B.Ú.É.K.

Drága Olvasóim!

Lassan elérkezik az utolsó óra,

hadd kívánjak hát én is minden jót jövőre.

Magamnak ihletet, nektek sok új fejezetet,

mindenkinek nagyon boldog perceket,

álmokban teljesülő Új Évet.

Szeretlek benneteket! ♥

Krisz

Boldog Karácsonyt!

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy régen nem jelentkeztem már semmivel, amit mélységesen sajnálok, de talán holnap hoz majd nekem a Jézuska ihletet! :)

Köszönök mindent, amit idén is kaptam tőletek: a sok véleményt és támogatást, mellette pedig a megértéseteket és türelmeteket. Nagyon sokat jelent nekem, hogy tudom, itt vagytok, remélem, meg tudom majd hálálni! ♥

Addig is szeretnék mindannyiótoknak (és családotoknak) nagyon Boldog, Békés Karácsonyi Ünnepeket kívánni!

Millió csók, Krisz

Lelki válság

Sziasztok!

Azért született meg ez a bejegyzés, mert szeretnék magyarázatot adni rá – nagyjából –, olyat, ami mindenkihez eljut, hogy miért is nincs már jó ideje friss fejezet bármiből is az oldalon.

Nagy vonalakban: történtek dolgok az életemben, és képtelen vagyok írni jelenleg.

Minden nap gondolok rá: a történeteimre, arra, hogy írni kellene, még ha csak pár sort is, a szereplőim is folyamatosan zizegnek odabent, illetve éjszakánként elalvás előtt újabb és újabb jelenetek villannak be, amiket ha tudok, még fel is jegyzek, hogy el ne vesszenek, DE egyszerűen nem megy.

A magánéleti dolgaimról, ha megengeditek, akkor nem nyilatkoznék, ez nagyon személyes és belső dolog, nehezen is beszélnék róla. Lényegében lelkileg nagyon nehéz volt az elmúlt pár hónap (ráadásul az egész családomnak, nem csak nekem, ami plusz teher), és talán beleláttok annyira a dolgok mögé, hogy megértsétek, lelki erő hiányába nem, hogy nem tud senki sem írni, de talán jobb is. Nem valószínű, hogy olyan mélységű, mennyiségű és élvezhető írást kapnátok, amit ilyen állapotban ír az ember, mint amilyet vártok, elvártok.

Nem szeretnék ígérni, bár az továbbra sem kétséges, hogy valamikor úgy is befejezem a New Sunt, már csak magam miatt is. Úgy értem: igazi lelkifurdalást okoz így is, amikor nincs friss, nem tudnám megtenni se veletek, se magammal, hogy nem teszek egyszer pontot a történet végére (ami egyébként majdnem teljes egészében ki van már dolgozva a fejemben).

Ahogyan a másik történetemet is meg fogom írni egyszer, a Hazug mosolyt. Ugyanis ítéljetek el, de oda vagyok a történetért, amit kitaláltam, amit egy egész nyáron át tartott, de majdhogy teljes egészében sikerült kidolgoznom.

És még utána (vagy épp közben, ha úgy alakul) se szeretnék lazítani, semmit se abbahagyni, hisz egy harmadik történetet is szándékozom még ebben az életben megírni – végig! A címe (Félelem nélkül szeretni) és a borítója még cseppet se fix, de nem is ez számít. Csupán egykötetes lenne, tehát nem egy túl hosszú történet, de nem épp könnyed olvasmány, lévén, hogy egy mostanság eléggé népszerű műfaj képviselője, a New Adulté*, ami "kemény" témákkal foglalkozik tanulságosan, mégis izgalmasan, szerelmi szállal átkötve természetesen. :)

És talán egyszer egy kisebb regényt is sikerül megírnom (Emlékeim címmel, fiktív történetet), egy amolyan naplószerű-bejegyzésekből állót, ami viszont humoros, de tartalmaz drámai elemeket is.

Lényegében ennyit szerettem volna mondani: némi rossz hír, de legalább nem akkora bizonytalanság, illetve némi reménysugár. Egyetlen egy ígéretet merek megtenni, mégpedig, hogy még Újév előtt nagyerőkkel megpróbálok megírni és frisselni nektek egy új New Sun fejezetet! (A Hazug mosolyt viszont egy ideig ne várjátok – őszintén sajnálom! :( )

Tényleg őszintén sajnálom! Valamint ne higgyétek, hogy mindez idő közben felétek se néztem, láttam minden chatben leírt szót, minden régi bejegyzéshez megírt kommentet, e-mailt, minden új követőt az oldalon és Facebookon, csak épp az elmúlt időszakban nem sűrűn voltam net közelében, így nem tudtam azonnal és mindenre reagálni, de mindent köszönök! :)

Remélem, kérhetem a megértéseteket és türelmeteket…

Előre is köszönöm!

Millió Puszi, Krisz

a kép IDE kattintva tekinthető meg legnagyobb és legjobb minőségében

_____________________________

*Mi a jellemző a New Adult műfajra?

– A 20-25 éves korosztályról szól, de nem csak nekik íródik.

– Leginkább olyan fiatalok a főszereplői a műfajnak, akik lelkileg, vagy testileg sérültek, nemi erőszak, vagy gyermekkori bántalmazás áldozatai voltak, vagyis a komoly témákat is feszegeti.

– Gyakran áll középpontban a lelki szabadság, nyugalom, sőt önmaguk megtalálása.

– Az igaz szerelem, a testi vágyak beteljesülése, a problémás kapcsolatok boncolgatása sem áll messze a műfajtól, valamint az igazi rosszfiúk jóvá tétele. :)

– Szex, drogok, alkohol, bulizások, és főleg a tabu témákat feszegető történetek is gyakoriak a műfajon belül.

(forrás: http://kristinablogja.blogspot.hu)

New Sun - Sunset - 6. fejezet

Sziasztok!

Kivételesen rövid leszek, de csak mert mielőbb szerettem volna, ha felkerülhet a fejezet, ha már megint csak ennyit kellett várni rá. :$

Viszont a fejezet olvasása előtt még szeretnék egy dolgot tisztába tenni, amire Virág hívta fel a figyelmemet, ugyani eddig bele se gondoltam, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogyan is kell Andrew nevét helyesen ejteni.

Tehát Andrew nevét Endrúnak kell ejteni, ami egyébként, ha a magyar vonatkozását nézzük, az András alakváltozatának, az Endre névnek az egyik becézése. Jelentése: erős, férfias.

No, de most már tényleg jön a fejezet, amihez ismételten jó olvasást kívánok!

És természetesen most is köszönöm a kommenteket, amiket a legutóbbi fejezethez írtatok nekem, a válaszokat mindegyik alatt megtaláljátok. :)

Pusza, Krisz

6. VÁGYAK TENGERE

TŰRTEM ÉS TŰRTEM A RÁM KIVETÜLŐ FÁJDALMAT, mert tudtam, Andrew-ban sokkal erőteljesebben, kínzóbban él. Bármit megadtam volna, hogy enyhíthessek a szenvedésén, hogy elűzhessem, elfújhassam akár a pitypang sok ezernyi pihekönnyű, selymes szőrbóbitáját. Látni a kemény testet, benne egy erős lélek személyével, ahogy tehetetlenül hever a földön – mindezt miattam –, legalább ugyanannyira kínzó volt, mint a belülről feszítő érzés.

Alig nyöszörögtem, bár nagyon nehéz volt megállni, hogy ne ordítsak. Ráhajolva Andrew hátára öleltem őt mindkét karommal, szorosan, míg a fájdalmunk csillapodni nem kezdett. Könnyek potyogtak a szememből. Megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy már egyikünk teste sem rángatózik vagy remeg a fájdalomtól, csak a légzésünk hangos és szapora. Néhány gyötrelemben megélt perc, ennyi volt az egész s mégis óráknak tűnt: soha meg nem szűnő, véget nem érő pillanatnak. Végül mindketten pihegve dőltünk el a füvön. A testünk kimerült, erőtlenné, megkínzottá vált.

– Köszönöm – csendült fel mellőlem Andrew hangja, egészen halkan, rekedtesen. És abban a percben, ahogy keze rátalált enyémre és megszorította, cseppet sem fájdalmas elektromos impulzus kígyózott fel a bőröm alatt egészen a mellkasom legmélyéig.

Bármennyire is igyekeztem távol tartani magamtól a gondolatot az elmúlt napokban – a gondolatot, amit ha beismernék, minden megváltozna, visszavonhatatlanul –, nem áltathattam magam tovább. Attól, mert nem merem kimondani, még tisztában vagyok vele, hogy szeretem a mellettem heverő személyt. Hogy tiszta szívemből és lelkemből, őszintén, szerelemmel szeretem Andrew-t. Ez volt az igazság, és nagyon fájt, hogy még csak el sem mondhatom neki, reménytelve, hogy talán ő is így érez irántam.

– Hééé! Sssh! Most már minden rendben. Sajnálom – hajolt fölém Andrew, ujjaival az összes kicsorduló könnyemet felitatta az arcomról. Azt hitte, azért sírok, mert fáj valamim: hogy a lábam a marástól, vagy a testem az általa okozott fájdalomtól, miközben semmim se fájt annyira, mint az általa akaratlanul megsebzett és összetört szívem. Nem akartam, hogy lássa az érte hullajtott könnyeket, de nem bírtam visszatartani, elfojtani őket. – Rosetta! Szépségem… – Könnyeim megállíthatatlanul záporoztak. Andrew fölém hajolva ajkát a homlokomra nyomta, és egészen addig így maradt, mozdulatlanul, csak hüvelykujjával körözve szüntelenül kézfejemen, hogy nyugtasson, míg kivörösödött szemem könnycsatornájában el nem apadt minden nedv.

Csurom vizesek voltunk mind a ketten, ami jó ideig egyikünket sem zavarta, legalábbis nem különösebben. Ahogyan arról is, hogy Andrew-n továbbra sincs ing, csak az után vettem tudomást, hogy abbamaradt az értelmetlen sírásom. Zavarba ejtő volt őt így látni – egy ideje mindenképp. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy ez az állapot nem fog egyhamar megváltozni, lévén, Andrew ragaszkodott ahhoz, hogy felvegyem az egyetlen száraz ruháját, még mielőtt megfázom.

Próbáltam ellenkezni, de nem volt értelme; makacs egy pasi! Míg én levetve vizes gönceim – nadrág, felső és még a melltartót is – belebújtam a nemcsak száraz, de kellemes méz, kókusz, és egy csipet napfény-fűszer illategyveleget árasztó fekete-szürke kockás flanelingbe, Andrew tűzet rakott. Azt mondta, előbb melegedjek át kicsit, mielőtt visszaindulunk, arról nem is beszélve, hogy a ruháinkra is ráfért némi szárítás. Meglepő vagy sem, nem tiltakoztam ellene. Miért is tettem volna, mikor semmi másra nem vágytam jelenleg, mint a közelében lenni, kicsit kettesben, megbizonyosodva arról, hogy jól van.

A narancsos-vörösen izzó lángok tényleg kellemes meleget árasztottak magukból, egészen közel telepedtem le a gyorsan, de természetesen precízen összerittyentett tábortűzhöz. A tűz közelébe tartottam tenyereim, hogy aztán a velük fölvett meleget karjaimba és lábaimba dörzsölhessem. Egészen bizsergető volt az érzés, bárcsak ne csöpögött volna víz kontyba tekert hajamból a nyakamba.

– Jobban vagy? – Az aggodalomtól keserű kérdésre hátrakaptam a fejem, majd gyorsan vissza. Égni kezdett az arcom; ami azt illette, már nem is fáztam annyira. Andrew-n nem volt más, csak egy szál bokszeralsó. Imádkozni kezdtem, hogy ne kérje, nézzek rá. – Nem fázol?

– Ö… Egy kicsit – füllentettem, mert zavarom melegsége ide vagy oda, többek közt a lábaimat még mindig hideg libabőr borította.

– Gyere, felmelegítelek – szólt, és már helyezkedett is el mögöttem, időm se volt reagálni. Zavartan figyeltem, ahogy leül ő is a talajra, majd bizalmat keltő tekintettel nézve rám, felém nyújtja a kezét. Ki tudja, miért, ösztönösen csak a szemét figyeltem és nem gondolkodtam. Önként bújtam közelebb hozzá, hátamat kemény mellkasának döntve. Az ölelésébe zárt, karjai meleg sálként körém fonódtak, lábai enyémek két oldalán helyezkedtek el, közrezárva, melengetve őket saját belső hőjükkel. Majd minden porcikámat érintették övéi, ami ellen se nem tudtam különösebben, se nem akartam tenni.

Békés, nyugtató érzés volt így ücsörögni csöndben, összebújva, amellett, hogy végtagjaimba teste melegétől kezdett visszatérni az élet. Annyira szerettem volna ébren maradni, minden pillanatot, mit így tölthetek vele kiélvezni, de a történtek kimerítették minden tartalékomat. Pilláim egyre sűrűbben rebbentek meg, próbálva tudatomnál hagyni, míg végül lecsukódtak, s győzött a boldog öntudatlanság.

Egy csodaszép álom közepén jártam épp, mikor egy oda nem illő óvatos, gyöngéden simogató érzés a lábamon fel nem riasztott. Még mindig az erdőben voltam, térdeim a mellkasomig húzva, a hátam Andrew egyik lábának vetve, míg fejem a szíve fölé döntve – fülemben ott visszhangzott a dübörgő ritmus. Lenéztem, megsérült lábamból már majdhogynem teljesen kiment a zsibbadás, így érezhettem meg a finom, bátortalan érintést.

– Sajnálom, nem akartalak felébreszteni – szabadkozott. – Hogy érzed, fáj még? – kérdezte, és tenyere a bokámtól elindulva lassan végigsimított vádlimon, mialatt a zöld tekintet olyan mélyre fúródott enyémben, hogy lélegezni is elfelejtettem.

Apró remegéshullámok borzolták fel testem nyugalmát. A hosszú ujjak lágyan, mégis mint dörzspapír súrolták végig lábamat, perzselést hagyva maguk után. Olyan intim volt minden egyes mozdulat, és én úgy kívántam, olyan bűnösen, hogy kússzanak feljebb azok az ujjak, hogy a combom is kapjon a nem mindennapi kényeztetésből, hogy már most a Pokol bejárata előtt éreztem magam. Finom, de egyben kínzó is volt minden érintés, mert jól tudtam ennek nincs, és nem is lehet semmiféle folytatása. Megkóstolni és utána szenvedni a megfosztottságtól – csak kínoztam magam, véget kellett vetnem az egésznek, méghozzá minél előbb. Még mielőtt valami őrültséget követek el, és véglegesen tönkreteszek mindent: az eddigi életemet, a jövőmet.

Szerencsére nem kellett nagyon kérlelnem Andrew-t, hogy induljunk vissza, már ő is gondolt rá, hogy ideje lenne, még mielőtt jobban meghűlök és nagyobb bajom lesz. Miután visszavettük a saját, még nyirkos ruháinkat, felültünk a lovakra és lassú ügetésben visszaindultunk.

Hosszú volt az út, hosszabb, mint amilyenre emlékeztem – vagy legalábbis annak éreztem. Csendben haladtunk egymás mellett, én többnyire a gondolataim kordonja mögül figyeltem a külvilágot. Mikor Andrew megnyugtatásképp rám mosolygott, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, el kell neki mondanom mindent, lesz, ami lesz. Ám még mielőtt egy hang is elhagyta volna a számat, elszállt minden bátorságom, hát gyorsan becsuktam. Nem volt elég merszem kockára tenni a biztosat a bizonytalanért. Andrew barátságának elvesztése olyan dolog lenne számomra, amit ha örökké élnék, sem tudnék pótolni mással. Így hát csöndben maradtam, ami jó taktikának tűnt, csak épp közben szívem elleni vétek volt.

– Uram isten, veletek meg mi történt? – sikkantott fel Adriana, mikor visszaérkezve az istállókhoz összefutottunk vele. Már nagyon várhatott ránk, először idegesnek tűnt, majd pedig rémültnek, amikor közelebb érve megpillantotta nedves gönceinket. Amint leszállt Andrew a lováról Ana a nyakába ugrott, szorosan ölelte magához, ahogyan nemrégiben én is tettem, hogy segítsem fájdalmában. Gyötrő volt látnom őket így, de el kellett ismernem, Adriana őszintén szereti, és ha kell, aggódik érte, Andrew pedig megérdemelt mindennemű szeretetet és boldogságot. Nem lett volna szívem a kapcsolatuk ellen fellázadni puszta féltékenységből. Sikítani tudtam volna, de visszafogtam magam.

– Egy kis baleset, de már jól vagyunk. Rosettát ledobta a ló és beleesett a tóba. Most haza kell vinnem, ne haragudj, hogy így alakult, később mindenképp beszélünk.

– Persze, persze, a lényeg, hogy jól vagy… tok – biggyesztette a végire felém pillantva.

Miután én is lekecmeregtem a ló hátáról, Andrew visszavezette a két kancát a helyükre, legnagyobb pechemre így pár percre kettesbe hagyva a barátnőjével. Kínos volt a csend és nem őszinte a mosoly, amelyet neki címeztem, így végül vigyázva a lábamra, ne terheljem meg túlságosan, elindultam a kocsinkhoz, a parkolónak kinevezett előkert felé. Adriana látta, hogy sántítok, így követett, és bár felajánlotta, hogy segít, visszautasítottam. Nem tudtam a szemébe nézni – nem mertem –, féltem, hogy kiolvassa belőle titkaimat.

Elérve Andrew hybridjét annak motorházára támaszkodtam, s a cipőm orrával a földet piszkáltam. Feszült voltam és zavart, csak ritkán pillantottam fel, mire mindannyiszor Ana merev tekintetébe ütköztem. Folyamatosan engem bámult, méregetett leplezetlenül, míg nem váratlanul megszólalt. Hamis mosollyal az ajkán intézte hozzám a következő szavakat:

– Nem tudom, mi történt, és hogy valójában mi van köztetek Andrew-val, de jobban tennéd, ha észben tartanád, hogy ő már hozzám tartozik. Remélem, érthető voltam! – Mosolya minden szavával egyre félelmetesebbnek hatott, majdnem elfelejtettem lélegezni. Pedig gyorsan kellett reagálnom valamit, megvédenem a magam, és Andrew tiszteletét is, aki sosem csalná meg őt, legfőképpen nem velem.

– Félreérted Adriana! Andrew nekem… Andrew nekem olyan, mintha a… a testvérem lenne – böktem ki, ami először az eszembe jutott, ami mi is lehetett volna más, hisz annyit mondogattam magamnak, hátha majd valóban újra így érzek iránta. Ám ösztönös reakcióm elárult, mikor kissé lejjebb szegtem a fejem bánatomban a szomorú valóságtól. Csakhogy ezt nem kellett volna, túlságosan árulkodó volt, Adriana pedig nem hülye, se nem figyelmetlen.

– Lehet, hogy ezt mások beveszik, de én nem. Figyelni foglak, tartsd magad tisztes távolságra tőle, és inkább foglalkozz Tyjal, ha már behülyítetted szegényt.

– Nem hülyítettem be senkit – morogtam felháborodva. Kezem ökölbe szorult. Ezt meg mégis miért mondta?

– Szeretem Andrew-t, ő egy nagyon különleges fiú. Nehéz lehet neki, de én készen állok mindig és mindenben segíteni őt. Tudom, hogy meg tudom adni neki azt, amire szüksége van.

Nagyon elszántnak tűnt, akár egy igazi, szerelmét védelmező nő. Semmi kétség, tényleg szereti, és még csak azt sem mondhattam rá, hogy álszent, gonosz nőszemély lenne, mert mindig kedves volt mindenkivel, még velem is – persze ezt a beszélgetést leszámítva. Utálni akartam, minden sokkal könnyebb lett volna, de nem tudtam. Hisz hogyan utálhatnék valakit, aki valószínűleg csak féltékenységből, a kapcsolatuk védelme érdekében mond most ilyeneket? Még hogy én, mint potenciális vetélytárs… Bárcsak így lenne, akkor nem várnék egy perccel sem tovább, hogy valóban lecsapjam a kezéről.

Azonban nem így volt, és még csak reményt sem láttam rá, hogy ez valaha megváltozna. Ráadásul Ana gyanakodni kezdett, arra pedig semmi szükségem nem volt, hogy tényleges tudomást szerezzen róla, az érzéseim Andrew iránt többek, mint testvéri szeretet.

Nem bíztam Adrianában, hogy ha úgy adódna, megtartaná a titkomat. Számára ez egy kiváló aduász lehetne, ami jól tudtam mit jelentene. Nem volt más választásom, addig kell cselekednem, míg van lehetőségem lépni: tenni az ellen, hogy bárki, köztük Andrew is, tudomást szerezzen fenekestül felfordult érzéseimről. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy ne veszítsem el Andrew barátságát!

Azért egy utolsó figyelmeztető döfést még sikerült Anának bevinnie nekem, mikor Andrew odaért hozzánk, és arról érdeklődött, miről trécseltünk a távollétében.

– Nem érdekes, drágám – legyintett Adriana, de mégis folytatta. – Csak épp azt meséltem Rosie-nak, mennyire letörve jöttél át az Edwarddal való összezörrenésetek után aznap, mikor összejöttünk. Akárcsak a filmeken, egy egyszerű megvigasztalásból aztán több lett – csipogta sejtelmes lepelbe burkolva az aznap eseményeit, hogy még véletlenül se hagyjon nyugodni, mi mindenre is akart utalni.

Azzal már régóta tisztában voltam, hogy aznap jöttek össze, amikor is megtörtént az a csók, de új volt számomra, hogy ugyan ezen a napon, közvetlen a kettőnk közt történtek után Andrew összeszólalkozott az apjával. Nem vallott rájuk ez a viselkedés, többnyire egyetértettek, apróságokon pedig sosem húzták fel annyira magukat, hogy az veszekedésbe torkoljon.

Vajon miről lehetett szó, mi történhetett? Vajon Adriana sejtelmes szavaiba csak én képzelek bele egy szenvedélyes légyottba átfordult vigasz nyújtást?

Tudtam, hogy anyám ki lesz akadva, ha megtudja mi történt. Oh, miért is kellett bevallanunk, mikor különösebb bajom nem esett. Fájt még a lábam és némi alvás jót tett volna, de ennyi. A méreg Andrew-nak köszönhetően maradéktalanul kiürült a véráramomból. Ha ő nincs, és nem vállalja a kínokat értem, nos…

– Nyugodj le Rose, nem azért mondtuk el, mi történt, hogy kiakasszunk. Minden rendben, hisz Rosetta jól van – próbálta csitítani Andrew anyámat, ám hasztalan.

– Az, hogy fájdalmat okoztál a lányomnak, szerinted rendben van? – ordította anyám, kivillantva vicsorra húzott ajkai mögött megbúvó hófehér, borotvaéles fogait. Én személy szerint leblokkoltam: megszeppenve álltam, és csak hallgattam a fejem felett zajló civakodásukat. A ruháim még mindig nyirkosak voltak, de ezzel nagyin kívül, aki egy plédet terített a vállaimra, senki sem törődött jelenleg. – Komolyan emlékeztetnem kell mennyire veszélyes a képességed egy emberre nézve? A lányomnak komoly, akár végzetes baja is eshetett volna! Az elektromos impulzusaid akár szívrohamot is előidézhetnek, erre nem gondoltál? – zúdította rá a haragját.

– Elég legyen Rosalie! – Edward erőteljes hangjára mind elhallgattak. Összerezzentem, amitől kibillentem a sokkból, majd én is a beszélő felé fordítottam tekintetem. – Gondolkozz már el egy kicsit! Anélkül támadtál neki a fiamnak, hogy előbb belegondoltál volna abba, mi is történt valójában. A lányodat megmarta egy mérges kígyó, Andrew-nak gyorsan kellett mérlegelnie mégis jól döntött. Még ha kockázattal is járt a tette mindkettőjükre nézve, helyesen cselekedett és ezzel megmentette Rosetta életét. Jól tudod, hogy sosem hagyná, hogy baja essen – hangsúlyozta a vége felé a szavakat, ami nagyon úgy tűnt, hatott, mert anyám elhallgatott, és mintha még a dühe is elillant volna: arca ellágyult, a tekintetét félrefordította.

– Köszönöm – bökte ki végül anyám Andrew-ra nézve, habár halkabban talán a kelleténél, de éreztem, őszintén gondolva.

Ez után felém fordult, arca megtört volt, de még mindig szépséges, szemében végtelen szeretet és féltés irányomban. Átkarolta a vállam és a lépcsők felé vezetett, forró fürdőt s meleg ágyikót, pihentető alvást ígérve. De még mielőtt mindezt igénybe vettem volna, még leróttam tartozásom. Valahogy a nagy zűrzavarban elfelejtettem valamit: megköszönni Andrew-nak, hogy megmentett. Csak odaléptem hozzá, és miután a fülébe súgtam, egy ártatlan, de végtelen hálával átitatott puszit nyomtam az arcára, azután anyámmal tartottam az emeletre.

A következő hetek hol egész gyorsan, hol kínzóan lassan teltek. Elérkezett az október, a levelek az ősz színeibe öltöztek az ágakon. Már túl voltam a nehezén, legalábbis, ami az iskolát érintette. Szerencsére hamar sikerült felzárkóznom, megszoknom az új tanárokat és a tanítási módszerüket. Már meg is írtam minden tantárgyból az első, év eleji ismétlő dolgozatot. Jó eredményeim születtek, bár szerves- és biokémiából itt nagyobb volt a követelmény, így abból nem sikeredett hoznom a tőlem megszokott átlagot – de már dolgoztam rajta.

Tyjal végül hivatalosítottuk a kapcsolatunkat. Ez persze különösebb változást nem hozott kettőnk életében, csupán számomra nyújt egyfajta biztonságot – mondhatni biztosít alibit. És bár tisztában vagyok vele, hogy helytelen, amit teszek, hiszen csak kihasználom Tyt, nem volt más választásom. Adriana gyanakvását még időben kellett elfojtanom. Ezért sem közvetlen a születésnapi partija után mondtam igent Tynak a kapcsolatunk hivatalossá tételére, nehogy túl átlátszó legyen Ana szemében. Pedig még aznap este elhatároztam, hogy így biztosítom be magam, bármennyire is nem tisztességes Tyjal szemben, hiszem nem érdemli ezt.

Ty jó srác, nem voltak zűrjei, se konfliktusai, csak a nővérével, Maribellel civódott néhanapján. Élt-halt a rugbyért, nem véletlen az a sok győztes meccs, amire kapitányként a csapatát vezette. És még a szüleivel is kijött, akik első alkalommal megkedveltek. Bár ne tették volna, hiszen hazudtam nekik, ahogyan Tynak is. Mindenkinek…

Nem így terveztem az első kapcsolatot az életemben. Persze sosem hittem azt, hogy az első fiú, akivel összejövök, majd a nagy Ő lesz. Az önbecsapás lett volna, hisz ilyen csak a tündérmesékben létezik – legalábbis pár igazán ritka (általam ismert) kivételt leszámítva. Azonban azt sosem gondoltam volna, hogy barátságnál és némi egészséges vonzalomnál nem érzek majd többet első választottam iránt.

Mit ronthattam el? Vagy pontosabban inkább, mit tettem, amiért a sorsistennők, a Párkák egy lehetetlen szerelmet szőttek életfonalamba? Mit kezdjek én most ezzel? Ha legalább ne látnám minden nap…

De élnem kellett tovább az életem, és nem lehettem mindig búskomor, aki folyton magyarázkodni meg hazudni kényszerül miatta a szeretteinek. Ráadásul, még ha nem is fizikai fájdalmat, de minimum fejfájást okoz vele az egyik nagybácsikájának. Már csak szegény Jasper miatt is igyekeztem olyan dolgokkal foglalkozni s körülvenni magamat, amik boldoggá tettek.

Maribellel remekül kijöttünk. Igaz, ő nem volt oda a hosszú órákon át tartó boltról boltra járásért, próbálgatásért és vásárlásért, de azért már nem egyszer sikerült elcipelnünk magunkkal Cassie-vel. Ám a titkáról továbbra is csak én tudtam, ami bár először aggasztotta Mr. Richtont, de végül belátta, nincs rá ok, mert én rendes barátként sosem hoznék a fejükre bajt.

Ami a többieket illeti, velük a kapcsolatom átlagosnak mondható. Nem mindenkivel akadt túl sok közös témám. Főként nem Adrianával vagy Zarekkel! Mindig feszengek, ha csak a közelükben tartózkodom. Arról nem is beszélve, hogy tartok tőle, egy szép napon átlátnak a hazugságon és rájönnek, hogy a Tyjal való felhőtlen kapcsolatom csak álca.

Habár az is igaz, hogy Tyt a napok, hetek múlásával egyre inkább… kedveltem. Igen, csupán ennyiről volt szó: kedvelem, ám nem vagyok belé szerelmes, még ha titkon még mindig reménykedtem benne, hogy ez megváltozhat.

Bárcsak az lennék, akkor talán az az este is másként alakult volna a kisházban, lent a parton, ahova a Banda egy kisebb csoportja együtt ment le a hétvégére. Hiszen olyan jól kezdődött minden: séta a parton, melegedés és nevetgélés a tábortűz körül a többiekkel, majd csókolózás félrevonulva az egyik szobába.

Magam is meglepődtem, hogy tényleg igaz a mondás, s a kemény külső érzékeny belsőt takar. Az igazság az, hogy nem néztem volna ki belőle, hogy tud szép szavakat sugdosni egy lány fülébe, s azt meg is teszi mindvégig tudván, hogy nem kap érte többet, mint egyébként. Mert azt már a kapcsolatunk elején közöltem vele, hogy én még nem állok készen a szexre. De ő mégis megtette, és nekem bűntudatom volt, amiért nemcsak, hogy nem állítom le, még jól is esik, miközben nem szeretem úgy, ahogy megérdemelné.

Eközben a többiek odakint mályvacukrot pirítottak és iszogattak, majd többen esti túrára indultak. Csak mi maradtunk ketten, Cassie-ék és egy srác a rugbycsapatból, Ben, na meg Adriana és Andrew. Miután megvacsoráztunk úgy volt, hogy mindenki nyugovóra tér, ki-ki a párjával egy-egy szobába, mielőtt a többiek visszatérnek és versengés üt ki a jobb helyekért. Én viszont személy szerint ódzkodtam ettől az ötlettől, miközben Cassie még csak bele sem gondolt abba, mi lenne, ha Jacob megtudná, hogy egy ágyban aludt Owennel. Míg én abba nem akartam belegondolni, hogy mi történhet abban a kis helyiségben, amit Ana és Andrew vett birtokba. Azonban még mielőtt bármelyikünk is kényelembe helyezhette volna magát, nem várt helyzet állt be.

Először nem tűnt súlyosnak Ben rosszulléte, a hasát fájlalta, de amikor már Ty és Owen is nehéz légzésre kezdett panaszkodni, amit bőrkivörösödés és hányinger is követett, lépni kellett. Csakhogy majd mindannyian ittunk legalább egy pohárkával. Végül Adriana vállalta el a sofőr szerepét, de csak mert Cassie ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindenképp Owennel tartson, ötnél többen pedig nem fértünk volna el a kocsiban és ő itta a legkevesebbet. Így Andrew velem maradt a házban, amit biztos voltam benne, Ana nem díjaz.

Márpedig nem volt oka a bizalmatlanságra Andrew részéről. Ami viszont engem illetett… Nagyobb volt a zavarom és jobban feszengtem most Andrew társaságában, mint bármikor. Nem is értette, miért nem akarok vele aludni, mikor már annyiszor megtettük, de nem bírtam volna, már nem! Csakhogy miután begyújtott a kandallóba, a csend és a meleg elegye lassan elnyomott, hogy aztán a visszaérkezők hangos beszédének zsivajára arra kelljek, hogy a testemet meleg takaró fedi, a fejem pedig egykori legjobb barátom ölében nyugszik.

Miután felhívtuk Adrianáékat és megtudtuk, hogy a fiúknak ételmérgezésük lett a valószínűleg rosszul hűtött tonhaltól, amiből „szerencsére” csak ők hárman ettek, jó éjt kívántam és elvonultam az egyik szobába, ahol egyedül lehettem, „messze” Andrew-tól. És ahol sokáig tartó álmatlan forgolódás után rájöttem, képtelen vagyok újra elaludni, így végül az első könyvet a kezembe véve, s azt találomra felütve olvasni kezdtem:

„A lány kezdte egyre közelebb érezni magát a titokzatos férfihoz. Maga sem tudta, miért, de jól érezte magát a társaságában. Akarata ellenére megbízott benne, és egy idő után feloldódott érthetetlen zárkózottsága, ami mindenki mással szemben gátként magasodott a feje fölé.

Egy este a lány felment Kyrian lakására, hogy beszélgessenek, mint máskor is tették, de ez a beszélgetés valamiért mégis máshogy alakult, mint a többi. A lány nem volt teljesen biztos a tetteiben, de szerette a férfit. Még nem tudta, miért és hogyan, de nagyon közel érezte őt magához.

A zene egyre lassult, egyre lágyabb ütemben szállt a végtelenség felé a lejátszó hangfalaiból. A lány a férfi arcát figyelte, s közben érezte a nyugalmat, ami egész lényéből áradt.

Kint nagy pelyhekben hullt a hó és dermesztő hideg köszöntött a kis városka lakosaira. Ami azt illette, a szegényes albérletben sem volt túlságosan meleg, de a mindkettejük szívében ott lakozó tűz, amit egymás iránt ébredt vágyuk táplált, felmelegítette testüket.

A vérük csak úgy forrott, ahogy a vágy egyre jobban a hatalmába kerítette őket. A lány még mindig hezitált, de szerette a férfit, jobban, mint azt bemerte vallani, ahogyan a férfi is titkon szerette őt már hosszú ideje.

A férfi mindig is nehezen tudta magát kifejezni, ahogyan az érzéseit is nyíltan kimutatni. Katona volt egykoron, kemény, hűvös férfi, aki a harcmezőkön sok mindent látott s megélt, de ezekre a bensőséges emberi dolgokra semmi sem készíthette fel.

A zene kihívón lüktetett a háttérben, de őket inkább egymás látványa varázsolta el. Talán csak a kiürült whiskys üveg, de az is lehet, hogy az a mérhetetlen vágy, mely mindkettőjükbe az idő múlásával egyre feljebb és feljebb csapott, volt felelős az este következményeiért.

A férfi látta, hogy a lány is éppen annyira akarja a folytatást, mint ő, de azt is észrevette, hogy fél. Tisztában volt vele, hogy Amanda még érintetlen, akárcsak a frissen lehullott hó. A lány is tudta, hogy a férfi ismeri a titkát, melyet ő maga osztott meg vele egyik esti beszélgetésük alkalmával.

Nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekszik, de szerelem és vágy mezsgyéjén nem sok racionalitás létezett, ezzel ő is tisztában volt. Remegő ujjakkal lassan kibontakozott a vékony selyemblúzból, mely egy könnyed, hanyagnak tűnő mozdulattal a padlóra hullott a férfi lábai előtt. S immáron ott állt, ideges-izgalomtól reszketve, fedetlen keblekkel, a férfi vággyal teli tekintetének kereszttűzében.

A lány az este után sokat töprengett a férfihez fűződő kapcsolatán. Sokáig azt hitte, csak barátság az, mi hozzá köti, de már tudta, hogy bár eleinte talán tényleg annyi volt, mostanra már sokkal több annál. Nem csak testi vonzalom, ez szerelem, és pont ez volt, ami megrémisztette.

Még soha sem volt igazán szerelmes. Ez a terület is éppen annyira ismeretlen a számára, mint az este történtek. A testi vágyat tudta szabályozni, képes volt szavakba foglalni, hogy mit érez, s mit kíván, de a szerelem, melyet Kyrian iránt érzet leírhatatlan volt és irányíthatatlan. Félt ettől az érzéstől, de amitől még ennél is jobban tartott, hogy elveszti a szeretet férfit.

Egy erős, őszinte, mély barátság volt az övék, mely nagyon ritka kincsnek számított ebben az ellenségeskedő, irigy és törtető világban. Vétek lett volna egy ilyet elvesztegetni, ezzel bárkinél jobban tisztában volt.

Szép pár lehetne belőlük, de ki tudja meddig tartana. Hiszen úgy hírlik, minden csoda csak három napig tart, miért lenne épp az övék kivétel.

A lány nem akarta elveszteni a férfit, s minthogy úgy érezte, a szerelemmel csak elrontana mindent, végül nem vallotta meg szíve súgta titkait. Mert tudta: ha egyszer elveszíti a férfit és annak barátságát, soha nem fogja újra visszakapni.”

– Nem lesz sok, gyönyörűm? – érdeklődött Ty, mikor meglátta, hogy egy újabb pohár, csípős grappát készülök felhajtani a dugi készletből.

– Ez csak a második volt, és nem azt mondtad, hogy érezzem jól magamat?

– Persze, hogy azt szeretném, ha jól éreznéd magadat, azért is rendeztem a bulit, csak arra utaltam, hogy nem vagy hozzászokva az iváshoz, talán…

– Nyugi, bírom – kiabáltam túl a hangos zenést, s lármát, majd kézen ragadva őt a táncparkettre húztam, ami jelen esetben a házuk nappalijának közepét jelentette.

Sokáig úgy volt, hogy el sem jövök, ami csak azért lett volna gorombaság Tyjal szemben, mert ezt a bulit részben miattam hozta össze. Ő is látta, hogy nincs mindig túl jó kedvem, és fel akart vidítani. Persze jó alkalmat biztosított egy ekkora banzájhoz az is, hogy a rugbycsapat megnyerte az Oregon állambeli iskolák közt rendezett bajnokságot. Így itt voltak most a barátaink kiegészülve a csapat majd minden tagjával, a pompom lányokat is beleértve, s pár VIP szurkolót az iskolánkból.

Cassie hozott el ide, de a megérkezésünket követő egy órán belül sűrű bocsánatkérések közepette jött oda hozzám, hogy közölje, lelépnek Owennel, de éjfélre visszaér és hazavisz. Ilyenkor bántam csak igazán, hogy még nincs jogsim. Így mindenképpen maradnom kellett.

Az elektro zene nem az én stílusom volt, de nem akartam megbántani Tyt. És amúgy is nekem teljesen mindegy volt mi szól, miután többnyire semmire sem tudtam odafigyelni, mikor úgy jöttünk el otthonról Cassie-vel, hogy kiderült, Andrew nem tart velünk, hiába a csapat tagja, mert Adrianával van randija. Náluk, a lakásán!

Hülyeség volt féltékenykednem, de ez már csak ilyen ösztönös reakcióvá vált nálam, amit aztán minden erőmmel próbálhattam leplezni mások előtt. Rossz volt őket együtt látnom, ölelkezni és csókolózni, de a legrosszabb az volt, hogy még mindig ott csengtek a fülemben Ana egykori szavai: Akárcsak a filmeken, egy egyszerű megvigasztalásból aztán több lett. Biztos voltam benne, hogy lefeküdtek, s hogy most is együtt vannak.

Vodkanaranccsal nyitottam szomj és bánatoltásképp, mivel azt már kóstoltam és nem volt rossz, vagy túl ütős. Aztán Seb, aki a bátyjától tanulta a mixerkedést kevert pár koktélt, amik közül pár igazán finomra sikeredett. Egy idő után az volt az érzésem, azt hiszi, valamiféle bíra vagyok, akinek tiszte, ha nem kötelezettsége eldönteni, melyik mennyire sikerült jóra.

A Piña Coladától a Long Island Ice Tea-ig mindent felsorakoztatott, hogy a B-52-ről már ne is beszéljek. Ami varázslatos kék lánggal égett közvetlen az előtt, hogy egy szívószállal kiszippantottam volna a pohárból a mexikói kávélikőr, Baileys és rum elegye alkotta italt. Végül még a tequila is bejött sóval és lime-mal, amitől eleinte ódzkodtam, hogy a grappát meg se említsem, amiből csak egy üveg volt dugiba a pult alatt, csakis igazán VIP tagoknak. Mint amilyen én voltam.

Persze zsongott rendesen a fejem, és talán nem minden tettemnek voltam ezek után teljes tudatában, de mindez nem számított, mikor végre jól éreztem magam. Ellazultam, s még az elektronikus zenére is tudtam felszabadultan táncolni. Csak akkor volt rossz, amikor megálltam két szám közt. Akkor többnyire szédülés fogott el, s a dolgok hol összefolytak, hol furán mozogtak a szemem előtt. Egyszóval jobb volt nem leállni a tánccal.

Egy kis csípőrázás, hajdobálás némi buja simulós mozdulattal a partnerhez, és már tűzbe is hoztad őt. Én is csak nőből voltam, még ha nagyon fiatal és tapasztalatlan is. Szükségem volt a törődésre, és nem csak lelkileg, szavakkal. A testem is vágyott egy kis gyöngéd, szerető bánásmódra.

– Gyönyörű vagy – lehelte Ty két csók között, amelyekkel nyakamat borította be.

Lábbal rúgta be az ajtót mögöttünk, hallottam a hangos csapódását, miközben végig érzem magamon kezeit, amik mindenhol ott voltak. Pörgött, forgott velem minden, így többnyire lehunyva tartottam a szemem. Először a kemény, hűvös faajtó simult a hátamnak, majd miután csókok közepette sikerült Tynak lejjebb tornáznia a fekete, félvállas ruhám cipzárját, aminek szoknyarésze talán kissé túl volt fodrozva, már az ágy puha matraca biztosított kényelmet.

Nem néztem körül, de minden bizonnyal az ő szobája lehetett, az ágyneműnek ugyan olyan fűszeres kölni illata volt, mint neki. Csak az ajkaira és a kezeire koncentráltam, amik ügyesen és hamar kibújtatták felsőtestemet a ruhából – bár meg kell vallani, ez nem volt akkora szám, lévén igencsak kevés anyag takarta. Noha utána még kevesebb, pontosan egyetlen aprócska, pánt nélküli melltartó.

Még mindig forgott velem a világ, s mikor felpillantottam, gyönyörű zöld szemek ragyogtak le rám. Boldog mosoly terült el tőle az arcomon, visszacsuktam a szemem és hagytam, hogy Andrew birtokba vegye testem. Csókolt és simogatott, a combjaim közé helyezkedett, és én hagytam, engedelmesen, mozdulatlan feküdve az ágyon alatta, míg hangos robajjal az ajtó ki nem vágódott és a látóterembe Zarek arca be nem kúszott, miután eltűnt fölülem kedvesem.

– Mégis mi a francot képzelsz? Takarodj innen! – ordítottam rá, mialatt megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magamat. A fejem nehéz volt, lüktetett, a tenyereimbe hajtottam, s mikor újra felnéztem, Andrew már ott állt Zarek mellett, arca feldúlt, szemében égető lángok. – Küldd már el innen! – kérleltem morogva. Ekkor Zarekre pillantott, majd el mellettem, mint aki felméri a helyzetet, végül közelebb lépett, mire rögvest megragadtam pólója szélét. Úgy rémlett levetette, de láthatóan rosszul emlékeztem, ám ez részlet és idő kérdése volt.

– Minden rendben? Vedd ezt vissza és gyere – szólt Andrew nyugodt hangon, és mikor látta nem mozdulok, megpróbálta érthetetlen módon visszaigazítani rám ruhám felső részét, de én nem akartam. Ellenkeztem, én csak őt akartam, hogy folytassuk, amit Zarek félbeszakított, már ha végre eltűnne hidegebb éghajlatokat keresve magának.

Ám ekkor nyöszörgés nesze ütötte meg a fülemet, s morgolódás hangja az ágy vége felől. Egy kéz kapaszkodót keresett: Ty próbált lábra állni. Andrew-ra kaptam a tekintetem, majd Zarekre, végül újra Tyja. Összezavarodtam a sok egymásba folyó, zavaros emléktől.

– Gyere! – rántott fel Andrew a kezemnél fogva, ám alig bírtam megállni a lábamon. Talán tényleg nem kellett volna annyit innom, akkor legalább most emlékeznék rá, mi történt.

– Rosetta itt marad! – morogta Ty erőteljes hangon a hátam mögött, mire Andrew megtorpant. Az egész egyetlen pillanat volt, mire elfordítottam a fejemet Ty már az orrára szorított kézzel hevert ismételten a padlón, Andrew pedig újfent megindult kifelé, maga után húzva engem is.

Rosetta ruhája a bulin (kiegészítőkkel)

B-52 koktél

New Sun - Sunset - 5. fejezet

Sziasztok!

Újabb hónap, újabb fejezet, bár nagyon remélem, hogy a következőt még ebben a szép, (döglesztő meleg) nyári hónapban tudom nektek hozni.

A fejezeten túl érdemes rápillantani a nemrégiben közzétett díjas bejegyzésembe is, ahol is az egyik kapott díj feltételének eleget téve elárultam öt olyan kis dolgot/titkot, ami a New Sun ezen kötetével, azaz a Sunsettel kapcsolatos. ;)

És bár idén nem volt különösebb ünneplés, meg kell említenem, hogy a Blog immáron elmúlt három éves. Boldog születésnapot neki, és a rajta futó New Sun történetnek! ♥

Valamint, de nem utolsó sorban engedjétek meg, hogy ajánljak nektek két olyan történetet, amiknek olvasás közbeni letétele ugyan olyan fizikai fájdalmat okozott számomra (ami nem túl sűrű nálam), mint anno a Twilight könyveknél. Az egyik történet Simone Elkeles híres sorozata, pontosabban a magyarul eddig megjelent első két része: a Tökéletes kémia, és A vonzás szabályai. A másik történet pedig Tammara Webber – Easy – Egyszeregy című könyve, amihez nemrégiben volt szerencsém, és amiért (na meg benne a pasiért) totál oda vagyok, amin felül még meg is ihletett. Tiszta szívemből merem ajánlani őket, érdemes elolvasni mindet. :)

További kellemes nyarat, vigyázzatok magatokra a nagy melegben, és olvassatok valami jót, aminek semmi köze a sulihoz vagy a munkához, hacsak nem a főhősök által. :)

És természetesen most is köszönöm a kommenteket, amiket a legutóbbi fejezethez kaptam tőletek, mindnek nagyon örültem, válaszoltam is rájuk. :)

Jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

5. MÉLYVÍZ

HANGOSAN NEVETVE ROHANTAM BE A TENGERBE, az enyhe hullámok a bőrömnek csapódtak, hátráltatva némiképp a gyors előrejutásban. Biztos voltam benne, hogy nem adja fel, utánam jön, hogy elkapjon és megtorolja, amiért lelocsoltam – játékból.

A bójáig úsztam. A végeláthatatlan zöldeskék víztükörre a Nap megtört sugarai ezernyi színt vetítettek, élénkségük elvakított, hunyorítva tudtam csak magam elé tekinteni. Ragyogó napunk volt, kár lett volna otthon maradni, mikor itt sokkal csodásabb: ahogyan a Nap forrón simogat, miközben a víz hűs kontrasztja lenyugtatja felhevült testemet.

A lábam aprókat rúgva tartott fent a mélyvízben, de abbahagyta az önkéntelen mozgást és elernyedt, amikor egy kar kulcsolódott a derekam köré. Szorosan tartott, a hasamon éreztem az izmok feszülését, míg alatta odabent, a testemben az egyre fokozódó vágy összpontosulását.

Ty másik keze a vállamról feljebb kúszott, előbb finoman oldalra, majd hátra döntve a fejemet, hogy a szája könnyebben hozzáférhessen a nyakamhoz. Felsóhajtottam, szemhéjaim pedig lecsukódtak az erős fénytől és a vérem egyre sebesebb száguldozásától az ereimben.

Lüktetve bizsergett mindenem, a fejem búbjától a kislábam ujjáig már csak a puszta közelségétől is. Szégyentelenül hagytam, hogy elcsábítson és kényeztessen a vízben, a parton tartózkodó barátaink szeme láttára – nem mintha azok nem lettek volna tisztában a kettőn közt kimondatlanul hagyott kapcsolattal, és hogy annak, amit a vágy diktál, nehéz ellenállni.

A csípőmre simult mind a két kéz, erősen tartva fordítottak meg, hogy aztán kegyelmet nem ismerőn vonjanak egészen közel birtokosuk testéhez. Kemény mellkas és feszes hasfal préselődött nekem. Szívem önkéntelenül is gyorsabban kezdett kalapálni, légzésem kihagyott, majd elnehezült és szárazon nyeltem, ahogy felpillantva Ty helyett Andrew állt előttem.

Agyamon átszaladt a gondolat, hogy ellököm, ráordítok, hogy hagyjon, figyelmeztetve, hogy mindkettőnknek van valakije. Ám szám néma maradt, kezem béna, amit úgy foghatott meg és fonhatta a nyaka köré, mint egy fogason logó sálat.

Az ajkak keményen, mohón csaptak le enyémekre, vérem tüzesen száguldott és ujjaim habozás nélkül túrtak bele a bronzvörös hajba tarkójánál, míg másik kezem kidolgozott hátának feszes izmain kalandozott. Szégyellnem kellett volna magam, hogy nem ellenkezem, sőt mi több fészkelődök a körém zárt karokban, hogy még közelebb bújhassak – már ha ez egyáltalán fizikailag lehetséges. Azonban jelenleg nem érdekelt semmi és senki, egyetlen személy kivételével, akihez nem szabadott volna így: ilyen mértékben és értelemben vonzódnom. Nem szabadna!

Felriadtam. Mellkasom vadul emelkedett és süllyedt a tüdőmben gyorsan váltakozó oxigénkortyoktól. Ez még rémálomnak is kegyetlen volt. Könnyek szöktek a szemembe, amit a verőfényes nap, vakító világossága elől alkarommal takartam el.

Ostoba voltam, mikor azt feltételeztem egy hete azután a csóklecke után Andrew-val, hogy ami történt nem fog változtatni semmin. Hogy normális, amit akkor éreztem – zavart és zavarodottságot –, és hogy majd elmúlik. De ez naivságra vall. Hiszen ha születésed óta ismersz valakit, aki egy szép napon egyszer csak megcsókol – tegye bármilyen okból is –, azt nehezen feleded. Bármennyire is igyekszel kiverni a fejedből, egy ilyen dolog igazán össze tudja zavarni a gondolataidat… és az érzéseidet.

Mindent elkövettem az amnézia érdekében, csakhogy az óta sem tudtam elfeledni azt a csókot. Akaratlanul is bekúszik majd minden este az álmaimba, hogy végül már az így is zavaros gondolataim sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak neki, mint szabadna.

– Minden rendben, Rosetta? – Andrew hangjára összerándult a testem, eddig sosem érzett görcsös, feszítő szorítás keletkezett tőle a gyomromban. Nem mertem ránézni, féltem, hogy azt olvasom ki a tekintetéből: pontosan tudja, mit álmodtam, és nem is először, és hogy ez abnormális. Talán kezdek megőrülni!?

Végül mégiscsak oldalra pillantottam Andrew-ra, aki nem messze tőlem heverészett a napon, a parti homokba leterített törölközőjén. Felkönyökölve nézett rám, tekintete csak őszinte aggodalmat tükrözött, ami némiképp megnyugtatott. Szólásra nyitottam a számat, hogy biztosítsam róla, minden rendben, de a telefoncsörgés félbeszakított.

Miután előkerült Andrew táskájából az apró készülék, talpra szökkent, hogy pár lépésre eltávolodhasson, épp annyira, hogy hallótávolságon kívülre essen tőlem. Nem kellett külön mondania, biztos voltam benne, hogy Adriana hívta. De miért is ne tette volna, elvégre is ők hivatalosan is együtt járnak, egy párt alkotnak, ami rólunk Tyjal nem igazán mondható el. Szavakkal nehezen leírható kapcsolat a miénk, hiszen bár sokat lógunk együtt, kéz a kézben járunk, ha úgy adódik, és Ty nem csak a közös barátaink előtt csókol meg – mióta megengedem –, és taperolja olykor a fenekem, de lassan már minden nemű közönség előtt – akár a focis haverjai előtt a pályán is nyíltan megteszi. Mások értelmezésében mi egyértelműen járunk. Tyéba ez köztünk több már, mint flört, de ő tisztában van azzal, hogy még konkrétan nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk. Az én részemről pedig… nem tudom, mit gondoljak.

Bírom Tyt, szeretem, hogy egyszerre tud szellemes és komoly lenni, és persze vonzónak találom. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy amit iránta érzek, az nem egy nagy, mély, mindent felemésztő és feláldozó szerelem, de legalább pontosabban tudom, hogy mit érzek, és kedvemre van a közelsége, meg imponáló figyelme.

Ezzel szemben, ami Andrew-t illeti… Bizarrnak tűnik az a szoros kötődés, ami eddig természetesnek és megszokottnak volt mondható. Ha rá nézek, nem látok most se mást, mint akit eddig. Ugyan úgy néz ki a két Edwardéhoz hasonló kócos bronzvörös hajával, Bellstől örökölt smaragdzöld szemével, és a sport által izmosra és szálkásra kidolgozott alkatával. Ugyan olyan pengeéles eszével, kedves, tisztelettudó neveltetésével meg huncut mosolyával, amik gödröcskéket képeznek a szája szegletében, és a titkával. És mégis… Valami megváltozott bennem azóta, és csakis ettől láthatom most másnak, tekinthetek rá másként. Érzelmeim mélyvízbe kerültek és lehet, elsüllyedek velük együtt, ha így folytatódik.

Az egyetlen, ami nyilvánvaló első perctől, hogy ki kell vernem minden, a csókkal kapcsolatos gondolatot a fejemből, hogy az életem visszazökkenhessen abba a mederbe, amiben eddig folyt. Nem volt se helyes, se illendő, se szabad mindaz az érzés, ami iránta ébredezni látszott bennem. Neki ott van Aná, akivel közvetlen az után jöttek össze, hogy megtörtént a csók – ami számomra igazolás értékű, hogy neki tényleg nem jelentett többet egy baráti szívességnél –, és nagyon boldogoknak látszanak. Nekem pedig Ty, aki megértő türelemmel várja, mikor mondok igent a kapcsolatunk hivatalosságára. Na, nem mintha úgy bármivel is többet kapna, mint a jelenlegi állás szerint, de az is igaz, hogy még egyszer se hozta (szerencsére) szóba a szex-témát. Már csak miattuk se lett volna igazságos. Se helyénvaló vagy lehetséges, tekintve, hogy Andrew-nak én nem vagyok több mint a legjobb barátja és a „húga”, ahogyan a családunk szemében is ezek vagyunk egymásnak, és e szerint is neveltek minket.

Így hát továbbra is mindent meg kell tennem, hogy kiverjem ezt az egészet a fejemből, mert csak így élhetem tovább az életemet egy fedél alatt Andrew-val, akire csakis úgy szabad gondolnom, mint a barátomra vagy a testvéremre. Biztosan nem lesz könnyű, különben elég lett volna az elhatározás, vagy ez a hét rá. Ráadásul senkinek sem beszélhetek róla, mi nyomaszt, de legalább ott van a tudat, ami kárpótol és erőt ad, hogy tudom, idővel újra nem zavar majd az érintése és a közelsége. Hogy újra úgy bújhatok majd hozzá, ha rossz emlékeket hoz elő a borús idő, hogy tudom, ugyan azt érezzük egymás iránt; semmivel se többet, vagy kevesebbet a másiknál.

– Adriana volt – erősítette meg a sejtésem Andrew, bár nem kérdeztem. – Megkért, hogy kísérjem el ruhát venni a holnapi szülinapi partijára. Amúgy téged is szeretettel vár. – Na, ezt kétlem! Ana jó fej csaj, igaz, el tudunk beszélgetni erről-arról, de hogy igazán szívből kedvelne, az úgy hiszem, csak megjátszás a látszat, na meg Andrew kedvéért.

– Ha dolgod van haver, menj csak, majd én hazafurikázom Rosie-t később – ajánlotta fel rögvest Ty, aki a fövenyre fektetve a deszkáját most felénk lépkedett. Megunhatta a hullámok lovaglását, ellentétben Owennel és Cassie-vel, akit előbbi tanítgatta. Nekem is felajánlotta Ty, hogy lesz az oktatóm, de miután párszor leestem a deszkáról, nem csak bénának éreztem magam, de erre az egészre zsigerből alkalmatlannak, így lemondtam róla. – Jó lesz bébi? – Lehuppant mellém a pokrócra, hajából csöpögött a víz rám, ahogy feleletemet meg sem várva fölém hajolt, hogy megcsókoljon. Szája éhesen tapadt rá enyémre, nyelve bebocsátó engedélyem nélkül tört utat magának ajkaim közt. Ellenben mikor a nedvességtől hűs keze a csípőmről a derekamon át úgy tűnt, megállás nélkül készül följebb vándorolni, megszakítottam csókunk és leráztam magamról. Amúgy se szerettem, mikor közönség előtt fogdosott, de ha Andrew is jelen volt, még annál inkább sem. Fölpillantottam Andrew-ra, az állkapcsa megfeszült, de ezt betudtam annak, hogy látja rajtam, ez a fajta viselkedés nincs ínyemre, és emiatt ez őt is zavarja. Na, meg amúgy se bírja még mindig Tyt, és egyáltalán nem boldog tőle, hogy egy szerinte – meg a pletykák szerinti – rossz fiúval jöttem össze. Félt, de ennyi.

– Nem sietek, a boltok sokáig nyitva vannak, szóval kösz, de nem kell – felelte Andrew, én pedig örültem neki, hogy marad, hogy majd ő visz haza. Ami persze még nem is lett volna baj és újszerű, hiszen biztonságban érzem magam a közelében, de ez az öröm ebben a percben nem tűnt helyesnek.

Másnap annak ellenére, hogy vasárnap mindig sokáig lustálkodom, majd ha az idő is engedi, úszunk pár hosszt Cassie-vel a medencében, most korán keltem. Hivatalos vagyok egy olyan partira, ahova életem jelen állása szerint nem szívesen megyek. Ezért hát ma is, ahogyan tettem azt napok óta, erőt kellett vennem magamon, hogy felkeljek, felöltözzek, hogy aztán mosolyogva végigcsináljam a napot, úgy, hogy senki se vegye észre rajtam, hogy valami nincs rendben. Jasper már így is gyanakodott…

– Bejöhetek? – dugta be Jazz a fejét a résnyire nyitott ajtón, annak ellenére, hogy tudta, jelzett nekem a rendszer, hogy ő keres, és én nem tiltottam a belépését.

– Persze, gyere csak! Milyen volt a hegyekben? – Ő és Alice, hogy megünnepeljék a naaagyon sokadik házassági évfordulójukat, úgy határoztak, hogy lelépnek egy hétre. Ez a megoldás mindenesetre szerényebb módja volt az ünneplésnek, mint amiket a szüleim találnak ki a sajátjukkor.

– Alice épp most tart beszámolót odalent, eltart még egy darabig, szóval sietned sem kell – nevetett, de közben a szemét forgatta. Bár attól biztosan nem tartott, hogy Alice a pikánsabb részleteket is a család elé tárja, ezt amúgy se kérte vagy igényelte senki. Nem mai fiatalok, vagy házasok. – Azonban, mielőtt lemennél, beszélni szeretnék veled.

– Valami baj van? – Jasper most a szokottnál is komolyabb volt, így becsuktam az ölemben egyensúlyozott tankönyvet, hogy minden figyelmemet neki szentelhessem. Nem jött közelebb, de tőle ez nem volt meglepő, karba tett kezekkel állt a szobám közepén.

– Erre a kérdésre inkább én szeretnék választ kapni.

– Nem értelek. – Meghökkentem a válaszától, és teljesen összezavarodtam.

– Nem említettem Rosalie-éknak, nem akartam előre és alaptalanul felidegesíteni őket, előbb veled szerettem volna beszélni az érzéseidről.

– Az… érzéseimről? – nyeltem nagyot szárazon. Uramisten, csak alig huszonnégy órája, hogy újra itthon vannak, és Jasper máris tud mindent? Az nem lehet! Mégis hogy fogom ezt megmagyarázni neki? Anyáméknak, Bellséknek… Andrew-nak…

– Hallottam, hogy van egy komolyabb udvarlód. Tyger, nemde?

– Ty, igen.

– Eléggé kuszák az érzéseid. Ne haragudj, de tudod, hogy akaratlanul is érzem őket. Főleg ha valakit negatív érzések gyötörnek, azokat gyakorta sokkal intenzívebben, de mellette persze azt is, ha valaki boldog. Rosetta – kezdte rezzenéstelen arckifejezéssel, mélyen a szemembe nézve –, tudod, hogy megbízhatsz bennem. Ha nem szeretnéd, hogy később bármit is elmondjak Rose-éknak abból, ami itt elhangzik, akkor nem fogok, de aggódom, és szeretném megtudni, hogy van-e alapja. Felelj kérlek, őszintén: bármilyen formában, de visszaélt valaha ez a fiú azzal, hogy tudja, gyengéd érzéseket táplálsz iránta?

Gyengéd érzések… Jazz ezek szerint úgy véli, hogy a kusza érzéseim Ty felé irányulnak, hogy ő váltja ki belőlem az ellentétes érzelmeket, és fél, hogy mindez azért van, mert naiv, szerelmes kislányként kihasználnak. Hogy Ty bánt szóval, vagy akár tettel. Nem hagyhattam, hogy téves következtetéseket vonjon le, hogy aggódjon miattam, akár egy személyben, akár a többiekkel egyetemben, meg kellett nyugtatnom, de úgy, hogy az igazat nem vallhattam meg neki. Nem szerettem hazudni a családomnak, Jaspernek pedig amúgy is nehezebb volt, ő maga egy élő hazugságvizsgáló, de talán feszült és ideges állapotomat majd ezen téma számlájára írja, és nem a hazugságéra.

– Szeretlek Jazz, és köszönöm, hogy féltesz meg vigyázol rám, és hogy előbb nem a szüleimmel beszéltél erről, mert te is tudod milyenek, magyarázkodhattam volna kitudja meddig. Pedig nincs szó ilyesmiről, Ty nem használ ki, becsszó! Az való igaz, hogy még zavarosak iránta az érzéseim, de végtére is ő az első fiú az életemben, még minden új, és akkor ott az iskola…

– Jól van. – Úgy láttam hisz nekem, ettől pedig valamelyest megkönnyebbültem. – Nem akartalak felzaklatni, elnézést, de nem láthattam a fejedbe, az érzéseid pedig zavarosak. Szerintem beszélned kéne ezekről a dolgokról a szüleiddel, ők segíthetnek és támogathatnak, úgy ahogyan senki más. Ők a szüleid, velük bármit megbeszélhetsz.

– Tudom – feleltem, de magam is érzékeltem, hogy a hangom hamisan cseng, jelezve, szavam mögött nincs teljes meggyőződés. Jasper is tisztában volt ezzel.

– Tudod, idén százötvennégy éve, hogy ismerem őket, de tizenhat évvel ezelőttig nem éreztem azt az igazi vágyat Emmettben, hogy az apja legyen egy másik lénynek, mint ahogyan Rose-ban mindig is ott lángolt az anyaság utáni vágy. Bármit megadott volna Rosalie-nak, de nem rajta múlott, hogy mégsem teljesíthette minden kívánságát. Aztán jöttél te, és Emmettben valami megváltozott, beléd szeretett, az első pillanatban. Persze Rose is így volt ezzel, de Em volt az, aki meggyőzte, hogy neveljenek fel téged, mint saját gyermeküket. Mert akkor már ő is akarta, és nem csak Rose miatt. Téged akartak mind a ketten!

A szüleim, még ha nem is a vérszerintiek, nagyon szeretnek, le kell gyűrnöm ezeket a képtelen érzéseket a családi béke kedvéért. És, hogy ne veszítsem el a legjobb barátomat!

– Úgy örülök, hogy eljöttetek! – sietett elénk Adriana. Cassie nem tartott velünk, pedig ő is kapott meghívást, de neki legalább volt mentsége a távollétre: jobb, enyelegnivaló programja akadt Owennel.

Anáék családi birtoka több hektárra rúgott a hegyek lábától kiindulva, egy nagy házzal, vagy inkább már kúriával. És egy hatalmas futtatóval, ami messziről is jól láthatóan nagy területen terpeszkedett az istálló közelében. A hátsó kertben, ahol a buli már javában tartott, és ahol a fél iskola már jelen volt, egyenruhás felszolgálók sürgölődtek, lesve a vendégek óhaját-sóhaját. Hatalmas volt a nyüzsgés és hangos az élő zenekar.

– Szia, édes – akaszkodott Adrian rögvest Andrew nyakába, hogy egy szenvedélyes csókkal üdvözölje.

Mintha a gyomromba öklöztek volna, csak álltam és figyeltem őket, számban az epe keserű ízével. Egész héten igyekeztem elkerülni az iskolában, hogy látnom kelljen ezt a jelenetet, most viszont nem menekülhettem már el előle. Ökölbe szorult mindkét kezem, körmeim mélyen belevájtak bőrömbe, de alig éreztem tenyerem fájdalmát, mert egy másfajta sajgás mindent elnyomott.

Adriana annyira passzolt Andrew-hoz, aki csak rájuk nézett egy szép, összeillő párt látott, még én is. Már így is reszkettem a félelemtől, hogy elveszíthetem Andrew-t, ha megtudja, milyen érzések bontogatják a szárnyukat bennem, amiket az álmaim miatt egyre nehezebben tartok kordában. De a gondolat, hogy Aná lassan teljesen átveszi a helyet Andrew szívében és életében, hogy ő lesz a legjobb barátja, a bizalmasa, ő nyújt majd neki támaszt és vigasztalja meg, ahogyan eddig én tettem, még inkább megrémisztett. Eddig még senkivel szemben nem éreztem ilyen nemű fenyegetést, pedig ismertem futólag Andrew eddigi barátnőit. Nem akartam, hogy így legyen, az agyam zakatolt, a megoldást kereste…

– Szia Rosetta, örülök, hogy eljöttél. – Adriana hangja hozott végül vissza a jelenbe. Kedvesen mosolygott rám. – Fogadnom kell a további érkezőket, szóval kérlek, nézzetek nyugodtan körül, egyetek-igyatok, érezzétek jól magatokat. A torta után megkereslek – súgta oda végezetül Andrew-nak, hatalmas, csillogó barna szemekkel.

Első utunk a svédasztal felé vezetett, ahol egy fiatal pincér vörös bólét osztogatott, míg egy másik az üres poharakat felpakolva a tálcájára távozott onnét, ügyesen egyensúlyozva a telepakolt fémet bal tenyerén. Bekaptam pár falatot a bőséges kínálatból, hátha az majd segít gyomrom felborult egyensúlyát szintbe hozni, amit bóléval öblítettem le, de nem sokat használt. Sőt, az a kis alkohol is, ami benne volt, érezhetően azonnal a fejembe szállt, zsongást előidézve odabent.

A Bandából is itt volt majdnem mindenki, akikkel az élő zenét játszó együttes kis színpada közelében futottunk össze. Cassie-ről és Owenről mindenki tudta, hogy hol van, hiszen nem volt titok, ahogyan az sem, hogy Maribel nem fog eljönni, lévén, hogy a barátságuk az ünnepelttel csupáncsak látszat kapcsolat – nem kedvelték egymást, de nem is volt kötelező. Tyról csupán annyi hír érkezett, hogy már útban van. Győzködött a minap, hogy együtt jöjjünk, de nem láttam értelmét, hogy elautózzon hozzánk, mikor Andrew is el tud hozni. Nem mellesleg, ha együtt érkeztünk volna meg a partira, kéz a kézben, az olyan igazán hivatalossá tette volna a dolgokat, attól pedig vicces, de még mindig tartottam.

– Andrew, drágám, de jó, hogy újra látlak! – igyekezett felénk egy idősebb nő. Annyira szerettem volna megnézni a lovakat, hogy megfűztem Andrew-t, menjünk a karámhoz. A leányiskolában sok kötelező program volt: zene, gimnasztika vagy balett, a legkülönfélébb sportok, köztük a lovaglás is; az egyetlen, ami miatt vártam akkoriban a keddet.

– Én is Becca – üdvözölte a nőt. – Ő itt Rosetta Hale, a rokonom. Rosetta, ő Mrs. Rebecca Liman, Adriana édesanyja.

– De kérlek, szólíts csak Beccának – nyújtottam felém jobbját. Gyorsan elfogadtam és megráztam, mialatt vonásait tanulmányoztam. Kiköpött a lánya idősebb kiadása – szürreális.

– Remélem, nem gond, hogy ide jöttünk, Rosetta szerette volna megnézni a lovakat – szabadkozott Andrew.

– Már, hogy lenne gond. Lovagolsz, kedvesem?

– Lovagoltam, de jelenleg nincs lehetőségem rá – feleltem, akaratlanul is elszontyolodva.

– Oh, ez nem jó hír – ingatta a fejét, legalább úgy, mintha ez valamiféle vétek lenne –, de ha gondoljátok, a tortát úgy is csak egy bő óra múlva hozzák ki, addig nyugodtan kilovagolhattok. George, nyergelj fel két lovat, légy oly szíves! – rikkantott oda a közelben tevékenykedő lovászfiúnak, még mielőtt bármit is reagálhattunk volna.

– Erre semmi szükség Becca! – visszakozott Andrew, de a nő egy intéssel elhallgattatta. Nekem tetszett az ötlet, nagyon felvillanyozott a gondolat, hogy újra nyeregbe ülhetek, igazi adrenalin löket volt ez számomra. Csak percekkel később, mikor már kihozták a lovakat, jöttem rá, hogy az én boldogságom Andrew-nak kemény megerőltetés lesz, szinte már fizikai fájdalom. Legszívesebben a fejemet betonnak csapkodtam volna, amiért annyira csak magamra gondoltam, hogy nem figyeltem a nyilvánvalóra, hogy Andrew-nak micsoda szenvedést fog okozni huzamosabb ideig egy melegvérű állat közelében tartózkodnia.

Csendben lovagoltunk a kijelölt úton, fák és bokrok közt, dombra fel és róla le. Többnyire hallgattunk, figyeltük a tájat, ami így késő nyár, kora ősz határán sokszínű és varázslatos látványul szolgált, és hallgattuk a madarak, mókusok, és a lovak patái által keltett zajokat. Leginkább csak akkor szólaltunk meg, ha az útirányt kellett megválasztani, de nehezen tűrtem ezt a szokatlan hallgatagságot köztünk, ám rögvest megbántam, hogy megszólaltam, mikor az a kérdés csúszott ki elsőként a számon, hogy nem zavarja-e nagyon a lovak közelsége. Először csak nevetett, majd pedig teljes őszinteséggel bevallotta, hogy nagyon is, és hogy legszívesebben a képzeletbeli tányérján látná őket, azután feszülten figyelte a vonásaimat, félelmet jelző reakciók után kutatva. Azonban egyet sem találhatott, mivelhogy nem rémített meg sohasem az, ahogyan és amivel ők táplálkoznak. Aki ilyen környezetben nő fel, annak nem ijesztő és szokatlan. De továbbra is hibáztattam magam, amiért kínzásnak teszem ki Andrew-t.

– Biztos, hogy le akarsz térni az útról? – hitetlenkedett Andrew mögöttem haladva.

– Ne mond, hogy nem hallod a vízcsobogást – pillantottam hátra rá a vállam fölött. – Kérlek, szeretném megnézni – rebegtettem rá pilláimat. Mikor hallottam beleegyező sóhaját meghúztam a jobb kantárszárat és az állat bal oldalának nyomtam finoman, de parancsolón a sarkamat, hogy leforduljon jobbra az ösvényről.

A közelben egy nem túl magas szirtről víz zubogott alá egy kisebb folyamba. Hangosan és sebesen, vízfüggönyként eltakarva a szikla szinte egészét. Még sose láttam hasonlót. Leugrottam a lovam hátáról, hogy közelebbről is szemügyre vehessem.

Béke és nyugalom… Míg Andrew kikötötte az állatokat egy fához, leheveredtem a fűbe a víz partján, és levettem a kölcsönkapott, kényelmetlen csizmát meg a kobakot.

– Rosetta – kezdte habozva –, ha arra kérlek, maradj itt és ne csinálj semmit, csak vigyázz magadra, ugye megteszed?

– Mintha öt éves lennék – forgattam a szemem. – Hova akarsz menni? Minden rendben?

– Nem kertelek: félő, ha most nem ejtek el egy vapitit, vagy valami ízletesebbet, gyalog kell visszamennünk – húzta el a száját.

– Akkor menj, itt megvárlak.

– És vigyázol magadra!

– Menj már! – taszítottam rajta, persze csak gondolatban. Sejthettem volna, hogy bár a minap vadászott, a lovak közelsége túlságosan is nyugtalanítani fogja a benne rejtőző vérre éhes vámpírt.

Miután befutott a fák közé – ingét hátrahagyta, hogy legalább azt ne koszolja össze, ha úgy adódik –, minden bizonnyal jó messzire eltávolodott tőlem, mivel bár elmondása szerint nem bírja az emberi vért, de ez nem jelenti azt, hogy ha felülkerekedik rajta az ösztön, nem támadna neki egy embernek, még ha nem is ontaná a vérét. Én egy ideig csendben ültem, figyeltem a kis vízesést és hallgattam a környék neszeit, na és persze gondolkodtam. Mostanság túl sokat, többnyire akaratlanul.

Mikor már zsongott a fejem, térdre emelkedve óvatosan előrehajoltam, hogy ujjaimat fésűként végigszántsam a víz felszínén. Menten zavarossá vált a tükörképem, ahogy ujjaim lubickolni kezdtek a hűs nedűben. Már éppen visszaereszkedtem volna a fűbe, miután a vízfelszín újra tükröt mutatott nekem, ám abban a pillanatban, ahogyan megmozdultam, nem várt éles, szúró fájdalom nyilallt a vádlimba. Mintha ezer tűt döftek volna belém. Felordítottam a lábamba nyilalló kíntól, ami pillanatok alatt átcsapott égető, maró érzésé.

Időm se volt felmérni a helyzetet, vagy reagálni, lezsibbadt, fájdalom gyötörte lábam nem tartotta többé meg egyensúlyom; éreztem, ahogyan vészesen gyorsan közeledik felém a folyam átlátszó kéksége. A víz egyszerre tört, tódult be könyört nem ismerve számon és orromon. Mellkasom elnehezült a tüdőmbe került fogat kocogtató hidegtől, amiből a gyomromba is jutott nem kevés. A testemet belülről-kívülről nyomó víztömeg lefelé kezdett húzni a sötét, félelmetes mélység felé. Ösztönöm erőtlen testrészeimet kapálódzásra bírta, hogy általuk feljuthassak a felszínre, az éltető oxigén hazájába, de a víz ereje ellen egyenlőtlen volt küzdelmem. A fülem zúgott, a torkom elszorult, a mellkasom nem emelkedett, és lassan minden kezdet elsötétülni előttem…

Egy puha nyomás, egy meleg dolog érintése a testemen és a mellkasom megtelítődve megemelkedett, majd előröl az egész. Egyszer, kétszer, háromszor…

Ki tudja, meddig lebeghettem a könnyed, nyugodt sötétségben, de a fény épp úgy tört be szemhéjam alá, és a friss, éltető levegő a tüdőmbe, mint nemrégiben a fojtogató víz. Egy távoli hang mintha a nevemet mondogatná, miközben a lenyelt vízmennyiség egy része köhögve távozott belőlem. Fejemet reflexszerűen a megfelelő irányba fordítottam, persze lassan, erőtlenül, aminek köszönhetően nem más került a látóterembe, mint Andrew. A legjobb barátom aggodalmas arca, ahogyan fölém hajolva kétségbeesetten szólongat.

– Rosetta! – hangzott immáron közelebbről és örömmel telibben nevem. – Megijesztettél te bolond nőszemély. Ne tedd ezt velem többet, értetted?! Nem élném túl…

Alig fogtam fel, hogy mit mond, kótyagos voltam, mint aki ledöntötte az egész bólés tál tartalmát. Annyi persze világos volt szavak nélkül is, hogy nagyon megijedt, és hogy mérges rám, amiért nem tartottam be a szavam, és vigyáztam magamra – természetesen csak az után, hogy örül, amiért még élek. Aztán hirtelen eltolt, de csak nehezen kapcsoltam, hogy a hang miatt, ami úgy tűnt, az én torkomból tört elő. A kínzó fájdalom váratlanul költözött vissza a testembe, újra úgy éreztem, mintha lángok nyaldosnák a lábam szárát.

– Andrew… – nyöszörögtem elhalló hangon, ahogy megéreztem ujjait farmeromon.

– Nem lesz semmi baj, nyugodj meg! – ezzel egyetlen mozdulattal feltűrte térdig a nadrágom szárát, majd bal lábamat oldalra döntve vizsgálgatni kezdte. Nem tűnt nyugodtabbnak arckifejezése, ami nem jelenthetett jót, így a könyökeimre támaszkodva feljebb toltam magam, hogy láthassam, amit ő.

– Ez meg mégis… – néztem a két, vöröslő foltban szegélyezte tűszúrás szerű nyomokra a vádlim belső felén.

– Ne ijedj meg, de ez kígyómarás – nézett mélyen a szemembe, hangja csöndes volt, de rám nem ragadt át nyugodtsága. Még hogy ne ijedjek meg!

A zsibbadt részt már csak tompán érzékeltem, épp ott, ahol a marás keletkezett, de pechemre a fájdalom már feljebb járt. Apró remegések futottak végig rajtam, ahogy a méreg a véráramba jutva, égetve terjedni kezdett. Nem volt elég erőm, hogy megmozdítsam a lábamat, de az is lehet, hogy csak leblokkoltak a mozgásért felelős agysejtjeim a sokktól.

– Nem lesz semmi baj, bízz bennem!

– Mit akarsz tenni? – ziháltam.

– Ki kell szívni a mérget, mielőtt az eljutna a… – elhallgatott egy pillanatra, de nem is kellett mondania, rögvest rájöttem, mit okozhat a méreg, ha eljut a szívig. – Nincs időnk, legalábbis fokozatosan nő a kockázat, minél tovább várunk. A véred az átélt pánik miatt túl gyorsan szállítja tovább a mérget a lábadból, a kórházba való eljutás és az ellenszérum beszerzése pedig… Bízz bennem, nem esik bántódásod, ígérem!

– Andrew várj! – toltam el a fejét, de félreérthette habozásom okát. Pedig nem tőle féltem, éppen ellenkezőleg, őt féltettem magamtól, pontosabban a véremtől. – Ha kiszívod a mérget, nem kerülheted el, hogy megízleld a vérem, és ez pontosan tudjuk, mit jelent. – Andrew más, mint a többi vámpír. Ő, az anyja és Cassie sosem bírták az emberi vért, fizikai szenvedést okoz számukra az ízlelése. Nem akartam, hogy Andrew szenvedjen, hogy miattam kínokat keljen átélnie. Könnyek gyűltek a szemembe, mire két tenyere közé fogta arcomat, úgy fúrta zöld tekintetét mélyre a könnytől elhomályosult barnába.

– Ne félts, nem lesz semmi bajom. Az én fájdalmam csekély és pillanatnyi a tiédhez képest. Most csak te számítasz Szépségem, szóval kérlek, bízz bennem! – beszélt hozzám szelíden, csupa szeretettel és féltéssel épp úgy a tekintetében, mint hangjában.

Nem akartam neki rosszat, sosem akartam volna, de az élni akarás nagy úr, így végül beleegyezően rábólintottam. Egy csókot nyomott gyorsan a homlokomra, majd már hajolt is lábamhoz, ajkát a marás helye fölé tapasztva, mielőtt még meggondolhattam volna magam.

Mindent éreztem: az erős kezek leszorító fogását, hogy a lábamat ne tudjam megmozdítani, az ajkak erőteljes szívását, az égető fájdalom újbóli jelentkezését ott, ahol járva csak tompa zsibbadást hagyott maga után. Láttam Andrew-t megremegni, majd miután kiköpte a földre az első adag vérrel vegyült méregfolyadékot, zihálva levegőt venni magához. Tudtam, hogy már elkezdődött nála, hogy már érzi a lángokat a torkában, de mit sem törődve vele folytatta.

– Minden rendben… Minden rendben – lihegtem, és beharaptam az ajkam, hogy elfojtsam a további hangos megnyilvánulásom, azt illetően, mennyire fáj.

Pedig már nem csak a méregről volt szó: Andrew fájdalma rám is kihatott, ahogyan kontrollálatlanul maradt képessége – amivel képes mentálisan, valósnak vélt fizikai fájdalmat okozni másoknak – azt rám is kivetítette. Semmivel össze nem téveszthető érzés volt, ahogyan testem görcsölt a benne végigcikázott áramütésszerű fájdalomtól. Akaratlanul még sohasem használta rajtam az erejét, és csupán egyetlen egyszer mutatta be rajtam a kérésemre, hogy mire képes.

– Andrew! – kiáltottam fel, mikor egy újabb kiköpés után a földre rogyott. Mint akit fojtogatnak, felüvöltött, majd a nyakára kulcsolt ujjakkal keserves nyüszkölésbe kezdett, ahogyan marta a nyelőcsövét a vérem.

Nem bírtam tétlenül nézni a szenvedését, amit én okoztam neki. Semmivel se törődve, minden erőmet összeszedve odakúsztam hozzá, hogy földön összegörnyedt testét átölelve óvjam, nyugtassam, hogy csillapítsam fájdalmát, vagy bármit, amit csak jelenlétemmel tenni tudok érte. Persze ez rám nézve nem volt a legjobb ötlet, a képessége továbbra is átsugározta minden fájdalmát, melynek egyes erősebb lökései, ostorként a bőröm alá csapó elektromos kisülésekként rázták meg testemet. De nem törődtem különösebben a kínnal, ami testemet majd szétszaggatta belülről, mikor Andrew, a legeslegjobb barátom, az a fiú, akit tiszta szívemből szeretek, így szenved miattam.