Pillanatképek - Shine (7.-8. fejezethez)

Sziasztok!

Először is elnézést, hogy még sem a beígért Szigetes részt hozom most nektek, de mint azt olvashattátok, ihletet kaptam a kéréseitek megírásához. Nem hagyhattam elszállni az ötleteket, ezt remélem, megértitek és tetszeni fognak ezek a kis pillanatképecskék. :)

Először is leszögezem, hogy mindenkinek szólnak az írásaim, de engedjétek meg, hogy kiemeljem páratokat, akik nélkül ezek nem íródtak volna meg. Az ő kérésük vagy épp ötletük alapján jöttek létre a következő szemszögekben leírt szösszenetek.

Az elsőt, Id. Edwardét knefnek ajánlanám, aki egy szigorú apa Edwardot szeretett volna olvasni. A másodikat, Ifj. Edwardét Ginának, akinek kérése felém biztosan egyértelmű lesz nektek is. Az utolsót, ugyancsak Ifj. Edwardét pedig vikinek, mert bár ez a jelenet tervbe volt véve, visszajelzést kaptam általa, hogy van értelme, hogy megírjam, mert szívesen olvasnák. Egyedül a harmadik szemszöget nem „kérte” senki, de azt meg én szerettem volna. Amit mikor megírtam, magam is meglepődtem az események alakulásán. Ha hiszitek, ha nem, nem ennek indult. :)

knefnek, Ginának és vikinek nagyon köszönöm a kihívásokat, amit kérésük állított elém, ahogyan Bee-nek és Mollynak ilyen-olyan segítségüket. :)

Na, de akkor jöjjön hát a rész, amiről ennyit beszéltem. :)

A kommenteket – és voksokat – nagyon köszönöm, mindegyikre válaszoltam.

Kellemes hosszú hétvégét és őszi szünetet az iskolásoknak!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

ui.: Mi a véleményetek egy Nessie és Jacob szösszenetről abból az időből, mikor még együtt voltak? Egy amolyan finoman, mérsékelten forró jelenetről? Lenne kedvetek ilyet olvasni? :)

A fejezet enyhén 18-as korhatárú, olvasása csak saját felelősségre!

Másik arc

Id. Edward szemszög

– Hallgatlak, fiam, miről akartál velem beszélni? – álltam meg apám íróasztala előtt. Míg Edward becsukta maga mögött az ajtót, hanyagul nekidőltem.

A gondolatai némák voltak, akárcsak Belláé, aki a szobánkban ülve, feszülten figyelte beszélgetésünket. Ellentétben fogadott szüleimmel, akik épp azon igyekeztek, minél kevesebbet halljanak magánbeszélgetésünkből. Rajtuk kívül csak Nessie és Bells volt még a házban, akik éjjel lévén már rég álomba szenderedtek. Hosszú volt mindkettejük számára ez a mai nap. Bells balesete és szüleinek látogatása kimerítette őket, még ha nem is ugyanazon okból. Emmett, Jasper és a lányok még mindig kint voltak, hogy bizonyosságot szerezzenek róla, az a nomád, akiről Alice nemrégiben szólt nekünk, és aki Bells álmában is megjelent ma, nincs a közelben.

– Nem kertelek, egyből a közepébe vágok – vett egy mély lélegzetet Edward, majd már ki is mondta, amiért jött. – Szeretem Bells, és éppen ezért, meg fogom kérni a kezét – jelentette be határozottan. Habár a gondolatai némák voltak, nem mondhattam, hogy meglepett lépése.

– Ez nagyon komoly döntés, ugye tudod?

– Tisztában vagyok vele, de ez az, amit szeretnék. Tiszta szívemből szeretem már hosszú ideje. Ő az egyetlen, aki mellett el tudom képzelni, és szeretném is leélni az örökkévalóság hátralévő részét – felelte őszintén, magabiztosan.

– És ha nem egyezem bele? Ha úgy ítélem meg, hogy Bells nem való a családba? – kérdeztem váratlanul, amire nem csak Edward nem számított.

– Hogy mi? – meredt rám értetlenül.

Igen, mi? – fakadt ki Bella is, miután megnyitotta előttem elméjét. A légzése szinte már ziháló volt. Talán jobban kiakadt, mint a fia.

– Szereted Bellst, ahogy ő is téged, de mi van akkor, ha később rájössz, hogy mégsem ő az igazi? Ha akkor már mondjuk késő lesz visszacsinálni a dolgokat? Nem hagyhatod majd el, így örökre boldogtalanok lesztek egymás mellett – vezettem elő neki egy esetleges jövőképet.

Edward Anthony Masen Cullen, te meg mégis mi a jó fenét művelsz? – ordítottak Bella gondolatai.

– Ilyen nem következhet be! – jelentette ki erélyesen Edward. Karba öltöttem a kezem és vártam, hogy még mit reagál. Ha tudta volna, mi fogalmazódott meg bennem… Szerencsém volt vele, hogy míg én mindenki fejébe belelátok, addig az enyémbe senki. – Bells az egyetlen és igazi számomra! A létezésemnél is jobban szeretem. Mindenhová követném, és érte bármit megtennék. A lelkemet is eladnám, már ha feltételezzük, hogy van.

– Rendben, akkor tételezzük fel, hogy ő az igazi számodra. A házasság akkor is komoly lépés, a mi esetünkben visszavonhatatlan következményekkel jár. Nem gondolod, hogy egy ilyen súlyos döntéshez ti még gyerekek vagytok? – kérdeztem keményen, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni Bella gondolatban történő ordibálását.

– Nem, egyáltalán! Nem vagyunk már gyerekek, ezt kikérem magamnak. Úgy vélem elégszer bizonyítottuk ezt már, ahogyan az érzéseinket is egymás iránt. Nem is értem, hogy miért hozod most mindezt fel – hitetlenkedett. Nem kellett a fejébe látnom, hogy tudjam, gyanakszik.

– Oh, valóban! Akkor azt mondd meg nekem, hogy az szerinted nem vall felelőtlenségre, hogy még esküvő előtt el akarjátok hálni a házasságot? Belegondoltál már abba, hogy mi lesz akkor, ha a hormonális készítmények hatástalanok lesznek, és Bells teherbe esik? – kérdeztem valódi aggodalmat táplálva ezen ügy iránt. Szemei tágra nyíltak, nagyot nyelt. – Ha így is történne, mert történhet így – erősítettem meg benne a tényt –, az esküvő után, mikor már hozzád és nem a szüleihez tartozik, mindent könnyebb lenne megoldani, ahogyan édesanyád esetében is. De előtte… A szülei nem értenék, Bellsnek pedig nem volna ideje elköszönni tőlük, a régi életétől, a titkunk és vele mindannyiunk léte veszélybe kerülne.

– Igen, tudom! – préselte ki magából ingerülten összeszorított fogakkal és ökölbe szorult kezekkel. – De ezt még lesz időnk átbeszélni Bellsszel. Ráadásul, akkor már a menyasszonyom lesz. Tudom, hogy Bells is bármit megtenne értem. Legfeljebb majd gyorsan cselekszünk… – hadakozott a józanabbik és a szerelemtől és vágytól elvakult énje egymással. Részben tényleg felelőtlen volt, ahogyan Bells is.

– Bármit is jelentsen ez – fejeztem be egy halk sóhajjal mondatát.

– Igyekszem mindig csak azt nézni mi a legjobb, a legbiztonságosabb Bellsnek. Te neveltél fel, te adtad az elveimet, tudom mi a dolgom. Szeretnék Bellsszel tisztességben élni, de nem csak azért, mert elvárod tőlem. Viszont én nem vagyok te! Igaz, képes voltam évtizedekig meglenni testi szerelem nélkül, de most már nem. Bellst minden értelemben szeretem és szeretném szeretni is. Hamarosan nagykorú lesz, ráadásul, ha igent mond, a menyasszonyom is. Mindketten készen állunk már, szeretném boldoggá tenni.

– És mi van azzal, hogy ember? A vére éneklésével, az önuralmaddal? Nem érzed úgy, hogy balgaság lenne azt gondolni, teljes mértékben felkészült vagy? Hiszen kevesebb, mint egy éve ismeritek egymást, és csak pár hónapja tanulod az önkontrollt – akadékoskodtam. Le kellett döntenem elbizakodásának falait, amivel veszélyeztethette Bells életét. Ha túl magabiztos, ha hagyja, hogy a vágya irányítsa, azzal beláthatatlan következményekkel járó helyzeteket idézhet elő.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem lesz könnyű dolgom, hiszen nem elég csak elérni az önuralmunk csúcsát, azt szinten is kell tartani. Azt állítottad, hogy ha tényleg fontos számomra Bells, akkor nem lehetnek lehetetlenek előttem – folytatta könnyeden. – Nekem ő tényleg fontos! És bár csak nemrég kezdtem neki a tanulásnak, mindent megtettem azért, hogy erőfeszítés nélkül is állandó biztonságban tudjam magam mellett. Mostanra pedig úgy érzem, képes vagyok arra, hogy megváltoztassam a dolgok menetét, hogy a történelem ne ismételhesse meg teljes mértékben önmagát – idézte vissza szóról-szóra egykori szavaimat. Az elgondolásom itt már kezdett értelmet nyerni.

– Én csak azt szeretném, fiam, ha éretten kezelnéd és vennéd a dolgokat. Ha a legjobb belátásod szerint döntenél és alakítanád a jövőtöket. Szeretitek egymást, ezt megértettem és elfogadtam. Nem állok közétek, de… – mielőtt még befejezhettem volna, közbevágott.

– Mégis mit akarsz elérni ezzel az egésszel? Halljam apa, mégis mit? – fakadt ki idegesen. – Ahogyan te is, én is megtaláltam a boldogságomat, és már nem menekülök a sorsom elől. Elfogadtam, sőt mi több szeretem! Mit akarsz még tőlem? Hogyan bizonyítsam, hogy felnőttem, hogy felelősségteljes vagyok? Mit tegyek, hogy el hidd? – ordította, de csak annyira emelte fel a hangját, hogy azzal a lányokat fel ne keltse. – Mert ha azt várod tőlem, ha azt hiszed, hogy a mindig mogorva, múlt századi erkölccsel rendelkező Edward Cullentől majd én is megijedek, mint tette azt Jacob, akkor nagyon tévedsz! – sziszegte. – Ne akard, hogy a keménykedő, szigorú, erkölcsös szabályaid miatt én is olyan boldogtalan legyek, mint a lányod! – vádolt meg, és be kellett látnom, részben igaza van.

– Ne ítélj, míg nem tudsz mindent! – mondtam higgadtan. – Én igenis elfogadtam Jacobot, legalábbis úgy ahogy – rándult meg ajkam az elfojtott fintortól. – De míg más apáknak jobb esetben van legalább tizenhat éve felkészülni arra, hogy a lánya nem csak az övé, hogy egy másik férfihoz is tartozni fog, nekem semmim sem volt! Jake még rá sem eszmélt, hogy mi történt, mikor bevéste Nessie-t, csak az új és különös, mindenki számára bizarr érzéseivel volt elfoglalva, én viszont vele ellentétben már tudtam, hogy mindez mivel fog a későbbiekben járni. Alig hat évem volt ezt megemészteni és elfogadni – hangsúlyoztam, hogy éreztessem egy átlag, és az én esetem közti különbséget. – Ha esetleg úgy adódna, hogy gyermeketek születne Bellsszel, tegyük fel lány, és Jaden bevésné, mit tennél? Mit éreznél? – kérdeztem, mire menten ökölbe szorultak a kezei, teste megfeszült és vicsorra ránduló ajkait egy halk, de erélyes morgás hagyta el. Tudtam, most már érti a helyzetem. – Alig fogod fel, hogy ott van, hogy hozzád tartozik, már egy másik férfi akarja, már hozzá is tartozik – fejeztem be a múlt, részben még mindig megemésztetlen, fájó emlékeinek felidézését, és ezzel jó pár percnyi csendet idéztem elő itt a szobában, és odafent a hálószobában is. Minthogy az évtizedek során még Bella előtt sem nyíltam meg ezzel a témával kapcsolatban ennyire.

– Nem a beleegyezésedet akartam kérni a házasságba, csak úgy tartottam tisztességesnek, ha tudsz a szándékaimról. Főként, hogy ez az egész családot érinti. De ha a döntésem miatt ki is tagadsz, ha mindenki ellenem is lesz, én akkor is el fogom venni Bellst, ezen senki, és semmi nem változtathat! – jelentette ki keményen, de ugyanakkor az előbbiek után visszafogott hangvételben. Ezzel pedig az elgondolásom szándéka megvalósult, így hát nem volt szükség további kérdésekre, vagy ingerlő felvetésekre.

– Olyan makacs vagy akárcsak édesanyád, de olyan bolond, hiszékeny is – szóltam mosolyogva Edward után, aki a lenyomott ajtókilincset végül lassan visszaeresztette. Megfordult és értetlenkedve nézett rám, miközben Bella odafent prüszkölve méltatlankodott szavaim hallatán. – Minden szavamat elhitted, miközben én csak azt akartam kideríteni… – Még be sem fejeztem mondandóm, nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, mindenki azt állítja, a fiam kiköpött másom, mikor az anyjára hasonlít a legjobban. – Most már tudom, hogy mára már egy igazi, érett gondolkodású, megfontolt, felelősségteljes férfi vált belőled, amilyennek nevelni szerettelek volna. Ezért pedig büszke vagyok rád!

– Apa…?! – halt el hangja a meglepettségtől.

– Egy igazi férfi önmagától dönt. Egy férfi minden erejével védelmezi azt, akit szeret, és vállal felelősséget minden tettéért. Te mostanra értél meg, Bells hatására, így nem kétséges, hogy mellette van a helyed, ahol egy új, merőben más pozíciót tölthetsz be egyszer, talán nem is olyan sokára. Egy férj pozíciójánál, csak egy apáé magasabb, te pedig most már látom, megértél az elsőre – löktem el magam az asztaltól és a fiam mellé sétáltam, akinek beletelt még pár másodpercbe, hogy felfogja szavaimat.

– Fordított pszichológia? – szaladt magasra szemöldöke, mire elmosolyodtam. – Tudod, hogy mennyire utálom! – mondta bosszúsan. – De köszönöm! – Mosolya hálálkodó volt. Nem szóltam semmit, felelet helyett inkább finoman megveregettem a vállát. – Úgy gondoltam, a hétvégén bemegyek Seattle-be, csináltatok egy gyűrűt Bellsnek, bár igaz, úgy tervezem, a kezét a születésnapján kérem meg, az pedig még jóval több, mint egy hónap – nyílt meg újra előttem és avatott be terveibe.

– Ez szép elgondolás, tégy hát így – mosolyogtam. – A jövendőbeli apósoddal pedig, ha jóban akarsz lenni, ajánlom, előtte kérd meg tőle Bells kezét. A gondolataiból tudom, ő is múlt századi erkölccsel rendelkező ember, ahogy te mondanád – kacsintottam, mire nevetett, de éreztem, szégyelli részben magát, amiért ezt vágta a fejemhez.

– Úgy lesz! – bólintott és a kezét ismét a kilincsre tette, de ezúttal is megállítottam.

– Várj még egy percet! – kértem, majd az egyik festmény mögötti falba süllyesztett széfhez léptem. Kinyitottam, majd kivettem a benne lapuló egyik fekete dobozkából, amit szerettem volna, aztán visszaléptem Edwardhoz. – Ez a nagyanyádé, Elizabeth Masené volt. Mint azt tudod én örököltem a családom ékszereit. Sokat elajándékoztam már a családon belül, de vannak még olyan darabok, amik a megfelelő pillanatra és személyre várnak – nyújtottam át neki édesanyám féltett kincsei közül az egyiket. – A gyűrű foglalata régi, megkopott már a fénye az idők során, de a gyémántok most is ugyan olyan szépen ragyognak. Készíttess nekik egy másik foglalatot, ami finoman illeszkedik majd Bells ujjára – mosolyogtam, mire Edward hirtelen szorosan átölelt, majd megköszörülve a torkát egy újabb köszönömmel távozott a szobából.

Miután kiment, visszaléptem a széfhez, hogy bezárjam, de még előtte gyorsan rápillantottam a fekete dobozka tartalmára. Már nem volt sok ékszer benne, de azért elegendő ahhoz, hogy még egy számomra nagyon fontos személyt megajándékozhassak a múltam egy darabjával, ha eljön számára is az a bizonyos nap.

Ifj. Edward szemszög

Miután beláttam, hülyeség volt eltitkolnom Bells elől az igazságot Leonával kapcsolatban, és szint vallottam előtte a múlt történéseit illetőleg, meg sem fordult a fejemben, hogy mindezek után olyan szenvedélyesen egymásnak eshetünk, mintha épp ezernyi szerelmes vallomás elsuttogása után arra kértem volna, ne várjunk tovább az együttléttel. Pedig nem így volt! Most, hogy már konkrét tervem is volt mikor és hogyan kérem meg a kezét, Bells pedig előállt az utazással, ahol megérdemelt, romantikus körülmények között adhatjuk át magunkat elfojtott vágyainknak, csak még inkább várni akartam a „dologgal”.

De ez persze nem jelentette azt, hogy addig is szentruhát kell öltenünk és minden bűnös gondolatunk után fohászkodnunk holmi bocsánatért. Erre egyikünk sem lett volna képes. Ha a leánykérésig nem érhettem volna hozzá úgy, ahogy szeretnék, egy idő után biztosan besokalltam volna és, hogyha szükséges, a hátamon cipelve úsztam volna át vele az óceánt, hogy máris a szigeten lehessünk. Azonban szerencsére minderre nem volt szükség.

Akárcsak én Bellst, ő is tisztán érezhetően kívánt engem, de tartottuk magunkat a megállapodásunkhoz. Az apró kis bimbók a vágytól keményen feszültek a tenyerembe, még a melltartón keresztül is. Rövid időn belül már csak fehérnemű volt rajtunk, amit igyekeztünk nem levarázsolni – esetemben inkább letépni – egymásról.

Ahol csak értük simogattuk és csókoltuk egymást. Annyira összegabalyodtunk, hogy talán egy külső szemlélődő nem lett volna képes megmondani, mely testrészek melyikünkhöz tartozik. A sóvárgás majd felemésztett bennünket, és ezt odalent is hallották. A családom és a Denalik is. Igyekeztem nem foglalkozni velük, azzal, hogy „kihallgatnak” minket, ami Bells mellett szerencsére könnyen feledésbe merült.

– Szerelmem – akadozott hangom, ahogy lejjebb csúszott ölemben. Nem szólt semmit, csak egy csókot nyomott a számra, majd a haját átvetve jobb vállán elkezdte lassan végigcsókolni fedetlen felsőtestem.

Az apró érintéseitől, amik már magukban is nagyon izgatóak voltak, meg-megrándultak izmaim, ahogy a vágy egyre nagyobb löketben száguldott át a testemen, és kínzott egyre jobban odalent. Ettől pedig pár pillanat erejéig sikerült teljesen megfeledkezem minden másról és átadnom magamat a kényeztető érintéseknek, miközben fél szemmel követtem mozdulatait. Aztán Szerelmem egyszer csak megtorpant, mikor elért csípőmig, de minthogy lélekjelenlétemet visszanyerve épp minden erőmmel igyekeztem az önkontrollra összpontosítani, erre csak pillanatokkal később figyeltem fel. Tétovaságát észrevéve feljebb toltam magam. Arca élénkvörös színben játszott. Mozdulatlansága miatt kissé aggodalmasan, zavarát látva pedig némileg kérdőn meredtem rá. Miután még egy percig így néztük egymást, keze újból elindult testemen. Ahogy kissé remegő ujjakkal végigsimított ágyékomon, mindkettőnk lélegzete egyszerre vált sűrűvé és egyben akadozóvá.

– Bells?! – meredtem rá, tágra nyílt szemekkel, mialatt két oldalról egy-egy ujját beakasztotta alsónadrágom szélébe.

– Bízz bennem! Enged el magad – kérlelt gyengéden, suttogva. Egyik tenyerét ezután a mellkasomra helyezte és finoman visszanyomott az ágyra. Ellenkezni akartam, mikor tudatosult bennem, hogy mire is készül, de nem hagyta. Persze többet is tehettem volna, nálam volt az erő, de valami mégsem engedte ezt.

– Bells!? – ziháltam. Mindeközben furcsa érzés fogott el. Tudtam mire készül, és ez izgatottsággal töltött el, ami szégyenérzettel párosult rögvest, ahogy arra gondoltam, némi gyönyörért cserébe képes lennék felrúgni minden magamban megalkotott szabályt. Amik közé nagyon nyomatékosan beletartozott, hogy nem kérek Bellstől semmiféle viszonzást mindazokért az örömökért, amit neki szereztem. Legfőképp így nem, amivel nagyon úgy tűnt, hogy testem nem ért egyet. Ha tudtam volna, biztosan belepirulok testem kendőzetlen reakciójába. – Bells!? Bel… – kiáltottam nevét újra és újra, de elhalt végül hangom, amikor gyöngéden cirógató ujjai után ajkai is férfiasságomhoz értek.

Már nem volt visszaút. Persze eltolhattam volna magamtól, megkérhettem volna, hogy hagyja abba, azonban nem tettem. A másodperc töredéke alatt vált semmisé minden szabályom, és lettem ezáltal önző férfi én is.

Fejemet hátravetettem, ahogy átsöpört rajtam az újszerű érzés, miként Kedvesem gyöngéden érinti férfiasságomat. Cselekedetei oly könnyedek és természetesek voltak, mintha mindig is ezt tette volna. Pontosan tudta hol kell megérintenie ahhoz, hogy a legnagyobb élvezetet váltsa ki belőlem.

Megpróbáltam ellazítani az izmaimat, egyenletesen lélegezni és legfőképp nem mozogni követelőzőn, hogy ezzel is megkönnyítsem Szerelmem helyzetét, de a testemet uraló kínzó vágyódás közepette kevés sikerrel jártam. Az önkéntelen vonaglásokkal képtelen voltam mit kezdeni.

Az ujjaim kétoldalt az ágyba vájtam. Kezeim alatt reccsenve szakadt a lepedő, és minden más anyag, amit értem, ahogy Kedvesem őrjítő lassúsággal folytatta „kényeztetésem”. Torkomat mindeközben elégedett sóhajok, élvezettel átitatott nyögések és morgások hangjai hagyták el, amiktől Szerelmem mozdulatai egyre merészebbek lettek.

Nehéz volt nem átadnom magam teljesen az érzéseknek, hagyni, hogy Bells azt tegyen velem, amit csak akar. Annyira védtelennek éreztem magam. Mindig is én voltam az kettőnk közül, aki igyekezett józanabbul gondolkodni, és nem hagyni, hogy a vágyai, a hormonjai irányítsák és befolyásolják cselekedeteit, döntéseit. Aki próbálta nem csak betartani, de betartatni is a szabályokat mindkettőnk érdekében, még ha ez is volt a legnehezebb dolog egész eddigi életemben. Csak az adott erőt, hogy tudtam, így a Bellst fenyegető veszélyek mellettem minimálisak. Az elejétől kezdve Bells volt a vakmerőbb, aki ha kettőnkről volt szó, csakis az érzelmeire hallgatott, az ő parancsaikat követte gondolkodás nélkül.

Ahogy ajkai odaadóan bántak velem, és egyúttal játszott az akaratommal, gondolataim, amik jelenleg nem túl széles palettán mozogtak, egyre inkább összevisszasággá váltak. Már nem viaskodtam önmagammal, a küzdelmet rég feladtam, és a gátlásaimtól is megszabadultam – Bells megszabadított. Végül csak „leigázott” Szerelmem, előre kitervelten, épp ahogy akarta, amióta csak először részesítettem gyönyörben.

Ismét kissé feljebb toltam magam. Az arca lángokban égett, de nem holmi szégyentől, vagy megalázottságtól, mint amiktől tartottam. Még akkor sem hagyta abba ajkai játékát, mikor arcába hulló tincseit szelíden félresöpörtem, hogy láthassam csillogó smaragd szemeit. Kézfejemmel végigsimítottam felforrósodott arcélén, ajkamon örömteli, köszönetet sugárzó mosoly ült.

Nem figyeltem meddig tartott „kínzásom”, ahogy azt sem, mikor lettek egyre sűrűbbek izmaim görcsös rándulásai. A részegítő gyönyör alattomosan közelített meg. Felkészülni sem volt időm rá, minden előzmény nélkül, kegyetlenül kerített hatalmába, míg végül már uralkodni sem tudtam magamon. Még önuralmam utolsó kis szikrájával megpróbáltam figyelmeztetni, eltolni magamtól Bellst, de már késő volt. A testem és vele minden izmom görcsösen megfeszült, majd az apró morgásokat egy rekedtes sóhaj váltotta fel, ahogy megadón átadtam magam a mámoros kéjnek.

Verejtékcseppek nélkül, kimerülve terültem el az ágyon, a párnák közt. Izmaim fokozatosan ernyedtek el. Küszködtem a békés sötétséggel, amiben a gyönyör utórengései következtében kerülve, percekig lebegtem, hogy visszatérhessek a jelenbe. Mikor sikerült, felnéztem. Szerelmem pírban játszó, boldogságtól tündöklő arca nézett velem szembe, és tudtam, nem hibáztam, mikor megadtam neki magam.

Rahel szemszög

– Jössz már lányom? – szóltam fel az emeletre már harmadjára, de Naomi csak nem akart előbújni. – Időpontunk van, ne feledd! El fogunk késni! – próbáltam hatni rá, de semmi. Mintha a falnak beszéltem volna.

Jaj, szegény fejemnek, hogy jutottunk idáig? – kérdeztem sóhajtva, gondolatban magamtól, mire megrohamoztak az emlékképek.

– Nem lesz ez kicsit sok anya? – meredt Ian az étellel megpakolt tálcára, miután délben nagy kegyesen kimászott végre az ágyból. – Tudom, hogy sokat eszek, na de ennyit azért mégsem, anya – nevetett.

– Tisztában vagyok vele, de kell az energia annak a szegény kislánynak is – pakolásztam tovább a konyhában, mintha mi sem történt volna. Ian köhögő rohamot kapott.

– Hogy mi? Ezt… Ezt, hogy érted anya? Ki… Kire gondolsz? – makogott zavarában, amiért idő előtt sikerült lelepleznem őket. Letettem a tányérokat a kezemből, majd felé fordultam.

– Ugyan már, Ian. Talán a látásom és a hallásom nem olyan jó, mint neked, és nem az öregség miatt, de hülye azért nem vagyok! – szögeztem le. – Tudom, hogy Naomi nálunk bujkál a szülei elől. – Arcom rezzenéstelen maradt mindvégig, amiből ő már jól tudta, hogy tényleg komolyan beszélek. Ennyire már ismerhetett. – Na, de menj, szólj neki, hogy jöjjön le reggelizni.

– Köszönöm! – nyelt nagyot, majd egy hálálkodó, őszinte mosolyt küldött felém, aztán máris az emelet felé vette az irányt.

– A magyarázatot azért nem ússzátok meg! – szóltam még utána, hogy legyen idejük felkészülni egy hosszas anya és fia-menye beszélgetésre.

– Naomi, jössz már végre? – szóltam fel ismét, és nagyban azon gondolkodtam, hogy felmegyek érte, de aztán ezen szándékomról letettem, mikor bevillant egy újabb emlékkép.

Miután Lupe is távozott a házból, egyedül maradtam, így arra jutottam, hogy takarítás ide vagy oda, magány helyett inkább vásárolni megyek kicsit. Fel is hívtam Gilliant, hogy megtudjam, ráér-e, aztán meg is beszéltük, hogy a szokásos kávézónkban megvárom, míg végez, és onnan együtt megyünk tovább. Csakhogy alig, hogy elhagytam a La Push-i, forksi határt, a homlokomra csapva szidni kezdtem magam, ahogy ráébredtem, hogy a bevásárló lista mellett hagytam a pénztárcámat a pulton.

Nem volt hát, mint tenni, fordulhattam vissza, hisz pénz nélkül nem adtak semmit ingyen a két szép szememért. A kocsit leparkoltam a ház előtt és besiettem a konyhába. Felkaptam a tárcámat és a listát, de mielőtt távozhattam volna, meghallottam az apró zörejeket az emelet felől.

Először csak füleltem, de minthogy nem is olyan rég mentem csak el, és akkor még nem volt itthon senki, és amúgy is, a gyerekeknek ilyenkor iskolában volt a helyük, furcsállni kezdtem a zajokat. Igaz, La Push a legbiztonságosabb hely volt talán a világon családjaink különös örökségének köszönhetően, mégis felkaptam a nyújtófát és elindultam vele az emeletre.

Odafent aztán erősödtek a zörgések, amik inkább már nyöszörgéseknek tűntek. Lassan, csendben haladtam a hang forrása felé, majd elértem Ian szobájáig, ahonnan kiszűrődtek. Egyik kezemben erősen tartottam a sodrófát, hogy bármikor lendíthessem, ha az szükséges, míg a másikat a kilincsre helyeztem, amit aztán nagy óvatossággal lenyomtam. A résnyire nyitott ajtón aztán vigyázva bekukkantottam, de amit ott találtam, arra nem voltam felkészülve.

A nehéz fa kezemből, hangos puffanással ért földet, ahogy a látványtól legyökerezett a lábam. Éreztem, ahogy zavaromban elpirulok, miközben bizarr mód képtelen voltam elszakítani tekintetem a fiam és Naomi szoros közelségétől.

– Anya! – sipította idegesen, rekedtes hangon Ian, miközben igyekezte elrejteni előlem a látványt. Ekkor visszanyertem lélekjelenlétemet és rögvest hátat is fordítottam a fiataloknak.

– Elnézést kérek, én csak zajt hallottam és… – magyarázkodtam, de persze jelenleg mindez lényegtelen volt. – Én most megyek… iszom egy teát, de öt… tíz perc múlva várlak titeket a konyhában – közöltem akadozó lélegzettel, majd behúztam magam mögött az ajtót és levonultam, hogy megkeressem és elfogyasszam a valaha létező legnyugtatóbb teát.

– Nao… – kezdtem volna, már ki tudja hanyadszorra, mikor végre életjelt adott Naomi.

– Jövök már, jövök! – kiáltotta. – Ian itt van már? – kérdezte aggodalmasan.

– Még nincs, de bármelyik percben megérkezhet, úgyhogy csipked magad, kérlek! – feleltem.

Mióta a fiam megkérte a kezét – ami kevesebb, mint egy hete történt –, tényleg szinte elválaszthatatlanokká váltak, nem mintha előtte nem azok lettek volna. Ez a lenyomatos dolog ténylegesen erős köteléket hozott létre az alakváltók és választottjuk között. De talán a legerősebbet életükben mégiscsak egy harmadik személy „jelenléte” tudta acél láncokká kovácsolni. Egy apró kis emberke, mint amilyen egy hete, épp az eljegyzéskor kiderült, hogy már Naomi hasában növekszik. Az én unokám – futott át arcomon egy boldog, nagymamai mosoly. Pedig még olyan fiatalnak éreztem magam.

– Kész vagyok! – sietett le a lépcsőn Naomi, amivel egy időben nyílt is az ajtó, amin Ian lépett be.

– Mehetünk? – érdeklődött az érkező idegesen.

– Rahel? – pillantottak rám, mire bólintottam. Naomi a fiamhoz sietett, és egy csókot váltott vele, miközben Ian a kezét menyasszonya, még lapos hasára csúsztatta. Szépek voltak együtt, magamba ittam hát látványukat, mire egy könnycsepp csordult ki szememből, aztán indulást vettünk az orvoshoz, hogy először pillanthassuk meg az új jövevényt. A legfiatalabb Cabotot.

Ifj. Edward szemszög

– Jó reggelt, Szerelmem! Boldog tizennyolcadik születésnapot! – leheltem egy csókot édes ajkaira, amint a kelő nappal először felnyitotta gyönyörű smaragd szemeit.

– Azt hittem, már elfelejtetted – ásította, miközben észrevétlenül – legalábbis szerinte – a nyakamba fűzte a karjait, hogy a következő pillanatban magára ránthasson.

– Elfelejteni, egy ilyen fontos eseményt? Soha! – jelentettem ki határozottan. – De most kérlek, eressz, különben elkésünk – próbáltam lekecmeregni róla, de csak nem eresztett.

– Nem maradhatnánk még egy kicsit így, összebújva? – nézett rám azokkal a hatalmas, ártatlan szemeivel, mikor pedig nem feleltem, az államtól elindulva a nyakam kezdte csókolgatni. – Bells, kérlek, ez nem a legmegfelelőbb pillanat – lélegeztem mélyet, hogy képes legyek uralkodni magamon.

A vére csak úgy száguldott sebesen az ereiben, amitől ösztönösen kiszáradt a szám. A bőre pedig úgy tüzelt a benne tomboló vágytól, hogy jogosan gondolhattam volna, felolvasztja jégcsap testem. Akartam őt! A magamévá akartam tenni itt helyben, most azonnal, de fegyelemre kellett intenem magam, bármennyire is nehéz volt ez, ugyanis nemcsak, hogy itthon voltak Bells szülei, de iskola előtt még el kellett intéznem valami igazán fontosat, ahhoz pedig tiszta fejre volt szükség. Így végül összeszedve magam, lefejtettem Kedvesem karjait testemről, majd egy gyors csókot nyomva homlokára távoztam az ablakon át, hogy nyugodtan elvégezhesse reggeli teendőit, míg én odalent megteszem az első nagy lépést az örökkévalóság rögös, de boldog útja felé.

– Mrs. Sheen! – köszöntöttem Szerelmem édesanyját. Miután elmentem a pár utcával odébb leparkolt autómért, szokásosan visszajöttem, hogy együtt mehessünk Bellsszel iskolába.

– Jó reggelt, Edward! Gyere csak be, Bells biztosan hamarosan készen lesz – invitált beljebb, majd a konyhába vonultunk, mint minden reggel.

– Mr. Sheen! – biccentettem.

– Szép napot, Edward! – üdvözölt, majd miután megitta a reggeli kávéját, a csészét a mosogatóba tette, arcon csókolta feleségét, majd elém lépett, hogy kezet foghassunk. – Ugye tudod, hogy… – pillantott fel a mennyezetre szeme sarkából.

– Ma van Bells születésnapja – feleltem be nem fejezett kérdésére.

– Ahogy elnézlek, arra sem kell emlékeztetnem, hogy…

– Hivatalosan is nagykorú… Tudom! – vágtam szavába, bár nem volt épp illedelmes cselekedet.

– A döntései innentől csak rá tartoznak – sóhajtott nehéz szívvel.

– Ez így igaz, én mégis szeretném az ön áldását kérni, Bells felnőtt életének első, és nagy döntéséhez – fogtam neki, ahogy apám tanácsolta.

– Bocsáss meg, de nem értelek – nézett rám értetlenkedve, összevont szemöldökkel.

– Mr. Sheen! – vettem egy mély lélegzetet, nem mintha szükségem lett volna rá, csak nyugtatásképp. – Jó ideje szeretem már a lányát, mondhatni azóta, hogy először megpillantottam őt. Habár ön először ellenezte a kapcsolatunkat, később belátta, hogy elhamarkodottan, rosszul ítélt meg, ezt köszönöm – húztam mosolyra ajkam, miközben továbbra is komoly maradtam. – Én valóban szeretem és tisztelem a lányát! Számomra ő az első, a boldogsága nekem a legfontosabb, amiért bármit megtennék, kivéve egyet, azt, hogy elhagyjam. Ebből nem engedek, még ha önzőség is! – közöltem őszintén. – Tudom, hogy ezek csak üres szavak önnek, de úgy vélem, hogy az eddigi tetteimmel bizonyítottam igazságtartalmukat. Szeretném még nagyon sokáig szeretni és tisztelni, mindent megadni és boldoggá tenni a lányát, épp ezért szeretném tisztelettel megkérni öntől Bells kezét – halkítottam le hangom illedelmesen, ugyancsak apám tanácsára, hogy nehogy úgy tűnjön, fölényeskedem, majd álltam tovább csendben, várva az ítéletet.

– Oh! – lehelte Kedvesem apja döbbenetében, eltátott szájjal. A háttérben Gill szemeiben látványosan gyűltek össze a könnyek, és még szerencse volt, hogy pár pillanattal előtte a pultra helyezte a kezében lévő tányérokat, amik a hirtelen szája elé kapott kezeiből biztosan a padlóra hullottak volna. – Nos… – kezdte Bob hezitálva – az igazat megvallva, erre most egyáltalán nem számítottam – köszörülte meg a torkát zavarában. – A lányom a legjobbat érdemli! – Nagyon nyeltem szavai hallatán, és az izmaim pattanásig feszültek, ahogy arra gondoltam, hogyan lehetne egy magamfajta szörnyeteg a legjobb parti Bells számára. Hogy is gondolhattam! – szidtam meg magam gondolatban. – És te bizonyítottad, hogy az vagy! Úgy vélem, te vagy az az ember, aki igazán boldoggá teheti a kislányomat – húzta őszinte mosolyra száját, miután megjáratta velem a poklot oda és vissza.

– Köszönöm! – sóhajtottam minden levegőt kiengedve tüdőmből. Aztán még helyesbítettem gondolatban az emberes kijelentését, ami persze szerencsémre, legalábbis míg nem tudnak róla, nem osztott-szorzott.

– Edward… – szólt sírós hangon Szerelmem édesanyja, de elcsuklott hangja.

– Gill, kérem, jöjjenek át hozzánk délután. Úgy terveztem, hogy ma, a születésnapján kérem meg Bells kezét, és szeretném, ha ott lennének. Nagyon fontos lenne, már csak a lányuk miatt is – nyomatékosítottam. – Ha megmondják, mikor érnek rá szólok Alice-nek. Ő majd segít mindenben, útba is igazítja önöket.

– Ez kedves, köszönjük – biccentett Bob.

– Mi a kedves? – lépett be alig egy fél perccel később a konyhába Bells, ami számomra is meglepetés volt, ugyanis annyira el voltam foglalva a saját örömömmel, hogy nem hallottam közeledését.

– Oh, szia, kicsim! Boldog születésnapot! – köszöntötte fel Bellst az édesapja, majd az édesanyja is.

– Jó reggelt, Szerelmem! – lépett hozzám, hogy megkaphassa szokásos homlokcsókját, de a mai nap más volt, mint a többi, így a szokásokon is illett eltérni.

– Neked is! Boldog születésnapot! – húztam kitörő örömmel, féloldalas mosolyra számat, majd amilyen természetesen csak tudtam, ráhajoltam Bells hívogató ajkaira, hogy egy könnyed csókot leheljek rájuk. Mióta együtt voltunk, most először csókoltam meg őt a szülei szeme láttára.

– Wow! – sóhajtotta, majd lassan megnyalta eperszín ajkait, ami nagyon is izgatóan hatott rám, így gyorsan visszavonulót kellett fújnom.

– Kint megvárlak, hogy a szüleid rendesen fel tudjanak köszönteni – mondtam és egy csókot nyomtam a homlokára, majd nem túl feltűnően kisiettem a házból, mielőtt Mr. Sheen áldása és Bells viselkedése beláthatatlan következményeket idézhetett volna elő.