward esetleg elkövessen valami butaságot, így nem mondtam el neki, hogy mi történt. Tudtam, ha hazamentem úgysem titkolhatom majd. Hálás voltam Williamnek, hogy jó helyen volt, jó időben, és segített rajtam. Bár amikor erre gondoltam, majd rövid, különös beszélgetésünkre, úgy éreztem, van valami rejtélyes körülötte. Mintha hazudott volna a vámpírral kapcsolatban, aki megtámadott, és Cullenéket is ismerné. Azonban jelenleg semmi mással nem akartam foglalkozni, csak azzal, hogy holnap minél hamarabb elmehessek innen, és újra átölelhessem Edwardot.

Másnap aztán az előzetes tervekkel ellentétben már a reggeli géppel visszaindultunk, mivel szüleim úgy látták, túl beteges a színem ahhoz, hogy még ide-oda elrángassanak Montereyben. És valóban nem éreztem valami jól magam, de tudtam, ez csak a tegnap történtek hatása, nem pedig valami elkapott vírus okozza. A Port Angeles-i reptéren aztán ott várt már minket Kedvesem, és én el sem akartam ereszteni, úgy kellett kiszabadítania magát a karjaimból. Nagyon örültem, hogy újra láthatom, hogy újra átölelhetem, csókolhatom, és semmit sem kívántam jobban, mint hazamenni vele és összebújni. Hogy érezhessem, itt van velem, hogy most már minden rendben, ezt is szerencsésen túléltem. Soha többé nem akartam elválni Edwardtól, ahova ő nem jöhetett, oda én sem akartam menni.

Otthon aztán – a Cullen házban – el kellett mondanom mindent töviről-hegyire, pedig nem szívesen emlékeztem a történtekre. Kértem is Edwardot, hogy rejtse el a gondolataim. Még véletlenül sem akartam, hogy az apja lássa azokat a fejemben, bár ő és Bella jelenleg nem tartózkodtak Forksban, de már maga a tudat, hogy a gondolataim csakis az enyémek, megnyugtató volt. Persze mindenkire a frászt hoztam azzal, amit elmeséltem, de szerencsére jól voltam. Viszont még én is jobban viseltem a történteket, mint Szerelmem, aki időt kért, majd elment – ismertem már eléggé, az erdőben, a fákon és a sziklákon adta ki a dühét. Megint csak magát okolta a velem történtek miatt, azért mert megígérte, de nem volt mellettem. Az apja társaságában tért vissza késő délután, aki azt tanácsolta, ne kerüljük a témát, inkább beszéljük meg, még ha előle el is rejtem a gondolataimat, Kedvesem elől ne tegyem. Így hát végül neki még részletesebben elmeséltem mindent, mint a többieknek, és miután megbeszéltük a dolgot, valóban sokkal jobban éreztük magunkat.

A történtek után aztán Edward végképp komolyan vette és betartotta egykor tett ígéretét, miszerint egy lépést sem enged tennem nélküle. Közeledve a karácsonyhoz még szerencse volt, hogy tavallyal ellentétben, az idén korán beszereztem minden ajándékot. Mert úgy venni neki bármit is, hogy ott van, rossz érzés lett volna. Így sem volt kicsattanó jókedvem, ha arra gondoltam, milyen szerencsétlen vagyok, aki lépten-nyomon csak vonzza a bajt.

Szenteste előtt egyik nap szüleimnek segítettem az előkészületekben, míg másik nap új otthonom csinosításában segédkeztem. Főzni és sütni csak rám és Nessie-re kellett, így azzal hamar készen is voltunk, kezdetét vehette hát az ünnepi lazítás.

Tavaly karácsonyra, egy festményt ajándékoztam Kedvesemnek és családjának, melyre most már tudom, egyszer én is felkerülhetek. Akárhányszor, ha csak ránéztem, elöntött a boldogság és a vágyakozás, és csak amiatt voltam bánatos, hogy a Nessie melletti helynek még mindig nem volt világos a sorsa. Azonban ahogy azt egyszer megígértem nővérkémnek, amint nekem is végtelen időm lesz, megkeressük Jake-et, hogy ő is felkerülhessen a vászonra, Nessie mellé, ahol a helye van… Ahol mindig is a helye lett volna.

Miután Edward nélkül egy tapodtat sem tehettem, ő pedig nem tehette be a lábát La Pushra, megegyeztem a szüleimmel, miszerint huszonnegyedikén Cullenékkel ünneplek, másnap náluk, majd harmadnap is, mikorra is összehívtam a Black családot. Csak így tudtam megoldani, hogy Rahelékkel is találkozhassak az ünnepek alatt, és ne sértsem meg Edwardot, aki már előre szívta a fogát, hogy egy fél napig egy légtérben kell lennie a farkasokkal.

A fát a Cullen fiúk maguk vágták ki, amit karácsony napján együtt díszítettünk fel. Ahogy így belegondoltam, több mint valószínűnek tűnt, hogy ez lesz az utolsó karácsonyom emberként, de ezt persze nem igen bántam. Sok olyan dolog volt, amiért igencsak vártam már, hogy én is olyan lehessek, mint Kedvesem. A tény, hogy hamarosan teljesen megváltozik az életem mindörökre, egyben tett izgatottá, és rémisztett meg.

Karácsony reggelén a nap enyhén meleg pislákolására ébredtem, és arra, hogy az éjjel akkora hó esett le, hogy beterített mindent. A hótakaró szikrázott a napfényben, akárcsak családom tagjai, akik már odakint viháncoltak. Gyorsan fel is keltem, és melegen felöltözve lesiettem hozzájuk. Éppen hócsatáztak. Beálltam hát a lányokhoz, hogy a táborukat erősítsem. Tisztára, mint a gyerekek, pedig a legfiatalabb is jócskán elmúlt már hetven közöttük.

Miután csúfos vereséget szenvedtünk a fiúk ellen, Emmett kitalálta, hogy játszanak; ki bír több antilopot és gazellát leteríteni. Ebben persze én nem vehettem részt, de annyira nem is bántam, viszont Edwardnak kötelezővé tettem, merthogy csak miattam nem akart részt venni benne. Viccesen meg is fenyegettem, hogy ha nem nyeri meg, akkor ne számítson semmire az este. Ezután Emmett vezetésével elviharzottak, csak Carlisle, Esme, nővérkém és én maradtunk.

Nessie, elmondása szerint nem érezte túl jól magát, ezért nem ment. Nem akartam magára hagyni, a friss levegő pedig mindenkinek jót tesz, így elhívtam sétálni. Csak a ház körül köröztünk, mivel nem akartam magamra haragítani Edwardot azzal, hogy messzebb megyek, és ne adja ég, bajba sodrom megint magam. Csak sétáltunk és beszélgettünk, mindenféléről. Ha Edwardot nem számítottuk, akkor ő állt hozzám a legközelebb a családból. Vele tényleg majdnem mindent meg tudtam beszélni és vitatni.

A sétától aztán nővérkém valóban jobban érezte magát. Már éppen visszafelé igyekeztünk a házhoz – ugyanis időközben mégiscsak kicsit eltávolodtunk tőle –, mikor is Nessie egyszer csak váratlanul megtorpant, és vele egy időben még megkezdett mondatát is félbehagyta. Pár lépésre távolabb aztán én is megálltam és kissé ijedten kérdeztem meg, hogy mi a baj. Ám nem válaszolt, csak állt ott, kővé dermedten, miközben mintha figyelt volna valamit. Valamit, amit én sem nem láttam, sem nem hallottam, de még csak érezni sem éreztem. Aztán alig egy perccel később minden megváltozott. A szél ismerős illatot hozott felém, és a hanghordozást is ismertem valahonnan, mely nevén szólította nővérkém, mégsem tudtam hova tenni hirtelenjében.

– Nessie! – A kissé mély, meleg hang hatására nővérkém szeme tágra nyílt, és olyasfajta hitetlenség csillogott benne, mint mikor nem akarjuk elhinni, hogy a lehetetlen mégis lehetséges.

Lassan, egyszerre fordultunk meg, és figyeltük a fák sűrűjéből előlépő alakot, aki épp abban a percben lépett ki a napvilágra, felfedve ezzel kilétét, amikor Edwardék visszaérkeztek. Mintha csak tudták, megérezték volna, hogy van itt valaki, és lehet, így is volt, megkérdezni azonban nem volt időm, mert akkor megpillantottam Őt.

Rövidre nyírt haja és tekintete sötét volt, bronzszínezte bőrén megcsillant a nap egyik sugara, ahogy kilépett a cédrus árnyékából – amitől nem messze aztán meg is állt. Nem viselt mást, csak egy rövidszárú, fekete nadrágot. Azonnal felismertem, még ha az emlék halvány is volt. William volt az, az a fiú, aki nemrégiben megmentett.

– Ness… – szólította ismét elfúló hangon. Szeméből olyan hihetetlen gyöngédség és melegség sugárzott Nessie felé, amit nem tudtam hova tenni, és csak ekkor kaptam észbe, hogy fogalmam sincs, honnan ismerhetik egymást. Mert annyi biztos volt, hogy ismerik, mégpedig nagyon is jól. Aztán az események felpörögtek.

Mielőtt szólásra nyithattam volna a számat, hogy megkérdezzem Williamet, hogy kerül ide, és nem mellesleg honnan ismerik egymást Nessie-vel – amiről mikor kérdeztem, „véletlenségből” elfelejtett szólni –, nővérkém hirtelenjében térdre rogyott a hóban. A szívemhez kaptam ijedtemben, majd még mielőtt bárki is a segítségére siethetett volna közülünk, Will már mellette is termett. Nessie szemeiből patakokban törtek elő könnyei, miközben azokat lassan az elé térdelő fiúra emelte. Először nem is értettem a szavakat, amik elhagyták remegő ajkait, és amik aztán sokként száguldottak át rajtam, ahogy kihallottam belőlük azoknak jelentését.

– Tényleg te vagy az? Tényleg te vagy az… Jacob? – kérdezte síri hangon, amitől még a lélegzetem is elállt, de úgy hittem, nem csak nekem. Szemeim tágra nyíltak, számat képtelen voltam összezárni. Kővé dermedtem a felismeréstől.

Will, Jake, a nagyapám, vagy akárki is legyen, egyik tenyerét finoman Nessie arcára simította, és bár ajkukat egyetlen szó sem hagyta el, mégis mintha egyetlen röpke perc leforgása alatt mindent elmondtak volna a másiknak, amit akkor és ott tudnia kellett, ami a legfontosabb volt.

Ahogy néztem őket, szemem sarkából gyengén észleltem, ahogy Kedvesem megtöri mozdulatlanságát, mire kinyújtottam oldalra a kezem, hogy megállítsam. Igaz, nem láttam, de éreztem a hátamon, hogy rám szegezte a tekintetét. Legszívesebben én törtem volna meg a csendet, mégpedig egy hangos, örömteli sikollyal, amiben minden jelenleg bennem kavargó érzés benne lett volna – hiszen Jacob élt, és ami a legfontosabb volt, visszajött Nessie-hez –, de nem akartam tönkretenni ezt a pillanatot. Az ő pillanatukat. Ám ekkor Szerelmem apja mellém lépett, mire Jacob váratlanul felkapta a fejét.

– Te! – meredt jövendőbeli apósomra. Az addig gyöngédséget árasztó szemekben hirtelen felizzott a hangjában érzett düh szította tűz. Összerezzentem, ahogy egy pillanat alatt teljesen megváltozott, de nem csak én, Nessie is.

– Jake! – szólt nővérkém kétségbeesetten, kedvese után kapva, aki időközben felkelt a földről.

– Nem szégyelled magad te nyomorult vérszívó? – ordította. Tekintetem az érintettre kaptam, Szerelmem apjára, akinek vonásai bizarr módon nyugodtak voltak. – Mit tettél Bellával? Mit tettél vele te… – kezdte, de befejezni már nem tudta. Váratlanul elhalt a hangja, ahogy megpillantotta a többiek takarásából előrelépő Bellát. Úgy meredt rá Jacob, mint aki szellemet látott.

– Jacob! – mosolygott Bella, „könnyes” szemekkel nézve a régi ismerősre.

– Bella? De hisz… – jártatta közte és köztem tágra nyílt, értetlenségtől csillogó, fekete szemét.

– Félreértés történt Jake – szólt Kedvesem apja, és Jacobról rám emelte tekintetét. Szinte éreztem, ahogy kutatni kezdett nyitott elmémben a történtek után.

– Te azt mondtad nekem… azt, hogy… – meredt rám, és úgy festett, mint aki épp a saját épelméjűségét kérdőjelezi meg. Nem értettem, hogy mit tettem… szerinte.

– Mi az kutya, megzavarodtál? – hördült fel Emmett nevetve. Ekkorra Szerelmem mellém lépett, és derekamat átölelve közelebb vont magához. Jacob szeme, ha lehet, még inkább elkerekedett.

– Jacob, ő itt Edward – intett fejével Kedvesem felé jövendőbeli apósom. – Bella és az én fiam. Ő a lány vőlegénye… nem én – tette hozzá alig halhatón, mégis mindenki felé kapta a fejét.

Hogy mi? – csattantam fel magamban. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, mit mondtam Will… Jacobnak, és rájöttem, hogy joggal hihette azt, hogy én az idősebb Edward Cullenről beszélek, hogy neki vagyok a menyasszonya, hiszen nem ismerhette az én Edwardomat.

– Hogy mi? – kérdezték többen is mögöttünk, de a fiúk tudomást sem vettek róla. Az idősebb Edward és Jacob farkasszemet néztek egymással, miközben Nessie még mindig a hóban térdelt. Szerelmem hideg ujjai eközben az arcomhoz értek, és csak ekkor vettem észre, hogy észrevétlenül, a történtek hatására kibuggyant pár könnycsepp a szememből.

– A fiatok? – kérdezte Jake hitetlenül. – De hiszen… – Teljesen összezavarodott. Ekkor lepillantott Nessie-re, aki fátyolos, rémült és egyben reménykedő szemekkel nézte őt mindvégig. Összefacsarodott a szívem nővérkém szenvedő látványától.

– Jake… – Elfúlt hangja, ahogy kinyúlt kedvese után, de az hátrébb lépett. Keze erőtlenül zuhant vissza ölébe, mialatt én önkéntelenül tettem egy lépést előre, megérezve Jacob szándékát.

– Úgy sajnálom Nessie! – nézett rá Jacob fájdalmasan, bocsánatkérőn, közben újabb lépést téve hátrafelé. – Azt hittem… azt hittem, történt valami Bellával, baja esett és… neked is. – Hangja megtört volt. Továbbra is hátrált arrafelé, amerről jött. – Féltem, hogy esetleg… – Nem fejezte be. – Látni akartalak! Látni, hogy élsz, hogy jól vagy és… boldog. – Ahogy alig hallhatóan kimondta az utolsó szót ráharapott alsó ajkára, mintha el akarna fojtani valamit. Egy feltörni kívánkozó sikolyt, a teljes igazságot, vagy épp a könnyeit. Aztán egy újabb sajnálomot elrebegve hátat fordított nekünk, és gyors léptekkel megindult a fák sűrűje felé.

Időm sem volt átgondolni, hogy mit teszek, bár ha lett is volna, valószínűleg ugyanígy cselekszem. Kiszakítva magam Edward öleléséből Jake után siettem, már-már futva. Nem tudtam, hogy mit fogok neki mondani, hogy marasztalásra bírjam, csak tudtam, éreztem, meg kell tennem nővérkémért. Kedvesem utánam kiáltott, de nem törődtem vele. Jacob észrevett, én pedig kihasználva a lassítását begyorsítottam, majd a karját megragadva visszatartottam. Kezemet teste melege, arcomat szúrós tekintete égette, de nem törődtem vele, nem törődhettem vele.

– Nem mehetsz el! – Hangom határozottnak csengett, épp amilyennek szántam.

– Engedj! – mordult rám, kirántva a karját szorításomból.

– Jacob! – jelent meg mögöttem az idősebb Edward. Nem néztem rá, mert féltem tőle, ha csak egy pillanatra is leveszem a tekintetem Jake-ről, eltűnik, és azt sosem bocsátanám meg magamnak. Nem tudnék úgy igazán boldog lenni, ha nővérkém nem az!

– Nem kellett volna idejönnöm! Nem szabadott volna – motyogta Jacob orra alatt. Nem értettem, hogy ezzel mire akar célozni.

– Nem mehetsz el, Nessie-nek szüksége van rád! – érveltem, hogy jobb belátásra bírjam.

– Te nem értesz semmit! – förmedt rám, mire Szerelmem nyomban mellettem termett. Egymásra mordultak, kénytelen voltam közéjül állni. Eközben a szemem sarkából láttam, ahogy Nessie-t Bella hasztalan nyugtatgatja. – Mennem kell! – szólt Jacob, és felegyenesedve ismét elindult. Ekkor az idősebb Edward jelentőségteljesen rám nézett, és én szavak nélkül is egyből megértettem, hogy mire gondol.

– Tudunk Nahuel-ről! – üvöltöttem Jacob után, mire váratlanul mozdulat közben megdermedt, én pedig képtelen voltam leplezni az arcomra kiült önelégült mosolyt. – Tudjuk, hogy mi történt. Mindent tudunk, és Nahuel már nem jelent veszélyt! – hangsúlyoztam a lényeget. – Töröltük a memóriáját, már nem emlékszik a múlt ezen részére, így már nincs mitől félned és menekülnöd. – Lassan megfordult. Tekintete egyszerre volt hitetlenkedő és reménytől ittas. – Nessie szenved! Szenved mióta elmentél – intettem fejemmel az említett felé. Jake elpillantott mellettem. Vonásai eltorzultak a fájdalomtól, amit a miatt érzett, hogy látnia kellett a szerelmét így, ebben az állapotban. – Tudjuk, hogy mindent csakis Nessie érdekében tettél, épp ezért senki nem hibáztat a tettedért, azért, hogy elhagytad. El kellett hagynod, de a te helyed mindig is Nessie mellett lesz… a családban. – Valaki távolabb hangosan fújtatni kezdett, talán Rosalie volt az, de nem különösebben törődtünk vele. – Az egyetlen aki Nessie-t bánthatja, az te magad vagy Jake! Ha most újra elmész, egyszer és mindenkorra megsebzed, de akkor megkereslek! – fenyegettem meg ösztönszerűen. Nem akartam, de az indulatok… Ám úgy tűnt, hogy hatott rá, vagy talán szavaim voltak, amik megingatták elhatározásában, de mindez lényegtelen volt, ha a vége az, hogy itt marad velünk… örökre.

Újra rám pillantott, majd ismét Nessie-re. Megint rám, majd vissza, és ezt még párszor megtette, mielőtt tekintete megállapodott Szerelmem apján. Néma csend telepedett köréjük, de volt egy olyan érzésem, hogy csak mi nem halljuk, amiről beszélnek. Edward törte meg végül a csendet.

– Úgy van Jake! – helyeselt jövendőbeli apósom. – A Volturi Nahuel nélkül is veszélyt jelenthet ránk, ha minderről tudomást szereznek, és akkor valószínűleg nem úsznánk meg annyival, mint egykoron. De most a lányomról van szó! – vitte feljebb a hangját, majd halkította vissza. – Bármi is volt, bárhogy is érzel irántam, irántunk, vagy mi irántad, az nem szabad, hogy eltántorítson, mert akkor valóban nem érdemled meg a lányom, és akkor jobban teszed, ha többet nem kerülsz a szemem elé, kutya! – fenyítette meg ugyancsak. Jake szeme megvillant, de nem szólt semmit. Mint aki nem tud mit felelni rá. Mint akit sarokba szorítottak az igazsággal.

– Ugyan már, kutya! – szólt most váratlanul Kedvesem. Nem épp barátságos hangja ostorként hasított bele a beálló feszült csendbe. – A nővérem valami bizarr oknál fogva vonzódik hozzád és szeret – fintorgott –, és bár nem ismerjük egymást, sosem szívleltelek! – vallotta meg, szeme sarkából felém pillantva. Jacob a nagyapám volt, még ha ez jelenleg még hihetetlenebbnek is tűnt, mint egyébként. – Viszont Nessie mindannyiunknak fontos! De azért ne várd, hogy könyörögjünk neked, hogy maradj és tedd boldoggá, szóval ne kéresd magad! – mordult rá. Tenyerem a mellkasára tettem, és némán kértem, hogy hagyja abba. Tudtam, ha Jake itt marad, lesz még gondunk elég, hiszen nem csak az én Edwardom érzései viharosak iránta, viszont arra, hogy mi lenne ellenkező esetben, nem akartam gondolni.

Jacob elfintorodott, és Szerelmem apjára pillantott, mintha mondana neki valamit, majd némán, lassú léptekkel elsétált mellettünk. Nessie még mindig a hóban térdelt, könnyei megállástalanul potyogtak. Jacob megállt előtte, majd lassan térdre ereszkedett. Egy percig csak szótlanul nézték egymást, majd Jake olyan szorosan ölelte magához Nessie-t, hogy azt hittem, beleroppan abba nővérkém „törékeny” kis teste. Boldog könny csordult ki végül a szememből, ahogy néztem, miként a két szív hosszú idő után újra egymásra talált.

– Nem vagy éhes Jacob? – kérdezte Esme, miután visszatértünk a házba.

– Jake mindig éhes! – vigyorgott Nessie, miközben helyet foglaltunk a nappaliban, hogy kényelemben folytathassuk le az előre láthatólag hosszú, és elengedhetetlennek számító beszélgetést Jacobbal. Ám még mielőtt hozzáfoghattunk volna, Nessie felcitálta Kedvesét az emeletre, hogy felfrissíthesse magát, míg Emmett elment, hogy elhozza Jake autóját, amit valahol távolabb tett le.

Mikor a szerelmesek eltűntek, először csak pár szóváltás történt, amiből aztán végül közös, nagy beszélgetés kerekedett ki. Egy ideig nem szóltam bele, végül is alig ismertem Jacobot, és a részleteket, hogy mi történt velük a múltban, de aztán nem bírtam, és én is állást foglaltam az ügyében. Nem akartam, hogy elmenjen, elsősorban nővérkém miatt. Aztán anyámra gondoltam és arra, hogy ha megtudná, él az édesapja, biztosan boldog lenne, még ha következményeket is vonna maga után az, hogy tudomást szerez a természetfeletti lények létezéséről. Szerencsére nem voltam egyedül a véleményemmel, miszerint Jacobnak köztünk a helye. Bella, Alice, a doktor és a felesége őszintén örültek Jake visszatértének, és ezzel egyetemben Nessie boldogságának. Ami igaz, az egyetlen olyan dolog volt, amiben mindenki egyet kellett, hogy értsen. Azonban minden másban megoszlott a vélemény a két tábor között. Mi – a tábor, amelybe tartoztam – feltétel nélküli bizalommal voltunk Jacob iránt, míg a többiekben ellentétes érzések keveredtek egymással, a személyét illetően.

– Jönnek! – jelentette ki Szerelmem apja, de abban a pillanatban már meg is jelent Nessie és Jacob a lépcső tetején. Nővérkém maga után húzva Kedvesét sietett le hozzánk, majd megálltak előttünk, és szusszanásnyi időt sem hagyva Nessie belekezdett mondandójába. Én Szerelmemmel, Bellával és Alice-szel a díványon ültem. A balra lévő fotelban Esme foglalt helyet, annak karfáján pedig Carlisle. Mögöttünk Emmett és Jasper álltak karba font kezekkel, míg jövendőbeli apósom tőlünk kissé jobbra. Rosalie a szoba végében állt, kifelé bámult a ház déli homlokzatát borító üvegablakon.

– Család, szavazni fogunk! – jelentette be Ness, mire majd’ mindannyiunknak tágra nyílt a szeme.

– Nessie! – szólalt meg mögötte Jacob, de leintette.

– Nem, Jake! – fordult félig felé. – Mondtam, ha neked ez kell ahhoz, hogy meggyőzzelek róla, a családom már elfogadott, nem ellenzik a kapcsolatunk, sem azt, hogy itt maradj, velünk, akkor állok elébe – mondta neki, majd ismét felénk fordult. – Anya is ezt csinálta egykoron, szóval nem megyek bele a szabályokba. Az egyetlen különbség csupán annyi, hogy egyöntetűnek kell lennie a szavazásnak, máskülönben – nagyot nyelt – kénytelen leszek pakolni és Jacobbal odébb állni. – Szavai jeges hullámként söpörtek végig a szobán, felborzolva a kedélyeket.

– Nessie, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel az idősebb Edward. Bella és Szerelmem ugyancsak nyugtalanul fészkelődött mellettem, nővérkémre függesztve hitetlenkedő tekintetüket. – És te kutya, hagyod ezt? – támadt neki szóban. Mielőtt Jake megszólalhatott volna, Nessie megelőzte.

– Apa kérlek! Hagyd Jake-et, ez az én ötletem volt. Ő nem akar elszakítani tőletek, viszont ennek a fordítottjáról már nem vagyok meggyőződve – vallotta be lesütve a szemét. – Most, hogy visszajött, nem akarom elereszteni többet! Szeretem… szeretném, ha itt maradhatna, de ha nektek gondot jelent a jelenléte, akkor inkább elmegyünk, hogy elkerüljük az állandó feszültséget, mert Jacobot többé el nem hagyom – magyarázta Nessie nagyokat sóhajtva. Összeszorult a mellkasom, és szemeimben könnyek gyűltek, mikor arra gondoltam, ha elmegy, elvesztem a legjobb barátnőt, testvért, sógornőt, aki csak létezhet ezen a világon.

– Elég! Nessie-nek igaza van – csattantam fel, talpra pattanva, mire most felém kapták döbbent, értetlenkedő tekintetüket. – Nem élhetnek folytonos civakodások kereszttűzében. Tudom, hogy a vámpírok és a farkasok örök ellenségek, de itt nem csak Jacobról van szó! Nessie a család oszlopos tagja, és ha csak nem akarjátok, hogy itt hagyjon minket, jogosan – hangsúlyoztam –, akkor meg kell szavaznotok Jake maradását, de persze őszinte szívből – összegeztem a tényállást.

– Szerelmem – fogta volna meg a kezem Edward, de nem hagytam neki.

– Már egy jó ideje úgy érzem, hogy a családotok teljes jogú tagja vagyok. Hiszen úgy bántok velem, mintha én is egy lennék közületek. Ráadásul megkaptam ezt a gyönyörű karkötőt is, ami az összetartozást jelképezi, pedig még nem volt itt az ideje. Még nem szavaztátok meg, hogy szeretnétek-e, ha a család tagja lennék egy örökkévalóságig. Ti engem eleinte csak elfogadtatok, mint kellemes, vagy kellemetlen velejárója Edwardnak, ezt nem tudhatom. – Megrándult ajkam a gondolatra, hogy vajon kinek melyik vagyok. – Viszont mostanra, mint mondtam is, úgy érzem már elfogadtatok és megszerettetek, méghozzá önmagamért. Ahogy én Edwardhoz tartozom, úgy Jacob Nessie-hez, szóval, ha az én sorsomat nem kötöttétek szavazás eredményéhez, akkor úgy érzem, nem lenne tisztességes az ellenkezője Jacobbal és főleg Nessie-vel szemben. Vagy ti nem így látjátok? – kérdeztem a családot, de mind mélyen hallgattak. Végül Kedvesem törte meg a csendet. Felkelt, és közben összekulcsolta ujjainkat, ami jó jelnek bizonyult, és nem tévedtem.

– Bár még van mit megbeszélnünk Jacobbal, és ebből nem engedek – vetett az említettre egy átható pillantást –, túlságosan szeretem a nővéremet ahhoz, hogy rosszat akarjak neki. Szóval részemről, ha akar, maradjon – szavazott elsőként, én pedig úgy megörültem döntésének, hogy egy percre elfeledkeztem a többiekről, és számat övére nyomtam, hogy köszönetet mondjak. Aztán persze elpirultam, amin mindenki csak mosolygott.

Igaz, Edward nem titkolta, hogy lesz egy hosszú menet, amit le kell majd játszaniuk Jacobbal, de ettől már nem féltem. Edward is tudta, ha Jacob nem lenne, talán én sem lennék, de legalábbis nem az, aki. És habár a nővére tény és való, sokat szenvedett miatta, most újra boldog lehet vele egy örökkévalóságig, ami nem kis idő. Ráadásul, mint most már mind tudtuk, Jake volt az, aki nemrég megmentett, amiért egyszer és mindenkorra hálás leszek neki, és tudom, Kedvesem is.

– Természetesen én is arra szavazok, hogy Jacob itt maradjon. Már, ha van szavazati jogom – tettem hozzá félszegen.

– Jake – kezdte Bella –, te mindig is a barátom voltál, és az is maradsz, még, ha a Loch Ness-i szörnyről is nevezted el a lányom. – Mind jót derültünk ezen, kivéve Bellát. – Szóval úgy hiszem, részemről sosem volt kérdéses, hogy maradj-e vagy sem – mosolygott, és Jacob hálásan biccentett felé, ahogyan tette azt felénk is.

– A mi részünkről is egyértelmű. Szívesen látunk a családban, Jacob – mondta Carlisle egyszerűen, felesége nevében is nyilatkozva.

– Ahogy elnézem – kezdte Emmett, még mindig karba tett kezekkel –, szükség lesz egy erős légkondira, hogy kifújathassuk a szagodat a házból, de üsse kő, részemről is rendben! Feltéve, ha megígéred, hogy nem hozol bolhákat a házba – kacsintott a nagymedve vigyorogva.

– Majd beszerzünk neki egy pár bolhanyakörvet – kontrázott rá Jasper, majd válaszát egy határozott, igenlő bólintással hozta tudtunkra.

– Kösz, srácok – morogta Jake, de nem szólt vissza, pedig látszott rajta, hogy szeretne. Ám Nessie megfogta a kezét, és ez, mint valami nyugtató, lecsitította benne a kedélyeket.

– Tudjátok, hogy én nem vagyok ellene – csicseregte Alice, teljes nyugalomban ülve a díványon, pedig még semmi sem volt eldőlve, ugyanis még csak most következett az idősebb Edward, Rose-ról nem is beszélve.

– Apa? – Nővérkém hangja alig volt több suttogásnál. Tartottam is tőle, mindjárt eltörik nála a mécses.

– Tudom, hogy szívtelennek tartasz. – Nessie tiltakozásra nyitotta a száját, de az apja hallgatásra intette. – Elmondtam már neked, hogy miért nem volt könnyű megemésztenem a régmúltban történteket, kezdve a bevésődéssel, a kapoccsal, ami köztetek van. Még csak gyerek voltál Nessie… – Jake és testvérkém is lesunyta a tekintetét. Én is tudtam, hogy miről van szó, hiszen Szerelmem elmondta, hogy más apákkal ellentétben az ő apjának nem volt könnyű dolga. Nessie, születése előtt még hozzá, de miután meglátta a napvilágot, máris egy másik férfihoz tartozott, és ezt Edward nehezen fogadta el és emésztette meg. – De mára felnőttél, érettebb vagy, felelősségteljesebb, legalábbis igyekeztünk annak nevelni édesanyáddal. Ami neked jót tesz, az nekünk is, vagy legalábbis elfogadjuk – pillantott Jacobra, akivel egy percre összeakadt a tekintetük. – Úgyhogy ha neked Jacobra van szükséged ahhoz, hogy felhőtlenül boldog legyél, akkor én nem állok az utatokban – mosolyodott el halványan, mire Nessie a nyakába ugorva csókokkal borította be az arcát. – Persze, csak amíg helyes az, amit tesztek, mert máskülönben… – tette hozzá gyorsan, de úgy hittem, ezt Nessie bármennyire is közel állt hozzá, már nem hallotta.

– És te cica? – kérdezte Emmett Rosalie-tól. Mindnyájan Rose-ra néztünk, aki még mindig kifelé bámult, a hóval fedte tájat fürkészve.

– Nekem nincs szükségem házőrző ebre – kezdte, mire én és Nessie is összerezzentünk. Rosalie-n állt vagy bukott most már a dolog.

– Te mindig kiálltál mellettem… – mondta nővérkém elfúló hangon, közelebb lépve nénikéjéhez.

– Így van! – helyeselt, de nem fordította el tekintetét a tájról. A lassan eső hópelyheket figyelte. – Láttalak megszületni és felnőni. Szemtanúja voltam annak, mikor ez a korcs megpróbált megölni téged, és annak is, amikor beléd vésődött. – Hangja és vonásai nyugodtak voltak, talán túlságosan is nyugodtak. Mint az ég vihar előtt.

– Tudom Rose, és azt is, hogy te mindig is az én javamat akartad. Mindig úgy szerettél, mintha a saját lányod lennék, én pedig mintha a második anyám volnál. Éppen ezért kérem, hogy dönts jól, dönts belátásod szerint. – Nessie bízott Rosalie-ban, én viszont azért erősen összeszorítottam a fogaimat, és mindkét kezem ökölbe zártam, Edward ujjait szorongatva.

– Tudod, mennyire utálom a szőke nős vicceket? – nézett Nessie-re, arcán fanyar mosollyal.

– Bocs, Rose! – vetette oda neki Jacob, mire egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. A köztük lévő ellentétet úgy tűnt, hogy az idő se volt képes eltörölni, de reméltem, legalább enyhíteni tudta valamelyest.

– Ha megígéri – függesztette a szőke szépség ismét unokahúgára a tekintetét –, hogy távolt tartja magát tőlem, akkor itt maradhat, de csakis akkor! – hangsúlyozta. Szinte hallani véltem, ahogy szavai nyomán mindannyiunk mellkasáról hatalmas súlyként zuhant alá a megkönnyebbülés.

– Szeretlek Rosalie, a világ legjobb nénikéje vagy! – ölelte át Nessie szorosan.

– Hé! – rikkant fel Alice. Vonásai és csilingelő hangja durcás volt. Percekig nevettünk, felhőtlen jókedvvel. Aztán Nessie lassan visszasétált Szerelméhez, mire ismét csend telepedett a szobára.

– Szeretlek Jacob Black! – Megfogta a kezét, és mélyen, reményittasan a szemébe nézett. – Mint te is hallhattad, a családom egyöntetűen igennel szavazott. Nincs, már ami közénk álljon, már nem mondhatod, hogy a családom miatt nem lehetünk együtt. A jövőnk most már csakis a te kezedbe van – mondta, és elcsuklott a hangja. – Maradsz velem és a családom tagja leszel, vagy…?

– Nem Nessie, nincs vagy, már nincs! – ingatta a fejét Jacob, boldog mosollyal az arcán, majd a derekánál fogva közelebb húzta magához Kedvesét, hogy aztán egy csókkal pecsételje meg szavait.

B.Ú.É.K. 2012

2011-12-31T19:59:00.002+01:00

Sziasztok!

Itt van hát az év utolsó napja…

Szeretnék Nektek és családotoknak Sikerekben – íróknak ihletben, olvasóknak frissekben – Gazdag, Nagyon Boldog Új Évet Kívánni!

Kívánom, hogy bármi is az, ami nagyon boldoggá tesz titeket, legyen a tiétek a 2012-es esztendőben! :)

Ezer hála és köszönet, hogy egész évben kitartottatok mellettem! Köszönöm a türelmeteket és megértéseteket. Remélem, jövőre sem csalódtok bennem. *bizakodik*

Millió csók és ölelés, Krisz ♥
Jövőre ugyanitt találkozunk! ;)

„Peregnek a percek,

órák és napok.

Te hozod nekünk

a nevető napot,

vidám hóvirágot,

lila ibolyát -

s újra hallhatjuk

a madarak dalát.”

___________________

*Az idézet Osvát Erzsébet tollából származik.

(Csak enyhe utalás a sorok közt a New Sun – Új Napra… *pirul*)

Sajnálom... (de azért nincs vész!)

2011-12-30T22:11:00.000+01:00

Sziasztok!

*mély sóhaj* Hol is kezdjem… Na jó, jöjjön inkább a lényeg, hisz az a fontos.

Elnézést, bocsánat és mi egyéb! Mostanság valahogy nincs ihletem, nem tudom, hogy miért lehet. :/ Hetekig próbáltam kitalálni és megírni a karácsonyi novellát, de egyszerűen a minap rá kellett jönnöm, hogy nem fog menni. Most legalábbis nem. Szép lassan, ahogy jönnek az ötletek, majd megírom, de annak semmi értelme, hogy ülök napi X órát a gép előtt és erőltetem az írást, és alig haladok pár sort. :/

Így inkább úgy döntöttem, hogy nekikezdek az új, azaz a 14. fejezetnek. Nem tudom, hogy ki mire számít, én tartom magam az eredeti elképzelésem. Remélem, lesz benne izgalom, meglepő fordulat és mi egyéb. *bizakodik*

Valamint, ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor ezzel a fejezettel párhuzamosan megírok egy – még legyen meglepetés milyen – novellát, vagy egy Pillanatképeket, ami egy, esetleg két részes lesz, ez a 14. és 15. fejezettől függ.

Nos, ennyi lenne nagy vonalakban, a többi igazából csak rizsa, azt meg mindenki tud főzni. :P

Tényleg ne haragudjatok, hogy eddig várattalak titeket – és még egy kicsit foglak, mivel csak 2012-ben lesz friss –, és még csak nem is az a novella jön, amire vártatok, de az írást és az ihletet nem lehet erőltetni, én legalábbis nem tudom, és nem is igen szeretném.

Millió bocsánat, és előre is Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! :)

Pusz ♥

ui.: Köszönöm mindenkinek a jókívánságokat, a hátam lassan, de biztosan gyógyulgat. :)

Boldog Születésnapot Stephenie Meyer!

2011-12-24T23:59:00.020+01:00

Mint minden Twilight Saga szerető, én is szeretnék Nagyon Sok Boldog Születésnapot kívánni kedvenc írónőnknek, Stephenie Meyernek, aki 38 éve, éppen szenteste látta meg a napvilágot, szülei legnagyobb örömére – és a miénkére is! :)

Stephenie Morgan Meyer, 1973. december 24.-én született Hartfordban, Connecticutban. Szülei Stephen és Candy Morgan. Keresztnevét édesapja után kapta, persze lányosítva. Öt testvére van: Seth, Emily, Jacob, Paul és Heidi. Gyermekkorukat Phoenixben, Arizonában töltötték. Itt ismerkedett meg férjével is (akinek beceneve "Pancho") és 1994-ben össze is házasodtak. Stephenie egy évvel később sikeresen befejezte a Brigham Young Egyetem, angol szakát. Három fiú gyermekük született: Gabe, Seth és Eli. Meyer mormon vallású, tagja Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza nevű közösségnek.

Az Alkonyat ötlete álmában fogant meg, egész pontosan 2003. június 2-án. Álmában egy halandó lányt látott, aki egy vámpír fiúval beszélgetett egy mezőn. A vámpír szerelmes volt a lányba, de ugyanakkor mérhetetlenül kívánta annak vérét is. Miután felébredt, úszó edzésre vitte fiait, és amíg rájuk várakozott, addig aprólékosan megírta álmának történéseit, később ez lett az Alkonyat (egyik leghíresebb) 13. fejezete. Szinte minden napját a számítógép előtt töltötte és írt. Éjjeli szekrényére jegyzetfüzetet és ceruzát készített ki. Amikor éjjel vagy reggel felébredt és álmában olyan dolgot látott, ami a könyv hasznára válhat, akkor rögtön leírta. Azelőtt soha nem írt semmit, de onnantól, hogy papírra vetette a 13-as fejezetet, csupán három hónapjába telt, míg elkészült a teljes könyvvel, és neki kezdett az Epilógusok írásának is. Rengeteget készített belőlük így nyilvánvalóvá vált számára, hogy a történetnek még koránt sincs vége.

Stephenie Meyer; arról, ahogyan az egész kezdődött:

Ezt az egész álmomról szóló történetet mindig nagyon problematikusnak éreztem. Amikor a kiadóm rávett, hogy meséljem el – azt mondták, egy ilyen történet fellendítheti az eladásokat –, attól féltem, sokan azt gondolják majd: „Ekkora sületlenséget még életemben nem hallottam. Ezzel az ostobasággal próbál a figyelem középpontjába kerülni?” Pedig az igazság az, hogy tényleg így lettem író.

Hajnali négy körül rendszeresen felébredek – azt hiszem, a gyerekeim miatt van így, talán még mindig bennem van az érzés, hogy szükségük van rám –, majd újra visszaalszom. Ilyenkor, ezekben a kora reggeli órákban vannak a legélénkebb álmaim. Ezek azok az álmok, amelyekre ébredés után még emlékszik az ember.

És akkor álmomban ott láttam magam előtt azt a jelenetet: fölülről néztem le a rétre, és minden napfényben fürdött. Nagyon-nagyon színes álom volt. Nem tudom, írásban mindig átjönnek-e azok a csodálatos, ragyogó fények.

Igen. Ott volt előttem a gyönyörű kép, ahogy egy ragyogó bőrű fiú áll a fényben, és egy átlagos lánnyal beszélget. Mert ez az álom valójában róla szólt, a fiúról. A lány és én is őt hallgattuk, ő pedig elmondta a történetét. A történet arról szólt, hogy mennyire vágyik arra, hogy megölje a lányt – és hogy mindeközben mennyire szereti.

Szinte minden benne volt az álomban, amit aztán beleírtam a tizenharmadik fejezetbe. Persze azokat a részeket, ahol Edward a korábbi jelenetekre utal vissza, utólag illesztettem hozzá, hiszen az álom idején még nem voltak meg. Ezen kívül azonban szinte semmi nincs a fejezetben, amiről ne lett volna szó álmomban. Még az étellel kapcsolatos párhuzamot is megálmodtam.

Hevesen vert a szívem, mikor felébredtem. Felültem az ágyban, és arra gondoltam: Vajon mi lesz a vége? Vajon megöli a lányt? Csak mert nagyon közel volt hozzá. Álmában az ember nem a hallásán és a látásán keresztül fogja fel a dolgokat, de valamiképp érzi is, mi történik, ráadásul képes a szereplők szemén keresztül nézni a világot. Innen tudtam, milyen közel van hozzá. Kevésen, nagyon kevésen múlott, hogy nem tette meg. És akkor arra gondoltam: Na, most mihez kezdenek? Mi lesz a következő lépés? Hogyan lesz ebből kapcsolat?

Akkoriban vettem észre, hogy romlik a memóriám, és néha arra sem emlékszem, kinek mit mondtam előző nap. A legkisebb gyerekem akkor múlt egyéves, a középső kettő volt, a legidősebb már majdnem öt. Ettől olyan volt az agyam, mint a tésztaszűrő – szinte minden kifolyt belőle. És akkor bevillant, hogy ezt a történetet is el fogom felejteni! Ez a felismerés nagyon megijesztett és elszomorított.

Tudod, kiskoromban folyton történeteket találtam ki magamnak, de soha nem írtam le őket. Nem volt rá szükség, mert akkor még jó volt a memóriám. Könnyedén felidéztem őket, újra elmondtam, átírtam magamban, finomítottam rajtuk. Erről viszont tudtam, hogy ha nem csinálok valamit, el fogom veszíteni. Miután megreggeliztettem a gyerekeket, még volt két órám az úszótanfolyamig, és tudtam, hogy mást kellene csinálnom, mégis nekiálltam leírni az egészet. Igazából nem az álom csinált belőlem írót aznap – persze jó álom volt, amiből jó történet kerekedett, de ha nem lett volna olyan pocsék az emlékezetem [nevet], az egész megmarad egy fejben őrizgetett mesének. Nyilván akkor is kiderítettem volna, mi történt a szereplőkkel, és mindent elmeséltem volna magamnak, de itt véget is ért volna a dolog.

Az írás viszont – amitől sokkal valódibbnak tűnt az egész, és aminek köszönhetően újra meg újra visszatérhettem a történethez, és újraolvashattam a mondatokat – hihetetlenül felszabadító hatással volt rám. Csodálatos volt megtapasztalni, milyen érzés leírni egy történetet. Magával ragadott az élmény, és nem akartam, hogy vége legyen.

Régebben – főleg gimis koromban – sokat festegettem. Egészen tűrhetően bántam a vízfestékkel, még néhány díjat is nyertem. Pár képem még mindig ott lóg anyukám házában. Kissé zavarba ejtő látni őket, de attól még tudom, hogy tisztességesen megcsinált festményekről van szó. Soha nem voltam jó festő, és eszembe sem jutott, hogy ezt válasszam hivatásomnak. Hiába volt meg a kép a fejemben, nem tudtam átmásolni a vászonra. És ez mindig elkeserített. Abban a pillanatban azonban, ahogy írni kezdtem, valami áttörés-félét éreztem. Azt éreztem: Ha tollat ragadok, képes vagyok pontosan úgy leírni mindent, ahogy a fejemben látom. Ezt korábban még csak nem is sejtettem. Ez volt az az élmény, amelynek hatására elhatároztam, hogy író leszek.

Miután elkészült, megmutatta húgának, Emilynek. Miután elolvasta azt ajánlotta neki, hogy mindenképpen próbálja meg kiadatni.

„Jóságos ég, annyira megalázó lesz, ha ezt elolvassa valaki. Lehetetlen, hogy bárkinek is megmutassam.” – S.M.

„Az a helyzet, hogy kissé szégyellős vagyok, és ezen nyilvánvalóan túl kellett lépnem valahogy. A valódi Stephenie-nek például nagyon nehezére esik, hogy megengedje másoknak, hogy elolvassák, amit írt. [Nevet] Pedig biztosan te is tapasztaltad már, milyen jó is, amikor valaki elolvassa, amit írtál. Ugyanakkor ott van a kudarctól való félelem – nagyon sebezhetővé válik ilyenkor az ember.” – S.M.

Az első kötet kéziratát 15 kiadónak küldték el testvérével. A tizenöt közül 5 egyáltalán nem reagált, 9 elutasította a kiadás lehetőségét, és mindössze 1, a Little, Brown and Company csapott le rá. (Meyer 1 millió dollárt kért a három kötetért, azonban a kiadó mindössze 300 ezret kínált, végül 750 ezerben állapodtak meg. Talán nevetségesnek tűnik az összeg, ha arra gondolunk, hogy a Twilight saga kötetei több példányban keltek el, mint az addig csúcstartó Harry Potter-sorozat darabjai.)

„Amikor elém kerül egy különösen kemény kritika, azt mondom magamban: Bárcsak soha ne engedtem volna, hogy ez a könyv kiszabaduljon a szövegszerkesztőmből! Ragaszkodnom kellett volna hozzá, meg kellett volna tartanom saját magamnak. Néha azon töprengek: Vajon megéri az, hogy másokkal is megosztom az írásaimat? Aztán rendszerint arra jutok, hogy a szereplőim megérdemlik, hogy teljesebb életet éljenek valaki más fejében. Igen, tudom, hogy őrültségnek hangzik. [Nevet]” – S.M.

Pedig NEM az! Mert, ahogy az írónő maga is mondta:

„Ha szeretsz írni, akkor írj! De ne az legyen a cél, hogy a regényed megjelenjen, hanem az, hogy te magad élvezd a történeteidet. Ám, ha befejezed a sztorit, és meg akarod osztani másokkal, legyen bátorságod hozzá. Ne kételkedj abban, hogy másoknak is tetszeni fog. Ha jó olvasó vagy és tudod, hogy mi az érdekes, és ha a sztori számodra vonzó, akkor bízzál benne. Ha én annak idején tudtam volna, hogy a fejemben lévő történetek mások számára is olyan izgalmasak, mint nekem, valószínűleg hamarabb kezdtem volna írni. Higgyél a saját ízlésedben!”

Egy 16 éves lány így nyilatkozott az írónőről: „Sok szempontból megváltoztatta az életemet. Az apukám azt mondta nekem, Stephenie Meyer nem a kedvenc könyveid írója, ő az életed legcsodásabb élményeinek okozója, és ez annyira igaz.”

Szerintem is!

Boldog Születésnapot kívánnunk, Stephenie Meyer! :)

_____________________

*Felhasznált irodalom: a twilight világa, wikipédia, újságcikkek

Karácsonyi köszöntő 2011

2011-12-24T00:34:00.000+01:00

Sziasztok!

Elérkezett hát ez a karácsony is…

Szeretnék Nektek és családotoknak Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánni! :)

Millió csók és ölelés, Krisz ♥

„Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.”

„A bent didergő éjszakát
sejlő fényremény fűti át
szív öröme feldereng
benső béke csöndje cseng
nyugalom derűje száll
s angyalok ideje jár.”

___________________

*Az idézetek Juhász Gyula és Ara Rauch tollából származnak.