NS - Sunset - 2. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok!

Sok minden történt mostanában velem (a gépemmel), nagyon ki is készültem miatta, de nem fárasztalak titeket a magán gondjaimmal. Lényeg a lényeg, mint láthatjátok, ez most még csak egy ízelítő, de talán ez is több mint a semmi, míg várakoztok. Sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor lesz teljes fejezet, minden nap azért imádkozom, hogy tudjak írni. :(

Viszont nem győzöm mondani, hogy köszönöm a türelmeteket és a megértéseteket! ♥

További szép hetet, és nagyon jó mozizást kívánok a Breaking Dawn második részéhez!

Jó olvasást az ízelítőhöz! :)

Pusza, Krisz

2. RÖVID BÚCSÚ

– SZERINTED TUDJA? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.

– Szerinted miért ilyen morcos?! – suttogta Andrew, és úgy nézett rám, mint aki kételkedik benne, hogy tudom mennyi kettő meg kettő.

Anyám szúrós pillantást vetve felénk ránk mordult, majd folytatta a reggelim elkészítését. Nagyot nyelve léptem be a konyhába. Andrew helyet foglalt az asztalnál, míg én félénk bátorsággal anyámhoz léptem, hogy jó reggelt puszit nyomjak morcos szép arcára.

Sose értettem, miféle különös oknál fogva van úgy kiakadva, ha Andrew-val alszom. Bár nyíltan sose szólt érte, de mindannyiszor tett burkolt megjegyzései elegendőek voltak, hogy rájöjjek, nem szereti. Az egyetlen logikus magyarázatnak azt láttam, hogy félt! Andrew képessége cseppet sem mondható veszélytelennek, de tudja kezelni, és én bízok benne, még soha sem okozott nekem fájdalmat vele. Nem értettem anyámat.

Miután megreggeliztünk – csendben – mindenki ment a maga dolgára. Ideje volt elkezdenem összecsomagolni. Jövő hét végén költözünk. Nem akartam az utolsó percre hagyni a pakolást, nehogy itt felejtsek valamit. Habár Alice azt mondta, hogy csak a legfontosabbakat szedjem össze, minden más vagy már van az új házban, vagy veszünk. Nénikém megígérte, hogy amint beköltöztünk elvisz vásárolni. Hogy a mandarinnarancs ruha csak az előleg volt a születésnapi ajándékomból. Már most izgatottan vártam. Alice és Nessie mellett felnőni… Csoda, hogy Cassie-vel amióta csak az eszünket tudjuk, szeretünk vásárolni?

– Mind egy iskolába fogunk járni? – kérdeztem izgatottan. Terelni próbáltam a figyelmemet, de izgalmam túl nagy volt.

Az I-84-esen haladtunk északnyugat felé Idahón át. A táj gyorsan szaladt mellettünk, az idő múlása mégis csigalassúságúnak tűnt. Portland népesebb város volt, mint Salt Lake City, az egyik a legnépesebb városok közül az államokban. De hol máshol is lehetne megbújni a legjobban a „mi” fajtánknak, mint többszázezer ember között. Akik folyton-folyvást csak rohannak, és olyan vegyes összetételűek – származásra, színre, alkatra -, hogy eggyel több különbség már fel sem tűnik nekik. Egy kisvárosban, mint amilyen Forks is, hamarabb keltenénk feltűnést. Forksban, az esős kisvárosban, amit a mai napig is mind igazi és egyetlen otthonunknak tartjuk.

– Mi hárman biztosan – nézett Andrew rám és Cassie-re. Hogy a közel tizenhárom órás út alatt se unatkozzak, velem és szüleimmel utaztak egy autóban.

– Én úgy tudom, hogy anyám is a mi sulinkba iratkozott be, úgyhogy gondolom Edy meg Bells is.

– Ne találgassatok – szólt hátra anyám. – Mindent meg fogtok tudni még ma a családi gyűlésen.

– Halljátok, ne találgassatok, inkább imádkozzatok – vigyorgott apám, míg anyám oldalba nem bökte. Nevettünk. – Ugyan cica, én csak arra gondoltam, egy kis imádság nem árthat, miután Alice-re volt bízva a dizájn. Ne mondd, hogy a te fejedben nem fordult meg egy rózsaszín Barbie-ház lidérces képe – borzongott meg apám látványosan, azonban vigyora egy percre sem tűnt el arcáról.

– Az utat figyeld! – sziszegte anyám, lerázva combjáról apám simogató kezét. Morcos volt pillanatnyilag, és tagadhatatlanul éppen annyira ideges, mint én. Ideges-izgatottság futott keresztbe-kasul a gyomromban, mióta csak elindultunk.

– Ne aggódj, nagynagyapi biztosan mindent kitalált már, és részletesen elmond azzal kapcsolatban, hogy mit kell mondanunk az embereknek. Csupán jól be kell tanulnunk, és vigyázni, el ne szóljuk magunkat – nyugtatott Cassie.

– A lényeg, hogy mindig tartsd magad a kitalált történethez. És ha nem tudod, mit mondj, térj ki a kérdés elől – összegezte Andrew.

– Azt hiszem menni fog, elvégre is Cullen vagyok, nem eshet nehezemre a hazudozás – mosolyogtam, gondolatban játékosan nyelvet öltve.

NS - Sunset - 1. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok!

Tudom, hogy rég volt friss, és ez is csak ízelítő, de egyet kérlek, értsetek meg: EMBER vagyok!

És tegyük hozzá fiatal – már amikor nem fáj a hátam –, aki szeretne a barátaival is lenni, egy jó könyvet elolvasni nyugiban, egy kicsit pihenni, agyilag kikapcsolódni – egész nyáron írtam, még ha a 40 fok miatt lassabban is.

Ne higgyétek, hogy nagy lett a pofám, az egóm, vagy bármi, de úgy érzem, hogy ez az egy hónap kihagyás két év folyamatos „gürcölés” után talán elnézhető.

Amúgy, de ez már csak olyan utóiratféleség, ebben az egy hónapban összeállítottam a harmadik kötet teljes cselekményvázlatát, alaposan kidolgozva, átbeszélve a bétáimmal, úgyhogy nem körmöt reszeltem végig.

Még valami!

Úgy érzem, kötelességem néha napján életjelt adni, és elmondani, hogy mi a helyzet a frissel, hogy nagyjából mikorra várható – erre való a chat feletti kiírásos rész. Viszont, mint írni szoktam, „nem ígérem biztosra”, azt jelenti, hogy nagyon igyekszem egy behatárolt időn belülre elkészülni az új fejezettel, azonban semmi sem garantálja nekem azt – sajnos –, hogy ihletem és időm is lesz hozzá. És ez nem kifogás, nyugodt szívvel mondom azt, hogy kérdezzetek meg akárhány írót (blogost vagy már befutottat), mind igazat fog nekem adni. Ez egy kemény szakma, én élvezetből teszem, nekem nem ez a munkám! Ezt kérem, tartsák mindazok szem előtt, akik szerint nekem kutya kötelességem heti hét napon át, huszonnégy órában írni.

Köszönet a türelemért és a megértésért, ha hiszitek, ha nem, hálás vagyok érte, és ez nem csak duma. Cserébe igyekszem a legjobb formámat hozni továbbra is, tartalmas és a tőlem megszokott minőségű fejetekkel boldogítani, remélhetőleg még egy jó ideig titeket. :)

További szép hetet!

Jó olvasást kívánok az ízelítőhöz! :)

Pusza, Krisz

1. AZ ÉLET MEGY TOVÁBB

– BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, ROSETTA! – köszöntöttek hangos vircsafttal.

Hogy micsoda? Már is reggel van? Hiszen még csak nemrég hunytam le a szemem, az nem lehet, hogy már is reggel van – tiltakoztam. Olyan álmosnak éreztem magam. A szemhéjaim ólomsúlyokként zárták le szemem. Képtelen voltam kinyitni, de mikor valaki kihúzta a függönyt, a hirtelen beáramló fény még így is elvakított. Mintha egyenesen a Napba néztem volna.

Nyöszörögve, morogva fordultam a másik oldalamra, de még így is érzékeltem a mindent magába nyelő világosságot. Anyám hűvös ujjai kisimították a hajamat az arcomból. Tudtam, nincs mit tenni, fel kell kelni, addig úgy sem hagynak békét.

Nem nagyon akaródzva végül ülő helyzetbe tornáztam magam, és macska módjára nyújtózkodni kezdtem, hogy az alvástól elgémberedett végtagjaimat megmozgassam. Ásítva, és miután szemem még nem szokott hozzá a világossághoz, hunyorítva néztem fel az ágyam körül ácsorgókra.

– Boldog születésnapot, gyönyörűségem! – köszöntött fel anyám egy homlokcsókkal.

– Kösz, anya – öleltem át, fejem a vállára hajtottam, és majdnem visszamerültem a mesés álomvilágba. Hangos kacaj tartott végül ébren.

– Ugye nem akarod átaludni a születésnapodat? – kérdezte széles vigyorral arcán egyetlen és legkevesebb barátnőm. Elengedtem anyát és őt is átöleltem. – Boldog tizenhatodik születésnapot, Rosie! – cuppant szája az arcomon, megforgattam a szemem.

– Odalent leszünk, pocok, siess.

– Apa! – csattantam bosszúsan. Egyfelől ma töltöttem a tizenhatot, igazán elfeledhetné már ezt a kislányos becenevet. Másfelől nem díjaztam, hogy a hajamnak nevezett szénaboglyát még inkább összeborzolta. De ő csak mosolygott, azzal a teli száj, sok fogas mosolyával aztán kiment a szobából anyával és Cassie-vel együtt.

Minden figyelmemmel az ajtót tűntettem ki. Lomba mozdulatokkal haladt a tokja felé a fehér falap. Szinte már idegesítően lassan. Amikor végül egyetlen halk kattanással becsukódott és magamra maradtam, olyan hévvel dőltem vissza a párnákra, mint egy bomba csapódik a földbe. Az ágy recsegett, nyikorgott alattam, néhány párna a padlón landolt. Felsóhajtottam, hasra vágtam magam, a fejem a méretes párna alá rejtettem. Nem akartam mást csak aludni, de úgy tűnt, ma mindenki összeesküdött ellenem.

– Jó reggelt születésnapos! – köszöntött egy bársonyosan kellemes hang, de jelenleg még az ő kedvéért sem akartam felkelni. Nyöszörögve még jobban a fejemre húztam a párnám. – Csak nem ágyban akarod tölteni az egész napot? – Hangján éreztem, hogy jól múlat. – Ha nem kelsz fel önszántadból, kénytelen leszek nem épp kellemes módszerhez folyamodni, hogy kirázzalak az ágyból. Legalábbis számodra cseppet sem lesz az. – Éreztem, ahogy a takaró egyre lejjebb csúszik a testemről. Tudtam mit tervez, és kezeim automatikusan nyúltak a paplan után, hogy visszahúzzák rám. Ám míg a takaróval voltam elfoglalva nem figyeltem fejem rejtekére.

– Hé, add vissza! – követeltem hisztérikusan.

– Ha nem akarod, hogy megcsiklandozzalak, akkor jobb, ha felkelsz.

– Hagyj aludni! – nyomtam egy másik párnát a fejemre.

– Na jó, te akartad – sóhajtott színpadiasan. Egyetlen, gyors mozdulattal rántotta le rólam a takarót, és váltotta be fenyegetését. Nem bajlódott azzal, hogy fogást keressen rajtam, jól ismert, bárkinél jobban tudta, hogy hol kell ahhoz csiklandoznia, hogy visítva vonagoljak a kezei között.

Sikoltottam, nevettem és sírtam egy azon időben, de őt még utóbbi sem hatotta meg, kíméletlenül mozgatta ujjait a hasam tájékán. Kérleltem, de semmi. Ekkor egy váratlan ötlettől vezérelten felé fordultam és eljátszottam, hogy könnyeim nem jókedvem jeleként teszik csillogóvá tekintetem. Ettől persze megszeppent, és ujjai is megmerevedtek mozdulat közben. Igazából sose bántott volna, ahhoz túlságosan szeretett, épp ahogyan én őt.

Pillanatnyi megingását kihasználva fordítottam helyzetünkön. A vállánál megtolva a matracra löktem, majd fölé térdelve örömittasan vigyorogtam le rá. Büszke voltam magamra, amiért sikerült két várra fektetnem egy erős vámpírt, még ha csak félig is volt az.

– Én nyertem! – jelentettem ki, és ezt nyomatékosítva peckesen kihúztam magam.

– Oh, valóban? – vigyorgott, tekintetében csintalan fény csillant, ami nem sok jót ígért.

Nem sokat habozott, ujjai felgyűrődött pizsama felsőm alá kúsztak, egészen a derekamig, ahol ismét rákezdtek. Felvisítottam, amit élvezet teljes kacaj kísért, de az már nem az én ajkaim közül fakadt.

Menekülni akartam, menekülnöm kellett. Az ágy széle felé próbáltam mászni, bízva benne, ha leszállok, megszűnik kínzásom. De nem engedett! Csuklómnál fogva rántott vissza. Ismét hanyatt kerültem, ő pedig fölém tornyosulva egy kézzel lefogta az enyéimet. A fejem fölött tartotta, combjaim satuba fogta, teljes győzelmet aratott felettem, amivel épp annyira tisztában voltam, mint ő.

– Szóval, ki győzött le kit? – kérdezte, ajka szegletében a mosolyráncok szinte a füléig húzódtak. Nem akartam megadni neki az örömöt, hogy elismerem győzelmét.

– Nem nagy kunszt legyőzni egy gyenge kis emberlányt – feleltem számat biggyesztve.

– A győzelem, az győzelem – rántott egyet a vállán. – Most pedig kelj fel és öltözz! – parancsolt rám.

– Talán ha lemásznál rólam, akkor még teljesíteni is tudnám – mutattam rá a helyzet abszurdságára. Csak nevetett, aztán előrehajolt és homlokon csókolt.

– Boldog születésnapot, Rosetta.

– Köszönöm, Andrew.

– Ti meg mégis mit csináltok? – tudakolta egy csilingelő hang. Andrew kissé elfordulva hátrapillantott, így én is láthattam, minként Alice felvont szemöldökkel meredt ránk.

NS - Shine - 25. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok!

Nem fogok szabadkozni, a melegre fogni - na, nem mintha nem lenék a nagy melegtől kitikkadva, amolyan: nemhogy írni, élni nincs erőm érzésem van -, nem lettem kész a frissel, ráadásul kölcsöngépről vagyok most, hogy míg "nyaralok", addig is legalább egy kis ízelítővel szolgálhassak nektek. Remélem, még egy kis ideig megteszi, aztán hozom a teljes (18+) fejezetet. :)

Legyen további szép hetetek, és némi lehűlést kívánok mindenkinek.

Az ízelítőhöz pedig jó olvasást! :)

Pusza, Krisz

25. VÉR(MES)

–HA MEGISZOM, akkor láthatom a fiamat?

– Megígértem, ha megiszod és utána is fegyelmezett tudsz maradni, én magam hozom őt ide neked. – Mélyen beszívtam a levegőt, hogy aztán nagyot sóhajtva fújjam ki. Annyira akartam, hogy így legyen.

Amikor belevágtam ebbe az egészbe, jól tudtam, mire vállalkozom. Ismertem a tényeket, a részleteket, hónapokon keresztül készültem, és készítettek fel erre az életre. De most, hogy minden valósággá vált, hogy nem csak elképzeltem, de testközelből éreztem, mind mégis annyira újnak hatott, ijesztőnek, és egy cseppet sem kellemesnek! Mint az égető szomjúság a torkomban, mely majd megőrjített, ám még tartottam magam, küzdöttem ellene, az új ösztöneim és létformám ellen.

Persze értettem én őket, a családomat, akik féltettek még most is. Fura lehetett nekik, hogy elutasítom a táplálékot. Ki tudja, talán épp azon elmélkedtek, nem okozott-e valami maradandó károsodást a mesterséges kóma – már ha ez vámpírok esetében egyáltalán lehetséges. A vicces csak az, hogy nem voltam benne biztos, hogy nem-e erről van szó valóban. Ellenben ahhoz nem fért kétségem, hogy nem értenek meg igazán. Nekik minden természetes, míg nekem csak elméletben az. Ez olyan mint mikor az ember megtanulja hogyan is kéne megvédenie magát egy támadás alkalmával, ám amikor hirtelen élesben megtörténik vele, mindegy lesz mennyire felkészült elméletben, az esetek többségében úgyis le fog blokkolni, mert minden új, váratlan és ijesztő lesz számára. Ráadásul én eddig is féltem az újszülött kortól, de most, hogy úgy látszott, nem válik belőlem vérszomjas fenevad, nem akartam semmivel sem elrontani ezt az állapotot, elszúrni az esélyemet. Nem akartam kockáztatni! De hát melyik ember vagy vámpír kockáztatná a biztosat a bizonytalanért?

A torkom égett a szárazságtól. Miközben a bögrében lévő bíborvörös nedűt figyeltem, a többiek azon tanakodtak hogyan vagyok képes ellenállni a vér csábításának. A válasz egyértelmű volt: Nehezen! Ez csak egy teszt, ez csak egy teszt – visszhangzottak fejemben az idősebb Edward szavai. Miután emlékeztettem magam, hogy mindezt csakis a fiamért teszem, hogy biztonságban tudhassam őt, remegő kezekkel a bögréért nyúltam. Olyan ellenállhatatlan volt az illata, nagyot nyeltem mikor fölé hajolva mélyen belélegeztem. Aztán lassan belekortyoltam. Még emlékeztem a sós, fémes ízre, amitől nem ritkán hányingert kaptam még a terhességem alatt, és talán emiatt is ért akkora meglepetésként az az édeskés, torkomat bársonyosan simogató ital, ami azonnal magával ragadt, és nem eresztett. A vér semmihez nem hasonlítható hűsítő zamata azonnal, és végérvényesen elbódította minden érzékemet. A külvilág megszűnt abban a pillanatban, ahogy az utolsó cseppek is legördültek torkomon. Nem tudtam többé uralkodni magamon, már csak egyetlen dolog érdekelt...

Egy perc se kellett, és kiürítettem a bögre teljes tartalmát, majd mohón téptem fel egymás után  a vértasakokat, és szívtam ki belőlük minden cseppet, hogy oltsam mérhetetlen erős szomjam. Az üressé vált, átlátszó tasakokat odébb hajítottam, és már kaptam is a következőért. Volt egy pár a fémtálcán, de éreztem, nem lesz elég. Képtelen voltam leállni, de nem is akartam! A negyedik, ötödik liter környékén aztán nem várt dolog történt...

Az újabb feltépett tasak már illatra is különbözött a többitől, de nem törődtem vele, ám amikor az első korty lecsúszott, ahelyett, hogy az égető tűz enyhült volna, csak még erősebb lett. De ez valahogy más volt, sokkal kínzóbb, marta a nyelőcsövemet. Pedig azt hittem, vámpírként nem lesznek, nem lehetnek többé fájdalmaim. Kiköptem ami még a számban volt, és összegörnyedtem az orvosi ágyon, ujjaimat a nyakamra fonva tartottam. Fojtogatott az érzés, felüvöltöttem.

NS – Shine – 21. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok!

Tudom, hogy mostanra egy teljes fejezetet ígértem, de az van, hogy már majdnem elkészültem vele, amikor visszaolvastam és rájöttem, hogy nem tetszik. Igen, ilyen is van. Én nagyon igyekeztem megírni mára, de se a stressz - hogy elkészüljek vele időre -, se a más dolgaim körül járó gondolataim nem segítettek ebben, úgy pedig nem fogom feltenni, hogy nekem nem tetszik. Úgyhogy a hétvégén átírom, és hét elején pótolom a frisst. Elnézést!

Addig is szép, napsütésben gazdag napokat kívánok, és persze jó olvasást kívánok az ízelítőhöz! :)

Pusz, Krisz

Ui.: Aki esetleg még nem vette észre, annak felhívom a figyelmét rá, hogy új fejlécet kapott a blog, valamint elnézést, de a Volturis szereplők kép és rövid jellemzésével is csúszok.

Nem egybefüggő részlet!

21. SZERETLEK MAMI!

SZERELMEM APJA A FÉKPEDÁLBA TAPOSOTT, mire a sebesen száguldó autó kínszenvedve megállt. Csak Edward körém fonódó karjainak köszönhetően nem esett bajom. Mikor aztán a sötét tekintet a két ülés között rám szegeződött, biztos voltam benne, ha a szívem a váratlan fékezés okozta riadalomtól nem is, ettől biztosan áttöri a bordáimat. Az idősebb Edward szeme hatalmasra kerekedett, benne értetlenség – és talán hitetlenség – cikázott.

– Apa?!

– Edward, jól vagy? Minden rendben? – aggodalmaskodott a fia után Bella is.

– Ő volt! – meredt rám, éjfeketén fénylő tekintete megijesztett. Kétségbeesetten vártam, hogy elmondja mégis mit tettem.

– Kiről beszélsz? Bellsről? Válaszolj már Edward! – parancsolt rá Bella sürgetően.

– Nem te voltál Bells, nem te tetted, hanem… Ő – mondta apósom nyögvenyelősen. Feszült tartása ellazult, tekintete pedig szinte ellágyult.

– Ki az az Ő, apa?

– A baba – felelte végül egy félpercnyi csend után nemes egyszerűséggel. Alig jutott el a tudatomig mit mondott, de aztán…

– Te hallod a fiamat? – akadt el a lélegzetem.

– Nagyon kimerítette Jane-ék lebénítása – mondta figyelmen kívül hagyva kérdésemet, melyre a válasz immáron egyértelmű volt. – Nagyon sajnálja, ami történt. Ő csak meg akart védeni téged, nem állt szándékában bántani – folytatta. Kezemet ösztönösen a hasamra szorítottam.

– Egy percig sem feltételeztem! – szólaltam fel védekezőn. – Ő a kisbabám, hogy is haragudhatnék rá bármiért, főként mikor megmentett… mindkettőnket. – Tenyeremmel finom mozdulatokat téve köröztem a hasamon, hogy megnyugtassam, bár nem voltam benne biztos, hogy érzi, akárcsak azt, mennyire szeretem.

Szerelmem ezt követően még percekig ült kissé sokkosan mellettem a már biztos tényt emésztgetve; apa lesz, majd míg Alice feltépve a kocsiajtót örömujjongva csicseregte el gratulációját, ő felocsúdva kezét a pocakomra simította. Isten látta lelkem, nem akartam sírni, de a meghatottság mégis könnyeket csalt a szemembe.

(…)

– És Nessie meg a pici? – érdeklődtem a házba tartván. Jó volt végre itthon lenni. Mikor beléptem csend és üresség fogadott, ami nem vallott erre a családra. Már mind bent voltunk, amikor megjelent Emmett a lépcső tetején.

– Jó újra látni vadmacska! – lépett hozzám és gyorsan átölelt. Nem mintha nagyobb fogadtatást szerettem volna, de furcsa volt ez a visszafogottság, főleg Emmett-től. Nem vallott rá. – Jó, hogy megjöttetek – mondta immáron a többiek felé fordulva. Idegesnek tűnt.

– Mi történt Nessie-vel? – kérdezte az idősebb Edward fivérét szinte már rémülten. Az összes vér kifutott belőlem hirtelenjében. Imádkozni kezdtem, hogy minden rendben legyen nővérkémmel és a babájával.

– Nem tudjuk. Váratlanul görcsölni kezdett aztán… – Ám még mielőtt Em befejezhette volna, amit elkezdett, az idősebb Edward és Bella felszáguldottak az emeletre.

– Látni akarom Nessie-t! – mondtam Edwardnak olyan határozottan, amennyire csak bírtam, miközben a könnyeimmel küszködtem. Szerencsére nem ellenkezett, kézen ragadva követtük Carlisle-t a szobába.

– Mégis mi történt kicsim? – faggatta Bella a lányát az ágy szélén ülve mikor beléptünk. Rose és Esme az ablaknál álltak, míg Jacob a másik fal mentén járkált fel s alá.

– Nem tudom, éppen vért ittam, amikor egyszer csak begörcsöltem – zokogta a választ nővérkém.

– Ma reggel elfogyott az állatvér, amit eltettünk, és mivel nem volt még időnk vadászni, így donorvért kapott – magyarázta Rosalie.

– Nem mozog anya, azóta egyszer sem rúgott – zokogta Nessie a hasát ölelve. Összefacsarodott a szívem szenvedése láttán. Bármit megadtam volna, hogy rendben legyen a kisbabája.

– Nyugodj meg, édesem! – vigasztalta Bella magához ölelve.

– Apa? – kérdezte mellettünk az idősebb Edward alig hallhatóan nevelőapját.

– Számítani lehetett rá, hogy a farkasgének miatt összeférhetetlen lesz a magzat Nessie testével – mondta némi tanakodás után. – Azonban az is fent állhat, hogy egy belső harc folyik a gyermekben a két egymástól eltérő gén miatt – elmélkedett tovább.

– De ugye minden rendben lesz a picivel? Mondjátok, hogy rendbe jön! – kérlelt minket Nessie kétségbeesetten. A doktor tanácstalan volt, én viszont tudtam, mennyire nem tenne jót nővérkémnek jelen pillanatban egy nem, vagy egy talán válaszként. Kihúztam hát a kezemet Edward markából és odaléptem hozzá.

– Erős kis vasgyúró ő, meglásd minden rendben lesz – mosolyogtam rá összeszedve magam.

NS – Shine – 19. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok!

Tudom, hogy ki fogtok nyírni – és részben jogosan –, de egyelőre csak ennyivel szolgálhatok, sajnálom!

Magyarázat? Tisztában vagyok vele, hogy felesleges, így csak annyit mondok, hogy nézzetek ki az ablakon…

Ugye milyen gyönyörű az idő, milyen meleg van? Én is elcsábultam, így ezt a hétvégét sem töltöm gép előtt, ami annak fényében, hogy nem lettem kész az új résszel azt jelenti, hogy csak jövő hét elején kerül fel a teljes 19. fejezet.

Ne haragudjatok, de örülök, ha egy kis időt el tudok tölteni a szabadban. Viszont azt megígérem, hogy viszem magammal az eddig megírtakat, hogy folytathassam. Remélem, a fotoszintetizálás segít majd a fáradt agysejtjeimen. :P

Még egyszer elnézést, hogy így alakult, de ha vámpírokat akarok látni napfényben, ahhoz ki kell mennem a természetbe. XD Tegyetek ti is így! ;)

Szép, napsütésben gazdag napokat kívánok, és persze jó olvasást az ízelítőhöz!

Pusz, Krisz

u.i.: Ha lenne bármilyen észrevételetek, elméletetek, gondolatotok, akármi és azt megírnátok, annak nagyon örülnék, mert ki tudja, miből merít aztán ihletet az elmém. :)

19. A 17. NAP

A RÉMÜLET ELEMI HULLÁMMAL SÖPÖRT VÉGIG RAJTAM. Teljesen ledermedtem, így a takarót is csak pillanatokkal később kaptam magam elé, miután a tüdőm és az agyam újra oxigénhez jutott. Szaporán véve a levegőt a falig húzódtam, minél messzebb a karmazsinvörösen vizslató tekintetek elől.

A két vámpír nagyon ismerős volt, de még ismerősebb a sötét köpeny, amit viseltek. Félelmet keltő, és egyben tekintélyt parancsoló volt. És habár a benne rejtőzőkkel való személyes találkozást mindezidáig szerencsésen elkerültem, az ismereteim fényében mégis magabiztosan mertem volna állítani, hogy Alec és Dimitri néz velem farkasszemet. Edward sokat és részletesen írt a „könyveiben” a Volturiról. Olyan élénken, hogy most a két vámpírtestőr régi ismerősként köszönt vissza.

– Öltözz! – Dimitri hangja sürgetően, ellentmondást nem tűrően harsant fel hirtelen. Összerezzentem.

– Mit… Mit akartok? – próbáltam megtudakolni remegő hangon.

– Öt percet kapsz, azután… - Váratlanul elhallgatott, én pedig kimondottan örültem neki, hogy nem fejezte be. Egy pillanatra lehunytam a szememet. A könnyeimmel küszködtem, nem akartam, hogy a félelmen túl még a gyengeséget is lássák rajtam. Erősnek kellett lennem, vagy legalábbis annak mutatnom magam ahhoz, hogy ezt a találkozást élve megússzam.

– Hol van Edward? – keményítettem meg a hangom, hogy ne remegjen a kérdés feltétele közben. Tudnom kellett, hogy épségben van-e.

– Az téged ne foglalkoztasson, így se, úgy se tudna segíteni rajtad. Öltözz! – bökött állával Alec a ruhásszekrény felé. Bár biztos nem lehettem benne, de a szívem azt súgta, Edward jól van és biztonságban. Ellenben mi…

Húzni akartam az időt, de ahogy újra kinyitottam a számat, Dimitri a fél ruhásszekrény tartalmát az ágyra zúdította, hát jobbnak láttam már csak a fiam érdekében is engedelmeskedni. Gyorsan magamra kaptam egy pólót és farmert, aminek begombolásánál elidőztem kicsit. Nem is értettem, Edward hogy nem vette észre mennyit híztam, csakhogy a jelenlegi helyzet nem volt épp megfelelő arra, hogy örüljek annak, amit ez nagy valószínűséggel jelentett.

Míg öltözködtem az agyam egy menekülési terven gondolkodott. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit. Hiszen nem lehet, hogy mikor végre ennyire közel a teljes boldogság, egy csapásra vége legyen az életemnek. Nem tudtam másra gondolni, minthogy Aro mégsem fogadta olyan jól a levélben írtakat, és kijátszva Alice-t máris bosszúhadjáratot indított ellenünk. Egy icipici egérnek éreztem magam, akit az éhes macskák beszorítottak a sarokba. És habár az egyedüli esélyt jelenleg abban láttam, hogy Szerelmem váratlanul megjelenik, valahol mégsem szerettem volna, hisz akkor miatta is még jobban aggódhatnék.

– Fogd az útleveled, és gyere! – mordult rám ismét Dimitri, látva megint lelassítottam, hogy húzhassam az időt.

Az éjjeliszekrény fiókjában ott voltak mindkettőnk papírjai Edwarddal. Tudtam, ha visszatér a szigetre és nem talál itt, képes lenne akár az óceán fenekét is átkutatni értem. Valahogyan üzenetet kellett, hogy hagyjak neki, hát egy hirtelen jött gondolat hatására lecsatoltam a csuklómról a családi címeres karkötőmet, amitől önként sose válnék meg. A fiókban az útlevelek mellett ott volt az egyik könyv is, amibe a családi történeteket jegyezte le Szerelmem. Csak azért hoztam magammal, mert ebben írt a Nessie-vel való várandóságról, most viszont épp kapóra jött, lévén, hogy ebben volt szó Irináról és a Volturi „támadásáról”. Gyorsan, észrevétlenül fel is lapoztam a könyvet, majd a megfelelő oldalt bejelöltem a karkötőmmel, végül kivéve az irataimat nyitva hagytam a fiókot.

A dokknál egy kis hajó állt, ami átvitt bennünket az Isabela-szigetre ahonnan aztán egy magángéppel mentünk tovább. Azt eddig is tudtam, hogy a vámpírok sok mindenre képesek, ahogy azt is, hogy a Volturinak az emberek világában is van hatalma, de hogy valójából mekkora, az meglepett mikor szembesültem vele. Senki meg sem kérdezte, hogy hova megyünk, még csak felszállási engedély sem kellett. A repülőgépről is kiderült, hogy a Volturi tulajdonában áll. Menekülni nem volt értelme, Alec azonnal megbénított volna, ha megpróbálom. Nem véletlenül ő és Demetri jöttek el értem – aki tudomásom szerint nyomkövető volt –, már csak azt nem tudtam, hogy mi a tervük velem.

A repülőút hosszú volt és fárasztó, minthogy egy percre sem mertem lehunyni a szemem. Az agyam egy ideig még mindig valamiféle menekülési terven kattogott, Alec képessége ellenére is. Aztán a tudatom reálisabb fele fokozatosan átvette a hatalmat a gondolataim felett és rájöttem, hogy itt már csak egy csoda segíthet.

Már virradt, mikor a gép ablakából megpillantottam a zöldellő toszkán tájat. Egy erdő szélén húzódó leszállópályán landoltunk, ahonnan az utunk a dombok között rejtőző régi templom pincéjébe vezetett. Meglepő volt, hogy az ősi alagút teljes hosszában kivilágított és tiszta volt, mintha csak folyamatosan gondozva és használva volna. Kimerült voltam, de tartottam az elrablóim sietős lépései diktálta ütemet. Már nem tudtam, és nem is mertem gondolkodni, csak szótlanul haladtam a végeláthatatlannak tűnő földalatti járatban, ami egyenesen a középkori várba vezetett minket. A Palazzo dei Priori évszázadok óta nyújtott otthont a Volturinak, és én mindennek a kellős közepén álltam épp. Hideg és barátságtalan volt minden. Fény is csak a magasba törő kőfalakba vágott vékony réseken keresztül jutott be. Elbambultam egy fél pillanatra, ami iránti rosszallását Dimitri torokköszörüléssel fejezte ki, aztán hangos léptek zajára lettem figyelmes.

– Húgom! – köszöntötte Alec az érkezőt. Az ördögi ikrek másik tagjának az alacsony termet és a gyermeki vonások ellenére is tekintélyt parancsoló volt a megjelenése. Jane unott képpel végigmért.

– Ne várakoztassuk tovább! – szólalt meg végül gyerekesen vékony hangján, majd elindult mi pedig követtük.

A hosszú, zord kőfolyosó végén egy hatalmas szárnyas ajtó terpeszkedett. Minden idegszálam pattanásig feszült, és egész testemben remegni kezdtem a félelemtől, ahogy egyre közeledtünk felé. A súlyos ajtó először nyikorogva kinyílt, majd miután mind beléptünk rajta ugyanolyan hátborzongató csikorgással be is zárult mögöttünk. Nagyot nyeltem az óriási, trónszerű székek láttán. Innen már nem volt menekvés! Senki sem védhetett meg a biztos haláltól, ha csak épp én magam nem tudok tenni ellene. Ki kellett ötölnöm valamit, bármit, mégpedig azonnal, hogy megóvjam mind a magam, mind a gyermekem életét. A babámra gondoltam, aki nem tehet semmiről, noha az én bűnöm is csak annyi volt, hogy szerelembe estem egy vámpírral. De a fiam még ennyiről sem tehet, és mégis halál várt rá, még mielőtt megszülethetett volna. A torkomat vasmarokkal szorongatta a sírás.

Az agyam eszeveszettül kattogott. Míg fogvatartóim egymással diskuráltak a trónteremben, én azt próbáltam kitalálni, mivel is győzhetném meg Arót, hogy hagyjon életben, és persze engedjen el. Csakhogy még azt sem tudtam, hogy miért hoztak ide, bár az az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem azért, mert személyesen szerették volna kifejezni a gratulációjukat. Aztán mikor már éppen körvonalazódni látszott a fejemben egy alkugondolat, amivel – ismervén Aro gyengepontját - jó eséllyel legalább a fiam biztonságáról gondoskodhatnék, egy oldalsó ajtó kinyílt, ám legnagyobb meglepetésemre nem az lépett be rajta, akire számítottam.

– Caius? – meredtem rá döbbenten. – Hol… Hol van Aro? – Nem tudtam honnan, de éreztem, hogy valami nincs rendben.

– A fivérem jelenleg nem tartózkodik a város falain belül, be kell hát érned velem – felelte azzal a fajta vigyorral az arcán, ami semmi jót nem ígért.

Éreztem, ahogy minden vér kiszállt belőlem, ahogy a kétségbeesés két kézzel a reménytelenség sötétje felé kezdett taszítani. Aro távolléte az alku lehetőségének teljes megsemmisülését jelentette, és nem csak azét…

NS - Shine - 7. fejezet (Ízelítő)!

Sziasztok!

Igen, tudom, hogy azt ígértem, hét elején érkezik a friss, de egyszerűen nem megy most az írás. :S Nem tudom, mi van velem, csak ülök a „papír” felett és nem jönnek a szavak. :( Azért egy 8 oldalt már sikerült összehoznom, úgyhogy ha semmi nem jön közbe, akkor hétvégén most már tényleg lesz friss. *lekopogja*

Még mit akartam mondani? *töri a fejét*

Ja, igen! Az előző fejezetnél írtam, hogy majd a következőben mindent megértetek. Meg, hogy majd adok külön magyarázatot is a tettemre. Nos, ebből a kis ízelítőből még semmi sem fog kiderülni, így előlegbe annyit – válaszok helyett, egy kérdést tennék fel nektek –, hogy Nem volt minden kicsit „rózsaszín” nektek?

No, de nem csacsogok többet, megyek – mert mennem kell –, vár rám az írás, meg hét édes, kéthónapos kiscica! (Név szerint: Miu, Samu, Mosi, Figo, Míra, Leo és Mici) :D

Pusz ♥

ui.: A 7. fejezetből most két, egymástól különálló részt kaptok ízelítő gyanánt. Tessék figyelni az elválasztásra! :)

– Igen, ez tényleg jó – nevettünk mikor a házhoz értünk. Azután Edward váratlanul egész testében megfeszült, és mint akinek földbe gyökerezett a lába meg sem moccant. Ijedten néztem rá. Arca először kifejezéstelen volt, aztán rám mosolygott. – Vendégeink érkeztek – magyarázta rémült ábrázatom láttán. Nahuel látogatása óta csak még inkább tartottam az idegen vámpíroktól. – Ne aggódj Szerelmem, csak a Denali klán az. Tudod, már meséltem róluk. – Bólintottam. – Gyere, bemutatlak nekik! – simított végig az arcomon gyengéden, és egy csókot lehelt az ajkaimra, majd kézen ragadott és bevezetett a házba.

– Edy! – kiáltotta egy női hang, mikor beléptünk az ajtón. Még csak felmérni sem volt időm a helyzetet, csak a felénk rohanó vámpírnőt láttam. Ösztönösen hunytam le a szemem, és mikor egy perccel később újra kinyitottam, Kedvesem hátával találtam magam szemben. Félve lestem ki oldalra. Edward védelmezőn állt előttem, vele szemben pedig egy nagyon csinos, aranybarna íriszű lány. Az ismeretlen vámpír megilletődve nézett Edwardra, akiről aztán felém emelte értetlenkedő tekintetét. Úgy meredt rám, mint aki szellemet lát, vagy legalábbis nem érti, mit keresek itt.

– Sajnálom, én nem… – nézett felém, majd vissza Edwardra. – Én csak fel akartalak köszönteni – rebegtette hosszú szempilláit Szerelmemre, majd egész közel hajolt hozzá, úgy suttogta neki. – Boldog születésnapot, Edy! – nyomott egy csókot hosszasan az arcára, amitől féltékenyen felmordultam. Tettem egy lépést oldalra, és belekaroltam Edwardba, mire az ismeretlen lány véve a lapot hátrébb lépett.

– Üh! Köszönöm, Leona! – felelte Edward, míg én összeszűkített szemekkel néztem az ismeretlent, akiről „véletlenségből” elfelejtettek szólni nekem. Ez persze azonnal gyanakvásra és féltékenységre adott okot. Dühös is lettem Edwardra, amiért elhallgatta előlem ennek a lánynak a létezését, főként úgy, hogy még a vak is láthatja, hogy érdeklődik Kedvesem iránt.

Az ismeretlen lány tagadhatatlanul csinos volt. Hatalmas szemei borostyán színben pompáztak. Búzaszőke haja finoman keretezte ovális arcformáját, melynek vonásai még szinte gyermekiek voltak. Ha ember lett volna tizenötnél nem néztem volna többnek.

(…)

– Szóval te lennél Bells? – mért végig lenézően Leona, mire csak azért is kihúztam magam büszkén. – Meg kell, hogy valljam, valaki különlegesre számítottam, ha már egyszer Edy szívének a birtoklásáról van szó. De te annyira átlagos vagy, hogy egyszerűen nem értem, mit eszik rajtad – nyílt meg előttem, ami igencsak váratlanul ért és meglepett.

– Azt én sem tudom, de a lényegen ez mit sem változtat. Engem választott és szeret, nekem több nem számít! – szögeztem le a tényeket.

– Pedig én előbb szerettem!

– Azt menten gondoltam – fanyalogtam. Fagyos nézésébe már-már beleborzongtam, de nem mutattam ki. Nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy lássa, tartok tőle, mint vámpírtól. Hogy esetleg félreértse, és azt higgye, hogy mint vetélytárstól viszolygok.

– Hidd el, nem vagyok én olyan rossz, mint elsőnek gondolsz, csupán szerelmes. Gondolom, te is mindent megtennél Edyért, ahogyan én is!

– Ugye tisztában vagy vele, hogy Edward minden egyes szavadat hallja? – emlékeztettem Kedvesem jelenlétére a házban, miközben testem mellett ökölbe szorultak kezeim.

– Pillanatnyilag eléggé belemerültek Carlisle-lal és Eleazarral a beszélgetésbe. Amúgy meg jól tudja, hogy érzek iránta, ez nem titok – mosolygott idegesítően. – Csak adj lehetőséget, hogy elmagyarázzak mindent, mert gondolom ő nem tette meg – meresztette rám hatalmas, „ártatlan” borostyánszín szemeit, mialatt ajkán győzelemittas vigyor ült. Nem akartam bevallani, még magamnak sem, de igaza volt, minthogy Edward valóban nem számolt be nekem nemhogy a kapcsolatukról – ami volt, vagy ami van –, de még csak a létezéséről sem.

– Ám, legyen! – egyeztem bele gyomorgörccsel a hasamban. – Hallgatlak.

– Mit szólnál közben egy sétához? Nyugi nem bántalak, esküszöm! – tartotta fel védekezőn kezeit. – Nem akarok rosszban lenni a családdal, főleg nem Edwarddal, ezt te is beláthatod. Csak egy séta és beszélgetés. Nos, benne vagy?