Pillanatképek (25.-26. fejezethez)

Ifj. Edward szemszög

Kihívás

1. kép: – hétfő este a Cullen házban…

– Edward, jó lenne, ha elmennél vadászni, már teljesen befeketedtek a szemeid! Pedig neked aztán igazán ritkán szoktak, még ha szomjas is vagy – nyaggatott Jasper a mai napon már vagy tizedjére ezzel, de nem tudott érdekelni.

Ekkor nagyapa lépett be a szobámba, mire Jazz szó nélkül távozott, mint akit megkértek rá. És valószínűleg így is történt, ami csakis egyet jelenthetett, mégpedig, hogy nagyapa négyszemközt akart beszélni velem – nem mintha ez lehetséges lenne a mi családunkban. Nem fordultam meg, továbbra is csak mereven bámultam kifelé a nyitott, kétszárnyú üvegajtó előtt állva, karba font kezekkel.

– Edward, beszélnünk kell! – lépett mellém nagyapám, kezét vállamra tette. Először nem is akartam ráfigyelni, mert szinte biztosra vettem mikor belépett, hogy ő is azért jött, hogy rávegyen, menjek el vadászni, de hangja komoly dolgokról árulkodott.

– Ha azért jöttél, hogy meggyőzz róla, menjek el vadászni, akkor kár volt fáradnod – próbálkoztam, hátha csak én képzeltem többet bele a dolgokba.

– Nem, nem erről van szó – rázta meg a fejét. Felé pillantottam. Rendezetlen, nyugtalanító arcvonásai aggodalomra adtak okot.

– Mi történt nagyapa? – fordultam felé.

– Épp a kórházból jövök. Úgy vélem jobb, ha tudod, hogy az a hír járja bent, hogy Dr. Sheen egy jobb állást kapott egy másik államban. Bellsék hamarosan elköltöznek! – tartott némi hatásszünetet, mielőtt folytatta, hogy biztosan felfoghassam szavainak értelmét és súlyát. – Sajnálom, fiam, de úgy láttam jónak, ha minél előbb tudomást szerzel a dolgok állásáról, hogy mérlegelni tudj és… nos, esetleg cselekedni – mondta és sajnálkozva veregette meg vállamat. Nem tudtam, vagyis inkább csak nem akartam felfogni, amit mondott. Úgy éreztem magam, mint akinek a mellkasából kiálló tőrt valaki ismét jó mélyre taszította és megforgatta volna. Nem, Bells nem mehet el, ezt nem teheti! Nem teheti! – skandáltam magamban. Végül pár perccel később sikerült úgy, ahogy lenyugodnom és összeszednem magam. Mélyet sóhajtva szólaltam meg.

– Mikor mennek?

– Bob hivatalosan még nem erősítette meg a hírt, de ha valóban igaz, akkor elképzelhető, hogy már jövő héten. – A tőrt ismét mélyre döfték mellkasomban. Most már ténylegesen fizikai fájdalmat éreztem, pedig ez lehetetlen volt.

– Sajnálom, Edward! Most magadra hagylak, de ha bármiben tudok segíteni, vagy csak beszélni szeretnél valakivel, csak szólnod kell, én itt leszek – veregette meg még utoljára biztatón vállamat, majd ígéretéhez híven magamra hagyott.

Fáradtan rogytam le az ágyra, annyira erőtlennek és elgyötörtnek éreztem magam. És csak arra tudtam gondolni, hogy Bells elmegy, hogy itt hagy mindent és mindenkit, beleértve engemet is. Itt hagy örökre, az én hibámból… az én akaratomtól vezérelve, miközben én még mindig ugyanolyan szerelemmel szeretem őt, mint azelőtt a sötét, átkozott csütörtöki nap előtt.

Míg magamba mélyedve ültem bánatosan az ágyam szélén, odalentről szüleim hangja szűrődött fel – a vastag falak ellenére is. Kétséget kizáróan mostanra mindenki tudott már Bellsék esetleges költözésének híréről, így a latolgatások is elkezdődtek. A szüleim a földszinten épp a jövőnkön tanakodtak. Azon, hogy vajon mi lenne a legjobb mindnyájunknak. Nem akartak költözni, ahogyan én sem! Nem akartam itt hagyni Bellst, még akkor sem, ha már nem tartozott hozzám… nem tartozhatott hozzám. Nem akartam egyedül hagyni a nagyvilágban, mely tele van nomádokkal és rühes korcsokkal – még ha utóbbiak a rokonai is. Vigyázni akartam rá, még ha csak messziről is, bár azzal, ha akartam, ha nem, tisztában voltam, hogy egyszer így vagy úgy, de örökre el kell eresztenem. Hiszen nem tarthatom magam mellett, nem tehetem. Nem kockáztathatom az életét, azt nem!

Arcomat tenyereimbe temetve vártam, hogy elmúljon a néma, könnytelen zokogás, mely rázott, és megvilágosodjak, mialatt magamban önkéntelenül is lepergettem az elmúlt, közel négy nap eseményeit.

Szerda éjjel nem épp felhőtlenül, de azért boldogan tértem haza, pontosabban haza, Bellshez. A viselkedésével kapcsolatos hírek, melyeket a családom egyes tagjai csepegtettek nekem, mikor felhívtam őket Denaliból, na meg az a fogadatlan telefonhívás szülte rémes elméleteim eléggé nyughatatlanná tettek. Aztán megláttam Szerelmemet és úgy tűnt, hogy minden aggodalmam felesleges volt. Szerettem, kívántam és nagyon hiányzott már, így sutba dobva minden fogadalmam közelebb engedtem magamhoz, mint szabadott volna. Ellenben szerencsére nem történt semmi baj, sőt! Azon túl, hogy jól éreztük magunkat, még az önbizalmamnak is jót tett a közös fürdőzés. Megerősödve toltam ki önfegyelmem határait. Aztán eljött a csütörtök reggel és vele a borzalmak ideje.

Rég láttam a családom, így egy kis látogatást terveztem aznapra, persze csakis Bellsszel, hisz tőle képtelen lettem volna akár csak egy újabb percre is elválni. Otthon, mivel nem tudták, hogy idő előtt hazatértem, így nem voltak sokan, ami lehetőséget adott arra, hogy nyugodtan félre tudjunk vonulni Kedvesemmel. Egy kis cirógatásra, nem többre vágytunk, főként, hogy éreztem, Bells kissé feszült, bár ezt láthatólag igyekezett leplezni. Azonban még mielőtt megtudhattam volna, hogy mi nyugtalanságának oka, Naomi beállított hozzánk. Pontosabban berontott, hogy kimentse unokanővérét a vámpírok, azaz az én és a családom karmai közül.

Nem értettem semmit – ami nem sűrűn fordult elő velem –, és ezen az sem segített, hogy a farkasok is megjelentek az otthonunkban. Ellenben mikor Naomi a korcsok egyikének karjaiba vetette magát, a másikjuk pedig először olyan tekintettel mérte végig, majd nézte Szerelmemet, mely nemhogy ismeretségről, de sokkal többről árulkodott – talán többről is, mint barátság –, megértettem mindent. Vagyis akkor azt hittem, hogy értem a dolgokat, melytől elárulva éreztem magam, ami aztán pillanatok alatt dühvé alakult bennem. Nem akartam arra gondolni, hinni a tényeknek, hogy Bells képes lett volna megcsalni, ráadásul épp az ellenségeink egyikével, mégsem tudtam másra asszociálni. Aztán utánam jött a szobámba és mesélni, jobban mondva habogni kezdte az igazságot. Az igazságot, mely még ingerültebbé tett.

Bells Jacob Black unokája volt. Gyűlöletem és megvetésem tárgyának vére folyt annak a nőnek az ereiben, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem ezen a világon. Abban a percben nem láttam mást magam előtt, csakis azt a bolhazsákot, aki már eddig is annyi gondot okozott nekünk, és aki most ismét befurakodott az életünkbe, hogy azt tönkretegye. Nem akartam elhinni, felfogni, hogy ez igaz lehet. A düh vörös köde pedig kihasználva eme pillanatnyi gyengeségem hirtelen ellepte az agyam. Nem tudtam, mit cselekszek, már csak a csikorgó hangra eszméltem, melyet a magas sarkú topán gumírozott talpa adott ki, ahogyan megcsúszott a lépcső sima felületén.

Nem gondolkodtam, ösztönösen cselekedve vetettem magam a lépcső irányába, hogy még mielőtt baja történhetne, elkaphassam Kedvesemet. Tudtam, sosem bocsátanám meg magamnak, hogy ha épp az én hibámból esne baja. Amúgy is olyan törékeny volt, mint egy porcelánbaba, vagy mint egy szál virág az erős szélben. De amikor a háta mögött megjelent az a korcs kutya, aki el akarta venni őt tőlem – aminek bizonyítéka folyamatosan ott égett a szemében –, hirtelenjében rájöttem valami nagyon fontosra és megértettem, hogy eme súlyos indok miatt Bells soha sem lehet az enyém!

Végül elment a szeretett nő. Bells távozott és én nem tehettem semmit, el kellett őt engednem. El akart menni… El messzire tőlem… Nem akart együtt maradni egy olyan szörnyeteggel, aki gyűlöli a nagyapját, és én ezért csakis magamat hibáztathattam. El kellett engednem őt, hisz úgysem volt más választásom. Bells nem maradhatott velem, a sors fintora volt ez, vagy épp a büntetésem, és ezért csakis az Istent – már ha valóban létezik – hibáztathattam. Na, meg még valakit!

Miután Bells elment, a többiek kérdezősködni kezdtek afelől, hogy mi is történt, de én inkább szobám magányába zárkóztam. Nem akartam velük beszélni, legfőképp a történtekről. Az aggodalmaikkal törődni, vigasztalni őket, azt mondani, hogy minden rendben lesz, rendben velem, mikor ez a legnagyobb hazugság lett volna abban a helyzetben. Szinte biztosra vettem, hogy Bells ezért volt feszült és, hogy este azért nem szólt, mert félt a reakciómtól, és mint látszott, nem is ok nélkül. Kedvesem jól ismert, jobban, mint én saját magamat.

Sokáig magamba roskadva ültem az ágyon és gondolkoztam a múlton, a jelenen és persze a jövőn. Mialatt végig azt vártam, hogy mikor emészt fel a pusztító tűz, mely elmulasztja mellkasom szüntelenül sajgó lüktetését, amit Bells elvesztése miatt éreztem. Végül elmélkedésemnek a kulcsra zárt ajtómon belépő apám vetett véget, aki finoman megragadva ingemet meredt rám dühtől izzó szemekkel, miközben anyám a háttérben kétségbeesetten követelte tőle, hogy eresszen el. Ám engem nem érdekelt. Kértem anyámat, hagyja, mikor szavakkal ingerülten nekitámadt apámnak, ugyanis igaza volt. Lehordtak, amit megérdemeltem, de mikor magyarázatot követeltek és én elmondtam a mellkasomat jelenleg sziklaként nyomó okomat – okomat, miért is engedtem el Bells ily „könnyedén” –, mindketten megrökönyödtek. Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejükben. Nem is mondtak többet, ahogyan családom többi tagja is inkább bölcsen, mélyen hallgatott a dolgokról. Kivéve egyvalakit!

Nessie és Alice csak estefelé tértek haza bevásárló túrájukról igencsak jókedvűen, hogy aztán nővérem a hírtől, miszerint Jacob Black nagy valószínűséggel elhunyt, számomra érthetetlen mód a nappali közepén összezuhanjon. Nem értettem, hogy mi történhetett, hogy ez a tény miért fáj neki ennyire. Persze mindenki rögvest vele kezdett el foglalkozni, így hiába kérdeztem, nem feleltek, ahogyan később sem. Végül a válaszra másnap délig kellett várnom, mikor is nővérem összeszedve magát képes volt a szemembe nézve elmondani legféltettebb titkát.

Zokogva mesélte el a teljes igazságot Jacobról és magáról. Annak a röpke hét évnek minden fontosabb momentumát, melyről eddig csak nagyon keveset tudtam, és aminek egy elég jelentős részét Jacob töltötte ki. A születése pillanatától, a bevésődésen át egészen addig, hogy Jake elhagyta, mindenről beszámolt. Ahogyan arról is, hogy ezt több évtizeden keresztül miért hallgatta el előlem. Azt mondta, félt, hisz olyan gyűlöletet tápláltam szerelme iránt, amit így is nehéz volt elviselnie, de legfőképp nem akart köztem és Jacob emléke közt választani, amit fogcsikorgatva, de meg kellett értenem.

Nessie szerint az egész hallgatása az én hibám volt – bár ezt akkor dühében mondta. Hisz ha anno, mikor Alice mesélt nekem Jake-ről és a családomról, nem fogadok ellene bosszút, később, mikor Nessie késznek érzi magát rá, elmondott volna nekem mindent. Végül azonban rávilágítottam a tényre, hogy ha ő nem kéri meg a családunk, hogy hallgassanak el részleteket a múltjából, akkor valószínűleg én sem így reagálok. Ám ez most már mindegy volt. Ami történt, megtörtént, változtatni egyikünk sem tudott már rajta. Ahogyan azon sem, hogy az újonnan megtudottak után csak még inkább gyűlöltem Jacobot! Csakis arra tudtam gondolni, hogy annak a kutyának nem volt elég az, hogy szüleimet majdnem szétválasztotta, még be is vésődött a nővérembe közvetlen azután, hogy meg akarta ölni. Majd miután sikerült Nessie-t magába bolondítania egyszerűen faképnél hagyta, hogy egy másik nő ágyába bújhasson, hogy aztán évtizedekkel később az én életemet is tönkretehesse. Ezt nem voltam képes neki megbocsátani. Ezt soha!

Nővéremnek persze erről mit sem szóltam, volt elég gondja, nem akartam, hogy miattam még jobban kelljen szenvednie. Bár azt akárhogy akartam, sehogyan sem tudtam megérteni, hogyan szerethet még mindig valaki olyat, aki ennyi fájdalmat okozott neki. De Nessie már csak ilyen volt. Túl jószívű és elnéző, de én helyette is bosszúra éhes szörnyként tekintettem arra az alávalóra.

A következő napok lassan teltek és maguk voltak a pokol legégetőbb bugyrai. Irigyeltem Nessie-t, hogy képes az alvásra, bár teljesen kikészült, így nem sokat sikerült pihennie, de számomra még az a kevés sem adatott meg, így a nap minden egyes pillanatát kínzó gondolataim körében kellett töltenem. Tudtam, vagyis inkább csak sejtettem, hogy Bellsnek sem lehet most könnyű, és csak remélni mertem, hogy nem követ el semmi butaságot. Nem úgy, mint akkor, amikor eljött hozzám azzal a kéréssel, hogy öljem meg, mert azt hazudtam neki, nem szeretem. Csakis Bellsre bírtam gondolni, és ettől csak még nehezebb volt megállnom, hogy a következő pillanatban ne fussak hozzá észvesztve és mondjam el, mennyire szeretem. Hogy csak félreértette a hirtelen támadt indulataimat, ugyanis nem rá haragszom. Azonban nem tehettem, nem lehettem gyenge. Tudtam, hogy mi mivel járna a későbbiekben, és minthogy számomra Bells élete volt a legfontosabb, így megingathatatlan elhatározásra kellett jutnom.

Úgy véltem, hogy a legjobb, amit tehetek, ha meghagyom Bellst abban a hitében, hogy megvetem azért, aki, hogy aztán megutáljon, és idővel el tudjon felejteni, ha már egyszer úgysem lehet velem. Ki kellett tépnem magam az életéből, hogy majd valamikor, valaki oldalán újra boldog tudjon lenni – még ha ennek puszta gondolata is maró savként fájt. És bármennyire is nem akaródzott, be kellett lássam, ennek a kapcsolatnak már az elejétől fogva nem volt jövője. Már akkor tudnom kellett volna, hogy baj lesz, amikor beleszerettem és hagytam, hogy ő is belém szeresen. Csak épp naiv voltam és azt hittem, hogy akárcsak apámnak, nekem is sikerül majd a köztünk lévő akadályokat legyőzni, hogy aztán egy örökkévalóságig boldog lehessek a szeretett nővel. De nem így alakult és utáltam, hogy míg apámnak igaza lett több dolgot illetően is, anyám tévedett, ugyanis vajmi kevés hasonlóság volt köztem és apám közt.

Mindeközben Nessie, míg én önmagam marcangoltam a történtek miatt, teljesen magába zárkózott, és ha épp ébren volt azt hajtogatta, hogy „Jacob nem halt meg!”. Hogy nem halhatott meg, hogy ezt nem tehette, nem hagyhatta itt. Borzasztó volt látnom nővéremet ebben az állapotban, a fájdalmát, mely sajátommal vegyülve még elviselhetetlenebb volt. Mindketten szenvedtünk és egyikünk sem akart táplálkozni. És annak ellenére, hogy nekem csak nagyritkán feketedett be a szemem az éhségtől – amit mivel senki sem tudott, hogy miért lett, ugyancsak a különlegességeim közé soroltunk –, most egyik napról a másikra mégis besötétedett. Emiatt persze még jobban aggodalmaskodtak és jött az újabb kérlelés, majd könyörgés, hogy menjek el vadászni, de hajthatatlan voltam. Nem hallgattam rájuk, ahhoz túl makacs és elkeseredett voltam. Hisz elvesztettem Bells, el, mindörökre!

Ahogy az események sora elérkezett a jelenhez, vége szakadt elmélkedésemnek épp úgy, ahogy néma zokogásomnak is. Odalentről még mindig szüleim hangját hallottam, akik a többiekkel együttesen sem voltak képesek dűlőre jutni a jövőnkkel kapcsolatos legjobb döntést illetőleg. Még mindig nem akartak költözni, ellenben én most már igen!

A gondolkodással töltött idő és az események ráébresztettek, hogy bármennyire is nem akarom magára hagyni Bellst, kénytelen leszek. De nem az esetleges költözésük miatt, hanem mert neki és Nessie-nek is hosszútávon így lesz a legjobb. Távol kellett magamat tartanom Kedvesemtől, hogy egyszer képes legyen túllépni a történteken és boldogan élni, ahogyan Nessie is, akit Bells mindig Jacobra emlékeztetett volna, minthogy már tudja, az Ő unokája.

Nem lehettem önző, így hát nehezen, mint akinek épp a fogát húzzák, kecmeregtem fel az ágyról, hogy a nappaliba menjek és meggyőzzem a családomat arról, nekünk is el kell költöznünk Forksból. El, messzire mind Bellstől, mind La Pushtól és a farkasoktól. Messzire Jake emlékétől.

2. kép: – néhány órával később…

Látnom kellett Bellst, legalább még egyszer, mielőtt magunk mögött hagyva csapot-papot továbbállunk, hogy képes legyek őt végleg elereszteni. Így hát fogtam magam és az éj leple alatt elmentem hozzá, ahogyan azt egykoron minden este tettem.

Bells már békésen aludt az ágyában, mikor besurrantam az ablakán, mely talán csak megszokásból, de most sem volt zárva. Az erdőben és a ház körül erélyes bűz terjengett. A farkasok ázott kutya szaga volt az, ami bántotta orromat, és melyet némi megkönnyebbülésemre nem éreztem Bellsnél.

A szoba tele volt az egymás hegyén-hátán tornyosuló kartondobozokkal, melyeknek tartalmáról a ráfirkantott feliratok árulkodtak. Többségükre ruha vagy könyv volt írva, de akadt olyan is, melyre a törékeny szót pingálta fel Szerelmem. Látva őket akaratlanul is egy reményvesztett sóhaj hagyta el a mellkasom, miközben az ágyhoz lépdeltem. Még egyszer jó alaposan be akartam vésni elmémbe Szerelmem arcát annak ellenére is, hogy tökéletesen emlékeztem minden egyes szeplőre és gödröcskére, mely azt ékesítette.

Körülnéztem. Az éjjeli szekrényen egy sárga, manila boríték hevert, rajta az én nevemmel. Nyomban felkeltette az érdeklődésemet, így közelebbről is szemügyre vettem. Bells nekem címezte – keze remegett, miközben nevemet írta –, benne pedig a tőlem születésnapjára kapott smaragd nyakék volt. Elszorult a torkom. Gondolataim ostorként csapdostak a fejemben.

Nem volt már miért maradnom. Bells emlékét kő szívembe, arcát elmémbe véstem, majd erőt véve magamon véget vetettem értelmetlen toporgásomnak ágya mellett.

Először csak lágyan, alig érve bőréhez simítottam végig orcáin, minthogy éppoly nagy kényszert éreztem arra, hogy megérinthessem őt, akárcsak azon a legelső estén, amikor is azért osontam be hozzá, hogy rájöjjek, tényleg ő maga vonz-e, vagy csak mézédes vérének illata nem hagy nyugodni. Végül látva, hogy most nem ébredt fel hideg érintésemre – amihez az együtt töltött éjszakákon szokott hozzá –, ujjaimat ajkaimmal felváltva egy utolsó csókot leheltem szájára, mintegy búcsúként. Majd végül bevetve magam az erdőbe mindörökre kisétáltam az életéből.

3. kép: – pár perccel később…

Alig néhány mérföldet futhattam csupán északkeletnek, hazafelé tartva, amikor is megláttam az egyik fa védelmező takarásából éppen kilépő alakot, aki kétséget kizáróan rám várt. Nyomban megtorpantam, kellő távolságot hagyva kettőnk közt, miközben az iszonytató bűz elöntötte az orromat, mely belőle áradt. Azonnal felismertem a fiút, már csak a szagáról is.

– Mit akarsz kutya? – szóltam oda élesen. – Csak azt ne mondd, hogy azért vártál rám, mert a múltkor nem volt időnk bemutatkozni egymásnak! – viccelődtem némileg, igyekezve így leplezni feszültségem.

– Azt képzeled magadról, hogy vicces vagy? Mert akkor ki kell, hogy ábrándítsalak – fintorgott. – Sajnos jól ismerlek, jobban, mint képzelnéd… harmad mostoha unokatestvérkém – köpte undorral a szavakat, amiktől megdöbbentem egy pillanatra.

– Mi a neved?

– Az ne érdekeljen téged! – mordult. – Téged csakis az az egy izgasson most, hogy minél messzebbre elhúzz a vérszívó családoddal együtt Bells közeléből! Világos? – meredt rám fenyegetően.

– Nem, nem világos, és jobb, ha lenyugszol, kölyök, különben megjárhatod! – Igyekeztem nem vicsorogni, ahogyan ő tette, de ez most igencsak nehezemre esett.

– Ne fenyegess, és ezt a saját érdekedben mondom!

– Jobb lenne, ha a saját tanácsodat te magad fogadnád meg és eltakarodnál a közelemből, na meg Bellséből!

– Ne szólj bele, hogy mit csináljak, ahogyan Bellsébe se! Neked már semmi közöd hozzá. Már nem tartozik hozzád, hála az isteneknek. És nem kell aggódnod miatta, jó kezekbe kerül. Én itt leszek és megadok neki mindent, amit tőled nem kaphatott meg. Egykönnyen elfelejt majd, meglásd – mondta széles, önelégült vigyorral képén, amitől menten ökölbe szorultak kezeim. Szinte már éreztem, miként ég a vágy tüze szemeimben, hogy most azonnal a torkának ugorhassak. De nem tehettem, kötött az a nyavalyás egyezmény, melynek felrúgása súlyos következményeket vont volna maga után, és nekem gondolnom kellett a családomra.

– Bármiben lefogadnám, hogy te nyomtad ki akkor este a telefonját. – Ezt inkább kijelentésnek szántam, mintsem kérdésnek.

– Nos, mi tagadás. Igen, én voltam, és tudod, hogy miért tettem? – Nem várt választ kérdésére, egyből folytatta. – Mert nem akartam felébreszteni, hisz olyan békésen aludt épp a karjaimban – bazsalygott kajánul.

– Ne merj Bells közelébe menni, te rühes korcs, különben esküszöm, hogy apró cafatokra téplek! – mordultam fel.

– Mit érdekel téged, hogy kivel van Bells, hogy mit csinál, hisz elhagytad!?

– Azt mondtam, hogy ne merj a közelébe menni! – sziszegtem fogaim közt szűrve a szavakat. Féltem, ha nem szorítom elég erősen össze az állkapcsomat, még a végén a torka köré zárom.

– Javíts ki, ha tévednék, de úgy látom, te is szívesebben intéznéd el ezt az ügyet szavak helyett tettekkel! – csillant meg tekintete, és tükör nélkül is tudtam, az enyém is így reagált. – Gondoltam! – vigyorgott halványan. – Elhiheted, hogy nekem is minden vágyam jelenleg, hogy neked eshessek és miszlikbe szaggathassalak, azért is, aki vagy, és amit Bellsszel műveltél. Aki nem mellékesen miattad akarja itt hagyni a törzsét. Mert hisz Bells közülünk való, így hozzánk tartozik, ezt jobb, hogy ha tudod. Ő Jacob unokája, egy igazi vérbeli Quileute, és én nem fogom hagyni, hogy őt is elüldözzétek tőlünk, ahogyan Jake-kel tettétek! – vicsorgott dühtől izzó szemekkel.

– Bökd ki végre, hogy mit akarsz tőlem! – mordultam rá ingerülten. Biztosra vettem, hogy nem véletlenül találkoztunk most, és húzza az agyam, amit látszólag nagyon is élvez, csak épp a miértjét nem tudtam.

– Térjünk egyből a lényegre? Ám legyen. Az ajánlatom nem más, mint egy kihívás! – húzta ki magát, mellkasát fölényesen kidüllesztve. – Csak te és én! Erő az erő ellen, aztán győzzön a jobb! Már ha van elég vér… akarom mondani bátorság benned, hogy elfogadd és kiállj ellenem! – provokált.

– Neked teljesen elment az eszed, kutya! – csattantam fel.

– Mi az, máris megfutamodsz, vérszívó? Nem is értem, hogy mit láthatott benned Bells – prüszkölte.

– Rendben, ám legyen, elfogadom a kihívást! De ha én nyerek, egyszer és mindenkorra távol tartod magad Bellsttől, megértetted? – mutattam felé fenyegetően.

– Emiatt ne aggódj, hisz ebből a csatából a végén csak egyikünk jöhet ki élve, így feleslegesek a tétek. – Szavaitól egy pillanatra megtántorodtam, de persze csakis gondolatban, kifelé semmit sem mutattam. Végül gondolkodás nélkül bólintottam, lesz, ami lesz alapon. – Tehát elfogadod a kihívást?

– Ha neked az a kívánságod, hogy meghalj, kutya, ám legyen! Örömmel fogok végezni veled! – meredtem rá, ajkaimon halvány, önelégült mosoly játszott. Persze, akár most is megtámadhattam volna, hiszen emberként könnyebb dolgom lett volna vele, mint farkasként, de nem tettem, ugyanis most már küzdeni akartam vele. Egyszerűen annyira felbőszített azzal, amit és ahogyan Bellsről beszélt, hogy most már nem csak meg akartam őt ölni, de látni akartam szenvedni. Meg akartam vele küzdeni… Megküzdeni Bells jövőéért!

– Magabiztos vagy! – vetette oda.

– Akárcsak te! – vágtam vissza.

– Holnap délben?

– Fent a tisztáson!

– Ott leszek!

– Már alig várom! – egyeztünk meg. Aztán alig néhány pillanatra összeakasztottuk gyilkos tekintetünket, melyet követően végül szinte megbeszélve egyszerre elvonultunk el az erdő két, ellentétes pontja felé, hogy felkészüljünk a másnapi életre-halálra menő küzdelem előtt.

Pillanatképek (24. fejezethez)

Érzések, avagy több van bennem, mint képzelném?

Naomi szemszög

Már eléggé későre járhatott az idő, mert teljesen besötétedett, csak a tábortűz magasra csapó, élénkvörös lángjai szolgáltattak fényt. A nagyobb farönkökön vagy épp előtte ülök, a nyársaikra felszúrt hús és zöldség mixet sütötték a lángnyelvek fölött. A hangulat kissé tábori, de egyben családias volt. Még én is, aki csak most cseppent bele ebbe a környezetbe, gond nélkül el tudtam vegyülni – ami azért magam számára is meglepő volt. Mert bár mindenki azt feltételezte rólam, hogy én olyan könnyen tudok barátkozni, mint levegőt venni, ez cseppet sem így volt. Igaz sok embert ismertem, sokan kedveltek és felnéztek rám, főleg, hogy mindig, mindenhol a figyelem középpontjában álltam. De igazából csak alig néhányukat tarthattam igaz barátomnak, akiket ráadásul a költözéssel el is vesztettem.

Nem igazán volt kedvemre ez az új környezet. Se Forks, se Port Angeles. Mindkettő kisváros volt – főként az előbbi, ami csak egy morzsa volt a térképen –, unalmas, nyüzsgéstől mentes, egyszóval nem az én világom. Bár butikok és szórakoztató központok itt is voltak, ráadásul a suliban egész jól összehaverkodtam sokakkal, akikkel el is mehettem volna ilyen helyekre, de mégsem volt semmi olyan, mint Arizonában. Hiányzott a régi otthonom és életem, de tudtam, azt már soha többet nem kaphatom vissza.

Izzie egy hosszabb légvételű telefonbeszélgetést bonyolított le, hogy meggyőzze bácsikámékat, had maradhassunk ki éjszakára. Én személy szerint elszoktam már ettől a szülői szigortól, mivel anya nem az a fajta volt. Ő sok mindent megengedett, nem úgy, mint mondjuk apa, aki ebben nagyon hasonlított Bob bácsira. Talán épp az életvitelük eltérő mivolta miatt váltak el, de persze ez csak spekuláció volt, igazából még maguk sem tudták volna megmondani, hogy miért mentek szét. Végül unokatestvérkémnek sikerült meggyőznie a szüleit, aminek örültem is, meg nem is.

Itt mindenki ismert mindenkit, rokonok vagy épp barátok voltak, még Izzie is, én viszont csak a neveiket tudtam. Épp emiatt egy jó órával-két órával ezelőttig – nem igazán érzékeltem az idő múlását – nem is fűlött a fogam ehhez az egészhez. Haza akartam menni, így titkon reméltem, hogy nem engednek el minket. Viszont mostanra egészen jól éreztem magam. Eszegettünk, beszélgettünk és sokat nevettünk. Amy cserfes egy kislány volt, és mint megtudtam, bár inkább csak hallásból ismerte unokanővérem, de cseppet sem bánta volna, hogyha a barátja helyett, a bátyját, Jadent választaná. Elgondolkodtatott a dolog, de mivel megkért, ezt ne mondjam el Bellsnek, megígértem neki, hogy nem teszem.

Míg beszélgettünk, Amy unokatestvére, Aden végig körülöttünk ugrált. Nagyon édes volt és helyes, de túl fiatal hozzám, nem úgy, mint pár másik srác. Azt az egyet biztosan elkönyvelhettem magamban, hogy az indiánfiúk nem csak izmosak, magasak, de döglesztően szexik és nem mellékesen jó a humoruk is. Azonban az kissé idegesített – bár nem ez volt rá a megfelelő kifejezés –, amit Ian csinált. Míg Amyvel, Meynával és még pár lánnyal beszélgettem, és Aden tette a szépet nekem, Ő folyamatosan a szeme sarkából engem bámult. Nem értettem, mi baja lehet velem, de úgy nézett rám, mint valami csodabogárra.

Mikor később a társaság apadni kezdett, és akik maradtak is szétszóródtak, Ő még akkor is, töretlenül bámult – bármennyire is próbálta azt titkolni. Nem bírtam tovább. Elnézést kértem beszélgetőpartnereimtől, majd feltápászkodtam és egyenesen hozzá léptem. Szemem sarkából láttam, többen is felém kapták fejük, de nem érdekelt.

– Gyere velem! – parancsoltam rá halkan a rémült szemeket meresztgető fiúra, majd gyors léptekkel az erdő felé mentem. A fák takarásában, ahol már csak a hold fénye világította meg kissé a teret, álltam csak meg. Ian lassú léptekkel követett, így beletelt pár percbe, hogy beérjen, majd megfeszített izmokkal és kissé lehorgasztott fejjel – mint aki nem mer a szemembe nézni – állt meg végül előttem. – Neked meg mégis mi bajod? Miért bámulsz engem már órák óta? – csattantam ingerülten. Igaz a fiúk sokszor megbámultak, de ő olyan furcsán nézett rám, hogy ezt nem hagyhattam szó nélkül.

– Én… én csak… sajnálom! – kért bocsánatot félénken, még mindig a földre szegezett tekintettel.

– Már ne is haragudj, de ez nem válasz! Úgy néztél rám, mint valami csodabogárra. – Ismételten csak egy sajnálomra futotta tőle. Nem értettem, hogy miért akadtam ki ennyire, már-már kezdtem sajnálni szegényt, mikor váratlanul kibukott belőlem a kérdés.– Van rajtam valami, vagy csak egyszerűen tetszem? – Erre már Ian is felkapta a fejét. Nem szólt, csak szürke íriszű szemeit mélyen enyémekbe fúrva bámult. Megremegtek térdeim a nézésétől, majd elmémre váratlanul fekete lepel hullott, és már csak arra eszméltem, hogy Ian nyakába csimpaszkodva csókolom őt.

Még magamat is meglepték a történések, de ennek ellenére úgy éreztem, képtelen vagyok őt elereszteni. Csak faltam édes ajkait, ahogyan ő is enyémeket. Egyik kezemmel a tarkóját cirógattam, a másikkal éjfekete hajába túrtam, majd görcsösen megmarkolva a rövid fürtöket húztam még közelebb magamhoz az arcát. Aztán mintha nem lennénk már így is eléggé közel egymáshoz, az egyik hátamon kalandozó kezével ő is a hajamba túrt, némileg irányítva ezzel csókunk.

Noha igaz, nem voltam épp egy „szende szűz”, de ez… ez kicsit gyors volt, meg sok! Átfutott az agyamon, hogy talán nem kéne… Ám annyira jól esett a csók, az apró, simogató érintésekkel együtt, hogy nem akartam józanul gondolkodni és abbahagyni. Olyan furcsa volt, hiszen sosem csináltam még hasonlót. Soha sem támadtam le a fiúkat, főleg nem olyas valakit, akiről a nevén kívül nem tudtam többet. De egyben jó is volt, izgató és Ian nagyon helyes volt. Egészen felforrósodtam a karjaiban, de éreztem, ezzel nem vagyok egyedül. Ian teste szinte már lángolt, ami kissé talán zavaró volt, de mindenképp sokat lendített női önbecsülésemen.

Jó pár perce kényeztethettük már egymás ajkait, mikor is Ian váratlanul belemorgott csókunkba. Erélyesen eltolva magától mélyen a szemembe nézett, majd mielőtt megszólalhattam volna, sietősen távozott, már-már futva a fák és bokrok sűrűje felé.

Ott álltam, dermedten a félhomályban, csóktól vöröslő ajkakkal, valamint vágytól felhevülten, és nem értettem mi történhetett. Hogy mit ronthattam el vagy tehettem, amitől megijedt. Nem tudtam mit is csinálhatnék, elmém lukas szita volt, mely csak azt az egyet tudta, mennyire jól esett neki eme szenvedélyes, viharos esemény.

Jaden szemszög

Olyan békésen aludt a farönkre dőlve. A tábortűz vörös lángjai még javában lobogtak ontva a meleget, így nem fázhatott. Mégis, valami belső, óvó kényszer arra sarkalt, húzódjak hozzá közelebb. Figyelmesen körültekintve csúsztam arrább, de ledermedtem mikor is sóhajtva felém fordult. Azt hittem felébredt, de tévedtem. Édesen aludt, távol járva az álmok színes birodalmában.

Megbabonázott Bells, már az első pillanatban. Halvány rézszín árnyalatú bőre a tűz vöröslő fényében tökéletesen illett enyémhez. Gesztenyebarna, hosszú haja lágyan omlott vállaira és a fatörzsre. Néhány kósza tincset kisöpörtem szépséges arcából.

Azzal tisztában voltam, hogy nem szerelem, amit érzek iránta – legalábbis egyelőre még nem az volt. Rabul ejtett bája és egész lénye. Kedves, nyílt és szeretnivaló teremtés volt, valamint nem utolsó sorban, mint nő, be kellett vallanom, igen is vonzott. Nem mondhattam, hogy szerelmes vagyok belé, de nagyon is tetszett. Bells sokkal inkább hozzánk… hozzám tartozott, mint a vámpír barátaihoz!

Lágyan simítottam végig telt, pirosló száján. Ettől pisze orra megrándult, majd egy jóleső sóhaj hagyta el ajkait. Azután puha nyelvével finoman nedvesítette be azokat, amitől csak még erősebb kényszert éreztem arra, hogy megérintsem enyémmel őket. Lassan, félszegen hajoltam egyre közelebb Bellshez, de még mielőtt megérinthettem volna eperszín száját, azon egy másik férfi neve csúszott ki. Halkan, sóhajtva, könnyeden, mint egy tollpihe, tovaszállva a széllel és a füsttel, hírül víve, hogy mást szeret. Másért dobogott a szíve, másról ábrándozott legszebb álmaiban, és legtitkosabb gondolataiban más valakiért vágyakozott.

Ekkorra a kis, szürke készülék kabátjának zsebében dallamos hangon megszólalt. Nem akartam, hogy felkeljen, így minél gyorsabban előkerestem azt. A kijelző folyamatosan villogó kék fénnyel és vastagon szedett betűkkel adta tudtomra, hogy Edward Cullen keresi. Egy sietős pillantást vetettem Bellsre, mielőtt ujjamat a piros gombra tapasztva elhallgattattam a készüléket. A telefont visszarejtettem a zsebbe, majd vigyázva, fel ne ébresszem, ölbe kaptam Bellst és bevittem a házba, hogy álmait kényelmes helyen, zavartalanul élhesse át. Majd még utoljára egy gyöngéd csókot leheltem a homlokára, és távoztam a kísértés színhelyéről és megtestesítőjétől.

Pillanatképek (12.-14. fejezethez)

Ifj. Edward szemszög

Ambrózia

1. kép: – A Sheen házban…

– Edward!? Edward, jól vagy? Kérlek, mondj valamit! Megijesztesz! – Hallottam annak a lánynak a hangját, akit állítólag mindennél jobban szeretek, és láttam könnyben úszó tekintetét, mely kétségbeesett volt, mégsem voltam képes megfékezni magam. Démoni felem teljesen átvette felettem az uralmat, elnyomva mindent, amit valaha is éreztem Bells iránt. Elmémben is már csak homályos képekként éltek a pár perccel ezelőtt történtek. – Edw… – nyúlt ki felém Bells, mire mellkasomból egy állatias kiáltás szakadt fel, majd a következő pillanatban rávetettem magam zsákmányomra, mint ahogyan az egy igazi ragadozóhoz illő.

A gyönge kis emberi test alattam hevert. Egész súlyommal ránehezedve préseltem az ágyhoz, hogy megmoccanni se legyen képes. Meg akartam ízlelni azt az édesen hívogató forró nedűt, mely tüzesen száguldott ereiben, vágyaimat felkorbácsolva, azonban egyik pillanatról a másikra, megszűnt a kínzó csábítás és vele a torkomat égető szomjúság is. Elmém lassan kezdett csak kitisztulni, de arra rögvest rájöttem, hogy Bells képessége felelős mindezért. Azonban, bár éreztem szörnyem nem tud újra kitörni, még mindig a felszínen volt bennem, és erőtlen morgásokkal jelezte nemtetszését. Ő valahol még mindig vágyott a vér után, és bár már erőtlen volt és tehetetlen, mégis sikerült neki összezavarnia.

– Edward, Szerelmem! – nyögte Bells elfúló hangon, miután nyelvemet végigvezettem nyakán – a főütőér mentén –, majd ajkaimmal végül megállapodtam annak tövében lévő kis gödröcskénél. Edward, Szerelmem! – visszhangzottak a fejemben Bells szavai, melyek végül teljesen kijózanítottak. Újra a valóságban voltam, és teljesen ura önmagamnak, majd miután hirtelen rákaptam tekintetem Kedvesem arcára, mely rémült volt és könnytől ázott, magamtól és a helyzettől megijedve, egy szempillantás alatt eltűntem róla.

– Sajnálom, Bells! Kérlek, bocsáss meg! – hadartam el a szavakat az ablaknál állva, két karommal annak peremén megtámaszkodva, mert úgy éreztem, lábaimból menten kiszáll minden erő és akkor, mint egy élettelen rongybaba, érek földet.

– Edward! – kiáltott utánam, mialatt én nagy hévvel kiviharozva a szobámból, a bejárat felé száguldottam, hogy mielőbb eltűnhessek innen, még mielőtt szörnyem újra bánthatná azt a nőt, akit szeretek.

A földszintre érve feltéptem az ajtót, majd kilépve a szürkületbe bevágtam magam mögött, ezzel nagy zajt csapva, mellyel épp úgy nem törődhettem, ahogyan Bells zokogásával. Nem mehettem vissza, hogy megvigasztaljam, elmondjam, mennyire sajnálom és, hogy szeretem, miközben ezt akartam jelenleg a legjobban. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, mit tegyek, csak beültem az autómba és elhajtottam. El, minél messzebb Kedvesemtől, miközben még mindig nem vettem levegőt.

2. kép: – nem sokkal később, Ifj. Edward szobájában…

– Edward!? Edward, mégis mi történt? – rohant utánam anyám, mikor is feldúltan hazaérve nem feleltem nekik, csak egyenesen az emeletre siettem. Jelenleg nem akartam senkivel sem beszélni, csak a szobámba vágytam. Be akartam zárkózni és soha többet ki sem menni onnét. Azonban kívánságom nem csak aggódó anyám miatt nem teljesülhetett. Amint észrevettem nővérem, aki az ablaknál állva nézte az egyre sötétülő tájat, mentem megtorpantam.

– Edy?! – meredt rám Nessie rémülten.

– Egyedül akarok lenni, kérlek, hagyjatok magamra! – kértem kissé erélyesebben őket.

– Mégis mi történ, fiam? – kérdezte anyám kétségbeesetten.

– Edy? Edy kérlek, nézz rám! – kérlelt nővérem elém lépve, mire fejemet leszegtem, éjfekete szemeimet pedig lesunytam. – Edward, nézz rám! – parancsolta, majd állam alá nyúlva ösztökélt arra, hogy felnézzek rá. – Mondd… mondd, hogy Bells… hogy nem… hogy jól van… kérlek – csuklott el hangja.

– Hogyan? – hallottam meg apám hangját a hátam mögül, mely anyám ziháló légzésével keveredett. – Edward?

– A te hibád! – sziszegtem fogaim közt szűrve a szavakat, majd apám felé fordultam. – Én mondtam, hogy nem vagyok olyan erős, mint te, de te biztattál! Azt mondtad, hogyha szeretem Őt, ha tényleg fontos számomra, akkor nem lehetnek lehetetlenek előttem! A te hibád! – üvöltöttem dühösen, mindenért apámat okolva.

– Hol van Bells? – ragadta meg vállaim Nessie, és a kétségbeesés csak úgy áradt minden egyes sejtjéből.

– Otthon – böktem oda neki, egy pillanatra sem eresztve apám tekintetét. Arca kifejezéstelen volt, én mégis jól tudtam, belül csak úgy dúlnak benne az érzések.

– Mégis mi történt? – csendült fel újra anyám elkeseredett hangja.

– Én… – pillantottam anyámra, majd ismét apámra szegeztem tekintetem –, majdnem megöltem azt, akit szeretek – adtam egyenes választ, mire anyámnak és nővéremnek is elakadt a lélegzete, vonásaik pedig még rémültebbé váltak. – Miért… miért biztattál? Ha nem teszed, talán sose szántam volna el magam, hogy bevalljam érzéseim Bellsnek, mely elhatározásból lett végül a csók, majd a baleset, aminek köszönhetően majdnem megöltem – hibáztattam apám, holott tisztában voltam vele, nem ő tehet a történtekről, mégis könnyebb volt őt okolni mindenért.

– Te… te megcsókoltad? – jött a halk kérdés Nessie-től, de jelen pillanatban ez a tény számított legkevésbé, így nem is törődtem vele.

– Mi van most Bellsszel? – kérdezte apám tárgyilagosan.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy megharaptam és átváltoztattam-e, akkor a válaszom nem! Azonban a szívét és a lelkét így is megöltem! – feleltem keményen, és közben undorodtam magamtól.

– De… – nyitotta szóra a száját nővérem, mire akarva-akaratlanul is rámordultam.

– Te csak ne szólj bele, hiszen te is éppen annyira hibás vagy! – mondtam nem túl szívélyesen. – Szerintem elég érthetően megkértelek rá, hogy ne avatkozz bele a dolgokba és ne biztasd Bells. Te pedig mit csináltál? Mégis mire volt ez jó? Hát nem érted, hogy Bells most mindennél jobban szenved? Szeret engem és én is őt, de mi soha nem lehetünk együtt, mert én… – szorultak ökölbe kezeim, a saját magam által érzett dühtől –, én majdnem megöltem! – vágtam nővérem arcába a tényeket, miközben agyam egy leghátsó zugában jól tudtam, nem Nessie-n vagy apámon kéne levezetnem a felgyülemlett feszültséget, mert igazából nem ők tehetnek a történtekről. De nem ment.

– Én… én csak jót akartam – szipogta, mialatt szemeiben összegyűltek a könnyek. – Azt hittem, ha Bells majd bevallja neked az érzéseit, akkor te sem bírod tovább, és mindent beismersz neki. Én csak azt akartam, hogy összejöjjetek és boldogok legyetek együtt – törölgette arcáról a könnyeket, majd mikor nem szóltam semmit, csak továbbra is ridegen néztem rá, fogta magát és sírva kirohant a szobából.

– Edward! – szólt rám bosszúsan anyám, majd nővérem után sietett.

– Beléd meg mi ütött? Rád sem ismerek – lépett közelebb apám.

– Hagyj magamra! – üvöltöttem rá, de nem mozdult. – Azt mondtam, hagyj magamra! – ordítottam rá még erélyesebben, majd felkapva egy vázát, nekivágtam a falnak. Annyira dühös és reményvesztett voltam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, hogy mindenki, aki eddig bízott bennem, elfordul – vagy legalábbis el fog – tőlem. Ez az egész nekem már túl sok volt – sokk volt. Felkaptam egy újabb tárgyat a polcról, majd azt is elhajítva apám mellett, hozzávágtam a falhoz, míg végül már csak arra eszméltem, hogy ami csak a kezem ügyébe akadt – CD-k, kerámiák, könyvek és kisebb-nagyobb dísztárgyak –, mind a falhoz hajítottam mérgemben.

– Befejezted? – kérdezte apám nyugodtan, szemöldökét felhúzva, karba tett kezekkel, mozdulatlanul állva, miután az utolsó tárgy is elrepült mellette, és láthatóan nem maradt több „munícióm”. Bosszúsan fújtattam válasz helyett. – Na, idefigyelj! Az egy dolog, hogy engem okolsz mindenért, részben még igazad is van, hiszen túl naiv voltam, hogy megbíztam benned. Azt hittem felelősségteljes vagy, de tévedtem. Bánom, hogy a múltkori beszélgetésünket követően elhittem, elhitettem magammal, hogy megbízhatok benned. Hiba volt, de sajnos változtatni már nem tudok rajta, azonban az, hogy a nővéred okolod a saját felelőtlen tetteidért, az már túlmegy minden határon! – korholt le.

– De… – szóltam volna, azonban szúrós tekintetével elhallgattatott. Kezdtem úgy érezni, kezd kicsúszni az irányítás kezeimből. Hogy kezdek elveszni.

– Tisztában vagyok vele, hogy mit érzel most. Dühös vagy magadra, ezt pedig másokon vezeted le, azonban ez nem helyes, ráadásul fájdalmat okozol azoknak, akiket szeretsz. A nővéred nem tehet semmiről, bár igaz sok mindenbe beleüti az orrát, de csakis, mert jót akar neked – mondta sokkal higgadtabban, én pedig érezvén, tényleg elvesztem, váratlanul összeomlottam.

– Én nem akartam tudni, hogy Bells mit érez irántam, mivel így is épp elég nehéz volt azzal megbirkóznom, hogy tudatosult bennem én mit érzek iránta. Az, hogy ez a szerelem viszonzott, az már túl sok volt nekem. Persze nem tagadhatom, boldoggá tesz a tudat, de egyben meg is ijeszt. Vele akarok lenni, a közelében. Nem vagyok képes távol lenni tőle, ugyanakkor jól tudom, hogy jelenlétemmel csak bajt okozok neki. Folyamatosan veszélyben van mellettem. Mindig attól félek, hogy ha átölelem, vagy csak egyszerűen megérintem, azzal is árthatok neki. Nem akarom, hogy baja essen miattam, de az önzőségem végett megválni sem vagyok képes tőle, ezért is hangsúlyozom folyton neki, hogy mi barátok vagyunk – szorult el torkom, a sírás fojtogatta, de én nem voltam képes könnyeket hullatni.

– Mi történt ma? – kérdezte szelíden, mire tekintetem a padlóra szegeztem. El akartam mondani neki, már csak azért is, hogy könnyebb legyen a teher, mely mellkasomat nyomja és, hogy részben megnyugtassam, ugyanakkor nem szerettem volna bevallani neki mindent. Az a tény, hogy majdnem lefeküdtem Bellsszel, jól tudtam, teljesen kiakasztaná, és nem csak őt. Már így is felelőtlennek tartott, és igaza volt, viszont abba bele se mertem gondolni, hogy akkor mit gondolna vagy akár tenne, ha megtudná ezt a dolgot is.

– El akartam mondani Bellsnek az érzéseim. Úgy éreztem, most van itt az ideje – kezdtem bele jól megfontolva szavaim. – Azonban mégsem tettem, legalábbis szavakkal nem. Megcsókoltam, de ez hiba volt, mert bár a szerelmes férfi erős volt bennem, szörnyem mégis felül tudott rajta kerekedni. Aztán Bells megsérült, majd amikor megéreztem vérének csábítását, elvesztettem az uralmat magam felett, és akkor… – remegett meg ajkam az elfojtott, kétségbeesett üvöltéstől. Kezeim ökölbe szorultak, az inak pedig tisztán kirajzolódtak az ujjaim erős görcsössége miatt most még a fehérebbnél is fehérebb bőröm alatt.

– Folytasd! – kérlelt.

– Olyan rémül volt. Félt tőlem – rémlettek fel lelki szemeim előtt a képek, melyeket legszívesebben örökre elfelejtettem volna, de vámpírmemóriám miatt ez lehetetlen volt. – Aztán szerencsére a képessége lecsillapította bennem a szörnyet, majd végül még mielőtt újra kitörhetett volna, eljöttem – néztem újra apám szemébe, melyben a különböző érzések csak úgy cikáztak. – El akartam mondani neki, hogy szeretem. Kockáztatni akartam. Képes lettem volna felfedni előtte a titkunk úgy, hogy nem voltam benne biztos, hogyha megtudja, mi is vagyok, akkor is szeretni fog és velem marad… akár örökre is. De már nem tehetem, már nem – mondtam csüggedten.

– Mit akarsz most tenni? – hagyta figyelmen kívül vallomásom, bár szája szeglete megrándult, amikor a titkunkról beszéltem.

– Nem tudom – járattam egy percig ide-oda a tekintetem, majd mélyet sóhajtottam. – Szeretem őt, minden porcikámmal! A létemet is képes lennék odaadni, ha azzal megvédhetném őt mindentől – vallottam színt, és úgy tűnt, kijelentésem nem lepte meg apámat. Talán tényleg igaza van anyámnak, és az alma nem esett messze a fájától. – Egyfelől nem engedhetem el, hiszen nem csak nekem van rá szükségem, de neki is énrám, másfelől viszont éppen én okozom neki a bajokat. El kéne engednem, jól tudom, azonban erre jelenleg képtelen vagyok. Ráadásul, ha most csak úgy elmennék, itt hagynám, azzal csak még nagyobb szenvedést okoznék Bellsnek.

– Tehát?

– Azt hiszem az lesz a legjobb, ha meggyőzöm róla, hogy mi csakis barátok lehetünk. Így talán ha nem is ábrándul ki egykönnyen belőlem, de könnyebb lesz neki, főleg, hogy mellette maradok. Már ha lehet – néztem bizonytalanul apámra.

– Ez nem rajtam múlik, de mindenesetre kiderítem, mennyi tud, és mit gondol a történtekről Bells.

– Köszönöm!

– Azt hiszem, tényleg így lesz a legjobb. Szeretném, hogy boldog légy, de talán ez még korai. Úgy tűnik még nem értél meg a… szerelemhez. Valószínűleg jobb lesz így neked és neki is. Nem kell az ilyesmit erőltetni, ha nem megy. Majd ahogyan ő is találni fog mást, úgy egyszer te is – közölte, számomra túl hűvösen, mondandója pedig olyannyira felpaprikázott, hogy nem sok kellett hozzá, hogy újra kitörjek. Már-már úgy éreztem, direkt hergel, csak éppen nem értettem miért, mikor ezzel csak azt érné el, hogy a bennem lakózó szerelmes férfi, csak még erőteljesebben küzdjön a boldogságért, melyet Bells jelent számára. – Most megyek, te pedig menj és kérj bocsánatot a nővéredtől és az édesanyádtól, valamint csinálj itt rendet – utasított apai szigorral, majd elhagyta a szobát.

Dühös voltam és elkeseredett. Fájtak apám szavai, és legszívesebben porrá zúztam volna mindent, ami még egyben volt, mikor arra gondoltam, hogy Bells majd egyszer úgy fog valakit szeretni, ahogyan most engem. Hogy majd egy mihaszna, senkiházi fogja úgy csókolni és a karjaiban tartani, ahogyan én szeretném. Hogy majd az övé lesz – mordultam fel, és csak kevesen múlt, hogy a könyvespolc a helyén maradt. Abban biztos voltam, hogy én soha nem lennék képes már mást szeretni, se elfelejteni Bellst, de bármennyire is szerettem, tudtam, nem küzdhetek érte, elvégre mégis milyen szerelem az olyan, ami öl? – kérdeztem magamtól, majd reményvesztetten, összetörve huppantam le az ágy szélére, arcomat tenyereimbe temetve.

3. kép: – kedd éjjel a Cullen házban – hajnali egy után…

– Bells? – fordultam meg meglepetten, a szoba közepén állva, mikor meghallottam, hogy a szeretett nő belépett a szobámba. Megijedtem, és egyúttal az aggodalom is elfogott.

– Lát… látnom kellett – zihálta.

– Bells! – torpant meg apám az ajtóban, anyámmal az oldalán, akinek arcán láttam, ugyancsak aggódik.

– Mi ez az egész, Bells? – vártam a magyarázatot, mert bár én is rettenetesen vágytam rá, hogy újra láthassam – azóta, hogy pár órája távozott tőlünk –, éreztem, van itt még valami.

– Szeretlek, Edward! Nem érdekel ki, vagy mi vagy valójából, sem az, hogy mit tettél, csak – állt meg egy pillanatra mondandója közben, ami még számomra is csak arra volt elég, hogy felfogjam a hallottakat, amitől menten kővé dermedtem. Nem, az nem lehet, nem jöhetett rá, az képtelenség! – Egyre felelj, de őszintén! Tényleg nem szeretsz, vagy csak félsz elmondani az érzéseid, mert az vagy, aki? – tért ismét rá a kínos témára, azonban jelenleg úgy éreztem, képtelen lennék neki hazudni. Ismételten csak apám szavai jutottak eszembe, melyeket nemrégiben mondott nekem. Szerettem Bellst, nem akartam, hogy más férfié legyen, sem pedig elhagyni. A tény viszont meglepett, hogy nem csak vámpírságomra jött rá, de valódi érzéseim felől is voltak sejtelmei.

– Bells… – csuklott el hangom. Nem tudtam mit is mondhatnék, apámra pedig jelenleg nem mertem nézni, még csak segélykérően sem.

– Szeretsz? – üvöltötte, majd még láttam, hogy kezei remegni kezdtek, valószínűleg az idegességtől, azonban a következő pillanatban váratlanul összemosódott előttem minden. Talán csak egy perc telhetett el, nem több, ami után feleszmélve, szüleim döbbent, Kedvesem pedig sokkos arcáról – aki épp a padlót fixírozta –, egyértelműen leolvastam, mi is történt, míg nem voltam önmagam. Nemet mondtam – döbbentem rá, majd hirtelen elfogott a félelem. Nem akartam nemet mondani, éreztem, ha elveszteném, ha nem lehetnék vele, abba belepusztulnék. Nem akartam őt bántani, hiszen túlságosan is szerettem, azonban túl önző voltam ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla, még ha tudtam, neki ez lenne talán a legjobb.

– Bells, én… – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, miszerint én nem úgy értettem, és egyébként sem tudom, mi történt, nem voltam önmagam és, hogy szeretem, de nem hagyta, felemelve kezét hallgatásra intett.

– Csak ennyit akartam tudni – suttogta, majd a következő pillanatban, még mielőtt igazán magamhoz térhettem volna, Szerelmem megragadva az íróasztalon heverő levélbontó kést, azt elhomályosult tekintettel jobb tenyeréhez nyomta, majd végighúzta rajta, egészen addig, míg ki nem serkent vére.

– Neee! – üvöltötték, mialatt én abbahagytam a légzést, még mielőtt megérezhettem volna Kedvesem csábító vérének fémes illatát. Bells, tekintetét először rám emelte, majd válla felett hátrapillantott, mikor is meghallotta családom azon tagjainak közeledését, akik jelenleg itthon tartózkodtak. Mind megtorpantak az ajtóban, szüleim mögött, arcukról pedig a rémület volt leolvasható.

– Állj! – parancsolta Kedvesem kissé reszelős hangon, mint aki attól tart, hogy családom tagjai menten rávetik magukat.

– Bella, menj innen és vidd a többieket is! – utasította apám anyámat, azonban ő kővé dermedve állt továbbra is, rémülten figyelve az eseményeket.

– Edward, ne! – kiáltotta nővérem, akit Jasper fogott le, hogy ne rohanhasson se hozzám, se Bellshez.

– Bells, ne tedd ezt, kérlek! – könyörögtem Kedvesemnek könnyekkel átitatott hangon, miközben nagy erőfeszítések árán tudtam csak megállni, hogy ne vegyek levegőt.

– Sajnálom, de már így is félig halott vagyok. Már félig megöltél azzal, amikor azt mondtad, nem szeretsz. Kérlek, fejezd hát be a munkát! – kérlelt túlságosan is nyugodt hangon, miközben közelebb lépve hozzám, kinyújtottam felém vérző, remegő kezét. Olyan volt, mint akinek elpattant valami az agyában, hisz más magyarázat nem lehetett, elvégre jól tudta, mi vagyok.

– Menj innen! – kiáltottam rá, majd hátrálni kezdett, de velem együtt mozogva jött utánam. Kétségbeestem. Nem tudtam, hogyan szabadulhatnék ki innen. Nem akartam bántani azt a nőt, akit létemnél is jobban szeretek, és persze azt sem akartam, hogy családom szemtanúja legyen annak, ha esetlegesen elbuknék a szörnyemmel vívott harcban.

– Edward, én már így is halott vagyok, kérlek, ne hagyj tovább szenvedni! – esdekelt sírva, mialatt mindketten megtorpantunk. Én, mert éreztem, már csak pár lépés és elfogy a talaj a lábaim alól – ugyanis mint mindig, most is nyitva volt a kétszárnyú üvegajtó, mely előtt álltam jelenleg –, Bells pedig követve engem tett így.

– Edward! – kiáltott ismét anyám, mitől megremegtem. Nem mertem ránézni.

– Bells, kérlek, ne tedd ezt velem, nem akarlak bántani! Menj innen, kérlek, míg nincs késő! – könyörögtem, kérleltem Szerelmemet megtörten. Hangom kétségbeesett volt és a torkomat fojtogató sírástól érdes.

– Már késő van! Már akkor késő volt, amikor megismertelek. Sajnálom! – kért bocsánatot, majd még mielőtt felfoghattam volna miért is mondta, kezét a szájához emelve összekente azt vérével, majd ajkait egy gyors mozdulattal enyémeknek nyomta. Ledermedtem a nem várt cselekedettől, minek hatására önkéntelenül is ismét lélegezni kezdtem. Szemeim elkerekedtek, majd miután kitágult orrlyukaimon keresztül a levegővel együtt Bells vérének illata is beáramlott tüdőmbe egy hangos, vadállatias morgás szakadt fel mellkasomból, ahogy démonom megérezte a fémes szagot.

– Neee! – hangozott ismét a kétségbeesett kiáltás, mikor megragadtam Bells vállait, és miközben ajkaiba morogtam önkéntelenül is.

– Fiam, ne tedd, kérlek! Gondolj Bellsre! – termett mellettem villámgyorsan apám, majd kezét vállamra helyezve, szavaival próbált meg lenyugtatni.

Küzdöttem, ahogyan csak tudtam, de úgy éreztem szörnyem most még erősebb, mint valaha, ráadásul szomjúságom folytán torkomat kínzó lángok mardosták, nem segítvén a küzdelemben. Nem értettem, elvégre ennek nem szabadott volna így lennie, hiszen Bells képességének le kellett volna csillapítania szörnyem, és megszüntetnie szomjúságérzetem, jelenleg mégsem tette. Az egész olyan volt, mintha csak Bells kedve szerint képes lett volna irányítani áldását, és most, hogy ő maga akarta, hogy végezzek vele, megszüntette volna azt az egy dolgot, mely megvédte volna tőlem. Az angyalom meg akart halni… miattam… általam.

Hirtelen összetört és elpattant bennem valami, aminek folytán a következő percben ajkaim elnyíltak, és viszonozták Kedvesem könnyed, és talán egyben végzetes csókját. Csábító volt vérének nem csak illata, de íze is. A legfinomabb nedű volt, amint valaha is megkóstoltam. Lágyan nyaltam le ajkairól, miközben a bennem lakozó szerelmes férfi szenvedélyesen csókolta az ő kedvesét. Azonban démoni felemnek ez nem tetszett, és bár ő is vágyott Bells egész lénye után, neki főként teste és vére kellett. Újra viaskodni kezdtem magammal, a pillanatnyi józanság után, és minthogy nem engedhettem, hogy Szerelmemnek baja essék, egy hirtelen mozdulattal eltaszítottam magamtól.

Nem engedem, hogy bántsd, nem engedem! – üvöltött bennem józanabbik énem a démonival. Ez idő alatt egyik kezem ökölbe szorult, a másik pedig görcsösen túrt hajamba, miként Kedvesem néztem, aki egy kisebb ívet leírva repülte a szoba majdnem másik végébe az általam kifejtett és gyöngének vélt erőtől, majd ott hatalmasat csattanva landolt a padlón. Egy pillanatra ledermedtem, majd a felgyülemlett feszültség és a düh, mely elöntött, váratlanul, és megint csak nem azon formájában tört elő belőlem, mint kellett volna.

– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – üvöltöttem Bellsnek teljesen kikelve magából, de ő csak döbbenten meredt rám.

– Ez… ez lehetetlen! – hitetlenkedett tágra nyílt szemekkel. – Ez hogyan lehetséges? Hogy lehet, hogy nem öltél meg? – kérdezte zihálva.

– Takarodj innen, Bells! Soha többet nem akarlak látni! – ordítottam, majd gondolkodás nélkül cselekedve egy gyors mozdulattal megfordultam és kiugrottam a nyitott, kétszárnyú üvegajtón.

– Nee… – hallottam még az én angyalom kétségbeesett, elgyengült hangját, miközben az erdő sűrűje felé rohantam csak, hogy minél messzebb legyek tőle, ezzel életben tartva.

4. kép: – néhány órával később…

A puma már a karmaim közt volt, én mégis futni hagytam, majd felegyenesedve leporoltam magam és elindultam hazafelé.

Még ennyi idő után is rázta vállaim a néma, könnytelen zokogás. Képtelen voltam felfogni a történteket. Annyi minden történt, főként rossz, csak az a pár igaz csók szép emléke volt, mely a családomnak okozható fájdalom szörnyű gondolata mellett képes volt még mindig életben tartani.

– Anya? – néztem a veranda lépcsőjén ücsörgő nőre, akinek már puszta jelenléte is megnyugvást jelentett számomra. Lassú léptekkel közelítettem felé, majd az egyel lentebbi lépcsőfokon helyet foglalva, felnéztem rá, mire ő egy halvány mosollyal arcán ölébe vonta fejem.

– Sikerült lenyugodnod? – játszadozott finoman tincseimmel.

– Mondjuk – feleltem szűkszavúan, miközben az erdő nemrégiben tönkretett kis részére – fákra és sziklákra –, valamint a szomjam csillapítása végett elpusztított állatokra gondoltam.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz most neked, legfőképp belegondolni abba, hogy akár bánthattad is volna. Igaz sok mindent át kell értékelned, azonban azt ne feledd el, hogy Bells életben van, mégpedig úgy vélem, az iránta érzett erős és mély érzéseidnek köszönhetően – fogott hozzá egy hosszú és érdekes beszélgetéshez.

– Szeretem őt! – sóhajtottam fájdalmasa. – Ő… ő olyan gyönyörű, kedves és érzékeny, de annyira emberien törékeny is. Nem kis erőfeszítésembe került a közelében lennem. A vére olyan csábító, akárcsak… – hallgattam el hirtelen, mikor rájöttem, kivel is készülök megvitatni szerelmi életem intimnek mondható részeit. Örültem, hogy anyám nem látta arcom, még ha nem is voltam képes elpirulni, tudtam jól, akkor is lerí rólam, mennyire zavarba vagyok.

– Nagyon szereted őt, igaz? – simított végig arcomon.

– Igen, nagyon… kimondhatatlanul! – feleltem őszintén, majd a gondterhelt ráncokat anyám gyengéden simogató keze tüntette el arcomról. – Sose gondoltam volna, hogy valaha is találok valaki olyat, akivel szeretném leélni az örökkévalóság hátralevő részét, de Bells… – sóhajtottam ismét. – Azonban jól tudom, el kell őt engednem, mert hisz mellettem folytonos veszélyben volna az élete, én viszont mindennél jobban szeretném, ha biztonságban lehetne.

– Tehát képes lennél lemondani róla, itt hagyni, magára, úgy, hogy tudod, szeret, ráadásul annyira, hogy képes ilyen eszement dolgokat is véghezvinni csak, hogy ne kelljen nélküled szenvedve tovább élnie? – fakadt ki kissé anyám, mire felemelve fejem, felnéztem rá. – Elnézést – kért rögvest bocsánatot, majd visszahajtotta fejem ölébe. – Én csak rá akarok világítani az esetleges döntésed következményeire.

– Jól tudom, mik történtek a múltban veled és apával, de én…

– Tudom, te nem vagy az apád, de nagyon is hasonlítasz rá! – vágott szavamba. Túlságosan is jól ismert. – Tudod, ha egyes kísértéseket nem vagy képes, nem tudsz legyőzni, akkor sose lehetsz igazán boldog. Bells vére csábít téged, ahogyan az enyém is vonzotta Edwardot, az apádat, ugyanakkor, bár kellettek hozzá olyan események, melyek fájdalmasak és persze elkerülhetőek lettek volna, mégis képes volt leküzdeni démonát, mégpedig, hogy boldogok lehessünk, együtt! – nyomta meg az utolsó szót.

– Úgy érzem, teljesen felőröl ez az egész. Egyfelől képtelen vagyok elhagyni őt, ahhoz túl önző vagyok, túlságosan is nagy szükségem van rá, másfelől viszont nem akarom megölni, vagy akár csak bántani, ahogyan azt tet… – hagytam félbe mondandóm, mert hirtelen bevillantak a ma eseményei. – Ugye jól van? – néztem fel aggódón anyámra.

– Ne aggódj! Elláttam a sebeit, majd édesapád hazavitte. A kezén lévő vágást leszámítva csak apróbb horzsolások és zúzódások, viszont a szíve… – sóhajtott anyám kissé színpadiasan.

– Nem kell mondanod, jól tudom, hogy összetörtem, de szerinted mégis mit tehetnék, hogy egyszerre szerethessem és tarthassam őt életben? – kértem anyámtól kétségbeesetten valamiféle megoldást problémáimra.

– Először is semmiképp se hagyd el őt, hiszen az egyikőtöknek se lenne jó! – felelte határozottan, majd folytatta. – A menekülés meg egyébként sem megoldás. Gondold át a dolgokat, majd hallgass a szívedre és józanabbik énedre, majd hozd meg a szerinted legjobb döntést. És ne feledd, bárhogyan is határozol, mi, a családod itt leszünk és támogatunk mindenben. Nem vagy egyedül, ezt sose feledd, ránk mindig számíthatsz!

– De a szívem… a szívem kockáztatná Bells életét. Azt akarja, maradjak, hogy viszont szeressem és boldoggá tegyem Kedvesem, azonban félek ráhallgatni, mert jól tudom, egyetlen szerelmes ölelés vagy akár gyengéd érintés is végzetes lehet számára, nem is beszélve a vére utáni vágyamról – túrtam görcsösen bronzvörös tincseimbe. A tehetetlenség érzése elviselhetetlen volt.

– Az ösztöneidet lehet szabályozni, csak akarnod kell, és én jól tudom, hogy akarod, ahogyan azt is, hogy képes vagy rá. Hiszen nézd meg, már lassan egy hónapja ismered Bellst, a legtöbb időtöket együtt töltöttétek, és mégsem bántottad. – Közbe akartam szólni, hogy ez így nem teljesen igaz, hiszen nem csak ma bántottam őt fizikailag, mégsem tettem, inkább csendben hallgattam tovább anyámat. Szerettem volna elhinni neki, hogy tényleg jó döntés lenne nyíltan szeretni Bellst, de rettegtem tőle, hogy ezzel aláírnám a halálos ítéletét. – Jó, tudom, hogy ez így nem teljesen igaz, de nem gondolod, hogy megérdemelnétek egy esélyt? Hiszen nagyon szeret téged, ahogyan te is őt. Kérlek, ne hidd, hogy Bells kárát akarom, csak szeretlek fiam, és látom, hogy mennyire szenvedsz nélküle, hogyan önmarcangolod magad. Én csak jót akarok. Persze nem mondom, hogy könnyű lenne együtt lennetek, mindkettőtöktől nagy áldozatot jelentene, azonban úgy vélem, megérné – igyekezett meggyőzni, ami úgy tűnt akár még sikeres is lehet, ugyanis ellenállásom kezdett gyengülni. – Nehéz utat jártunk be édesapáddal, de ezt te is jól tudod, azonban minden megérte, hiszen így lehetünk most együtt, és lehettek persze ti is a nővéreddel. Na jó, nem azt mondom, hogy szeretnék már unokákat, de… – jelent meg egy széles mosoly arcán, mire enyémen is átfutott egy halvány, de minthogy annyi minden fájó dolog volt jelenleg bennem, melyek mellé nem hiányzott még ez a gyerek téma is, így ez a jókedv nem tartott tovább egyetlen röpke pillanatnál. Ezt követően anyám visszakomolyodva folytatta. – Ha nem tartottunk volna ki annyira makacsul egymás mellett, még a hibák ellenére is, akkor most nem ülhetnék itt a verandán, és nem beszélgethetnék veled, a fiammal… – csuklott el hangja, és éreztem, ha képes lenne rá, most sírna.

– Szeretlek, anya! Köszönöm, köszönök neked mindent! – öleltem át szorosan, arcomat selymes, gesztenyebarna hajába temettem, majd mikor karjai körém záródtak és lassú, finom mozdulatokkal cirógatni kezdték hátam, újra úgy éreztem magam, mint kisgyermekkoromban.

– Én is szeretlek, fiam! Kérlek, gondold át a dolgokat, és hozd meg a számodra legjobb döntést. Ha tényleg nagyon szereted Bellst, minden áldozat megéri. Biztosan tudom, hogy már csak miatta is erős lennél, és képes leküzdeni bármilyen akadályt, amit az élet, vagy éppen saját démonod állítana elétek. Légy boldog, csak ennyit kérek! – lehelt egy csókot homlokomra, majd elengedve bement a házba.

– A… – akartam utána szólni, hogy itt hagyott valamit, de mikor jobban szemügyre vettem a lépcsőn felejtett dolgot, elhallgattam. Egy ambrózia virág feje volt, melynek korall vörös puha szirmai a kelő nappal együtt bontakoztak volna ki, hogy egész estig teljes pompájában tündököljön egy illatozó, virágokkal behintett réten. De ez a virág haldoklott azáltal, hogy elválasztották a számára életet jelentő szártól. Értelmetlen pusztulásra volt ítélve, akárcsak én, Bells nélkül.

A virággal a kezemben tápászkodtam fel a földől, majd a felkelő nap első sugarának mindent beragyogó fényénél léptem át a ház küszöbét, hogy meghozzam eddigi létem legnagyobb és legnehezebb döntését.

5. kép: – még aznap reggel…

– Bells? – néztem döbbenten Kedvesemre, aki miután kinyitottam a bejárati ajtót, belépett a házba, mire én még mindig hitetlenkedve egy jó kétlépésnyire eltávolodtam tőle. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy tényleg ő az. Hogy azok után, ami történt, amit tettem és mondtam, maga jött el újra hozzám, ráadásul épp mikor meghoztam a döntést.

– Szeretlek, Edward, szükségem van rád! – kezdte hadarva, mire bár lehetetlen volt, mégis úgy éreztem, mintha egy hatalmasat dobbant volna kővé dermedt szívem. – Nem érdekel ki vagy mi vagy, én akkor is feltétel nélk… – Hogy elhallgattassam, ajkaim gyorsan övéire nyomtam. Jelenleg nem érdekelt semmiféle magyarázat, nekem épp elég volt, hogy tudom, még mindig szeret és, hogy kellek neki, akárcsak ő nekem.

Az elmúlt pár órában kínszenvedve és rettegve a következményektől meghoztam egy nagy, felelősségteljes, komoly és nem csak rám, valamint a családomra kiható döntést. De még ha nem is határoztam volna úgy, hogy Bellsszel maradok – és miközben minden erőmmel azon leszek, hogy életben tartsam magam mellett, megpróbáljam őt a világ legboldogabb nőévé tenni –, ezek után biztos voltam benne, akkor sem lennék képes őt elhagyni, ha kényszerítenének is rá. Hisz Bells volt az én éltető száram, nélküle épp úgy elpusztultam volna, mint az a virág. Képtelen lettem volna nélküle élni. Ő volt az én Napom, akinek fénye és melegsége képes volt még az én kőszívem is felmelegíteni és megdobogtatni. Ő volt az egyetlen, aki mellett kinyílhattam, és erőfeszítések nélkül úgy lehettem önmagam, hogy nem is tudtam róla.

Először csak leheletfinoman ízlelgettem Szerelmem édes ajkait, vigyázva minden egyes mozdulatomra, nehogy kárt tegyek benne. Mintha csak egy porcelánbabát tartottam volna karjaim közt, majd mikor éreztem, egyre bátrabban viszonozza csókjaim, kezeim derekára simítottam, majd szorosan magamhoz húztam. Édes vanília és kókusz illata elöntötte orrom, leheletének bódító aromája pedig csak még jobban felborzolta az érzékeimet. Bells ezek után karjait nyakamba fűzte, miközben én is egyre bátrabb lettem, de még mindig figyelmes és óvatos. Nem szabadott elfelednem, hogy amellett, hogy mindent meg akarok adni az én angyalomnak és boldoggá tenni őt, életben is kell tartanom.

– Szeretlek, Bells! – suttogtam bőrének egy kisebb csókszünet beiktatásakor, melyre most nem csak Kedvesem, de az én vad zihálásom miatt is szükség volt. Szavaim hallatán Bells szíve szaporább ritmusra váltott, majd csillogó smaragdzöld szemeiből kibuggyantak az első könnycseppek.

– Én is szeretlek, feltétel nélkül! – mondta, mire boldog mosoly terült el arcomon, majd gyengéden lecsókoltam övéről könnyeit. Azonban mikor már épp visszahajoltam volna ajkaira, rájöttem, hogy már nem vagyunk egyedül. Igaz eddig nem vettem észre családom, így nem tudtam, mióta is figyelhetik kettősünket, de abban biztos voltam, hogy mindannyian jelen vannak a nappaliban.

– Tudod, hogy mindenki minket néz? – kérdeztem látván Bells kérdő és kissé ijedt tekintetét. Láttam szemeiben, hogy nem érti, miért nem csókolom meg újra, ahogyan azon félelmeit is, melyek abból fakadnak, hogy fél, újra elveszít, pedig nekem most már eszem ágában sem volt elengednem őt, soha többet.

– Nem érdekel! – emelte rám újra tekintetét, miután elnézve mellettem, ő maga is meggyőződött róla, tényleg mindenki minket figyel.

– Hát jó, mert engem sem! – vágtam rá nyomban, végtelenül boldogan, majd újból nekiestem ajkai ízlelgetésének, ami úgy tűnt Kedvesemnek nem elég, mert karjaival még közelebb húzva magához, gyorsabb iramot kezdett diktálni.

_____________________________

*Az ambrózia egy virág. A viszonzott szerelem jelképe.