New Sun - Sunrise - 5. fejezet

5. A BEISMERÉS

– MINDEN RENDBEN? – jött a kissé aggodalmas kérdés, mire bólintottam, majd amint kinyitotta, beszálltam a kocsiba, és miután bekötöttem magam, karba font kezekkel vártam, hogy végre eltűnjünk innen.

– Elárulod, min húztad így fel magad? – törte meg a csendet, mikor már messze jártunk otthonomtól.

– Lényegtelen – vágtam rá kissé gorombán, pedig vele aztán igazán nem akartam az lenni.

– Anyukád csak félt téged – mondta, mire felé kaptam tekintetem, mert hirtelen olyan érzésem támadt, mintha hallott volna és tudna mindent, de aztán persze rájöttem, hogy ha így lenne, ha tényleg tudná, hogy anyám miről beszélt, akkor biztosan nem így viselkedne.

– Ezt te nem értheted – fújtam ki keserűn a levegőt.

– De ha elmondanád, esetleg megérthetném – próbálkozott ravaszul, hogy kiszedje belőlem, ami megmosolyogtatott, és persze jól is esett, amiért törődik velem. – Azt mondják, ha az ember kibeszéli magából a dolgokat, akkor könnyebb lesz. Talán neked is meg kéne próbálnod. Nos?

– Csak anyám folytonos hülyeségein akadtam ki – mondtam, bár a hülyeség erre nem volt éppen a legmegfelelőbb kifejezés. Bár abban igazat kellett adnom anyámnak, hogy Edward udvarias, és persze helyes – méghozzá nagyon is –, de mi csak barátok vagyunk, na meg alig ismerem még. Nem is értettem, hogy anyám hogy gondolhatta, hogy mi… szóval hogy mi esetleg… ágyba bújunk – pirultam bele a feltételezésbe. Bár azt nem tagadhattam, hogy Edward tényleg tetszik nekem, ahogyan azt sem, hogy azt a sok kavargó érzést ő váltotta ki belőlem. Legbelül éreztem, már az elejétől fogva, hogy érzek valamit iránta, valamit, ami több mint, amit éreznem kéne egy egyszerű barát iránt, de hogy pontosan mi is ez az érzés, azt még nem tudtam – halkul el a belső hangom, ahogy ismét belemerültem érzéseim elemzésébe.

Olyan különös volt ez az érzés, és bár tudtam ilyet még soha sem éreztem, mégsem ijesztett meg az ismeretlen, mert hiszen hogy is ijedhettem volna meg valami olyantól, ami ennyire kellemes, nyugtató és melegséggel áraszt el. Már csak ha rágondoltam, jobban éreztem magam, és most ez különösen jól jött, mert elmémbe ismét visszakúszott anyám feltételezése, majd a következő percben a levegő a tüdőmben akadt, ahogy agyam leghátsó, elrejtett kis zugában, titkon és félve belegondoltam, mi lenne ha Edward és én… Nem, elég! – üvöltöttem fel azonnal magamban, ahogy a pikáns képek peregni kezdtek lelki szemeim előtt. Hagyd abba, elég legyen, Bells! – rivalltam rá magamra, és minden erőmmel próbáltam elűzni ezeket a gondolatokat elmémből.

– Minden rendben? – jött megint egy aggodalmas kérdés, és csak mikor felé fordítottam tekintetem jöttem rá, hogy egész testemben zihálok.

– Persze, minden – erőltettem egy mosolyt arcomra, majd megpróbáltam lassan lélegezve lenyugtatni magamat.

– Tudod – kezdett bele pár percnyi csend után. – minden szülő félti a gyermekét, azt hiszik, ha a világot nem is tudják megváltani, de a gyermeküket minden rossztól meg tudják óvni, talán még a széltől is – mondta mindkettőnk arcára mosolyt csalva. – De ez így természetes, ez benne van a… vérükben. Hidd el, a szüleid csak jót akarnak neked, ezért nem haragudhatsz rájuk – nézett rám, mire keserűn sóhajtva lesunytam fejem. Persze, igaza volt, én is tudtam, hogy a szüleim csak féltenek, de ennyire akkor sem kéne. Apám viselkedése néha már tényleg beteges, anyám pedig… na igen, ő is túlzásba tudta vinni a dolgokat, de mindketten akkor a legrosszabbak, ha egy fiúról van szó.

– Tudom – sziszegtem a fogaim közt, majd az út további részét csendben tettük meg.

Először akkor ámultam el, mikor megláttam a házukat, mely hatalmas volt és gyönyörű, majd mikor a garázsban leparkoltuk a kocsit, ahol másik öt gyönyörű és persze drága társa állt, majd végül mikor bementünk a házba, mely egyfajta méltóságot sugárzott. Az házban uralkodó világos színek és az egész déli homlokzatot beborító üveg csak még világosabbá és tágassá tette az amúgy is hatalmas házat. Mindenhol rend és ragyogó tisztaság uralkodott, és a szoba különböző pontjaiban elhelyezett kristályvázákban különféle virágok díszelegtek. A tágas nappaliból aztán egyenesen az emelet felé indultunk, a hosszú lépcsősort megmászva, melynek korlátja szinte teljesen üvegből volt, csak egy vékony, fehér keret szegélyezte azt. Az első emeleti lépcsőfordulóban egy pillanatra megint megtorpantam, és csak álmélkodtam tovább, miközben tekintetem furcsa tényre lett figyelmes, miszerint ezen az emeleten csak négy ajtó van, de nem volt időm ezen elmélkedni, mert Edward már majdnem fel is ért a következő emeletre. Gyorsan én is felsiettem, majd felérve a furcsa tény, még furcsább lett, mikor rájöttem, hogy ezen az emeleten is csak négy ajtó van.

– Mindenki ebben a házban lakik? – bukott ki belőlem a kérdés, mire hátranézve a válla fölött rám villantotta azt az édes félmosolyt, amitől azonnal zavarba jöttem, és inkább csendben követtem egészen a hosszú, faborítású folyosó végén lévő szobáig. – Ez a te szobád? – kérdeztem, mire, mint aki zavarban van, a padlóra szegezett tekintettel bólintott, majd intett a kezével, hogy menjek beljebb.

A déli homlokzat itt is teljesen üvegből volt, míg a szoba végében egy hatalmas kétszárnyú üvegajtó állt. Meglepő módon ebben a szobában inkább a fekete szín különféle tónusai uralkodtak, ellentétben a ház többi részével, bár itt is jelentős szerepet játszottak a világos színek. Edwardhoz hasonlóan én is kicsit zavarban voltam, mivel még sosem jártam egyetlen fiú szobájában sem. Mialatt igyekeztem mindent gyorsan szemügyre venni – a CD, DVD és könyv gyűjteményét, valamint a modern elektronikus cuccait –, láttam, hogy ellépve az ajtótól helyet foglal az íróasztal előtt álló széken. Nem tudtam, mit csináljak, így végül az üvegfal előtt elterülő kétszemélyes ágyhoz léptem.

– Szabad? – mutattam az ágyra, majd miután biccentett, levéve a cipőm törökülésben helyezkedtem el rajta. – És a többiek, ők hol vannak? – jutott hirtelen eszembe, hogy olyan csend van, ráadásul senkit sem láttam a házban, pedig az autók a garázsban álltak, persze hacsak nincs még több.

– Ők? Nos, ők most… kirándulnak.

– És te mért nem mentél velük? Ugye nem miattam? – kérdeztem kissé kétségbeesetten, mert nem vettem volna a szívemre, ha csak a nekem tett ígérete miatt nem ment volna el a családjával, másfelől viszont örültem neki, hogy inkább velem akarta tölteni az idejét.

– Nem, dehogy is. Egyszerűen csak nem volt kedvem.

– Vagy úgy – nyugodtam meg kissé válaszától. – Látom, szeretsz olvasni, na meg zenét hallgatni.

– Megnyugtatnak – felelte egyszerűen, majd felállva odasétált a CD-játszóhoz. – Milyen zenét szeretsz? – kérdezte felém fordulva, mire zavartan lehajtottam a fejem. – Mi a baj?

– Nos… De ugye nem nevetsz ki?

– Miért tenném? – kérdezte értetlenül.

– Mert a korombéliek nem szeretik a régi klasszikusokat, na meg a komolyzenét.

– Vagy úgy – mondta, majd visszafordult a lejátszóhoz. Ahogy sejtettem – szakadt fel mellkasomból egy mély és keserű sóhaj. Megint csak különcnek éreztem magam, és persze csalódottnak, amiért igazam lett, de legalább azt méltányolni tudtam benne, hogy magába fojtja nevetését. Letörve ültem az ágyon, a fekete szatén ágyneműhuzatot gyűrögetve, mígnem felcsendült egy ismerős szám, amire persze hirtelen felkaptam fejem.

– Csak nem Debussy? – kérdeztem hitetlenkedve, pedig igazából semmi kétségem nem fért hozzá. Annyira meglepődtem, mivel egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy korombéli fiúnak akad komolyzene is a gyűjteményébe, bár az is igaz volt, hogy Edwardot nem lehetett egy átlagos fiúnak nevezni. Mindig meg tudott lepni engem.

– A szüleim egyik kedvenc száma – ejtette ki nagyon gyengéden a szavakat, melyből éreztem, mennyire szereti őket, majd hirtelen, mint aki valami rosszat mondott volna, rám kapta tekintetét.

– Mi történt a… szüleiddel? – kérdeztem kissé félszegen, mert biztos voltam benne, hogy azért élnek a testvérével most Dr. Cullenékkel, mert történt velük valami.

– Autóbaleset – mondta lesunyt fejjel.

– Sajnálom.

– Mit szólnál, ha elkezdenénk a kidolgozást?

– Rendben – rebegtem, majd miután megmutatta, hol találom a megfelelő könyveket, melyekből többet le is vettem a polcról, visszatelepedtem velük az ágyra, majd a már odakészített papírra jegyzetelni kezdtem.

Már egy jó ideje csendben dolgoztunk, nekem pedig nem a feladat, hanem az jelentett nagy erőfeszítést, hogy ne nézzek folyton Edwardra, bár még így is néha-néha felé pillantottam, úgy téve, mint aki csak arra kíváncsi, hogyan halad. Az egyik ilyen alkalommal aztán észrevettem, hogy ő is éppen engem néz. Persze rögvest zavarba jöttem, majd gyorsan úgy tettem, mint aki csak is azért nézett rá, mert észrevette, hogy őt nézik.

– Mi az? – kérdeztem.

– Ü… Semmi – mosolygott rám, majd egyik pillanatról a másikra arca hirtelen eltorzult, testtartása feszült és merev lett, és a kezében tartott ceruza hangos reccsenéssel tört ketté, ahogyan ökölbe szorította kezeit.

– Edward, jól vagy? – kérdeztem szinte már üvöltve, annyira megijedtem. – Edward! – szólongattam egész testemben zihálva, de meg se rezzent, mire felugrottam az ágyról és gyors léptekkel átszelve a köztünk lévő távolságot odamentem hozzá. Most már az se érdekelt különösebben, hogy végre megszólalt, és egészen halk hangon biztosított róla, hogy jól van, majd megkért, hogy üljek vissza. Amint odaértem hozzá, letérdeltem elé a földre, majd kezeimet az ő ökölbe szorított kezeire helyeztem, melyek combjain pihentek. – Edward! – fürkésztem kétségbeesetten arcát, és örültem, mikor egy perccel később kitisztult aranyszín tekintetét enyémbe fúrta. – Jól vagy? – kérdeztem szinte már suttogva, mert alig jött ki hang a torkomon.

– Jól… azt hiszem – felelte kissé bizonytalanul, majd sóhajtva aprót rázott fején.

– Edward, mondd meg, de őszintén. Ugye nincs semmilyen komolyabb bajod?

– Nem, persze – vágta rá automatikusan, de kételkedésem láttán, és hogy mennyire komolyan kérdeztem, folytatta. – Elhiheted, nincs semmi komoly.

– Elhiszem, viszont akkor ki kéne vizsgáltatnod magad, hiszen ez már nem az első.

– Majd szólok Carlisle-nak.

– Rendben, de tényleg szólj neki!

– Miért aggódsz te ennyire miattam? – kérdezte váratlanul, mire elkaptam kezeim övéiről, mintha csak tüzes vassal égetnék azokat.

– Miért, baj, hogy aggódom? – kérdeztem zavartan, a padlót fixírozva.

– Nos… Azt hiszem nem. Hiszen végül is a barátok ezt csinálják, vagy nem? – kérdezte, mire felkaptam a fejem, egyenesen igéző aranybarna szemeibe nézve. Barátok – visszhangzott bennem a szó, a különös érzéseket mind felkavarva bennem. Tudtam, hogy erre vágytam már pár napja, hogy megismerhessem és barátok legyünk, de most valahogy mégsem elégedettséget éreztem, amiért sikerült, hanem inkább valamiféle csalódottságot.

– A barátok… Igen, a barátok ezt csinálják – szontyolodtam el, de hogy leplezzem érthetetlen csalódottságom, mosolyt erőltettem arcomra.

Nehéz volt fenntartani a látszatot, miszerint minden rendben, mikor a fejemben csak úgy kavarogtak a különös kérdések, melyekre adható válaszokban mindennél bizonytalanabb voltam. Nem értettem, mi változott meg tegnap óta – és persze még a ma reggelt is ide sorolhattam –, mikor még amiatt voltam boldog, hogy a mai nap után majd Edwardot is a barátomnak mondhatom, valamint éppen amiatt aggódtam, hogy ez talán még sem így lesz. Most pedig hogy már az volt, hogy ő maga mondta, és nem csak én állítottam, hogy barátok vagyunk, most csalódott voltam, mint aki nem erre vágyott. Nem értettem, miért érzem ezt, hogy miért nem elég már csak a barátsága – amit amúgy is csak alig pár órája tudhattam a magaménak –, ahogyan azt sem, miért érzem, de ami a legfontosabb, mi ez a bizarr és nagyon intenzív érzés iránta, mely nem hagy nyugodni, mely kitölti minden gondolatom, és ahelyett, hogy megijesztene ez az ismeretlen érzés, mindennél jobban vágyom rá.

Persze próbáltam nem erre gondolni, csakis a feladatra összpontosítani, de mióta Edward rosszul lett, majd kimondta a bűvös szót, barátok vagyunk, melyet követően újra nekiálltunk az irodalom kidolgozásnak, szinte egy szót sem tudtam leírni. Nem hagytak nyugodni a történtek, már éppen kezdtem volna megadni magam a kétségbeesésnek, és szégyenszemre sírásba kitörni, amiért saját magam sem értem, mi van velem, mikor is meghallottam egy ajtó csapódását. Az ijedségtől menten összerezzentem, majd rögvest Edward tekintetét kerestem, nyugtatásként, hogy tudjam, minden rendben – nem mintha attól féltem volna, nem is egy ajtó csapódott, hanem az égbolt szakadt ránk –, de mégis örültem, és kissé meg is nyugodtam, mikor tekintetem összetalálkozott az olvadt aranyéval.

– Hazajöttek a többiek – mondta nyugodtan, de látszott rajta, meglepődött, valószínűleg nem számított rájuk.

– Akkor, azt hiszem ideje indulnom – mondtam, miközben feltápászkodtam az ágyról, melyen hasaltam.

– Maradj még! – csattant fel azonnal, majd visszahalkítva hangját folytatta. – Kérlek! Szeretnélek bemutatni a családomnak, persze csak ha nincs ellenedre?

– Ami azt illeti végül is én is bemutattalak az enyémnek, szóval rendben – bólintottam rá, mire egy édes mosolyt kaptam, majd miután felvettem a cipőm elindultunk a földszint felé.

Ideges voltam, mivel nem éppen kellemes emlékek fűződnek hozzájuk, és ettől gyomrom egész kicsire zsugorodott, torkomban pedig gombóc keletkezett. Lesunyt tekintettel haladtam lefelé, mert tartottam tőle, ha menet közben látnám meg őket, képes lennék rá, és leesnék a lépcsőről. Miután az utolsó lépcsőfokot is elhagytam, még egy gyors pillantást vetettem Edwardra, aki közvetlen mellettem állt meg, majd a többiek felé fordultam.

A hatalmas nappali egy pillanatra zsúfoltnak tűnt, és mintha csak kiszippantották volna belőle az oxigént, hirtelen légszomjam támadt. A szobában minden szem rám szegeződött, mintha csak valami csodabogár lennék. Nagyot nyeltem, majd gyorsan végigfuttattam tekintetem a jelenlévőkön. Mind annyira gyönyörű volt és tökéletes, és persze mind annyira különböztek tőlem, hogy az szomorúsággal töltött el.

– Sziasztok. Milyen volt a kirándulás? – törte meg végül Edward a feszült csendet.

– Jó – válaszolta szűkszavúan az idősebb Edward, és hangja keménységétől kissé megremegtem.

– Az remek – mondta, majd hirtelen Nessie a semmiből ott termett előttem, és egyenesen a nyakamba vetette magát, melytől kissé megtántorodtam, de szerencsére nem estünk hanyatt, ami azért csoda volt. A tekintetek még mindig rám szegeződtek, így bármekkora is volt megdöbbenésem, amit Nessie keltett, zavarom túlszárnyalta azt.

– Szia Bells, örülök, hogy itt vagy – üdvözölt ragyogó és hatalmas mosollyal arcán, miután eleresztette nyakamat.

– Ü… Köszönöm. Én is örülök, hogy láthatlak – mondtam, majd ismét Edwardra pillantottam, aki valószínűleg látta, mennyire zavarban vagyok, így átvéve a szót, gyorsan bemutatott a családjának.

Nessie-t már ismertem többé-kevésbé, és egy elég kedves lánynak véltem, bár nekem kicsit túl közvetlen volt, de talán csak azért, mert nem voltam hozzászokva, hogy valaki így viselkedjen velem, ilyen nyíltan. Az első, akinek Edward bemutatott Alice volt, aki ugyancsak nagyon közvetlen volt velem, és megölelt. Nem is értettem, mi alapja a pletykáknak, és miért tartanak tőlük az iskolában, bár igaz Jasper kicsit kimért volt, de egyben amolyan régimódian udvarias is, ahogyan ott állt feszes, egyenes testtartással, hátratett kezekkel és komoly hangon egy Örvendeket rebegett el. Mellettük Rosalie és Emmett álltak, egy gyönyörű szépség és egy medveszerű fiú, akinek termete és arca komorsága kissé megijesztett, de még így sem annyira, mint a szépséges lány cikázó villámokkal tűzdelt tekintete. Látszott, hogy nem vagyok neki túl szimpatikus, ellenben Emmettel, aki miután megszólalt és elmosolyodott, már nem is tűnt olyan félelmetesnek, és aki megjegyezte becenevem hallatán, hogy így legalább meg tudnak majd különböztetni Bellától. Ezután Dr. Cullen és a felesége kerültek sorra a bemutatásban. Mindketten nagyon kedvesek voltak, Mrs. Cullen meg is kért rá, hogy szólítsam egyszerűen csak Esmének, míg a doktor egy Isten hozott itt, minálunkkal üdvözölt, amit követően Rosalie váratlanul felviharzott az emeletre. Emmett persze rögvest bocsánatot kért kedvese viselkedése miatt, majd utána sietett.

Bár bíztam benne, hogy vele nem ugyanaz lesz a helyzet, mint Melissával, de jelenleg sajnos nagyon úgy tűnt, ami igencsak lelombozott. Csüggedtségemből végül Bella hangja rázott fel, aki nyugtatásnak szánta szavait, miszerint ne is foglalkozzak Rosalie-val, mert ő már csak ilyen, de persze ez cseppet sem nyugtatott meg, ahogyan az sem, hogy az idősebb Edward bár udvarias volt, de az ő kimértsége, már inkább ellenszenv volt. Nem értettem miért van így, de az ő ellenérzésük sokkal rosszabbul esett, mint Melissáé és most már Hannáé együttvéve.

Miután megtörtént a bemutatás, úgy véltem jobb lesz, ha megyek, de mikor ezt bejelentettem, Nessie heves tiltakozásba kezdett, majd kérlelni, hogy maradjak még. Igazán jólesett, kedves lány volt, ráadásul éreztem, kezdem megkedvelni, és éppen emiatt sem akartam megbántani visszautasításommal, így örültem, mikor Edward megmentett a válaszadástól, a kidolgozás folytatására hivatkozva. Nessie persze kicsit csalódott volt, de pár pillanattal később már mosollyal az arcán ígértette meg velem, hogy valamelyik nap elmegyek vele vásárolni. Sejtettem, hogy nincs sok választásom, amit kedvesen Bella is megerősített, ráadásul figyelmeztetett, hogy Nessie-t elég nehéz kiengesztelni, így végül beleegyeztem. Persze boldog volt, amit jó volt látni, majd miután elrebegtem még egy nagyon örülök, hogy megismerkedtünket, meg se várva Edwardot felsiettem az emeletre, majd megálltam a szobájában lévő, nyitott kétszárnyú üvegajtó előtt, mely nem kis meglepetésemre egyenesen a szabadba nyílott, mindenféle erkély vagy párkány kísérete nélkül. Bár volt némi tériszonyom, de most mégsem tudtam ezzel különösebben foglalkozni, mert a gondolatok és érzések ismét kavarogni kezdtek bennem, szinte már tornádóként, mely úgy éreztem, lassacskán engem is magába szippant.

Annyira nem értettem, mi van velem mostanában. Mióta ideköltöztünk Forksba annyi minden megváltozott, többek között én is. Ezelőtt ha csak tehettem minden szabadidőmet tanulással vagy olvasással töltöttem és az iskolában is mindig odafigyeltem az órákon, most viszont! Minden szabad percemet gondolkodással töltöttem, és az elmúlt héten nem volt egyetlen olyan órám sem, melyen rendesen figyelni tudtam volna, mert mindig volt valami más, ami lefoglalta gondolataim, valami, ami összefüggésbe volt Edwarddal – ejtettem ki lágyan a nevét magamban, ugyanabban a percben, mikor egy hűvös kar fonódott derekam köré, melytől hirtelen összerezzentem.

– Semmi baj, csak én vagyok. Vigyázok, nehogy kiess még itt nekem a végén – mondta egy édes mosollyal arcán, miután először a derekam köré kulcsolt karra kaptam tekintetem, majd fel Rá.

– Köszönöm – mondtam alig hallhatóan, és kezem kézfejére simítottam, mely hasamon nyugodott, miközben tekintetemmel egy percre sem eresztettem el övét.

Boldogság, kétségbeesés, nyugalom, aggodalom… Percről-percre csak egyre több és több ellentétes érzéssel teltem meg, ahogyan ott álltunk, egymást tekintetébe mélyülve, és csak azt tudtam biztosan, hogy téves volt meglátásom, mert most már éreztem, nem az elmémben keletkezett tornádó, és még csak nem is világűrben fellelhető feketelyuk fog engem magába szippantani, hanem az ő igéző, aranybarna tekintete.

Annyira nem értettem magam. A furcsa viselkedéseim, az iskolában és az erdőben egyaránt, a különös gondolataim, melyek csak is körülötte forognak, azóta, hogy megismertem, és azt, hogy miért érzem, hogy kezdek nagyon is ragaszkodni hozzá. Nem tudtam mi lehet minderre a magyarázat, és azt sem, mitől változhattam így meg, mígnem szóra nyitotta a száját, és én önkéntelenül is, azonnal ajkaira kaptam tekintetem, mire a felismerés oly’ erővel vágott homlokon, hogy biztos voltam benne, ha Edward most nem állt volna mögöttem, menten hanyatt estem volna.

Hát persze! – csattantam fel magamban, és legszívesebben én magam vágtam volna homlokon saját magam, amiért csak most jöttem rá, erre a teljesen nyilvánvaló tényre. Nem is értettem, hogy miért csak most tudatosult bennem, ahogyan azt sem, hogy eddig miért nem gondoltam rá egyszer sem, mint lehetséges magyarázatra, mikor annyira nyilvánvaló, hogy szerelmes vagyok az ifjabb Edward Cullenbe!

– Ü… Min mosolyogsz? – kérdezte összevont szemöldökkel, mely az értetlenségét tükrözte, mire most már kitisztult tudattal és tekintettel, ismét szemeibe néztem, amitől persze azonnal zavarba is jöttem, így előre kapva tekintetem, mereven kezdtem kifelé bámulni a nyitott üvegajtón. Annyira meglepett a felismerés, és hogy mindezt be is mertem vallani magamnak, hogy észre se vettem, hogy elmosolyodtam.

Szerelmes… Edwardba? – kérdeztem hitetlenkedve magamtól, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy tényleg igaz, és szerelmes lennék. Nem, az nem lehet, ez csak vonzalom lesz, egyszerűen csak annyi, hogy vonzódom hozzá, és kész! – jelentettem ki magamban, de bármennyire is igyekeztem, nem tudtam meggyőzni magam efelől.

Bár nem tudtam pontosan mikor és hogyan is történt, talán szerelem volt első látásra, de ez mit se számított most már, hogy tudtam, szeretem őt… hogy életemben most először szerelmes vagyok. Mert az voltam, szerelmes, hiszen az ilyet megérzi az ember, még ha nekem bele is telt egy kis időbe, hogy rájöjjek, vagy csak éppen elfogadjam a nyilvánvaló tényt, melyet a szívemen kívül minden egyes porcikám már régóta tudott, csak éppen valami miatt elmém képtelen volt felfogni, ahogyan még most sem teljesen képes erre.

– Minden rendben? – kérdezte kissé aggodalmasan, mire bólintottam, mert éreztem képtelen lennék most megszólalni. Tudtam előbb át kell gondolnom mindent, méghozzá alaposan, mert hát a rossz döntések, csak még rosszabb dolgokat szülnek általában. – Bocsáss meg a családom miatt, de…

– Kérlek ne, ne szabadkozz, hiszen a családod nagyon kedves. Igazán boldog lehetsz, hogy ilyen nagy és szerető családod van – mondtam megelőzve a félreértéseket, és azt hogy őket hibáztassa, méghozzá ok nélkül az én hangulatom miatt.

– Hálás is vagyok érte – mondta teljes őszinteséggel, és olyan gyengédséggel hangjában, amilyennel még nem hallottam beszélni őt. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a családját, de vajon mi érez irántam? – bukott ki belőlem a kérdés, majd nagyot sóhajtva a vállára hajtottam fejemet, és mélyen beszívtam különleges édeskés illatát.

Néhány percig így álltunk, szótlanul, mialatt én teljesen kizártam mindent elmémből. Nem akartam most semmire sem gondolni, csak megpihenni, és egy kicsit élvezni a helyzetet, hogy vele lehetek, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz, főleg most, hogy már tisztában voltam érzéseimmel, még ha jócskán akad is mit átgondolnom ezzel az egésszel kapcsolatban. A percek sajnálatomra gyorsan teltek, és éreztem, ha még sokáig fenntartom ezt az állapotot, egyre nehezebben fogom tudni itt hagyni őt, így keserűn sóhajtva felemeltem fejem válláról, majd elvéve kezem is övéről, óvatosan megfordultam ölelésében.

– Ha megkérlek, hazavinnél? – kérdeztem, mire úgy tűnt kissé csalódott lett, bár nagy valószínűséggel ezt csak beképzeltem, mert rögvest bólintott, majd elindultunk hozzánk. – Köszönöm a szép napot, nagyon jól éreztem magam – mondtam a bejárati ajtó előtt állva, miután alig egy fél óra alatt haza is értünk.

– Én köszönöm, főleg azt, amit az erdőben mondtál, az…

– Nincs mit – szóltam közbe, látva nem igazán tudja mit is mondjon.

– Későre jár és kezd hűvös is lenni, jobb lesz, ha bemész, mielőtt még megfázol – mondta kedvesen, hangja pedig egészen lágy volt.

– Akkor… jó éjt.

– Jó éjt – köszöntünk el mindketten, de még egy jó percig csak néztük egymást, majd bár kelletlenül, de végül megszakítottam a szemkontaktust, és bementem a házba.

A fürdés, valamint az elalvásig húzódó periódusom elég hosszúra sikeredett a mai estén, mely idő alatt agyam folyamatosan zakatolt, válaszokat keresve minden létező kérdésemre.

Azt gondolná az ember, ha egyszer valaki megtalálja azt a bizonyos személyt, azonnal tudni fogja, hogy az szerelem, de nem így van, hiszen mint mindenhez, ehhez is idő kell, hogy tudatosuljon bennünk, tényleg szerelem, amit érzünk. Hiszen ez az érzés egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeljük, amilyennek a könyvekből és a filmekből megismertük. Ez az érzés sokkal összetettem annál, mintsem le lehessen írni egyetlen létező szóval is. Bár hiszek a szerelem első látásban – mindig is hittem –, és bár abban is biztos vagyok, hogy Edwardba már az első percbe beleszerettem, de mindent csak most értettem meg igazán, mert csak most forrott egy egésszé minden érzésem, mely kellett ahhoz, hogy megértsem mindazt a csodát, ami velem történt, mert hiszen a szerelem – legalábbis számomra – egy csoda.

– Egy… csoda – mondtam ásítva, és az ólomsúlyú álom, már magával is ragadott egy másik világába, ahol kérdések és félelmek nélkül lehettem együtt Edwarddal, egészen addig, míg hirtelen fel nem riadtam az éjszaka kellős közepén. Nem tudtam mi történhetett, de látva az ablak előtt fodrozódó függönyt, melyet valószínűleg az esti szellő lebbentett meg, morgolódva dőltem vissza az ágyamba, mert biztos voltam benne, hogy csak a szellő hűs fuvallata, mely bekúszott a szobámba, ébresztett fel legszebb álmomból. Persze ezek után bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam visszatérni a félbehagyott álmomba, ami még bosszúsabbá tett reggel, mikor felkeltem.

Mivel még csak alig múlt öt óra, és bár így hétvége lévén igazán lustálkodhattam volna még, de erre most egyszerűen képtelen voltam, így miután elvégeztem reggeli teendőim, a legnagyobb csendben a konyhába vonultam, hogy megreggelizek, mely alatt, egész végig csak a tegnapi napon történtek jártak ismét a fejemben. Az erdő, a bemutatás, a szobájában történtek, és akár csak az este, most is bekúszott elmémbe az a bizarr, és persze abszurd gondolat, hogy esetleg az idősebb Edward – akiről meglepetésemre kiderült, hogy bár a többiek az iskolában őt is Cullenként emlegetik, igazából Masen –, sokkal közelebbi kapcsolatban áll a két legfiatalabbik Cullennel. Hiszen Nessie-vel és a fiatalabbik Edwarddal, eléggé hasonlítanak, így ötölhetett fel bennem a tény, hogy talán igazából nem is a nagybátyjuk, mint ahogyan azt állítják, hanem az idősebbik testvérük. Persze tudtam, ez teljes képtelenség, hiszen miért hazudnának erről, na meg egyébként is, ki adná ugyanazt a nevet mindkét fiának. Ahogyan ez is, úgy az is teljesen nevetséges kósza gondolataim közé tartozott, hogy az ikrek nem csak az idősebb Edwardhoz hasonlítanak, hanem kicsit Bellához is – legalábbis némely vonásuk nagyon hasonlít egymáshoz –, akinek aztán meg főleg semmi köze nem volt hozzájuk, így ezeket a képtelen gondolataimat gyorsan el is hessegettem, méghozzá épp időben, még azelőtt, hogy apám belépett volta a konyha ajtaján.

– Jó reggelt kicsim, hogyhogy már ilyen korán fent vagy? – kérdezte meglepetten.

– Nem tudtam aludni – vontam meg vállam, majd a kávéfőzőhöz léptem, hogy elkészítsem neki szokásos reggeli kávéját.

– Az nem jó. Fejfájás, szédülés, ilyenek?

– Apa, jól vagyok, nem kell aggódni, egyszerűen csak nem tudtam már tovább aludni – igyekeztem megnyugtatni apámat, aki orvosként sokkal jobban felfújta az ilyesféle dolgokat, mint egy átlagos apa. Miután elkészítettem a kávéját, már indultam is volna vissza a szobámba, de megállított.

– Nem akarsz leülni egy kicsit? Olyan régen beszélgettünk – mondta, mire nagyot sóhajtva visszaléptem, majd a konyhapultnak támaszkodtam háttal.

– Na jó, essük túl rajta, ha lehet minél hamarabb, szóval mondd.

– Tényleg nem ülsz le? – mutatott a vele szemközti szék felé, de válasz helyett csak megráztam a fejem. – Na, jó – sóhajtott fel.

– Rátérhetnénk végre a lényegre? – kérdeztem türelmetlenül, miután a csészében lévő kanállal kezdett el piszmogni.

– Tudod… nem igazán tetszik nekem ez az Edward gyerek – rázott aprót fején, jelezvén nemtetszését.

– Azt mindjárt gondoltam – sóhajtottam keserűn, és igyekeztem továbbra is rezzenéstelen arckifejezést vágni, miközben persze belül már az összeomlás szélén voltam, amiért apám éppen azt a személyt nem kedvelte, akit én mindennél jobban. – Tegnap pedig nem így látszott – emlékeztettem előző napi viselkedésére Edwarddal, mely persze már akkor is furcsa volt.

– Nos… azóta átgondoltam a dolgot. Olyan sunyi szeme van – vonta össze szemöldökét és homlokán apró redők jelentek meg. – Jobb lesz, ha vigyázol vele, vagy ha…

– Na, azt már nem! – csattantam fel azonnal, ahogy tudatosult bennem, mit is akar kihozni ebből az egészből. – Nem szólhatsz bele, hogy kivel barátkozhatok és kivel nem! Ebbe nem! – jelentettem ki határozottan.

– Jól van, én csak azt mondtam, hogy vigyázz vele, és persze ne feledd, amit a fiúkról mondtam neked. Edward sem különb a többinél.

– Na, persze – mondtam kissé ironikusan, majd felvonultam a szobámba.

A nap nagyobbik részében az ágyon heverészve elmélkedtem, vagy éppen olvastam – már ha oda tudtam figyelni arra, ami le volt írva –, mígnem olyan két óra környékén felhívott Rebeca és elhívott moziba. Mivel nem volt jobb dolgom, valamint jó alkalomnak tűnt, hogy kicsit kiszelőztessem a fejem, így örömmel igent mondtam, majd kis készülődés után elindultam. Szerencsére a mozit könnyedén megtaláltam, majd miután Rebeca is megérkezett, felszerelkeztünk üdítővel és pattogatott kukoricával, majd beültünk a legújabb kasszasiker filmre. Nem kis bosszúságomra a film romantikus volt, melynek köszönhetően végképp nem tudtam másra gondolni, csakis Edwardra. Újabb két óra elmélkedés után végül beültünk a közeli pizzázóba, hogy egy kicsit elbeszélgessünk.

– Tényleg nem volt szép, hogy nem hívott meg téged – fejtette ki nemtetszését Rebeca, miután beszámolt a tegnapi buliról Melissánál.

– Nem igazán jövünk ki, na meg egyébként sem akartam elmenni.

– Akkor is, legalább megkérdezhetett volna.

– Jó ez így, meg amúgy is más dolgom volt.

– Na, ja, fogadjunk egész nap otthon ültél, és tanultál.

– Nem, dehogy is. Sétálni voltam – bukott ki belőlem az igazság.

– Az uncsi lehetett.

– Egyáltalán nem volt az – mondtam lágyan, miközben felvillantak előttem az erdőben történtek.

– Mitől pirultál el? – kérdezte értetlenkedve, mire felkaptam fejem, majd látva mosolyát, mely egyre szélesebb lett, zavaromban beharaptam alsó ajkam, és most már én is éreztem az arcomat elöntő forróságot. – Oh! – nyögött fel egy perccel később. – Csak nem? Csak nem egy fiúval mentél? Ki az? Ismerem? – kérdezgetett izgatottan, amitől csak még jobban zavarba jöttem. – Na, mondd már el, léci. Ha az a baj, esküszöm, hogy nem mondom el senkinek. Baráti becsszóra! – mondta egyik kezét szívére téve. Hirtelen még boldogabb lettem, amiért a barátjának nevezett, majd végül nagyot sóhajtva szóra nyitottam szám.

– De meg kell ígérned, hogy tényleg nem mondod el senkinek. Nem akarom, hogy a többiek félreértsék, mert egyáltalán nem az van, amire gondolsz, mi csak… mi csak barátok vagyunk – mondtam kissé keserűn, mert bármennyire is próbáltam ízlelgetni a szót, barátok, ha arra gondoltam, Edwarddal mi csak is barátok lehetünk, ez az egyetlen szó azonnal felért a legsavanyúbb citromba való harapással.

– Persze, megígérem, csak mondd már, ki a szerencsés, azaz akarom mondani, kivel voltál tegnap? – helyesbítette ki magát, de jól tudtam, hogy úgy is azt fogja gondolni, több van köztünk.

– A fiatalabbik Edward Cullennel – böktem végül ki nagy nehezen, mire Rebecának menten kikerekedtek a szemei és tátott szájjal bámult rám.

– Hűha! – nyögte végül ki pár perc kínos csend után. – Hát, ezt se gondoltam volna. Szóval akkor ti csak… barátok vagytok? – kérdezte zavartan, mire kelletlenül, de határozottan bólintottam. – Értem. Nos… örülök, hogy kijössz vele.

– Azt hittem ki fogsz akadni, ha megtudod, kivel voltam tegnap.

– Nos, ami igaz az igaz, eléggé megleptél, de nincs semmi okom rá, hogy kiakadjak, viszont abban igazad van, hogy ezt nem nagyon kéne hangoztatni a többiek előtt, mármint főleg Melissára és Hannára gondolok.

– Igen, tudom – feleltem lehangoltan, majd miután Rebeca megígérte, hogy köztünk marad, amit elmondok, én pedig amúgy is éreztem, el kell mondanom valakinek a dolgot, végül persze több részletet is kihagyva – mint például az erdőben történteket –, elmeséltem neki a tegnapi napomat. Elmondtam, hogy sétálni mentünk, majd miután bemutattam a szüleimnek, átmentünk hozzá és elkezdtünk az irodalom kidolgozást, majd miután ő is bemutatott a családjának, hazakísért. Rebeca persze egész idő alatt tátott szájjal figyelte beszámolóm, majd miután befejeztem, ajkait egy meglepett, ugyanakkor sokat sejtető Wow hagyta el.

– Válaszolj, de őszintén. Tetszik neked Edward? – kérdezte a parkolóban, miután annyira elbeszélgettük az időt, hogy már egészen beesteledett, így elérkezett az indulás ideje.

– Nos… ami azt illeti, igazán helyes fiú – mondtam, miközben éreztem, arcom ismét pír fedte be.

– Ezt nem vitatom – mondta mosolyogva. – Hát, bárhogy is alakuljon, tudd, hogy én neked drukkolok – kacsintott rám, mire elmosolyodtam, majd miután elköszöntünk, mindketten hazafelé vettük az irányt.

Eléggé fáradt voltam, úgy tűnt, kimerített ez a mai nap, így amint párnámra hajtottam fejem, már aludtam is. Álmomban ugyancsak pihentem, miközben a nap meleg sugarai arcomon táncoltak. Éreztem a puha selyem anyagát, mely bőrömhöz ért, a finom édeskés illatot, mely bekúszott orromba, de bármennyire is ismerős volt mindez, mégis valamiért egyben szokatlan is. Bár jó volt az a nyugalom, mely körülvett, az ismeretlen dolgok mégis kissé nyugtalanná tettek, így bár semmi kedvem nem volt felkelni, végül mégiscsak rászántam magam, és óvatosan kinyitottam szemem. Félve néztem körül az ismeretlen, mégis ismerős szobában, majd mikor tudatosult bennem, hol is vagyok, lélegzetem is elakadt. Edward szobájában voltam, az ágyában feküdtem, méghozzá egy szál csipkés hálóingben. Nem értettem, mit keresek itt, hogy hogyan kerültem ide, de a kérdéseim úgy tűntek egy időre megválaszolatlanul maradnak, mert amint alaposabban körülnéztem a szobában, észrevettem Edwardot. Most is ott ült, akárcsak a minap, az íróasztalánál, majd miközben folyamatosan engem nézett, elbűvölően bársonyos hangján megkérdezte, jól aludtam-e. Válaszolni akartam, és megkérdezni, hogy kerültem ide, de amint felállt a székről és elindult felém, torkomra forrt a szó, még nyelni is alig tudtam. Lassú léptekkel az ágyhoz sétált, majd miután helyet foglalt annak szélén, óvatosan egészen közel húzódott hozzám. Pontosan tudtam, mi következik most, és bár mindennél jobban vágytam hűsítő csókjára, mégis megijesztett kissé a tény. Gyorsan lehunytam szemem, bízva benne, talán ez segít, majd türelmesen vártam, hogy végre megcsókoljon, de puha ajkai helyett, csak valami nagyon hideget éreztem meg hirtelen karomon, melytől azonnal a hideg borzongás futott végig testemen, majd hirtelen felriadtam, de most már valóban.

Ismét a szobámban voltam, a saját ágyamban, az éjszaka közepén, és tudtam ezt már nem álmodom, hogy minden, ami szép volt, az volt az illúzió, ahogyan azt sem álmodom, hogy az a nyavalyás szellő volt az, mely már megint felébresztett legédesebb álmomból, melyre ismételten csak a függöny fodrozódásából jöttem rá. Szerencsére akárcsak az elmúlt éjjel, most is sikerült visszaaludnom, de mivel megint csak nem tudtam folytatni félbeszakadt álmomat, így reggel ismét morgolódva ébredtem. Bár az éjszaka nem alakult a legjobban, ráadásul az idő megint csak borús volt, de a kedvem mégsem ronthatta el semmi, miután tudatosult bennem, Edwarddal lesz közös az első órám.

Bár tudtam felesleges úgy sietnem, hiszen háromnegyednél úgysem érkezik meg előbb, mégis negyed nyolc után két perccel már ott álltam, a még szinte kihalt parkolóban, méghozzá közvetlen a tiltott helyek mellett. Hogy mulassam az időt, míg várok, átolvastam az eddig vetteket, majd ahogy azt sejtettem, háromnegyed után kicsivel, begördült a három csodaszép autó az iskola területére. Könyveimet gyorsan visszatettem a táskámba, majd leplezve izgatottságom álltam a kocsim hátuljának dőlve, és vártam, hogy végre újra láthassam őt. Miután mind a három autó leparkolt a szokásos helyén, majd kiszálltak, egy kissé félszeg Sziasztokot rebegtem el, mire többnyire mosolyt kaptam válaszként, valamint Nessie-től és Alice-től egy-egy Sziát, míg Rosalie és az idősebb Edward kifejezéstelen arccal néztek rám. Nagyot nyeltem, de nem akartam kimutatni se azt, hogy rosszul esik viselkedésük, se azt, hogy kissé tartok tőlük. Miután a fiatalabbik Edward kivételével, a többiek mind elindultak az iskola épületének irányába, ő felém vette az irányt. Ahogy egyre közelebb ért hozzám, szívem annál hevesebben kezdett verni, majd szinte kiugrott, mikor alig pár lépésnyire megálltam előttem. Félő volt, ha így folytatom, előbb lesz szívrohamom, mint egy korosodó idős embernek.

– Szia! Csak nem rám vártál? – hangja hitetlenül csengett.

– Szia! Miért, talán baj? – kérdeztem vissza.

– Az attól függ – vágta rá, és bár nem akartam, de mégis úgy éreztem, ez felhívás volt keringőre. Nem tudtam mit tegyek, legszívesebben lecsaptam volna ezt a magas labdát, de persze féltem megtenni. Micsoda egy gyáva nyúl vagy, Bells! – korholtam le magamat.

Mióta rájöttem, szerelmes vagyok belé, folyamatosan gondolkodtam, mi legyen, de mindannyiszor csak arra a következtetésre jutottam, hogy jobban meg kell őt ismernem, és közben remélni, kialakul valami kettőnk közt – persze a barátságnál több –, hiszen abban az egyben biztos voltam, sose mernék neki szerelmet vallani, félve a fájdalmas visszautasítástól.

– Arra gondoltam, mivel úgyis együtt lesz óránk, akár mehetnénk együtt is.

– Ez kedves – mosolygott. – De úgy érzem, van itt még valami – nézett rám fürkésző szemekkel, és tényleg volt még valami, persze a szerelmi vallomáson kívül.

– Nos… tényleg van itt még valami, amit be kell vallanom neked, de kérlek, ne akadj ki rám nagyon – mondtam kissé félve reakciójától.

– Mondd! – vágta rá, mire nagyot nyeltem, mielőtt belekezdtem.

– Szóval… tudom, hogy megígértem, nem mondom el senkinek a szombati dolgot, de tegnap mégis megszegtem ezt az ígéretem, és elmondtam Rebecának – sunytam le egy pillanatra bűnbánóan tekintetem, majd ismét felnézve rá, gyors magyarázkodásba kezdtem. – Sajnálom, de persze megígértettem vele, hogy senki másnak nem mondja el, és szerintem Rebeca szavatartó ember, szóval… – hagytam félbe mondatom, mert nem tudtam, mit is mondhatnék, így csak megvontam vállam.

– Ennyi? – kérdezte, mire nekem rögvest eszembe jutott, mi volt a múltkor, mikor ugyanezt kérdezte tőlem, így csak még jobban tartva reakciójától nyögtem ki végül egy halk igent. – Rendben – mondta mosolyogva, mire valószínűleg olyan értetlen fejet vághattam, hogy attól kezdett el kuncogni. – Mi az, csak nem azt hitted, hogy most komolyan megharagszom rád emiatt?

– Nos… az igazat megvallva, azt hittem, majd kiakadsz rám, amiért nem tartottam a szavam.

– Ez butaság. Nem fogok rád megharagudni emiatt. Az egészet csak azért találtam ki, mert jól tudom, hogyan viszonyulnak hozzám a barátaid, és nem akartam, hogy mert eljöttél velem, magyarázkodnod kelljen, és esetleg emiatt kellemetlenül érezd magad előttük. Tudod, a családomat és engem sem érdekel a többiek véleménye. Beszéljenek azt, amit akarnak, hiszen mindazzal a hazugsággal, amit összehordanak, csak magukat minősítik. Ha te szeretnéd elmondani a többieknek, hogy barátkozunk, akkor mondd csak el, engem nem zavar. Tudod fura, de a kezdeti ellenszenvemhez képest, úgy érzem, kezdelek megkedvelni – mondta, mire nem csak a lélegzetem akadt el, de biztos voltam benne, a szívem is megállt. A hatalmas aranybarna szemek csak úgy csillogtak, én pedig el sem akartam hinni, hogy azt mondta, kedvel, de miután tovább folytatta, kezdtem úgy érezni, mégsem úgy értette, amit mondott, mint ahogy hittem, vagyis inkább csak hinni akartam. – Nessie a minap azt mondta, te más vagy, mint a többi lány, és azt hiszem, igazat kell neki adnom. De persze ezt ne mondd el neki, különben elviselhetetlen lesz – nevetett, majd újra komolyan folytatta. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy… hogy örülök, hogy a barátom vagy – mondta ki a végszót, mire bennem menten köddé foszlott minden remény. Bár arról fogalmam se volt, Nessie hogyan is értette, hogy én más vagyok, mint a többi lány, de abban most már biztos voltam, hogy Edward miként is érti. Ő azt hitte, nekem nem tetszik úgy, mint a többieknek, hogy én nem akarok többet tőle, mint barátság, és valószínűleg éppen ez volt az, amiért velem kivételt tett, és barátkozott. Persze rögvest tudtam, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy ő csak a barátságomra vágyik, és semmi többre. Tudtam, bele kell törődnöm ebbe, de nem tudtam, mégis hogyan tehetném, mikor a szívem mást súg. – Minden rendben? – kérdezte visszarántva ezzel a rideg valóságba.

– Persze, és én is örülök, hogy a barátodnak tartasz – erőltettem mosolyt arcomra, mely viszonzásra is lelt, annyi különbséggel, hogy az övé nem volt erőltetett. Ezt követően egész órán csendben ültem mellett a padban.

– Amúgy akartam már kérdezni, hogy mikor fejezzük be a kidolgozást, mivel szombaton nem beszéltük meg – törte meg a csendet, miközben a következő órám terme felé kísért.

– Nos, nekem mindegy, én ráérek bármikor. Akár ma vagy holnap is jó.

– Értem, de a holnap nekem nem jó, családi ünnep lesz.

– Oh! Csak nem születésnap? – kérdeztem kíváncsian, mire bólintott. – És kié?

– Nessie-é.

– Az remek! Akkor majd holnap felköszöntöm – mosolyogtam, de már csak miután elváltunk tudatosult bennem, hogy ők ketten ikrek, ami azt jelenti, hogy neki is holnap lesz a születésnapja. Magamban nevetve ültem be a padba, mert biztos voltam benne, hogy direkt nem említette, ami nagyon is rávallott.

A következő két óra a tények új ismeretében eléggé fájdalmas volt, de mondhatni sikeres is, hiszen hogy ne gondoljak folyton Rá és a szomorú tényekre, inkább a tanárra figyeltem, és többé-kevésbé meg is értettem az anyagot, bár rájöttem, ha továbbra is kitűnő akarok maradni, ideje lesz nekiállnom otthon is tanulni.

– És te mit csináltál a hátvégén, Bells? – kérdezte Stella, miután Rebecával leültünk közéjük az asztalhoz a menzán.

– Nos… – kezdtem habogva, de bármennyire is próbálkoztam, hirtelen semmi sem jutott az eszembe az igazságon kívül.

– Képzeljétek! Megnéztük tegnap Bellsszel azt az új romantikus filmet, amiben az az oltári helyes pasi játszik – szólalt meg végül Rebeca, kihúzva ezzel a szorult helyzetből.

– Jaj, az nagyon jó film! Én már vagy háromszor láttam – legyintett Hanna, majd miután a többiek is csatlakoztak a filmről szóló beszélgetéshez, kissé kifújhattam magam, hiszen egy időre – bár reméltem végleg – elterelődött rólam a figyelem.

Míg ők mind a filmről és a pasiról beszélgettek – kivéve Andyt és Nedet, akik inkább a női főszereplőt részesítették előnyben –, az én gondolataim megint csak elkalandoztak, miközben a tányéromban lévő borsószemeket piszkálgattam villámmal. Alig akart lemenni egyetlen falat is a torkomon, szinte már fájt a nyelés attól a gombóctól, mely ott keletkezett, ráadásul Rebecával addig válogattunk az imént, míg végül üdítőt is elfelejtettem venni.

Pedig mit nem adnék most egy kortyért – sóhajtottam fel, és amint ezt kimondtam magamban, váratlanul a semmiből egy kéz nyúlt ki elém, a tálcám szélére helyezve egy kisüveges ásványvizet, melytől menten ledermedtem.

New Sun - Sunrise - 4. fejezet

4. ÉRINTÉS

– RENDBEN, MIÉRT IS NE – válaszoltam végül, miután ismét megjelent ajkán az az édes félmosoly, amitől szívem először ismét kihagyott egy ütemnyit, majd meglódult, kétszázat verve percenként.

– Ez remek – mondta még ragyogóbb mosollyal arcán, és most már úgy ziháltam legbelül, mint aki lefutotta a maratont, de persze igyekeztem ezt leplezni. Tudtam, ez nem normális reakció, hiszen csak egy kis sétáról van szó, ő pedig az idegenvezetőm lesz, nem pedig egy… randiról. És egyébként is, bár azt nem tagadhatom, hogy tetszik – mert hát kinek ne tetszene egy ilyen fiú –, de nem vagyok belé szerelmes, hiszen végül is még alig ismerem.

– Na és, hova mennénk? – kérdeztem izgatottsággal hangomban, amit egyszerűen képtelen voltam leplezni, de reméltem, ha ezt észre is veszi, azt nem, hogy mosolya mennyire elkápráztat valahányszor megjelenik arcán.

– Arra gondoltam… – kezdet bele, majd mint aki meggondolta magát hirtelen félbehagyta. A csalódottság azonnal úrrá lett rajtam, mert biztos voltam benne, hogy lemondja az egészet. Tudhattam volna, hogy túl szép mindez ahhoz, hogy igaz legyen, de én vagyok a hibás, hiszen nem szabadott volna már most ennyire beleélnem magam – szontyolodtam el. – Nem is. Legyen inkább meglepetés – fejezte be végül mondandóját, mire felcsillantak szemeim a boldogságtól, szívem pedig ismét hevesen kezdet verni. Tudtam jól, hogy nem kéne ennyire örülnöm, de képtelen voltam rá, mert bár legtöbbször elutasító volt és goromba, és csak néha kerekedett felül a kedvesebbik énje, de mégis volt benne valami… valami megmagyarázhatatlan, ami megfogott, és ami miatt percről-percre csak még jobban meg akartam ismerni.

– Rendben, csak mondd mikor és hol találkozzunk.

– Legyen szombat, és mondjuk tíz körül. A város szélén van egy elágazás, az egyik kivisz a városból Port Angeles felé, míg a másik bevisz az erdőbe. Találkozzunk ott.

– Rendben – feleltem boldogan, és mosolyom most már egyszerűen képtelen voltam letörölni arcomról.

– Viszont ha gondolod, nem muszáj elmondanod a barátaidnak, hogy mire készülünk, már csak Hanna miatt is – mondta, mire meglepődtem mennyire figyelmes, hogy még erre is gondolt.

Igaza volt, hiszen Hanna és Melissa már attól kiakadtak rám, hogy csak beszélgettem vele, így viszont bele se mertem abba gondolni mi lenne, ha megtudnák, hogy együtt megyünk valahova, még ha ez nem is randi. Bár Melissa igazából cseppet sem érdekelt, de Hanna más volt. Vele nem akartam összeveszni, mert úgy éreztem még lehetünk barátok, és mint azok biztos voltam benne, megtudnánk beszélni ezt az egész Edward-dolgot. Másfelől pedig az is igaz, hogy nem tartozok nekik semmiféle beszámolóval a szabadidőmet illetőleg.

– Ez igaz – sóhajtottam keserűn. – Nincs kedvem civakodni, szóval nem szólok nekik.

– Nos, akkor ezt megtárgyaltuk.

– Meg – feleltem, majd lezárva a témát mindketten előre fordultunk.

A tanár éppen a reneszánsz angol irodalomról beszélt, holott én még azt sem vettem észre, hogy bejött. Boldog voltam, ami egyfelől érthető volt, hiszen úgy nézet ki lesznek barátaim, és hogy Edwardot is közéjük sorolhatom majd, akivel ráadásul már közös programot is szerveztünk a hétvégére, ami így már nem is lesz olyan unalmas. Viszont másfelől éreztem túlságosan is boldog vagyok, ami már egy kis aggodalomra adott okot, mivel ismertem magamat. Tudtam, mennyire bele tudom élni magam valamibe, és azt is tudtam, mennyire csalódott tudok lenni, ha az a valami mégsem úgy alakul, ahogyan gondoltam. Talán ezért is voltam inkább pesszimista, mert jól tudtam, velem nem történhetnek jó dolgok az életben.

Bár a pesszimizmusom megakadályozta, hogy felhőtlenül boldog legyek, mégis egész órán csak a holnapi napon járt az eszem. Olyan furcsa és persze egyben meglepő volt, hogy elhívott, mikor egész héten úgy viselkedett velem, mint aki le akar koptatni, most pedig mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, inkább még több időt akart velem tölteni. Persze nem volt kifogásom ez ellen, de egy kicsit mégis furcsálltam a dolgot.

Az óra hamar eltelt, amit sajnáltam, hiszen az egyetlen közös óránk volt a mai napon, de Mr. Morise tett róla, hogy ne törjek le nagyon, mikor az óra végén kiosztotta a kidolgozandó témákat a párok között. Mivel ezen az órán nem igen ismertem mást, na meg jó alkalomnak tűnt, hogy még jobban megismerjem és barátok legyünk, így bátorkodtam megkérdezni, nem lenne-e a párom, mire egy határozott igent kaptam válaszul, ami elégedettséggel öntötte el a mellkasom.

A tanár William Shakespeare-t osztotta ki nekünk, akinek műveit nem mellesleg nagyon is szerettem, de mivel a leadásig majdnem két hét volt még, így egyelőre nem is beszéltünk róla, hogy mikor kezdünk neki, ami jelenleg nem zavart, hiszen holnap úgy is találkozunk.

A következő órán aztán Rebeca szóvá tette, hogy látja rajtam, nagyon feldobott vagyok, de hiába nem hitte el, és kérdezte újra és újra mitől, annál többet nem kapott válaszként, hogy mert itt a hétvége. Ezek után próbáltam teljesen magamba fojtani örömöm, hogy legalább a többiek ne kérdezősködjenek, ami sikerült is, de végül otthon anyámnak megint csak feltűnt. Sajnálatomra ő nem volt egy könnyű eset, tudtam ő se éri be annyival, mint Rebeca, így neki bár csak részben, de elmondtam az igazságot, miszerint egy évfolyamtársammal megyek el holnap sétálni. Ez igaz is volt, csak éppen azt hagytam ki a beszámolómból, hogy az illető egy fiú, mert jól tudtam, hogy míg ő kombinálni kezdene, addig apám jönne a szokásos hegyi beszédével a fiú-lány kapcsolatokról, nekem pedig egyik sem hiányzott.

Nagy szerencsémre aztán a telefon éppen akkor csengett, mikor anyám az illető kiléte felől kezdet el kérdezősködni, így megmentve engem attól, hogy komolyabban hazudnom keljen. Míg ő telefonált, felmentem a szobámba, hogy ne is kelljen többet a holnapról beszélnem. Szerencsémre a szüleim – többek között azt is – tiszteletben tartották, hogy az én szobám, az én magánszférám, ahova visszavonulva nem kellett attól tartanom, hogy majd utánam jönnek azért, hogy tovább faggassanak.

Leplezni izgatottságom könnyebb dolognak bizonyult – még ha anyám és Rebeca észre is vette –, mint visszafogni magam, főként gondolataim, melyek csak Edward és a holnap körül forogtak. Szinte egész éjjel elmélkedtem, főként a héten történtekről, és a saját érzéseimről, amik még magam előtt is rejtélyesek voltak. Bár alig aludtam valamit, reggel hatkor mégis – mint aki tizenkét órát pihent – frissen és üdén pattantam ki az ágyból, és lázas készülődésbe kezdtem, annak ellenére, hogy az este megfogadtam, nem viszem túlzásba, és nem várok sokat ettől a mai naptól, nehogy a végén túl nagyot keljen csalódnom, ami nálam több mint elképzelhető volt.

Reggeli teendőim most valahogy hosszabbnak bizonyultak, mégis időm nagyobbik részét az öltözködés, azaz pontosabban a megfelelő ruha kiválasztása töltötte ki. Tudtam, ez csak egy szimpla találkozó, ráadásul úgy nézet ki, hogy még az időjárás se kedvez nekünk, hiszen a hatalmas szürke fellegekből bármikor számítani lehetett egy kiadós záporra, de mégis legalább egy kicsit tetszeni akartam neki, még ha csak baráti szemmel is. Hiszen végül is nő vagyok – tettem hozzá kissé félszegen.

Lassan elérkezett az indulás ideje, és mivel nem akartam elkésni befejeztem a válogatást – végül egy egyszerű farmernál maradtam és egy hosszú ujjú, fehér pulóvernél, melynek egy nagyobbacska „V” alakú kivágás volt az elején, és egy vékony dzsekit vettem –, majd elköszönve gyorsan szüleimtől, hogy még csak véletlenül se legyen idejük faggatni, elindultam.

A megbeszélt helyet nem volt nehéz megtalálni, hiszen csak követnem kellett a főutat, és az idővel is úgy tűnt jól gazdálkodtam, így már csak arra kellett figyelnem, hogy legalább Edwardnak ne mutassam ki, mennyire izgatott, azaz most már inkább feldobott vagyok e miatt a találkozó miatt.

Már messziről láttam őt és a kocsiját is, mely az útszélén parkolt, közel az erdőhöz. A kereszteződésnél letérve aztán gyorsan én is leparkoltam mellette az enyémet. Mély lélegzetvételekkel lenyugtatva magam szálltam ki, majd egyenesen felé indultam, mialatt alaposan szemügyre vettem. Most is, akárcsak a héten egy fekete farmer volt rajta és egy fekete szövetkabát, mely alatt egy krémszínű inget viselt, haja pedig hozta szokásos kócosságát.

– Szia – köszöntöttem mosolyogva. – Remélem, nem késtem.

– Dehogy is. Pont időbe érkeztél – mosolygott vissza rám, ami segített kezdeti zavaromon. – Akkor, mehetünk?

– Persze. Hogy tervezed, hova menjünk?

– Gondoltam, sétálhatnánk egyet az erdőben kezdésnek, nagyon szép ott ilyenkor minden.

– Rendben, menjünk – bólintottam rá tervére, mivel szerettem a természetet, na meg igazából mindegy volt hol beszélgetünk, csak megismerhessem, majd elindultunk befelé az erdőbe.

Egy ideig csendben haladtunk a turistáknak kijelölt ösvényen, majd később Edward tanácsára letérve róla folytattuk utunk be, egészen az erdő mélye felé ahol már egyáltalán nem lehetett hallani a város, és a főúton közlekedő autók zaját, csak a különféle madarak hangos csicsergését, és a talpunk alatt lévő kavicsok és gallyak ropogását. Nem tudtam pontosan mennyi ideje, de biztos voltam benne, hogy már órák óta sétálunk, mert már igencsak kezdtem fáradni, amit Edward is észrevett, így még pár percnyi séta után végül megálltunk. Míg ő az egyik fának támaszkodva pihent meg, addig én leültem egy kidőlt fatörzsre, és amíg kicsit kifújtam magam, körbenéztem.

Amíg csak a szem ellátott, hatalmas vénséges vén fák vettek körül minket. A törzsüket vastag moharéteg fedte, akárcsak a kisebb-nagyobb sziklák egy részét, és néhol még a talajt is, melyből nagylevelű zöldellő páfrányok nőttek ki, beterítve szinte mindent, amiből látszott is, hogy ide soha sem érnek el a nap, melegséget árasztó sugarai. Mindezt pedig beborította a nagy csendesség, melyben csak a lágy szellő susogását lehetett hallani, ahogy a fák ágait mozgatja, és csak néha lehetett felfedezni egy-egy madár hangját, amit az erdő mélye felé haladva már egyre ritkábban hallhattunk.

Lélegzetem még mindig szabálytalan volt, bár már jó pár perce csak pihentem. Tudtam, hogy engem néz, bár látni nem láttam, de éreztem tekintetét a hátamon. Az igazat megvallva kissé csalódott voltam, hiszen elsősorban azért mondtam igent meghívására és jöttem el vele, mert beszélgetni akartam és megismerni. Megismerni azt a fiút, aki ekkora rejtély mindenki számára, és persze tagadhatatlan, hogy nekem ez nagyon is tetszik benne – többek között persze. Viszont mióta megérkeztem és elindultunk erre a kis túrára – holott bár Forks tényleg szép vidék volt, de legalábbis jelenleg egy cseppet sem érdekelt –, két szónál többet nem váltottunk egymással, pedig annyi kérdésem lett volna hozzá, és annyi mindent akartam mondani neki, amire az éjszaka folyamán jöttem rá.

– Tudod, először kissé féltem, vagyis inkább csak tartottam tőled – kezdtem bele gondolataim zavaros mondandójába, mivel éreztem ennél megfelelőbb alkalom nem lesz rá. Kicsit vártam, de nem szólt semmit, így hát folytattam. – Néha olyan mogorva és elutasító voltál velem, amikor én csak kedvesen közeledni próbáltam feléd, de aztán megismertem a kedvesebbik éned, és végül rájöttem, hogy az a másik én, pusztán csak egy álca. Egy álca, melyet el akarsz hitetni a külvilággal, és ami éppen arra szolgál, hogy ne ismerjék meg mások az igazi valódat. – Még mindig nem szólalt meg, de most valahogy örültem is neki, hiszen ki tudja mi lenne a hirtelen támadt bátorságommal, ha meghallanám, vagy látnám, és éppen emiatt sem fordultam felé. – Sokat gondolkodtam, hogy vajon ez mire jó, hogy miért akarod mindenkivel elhitetni, hogy téged semmi és senki sem érdekel, hogy miért vagy mindenkivel ennyire rideg, aki csak egy kicsit is közeledni próbál feléd, míg végül az este rájöttem, és megértettelek.

– Megértettél? – kérdezte halkan és értetlenül. – És mégis mire jöttél rá?

– Arra, hogy mindezt csak azért csinálod, mert félsz bárkit is igazán közel engedni magadhoz. Hogy félsz barátkozni, mert te is ugyan azon mész keresztül, mint én.

– Ezt mégis hogy érted? – kérdezte jól kihallható kíváncsisággal hangjában, ami egy kis elégedettséggel töltött el, amiért fel tudtam kelteni a figyelmét.

– Tudod, ha nem szeretsz valakit, annak nem fájhat az elvesztése, viszont ha szeretsz… na igen, ez az amiért én is félek barátkozni – fújtam ki keserűn a levegőt, mert saját szavaim igazsága szomorúsággal tölt el. – Tudom, hogy ez így butaság, ahogyan az is, hogy az éppen aktuális otthonom is félek megszeretni, mert már előre tartok attól, mi lesz akkor, ha onnan is tovább kell állnunk. Nem akarok mindannyiszor megszeretni valamit és valakiket, majd elveszteni őket és örökre magamban hordozni a hiányuk hagyta tüskéket – csuklott el hangom, és a szemeimben összegyűlt könnyek lassanként, égető érzést hagyva maguk után áztatni kezdték arcomat.

– Bells! – hallatszódott alig hallhatón nevem, de éreztem, hogy még van bennem, és ha nem adom ki most magamból, akkor egyszer csak megfojt, így nem törődve Edwarddal – és azzal, hogy miket gondolhat most rólam – folytattam.

– Újnak lenni valahol nem éppen a legjobb dolog, főleg ha az ember alapjában véve sem egy könnyen barátkozós típus – mondtam sírós hangon, kissé szipogva, mialatt kézfejemmel letöröltem könnyeim. – Tudod, bár sose voltam egy népszerű lány, mindig is kitűntem a többiek közül, bárhol is laktunk, de azért mindig volt egy-két jó barátom, de mégsem azok az igazi barátok. Sose értettek meg igazán – sóhajtottam ismét keserűen.– Én igyekeztem, tényleg igyekeztem. Minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy megpróbáljak alkalmazkodni hozzájuk, de amikor ezt tettem, nem voltam önmagam. Nem éreztem, hogy én, ÉN lennék – kezdtek ismét potyogni könnyeim, de nem engedhettem el még jobban magam. – Mint már mondtam, sokat költöztünk, emiatt mindig én voltam az új lány a suliban. Igazából sose fogadtak be rendesen, bár nem is volt idejük rá, hiszen mire igazán beilleszkedhettem volna, és ők elfogadhattak volna, már tovább is kellett állnunk… Hát ezért félek barátkozni, mert tudom, egyszer úgyis el kell mennem, és akkor még több tüskével élnem tovább – fejeztem be mondandóm, és attól, hogy mindezt kiadhattam magamból, hogy elmondhattam olyasvalakinek, aki valószínűleg megért – hiszen mondhatni sorstársak vagyunk –, éreztem, hogy megkönnyebbültem.

Mialatt vártam reakciójára – bár kissé félve, mivel nem tudtam, tényleg jó ötlet volt-e ennyire megnyílnom valaki előtt –, próbáltam eltüntetni a sírás nyomait arcomról, bár tudtam vörösre sírt szemeim úgy is elárulnak. Csak vártam és vártam, de nem szólalt meg, amitől kissé megijedtem. Nem tudtam mit gondoljak, így bár nem akartam, de mégis megfordultam, hogy láthassam.

Már nem a fánál állt, hanem sokkal közelebb hozzám, de nem ez volt a meglepő, sokkal inkább tekintete, mely a távolba meredt. Néztem őt, de meg se rezzent, mire megint csak aggódni kezdtem miatta, mint a múltkor. Hirtelen átvillant elmémen, hogy esetleg valami baja van. Hogy talán beteg, és emiatt viselkedett néha olyan furcsán, amik igazából rosszullétek voltak, amiket persze büszkeségből leplezni próbált mások előtt. Saját feltételezésemtől persze, mely igencsak reálisnak tűnt, megrémültem, és csak még jobban elfogott az aggódás. Nem akartam, hogy bármi baja essen, főleg nem itt, az erdő mélyén, ahol aztán még csak segítséget sem tudok hívni, ha csak valami csoda folytán el nem ér ide is a térerő, hogy használni tudjam mobilom.

Gyors léptekkel mentem oda hozzá, majd alig egy lépésnyire megállva előtte, aggódva figyeltem. Tekintete fátyolos volt, lélegzete pedig túl szapora. Most már egyre biztosabb voltam benne, hogy rosszul van, emiatt pedig a kétségbeesés egyre jobban úrrá lett rajtam.

Először nem tudtam mit kéne csinálnom, majd alig egy pillanattal később már abban nem voltam biztos, amit csinálok. Egyik kezem ösztönösen emeltem fel, majd azt lassan és finoman helyeztem falfehér és kissé hűvös arcára. Érintésemtől úgy tűnt, tekintete kezd kitisztulni, ami megnyugvással töltött el, majd mikor láttam visszatért a fény szemébe, mellyel most már engem nézet, arcomat elöntötte a forróság, pírt varázsolva rá.

Zavarban voltam a helyzettől, de kezem mégsem tudtam levenni arcáról, mert úgy éreztem mintha oda lenne ragasztva, vagy mintha azt is az a bizonyos mágnes vonzaná, mely tekintetemet is folyton magához vonzza. Csak álltunk ott szótlanul, egymás tekintetébe mélyülve, mialatt az érzések csak úgy kavarogtak bennem. Edward annyira más volt, és nemcsak azért mert sorstársak voltunk.

Mialatt a különös és sokrétű érzéseimen elmélkedtem, melyeket igyekeztem kibogozni – mivel még magam sem értettem őket igazán –, egy lágy szellő, mely elsuhant mellettünk, meglebbentette leengedett hajam. Edward egy pillanatra lehunyta szemeit, de mire ismét aggódni kezdhettem volna érte, már ki is nyitotta. Most még sokkal gyengédebben nézet rám, mint eddig, majd lélegzetem hirtelen elakadt, mikor tekintete ajkamra vándorolt. Alig egy pillanatig tartott az egész, majd ismét tekintetembe fúrta övét, de bennem mégis megmozdult valami. Szívem érhetetlen gyorsasággal kezdet el verni, ajkam pedig remegni kezdett. Nem értettem mi van velem, és ez nem csak gondolataimra vonatkozott. Egyszerűen nem voltam olyankor ura önmagamnak, ha vele voltam, ahogyan most sem.

Remegő alsó ajkam beharaptam, mialatt szabad kezem kissé remegve emeltem fel, majd lassan kinyúlva felé, megérintettem mutatóujjammal ajkát, mire lehunyta szemeit. Nem értettem magam, és azt sem honnan vettem a bátorságot mindehhez, csak azt tudtam, hogy a késztetés annyira erős, hogy tekintetem én is ajkaira vessem, de mikor ezt megtettem, éreztem, hogy én nem érem be ennyivel, mert én meg is akarom érinteni ajkait. Agyam persze tudta, hogy ez nem helyes, hogy nem kéne, de kezem mintha önálló életet élt volna, lassan, finom mozdulatokkal rajzolta körül, először felső, majd alsó ajkát.

Annyira érzéki volt számomra ez a pillanat, hogy végül annyira megijedtem saját magamtól és a bennem kavargó bizarr érzésektől, melyek egy pillanatra szinte teljesen átvették az uralmat felettem – abba pedig már bele se mertem gondolni Edward miket képzelhet most rólam –, hogy hirtelen elkaptam kezem ajkáról, majd ugyan ezt akartam tenni a másikkal is, mely egész eddig arcán nyugodott, de kezemhez kapva, megakadályozott ebben.

Egy pillanatig csak néztem rá értetlenül, de mikor ismét rám emelte gyengéd tekintetét, már egyáltalán nem akartam tiltakozni, és bár keze még mindig enyémen volt, visszatartva azt, már egyáltalán nem szándékoztam levenni arcáról. Mikor erre valószínűleg ő is rájött, lassan elengedte kezem, majd ugyan azzal a lendülettel most ő nyúlt ki felém, megérintve végül nyakamat.

Ismét elakadó lélegzettel figyeltem, ahogyan hűvös keze egy pillanatra megnyugszik nyakamon, majd szinte már kínzó lassúsággal folytatja útját lefelé, hogy végül megállapodjon mellkasomon, éppen szívem felett, mely jelenleg oly’ hevesen dübörgött, hogy félő volt áttöri bordáim. Egész testemben belebizseregtem az érzésbe, miként pulóverem kivágásának köszönhetően még érintését is érezhettem bőrömön. Nem tudtam eldönteni, hogy most le kéne szidni magam, vagy megdicsérni, amiért mégis ennél a ruhadarabnál maradtam.

Ismételten csak álltunk, csendben, egymást nézve, mint aki tényleg attól tart, szívem egyszer csak kiugrik helyéről – ami jelenlegi állapotomban nagyon is elképzelhetőnek tűnt –, ott tartotta kezét, mintha ezzel megakadályozhatná. Időérzékem bár sosem volt a legtökéletesebb, de jelenleg azt sem tudtam volna megmondani, hogy percek vagy esetleg órák teltek el így némán, egymás légzését figyelve. Végül mégis csak neki lett igaza, és szívverésem lassulni kezdett, bár még mindig túl szapora volt. Mihelyst ez a lassulás bekövetkezett, lassan elvette kezét mellkasomról, majd pár pillanattal később én is követtem példáját, és levettem kezem arcáról.

Nem tudtam mit is mondhatnék, hiszen annyi minden történt, ráadásul az érzéseim még magam előtt is rejtélyesek voltak, zavarom pedig mintha csak azzal, hogy elengedtem, visszatért volna. Legszívesebben elszaladtam volna, csak hogy ne is kelljen megtudnom milyen egy bugyuta libának tart, de mikor szóra nyitotta száját, már tudtam, hogy nem úszom meg a megaláztatást.

– Nincs kedved átjönni hozzánk? – kérdezte, mint mindig meglepve. Először nem is akartam hinni a fülemnek. Azt hittem majd egy érzelgős buta tyúknak fog nevezni és egyebeknek, és hogy azt mondja, soha többé nem akar látni, és megkér, hogy végre kopjak le róla, mindezek helyett pedig megkérdi, hogy nem akarok-e átmenni hozzájuk? – kérdeztem kissé hisztérikusan magamtól.

– Hogyan? – kérdeztem értetlenül, és ennyi volt minden, amit ki tudtam nyögni sokkos állapotomban, melybe kerültem.

– Úgy tűnik esni fog, ezért gondoltam séta helyett inkább elkezdhetnénk az irodalom kidolgozást, de persze ha nincs kedved…

– De, szívesen! – vágtam rá gyorsan, még mielőtt befejezhette volna, és már meg sem lepődtem furcsa reakciómon, csak éreztem arcomat ismét pír fedi be.

– Akkor menjünk – javasolta egy halvány mosoly kíséretében, majd miután bólintottam, visszafelé indultunk. Az út most valahogy sokkal rövidebbnek tűnt, mint idefelé jövet, a madarak pedig mintha csak felélénkültek volna, hangos énekükkel kísérték végig utunk. Egyedül csak a hűs esőszellőnek nem örültem, de még az se tudta elrontani jókedvem, hiszen Edwarddal voltam, ráadásul úgy tűnt ő is kedvel engem. – Szerintem felesleges két kocsival mennünk, ha gondolod, tegyük le a tiédet nálatok, majd később hazaviszlek – ajánlotta fel, amibe könnyedén bele is egyeztem, majd mindketten beszállva saját autónkba, elindultunk hozzánk.

Egész úton önkéntelenül is csak a történteken járt az agyam, így alig tudtam odafigyelni a vezetésre, melynek majdnem az lett a következménye, hogy még egy piroson is átmentem, de végül mégis csak szerencsésen megérkeztünk hozzánk. A kocsit gyorsan leparkoltam a felhajtón, majd odaintettem Edwardnak, aki a padka mellett állt meg, hogy várjon, csak beszaladok, és máris jövök.

Tudtam, ha a szüleim észreveszik odakint az autóm, és engem még sem találnak itthon, akkor nagyon ki lesznek. Elsősorban persze azért, mert féltenek, másodsorban viszont majd a miatt – persze csak miután végre megkerültem –, hogy miért nem szóltam nekik. Nem akartam, hogy aggódjanak, és persze hogy haragudjanak rám, így gyorsan bementem a házba, hogy szóljak nekik.

– Állj csak meg, kisasszony! – szólt utánam apám, miután köszöntem nekik, majd gyorsan elhadartam, hogy csak egy percre ugrottam haza, de már megyek is, és hogy majd később találkozunk, aztán már el is indultam kifelé. Hirtelen dermedtem mozdulatlanná, majd nagyot nyelve, összeszorított fogakkal sétáltam vissza a konyhába, ahol szüleim tartózkodtak.

– Igen, apa? – kérdeztem félve, a fogaim közt szűrve a szavakat.

– Ha szabad tudni, mégis hova mentek? – kérdezte felém se fordulva, még mindig a kezében tartott újságot olvasgatva.

– Csak… csak hozzájuk, megírni az irodalom házit.

– Itt mért nem jó?

– Apa, kérlek! – szóltam rá akadékoskodása miatt, mire anyám is besegített.

– Bob, kérlek!

– Jó legyen, de előbb szeretném megismerni a barátnőd – mondta, mire ismét nagyot nyeltem, majd a torkomban keletkezett gombóctól azt hittem megfulladok, ráadásul gyomrom is pillanatok alatt diónyi nagyságúra zsugorodott.

– A… a barátnőm? – Hangom kétségbeesett volt és alig hallható, mert Edward minden volt, csak éppen lány nem. Hirtelen mindenféle rémséges variáció átvillant elmémen, de mind ugyan úgy végződött, mégpedig, hogy Edward miután megismerte a szüleimet, főleg apámat, futva menekül innen, és persze tőlem is.

– Kicsim, csak nincs valami baj? – kérdezte anyám, valószínűleg falfehér arcomat látva.

– Nem… nincs.

– Akkor menj, hívd csak be, apádat pedig bízd csak rám – kacsintott rám cinkosul, mire apám egy szúrós pillantást küldött felé.

– Nos… az igazság az, hogy… – kezdtem bele a kínos vallomásba, miszerint Edward nem lány, hanem fiú. Méghozzá milyen fiú! – tettem hozzá sóhajtva, majd gondolatban szinte azonnal jól fejbe is vágtam magam, amiért ebben a helyzetben ilyenekre gondolok. – hogy ő nem egy lány… hanem egy… egy fiú – böktem nagy nehezen végül ki, mire apám szinte lecsapva az újságot az asztalra, hirtelen felém kapta tekintetét.

– Egy fiú? – kérdezte hitetlenül és kissé megemelt hangját.

– Tudom, mire gondoltok, de tévedtek! – kezdtem gyorsan magyarázkodásba. – Ő csak egy évfolyamtárs, egy egyszerű barát, aki nem mellesleg persze fiú, azonban úgy gondolom, ebben nincs semmi kivetnivaló. Hiszen végül is mért ne barátkozhatnék fiúkkal. Jó, persze tudom neked erről mi a véleményed apa, de hidd el, tévedsz, igenis…

– Hívd be! – csattant fel erélyesen apám hangja, mielőtt még befejezhettem volna meggyőző beszédem arról, hogy Edward csak egy egyszerű barát, és hogy apámnak nincs igaza abban, hogy fiú és lány között nem létezhet érdek nélküli barátság.

– Drágám, kérlek! – szólt rá kedvesen, mégis határozottan anyám, mire apám kissé duzzogva, felállt, majd maga előtt összefonva karjait, az ablakhoz sétált, egyenesen kifelé bámulva rajta. – Menj csak, hívd be, és ne aggódj! – nyugtatott anyám, mire kissé félve, de mégiscsak elindultam kifelé.

Szinte minden porcikám remegett, és az a pár lépés melyet a verandától kellett megtennem az autójáig, éveknek tűnt. Kínzó és aggodalommal teli éveknek. Olyan jól alakult eddig ez a nap. Jó volt Vele lenni és az is jó volt, hogy bármit is tettem vagy mondtam az erdőben, ő ahelyett, hogy elmenekült volna tőlem, inkább a nap további részét is velem akarta tölteni, de tudtam, ha apám hozza a formáját, akkor örülhetek, ha legalább messziről láthatom majd.

Mikor odaértem az autóhoz, remegő kézzel, félve kopogtam be az ablakon, majd miután leeresztette azt, még hangom is elcsuklott, úgy nyögtem ki a szavakat.

– Kérlek, ne ölj meg érte… – kezdtem esdeklőn. – de a szüleim kicsit régimódiak és persze nagyon féltenek.

– Nyögd már ki! – kérlelt nyugodtan. – Mégis mi a baj? Talán nem engednek el?

– Nem, nem erről van szó – vettem egy mély lélegzetet, majd kiböktem. – Szeretnének megismerni, főként azért, hogy tudják, kivel is van a lányuk egész nap.

– És persze azért, hogy tudják, milyen alakokkal is barátkozol, értettem én. Rendben, menjünk – felelte könnyedén, egy halvány mosollyal arcán, és már nyitotta is az ajtót. Hogy én mért is nem lepődöm már meg azon, hogy mindig az ellenkezőjét csinálja, vagy mondja annak, amire számítok – forgattam meg szemem. Bár tényleg nem lepődtem meg annyira, mint szoktam, de tudtam így is kissé értetlenül nézek rá.

Miután kiszállt, elindultunk befelé, mialatt én imádkoztam, hogy csak ezt éljem túl. Beérve egyenesen a konyha felé vettük az irányt – egy pillanatra úgy tűnt, mintha Edward pontosan tudná, merre kell menni, de persze ez lehetetlen volt, így ezt a kósza gondolatot gyorsan el is hessegettem –, majd odaérve mindketten megálltunk az ajtóban.

– Anya, apa! – kezdtem, mire mellkasomból egy mély sóhaj szakadt fel. – Ő itt Edward Cullen – mutattam be, mire mindketten ráemelték tekintetük.

– Örvendek, Edward Cullen vagyok – mutatkozott be igazán illedelmesen, ami megint csak meglepett, mert bár illett hozzá, de ellenben nem illett egy velem egykorú fiúhoz.

– Csak nem Dr. Carlisle Cullen fia vagy? – csillantak fel apám szemei, mire eszembe jutott, hogy ők ketten valószínűleg egy kórházban dolgoznak, ami akár még meg is könnyítheti a helyzetet, de legalábbis egy kis megnyugvást hozott számomra.

– Nem, én az unokaöccse vagyok.

– Vagy úgy. Hát… isten hozott itt minálunk – lépet közelebb hozzánk, majd nyújtotta felé kezét, mire azonnal gyanakvón kezdtem őt figyelni, mert ismertem, és éppen ezért tudtam, hogy ez így túl könnyen ment.

– Örvendek uram, Edward Cullen – fogtak kezet apámmal.

– Bob Sheen.

– Szia, én pedig Gill vagyok, Bells anyukája – lépet mellém anyám, finoman átkarolva vállam.

– Örvendek, asszonyom!

– Asszonyom? Kérlek, szólíts csak Gillnek – mosolygott rá anyám, mire megforgattam szemeim, majd közelebb hajolva hozzám, halkan fülembe suttogott. – Igazán udvarias és persze helyes fiú ez az Edward, nem gondolod?

– Anya! – csattantam fel azonnal, és nem éppen kedvesen néztem rá. – Azt hiszem jobb lesz, ha mi most megyünk. Majd később jövök – mondtam, majd ezzel lezárva a témát megfordultam és elindultam kifelé. Még hallottam, ahogyan Edward is elköszön, majd a lépteit mögöttem, de még mielőtt elérhettem volna a bejárati ajtót, anyám hangja állított meg. Hirtelen torpantam meg nevem hallatán, majd ugyan azzal a lendülettel visszafordultam és elindultam felé. – Csak egy perc – mondtam Edwardnak, elhaladva mellette. – Mi az? – kérdeztem anyámtól még mindig mellőzve a kedvességet.

– Kérlek, vigyázatok! – suttogta, és én azonnal értettem mire gondol, amitől először vészesen kikerekedtek szemeim, majd le kellett hunynom őket, hogy megnyugodhassak, és ne boruljak teljesen ki.

– Anya kérlek! Edwarddal mi csak barátok vagyunk – suttogtam én is, és reméltem Edward elég messze van ahhoz, hogy ne hallja miről beszélgetünk, mert az mindennél kínosabb lett volna, és akkor aztán tényleg nem csodáltam volna, ha futva menekül el tőlem.

– Kicsim, ugye tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz? – nyúlt volna kezem után, de idegesen elrántottam.

– Anya kérlek, hagyd abba! Na jó, én mentem! – jelentettem ki kicsit hangosabban és ingerülten.

– Hazajössz még ma?– kérdezte, mire nyomban hátat fordítva neki, mint egy felbőszült bika, fújtatva hagytam el a házat, meg sem állva Edward autójáig, melynek nekidőlve próbáltam lecsillapítani magam.