New Sun - Twilight fanfiction - Új Nap: ünnepek

Sziasztok!

Megint itt van hát egy év utolsó napja. Nemrég ez még új volt, most pedig már régi…

Ez alkalommal is szeretnék Nektek és családotoknak Sikerekben – íróknak ihletben, olvasóknak frissekben – Gazdag, Nagyon Boldog Új Évet Kívánni!

Kívánom, hogy minden álmotok teljesüljön 2013-ban. Mert álmodni jó, álmodni kell, álmodni érdemes! Éljétek az álmotok, mert nélküle semmit se érnek a napok.

Még így 2012 végén utoljára, hadd rebegjek el egy hálát, és köszönjem meg nektek, hogy ebben az évben is kitartottatok mellettem! Köszönöm a türelmeteket és megértéseteket.

Millió csók és ölelés, Krisz ♥

Jövőre ugyanitt találkozunk! ;)

„Új esztendő beköszön.

Régi könyvben új lap

új topán a küszöbön

ég küszöbén új nap.

Ej haj dús az év

minden jót ígér,

minden napja cél és

minden éje kéj.”

___________________

*Az idézet Babits Mihály tollából származik.

Sziasztok!

Tudjátok, hogy ma milyen nap van? … Január 22, igen, és még? … Na segítek. Ma másfél éve publikálok a blogon. :D

44 New Sun fejezet, 2 Prológus, 1 Epilógus, 10 Pillanatképek fejezet, 4 kiegészítő novella (és most jön majd az 5.), 2 különálló novella, 115 bejegyzés. Számtalan írással töltött óra és még több gondolkodással. Sok-sok imádnivaló olvasó és temérdek komment. Mindez most már másfél év termése! Hálásan köszönöm mindezt nektek! ♥

A sok megértést és türelmet, véleményt és támogatást.

KÖSZÖNÖM! ♥

Na és akkor a fejezetről, bár talán nem is kéne hozzáfűznöm semmit, hiszen Jacob mindent elmond majd helyettem. Remélem, így minden érthető és elfogadható lesz mindenki számára. ;)

Egyébként már sejtitek, hogy milyen novella kerül fel pár napon belül? Remélem, örülni fogtok neki. :)

A kommenteket – és voksokat – nagyon szépen köszönöm! Visszamenőleg is mindenre válaszoltam! :)

Szép hétvégét, a fejezethez pedig most is jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

u.i.: Elnézést, hogy mindig ilyen későn van friss, de mivel én és a bétám is emberek vagyunk, akiknek napközben ezer és egy teendője van, csak este, néha alvás helyett van csak időnk bétázni és frisselni. Megértéseteket köszönöm! :)

15. HELGA NAGYI TITKA

– BELLS?!

– Igen Nessie? – néztem nővérkémre, aki alig akarta elengedni szerelme nyakát. Olyan szépek voltak így együtt!

– Köszönöm! – mondott hálát, de nem értettem, hogy miért. – Köszönöm, hogy megtartottad a szavadat, és megtaláltad nekem Jake-et, még ha nem is tudtál róla. És azt, hogy nem hagytad, hogy újra elmenjen. Hogy itt marasztaltad. Ennél szebb ajándékot nem kaphattam volna! – mondta nekem, de tekintetét alig tudta elszakítani Jacobról.

– Akkor azt hiszem, most már kvittek vagyunk – kacsintott, és tudtam, hogy érti, mire gondoltam. Ha ő nem lenne, ha nem tette volna azt, amit, Edwarddal talán sosem jöttünk volna össze. Ideje volt már viszonozni.

– Egy-egy! – mosolygott.

– Bells? – Ekkor Jake szólalt meg, alig hallhatóan, mégis mind felé kaptuk a tekintetünk. – Úgy, mint Isabella? – meredt rám hitetlenül. Mielőtt válaszolhattam volna, Nessie megelőzött.

– Szerelmem, azt hiszem jobb, ha tudsz valamit, még így az elején, mielőtt nagyon belemélyednénk a múltba. – Szólásra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, még ne most hozza fel a témát, mert úgy éreztem, még nem állok készen rá, de leintett. – Talán neked is könnyebb lesz majd mesélned, ha elmondom, hogy tudunk Helgáról és a lányodról, és… megértem, nem haragszom – bökte ki nehézkesen, nagyot nyelve, miközben Jake szeme óriásira kerekedett.

– Hogyan? – hőkölt hátra meglepetten.

– Jake, én… sőt mind ismerjük a lányodat és az unokádat.

– Nessie, valamit…

– Mint mondtam, nem haragszom! – vágott testvérkém kedvese szavába.

– Mégis honnan ismeritek Gilliant? – érdeklődött, a meglepettségtől sokkosnak tűnve. Úgy éreztem, ideje összeszednem magam és lépnem, főleg miután egy pillanatra összeakadt a tekintetünk nővérkémmel.

– Gillian az édesanyám! – feleltem félszegen, megszorítva Edward kezét. Jacob csodálkozva mért végig.

– Te Gillian lánya vagy?

– Azt mondják, hasonlítok rá, és hát a DNS-ünk is egyezik, szóval nagyon úgy tűnik – próbáltam elviccelni, hogy oldjam a helyzet, és a saját feszültségemet.

– Bellst a végzet sodorta az utunkba. A végzet, amely Edwardhoz rendelte őt. Tudom, furcsa véletlen, hogy ő épp a te unokád, de… – magyarázta Nessie mosolyogva, de mielőtt befejezhette volna, Jake a szavába vágott, megdöbbentve mindannyiunkat.

– Bells nem az unokám! – rázta meg a fejét, és bocsánatkérően nézett rám. Hátrahőköltem. Nem értettem, hogy miről beszél, hiszen…

– Jake! – kezdte Nessie, de most az apja vágott közbe.

– Nessie üljetek le, Jacobnak lenne egy kis mesélnivalója – pillantott az érintettre, aki helyeslően bólintott. Az idősebb Edward már tudta azt, amit mi még csak nem is sejthettünk. Megrémisztett a helyzet komolysága.

Miután újra helyet foglaltunk, Jacob hozzálátott a múltja rövid és tömör változatának elmeséléséhez. A jobb oldali fotelben foglalt helyet, míg Nessie annak karfájára ült, és a kezét összekulcsolta Jacobéval. Szerelmesen nézett le rá, de láttam rajta, ugyan olyan nyugtalan, mint én magam.

– Mint látom Nahuelről már tudtok – kezdte. Ajka erőteljesen megrándult az elfojtott dühtől és undortól. – Miután elmentem innen – pillantott bocsánatkérően Nessie-re –, éveken keresztül egyik indián törzstől a másikhoz csapódtam, keresve a helyemet. Közel huszonhat évig a Mississippi-völgyében élő törzsek között ingáztam. Ez volt az életem, már ha lehet annak nevezni – sóhajtott, és Nessie tisztán kivehetően megborzongott. – Aztán összetűzésbe kerültem az akkori törzsemmel, besokalltam és inkább feladtam egy időre ezt a fajta létformát. Akkor mentem először Kaliforniába.

– Megkérdezhetem, hogy mi történt? – érdeklődött Carlisle.

– Az Odzsibua törzs faluját, ahol akkor még csak pár hónapja éltem megtámadta egy vámpír. Gondolkodás nélkül végeztem vele, mire a vének rám fogták, hogy miattam jött. Hogy csak bajt hoznék a nyakukra, ha továbbra is velük maradnák. Finoman kipateroltak – grimaszolt. – De már úgyis elegem volt a folytonos alkalmazkodáshoz. Montereyben aztán állást kaptam, mégpedig a tőzsdén. Ja, és kobold csajszi! Ezúton is köszönöm a tippet – kacsintott Alice-re vigyorogva.

– Örülök, hogy segíthettem! – csicseregte Alice önelégülten.

– A tőzsdézés olyan, mint a szerencsejáték – elmélkedett Emmett hangosan, továbbra is a dívány mögött állva. – Hé! Belegondoltatok már, hogy ha Jake-et Jacknek hívnák, lehetne Jack Black, vagy akár Black Jack? – vihorászott saját poénján, mint mindig. – Szóval meggazdagodtál kuty… Jacob? – kérdezte Em, Nessie szúrós pillantásának köszönhetően moderálta magát.

– Kössz! – fanyalgott Jake. – Amúgy azért azt nem mondhatnám, de végre lett pénzem, majd saját lakásom és kocsim. Viszont mindez egyedül nem ment volna – pillantott rám, majd ismét Nessie-re.

– Helga? – kérdezte nővérkém, és csodáltam őt, amiért a hangja meg sem botlott, ahogy kiejtette a nagymamám nevét.

– A cégnél ismerkedtünk össze. Sok mindent tanított nekem a tőzsdézésről. Neki köszönhetően kerültem feljebb a ranglétrán is – magyarázta. – Ő volt az egyetlen, és a legjobb barátom – vallotta be szemlesütve. – Még a titkomat is ismerte, de erről majd később, előbb tudnod kell valamit.

– Ne aggódj Jake! Ha volt is bennem némi rossz érzés, tüske, az mára már elpárolgott. Megértettem, hogy tovább kellett lépned, és örülök is, hiszen ellenkező esetben nem lenne Bells – mosolygott testvérkém, őszintén, de azért fájt még neki valahol legbelül mindaz, ami történt.

– Ness, mint mondtam már, Bells nem az unokám. Sőt mi több, Gillian sem a lányom – ingatta a fejét. A lélegzetem is a torkomon akadt. Meg akartam kérdezni, hogy ezt mégis hogy érti, arra is gondoltam, hogy csak le akarja tagadni az egészet, de egyetlen szó sem jött ki a számon.

– Ezt nem értem Jake! Hiszen Gill azt mondta, hogy az apját Jacob Blacknek hívták, Bells DNS-e pedig nagyban egyezik Rahelével, aki ugyancsak Black leszármazott – magyarázta helyettem is testvérkém.

– Ki az a Rahel?

– A nővéred Rachel és Paul unokája, de most nem ez a lényeg.

– Így már világos! – motyogta Jake. Össze voltam zavarodva, kétségek közt hánykolódtam, és nem tudtam, hogy mi jöhet még.

– Folytasd Jacob! – utasította az idősebb Edward.

– Helga fiatal volt, alig múlt huszonkettő, amikor megismertem. Csinos volt és nagyon barátságos, mindenki kedvelte, köztük én is, de sohasem tekintettem rá másként – bizonygatta Nessie-nek. – Helga aztán olyanba szeretett bele, akibe nem kellett volna.

– Ezek szerint az igazi nagyapám elhagyta terhesen? – jött a felismerés, és kezemet a szám elé kaptam.

– Ne ítélj elsőre Bells! – oktatott ki Jacob finoman. – Én megtettem, de meg is bántam – vallotta meg. – Helga beleszeretett egy Adam nevű vállalkozóba. Nem ismertem, mivel nem helybéli volt, a munkája miatt járt csak Montereybe. Komolynak tűnt a dolog közöttük, legalábbis az elmeséltek alapján. Helga boldog volt, még a házasság is szóba került köztük. Aztán történt valami, és Helga azzal jött be a céghez, hogy Adam szakított vele, mert beleszeretett egy másik nőbe. Csak akkor mondta el nekem, hogy terhes, Adamnek nem is szólt róla.

– Mi történt utána? – sürgettem a folytatást, potyogó könnyekkel. Edward megpróbálta felitatni őket az ingujjával, de hasztalan.

– Helga nem akarta elvetetni a gyereket. Már nem igen emlékszem, hogy pontosan milyen érveket sorakoztatott fel. Ő egy eléggé családcentrikus ember volt, a szüleit is, ha csak tehette, meglátogatta fent északon. Bár ahogy így visszagondolok, mondott valami olyasmit, hogy a családjában, női ágon volt valami rendellenesség. Talán mintha azt magyarázta volna, hogy az átlagnál kevesebb petesejtje van, ahogyan a felmenőinek is, és ezért nehezebb teherbe esnie. Vagy valami ilyesmi, régen volt, már nem igen emlékszem az ilyenekre – hadart zavarában, míg én a lélegzetemet igyekeztem normalizálni.

Anyám mindig is irtózott az orvosoktól, nem csak a tűszúrástól. Nevettek is rajta a nagyiék, amikor bemutatta nekik aput. Éppen ezért anyu csak akkor ment orvoshoz, hogy ha arra tényleg szükség volt, így soha nem is vizsgáltatta ki magát. Nehezen esett velem teherbe, és amikor serdülőkoromban felvilágosított, elmondta, hogy a nagyinak is volt valami „baja”, de sohasem mondta, hogy konkrétan mi. Talán a nagyi sem mondta el neki, ki tudja. Viszont amit Jacob mondott, éppen beleillett a rendellenességeknek hívható „bajok” körébe. Edwarddal egymásra is pillantottunk, látszott, hogy mindketten ugyan arra gondoltunk.

– Igen, így érthető – bólogatott Nessie. – Azt ugye tudjuk, hogy megtartotta Gillt, de mi lett Adammel?

– Elmentem hozzá – folytatta. – Helga volt a legjobb barátom, nem hagyhattam szó nélkül, ami vele történt, de nem találtam otthon a fickót. A szomszédjától tudtam meg, hogy hazavitte a lányt, akibe beleszeretett, hogy bemutassa a szüleinek.

– Hogy tehette ezt? – csattantam fel, de Jacob olyan szúrós pillantást lövellt felém, hogy jobbnak láttam csendben maradni.

– Mint kiderül, Adam nem más volt, mint egy alakváltó, a lány, akibe pedig olyan váratlanul beleszeretett, a lenyomata volt. – Hátrahőköltem, de nem csak engem döbbentettek meg a hallottak.

– Szóval Adamtől örökölte Bells a génjeit – összegezte Kedvesem.

– Gondolom. És mivel Adam az unokaöcsém volt, így Helga születendő gyereke a rokonom, evidens volt, hogy segítek nekik. Gillt a nevemre vettem, kijárt neki a név, hiszen Black leszármazott volt.

– Az igazi nagyapám az unokaöcséd volt? – szisszentem fel ismét. Tátva maradt a szám, mialatt magamban a helyükre illesztettem a múlt kirakósának utolsó darabkáit is. Ha a nagyapám Jacob unokaöccse volt, és a DNS-em nagymértékben megegyezik Rahelével, akkor Adam csakis Rahel és a bátyja, Uriel apja lehet, ami egyben azt is jelenti, hogy anyámmal testvérek.

– Ezek szerint Rahel valóban a nénikéd – mosolygott rám Szerelmem. Olyan hihetetlen volt, de sok mindent megmagyarázott.

– Szóval Gill nem a lányod, és te és Helga…? – nézett Nessie kedvesére reményteljesen.

– A barátom volt, nem több! – erősítette meg hitében Nessie-t, és egy apró csókot lehelt az szájára. Épp csak annyi ideig érintette az ajkát, amíg jövendőbeli apósom meg nem köszörülte a torkát, jelezve; elég lesz. Hálát mondtam magamban, amiért ilyet velem és a fiával sosem tett.

– Engedd meg Jacob, hogy megkérdezzem, mindezek után mi történt? – érdeklődött Carlisle, és ismét mindannyian Jacobra függesztettük figyelmünket.

– Helga először tiltakozott, nem akarta, hogy ekkora szívességet tegyek neki, de nem tágítottam és lassan beletörődött. Minden segítség és pénz jól jött neki, főleg, hogy Adamnek sohasem mondta el Gilliant, a szülei pedig távol éltek. Aztán Gill cseperedni kezdett és…

– Folytasd – biztatta Nessie mosolyogva. Most, hogy már tudta, Jake-nek vér szerint nincs köze az anyámhoz, és Helgával sem volt soha viszonya, könnyebben vette a dolgokat.

– Gillian azt hitte, hogy én vagyok az apja, hiszen annyit voltam vele. Helga tudott rólad – nézett Nessie-re, és hüvelykujjával simogatni kezdte kedvese kézfejét. – Külön éltünk, és Gillt ez nem zavarta, elfogadta, hogy a szülei nincsenek együtt, ugyanis nem volt szívünk összetörni a gyermeki világát, amelyben én töltöttem be az apa szerepét – nézett nővérkémre bocsánatkérően, akin látszott, nem okolja őt a döntései miatt. Bennem különféle érzések kavarogtak. Az édesanyám gyermekkora csupa hazugságból állt, rossz volt ezt végighallgatni, de tudtam, mégis így volt jó, ahogy volt. Ismételten azt éreztem, hálás lehetek Jacobnak azért, amit tett.

– Ez kedves! – mosolygott Nessie. – És mi történt azután?

– Farkas lévén nem öregedtem, így tudtuk, hogy egyszer tovább kell majd állnom. Nagyon megszerettem őt az évek alatt, így addig vártunk ameddig csak lehetett, ameddig nem okoztam feltűnést senkinek. Helgával aztán kitaláltuk, hogy mivel örökre kilépek az életükből, jobb lesz Gilliannek, ha úgy tudja, meghaltam, hogy ne kérdezősködjön annyit, amiért nem vagyok vele. Évekig vágyódtam vissza, de nem jobban, mint hozzád. – Összemosolyogtak. – Lassan öt éve, hogy visszaköltöztem Kaliforniába, bár csak egy éve lakom újra Montereyben. Miután elváltak az útjaink Helgával megpróbáltam visszailleszkedni a rezervátumi életbe, de bármennyire is indián maradtam a szívemben, már semmi nem volt ugyanolyan. Tizenhárom év hosszú idő volt, amit városban éltem, így végül éveket töltöttem azzal, hogy a Kaliforniától keletre lévő államokat végigjárjam, néhol akár egy egész évet is eltöltve, ha úgy alakult – fintorgott, ahogy visszagondolt arra az időre, míg vándorolt, keresve a helyét a világban. Nessie a nyakába csimpaszkodott, és Jake alig hallhatóan odasúgta neki. – A világ legnehezebb dolga volt téged itt hagyni. És habár sosem gondoltam volna, hogy valaha is újra láthatlak, hogy ismét veled lehetek, de már csak a gondolat is, hogy megcsaljalak, képtelenségnek tűnt. – Miután finoman eltolta Nessie-t, ismét rám szegezte a tekintetét. – Aztán jöttél te…

– Elnézést a felfordulásért – futott pírba az arcom, bűnbánásom jeleként.

– Gondolom az édesanyád adta a nevedet. Szerette a meséket, amiket Bella ihletett, bár ki kellett hagynom és elferdítenem dolgokat – vigyorgott névrokonomra.

– Ez kedves! – mosolygott vissza Bella. Már jó ideje biztos voltam benne, hogy ő volt anyám kedvenc esti meséinek Bellája, akiről később a nevemet kaptam.

– Igen, ezt már jó ideje sejtettem – feleltem.

– Helga még…? – kérdezte zavartan, szeme sarkából Nessie-t figyelve, hogy lássa, hogyan reagál arra, hogy a nagymamám felől érdeklődik.

– Néhány éve elhunyt. Még mindig nagyon hiányzik – sóhajtottam fájdalmasan. Edward átkarolt, rámosolyogtam. – A mostohanagyapám, Bruno jó ember volt, nagyon szerették egymást. Amikor a nagyapa meghalt, nagyi fél évre rá követte.

– Sajnálom, és örülök, hogy boldog volt – meredt egy percig a távolba. – És Gillian? A szüleid? Már nem azért – vitte feljebb a hangját, mint aki éppen leszidni készül –, de mégis hogy engedhették, hogy tízen akárhány évesen elköltözz otthonról? Ez biztosan nem Helga neveltetése, arról nem is beszélve, hogy neked meg lehetett volna annyi eszed, hogy nem jössz lakni egy vérszívókkal teli házba! – lövellt felém egy megvető pillantást, mert figyelme Kedvesemen volt, aki vicsorogva feszengett mellettem.

– Ejtsük a témát! – csattantam fel. Nem akartam vitatkozni. Sem erőm, sem kedvem nem volt hozzá, és a hangulatot sem akartam elrontani egy nem éppen könnyed szóváltással. Jacob visszatért, örülni akartam neki, és nem veszekedni. Jake a szemét forgatta.

– Amúgy meg még mindig hihetetlen, hogy van még egy gyereketek – fordult inkább Belláék felé, míg én megpróbáltam lecsitítani Szerelmem kedélyeit.

Sokáig beszélgettünk még a nappaliban. Ahogyan Jacob is felelt a mi kérdéseinkre, mi is válaszoltunk az övéire. Olykor nővérkém sajátos módján még képeket is mutatott kedvesének, hogy illusztrálja a történteket, amiről éppen szó esett. Egész eddigi életemben azt hittem, hogy ő a nagyapám, bár nem tudtam kicsoda is valójában. És habár most kiderült, hogy mégsem az, jóleső érzéssel töltött el, hogy érdekeltem én, és a szüleim is. Rendesen meg is ijesztettük azzal, hogy elmondtuk a kutatást, aminek pozitív eredményével azért részben meg tudtuk nyugtatni. Azonban az már végképp kiverte nála a biztosítékot – ami véleményem szerintem nem állt a feltétlenül közlendők listájának élén –, minthogy gyermeket tervezünk Edwarddal, azok után, hogy az álterhességem kapcsán rájöttünk, a szerelmünket csak megédesítené annak gyümölcse. Tudtam, hogy látta Bellát szenvedni, majd „meghalni”, ismertem a történteket kívülről, és tisztában voltam a kockázatokkal, de már réges-rég eldöntöttem a gyerek-kérdést.

Aztán tisztáztunk még pár dolgot, ami egyikünknek, vagy másikunknak nem volt teljesen világos, minthogy Jacob megölte azt a nomádot, aki rám támadt Montereyben, és Alice azért nem látott akkor semmit velem kapcsolatosan, mert a jövőm összefonódott Jake-ével, aki mindig is vak folt volt a számára. Valamint, hogy azért nem ismertem fel Jacobot, mert sosem láttam róla képet, bár a lehetőség többször is megadatott rá. Végül eltettük magunkat másnapra. Pontosabban Edward és én a szobánkba vonultunk, a többiek szétszóródtak, míg Nessie-t és Jacobot a befejezetlen családi festmény előtt hagytuk.

Ez a mai nap valóban nem úgy alakult, ahogyan képzeltük… Annál sokkal jobban! Legalábbis az én véleményem ez volt, bár talán tényleg mindenki örült valamilyen szinten Jacob visszatérésének, még a mindent tagadó Rosalie, és az én morgolódó Edwardom is. A ma történtek, és főleg amik kiderültek, sok – olykor sokk – volt egyszerre, ha nem is mindannyiunknak, egyik-másikunknak biztosan, de inkább így, egy szuszra, minthogy külön-külön okozzanak meglepetést.

– Akkor holnap, sziasztok! – köszöntem el a szüleimtől, akiknél karácsony első napján csak egy rövidke látogatást tettünk Edwarddal, mivel másnap, amikor összegyűlik a család, úgyis újra eljövünk.

– Jól sejtem, hogy Jacob miatt vagy ilyen hallgatag? – kérdezte Szerelmem, mialatt hazafelé tartottunk, a Cullen házba.

– Jó lett volna elmondani anyámnak, hogy Jake életben van, még ha nem is az igazi apja, hiszen mindig is annak hitte, apjaként szerette – feleltem szomorkásan, mélyeket lélegezve.

– Az átlagember nem tudhat az alakváltókról, ezt te is tudod.

– De anyám nem átlagember! – csattantam fel, de nem haragból. – Ő Adam Lahote lánya, Black leszármazott! Joga volna tudni, hogy ki is valójából.

– Ez esetben azt javaslom, beszélj Jacobbal, és keressétek meg a mindenki számára legideálisabb megoldást – tanácsolta.

– Szerinted létezik olyan? – kérdeztem, nagyon remélve, hogy van. Hiszen ha azt elmondjuk anyámnak, hogy Jake él, amiből következik, hogy megtudja mi is ő, egy alakváltó, könnyen kiderülhet, hogy már elég régóta ismeri Cullenéket. Ezzel pedig egy lépésre kerülve attól, hogy az ő titkukról is tudomást szerezzen, ami már valóban kockázatos lenne. Így is tartottam tőle, rosszabbul fogadná a múltjával kapcsolatos igazságot, mint arra számítanánk.

– Ne aggódj, Szerelmem! – simított végig ujjaival az arcomon. Olyan csípős volt a téli idő, hogy most először meg sem éreztem milyen hidegek. – Inkább, míg hazaérünk, találd ki, hogy melyik nap legyen az esküvőnk – vetette oda, mindvégig az utat figyelve. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. – Ne nézz így! – vigyorgott. Összezártam a számat. – Tegnap nem volt alkalmam átadni az ajándékodat. Sokat törtem a fejemet, hogy mit is adhatnék, míg végül egész nyárra lefoglaltam azt a szigetet, ahol voltunk, hogy bármikor elutazhassunk oda nászútra – villantotta rám édes félmosolyát. Szóhoz sem jutottam.

– Ez most komoly? – nyögtem ki nagy nehezen, még mindig hüledezve.

– Jövőre megesküszünk, szóval mondj egy időpontot és kezd el a szervezést – nyomott egy gyors csókot a számra, mielőtt a lámpa zöldre váltott volna. – Amúgy tudtad, hogy a szigetünk neve Napfény? – dobta fel érdekességképpen.

– Szerinted… – kezdtem, de elakadt a szavam. Miután leállítottuk a kocsit a garázsban, és a ház felé igyekeztünk, a fák közül váratlanul Nessie és Jacob lépett ki nevetgélve. Mindannyian megtorpantunk. A ruhájuk és a hajuk nedves és rendezetlen volt. Zavartan pislogtak ránk, és akkor a felismeréstől elhűlt bennem a vér.

A veranda lépcsője előtt értek be minket. Nessie levakarhatatlannak tűnő, boldog mosollyal az arcán gyorsan átölelt, és amilyen halkan csak tudott a fülembe suttogott.

– Soha többet nem piszkállak a melltartóid miatt. – Majd kacsintott és Jacobot maga után húzva bementek előttünk a házba. Edward arcán annyi érzelem futott át egyetlen pillanat alatt, hogy nemhogy megnevezni, felismerni is képtelen voltam. Szóra nyitottam a számat, de megelőzött.

– Nem akarom tudni! – jelentette ki, és elindult befelé. Nem akarta tudni, de úgyis tudta. Megforgattam a szememet, miközben arra gondoltam, megérdemlik Nessie-ék a „teljes” boldogságot, majd Edward után mentem.

Vacsoránál aztán összegeztem a dolgokat Jake-nek, és bár vonakodva, de belement, hogy elmondjuk anyámnak az igazságot, méghozzá közösen. Persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet, hiszen anyám harmincöt éve halottnak hiszi. Amit még csak ki lehetne magyarázni, de hogy kinézetre még csak fele annyi sincs, mint amennyinek lennie „kéne”, az már alapból sokként fogja érni, még mielőtt elmondanánk neki minden mást. Féltem, hogy nagyon fel fogja kavarni mindaz, amit megtud, de nem hagyhattam, hogy az egész életét hazugságok közt élje le. Úgy véltem, így lesz a leghelyesebb.

Nessie-t is meghívtam másnapra a szüleimhez, hiszen összetartoztak Jacobbal, bár a kapcsolatukat mind jól tudtuk, hogy nem mondhatjuk el. Azt kimagyarázni anélkül, hogy felfednénk a Cullenek titkát, lehetetlenség lett volna. De Nessie-nek ott volt a helye, Jake mellett, még ha így meg is volt a kockázata annak, hogy anyám kiszúrja, van valami kettejük között, és magyarázkodhatunk. Azt pedig, hogy mi lesz később, most még egyikünk sem tudta megjósolni.

Nessie-ék nem tagadták a család előtt, hogy együtt voltak – úgy –, amikor az az esti beszélgetés alkalmával szóba jött. Persze felesleges is lett volna, egyfelől mert semmi sem természetesebb, mint ami köztük történt, másfelől, mert az apja gondolatolvasó. Az idősebb Edward komor arccal is ült mindvégig, de nem szólt egy szót sem, amit talán haladásnak is nevezhettünk. Igaz, az sokat nyomott a latba nála, és Bellánál is, hogy felelősségteljesen viselkedtek – konkrétan elővigyázatosak voltak, és védekeztek. El is gondolkodtam rajta, vajon mennyire hasonlítanának a gyerekeink egymásra, elvégre is minden szülő részéről rokonok lennének. Végül így, hogy most már mindenki tudott mindent, Jake, ha nem is éppen hivatalosan, bár ez csak nézőpont kérdése volt, az éjszakát a kényelmetlen dívány helyett Nessie pihe-puha ágyában töltötte. Nem meglepő módon!

Én az éjszaka nem sokat tudtam aludni, a másnap miatt érzett idegességnek köszönhetően, reggel mégsem éreztem magam nyomottnak. Csak nagyon éhesnek, ami rossz hír volt annak, aki a bevásárlást intézte, ugyanis mire leértem a konyhába, Jacob már felfalta a fél hűtőt, a másik felébe pedig besegítettem.

Úgy terveztük, hogy nem megyünk túl korán a szüleimhez, hogy legyen idejük egy kicsit beszélgetni Rahelékkel, mielőtt beállítunk, és felborítunk mindent a nagy bejelentéssel. Az odavezető úton aztán még egyszer átbeszéltünk mindent, majd míg ők ketten kint maradtak az autóban, Edwarddal bementünk, hogy előkészítsük a terepet, már ha egy ilyen közlemény előtt az lehetséges egyáltalán.

Ahogyan azt megbeszéltük, itt volt mindenki, most valóban teljes létszámban a Black család, és még néhányan a baráti körből. A kicsinek nem mondható ház, zsúfolásig tele volt. Nagy volt a nyüzsi.

– Sziasztok! – köszöntem félhangosan, miután becsuktuk magunk mögött az ajtót. Három ismerős arc azonnal ott is termett előttünk. Halovány mosoly, cseppnyi meglepettség és némi aggály tükröződött mindegyiken.

– Hello, Bells! Látom, a vérszívódat is magaddal hoztad – fintorgott David.

– Edward a becsületes neve, és ő a vőlegényem, úgyhogy itt a helye. Hamarosan több közöd lesz hozzá, mint most képzelnéd, szóval beszélj róla tisztelettel! – förmedtem rá, mire értetlen képet vágott, és nyomatékként még a szemöldöke is a magasba szökött.

– Jól van, na! – tartotta fel a kezeit védekezőn. – Ne harapd már le a fejem, még nem is vagy vá… nos, tudod. – Vámpír, na ja!

– Edward, ő itt David, Uriel fia – mutattam be.

– Szia, David! – köszöntötte Kedvesem illedelmesen, még ha az ezek után csak megjátszott is volt. – Te biztosan Aden vagy, és ha nem tévedek, akkor te pedig Amy – nézett az érintettekre, tökéletesen megnevezte őket.

– Tudod a nevemet? – csodálkozott el Amy.

– Bells sokat mesélt rólatok, és nem feledem, hogy tavaly Szilveszterkor te voltál, aki felhívott, te pedig, aki segített kiszöktetni Bellst La Pushról, hogy együtt zárhassuk az évet – pillantott Amy után Adenre. Mindketten elmosolyodtak.

– Mi sem volt természetesebb – felelte Amy. – Amúgy meg neked még nem is volt szerencsém gratulálni az eljegyzésetekhez, szóval fogadd most gratulációmat – mondta, és nem törődve David rosszalló morgásával, bátran közelebb hajolva Szerelmemhez, egy apró, gyors puszit nyomott az arcára. Ettől még Edward is zavarba jött, ismertem annyira, hogy lássam rajta. Ekkor Naomi és Ian lépett közelebb, akik a konyha felől érkeztek.

– Szép pocak! – jegyezte meg Edward, közben átkarolva a derekam. Naomi egészen kikerekedett már, négy hónapos terhes létére.

– Szép séró! – vágott vissza viccesen unokahúgom. Edward beletúrt a hajába, ami néha tényleg egy szénaboglyára emlékeztetett.

– Ha már itt vagytok – kezdtem, majd megkértem őket, hogy bármi is történjen ma, egyetlen említést se tegyenek róla a szüleimnek, hogy Edward ki, pontosabban mi is valójából. Persze nem értették, hogy miért hívom fel a figyelmüket külön erre, amikor köti őket az egyezmény, melyet az alakváltók és a vámpírok kötöttek, de rábólintottak kérésemre, és biztosítottak róla, hogy figyelmeztetik a többieket is, nehogy elszólják magukat. Ez után Edwarddal a konyhába mentünk, hogy köszöntsük anyámat, valamint Rahelt és Lupét, akik anyámnak segítettek az utolsó simításoknál. Azután a nappaliba mentünk, aminek ajtajában Jezabel állt, karba tett kezekkel és fanyar ábrázattal, ahogyan az tőle megszokott volt.

– Szia, Jezabel! – köszöntöttem vegyes érzésekkel, mivel nem tudtam szeretni olyat, aki ennyire elutasító velem szemben, de igyekeztem azért nem nagyon utálni.

– Ne aggódj, anya figyelmeztetett minket, hogy… – mérte végig Edwardot – ő is itt lesz. Nem fogjuk megszegni az egyezményt, ha rendesen viselkedik, annyit nem ér az egész törzs biztonsága – közölte nyersen.

– Köszönjük Jezabel – mondta helyettem is Szerelmem, és ellépve mellette bementünk a szobába. Egy gyors bemutatkozást követően aztán – ami csupán annyiból állt, hogy elhadartam a jelenlévők nevét, Edwardot pedig a vőlegényemként jelentettem be –, összecsődítettem a társaságot, míg Kedvesem kiment a kocsihoz. Mikor visszatért, ő és Nessie megálltak az ajtóban, a rokonság gyűrűje mögött, én pedig görccsel a gyomromban, és dobogó szívvel a torkomban beljebb invitáltam Jacobot.

Először mindenki értetlenkedett Jake láttán, majd ledermedtek, amikor az ismerős archoz nevet társítottam. A felismerés sokkos áradata pillanatok alatt elért mindenkit, különösen anyámat, aki miután felsikkantott, a szája elé kapva a kezét, próbálta megregulázni érzéseit, és nem elveszteni eszméletét. Majd közvetlen ezután valaki váratlanul belépett a szobába, nekem, de különösen Jacob nagy döbbenetére.