Alice és Jasper novella – Érezd

Sziasztok!

Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek! Köszönöm, hogy egész évben itt voltatok! ♥

No, de ez még nem az év vége, a mai nap az ajándékozásé. Én is készültem ám nektek. Fogadjátok sok szeretettel ezt a rövidke novellát. :)

(Mondjuk nem épp karácsonyi témájú, inkább enyhén korhatáros, de talán nem bánjátok. :P)

Legyen áldott Karácsonyotok, és ha HOLNAP (kedden) visszanéztek, ígérem, lesz mit olvasni. ;)

A fadíszítéshez jó munkát, a novellához pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

Alice és Jasper novella

Érezd

Éreztem, hogy valami vonz befelé…

Ő már ott várt rám. A pult mellett ült.

Amint beléptem az út menti vendéglőbe, leszökkent a bárszékről, és egyenesen felém indult. Megdöbbentem.

Azt hittem, meg akar támadni. A tapasztalataim alapján csakis így tudtam értelmezni a viselkedését.

Aztán újabb megdöbbenés. Elmosolyodott. És olyan érzelmek áradtak felém belőle, amikhez hasonlót még soha nem éreztem.

– Nagyon megvárakoztattál! – mondta.

Arany tekintete megbűvölt, először fordult elő velem, hogy nem tudtam mit mondjak.

– Sajnálom, hölgyem! – hajtottam fejet előtte.

Nevetett, és ez engem is mosolyra késztetett.

Odanyújtotta a kezét, és én megfogtam, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit is csinálok. Közel száz év után először éledt bennem remény.

Már biztosan tudtam, hogy miatta kellett betérnem ide…

Csendben ültünk egymással szemben, a tó mellett, a fák oltalmazó árnyékában. Túl szép idő volt ahhoz, hogy csak úgy szabadon mászkálhassunk, de Alice mindenképp ide akart jönni. Megtanultam nem megkérdőjelezni a döntéseit, és azt is, hogy jobban teszem, ha nem szegülök vele szembe.

Alice még a megismerkedésünkkor elmesélte, hogy látott egy klánt, egy magukat családnak nevezőket, akik békében élnek az emberek közvetlen közelében, egy másfajta táplálkozási szokást folytatva. Alice azt mondta, azt is látta, hogy egy napon közéjük fogunk tartozni, hogy mi is úgy élünk majd. Boldogan!?

Nemrég még el sem tudtam képzelni, hogy másként is lehetne élni, hiába szakadtam el Mariától, majd váltam külön a barátaimtól: Petertől és Charlotte-tól. Szörnyű emlékeket hordoztam új életemből. Ráadásul a halandók érzései nem hagynak nyugodalmat. Az adottságom révén – már ha ezt annak lehet nevezni – észlelem többek közt az emberek lelkében élő fájdalmat és keserűséget. Nehezen viselem, többször kerített hatalmába a depresszió. Aztán jött Alice… A közelében csökken a rám nehezedő nyomás, szűnni kezdenek gyötrelmeim. Nehezen akartam bevallani önmagamnak, de a közelsége gyógyír a számomra.

Ez a folyton csicsergő, szeleburdi lány visszaadta az életbe vetett hitemet. Nem tudom mivé lettem volna nélküle, ahogyan azt sem, mivel érdemeltem őt ki.

Alice tényleg mindent megváltoztatott. Szeme aranyló mézhez hasonlított az állatvértől – ő csak úgy nevezte magát: vegetáriánus. Én is megpróbálkoztam az általa választott életmóddal, inkább kevesebb, mint több sikerrel. De semmit se erőltetett rám, megértő volt és türelmes. És a folytonos vidámsága… Jókedve, ahogy mondani szokás ragadós volt. Ebben a légkörben végre jól éreztem magam. Így hát követtem őt amerre csak ment, hogy megkeressük Carlisle-t és a családját, még ha a táplálkozási szokásaik – amit Alice is folytatott – furcsán rendellenesnek tűntek is.

Egy könyvet olvasva henyéltem a fa tövében, bár gondolataim folyvást másfelé terelődtek. Alice már egy jó ideje a tavat bámulta mereven, ahogy csillognak tükörsima felszínén a napsugarak. Ritka alkalmak egyike, mikor nem beszélt folyamatosan. Nem is értettem, hogy bírom ki magamnak való típus lévén. De az igazság az, hogy mulattatott a locsogása.

Tekintetem a könyv lapjairól felé tévedt, amit rögvest megérzett. Pillantásunk összeakadt, felém küldött mosolya lágy volt. Majd ismét a távolba révedt, ám én ezúttal nem tudtam visszatérni a kötet soraihoz. Valami nem engedte, valami fogva tartotta a tekintetem.

Csak ült mozdulatlan, arca békés, kisimult. Érzései semmit sem árultak el arról, mi járhat most a fejében. Az ő élete sem volt könnyű, még ha nem is emlékezett emberi életéből semmire. Talán így volt a legjobb, ki tudja.

Már egy ideje együtt folytattuk az utunk. Titokzatos lány meg kell hagyni, de hogy is lehetne valaki mindennapi teremtés egy olyan adottsággal, mint az övé. Az első perctől kezdve megosztotta velem a látomásait, én pedig igyekeztem gondoskodni róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltse el, valahányszor kínzó víziók érték. Ennek ellenére úgy éreztem, van valami, amit mégsem árul el. Ha szóvá tettem, azt felelte: majd ha eljön az ideje megtudom.

A találkozásunkat is látta előre. Érzékenységem, mely tehetségemből fakad, már akkor azt sugallta, fontos volt, hogy találkozzunk. Hosszú ideig várt rám, huszonnyolc évig. Megvárta, míg én találok rá, nem akart siettetni. Nem is értem, még a mai napig sem. De nem ez volt az egyetlen rejtély számomra vele kapcsolatban.

Miután képes vagyok megérezni mások érzelmeit, így jól tudom, hogy részéről ez több mint szimpátia, igazi szerelem talán. Már az előtt többet érzett, hogy megismerkedtünk volna.

Persze képes lennék befolyásolni az érzelmeit, nem lenne nehezebb, mint elmozdítani egy utamba álló farönköt, de nem akartam bántani. Nem látszott rajta, de törékeny és sebezhető volt belül. Annyi mindent tett értem, csak azzal, hogy a közelemben volt. Hálás voltam neki, de még nem éreztem késznek magam egy kapcsolatra. Egy olyan mély és őszintére, amilyet megérdemelne. Még…

Ahogy néztem őt, koboldszerű, alacsony termetét, tündérszép arcát, pillantásom vörös ajkára tévedt. Még soha nem volt annyi ideig zárva, hogy feltűnjön művészien rajzolt szív alakja. Ez megmosolyogtatott.

Szeme sárga ékkövekként csillogott, a hollófekete haj keretezte arcon, mint annak ékessége. Olyasfajta nyugalom fogott el mindannyiszor, ha rám emelte őket.

Sötét szemöldöke finom ívet lejtett, hosszú pillái alig rebbentek, de akkor könnyed, pillangószárnyakként súrolták orcáit. Ha vidám volt, fitos orrát megemelte, ha bosszús, összeráncolta.

Lassan megnyalta az ajkát és én elkaptam pillantásom. Nem akartam illetlen lenni azzal, hogy hosszasan őt nézem. Visszatértem az olvasáshoz, de bármennyire is érdekfeszítő történet volt bontakozóban, elmém képtelen volt elszakadni a szemközt ülő teremtéstől.

Nem csak ellenállhatatlan vámpírszépsége vonzotta a férfiak tekintetét. Kecses, nőies alakja engem sem hagyott hidegen. Porcelánfehér, gránátkeménységű bőre számomra puhának érződött. Elfogott a vágy, hogy újra megérintve selymességéről is tanúbizonyosságot nyerjek.

Vállai lágyan mozdultak, ahogy beszívta a tavasz illatának elegyét. A tüdejébe szökő levegőtől mellkasa megemelkedett, keblein megfeszült a ruha. Tenyerem gondolatban arcára helyeztem. Ujjaim szelíden siklottak lejjebb, hosszú nyakán, formás szegycsontján át a szemrevaló halmokig.

Alice ekkor váratlanul felnyögött, tekintetét rám kapta, a rémület jött rám. Szemem elkerekedett, azt hittem valami rosszat tettem, holott egyetlen izmom sem mozdult.

– Kérlek, ne hagyd abba – nézett rám vágyakozón. Hangja kihívó volt, mosolya csintalan. Nem értettem, mégis mire céloz. Hiszen nem tettem semmit. Semmit, leszámítva illetlen fantáziálásomat; mellének gyöngéd cirógatásáról, fedetlen combjának titkos érintéséről.

Alice mélyet sóhajtott, pillái egy percre lecsukódtak, és rájöttem, épp erre célzott. A fantáziálásom lehetett, ami kiváltott nála bizonyos érzéseket.

Tisztában voltam vele, hogy képes vagyok manipulálni a környezetemben lévők érzéseit, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy én. Le tudtam csillapítani egy teremnyi dühös embert, vagy éppenséggel izgalomba hozni egy letargikus tömeget. Mind ennek ellenére rá kellett jönnöm, hogy még számomra is rejteget meglepetéseket a saját erőm.

Alice várakozón nézett rám, én viszont haboztam. Tudtam, hogy érez velem kapcsolatban, én viszont még nem voltam tisztában a saját érzéseimmel. Kedveltem, jó volt vele, tiszteltem és hálával tartoztam neki, de részemről még idő kellett az érzéseim rendezéséhez. Ennek ellenére mégis vonzott valami hozzá.

Tekintetemmel végigkövettem karcsú nyaka vonalát, mire fejét hátravetette, és apró keze épp úgy siklott végig rajta, mint ahogyan én szerettem volna azt tenni. Először tenyeremmel, aztán ajkammal. Gondolatban nyelvem hegyével végigkövetni a már megkövült erek vonalát. A méreg is felgyülemlett a számban. Oda akartam hajolni fölé és valóban megcsókolni a hibátlan bőrt.

Alice ismét sóhajtott, aztán nekilátott lehámozni magáról a vörös bőrkabátot. A könyvet becsukva fészkelődni kezdtem, de hátam továbbra is a fa törzsének támasztottam. Alice kihívón nézett, majd lehunyta szemét, úgy várta, hogy folytassam.

Arra gondoltam, most még megálljt inthetek, hogy megfékezhetek valamit, amiről azt sem tudtam, hogy akarom, vagy sem. Elejét vehettem volna a dolgoknak, de valami mégis gondoskodni akart róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltse el őt… a megmentőm. Mert Alice volt az én megmentőm.

Feleletként vívódásomra jóleső önzetlen érzés árasztotta el bensőmet.

Gondolatban ismét visszatértem nyaka ívének cirógatásához, álla lágy harapdálásához, fülének puha csókokkal való elhalmozásához. Mintha csak megérezte volna minduntalan, hol és hogyan szeretném érinteni. Sóhajtott, nyöszörgött, ujjai minden olyan helyet bejártak, amit enyémek valójában nem érinthettek.

Ha valóság lett volna, lassan döntöm hátra a zöld fűben, és lassú, ügyes ujjmozdulatokkal bújtatom ki blúza gombjait a kis vágatokból. Meglepődve konstatáltam magamban, hogy rám nem jellemző szelídséggel gondolok kényeztetésére. A vad évek után Mariával ez egyszerre volt bizarr és kellemes.

Jóllehet valójában hozzá sem értem eme csodás hölgyeményhez, a hangok, és a belőle felém áradó erős érzések tagadhatatlanul arra engedtek következtetni, hogy kéjes örömökben részesül. Nem követelőzött, én mégis adni kívántam neki. De ő is adott nekem; még sosem éreztem magam ennyire felszabadultnak.

Gondolatban bármit megtehettem, és lassanként meg is tettem. Becézgethettem kezemmel és ajkaimmal felváltva keblei halmát. Érinthettem fedetlen combját, ujjaimat végigsiklathattam oldalán, megmarkolhattam csípőjét. Számára ez nem csak egy felfedezés volt, egy izgató kaland, de kezdtem azt hinni, már számomra sem csak az. Kezdtem elveszni az érzéseim kavargó rengetegében.

Alice olyan erős érzéseket keltett bennem, amik által én is egyre erőteljesebbeket benne. Teste már a fának feszülve remegett, vonaglott a szemem láttára, mindezt egyetlen igazi érintés híján. Szükségtelen légvételei szaporább ritmusra váltottak, mellkasa észvesztő gyorsaságban emelkedett és süllyedt. Szeme még mindig lehunyva, vöröslő ajkai lágyan elválva egymástól engedték szabadjára feltörő sóhajait. Sose láttam még ennél szebb, édesebb, kívánatosabb látványt.

Ujjaim és szám képzeletben minden porcikáját bejárta. Egész lényemben beleremegtem, ahogy megéreztem vágyának beteljesülését. Ahhoz hasonló érzés volt, mint mikor még emberként az adrenalin végigszáguldott az ereimben. Boldog, nyugtató, lazító melegség öntötte el a testem. Rég éreztem már ilyen jól magam, és képtelen voltam megakadályozni, hogy ez arcomra is kiüljön, egy halovány mosoly formájában.

Egy percre átfutott elmémen a gondolat, hogy bánni fogja a történteket, de szavai megnyugvást hoztak.

– Remélem, legközelebb már valóban érezhetem magamon a kezeidet – nézett rám gyengéden, mosollyal ajkán és lelkében.

Mellette nem éreztem kétszeres súlyát minden nyomasztó érzésnek, fájdalomnak mi körülvesz. Ha kacagott, ha csacsogott, könnyed volt minden, mint sétálni egy réten. A zord világ megtelt színekkel, örömteli érzésekkel és reménnyel. Noha még tisztába kellett tennem az iránta kelt érzéseimet, úgy véltem, a kedvéért képes lennék akár egész hátralévő életemben büdös húsú vadak vérén élni, csak a közelében lehessek…

Blog születésnap & Esme és Carlisle novella – Az Én Doktorom

Sziasztok! Hát újra eljött ez a nap. :D

139 bejegyzés (ebből 54 New Sun fejezet, 2 Prológus, 1 Epilógus, 10 Pillanatképek fejezet, 5 Kiegészítő és 1 Twilight novella), több mint 700 komment +mailben kapott levelek, számtalan olvasó (regisztrált és „névtelen”)…

Hálásan köszönöm a sok megértést és türelmet, véleményt és támogatást, amivel immáron 2 éve ajándékoztok meg. :)

KÖSZÖNÖM ezt a csodálatos újabb évet! ♥

Ahogy az már lenni szokott, idén is szeretném, ha elárulnátok nekem, hogy (hozzávetőlegesen) hányan, és milyen korosztályból olvastok. Hiszen ez az adat jól tudom, egy év alatt sokat változhat. Kíváncsian várom, még mindig a fiatalabb korosztályból vagytok-e többen, vagy igaz, és nem csak a húsz éveseké a (Twilight-) világ. :P

A szavazóboxot az oldalsáv tetején találjátok, szavazatotokat – azt, hogy olvastok – köszönöm! :)

A továbbiakat illetően…

A New Sun – Shine részéből előre láthatóan már csak egy-két fejezet van vissza, plusz egy Epilógus, amit aztán a Sunset (befejező) kötetének Prológusa követ majd.

És remélem, a második kötet végén ismét játszhatunk egyet, novelláért cserébe, ahogyan eddig már három alkalommal az történt.

Valamint reményeim szerint lesz elég ihletem további Kiegészítő novellákhoz, és egy Meglepetéshez, amiről nem szeretnék sokat elárulni, de kedvetekre lesz szerintem. :)

Most viszont olvassátok el ezt a rövid kis novellát, ami Esme és Carlisle első találkozásáról szól. Jó olvasást kívánok hozzá, remélem, tetszeni fog ez a kedves kis jelenetsor. :)

Pusza, Krisz

Esme és Carlisle novella

Az Én Doktorom…

– Kamu! – csapott Emmett az asztalra lerakott lapok tetejére.

– Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza Esme, akinek lapjai hevertek nevelt fia tenyere alatt.

– Azt, hogy kamuuu! – ismételte meg Emmett széles vigyorral képén, majd felfordította a három letett lapot. Két nyolcast és egy királyt. Vigyora még önelégültebbé vált.

– Ti meg mit játszotok? – lépett be a nappaliba Bells, szerelme, a fiatalabbik Edward oldalán. Csodálkozva nézte a családot, melynek minden tagja ott ült, egy kis asztalka körül, a feldíszített fenyőfa előtt.

– Kamu. Beszállsz? – kérdezték tőle.

– Persze, szívesen! – mosolygott Bells.

– Szerelmem, nem tudod, hogy mire vállalkozol – figyelmeztette kedvesét a fiatalabbik Edward, de Bells leintette, mondván; ez csak egy játék. Edward lemondón sóhajtva huppant hát le kedvese mellé a fotel karfájára, amiben a lány helyet foglalt.

– A szabályok – kezdte Alice. – Kapsz tíz lapot. Sorba megyünk. A lényeg, hogy megszabadulj minden lapodtól. Egy kör ásztól királyig tart. Ha nincs megfelelő eldobnivaló lapod, akkor vagy húzol, vagy bedobsz mást, de ha így teszel, és valaki rád kiálltja; kamu, akkor fel kell venned a körben addig eldobott lapokat – magyarázta a hollófekete hajú lány.

– Viszont, ha megválaszolod azt a kérdést, amit a rád kiáltó feltesz, akkor a kártyák az asztalon maradnak – tette hozzá a medve termetű fiú vigyorogva.

– Na jó, mi a csavar? – tette fel a kérdést Bells gyanakodva, mire mindenki elmosolyodott.

– Ez olyan, mint a felelsz vagy mersz – válaszolta szerelmének a fiatalabbik Edward. – A kérdések zöme a múltaddal kapcsolatos, főleg annak titkos, kérdezőtől függően néha intimebb részével. Szóval van kockázat – fintorgott.

– De tét nélkül meg mit sem ér az egész – tette hozzá Emmett vigyorogva. – Szóval, így is akarsz játszani? – kérdezte Bellstől, aki nagyot nyelt a hallottak után, majd összenézett kedvesével, végül kissé habozva bólintott.

– Azt hihetné az ember, hogy ennyi együtt töltött év után már mindent tudunk a másikról, holott minket is érnek olykor meglepetések – elmélkedett hangosan Jasper, a lapjaival babrálva közben.

– Esméről elég sok mindent tudok, szóval, ha szeretnéd Vadmacska, kérdezz tőle helyettem – ajánlotta fel Emmett nagylelkűen Bellsnek, aki a melegséget, és szeretetet sugárzó szív alakú arcot fürkészve elgondolkodott. Egy percnyi csendet követően aztán feltette maga szerény, egyszerű kis kérdését.

– Hogyan ismerkedtetek meg Carlisle-lal? – hangzott. Esme arca ellágyult, rövid pillantást váltott még élete, léte párjával, mielőtt megrohamozták őt a régi emlékek…

A még szinte gyerek, tizenhat éves Esme, aki a XX. század eleje táján már érett hölgynek számított, és hajadonként a kor elvárásainak megfelelően eladó sorban állt, kérője elől az ohiói szülői ház kertjében álló, magas vadgesztenyefára mászott. A sűrű lombkoronában megbújva figyelte udvarlója megérkezését.

Charles Evenson apa jó barátja volt Mr. Plattnek. Esme barátnői már mind elkeltek, csak a szív arcocskával és karamell hajzuhataggal megáldott kis Esmének nem volt még kérője. Így, amikor a szülei tudomást szereztek róla, hogy Evensonék fia, aki jó pár évvel ugyan idősebb volt a lányuknál, határozottan érdeklődik Esme iránt, kapva-kaptak a lehetőségen. Nem akartak szégyenben maradni az emberek előtt, és családi helyzetük sem engedhette meg, hogy lányuk elszalasszon egy ilyen jó partit. Ráadásul nem igen válogathattak a kérők között. Charles kiváló férjjelöltnek ígérkezett, remek kilátásai voltak a jövőre, de Esmét mindez hidegen hagyta. Ő is szeretett volna barátnőihez hasonlóan családot, de szerelemről álmodozott.

– Esme Anne Platt! – kiabált fel a fa alatt állva Mrs. Platt. – Ez meg mégis miféle viselkedés? Gyere le, de tüstént, és köszöntsd Evensonékat – utasította szófogadatlan lányát.

– Nem akarom! – ellenkezett Esme. Édesanyja idegesen gyűrögette kötényét.

– Ne akard, hogy ezt meghallja jó apád, inkább gyere le – kérlelte figyelmeztetve, mire végül a lány sóhajtozva lemászott rejtekhelyéről. Lehorgasztott fejjel állt meg édesanyja előtt, aki köténye csücskével megtörölte a pirospozsgás kis orcát, majd kézen ragadva becitálta őt a házba.

Odabent Evensonék és Mr. Platt egy pohár ital mellett beszélgettek. Mikor Esme belépett a kicsiny nappaliba illedelmesen üdvözölte a vendégeket, aztán édesapja kissé kopottas fotelje mellett állva csendben figyelte a társalgást.

– Esme építészetet fog tanulni már az idéntől. Manapság ebben van a sok pénz – ecsetelte Mr. Platt, fényezve lányát jövendőbeli komája előtt.

– Oh, csakugyan? – nézett meglepetten az idősebb Evenson. – Nos, Miss Platt, ha valóban így áll a helyzet, ez esetben, ha befejezte tanulmányait, mint diplomás építész, szívesen venném, ha csatlakozna a családi vállalkozásunkhoz – ajánlotta fel az idősebb Evenson, mire Mr. Platt és neje arca felvidult.

– Megtisztelő, Mr. Evenson – felelte Esme illedelmesen –, de szívesebben mennék nyugatra matematikát és irodalmat tanulni. Mindig is vonzott a tanítónői munka, a gyerekekkel való foglalkozás – folytatta az álmodozó lány, amitől édesapja arca püspöklilává vált. Majd felrobbant idegességében, míg jóanyját a guta és az ájulás kerülgette.

– Ha megengedi, komám – szólt az idősebb Evenson –, szerény személyem szerint egy fiatal hölgynek nem való, hogy egyedül éljen a vadnyugaton – fejtette ki véleményét, rosszallón nézve Esmére.

– Egyet értek, Stanford, én is épp ezt mondtam a lányomnak – védekezett Mr. Platt. – Ezért is folytatja tanulmányait építészeti szakon. – Mr. Platt szúrós pillantást vetett a leányára, miután helyrehozta, amit annak szókimondósága majdnem elrontott. Esme sejtette, annak, hogy ellent mert mondani apja szavainak, méghozzá mások előtt, még meglesz a böjtje. Nem volt beleszólása a jövője alakulásába. Szerette az építészetet, de jobban érezte volna magát, ha gyerekeket oktathat olvasásra és számolásra, ha átadhatná mindazt a tudást, ami megalapozta az ő életét. De nem volt választása, ahogyan a házasságot illetően sem. A családja boldog volt, hogy egy olyan család sarja, mint Eversonéké kiszemelte az ő lányukat. A frigy sok előnnyel járt, Esmének pedig jól nevelt gyerek módjára engedelmeskednie kellett szülei akaratának.

Miután Evensonék tiszteletüket téve a családnál távoztak, Esme, apja haragja elől ismét a kertben álló magas fa lombkoronájának védelmébe menekült. Tudta, hogy apja mérges, amiért tiszteletlenül viselkedett vele, jövendőbelijének családja előtt. És nem is tévedett. Édesapja vöröslő fejjel, kiabálva kereste lányát, aki összeszorított szemekkel bújt minél közelebb a fa törzséhez, miközben azt kívánta; bárcsak láthatatlanná válhatna.

Mikor Mr. Platt kiszedte nejéből, hogy hol bujdosik a lányuk, haragosan követelte Esmétől, hogy jöjjön le a fáról, de a lány túlságosan félt. Édesanyja is próbálgatta lekönyörögni lányát, ígérve, hogy nem esik baja, de mindhiába. Végül Mr. Platt előhozta a falétrát a szerszámos bódéból, amivel a termést szokta betakarítani. Erre már Esme is felfigyelt. Megijedt, hogy mi lesz most, így megpróbált még magasabbra mászni a vaskos vadgesztenyefán, de megcsúszott a cipője talpa, és a földre pottyant két szúrós, zöldhéjú gesztenye társaságában.

Esme jajveszékelve fájlalta lábát, melyre ráesett, mialatt édesanyja urát csitította, kérlelve, ne bántsa lányukat a délután tanúsított viselkedése miatt. Mr. Platt végül megkegyelmezett, visszacsatolta nadrágjának szíját, és csak annyit mondta lányának, hogy ez a jó Isten büntetése a neveletlenségéért.

Mivel Esme másnap reggel is alig bírt csak lábra állni, édesanyja arra gyanakodott, hogy eltörte azt. Egy napig borogatta lánya sérült bokáját, de csak nem lett jobb. Duzzadt volt és érzékeny. Miután a család orvosa éppen távol volt, mikor másnap délben Charles épp újbóli tiszteletét tette náluk, befogtak két lovat a szekér elé, és bevitték lányukat a városba. Mivel a családnak nem volt túl sok pénze, főként kórházi ellátásra, Charles felajánlotta, hogy Esmét, mint hitvesét jelentsék be a rendelőben, így a költségek az ő családját terhelik majd. Az ifjú Evenson nem mondta, de nem szerette volna, hogy kitudódjon jövendőbelije hóbortos viselkedése, ezért a közkórház helyett egy kis magánkórházba vitette. Platték más lehetőség nem lévén belementek a felajánlásába, ezzel adósaivá válva Eversonéknak. Esmében pedig tudatosult, hogy most foszlott végleg köddé utolsó reménye, hogy megússza ezt a kényszer házasságot.

A reményvesztett lány, Dr. Carlisle Cullen rendelőjébe került, aki az Ohio állambeli Columbus egyik kis magánkórházában praktizált már egy jó ideje. Esmét teljesen megbabonázta a fiatal és jóképű doktor. Igaz, bőre sápadtabb volt, mint bármi, amit addig valaha is látott, de ez nem rontott sármján. Erős izomzatú férfi volt, szőke haja válláig ért, és filmsztárokat megszégyenítő vonásokkal rendelkezett. És a mosolya… Esmének hevesen vert a szíve a férfi közelében.

– Nos, Miss Evenson – kezdte Dr. Cullen. Kiejtésén érződött némi brit akcentus, amire Esme azonnal felfigyelt.

– Mrs. – javította ki Mrs. Platt a doktort, ahogy Charlesszal azt megbeszélték.

– Elnézést, Mrs. Evenson – kért bocsánatot Carlisle, Esmétől figyelmetlenségéért, de a lány csak bámulta őt, leplezetlenül. – Ha megengedi. – Míg a doktor hideg keze Esme lábát vizsgálgatta, a szív alakú arcocska pírba futott. Esme meg sem mert nyikkanni, még ha fájt is neki azon a ponton, amit a férfi megérintett. Miután Dr. Cullen kimondta a diagnózist, miszerint valóban el van törve a lába, kötést és gipszet tett rá. Esmét teljesen lenyűgözte az őszinte törődés, mellyel a férfi feléje fordult. A kedves mosolya és csillogó, furán aranyló szemei, melyekkel rá nézett, őt magát is mosolyra csábították. És még azt is érezni vélte, hogy ugyan úgy ragyognak az ő kissé kisírt, barna szemei is, ha a doktorra néz, mint azé, ha reá tekint.

Nagy hatással volt a tizenhat éves Esmére a nem mindennapi küllemmel megáldott doktor. Éjszakákat töltött tökéletes arcának felidézésével, amik álmába is bekúsztak, édes nyugtalanságba taszítva. Mikor néhány héttel később visszamentek a rendelőbe kontrollra, és Esme megtudta, hogy Dr. Cullen elment a városból, nagyon szomorú lett. Soha senkinek nem említette a dolgot, nem beszélt a doktorról és azokról az érzésekről, amiket kiváltott belőle. Főként mivel egy héttel később törvényesen és véglegesen, szülei akaratának eleget téve hozzákötötte életét Charles Evensonhoz. Minden, ami 1911 tavaszán, azon a bizonyos napon történt, mikor először találkozott Carlisle Cullennel, hosszú éveken keresztül a barna szemű, karamella színű hajú, álmodozó lány féltett kis titka volt.

Esme hófehér ujjai időközben összekulcsolódtak nemes lelkű, sármos férjéével, aki iránti gyerekkori rajongása immáron hosszú ideje igazi, őszinte és mély szerelemmé változott. A tizenhat éves, nyíltszívű, önakaratú, kissé szeleburdi Esme sose gondolta, de még csak álmodni sem mert róla, hogy egy szép napon az Ő Doktora, majd viszont fogja szeretni.

Miután Esme elmesélte, mikor és hogyan ismerte meg Carlisle-t, említést téve egykori érzéseiről, melyeket akkoriban senkinek nem mert elmondani, de amiket a doktor mára már jól ismert, visszafordította az eldobott lapjait, hogy a játék tovább folytatódhasson.

Pocak

Sziasztok!

Ezzel a kis szösszenettel szeretnék nektek Nagyon Boldog Mikulást kívánni! :)

Ezt a kis novellát egy valós személy ihlette. Igaz történet, mondhatjuk. :)

Ha tetszik nektek – vagy persze, ha nem –, akkor most először kérnélek titeket arra, külön kiemelve, hogy írjátok meg nekem véleményetek. Ugyanis a szüleimnek karácsonykor ezzel a szösszenettel fogom elmondani, hogy a sokévnyi gyermekes írás után lassan másfél éve komolyabban is elkezdtem foglalkozni az írással. És persze jó lenne nekik felmutatni a TI véleményeiteket is. Hiszen TI vagytok azok, akik inspiráltok és hozzásegítetek az életem egy teljesen más szakaszában lévő előrelépéshez, amiért már nem győzöm mondogatni, mennyire hálás vagyok Nektek. :)

Szóval csak bátran, minden véleményt örömmel veszek.

Ahogyan a Nessie és Jacob novellánál is, amit remélem, nem felejtettetek el. Ha nem tetszett azt is megmondhatjátok, senkit nem eszem meg, de így azt fogom gondolni, hogy nem tetszett, vagy épp nem szeretnétek külön novellácskákat olvasni. :(

További szép hetet és még egyszer Boldog Mikulást kívánok mindenkinek!

A novellához pedig jó olvasást! :)

Pusza, Krisz

Pocak

Esős, borongós estének néztünk elébe. Ilyenkor még a magamfajtának sincs kedve kint tartózkodni a szabadban, besétáltam hát a nyitott ajtón keresztül a házba, és leheveredtem a pihe-puha párnák közé a vetetlen ágyon.

A tévének nevezett fekete dobozban egy furcsa alak, furcsa dolgokról beszélt, miközben különböző képek váltogatták egymást. Néztem egy ideig, de nem igazán kötött le. Kintről, a konyha felől szalonna és kolbász illata terjengett, elárasztva a szobát. Megéheztem! – jött a felismerés, majd már ugrottam is volna, de a hasam visszahúzott.

Szokatlan volt még mindig az anyaság gondolata. Képtelen voltam megszokni, a nagy hasam által korlátozott szabadságomat. Lassan feltápászkodtam, de mire kiértem, az étel már tálcára került, mellyel apa igyekezett befelé a szobába.

Remek! – gondoltam magamban. Most mehetek vissza.

Lassú, megfontolt léptekkel battyogtam vissza a meleg kis helyiségbe, majd leülve a kissé borostás férfi mellé türelmesen vártam, hogy észrevegyen és nekem is adjon pár falatot az ínycsiklandó vacsorából.

– Tessék, Rozika! – nyújtotta felém apa az első falatot. Összefutott a nyál a számban. Elvettem és lenyeltem, majd bűbájosan nézve kértem a következőt. Nekem nem a két szép szememért adták az ételt, én a családhoz tartoztam nekem ez járt.

– Erzsi, kezdődik! – kiáltott apa, mikor a fekete dobozban lévő képek egy történetet kezdtek elmesélni. Ekkor anya is bejött, és letelepedve az ágyára falatozni kezdett. Mivel apa már nem figyelt rám, a készüléket bámulta inkább, újabb falatok reményében leugrottam, majd anya lábához ülve szuggeráltam őt.

– Nekem nincs olyanom, Rozikám – mutatta felém a kenyerét. – Kérj a Bélától, úgyis sok lesz az neki – küldött vissza. Hátranéztem, mire apa levágott egy újabb falatot és a földre dobta. Ám mielőtt odasiethettem volna egy éles fájdalom nyilallt belém. A bensőmig hatolt. A picinyeim heves mozgolódásba kezdtek odabent. Eljött az idő!

Már volt két gyermekem, a fájások nem voltak ismeretlenek, és mégis… Valami más volt, valami mintha nem lett volna rendben. A görcsös, feszítő érzés minden pillanattal erősebbé vált.

– Rozika, Rozika gyere, itt van – kínálgatta apa a finom falatokat, de én meg sem tudtam moccanni. Felnéztem anyára, aki rám mosolygott és lenyújtott egy falatot a megkent kenyeréből.

– Mi a baj, Pocak? – kérdezte és én keservesen nyávintottam neki. A picinyeim már nagyon kifelé kívánkoztak, csak ez az átkozott fájdalom ne lett volna. Nem elég, hogy jó ideig minden mozdulatomnak komótosnak kellett, hogy legyen, így nem tehettem azt, amit szerettem volna, most még szenvednem is kell?

Újra és újra nyávintottam, mindannyiszor elutasítva a felém nyújtott ételt. Hangom rekedtes volt. A fájdalomtól már az izmaim is görcsbe rándultak. Percekkel később aztán gazdasszonyom, aki maga is anya volt, megértette végre keserves könyörgésem miértjét.

Megsimogatva, kezét a hasamra csúsztatta, majd sietve letette maga mellé a tányért. Intett apának, aki ugyanígy tett. Míg anya nyugtatott, apa törölközőket terített a földre, egymásra többet is. Az éles fájásokat még élesebbek követték. Egyikük a pocakom simogatta, míg másikuk a fejemet. Éreztem, hogy valami baj van, amit az idő múlása és az egyre kínzóbb fájdalom is jelzett. Nem akartam én ezt az egészet végigcsinálni. El akartam menekülni, el a szenvedéstől. Az ágyba vájva körmeim sírtam. Menekülni akartam, de a fájdalom visszatartott.

– Hozz kesztyűt! Az előszobai fiókban találsz – utasította anya, párját. Apa abbahagyva nyugtatásom kisietett, de mikor visszatért kérlelőn sírtam neki, folytassa fejem simogatását. Úgy éreztem, mindjárt szétfeszít az érzés, ami az alhasamban keletkezett. Gazdasszonyom kérte nyomjak és én engedelmeskedtem. A felszabadító megkönnyebbülés azonnal elárasztotta egész lényem. Mintha egy perc erejéig súlytalanná válhattam volna, amiből aztán egy újabb toló fájdalom rántott vissza a valóságba.

Kis fekete-fehér szőrgombolyag pihegett mellettem, és én ösztönösen szabadítottam meg az őt körülvevő boroktól. Még nem végeztem, és már jöttek az újabb fájások. Gyengébbek, majd erősebbek. Alig fél órával később aztán már három piciny nózi fúrta be magát alám, hogy meleget és táplálékot leljen.

Mikor a megkönnyebbülés családomat is elérte, a kis készülékért nyúltak, hogy kisgazdámat is értesítsék gyermekeim jöttéről. Boldogan újságolták, hogy hárman vannak, kicsik, feketék és egészségesek.

Szerencsére a borostás férfi, akit apámnak hívtam, nem volt mérges, amiért elszalasztotta esti műsorát, ahogyan gazdasszonyom sem a rendetlenség miatt. Miután finom párnákra terített takarókon elhelyeztek minket, fáért mentek a kertbe, hogy egész éjjel melegen tarthassák a lakást mindannyiunk kényelme érdekében.

Késő volt már, én pedig kimerült. A szemeim le-lecsukódtak az álmosságtól. Bíztam benne, hogy hamarosan alhatok, de miután családom elhagyta a szobát újabb fájások érkeztek. Ezek már nem voltak olyan erősek, de annál sűrűbbek. Mikor percekkel később gazdáim visszatértek, hitetlenkedve számolták át újra és újra a bundámba fúrt fejecskéket. Meglepetten nyugtázták végül a négy fekete-fehér és egy talpig kormos kiscica létét.

Anya megsimogatott és én hálásan néztem fel rá. Majd a kandallóban ropogó tűz hangjára lassan elnyomott az ólomsúlyú álom, miközben melleimen öt picinyem pihent, magukba szívva éltető táplálékomat.

Rozália (Pocak)

és az öt csöppség:

Ricsi, Marci, Lulu, Cili, Csipetróza