Hazug mosoly, és ami vele jár…

Sziasztok!

Nem, ez nem az újabb friss, az ezen a héten (főleg vasárnap este lévén) már nem várható, és igen, így már megint egy hét kimarad. Hogy ez miért van? Nos, erre elég nehéz lenne egy szóval válaszolni, ezért is született meg ez a bejegyzés. Szóval csapjunk is a közepébe, minthogy a Lecsóban sem a rizsa a lényeg. :P

Mint minden író(palánta) társamnak, nekem is egy saját, egyedi történet az álmom. Persze nagyon szeretem a New Sunt, jó írni, élvezetes elmerülni a világában, de teljesen más olyat és olyanokról írni, amit, és akiket mi magunk teremtettünk teljesen egészében. Nagyobb kihívást, de úgy hiszem, egy írónak éppen a kihívások jelentik az élvezetet. Na, meg persze a műfaji különbség sem elhanyagolható szempont – legalábbis azoknál, akik nem egész életükben egyetlen műfajban írnak. (Ami szerintem durva lenne, és igazából nem is tudok megnevezni egyetlen ilyen írót sem.)

A lényeg a lényeg…

Egy évvel az után, hogy felötlött bennem egy saját történet gondolata (2011. január 23.), nem bírtam magammal és nekifogtam a megírásának.

Hogy miért húztam, halasztottam, hogy miért ennyi idő után álltam csak neki? A válasz: Mert nem akartam elhanyagolni a New Sunt! Szeretek alapos lenni, nem csak összecsapni egy fejezetet, ami ráadásul csak 7-8 oldalas, de ezt észrevehettétek már. Viszont az új történet és annak szereplői egyre inkább nem hagytak békén. Folyton képeket vetítettek elém, beszéltek a fejemben, amikor éppen Edynek vagy Bellsnek kellett volna.

Tudom, mondták már, hogy bolond vagyok, de mit tegyek, ha ez az igazság. :P Nekem így jönnek az ötletek. Megsúgják, vagy levetítik előttem a jeleneteket – mint egy vásznon a filmet – a szereplők. ;)

No, de elég a „paprikából”, mert mostanra már biztosan kiélezett figyelemmel várjátok, hogy megtudjátok, mi lesz a New Sunnal… Így tehát félig meddig jó hírként tálalom elétek a tényt (nevezzük így), hogy továbbra is lesz friss, ráadásul még mindig szándékomban áll megírni a 3. részét is, a Sunsetet, azonban azt nem ígérem, hogy továbbra is hetente lesz friss. Inkább azt mondanám, hogy kéthetente várható új fejezet, ami persze nem egy életbiztosítás, de terveim és reményeim szerint ez megoldható lesz…

Tudom, most az jönne, hogy „sajnálom”, de ez elcsépelt lenne.

Nem hagyom félbe a New Sunt, ettől senkinek nem kell félnie! Csupán annyi történt, hogy a gondolataimat és a figyelmemet nem tudom már csak erre a történetre lekorlátozni. És, hogy elébe menjek annak, hogy napokat töltsek el úgy a gép előtt ülve, a monitort bámulva – amin egy üres Word dokumentum van megnyitva, aminek a címe a következő fejezeté –, hogy nem tudok bele írni semmit, mert egy másik történet uralja a gondolataimat, annak semmi értelme. Ezért inkább igyekszem egyik héten az egyikkel, a másikon pedig a másikkal foglalatoskodni, hogy egyik se legyen elhanyagolva. Főleg a ti szempontotokból a New Sun.

Nem mondom, hogy sajnálom, vagy bocsánat, mert nem érzem úgy, hogy vétkeznék ezzel a tettemmel, lépésemmel. Azért is írtam le mindezt nektek, hogy tudjátok mi is a konkrét helyzet most. Úgy gondoltam ennyivel tartozom nektek azok után, amit tőletek kapok. A sok kedves szót, a türelmet és megértést, és még oly sok mindent, amit az jelent nekem, hogy olvastok. :) De ezt tudjátok szerintem. Éppen ezért nem akartam csak annyit írni folyton, hogy mással foglalatoskodom éppen – ahelyett, hogy a New Sunt írnám -, vagy éppen akkor is a magánjellegű problémákra fogni a friss hiányát, ha az nem igaz.

Őszinte akartam veletek lenni, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kérhessem a megértéseteket a megritkuló frissek tekintetében. De még egyszer hangsúlyozom, kéthetente lesz új fejezet, hiszen Bells és Edy ugyanúgy a „gyermekeim”, azokat pedig ugyanúgy szeretjük és törődünk velük. :)

No, és akkor, akit érdekel persze, annak itt egy kis betekintő a saját történetembe, a Hazug mosolyba. :)

Jó olvasást kívánok hozzá! Viszont azt szeretném előre jelezni, hogy ameddig legalább az első könyv nincs kész, addig biztosan nem publikálom a történetet. Ne haragudjatok!

„Te meg tudod különböztetni az igazit, a hazug mosolytól?”

Mirabella Corello súlyos titokra jön rá. Olyan dolgot tud meg, amit talán jobb lett volna, ha örökre homály fed. Veszélybe kerül az élete, amely már így is darabokra hullott a hazugságok és kegyetlen tettek súlya alatt. Az egyetlen kiutat végül az öngyilkosságban látja, ám a sors mást szán neki…

Alexander Cartwright imádja az életét. Az agglegények bibliájának első parancsa szerint él: Egy életünk van, élvezzük hát ki minden percét, míg lehet. Amikor azonban a legjobb barátját megölik, bosszút esküszik. A megtorlás felé vezető út viszont rögös, és már az első lépésnél elakad. Ám a sors ekkor az útjába vezérli Mirabellát, és Alex lelkében felcsillan a remény. Úgy gondolja, barátja utolsó szavai ellenére, épp egy Corello lehet az, aki a gyilkos nyomára vezeti…

Tudtukon kívül mindkettőnek szüksége van a másikra, miközben a maguk bosszújára várnak. Hogy céljukat elérjék, képesek lennének átgázolni egymáson, és bármit megtenni hazug mosolyuk álarca mögött. Miközben egyetlen őszinte mosolyuk akaratukon kívül gyógyír a másiknak.

Este volt. A sötét égboltot füst és felhő tarkította. A haloványan pislákoló ostorlámpák alig világították meg az utat. Csend honolt, kihalt az utca, csak cipőnk kopogása keltett némi zajt, ahogy a macskakövekről és a házfalakról visszaverődött.

Figyelmemet az előttünk kúszó árnyékunk tartotta fogva. Anya kezemet fogva haladt a jobbomon, míg apa a balomon lépkedett, kikerülve a pocsolyákat. Hazafelé tartottunk a szokásos esti sétánkról. Mindig könnyebben elaludtam, ha előtte leróhattam ezeket a köröket, és legalább ilyenkor is a szüleimmel lehettem. Napközben keveset voltunk együtt, apu sokat dolgozott. Bankár volt.

Éppen a születésnapomról beszélgettünk, arról, hogy mit szeretnék a tizedikre, amikor lövés zaja hasított az éjszakába. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket. Csak a hideget észleltem, ami anyám mindent betöltő sikolyától futott végig a hátamon. Azután oldalra pillantva láttam magam mellett a földre zuhanni az apámat. Meg sem tudtam nyikkanni a rémülettől.

Anyám szakított ki a sokktól ledermedt állapotból. Megragadta a kezemet és beperdített a legközelebbi kapualjba. Nem akartam elereszteni, és a félelemtől, hogy őt is elveszíthetem, könnyek gördültek le az arcomon, de ő durván ellökött magától. Ekkor eldörrent egy újabb lövés. Anyám finom, krémszínű szövetkabátja bemocskolódott az eső áztatta talajon. Könnyeim patakokban hullottak, de a sokk megakadályozta, hogy hangos zokogásban törjek ki.

Két sötét alak lépett hozzám, az egyiknél fegyver volt. A ruhájuk fekete; kabátjuk felhajtott gallérja és kalapjuk széles karimája árnyékot vetett az arcukra. Beleolvadtak az éjszakába.

A pisztolyt tartó alak rám emelte a fegyverét, de megtorpant, mielőtt a mutatóujja meghúzhatta volna a ravaszt. Ki tudja miért, de habozott. Vérem hangos lüktetésén túl fülemben még mindig ott visszhangzott anyám sikolya. Biztos voltam benne, hamarosan újra találkozunk.

Nem mertem felnézni, reszkettem a félelemtől, azonban amikor a fegyver markolatát szorongató kézre egy másik kulcsolódott, akaratlanul is feljebb emeltem tekintetem. A felcsúszott kabátujj alól kivillanó mezítelen alkaron egy sötéten tekergőző kígyó tűnt fel. Lopva felpillantottam, a fegyver ekkorra már gazdát cserélt, új birtoklója pedig elszántnak tűnt. A rémület elemi erővel lett még inkább úrrá rajtam. Hiába próbáltam erőltetni a szememet, hogy kivehessem a vonásaikat, de csak arctalan alakok néztek vissza rám a rejtélyes homály ködén át.

Egy sziréna visított fel az éjszakába, és lassan minden elsötétült előttem…

Hirtelen riadtam fel. A hálóing verejtéktől nedvesen tapadt a testemre, a tüdőm sípolva követelőzött levegőért. Az óra hajnali hármat mutatott. Már megint ugyanazt álmodtam. Idestova tizenegy éve visszatérő álom formájában kísértett szüleim halálának éjszakája.

Csakhogy egy ideje egyre sűrűbben látogatott meg az emlék, de ezt betudtam annak, hogy nemrégiben újra gyászolnunk kellett. A nagypapám közel egy évvel ezelőtti halála feltépte bennem a régmúlt sebeit. Még kicsi voltam, amikor elvesztettem azokat, akik a világon a legtöbbet jelentették nekem, mégis tisztán emlékeztem a részletekre, kivéve egyvalamire. A gyilkosaik arcát nem tudtam felidézni.

– Minden rendben, Mira? – kérdezte a mellettem ébredező férfi.

– Persze, ne aggódj – feleltem.

– Akkor aludj tovább! – ragadta meg kissé durván az államat, hogy egy csókot nyomhasson a számra, majd visszahajtotta a fejét a párnára.

Megdörzsöltem az arcom enyhén zsibogó részét, és én is visszafeküdtem. Sosem meséltem senkinek az álmaimról. Pontosabban egyvalaki tudott róluk. A nagymamám volt az én egyetlen igaz bizalmasom és támaszom. Neki beszéltem a tetoválásról is először, ami azon a borzalmas estén az elmémbe égett.

Tudtam, hogy a mi családunkban a szemet-szemért elvet komolyan veszik, és hogy a bűnös a tettéért ugyancsak az életével fizet majd, de én épp ezt akartam. Végül a jellegzetes tetoválás nyomra vezette nagyapám unokaöccsét, aki nem habozott pokolra küldeni a mocskot. Azonban se a társáról, se a megbízójukról – már ha volt – nem sikerült kiderítenie semmit. Persze akadtak sejtések, hogy kik állhatnak az ügy mögött, de bizonyíték híján nem sokat tehettünk. Ennek ellenére megesküdtem a szüleim sírja felett, hogy bosszút állok értük. Hogy mindenki megfizet, akinek csak köze volt a halálukhoz.

– Ezen a számon bármikor elérsz. – A szőke cicababa kikattintotta a tollat, és az éjjeliszekrényre helyezte a papírfecnit. – Ha megtaláltad a bugyimat, hívj fel! – kacsintott rám, majd kiriszálta formás fenekét a szobából.

Amikor a bejárati ajtó hangos csapódással becsukódott, hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát. Úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Még emlékeztem a negyedik felesre, amit a második körben gurítottam le, a ginnel és a méregerős törköllyel karöltve, de utána mintha elvágták volna a filmszalagot. Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem haza, sem arra, ki volt az a nőcske, aki az előbb távozott. Totál szétcsúsztam.

A másnaposság okozta hasogató fejfájást a mobil éktelen rikácsolása súlyosbította. Megpróbáltam kizárni a visító hangot a fejemből, de mindhiába. Aztán vártam, hátha abbahagyja, de ez sem jött be – kíméletlenül ordított. Végül kinyúltam és kitapogattam a kis készüléket.

A párna alól kilesve néztem a kijelzőre, és egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. A valódi hívó, és a gondolt személy nevének kezdőbetűi egyeztek, megtévesztve ezzel. Pedig jól tudtam, hogy Ő nem hívhat, hogy Ő már soha többé nem fog felhívni. Lenyomva a „fogadás” gombot a telefont a párna alatt a fülemhez emeltem.

– Mégis hol a fészkes fenében vagy?! – ordította az ideges hang a vonal másik végén.

– Neked is jó reggelt, Jon! – feleltem nagyot ásítva.

– Ne mondj semmit, csak legyél a cégnél húsz perc múlva! – utasított. – És öcskös! Jobb, ha kitalálsz valami elfogadható magyarázatot, máskülönben ne csodálkozz, ha apánk leüvölti a fejedet. Ma szabadnapos vagyok, szóval nincs kedvem száz méternél közelebb menni a kórházhoz, még a te kedvedért sem – közölte, és bontotta is a vonalat.

Magamban felhorkantam; még hogy jó indokot. Hát az nem elég jó az utóbbi napokban tanúsított hanyag viselkedésemre és a céges ügyek hanyagolására, hogy egy hete a legjobb barátom egy golyóval a mellkasában a karjaimban vérzett el?

Úgy éreztem, senki nem ért meg. Csoda, hogy az alkoholba fojtom a bánatom? Na, nem mintha máskor nem ittam volna „eleget”, és nem távoztak volna másnap reggel ismeretlen hölgyemények a lakásomról. De ez most más volt.

Végül túltettem magam a meg nem értettség keserű érzésén, és kimásztam az ágyból, hogy kezdetét vehesse egy újabb átkozott nap.

(...)