New Sun - Sunset - Prológus

Sziasztok!

Ezennel kezdetét veszi hát a Sunset, azaz a New Sun harmadik és egyben befejező kötete. :)

Mint említettem, változást hoz az új rész, ami mindjárt meg látjátok, hogy mit is takar. Bizakodom benne, hogy így is, továbbra is kedvetek lelitek majd a történetben. :)

Ha az oldalsávban, az utolsó Szereplő képe után lévő „SPOILER! Sunset szereplőkért katt!” feliratra kattintotok, akkor megtekinthetitek az új kötet szereplőit. (Első ízben csak hármat, később jelzem, ha bővül a gárda.)

A bejegyzés előtt pedig elolvashatjátok a Sunset kötethez választott idézetet, míg a bejegyzés végén megtaláljátok a hozzá választott számot.

A történetről előjáróban ennyit, viszont lenne még itt valami:

Először is, mint már írtam, válaszként többetek kérdésére, nem terveztem különösebb szünetet beiktatni a kötetek között. Viszont nem véletlenül egy héttel előbb hoztam a Prológust nektek! Úgy alakultak a dolgaim, hogy egy-két hétig nem igen lesz sajnos időm írni. Elhihetitek, nekem a legrosszabb, hiszen mindig tudom, hogy mennyire várjátok már a frisset. Valamint az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy le kell tisztáznom magamban a folytatás menetét, részleteit. Gondolom, azt ti se szeretnétek, ha az eddigiek után most csak úgy összecsapnám a dolgokat.

Viszont addig is, míg vártok (és nem jelentkezem legalább némi ízelítővel), szeretném figyelmetekbe ajánlani az egyik legkedvesebb barátném sajátszereplős történetét! Aminek miután végigkövettem megszületését, bétáztam és előolvastam, nekem elhihetitek: jó, igényes munka. És nem mellékesen jó pontnak számíthat részetekről, olvasók részéről, hogy az első kötet teljes egészében kész, így biztosan meglesz belőle a heti friss. :)

Ha kíváncsiak vagytok Freeb, Másvilág című történetére, akkor kattintsatok a képre, és már olvashatjátok is!

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszolni fogok, ne haragudjatok, hogy csúszom vele.

További szép hetet, ha nem találkoznánk, jó suli kezdést!

Jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

Prológus

(Rosetta szemszög)

„NÉZZ HOSSZAN EGY GYEREKARCRA, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.”

Egy vágy, egy lehetetlennek tűnő álom, egy szerelem boldogságának kiteljesülésének mondtak mindig szüleim. Szüleim, akikhez bár vérszerinti kötelék nem fűz, a létüknél is fontosabbnak tartanak. Vigyáztak rám, felneveltek miközben szívből szerettek, és én sose kérdeztem, ki vagyok valójában. Pedig volt választásom. De azt mondják jobb a múltat nem bolygatni, a féltve őrzött titkokat örökre édes homályba veszni hagyni.

Mindig azt hittem, két világ közé szorultam, de amikor végre megtehettem volna, mikor már biztosan tudtam, melyiket akarom választani, a múltam befolyásolta a jövőmet. Kérlelhetetlenül magával ragadott a sorsom…

Mára már tudom, a sorsunk nem véletlenül rendeltetett akképp, ahogyan megszülettünk, élünk, se akképp, ahogyan élni fogunk. Mondják, felesleges küzdenünk a végzetünk ellen, mert mindig veszíteni fogunk. Én mégis megpróbáltam szembeszegülni sorsom és lelkem parancsa ellen…

„Eszes lény az ember, tehát mérlegel: tegye, ne tegye. S közben kuncog benne a lélek: »Csak töprengj, okoskodj – dönteni úgyis én fogok, sőt már döntöttem is, ha te még nem is értesültél róla.«”

Hazudik, aki azt állítja, a szerelem nem válogat. Mert a szerelem igenis válogatós fajta! Keresi, kutatja oly sok között azt az egyet, aki neki rendeltetett. Ha megleli, eléri, hogy megtegyél érte bármit. Akár az életedet is áldozd kérés, gondolkodás nélkül. Érdekli ki vagy, s honnan jöttél, ám nem szabja gátját se társadalmi osztály, se faj, sem idő.

Az embereknek halandóságuknál fogva sokszor nincs idejük meglelni azt a bizonyosat. Kinek a világ összes nyelvén elmondhatnák: Szeretlek. Egy megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, mindent felülíró érzés egyetlen szóba sűrítve. Ami legszebben azon a nyelven szól, amit csak az a két, egymásra hangolt lélek ért.

_____________________________

*Az idézetek Ancsel Éva tollából származnak.

A New Sun - Sunset kötethez választott szám...

New Sun - Shine - Epilógus

Sziasztok!

Shine – Epilógus, DE NE FELEDJÉTEK, hamarosan jön a harmadik, befejező kötet, a Sunset. Ami némi változást hoz majd – melyről egyébként már tettem említést egy-két régebbi bejegyzésben –, de hogy milyet, az legyen meglepetés – már akinek. ;)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszoltam. :)

Még nincs vége a nyárnak, szóval további jó pancsolást és bulizást!

Valamint most is jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

Epilógus

A tizenötödik Cullen

– NÉZD, MAMI! – szaladt hozzám Andrew, kezében papírlapot lobogtatva.

– Nagyon szép, Kicsim – mondtam megcsodálva legújabb rajzát. Bizarrul élethű volt minden, amit papírra vetett, és nem csak azért, mert épp ma múlt öthetes.

A gyerekek fizikai növekedése alig észrevehető ütemben, de fokozatosan lassult, ellenben az elméjükkel. Andrew épp egy hetes volt, amikor beszélni kezdett, Cassie pedig még ugyanazon a napon követte a példáját. Az ő első szava a „farkas” volt. Tökéletes nyelvhelyességgel és kiejtéssel beszélt mindkettő már a legelejétől fogva. A kézügyességükről nem is beszélve, amit különleges érzékeiknek, elsősorban kifinomult látásuknak köszönhettek.

– Odaadom majd a nagymamának és a nagypapának, ha holnap átjönnek.

– Biztosan örülni fognak neki – mosolyogtam.

A szüleim imádták az unokájukat. Majd minden második nap átjöttek, hogy pár órát vele tölthessenek, hiszen olyan gyorsan változott, hogy ha kimaradt egy látogatás, következőleg alig ismertek rá. És szerencsére Andrew is odáig volt a nagyszüleiért.

Minden időmet a fiammal töltöttem – az estéket leszámítva. Sosem erőltettem, hogy tanuljon, szerettem volna, ha van normális gyermekkora, de ő élvezte. Két hetesen már több szót ismert, mint egy kisiskolás. Három hetesen pedig, mikor járni kezdett, már az írással és olvasással barátkozott.

Az első lépései kicsit sem hasonlítottak egy átlagos gyermek első lépéseihez. Tökéletes egyensúllyal bírt, és irigylésre méltó kecsességgel mozgott, a gyorsaságról nem is beszélve. Éppen a nappaliban voltam vele. Kedvesem a konyhába ment, hogy behozza az ebédjét. Andrew már nagyon türelmetlen volt, mikor pedig meghallotta, hogy az apja leállt Jasperrel beszélni, egyszerűen felpattant a szőnyegről, ahol az autóival játszott, és elindult a konyha felé. Innentől nem volt megállás. Ahogyan a kis Cassie számára se, aki a vártnál kicsivel korábban indult meg.

A két gyerek sokat játszott egymással – már ha a játszási folyamat alatt nem babázást és építőkockázást értünk. Andrew jó hatással volt Cassie-re, aki felnézett rá, így folyton utánozni próbálta – sikeresen. Ugyan csak két nap volt közöttük, méghozzá a kislány javára, mégis Andrew volt az idősebb fizikailag és szellemileg. Kat, Nahuel lányának elmesélése alapján tudtuk, hogy lassabb ütemű lesz a fejlődése, mint a fiamé, mivel, míg Andrew hét, Cassie tizenkét év alatt éri majd el a végleges kinézetének állapotát.

– Írok is rá – fogott gyorsan újra ceruzát a kezébe.

– Utána nekem is rajzolsz? – rebegtette rá Cassie hosszú, fekete pilláit. A kisasszony bármit el tudott érni, bármelyikünknél, ha így nézett ránk.

– Megint farkast? – Csücsörített Andrew, majd ide-oda húzta ajkát.

– De most kettőt és kölyköket – mutatta kis ujjaival a számot.

– Rendben, csak előbb még ráírom a dátumot. Ugye, Mami, ma péntek van?

– Igen. 2088. augusztus 13. péntek – feleltem, és figyeltem, ahogy a betűk és számok szépen ívelt formáját a papírra vési.

– Mami, igaz, hogy péntek tizenhárom szerencsétlen nap? – kérdezte Andrew váratlanul.

– Ezt honnan vetted?

– Emmett reggel kilépve a szobájából szerencsétlennek nevezte a napot.

– Nem kicsim, nem szerencsétlen.

– Akkor nem is kell tőle félni?

– Tudjátok, Emmett bácsi fél néhány dologtól, legfőképpen attól, ha Rose néni haragszik rá és egyedül kell aludnia – feleltem vigyorogva.

– Ahogy mondod – helyeselt Szerelmem hazaérkezve. Jót mulatott válaszomon.

– Mami! – nyújtózkodott Cassie, mire Nessie felkapva összevissza puszilgatta.

– Nézd Papi, rajzoltam egy Jeep Wranglert a nagypapáéknak – mutatta Andrew büszkén.

– Nagyon szép, Fiam – simogatta meg a fejét. – Vacsora után pedig játszunk majd a szatyorban lévő… – De befejezni már nem volt ideje. Andrew sebes volt, mint a villám, a papírzacskó pedig már hangos reccsenéssel szakadt is ketté kis kezei között.

– Nézd Mami, egy Audi R8 Spyder – mutatta fel ragyogó boldogsággal arcán. – Ha nagy leszek, nekem is lesz egy ilyenem. Köszönöm Papi!

– Szívesen. Örülök, hogy tetszik.

– Ezt is lerajzolhatom?

– Hát persze – mondtam, mire már futott is az asztalhoz.

– Nagy sikert aratott – lépett hozzám Szerelmem, hogy üdvözöljön.

– Tudod, hogy oda van értük, autóval mindig örömet tudsz szerezni neki.

– És neked mivel tudnék örömöt szerezni? – suttogta, finoman megharapva fülcimpám.

– Majd este kitaláljuk – leheltem vágyakozón. Egy csókot nyomtam ajkára, aztán fejemet a vállára hajtva és ölelésében szorosan hozzá bújva, boldogan mélyeket lélegeztem. Már nem volt messze a vacsora és az altatás, így a mi időnk sem.

– Mami, jön valaki. – Andrew hangja szakított ki végül ábrándozásomból. Felkaptam a fejem, ahogy Edward is. Nem vártunk senkit látogatóba.

– Jön valaki! – erősítette meg Kedvesem, mire az egész család a nappaliba sereglett egy szempillantás alatt. Nessie a lányát, én Andrew-t ölelve magamhoz húzódtunk hátrébb a bejárattól. Edward és Jacob is velünk tartott.

– Kik lehetnek azok ilyenkor? – kérdeztem nem titkolt rémülettel. Annyi biztos volt, hogy többen vannak, és az is, hogy nem mind vámpír. Egy egyenletesen verdeső szív hangja ragadta meg figyelmem. Em, Jazz és Rose mentek ajtót nyitni, míg mi többiek csendben, lélegzet visszafogva vártuk és figyeltünk feszülten a közeledőket.

Mind a három érkező nő nagyon magas volt. Járásuk és tartásuk macskaszerű. Hosszú végtagok, fekete hajfonat és arc. Állati bőrből készült ruhát viseltek. Andrew szorosan bújt hozzám karmazsinvörös íriszük láttán. A két elől álló nő a verandára érve egy-egy lépést tett oldalra, hogy a hátul lévő előre léphessen. Ekkor pillanthattuk meg mindnyájan a verdeső szív forrását.

A fiatalabbik olívzöld bőrű nő karjában egy rongyba csavart csecsemő pihent. Az apró csöppség, aki alig lehetet pár órás a méretéből ítélve, felsírt. Torkaszakadtából üvölteni kezdett, mire a rémült ábrázatot vágott nomád nő Rosalie kezébe nyomta a gyermeket, aki hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Arcán döbbenet, ijedelem és valami megmagyarázhatatlan érzelem cikázott abban a pillanatban, ahogy az aprócska gyermeket ösztönösen ringató karjaiba fogta.

– Kérünk, csinálj vele valamit, kedves Rosalie – mondta a nő esedezve, de Rose láthatóan kissé sokkos állapotba került. Talán a sötét vérttől, ami még mindig foltokban borította be a gyermeket, talán csak magától a nem várt eseménytől.

– Minden rendben, Lányom? – kérdezte Carlisle nevelt lánya mellé lépve, mindig nyugodt hangján. Rose bólintott, végig a babára szegezett tekintettel. – Átvegyem? – kérdezte, de Rosalie megrázta a fejét. – Emmett, vigyétek fel a babát. Fürdessétek meg és lássátok el, addig Alice elszalad neki tápszerért – utasította az említetteket, mire ki-ki a maga dolgát téve távozott, majd visszafordult a nőkhöz. – Kérlek, nézzétek el nekem, amiért ilyen udvariatlan vagyok, de mielőtt behívnálak benneteket, figyelmeztetnem kell, hogy egy alakváltó és két félvér gyermek tartózkodik a házban.

– Köszönjük, hogy felhívtad figyelmünket, kedves Carlisle – biccentett a legelöl álló nő. – A testvéreimmel azért jöttünk, hogy meglátogassunk benneteket, lévén eltelt már vagy tíz, húsz év is utolsó jövetelünk óta. Már csak a kis Renesmee miatt is felkészültünk a vér közelségére.

– Akkor legyetek hát üdvözölve. – Míg Carlisle beinvitálta a három nőt, Szerelmem a fülembe súgta kilétüket. Senna, Zafrina és Kachiri alkotta az Amazonok klánját, akikről talán a legkevesebbet sikerült megtudnom ezidáig. A Doktor, hogy oldja a hangulat feszültségét bemutatott minket egymásnak. Nessie és Edward is jól ismerte a három nomád nőt, akikkel pár perc után a gyerekek is barátságosan társalogtak.

– Zafrina, ha megkérlek, elmondanád nekünk, hogy mégis, hogyan került hozzátok az embergyermek? – érdeklődött Carlisle mindannyiunk nevében.

– Mint már említettem, látogatóba érkeztünk. Közös barátaink, a Denalik mondták, hogy itt találunk benneteket, így hát Alaszkából egyenesen erre vettük az irányt. Még nem léptük át a kanadai határt, mikor egy vajúdó asszony akadt utunkba – mesélte Zafrina. – Ismersz minket Carlisle, nem vagyunk rosszak, csak éppen nem vagyunk képesek azt az életmódot folytatni, amit ti – szabadkozott. – Az asszony segítséget kért tőlünk. Még emberi életemből maradtak emlékeim, ahogy legidősebbként a családomban segítettem anyámnak a testvéreim születésénél – révedt a múltba.

– Mi történt az asszonnyal?

– Érezhette, hogy nem fogja túlélni, mert arra kért bennünket, hogy mentsük meg a gyermekét. Mi valóban mindent megtettünk, holott erős volt a kísértés – nyelt nagyot. – Még azelőtt meghalt, hogy akárcsak átváltoztathattuk volna. Az asszonyt ezután eltemettük, az embergyereket pedig sietve elhoztuk hozzátok – mesélte.

– Helyesen cselekedtetek – mosolygott barátságosan Carlisle.

– Bells, talán megnézhetnéd, hogyan boldogul Rosalie odafent – intézte hozzám a szavakat az idősebb Edward. Sejtettem, hogy azért engem kért, mert látta, felzaklattak a hallottak és feszengek. Kellett némi idő, hogy megnyugodhassak és feloldódjak, így nem ellenkeztem. Illedelmesen elnézést kérve távoztam, természetesen a fiamat is magammal víve.

Egyenest Rose-ék szobájába mentem, bekopogtam, de a választ nem vártam meg, benyitottam. Még elkaptam, ahogy Rosalie a fürdőajtó félfájának dőlve nézi férjét, aki nagy beleéléssel gügyörészett és gagyarászott a csöppségnek. Valóban édesek voltak együtt, és a kicsi már nem is sírt. Rose folytatta a dolgát, mikor beléptem.

A hatalmas, gyöngyház fehér leplekbe öltöztetett baldachinos ágyhoz mentem. A baba egy bolyhos törölközőbe csavarva feküdt rajta. Rózsaszín bőre kicsit ráncos volt, pufók arcán és piros ajkain mosoly játszott, ahogy Emmett játékos grimaszolását figyelte. Letettem mellé Andrew-t, aki már nagyon mocorgott a karomban, mire a hatalmas tigriskő szerű szempár rá szegeződött.

– Nagyon szép baba – mosolyogtam én is rá az érdeklődő kis jövevényre.

– Ember gyerek – szúrta oda Rose, de az arca cseppet sem volt undok, mint ahogyan a hangja.

– Úgy hallom megjött Alice, felhozom a cuccokat – lépett el az ágytól Emmett. Még elkaptam pillantását, ahogy az ajtóból visszanézett szerelmére. Tekintete egyszerre volt gyengéd, féltő és szomorú. Felismertem a nézést, Edward is épp így tekintett rám, amikor kiderült, nem vagyok terhes, és ettől az összeomlás határára kerültem.

A pici erős tüdejéről tanúbizonyosságot téve újra rázendített. Rosalie arcán halvány ijedelem és tanácstalanság futott át. A karomba vettem az ordító csöppséget és szelíd ringatásába kezdtem. Hamar megnyugodott. Szép arca kisimult, kis ökleit leeresztette, barna tekintetét rám emelte. Megsimogattam kicsiny buksiját, és mosolyogva nyugtáztam, hogy ritkás fürtjei vörösen fénylenek.

Em percekkel később visszatért a szobába, kezében szatyrok lógtak. Rosalie nem mozdult. Pelenkát és törlőkendőt készítettem az ágyra. A kicsi édesen rúgkapált a lábaival és gőgicsélőn nevetgélt, ahogy csiklandozták a selymes kendők. Mikor végeztem, a szatyrokba túrva kihalásztam egy rózsaszín kis rugdalózót és belebújtattam a szép arcú pici lányt.

Már éppen nyúltam volna a tápszeres cumisüvegért, mikor szemem sarkából észrevettem Rosalie furcsa érzelemmel teli tekintetét. Végig minket figyelt, vágyakozón, ennek ellenére nem lépett közelebb.

– Fogd meg, kérlek – nyomtam ezzel Rose kezébe a babát. Nem féltem, mert tudtam, hogy az ösztönei nem hagynák, hogy elejtse, vagy bármi baja legyen az ő hibájából. Ösztönösen tudta azt is, hogyan kell tartani. – Etesd meg, nekem a fiamat kell – nyomtam a cumisüveget is a kezébe. Döbbenten állt.

Andrew már nyújtózkodott, értette, hogy megyünk. Miközben felvettem, szemem sarkából Rosalie-t figyeltem. Bátortalanul érintette a kicsi lány apró szájacskájához az üveget, de mikor az azonnal rákapott, és szuszogva enni kezdett, felbátorodott. Emmett közelebb lépett hozzájuk, tekintetük találkozott egy pillanatra Rose-zal. Éreztem ideje menni, hát csendben elhagytam a szobát.

– Nagyon szép Rosalie kislánya, szerinted is, Mami?

– Tessék? Hogy mondtad? – néztem a fiamra meglepetten, értetlenül. – Honnan veszed, hogy a baba…

– Miért, nem az? – kérdezte hatalmas zöld szemeit rám meresztve. Elgondolkoztatott.

Jól tudtam, hogy a családból Rosalie viselte legrosszabbul, hogy vámpír lett, hiszen így elvesztette az esélyt rá, hogy anya legyen, amit talán a legjobban akart a világon. Emmett mindent megtett kedveséért, megadott neki, csak hogy boldognak tudja, de önhibáján kívül a legfontosabbra nem volt képes…

– Mami, jól vagy? – rángatott vissza Andrew kissé aggódó hangja a valóságba. Még mindig a fejemben visszhangzottak szavai.

– Mit szólnál, ha elmennénk sétálni egyet? – Ki kellett szellőztetnem a fejem, még mielőtt hülyeséget tennék.

– A Papi is jön?

– Ha megkérjük, biztosan.

– Hurrá! – tapsikolt boldogan.

– Ne menj messze! – üvöltötte Edward a fiunk után, de az meg sem hallotta. Élvezte a futkározást a szabadban. – Szóval, mit terveltél ki? – vont kérdőre váratlanul. Elkerekedett a szemem. – Jól ismerlek már Szerelmem, látom, hogy forgatsz valamit abban a szép és okos kis fejedben – vigyorgott és egy csókot nyomott a homlokomra. Belül elpirultam. – Szóval, mibe kell a beleegyezésem adnom, és melléd állnom a többiekkel szemben?

– Nem kötelező, csak ha te is úgy találod jónak – néztem fel rá pilláimat sűrűn rebegtetve. Várakozón tekintett rám. – Andrew ma azt kérdezte tőlem, hogy a baba Rose-é-e.

– Igen, mind hallottuk – mondta, majd váratlanul megtorpant. – Várjunk csak! Ugye nem arra gondolsz, hogy…?

– Miért is ne? – vágtam gyorsan közbe.

– Mert ő egy… egy ember – próbált érvelni.

– Ember és nem mellesleg egy kisbaba, akinek családra van szüksége, de legelsősorban egy anyára!

– Ezt te se gondolhatod komolyan, hiszen mi…

– Vámpírok vagyunk, ez igaz, de tőlünk, legfőképp Rose-tól és Emmett-től minden szeretetet megkapna. Igaz, hogy nem lenne vér szerinti gyermek, de ez a család tudja a legjobban, hogy ez mennyire nem számít.

– Ilyen gyorsan megkedvelted volna a kislányt? – vonta fel szemöldökét.

– Ő egy tünemény, de Rosalie az leginkább, akit kedvelek, és akivel anyaként csak még inkább azonosulni tudok – feleltem és erre már ő se tudott mit mondani. Magához vont és megcsókolt, majd hirtelen szétrebbenve futni kezdtünk a zaj forrása felé.

– Nézd Mami, fogtam egy szarvast. Ügyes vagyok? – kérdezte Andrew csillogó szemekkel az állat mozdulatlan teteme mellett guggolva.

– Ne csinálj többet ilyet, értetted? – guggolt le mellé Szerelmem. Én képtelen voltam megmozdulni. A sírás kerülgetett. Már azt hittem…

– Ne fogjak szarvast?

– Nem, nem arra értettem. Csak ne tűnj el többet szó nélkül. Nagyon megijesztettél bennünket – magyarázta neki.

– Sajnálom, Papi – mondta bűnbánón és a nyakába csimpaszkodott. – Bocsánat, Mami – szaladt oda hozzám. Leguggoltam, magamhoz öleltem és megcsókoltam, miközben igyekeztem elhessegetni a gondolatot, mi lett volna, ha… – Olyan jó illata volt – pillantott hátra a válla felett.

– Éhes vagy, igaz? – simítottam végig ujjammal lefelé görbülő ajkain.

– Igen. Visszamegyünk?

– És mi lesz a szarvassal? – böktem fejemmel az állat felé, és még egy mosolyt is magamra erőltettem. Olyan gyorsan nőtt, és én annyira féltettem.

– Az enyém? – csillant fel ragyogó smaragd szeme.

– Te fogtad, tehát a tiéd. Na, menj – toltam meg, mire boldogan visszaszökdécselt az apja mellé, aki ellátta őt pár jó tanáccsal.

Büszke voltam az én okos és ügyes, na meg maszatos nagyfiamra, aki elsőre leterített egy háromszor akkora hímszarvast, mint ő maga. Miután jóllakott haza mentünk, ahol mindenkinek gyorsan elújságolta mit fogott, majd neki állt lerajzolni. Míg alkotott, felmentem Rose-ékhoz. Az Amazonok épp akkor készültek távozni, mikor beléptem. Emmett rám mosolygott, de nem a megszokott jókedvvel, aztán ő is elhagyta a szobát. Rose az ablaknál állt, kifelé bámult, az arca kifejezéstelen volt, de a tekintete… szomorú.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy az anyai örömökkel semmi sem érhet fel – fogtam neki mondanivalómnak kissé bátortalanul. – Én pedig azt, hogy ha tehetnék bármit annak érdekében, hogy te is megtud, milyen anyának lenni, egy percig sem haboznék – emlékeztettem, nem mintha egy vámpírnak erre szüksége lenne.

– Nyögd ki mit akarsz – csattant fel némileg ingerülten. Nagy levegőt vettem.

– Igaz, nem változtathatsz azon, ami vagy, van, amit jobb, ha megtanul elfogadni az ember lánya, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tehetnél meg bizonyos dolgokat azért, hogy olyan életed legyen, amilyet szeretnél. Tudom, mire vágysz, hát itt a kínálkozó lehetőség csak meg kéne ragadnod – bátorítottam, de még csak felém se nézett.

– Nem tudod, miket beszélsz – fújtatott.

– Nézd, Rose – váltottam még komolyabb hangvételre. – Bár nem a te véred folyna az ereiben, és nem is a te génijeidet hordozná magában, de te lennél az anyukája. Az egyetlen és igazi anyja, hiszen neki mindig is csak az számítana, hogy te nevelted fel, te óvtad és adtál neki értékeket. És ami a legfontosabb, hogy te tanítottad meg őt szeretni. – Rám nézett, hitetlenül, mint aki épelméjűségemet kérdőjelezi meg. – Mondd, hogy nem szeretnél az édesanyja lenni ennek a tüneményes kislánynak, és abbahagyom! – ajánlottam, de nem szólt semmit. – Csak mondd, és én örömmel adok meg neki minden szeretetet. Legalább Andrew-nak lenne kistestvére – mosolyogtam a gondolattól, de nem akartam elfeledni, miért is vagyok most itt.

– Őrültségeket beszélsz! Mi nem emberek vagyunk, Bells! – csattant fel.

– Ez igaz, nem vagyunk emberek, többségében vámpírok vagyunk – értettem egyet. – De nálunk szeretetben és anyagi jólétben sose szenvedne hiányt, arról nem is beszélve, hogy hol máshol lehetne nagyobb biztonságban, mint köztünk? Kérdem én, melyik a kockázatosabb: ha bekerülne a családunkba, ahol mindannyian bármit megtennénk a biztonságáért, vagy ha hagynánk, hogy a nagyvilág fogadja magába, ahol minden percben veszélynek lenne kitéve?

– Ne nevettesd ki magad – förmedt rám.

– Tudod, talán tényleg nevetséges vagyok, amiért ennyire szívemen viselem a boldogságodat. Hiszen mit is képzelek, a nagy Rosalie Lillian Hale magán kívül nem szeret mást, még a férjét se! – vágtam a képébe hirtelen felindulásból. – Nem, Miss Hale-t nem izgatja az az aprócska tény, hogy szerető férje bármit megadna azért, hogy boldognak láthassa az ő kis asszonykáját. Miss Szőkeség csak a saját nyomorával van elfoglalva, és nem is gondol bele, hogy a férje ugyanúgy szenved attól, hogy nem lehet gyermekük. Bármennyire is keménynek és nemtörődömnek, sérthetetlennek mutatja magát Emmett, ő is csak egy érző lény. A legnagyobb örömöt az okozná neki, ha téged végre igazán boldognak tudhatna, ami mind tudjuk, mikor válhatna lehetségessé – pillantottam a pici lányra, aki az ágyon, párnákkal körbevéve aludta az igazak gondtalan álmát. – Már csak az a kérdés, hogy te szereted-e annyira a férjed, amennyire ő téged?! – sóhajtottam.

Nem bíztam a sikerben, így nem is akartam megvárni válaszát. Még mielőtt bármit is reagálhatott volna finoman feltéptem az ajtót, ami mögött alig titkoltan Emmett hallgatózott, és bosszúsan levágtattam a földszintre.

– Fafejű! – szidtam Rose-t levetve magam az egyik fotelbe. Mindenki engem nézett, de nem érdekelt, ahogyan a fentről szűrődő hangfoszlányok sem, melyeket teljesen kizártam elmémből. Először csak fortyogtam magamban, aztán azon kezdtem elmélkedni, hogyan mondjam meg Edwardnak, hogy örökbe szeretném fogadni a picit. Gondolataim közül Andrew hangja szakított ki.

– Mami – rángatta meg finoman ruhám szegélyét, hogy rá figyeljek. – Mami, jól vagy? – kérdezte felnőttes aggodalommal.

– Persze, Kincsem – mosolyogtam rá. Az ölembe ültettem és egy csókot leheltem kis fejére. Nem volt csodálatosabb dolog a világon egy gyermeknél! – Mutasd, mit rajzoltál? – néztem a kezében tartott majd' fél tucat alkotásra.

– Ezt neked meg a Papinak rajzoltam. Ez az új autóm. Ezt pedig Cassie kérte – mutogatta őket egyesével.

– És ez? – néztem az utolsó lapra pingált képre, melyen egy gyönyörű, vörös színekben játszó Napnyugta elevenedett meg.

– Ezt Rosalie lányának rajzoltam. Rá is írtam a hátuljára – mutatta.

– És mit jelent az, hogy rosetta? – érdeklődtem a felirat láttán.

– Hát… – húzogatta ajkát csücsörítve, ahogy mindig –, csak túl hosszúnak találtam azt, hogy RosalieEmmett, ezért lerövidítettem.

– Ez aranyos – mosolyogtam. – És mi ez az „a” itt a végén? – mutattam a rosetta szó utolsó, cikornyás betűjére.

– Az Andrew akart lenni, csak nem fért már ki – vont vállat édesen. Nevetnem kellett. Aztán meghallottuk a lépteket és mind a lépcsősor irányába fordultunk.

– Ez azt jelenti, hogy szabad gratulálni? – érdeklődött Esme izgatottan.

– Nos… azt hiszem – bizonytalankodott Rose, majd tekintetét enyémbe fúrva szavak nélkül mondott köszönetet közbenjárásomért, holott már lemondtam a dologról.

– Tessék – nyújtotta át Andrew a rajzot Rose-nak, miután az újdonsült szülők fogadták a család minden egyes tagjának jókívánságait. – Ezt neki rajzoltam.

– Köszönöm, nagyon szép – vette el Rose, majd ő is legalább annyira értetlenül meredt a másik oldalon lévő írásra, mint én az imént.

– Hosszúnak találtam azt, hogy RosalieEmmett, ezért rövidítettem – közölte egyszerűen. Meg kellett zabálni, bár én elfogult voltam vele szemben.

– És mi lesz a pici neve? – faggatta őket Alice csilingelő hangján. Ez mindünket érdekelt, hát várakozón figyeltük őket.

– Nos… a neve… – vetett egy pillantást Rose a kezében tartott papírra, majd Emmettre és újra vissza ránk – A neve Rosetta Lillian Hale McCarty Cullen – közölte boldogan, és most először láttam igazi mosolyt játszani Rosalie Hale arcán. Azonban az ünnepléssel még várni kellett.

– Mi az, Alice? – néztünk mind egyszerre rá, mikor tekintete váratlanul a távolba révedt.

– A… a Volturi… látni kíván bennünket – lehelte végül alig hallható síri hangon.

_____________________________

*Rosetta Lillian Hale McCarty Cullen, született 2088. augusztus 13. (Rosetta=Rosalie+Emmett+Andrew)

pici Rosetta

Friss - Shine 26. fejezete

Sziasztok!
A blogspot rendszere már megint kicsit "fáradt", így nem jelezte a pár nappal ezelőtt felkerült New Sun - Shine - 26. fejezetét az irányítópultotokban. Aki esetleg még nem olvasta, annak jó olvasást kívánok hozzá! Akik pedig már igen, és akik véleményeztek, azoknak hálásan köszönöm! :)

No, és akkor gyorsan válaszolnék néhány olyan kérdésetekre, ami biztosan többeket érdekel:
- Először is nem lesz különösebb szünet a két kötet között. Bár nyár van, igyekszem úgy pihenni, intézni a dolgaimat, hogy közben tudjak hozni nektek frisst.
- Valamint igen, lesz időugrás a két kötet között, de hogy mekkora, azt nem árulom el. ;)

Ne feledjétek, hogy még mindig kíváncsi vagyok hányan, és milyen korosztályból olvastok, amit az oldalsáv tetején található közvélemény-kutatásos résznél tudtok felém jelezni szavazatotokkal.

SPOILER!
Ne feledjétek azt se, hogy amíg meg nem hozom a Sunset Prológusát, ha tudtok, akartok, segítsetek ötletelni, hogy ki is lehetne Andrew tökéletes megformálója?! :) (Természetesen már nagyként!)
(A javaslatokat itt az oldalon bármely fejezet alatt kommentként, vagy Facebookon, illetve mailben várom.)
SPOILER VÉGE!


A továbbiakban is kellemes nyarat kívánok!
Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

New Sun - Shine - 26. fejezet

Sziasztok!

Mint már említettem itt az „utolsó” fejezet, DE csak a Shine-nak. A folytatásban érkezik még egy Epilógus, amit a Sunset (befejező kötet) Prológusa követ, majd sorban a fejezetek. :)

Nekem az írás nem a munkám, hanem a szórakozásom! Köszönöm, hogy ezt annyian megértitek. ♥

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszoltam. :)

A továbbiakban is kellemes nyarat kívánok!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

Ui.: Addig is, míg meg nem hozom a Sunset Prológusát, ha tudtok, akartok, segítsetek ötletelni, hogy ki is lehetne Andrew tökéletes megformálója?! :) (Természetesen már nagyként!)

(A javaslatokat itt az oldalon bármely fejezet alatt kommentként, vagy Facebookon, illetve mailben várom.)

26. ZÁRJUK LE, AMIT LE KELL ZÁRNI

– NEM VAGY SZOMJAS?

– Nem. Tényleg nem – mondtam másodjára határozottabban. Tudtam, azért néz fürkészőn, mert ezt egy újszülött szájából hallani hitetlenségre ad okot. És valljuk be, joggal. – Minden rendben lesz, csak szeretném már átölelni Andrew-t.

– Hát persze, hogy minden rendben lesz – nyomott egy csókot Szerelmem homlokomra, mosolyogva, majd bekattintotta nadrágja övének kapcsát a helyére. Egy sóhaj szakadt fel a mellkasomból, olyan nehéz volt végignézni, ahogy felöltözik, és nem közbeavatkozni, kérni, hogy még maradjunk egy kicsit, csak még egy pár gyönyörteljes órára. De a fiam otthon várt rám, legalábbis nagyon reméltem, hogy neki is annyira hiányzom, mint ő nekem.

Míg én is magamra kaptam a ruháimat, tekintetem körbejárt a csöppet átrendezett tájon. Pár kidőlt fa kezdeti játszadozásunkra emlékeztetett, míg a leamortizált növényvilág szerelmes éjszakánkra. Szerelmes és vad éjszakánkra – helyesbítettem magamban, ahogy pillantásom meg-megállapodott a felszaggatott pázsiton és a földbe itt-ott vájt mélyedéseken. Ez figyelmeztetett, hogy még mielőtt visszaérünk, piszkáljam ki a körmeim alá szorult homokszemcséket. Ám ez igazából részletkérdés volt, hiszen így is, úgy is tudni fogja mindenki, miért maradtunk ki egész éjjel. A probléma ott leledzett, hogy míg kezdetben nem találtam a fehérneműmet, később, mikor szerencsésen ráleltem, akadályba ütköztem a visszaszerzését illetően.

– E… Edward – makogtam nevét mialatt értetlenül meredtem az egyik fa magasabb ágára, amin ott virított csipkés alsóneműm. El sem tudtam képzelni, hogyan kerülhetett oda, ahogy feltűnésmentes visszaszerzésére sem láttam megoldást.

– Jössz már? – szólt Kedvesem, már visszafelé tartva, így végül jobbnak láttam ott hagyni a ruhát és nagyot sóhajtva Edward után iramodtam.

– Mesélsz nekem a fiunkról? – kérdeztem mellé érve. Ujjaink összekulcsolódtak, az emberinél kicsit gyorsabb léptekben sétáltunk hazafelé, de ez az ütem volt immáron a természetes.

– Mit szeretnél tudni? – mosolygott rám.

– Nem is tudom… Igazából… mindent! – Nevetett.

– Ő egy… rendkívüli gyerek – kezdte olyan áhítattal, hogy ha még mindig képes lennék rá, a boldogságtól könnyek potyogtak volna a szememből.

– Szereted igaz? – kérdeztem, bár biztosan tudtam a választ.

– Andrew-t nem lehet nem szeretni, és nem csak mert a fiam – magyarázta, aztán előre meredt és elgondolkodva folytatta. – Tudom, hogy butaság volt tartanom tőle mi lesz, ha teherbe esel, elvégre anyám kétszer átment rajta és az óta már nem csak az orvostudomány lett fejlettebb, de a családom is több tapasztalattal bír e téren. Csak ez az egy volt, a bizonytalanság a biztonságodat illetően, ami nem hagyta, hogy igazán felhőtlenül tudjak örülni annak, apa leszek – vallotta be. – De amikor anyám a karomba adta a fiam… – Arcán mosoly, szemében boldog elragadtatás fénye játszott, ahogy visszaemlékezett a pillanatra a „szülőszobán”. – Nagyon hiányoztál már neki. Kérte, nem is, inkább követelte, hogy mindennap meséljek rólad.

– A fiamnak… hiányoztam? – nyílt tágra a szemem, a kényszerített légvételeim akadozóvá váltak.

– Nagyon szeret téged – mosolygott rám. – És nagyon hasonlít rád. Ugyanolyan makacs! – nevetett ismét.

– A szemei tündöklő smaragdok – emlékeztem vissza.

– Igen, teljesült a kívánságom, de te se panaszkodhatsz, kócos tincsei vörös színben játszanak.

– Mindkettőnkre hasonlít, igazságosan megosztva. – Egyetértően bólintott. – Edward, Andrew… ő termel mérget? –tudakoltam némi aggodalommal. Az élete, még ha ugyanúgy félvér is, mint Nessie, sokkal nehezebb lenne a méreg miatt. Noha nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy ő majd különbözik az átlagtól, elvégre születésekor Kedvesem is félvér volt és akárcsak Nahuel termel mérget.

– Nagyapa mindent elmond és kifejt majd, amire csak kíváncsi vagy. Gyere – fonta szorosabbra kezemen ujjai szorítását és gyorsabb tempót diktálva vezetett, hogy mielőbb otthon lehessünk.

Még mindig fintorogtam, noha nem is volt olyan nagyon kellemetlen a Jacobból áradó „ázott kutya” szag – ahogy azt a többiek nevezték. Szerencsére túlnyomó részt a vámpírokra jellemző édes, napfénnyel keveredett illat lengte be a házat. A nappali díványán ültem Andrew-val az ölemben, aki mindannyiszor hangosan felkacagott, ha sikerült elkapnia Edward ujját. Jó volt nézni, ahogyan életem, létem két legfontosabb férfija egymással játszik. Az egész család jelen volt. Örültem, hogy mind belátták, nem jelentek veszélyt senkire és így nem volt távolságtartás, se féltés. Nessie-t is újra átölelhettem, annyira jólesett, ahogyan Cassie puha, halvány rézszín bőrére újra csókot lehelni.

– Na, és hogy ment a vadászat? – érdeklődött Emmett. – Látom, a ruhád egyben maradt, ez aztán a teljesítmény, igaz Bella? – nevetett. Bella szeme szikrákat szórt felé.

– Bells nagyon ügyes volt – mondta büszkén Kedvesem.

– Aha, azt meghiszem – vigyorgott Em kajánul, és rájöttem, nem is a vadászatról volt itt szó. Ami Edwardnak is úgy tűnt leeshetett, mert édesanyjához hasonló pillantást lövellt nagybátyja felé.

– Úgy érzed, elbírsz a szomjaddal? – terelte Jasper némileg a témát.

– Nos… azt nem mondhatnám, hogy nem vagyok szomjas, de az égés a torkomban csillapodott és ez már egész elviselhető – fejtettem ki konkrét válasz helyett inkább, hogy mit érzek. Jazz elismerőn biccentett, amiért nem vágtam rá egyből az igenlő, részben hazug választ.

– Úgy hiszem, a gyerekek éhesek – lépett be a szobába az idősebb Edward nyomában Carlisle-lal. Már csak ők hiányoztak, noha épp a Doktor volt az, aki összehívott minket.

– Éhes vagy, Szépségem? – kérdezte Nessie a lányától, aki erre kis kezét édesanyja arcára helyezte. Csodálkozva néztem párosukat.

– Nagyon úgy tűnik, hogy Cassandra ugyan azon képességgel rendelkezik, mint Nessie – súgta oda Szerelmem felvilágosítva.

– Na, gyere te nagylegény, kapsz valami finomat – lépett elém Bella és a fiamért nyúlt, de én ösztönösen azon nyomban szorosabbra fontam körülötte a karom. – Csak megetetem, aztán visszahozom – mosolygott nyugtatón.

– Én szeretném megetetni – böktem ki anélkül, hogy átgondoltam volna.

– Szerelmem, Andrew is vérrel táplálkozik. Hagyjuk ezt inkább anyámra – próbált meggyőzni Edward.

– Tudom, de szeretnék a fiam életének a részese lenni minden téren. Bízzatok bennem, képes leszek uralkodni magamon – kértem őket. Először úgy tűnt Andrew az egyetlen, aki bízott bennem, ajkai mosolyra húzódtak, aztán Nessie visszahuppant mellém a díványra.

– Alice, behoznád a reggelijüket? – mosolygott Nővérkém is, Alice pedig némi habozás után behozott a konyhából két fémbögrét. Mindenki minket figyelt, én viszont hol Nessie-t, hol a fiamat, noha igazából nem volt szükségem példára, ösztönből éreztem mit és hogyan kell tennem. Természetesnek tűnt megetetnem a fiam, és közben egyszer se engedni a csábításnak. Már nem volt olyan nehéz megállni a lélegzést, mint ébredés után a legelső alkalommal. Figyelmem most csakis a fiamra irányult. Olyan ügyesen és mohón ivott. Kis kezei az enyémeken nyugodtak, irányította mennyire döntsem meg neki a bögrét, hogy az utolsó cseppeket is kiszürcsölhesse az aljáról.

– Mindjárt kidobom a taccsot – lélegzett mélyeket Jake, ahogy a gyerekeket figyelte. Mind jót derültünk rajta.

– Nagyapa, Bells arra kíváncsi, hogy Andrew is termel-e mérget – törte meg a nagy hallgatást Szerelmem, mikor a gyerkőcök végeztek a reggelijükkel.

– Ahogy Cassandránál, természetesen Andrew-nál is elvégeztem a tesztet, ami meglepő módon negatív lett – válaszolta nekem Carlisle.

– És ez akkor pontosan mit is jelent? – Idegesített, amikor úgy beszélt egy egyszerű dologról, hogy én abból egy kukkot se értsek. Pedig már kezdtem reménykedni benne, hogy ez vámpírként megváltozik, hiszen elmém sokkal fogékonyabb lesz, de nem így lett.

– Azt, hogy Andrew szervezetében a kétféle méreganyagból csak egy található meg. – Még mindig nem tudtam, hogy örüljek vagy sem. – Mint te is jól tudod – kezdett magyarázkodásba kedvemért – a mi fajtánknak nincs vérkeringése. Az ereinket méreg alapú folyadék járja át, ez látja el mindazon feladatot, amit az embereknél a vér. Ez szolgál kenőolajként a sejtek között lehetővé téve a mozgást, de ugyanez nedvesíti a szemünket is, emiatt is történt, hogy a kontaktlencse feloldódott egykor Bellánál. – Erre emlékeztem, Bella ugyanezen elv alapján adott magyarázatot arra, miért is nem védekezhettünk óvszerrel. – Nem mellékesen a táplálkozás során bevitt vér a méregnek köszönhetően a testünkben ugyanilyen folyadékká válik. Azonban van egy másfajta méreganyag is, ami kizárólag a szájban termelődik. Ez a nyálszerű nedv az egyedüli, ami valódi mérgező hatással lehet másokra, és ez az, ami Nahuelben és Edwardban megvan, de Renesmee-ben és Cassandrában már nincs, és Andrew-nál sincs.

– Tehát nem mérgező – összegeztem gyorsan, aztán megkönnyebbülve nagyot sóhajtottam.

– Lenne még itt valami – folytatta váratlanul, mikor már kezdtem volna örülni. Izmaim újra megfeszültek, ideges görcsben ültem ismét. – Jacobbal az este éppen azt taglaltuk, mennyiben hasonló a mi táplálkozási szokásunk az övékével, már amikor állatalakban vadásznak.

– Mondtam Doki, hogy a véres steak fogyasztás, meg a vérszívás nem egy és ugyan az – szólt közbe az említett.

– Tisztában vagyok vele Jacob, de ennek kapcsán felvetődött bennem valami Bells és Andrew különös esetét illetően – dörzsölte meg az állát. Megint az a mohó fény csillogott a tekintetében, ami minden egyes kutatás vagy elméletalkotás alkalmával. Carlisle a tudomány szerelmese, aki annak ellenére a racionalizmus talaján mozgott, és igyekezett ésszerű magyarázatot keresni mindenre, miközben ő az, akit a legtöbb megmagyarázhatatlan tény vett körül. – Emiatt is kértem tőled, hogy kóstold meg az emberi vért.

– Hogy mit csináltál? – guvadt ki Nessie szeme, de ezzel a reakcióval nem volt egyedül.

– Vallja be Doki, hogy élvezte a szívatásom. – Carlisle csak mosolygott.

– Hálás vagyok, amiért megtetted és még vért is adtál a további vizsgálatokhoz.

– A lányomért bármit! – mondta Jake erélyesen, és apai szerelemmel gyermekére tekintett.

– Tehát van egy elméleted, Nagyapa?

– Van, Edward. Igaz, alátámasztani még nem tudom, de amint elvégeztem a kellő vizsgálatokat, biztosabbat fogok tudni mondani. Ehhez viszont szükségem lesz a gyerekektől még vérre, tőled Bells pedig nyálmintára.

– Jó, jó, de mi az az elmélet? – sürgettem.

– Alig két nappal ezelőtt a gyerekektől levett vért megvizsgáltam, akárcsak nem is olyan régen a tiedet – kezdte. – A többiek már tudják, miszerint a mutációra való hajlamot mindketten a génjeikben hordozzák. – A szám elé kaptam a kezem, ez nem hangzott jól.

– Ne aggódj – lehelt egy csókot Edward a halántékomra, hogy megnyugtasson.

– Mindezt sejteni lehetett. – Egyetértően bólintottam, hiszen tisztán emlékeztem Carlisle egykori szavaira, miszerint majdhogynem biztosan továbbörökítem majd az alakváltásra hajlamos mutáns gént a gyermekembe. – Szerencsénkre viszont úgy tűnik, a két ellenséges gén jól megfér egymással. Persze ki tudja később… – kezdett bele, majd idegtépőn elharapta a folytatást. De nem is kellett, egyértelmű volt, mit akart mondani. – A magyarázat a furcsaságra minden bizonnyal mégiscsak a gének összeférhetetlenségében rejlik. Egyfajta különös mutációra gyanakszom. – Ez nekem magas volt. Még vámpírként is butának éreztem magam mellette.

– Apa, kérlek! – szólt rá az idősebb Edward nevelőapjára, talán mert hallotta ideges gondolataimat.

– Elnézést! – tekintett ránk bocsánatkérőn. – Tehát a teóriám szerint az alakváltásra hivatott gén és a vámpírméreg között mutáció alakult ki. Andrew-nál és Cassie-nél már magzati korban, nálad Bells pedig az átváltozás során. – Kezdtem még idegesebb lenni, mint sem megnyugodni. – Mivel mindannyitoknál jelen volt kezdettől fogva a farkasgén, nem pedig később, már vámpírként került a szervezetetekbe, ezért is férhet meg, nem oltva ki, vagy épp viaskodva egymással a kettő. Ellenben Jacobbal, akinek esetében valószínűleg a mérgünk halálos lenne, hiszen nála már aktív állapotban van jelen az alakváltásra hajlamos gén, uralva az egész gazdatestet. A méreg nagy valószínűséggel felemésztené az uralkodó gént, mint sem megpróbálna vele egyensúlyban megférni egy adott testben. – Szemem sarkából láttam, mialatt figyelmesen hallgattuk az elmélkedést, ahogy Nessie megszorította férje kezét. Jake kezdett sápadni a hallottaktól. – Ha jól tudom, és kérlek Jacob cáfolj meg, ha tévednék, a te fajtád az emberek védelmére hívatott. – Jake helyeslőn biccentett. – Azt mesélted egyszer rég, hogy a néped egykori legnagyobb Szellem Törzsfőnöke, Taha Aki, egy vad farkast kért meg rá, hogy ossza meg vele testét, hogy legyőzhesse az áruló szellemharcost. – Jake megint csak helyeselt. – És azt is említetted, hogy ez a farkas a rá támadók közül megölt valakit.

– Így szólnak a legendáink, de mire akar kilyukadni Doki? – kérdezte Jacob helyettünk is.

– Arra, hogy állatként rendelkeztek a vad farkasok ösztöneivel. Ha megéheztek, más állatokra vadásztok, éppúgy ahogyan az igazi farkasok teszik. Csakhogy, míg ezek az állatok természetüknél fogva akár emberre is rátámadnak, nektek a halandókat minden erőtökkel, bármi áron védelmeznetek kell. Így hát gondolom a gén, amelyet Taha Aki örökített tovább a fiai révén már kiölte a farkas alakot felöltőkből az emberre való támadás ösztönét. Ahogyan az is elképzelhető, hogy Andrew emiatt sem termel mérget, elvégre is az nem kedvez a farkasoknak. És alighanem a gén méreganyaggal való mutációba lépése tehet arról is, hogy természetetek ellenére nem vagytok képesek befogadni az emberektől származó vért – ecsetelte a végén már csakis engem nézve. Nem kicsit hűltem el az tézisétől. – Jacobot a minap megkértem, hogy mind emberi, mind farkas alakban hadd teszteljem rajta a vér hatását, de miután nem okozott különösebb problémát számára, ezért is vélem úgy, hogy a méreggel való keveredéskor léphetett fel valamiféle változás. Azonban mint már említettem ez csak feltételezés – tette hozzá legvégül.

Nem mondom, hogy mindent értettem, amit előadott, ennek ellenére vakon bíztam benne, hisz mindig logikus volt, amiket kigondolt, állított. Ezért is adtam neki vonakodás nélkül nyálmintát, és bocsátottam rendelkezésére a fiamat. Noha utóbbi esetben nehéz volt nem visszakozni, mikor megtudtam, hogy Andrew sérthetetlen bőrén előbb pengeéles vámpírfognak kell sérülést okoznia, hogy vért lehessen venni tőle. Nem is mertem én lenni, aki megteszi, Szerelmem viszont a napokban egyszer már csinálta, így most is ráhagytam.

Andrew nagyon ügyes és bátor volt, nem is sírt. Carlisle először gyorsan kiderítette némi vér, a nyálam, valamint egy mikroszkóp segítségével, hogy minden más nem félvér vámpírtól eltérően nekem bizony ugyancsak nincs „valódi” mérgem. Nem mondom, meglepődtem, de nem bántam a dolgot. Ahhoz viszont még idő kellett, hogy minden tesztet lefuttathasson és analizálhasson, hogy egyáltalán bármiféle megerősítést kaphassunk afelől, hogy az elmélete helyes, és valóban a farkasgének végett vetjük meg az emberi vért, mint táplálékot. Én és a fiam, és persze Cassie is, akin ugyan nem tesztelték a vér hatását, de nem is kellett, miután Nessie felvetette, hogy a terhessége során volt egy rosszulléte azon egyetlen eset alkalmával, mikor emberi vért fogyasztott, melyre mind jól emlékeztünk.

– Bells, talán még várnom kellett volna vele, de jobbnak láttam, ha mielőbb tudsz róla, hogy a szüleid nem egyszer kerestek az elmúlt napokban. Aggodnak érted – hozta fel a témát Alice.

– És mit mondtál nekik?

– Edward beszélt velük többnyire. – Kedvesemre néztem. Láttam, hogy feszült lett tartása.

– Nem értették, miért nem hívtad őket. Igyekeztem megnyugtatni a kedélyeket, mondtam, hogy minden rendben van, de…

– Nem hitték el, igaz? – Megrázta a fejét. Sejtettem.

– Minden nap legalább kétszer hívtak. Nem tudom jó ötlet lenne-e már most felhívnod őket, de talán egy próbát megérne – bizonytalankodott, holott ez nem volt rá annyira jellemző.

– Félek, hogy azonnal látni akarnának, de úgy érzem, kell még egy kis idő, és nem mellesleg még Andrew is túl kicsi – tépelődtem, hisz szívem szerint vámpírgyorsasággal szaladtam volna hozzájuk, hogy újra ölelésemben tudhassam őket, de az eszem máshogy gondolta. – Elmondtad, hogy megszületett az unokájuk? – kérdeztem némi gondolkodási időt próbálva nyerni.

– Nem, ezt meghagytam neked.

– Köszönöm – mosolyogtam hálásan. – Szerinted mit kéne tennem?

– Ahogy érzed. Ha úgy véled kész vagy velük találkozni és bemutatni a fiunkat, akkor rajtunk nem múlik.

– Nyugodj meg, Bells, mi itt leszünk és mindenben támogatunk – bíztatott Bella.

– Hívd fel őket, hogy megnyugodjanak, és a találkozót még mindig leszervezheted későbbre, de arra számíts, hogy sokáig akkor sem fogod tudni őket távol tartani.

Igaza volt Edwardnak. Először is meg kellett nyugodnom, aztán megnyugtatnom a szüleimet, végül felkészülnöm rá, hogy hamarosan a színük elé kell állnom és töredelmesen bevallanom majdhogynem mindent.

Miután mindezt átgondoltam mélyet sóhajtottam – csak kényszercselekvésként – és a telefonért nyúltam. Ideges voltam a kezem még sem remegett, ahogy mindig is tette ilyenkor. Már majdnem lenyomtam a hívógombot, amikor kocsikerekek súrlódásának zaja ütötte meg a fülem. Olyan közelinek hatottak, és mégis távoliak voltak. Tisztán hallottam a különbséget, ahogy az aszfaltról letérnek a földútra, mely egyenesen a házhoz vezetett. Senki sem járt erre csak úgy, ok nélkül, épp emiatt vonta magára mindünk figyelmét.

– Az apádnak még mindig Maseratija van? – kérdezte Kedvesem, mire tágra nyílt a szemem.

– A szüleim azok? – pattantam fel rémülten. Fogalmam sem volt, honnan tudja, milyen típusú kocsi közeledik, de nem is érdekelt. Ha a szüleim azok…

– Bells, most jól figyelj – fogta Edward két keze közé arcomat, úgy beszélt hozzám, komoly nyugodtsággal. – Megbeszéltem a többiekkel, hogy a szüleidet beavatjuk, persze csak annyira, amennyire az szükséges. A szemükben sokat változtál és ez először ijesztő lehet, ezért igyekezd kerülni a hirtelen mozdulatokat, és figyelj oda mindarra, legfőképp az erődre, ami számukra szokatlan lehet. Andrew miatt pedig ne aggódj, értelmesebb, mint hinnénk, és mind itt leszünk végig, de nem lesz baj. Szeretlek! – csókolt meg gyorsan, majd a karomba adva Andrew-t a dívány elé állított. Míg ő támaszként átkarolta a derekam a többiek elszórva előttünk álltak meg, hogy szüleimnek legalább szusszanásnyi ideje lehessen, mielőtt megkapják az első sokk adagjukat.

A szívem, ha még vert volna, most biztosan kiugrik. Andrew is érezte, hogy ideges vagyok, nyugtalanul fészkelődött a karomban. Igyekeztem csitítani, és pár fontosnak vélt dolgot gyorsan elmondani neki, ahogyan az apja is tette nekem. A kocsi alig két perccel később megállt a ház előtt. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor az ajtók becsapódtak és a léptek a verandára vezető lépcsőhöz közeledtek. Carlisle és Esme a bejárati ajtóban várták szüleimet. Mélyeket lélegeztem, éreztem a parfümjük illatát és az ismerős eszencia segített valamelyest.

– Gillian, Bob!

– Esme, Carlisle! – üdvözölték egymást. Nagyot ugrott az izgalom a gyomromban, ahogy meghallottam a hangjukat.

– Kérlek, fáradjatok beljebb. Hogy vagytok? – kérdezte Carlisle, persze csak a formalitás kedvéért.

– Köszönjük kérdésed. A lányunk? – tért apám egyből a lényegre. Edward szorítása erősödött a derekam körül, Andrew arcocskáját a hajamba rejtette. Bella és Emmett ekkor lassan ellépett előlünk. Hirtelen annyi érzelem futott át rajtam, ahogy megpillantottam szüleimet. Arcukon megdöbbenés, boldogság, értetlenség. Főként ezek voltak a domináló érzelmek részükről. Ledermedve álltak, akárcsak én, a csend kezdet feszülté válni, így lépnem kellett.

– Sziasztok – köszöntöttem őket halkan, keresve hangomat.

– Kicsim – motyogta anyám saját érzelmeitől fuldokló hangon. Kezét a szája elé kapta, szemében összegyűltek a könnyek.

– Bells? – Apám hangja hitetlenkedő volt, holott teljes valómban ott álltam előtte.

– Jó újra látni titeket – mondtam elérzékenyülve.

Andrew ekkor kérdőn felnézett rám, ruhámat továbbra is görcsösen szorongatva kis kezével. Rá mosolyogtam, hogy megnyugtassam, majd tekintetem visszaemeltem szüleimre, akik láthatóan csak most figyeltek fel igazán a változásokra. Nem csak arcom, bőröm volt másmilyen, de nagy hasam is eltűnt, karomban pedig egy több hetes, hónapos gyermeket tartottam.

– Ő itt Andrew… az unokátok – mutattam be a fiam nem húzva az időt. Andrew előre dőlt, ügyesen tartotta magát a karomban és rájuk villantotta tökéletes hófehér fogsorát. Apám és anyám lélegzete elakadt, döbbenten bámulták a fiam, aki ettől zavarba jőve visszarejtette arcát vállamra omló hajzuhatagomba.

– Mr. Sheen, Gill, kérem, foglaljanak helyet és mindent megmagyarázunk – intett Szerelmem a fotelek felé, engem pedig lenyomott a díványra. Apám a jobb oldali karosszékben helyezkedett el, míg anyám kissé bátortalanul, reszkető kezeit tördelve ült le mellém. Úgy szerettem volna átölelni, de tartottam tőle, ez most még korai lenne.

– Tudom, hogy ez nektek kicsit… nagyon sokkoló most, de azért mondjatok valamit – nevettem zavaromban. Andrew ekkor ismét előmerészkedett rejtekéből és félve feléjük nézett.

– Ő… ő lenne az… unokánk? – hitetlenkedett még mindig döbbenten anyám, de szeme ragyogott, mihelyst a fiamra nézett. Reszkető ujjai óvatosan végigsimítottak a pufók arcocskán, minek nyomán mosoly tűnt fel rajta. Andrew újra megmutatta nekik pengeéles kis fogacskáit. – Mennyi idős? – kérdezte anyám hüledezve. Apám szóhoz se jutott.

– Négy napja született, de fejlődését tekintve közel egy hónapos, vagy talán egy kicsivel több – feleltem megkezdve fokozatos beavatásukat.

– Ő… különleges – mondta apám inkább állítva, mint sem kérdezve.

– Megfoghatom? Szabad? – nyújtotta karját anyám követelőzőn, én pedig kissé félve, némi vonakodás után végül átadtam neki a fiam. – Gyönyörűségem – sóhajtotta. Úgy tűnt Andrew jól viseli az új helyzetet, így kissé lazítottam izmaim görcsösségén, Edward pedig biztatón megpaskolta kézfejem.

– Igazi kis vasgyúró – csatlakozott apám is. Felállt és helyet foglalva anyám mellett megsimogatta a bronztincses fejecskét.

– A szeme tisztára a tiéd – nézett rám anyám, mire leszegtem tekintetem, de még láttam, hogy szája tátva maradt. – Kicsim mégis mi történt? – kérdezte aggódón. Időm se volt reagálni, megérintett, majd azon nyomban visszakapta kezét, ahogy megérezte bőröm hűvösségét. – Bells, te…

– Tudom, Anya, de mint mondtuk én is különleges leszek, azaz már az vagyok. A bőröm hűvössége, a sápadtságom, a szemem vörössége és még jó néhány dolog hozzá tartozik a változáshoz – magyaráztam tartva további reakciójától.

– A lényeg, hogy jól vagy – mondta apám, megértése jóleső melegséggel öntötte el a mellkasom. Nem bírtam tovább. Ügyelve Andrew-ra és szüleim épségére egyenként, hosszasan átöleltem őket. Anyámnak kipottyantak a könnyei, ahogy a lelkemben nekem is.

– Olyan gyönyörű. Egy kis földre szállt angyal.

– Igen, az! – helyeseltem, mialatt Andrew anyám nyakláncával kezdett játszadozni. – A szemét és a makacsságát tőlem örökölte, de a többi inkább Edward érdeme – pillantottam Kedvesemre, aki zavartan köszörülte meg torkát. A többiek a szobában, Em kivételével, igyekeztek mérsékelten vigyorogni. – Majd meglátjátok mennyire ügyes és értelmes, és persze, hogy milyen gyorsan nő.

– Meglátni? Ez akkor azt jelenti, hogy láthatjuk majd őt többször is? – kérdezte anyám mentőmellényként kapaszkodva szavaimba.

– Igen, Anyu, én szeretném és biztos vagyok benne, hogy Andrew is. Minden csak is rajtatok múlik!

– Bob, Gill – vonta magára Carlisle figyelmüket. – Ha szeretnétek, és készen álltok rá, elmondjuk az igazságot, de meg kell ígérnetek, hogy soha senkinek, semmilyen körülmények között nem beszéltek ezekről a dolgokról. Bells és Andrew érdekében – tette hozzá kihangsúlyozva. – Ez egy nem mindennapi helyzet egyikünk számára sem. Nekünk van egy olyan titkunk, amit csak úgy nem oszthatunk meg bárkivel, mivel az komoly következményekkel járhat. De mindeközben itt vagytok ti, akiknek a gyermeke és az unokája is közénk tartozik, Gillian származásáról nem is beszélve. – Anyámra pillantottam, aki talán még a mai napig se tudta igazán felfogni és feldolgozni mindazt, amit a családjáról annyi idő után megtudott. Anyám nem volt épp átlagember, talán ezért is viselte ilyen jól a megtudottakat. Erős volt akárcsak apám, én pedig nagyon büszke rájuk.

– Mire akarsz ezzel kilyukadni Carlisle? – vonta föl szemöldökét apám értetlenül.

– Arra Bob, hogy ti már rég nem átlagemberekként, mindennapi problémákkal és titkokkal övezve élitek az életeteket. Rólunk is többet tudtok, mint amennyi megengedett lenne egyéb esetben. Bells és Andrew miatt pedig úgy vélem, úgy véljük, jogotok van tudni az igazság legalább azon részét, mely megértéssel és megnyugvással szolgálhat számotokra.

– Nem tudjuk, miféle súlyos titokról van szó, de biztosítunk benneteket afelől, hogy megtartjuk azt bármi áron, már csak Bells és a kisunokánk miatt is. Nekünk ők a legfontosabbak! – mosolygott rám anyám.

– Valóban képesek lennétek még ennél is nagyobb teherrel és titokkal élni tovább a saját, „normális” életeteket? – macskakörmöztem lágyan a levegőben.

– Most már te is anya vagy, hát nem tennél meg mindent a fiadért? – Andrew-ra néztem és nem volt kérdéses a válasz.

– De ne feledjétek, hogy soha senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélhettek ezekről a dolgokról – kezdtem még egyszer nyomatékosan kihangsúlyozva a már elmondottakat, Edward pedig gyorsan leállított.

– Szerintem már megértették, ne rémítsd meg őket még jobban. – Igaza volt, bocsánatkérőn néztem szüleimre.

– Sajnálom. Én csak feszült vagyok.

– Tudjuk, Kicsim, mi is azok vagyunk – nyugtatott anyám.

– És mégis mit mondjak, hol kezdjem? – néztem körül tanácstalanul.

– Kezdhetnél valami egyszerűvel, valami kisebb jelentőségű információval, elvégre nem kell mindent egy nap alatt elmondani. A fokozatosság jó.

– Így van – helyeselt anyám, mialatt apám szó szerint elkunyerálta tőle a fiamat. Jó volt nézni, ahogy Andrew pillanatról pillanatra, észrevétlenül egyre jobban az ujja köré csavarta őket. – Talán kezdhetnéd azzal, hogy mesélsz nekünk erről a tüneményről – javasolta, bár inkább kérésnek hangzott. Nagyot sóhajtottam, hogy kifújjam a gőzt. Úgy éreztem a nehezén már túl vagyunk, és ez megkönnyebbüléssel töltött el.

– Ő nagyon különleges… különlegesebb bármelyikünknél – kezdtem, mire váratlanul közbevágtak.

– Azért ez nem teljesen igaz – lépdelt lefelé a lépcsőn Nővérkém.

– Tudod, hogy értettem – védekeztem, de ő csak mosolygott.

– Gill, Bob, ő itt Cassandra Elizrah Black!

– A lányom – tette hozzá Jacob, mintha nem lenne elég egyértelmű. – De mi csak Cassie-nek hívjuk. – Anyám nyomban felállt mellőlem, hogy közelebbről szemügyre vehesse a távoli-közeli rokonát.

– Ő is… különleges?

– Igen, Gill, miattam talán még Andrew-nál is – felelte Jake, mialatt anyám átvette Cassie-t.

– Azt mondtátok, ha képesek vagyunk megbirkózni vele, akkor elmondjátok az igazat. Nos? – terelte vissza a témát apám, most már bátrabban érdeklődve az igazság felől.

– A lényeget már tudjátok Bob, éspedig, hogy Bells nem fog tovább öregedni, amit Jacob után gondolom könnyebb lesz megemészteni.

– Részben. És mi a helyzet Andrew-val? – faggatta apám Carlisle-t, aki készségesen válaszolt neki.

– Ő hét esztendős korában fizikailag eléri majd egy tizenhét éves szintjét és megáll a testi fejlődésben, valamint az öregedésben. Ahogyan Cassandra is tizenkét évesen.

– Ti is mind hét évesen… – motyogta anyám nem találva a szavakat.

– Nem, nem mind, csak Edy és Nessie.

– Akkor ezek szerint a vejem még csak… csak hét… – nyelt nagyot, nekem pedig kiguvadt a szemem.

– Mi? Nem, nem dehogyis Anya! – csattantam fel képtelen ötletére reagálva.

– Gill, Edward már rég töltötte be ezt az életkort, ahogyan Renesmee is. – Anyám egyből Jake-re nézett.

– Mi az? Csak nem hiszed, hogy…? Ugyan, Gill, nem vagyok pedofil az isten szerelméért! – akadt ki ő is.

– Gill, Bob – vette vissza a szót Carlisle. – Ahogy Jacob is huszonöt év körüli testbe zárva él immáron nyolcvankét esztendeje, úgy mi sem a kinézetünknek megfelelő korban járunk már – taglalta finoman.

– Tehát?

– Ez az információ talán ijesztő lenne számotokra…

– Carlisle, a fél rokonságom hatalmas farkasokká képes átváltozni, Jake pedig közel jár a százhoz, szerinted még is mi lehet ennél ijesztőbb? – Anyámnak igaza volt, ennél már csak az lehetne rosszabb, ha megtudnák, hogy vérrel táplálkozunk, de ezt nem szándékoztam nekik elmondani, ahogyan azt a szót se kiejteni soha előttük, hogy vámpír.

– Biztos akarod tudni, Anya? – kérdeztem, bár nem volt semmi kétségem a válasz felől.

– Mennyi? – erősködött.

– Hetvenhárom leszek e hónapban – vallotta be Szerelmem töredelmesen, szüleim álla pedig hangosan koppant a padlón.

– Mi figyelmeztettünk benneteket – védekeztem.

– Nem, jól vagyunk, csak adj egy percet.

– És ezt te végig tudtad? A kezdetek óta? – csodálkozott apám.

– Igen, Apa. Mint már mondtam, amióta csak ismerem Edwardot tudok a titkáról, de engem mindez sosem zavart, náluk ez másképp van. Legyen ő külsőleg kamasz fiú, belsőleg pedig aggastyán, én olyannak szeretem amilyen – vigyorogtam Szerelmemre, és nem bírtam megállni, hogy egy gyors csókot ne váltsak vele. – Nekem ő a tökéletes férfi, aki mellett boldog vagyok, más nem is számít!

– Komoly nő lett belőled – mosolygott anyám büszkén, de apám is elismerően nézett rám.

– Gondolom egy csomó minden más is hazugság volt – szúrta még hozzá apám az előző témához.

– Kérem, ne haragudjanak, de legfőképpen Bellsre ne, ő csak is miattam hazudott, ha kellett – védett meg Edward.

– Szóval a különlegességen a sápadt, hideg bőrt, a különleges íriszt és a halhatatlanságot értitek? – elmélkedett anyám.

– Nagyjából.

– Ez mit takar?

– Mondjuk azt, hogy gyorsabb és erősebb vagyok bárkinél – válaszoltam némileg kihúzva magam, minthogy tetszett a vámpírsággal járó jó pár előny. Anyám értetlenül felvonta szemöldökét, mire gondolva egyet kifutottam a házból, felkaptam egy megtermettebb kavicsot és alig pár másodperccel később már újra mellette ültem. Döbbenten pislogott rám, majd sokkosan figyelte a tenyeremből alá hulló homokot, ami a kis kőből maradt.

– Értem – motyogták egyszerre apámmal. – És a te szüleid Edward, ők is különlegesek voltak? – kérdezte anyám pár perccel később, immáron újra egyenletesen lélegezve. Kedvesem nyugtalanul helyezkedni kezdett. – Oh, bocsáss meg, biztosan nehéz lehet neked róluk beszélni.

– Ami azt illeti – kezdet bele Edward vonakodva –, a szüleim nem haltak meg, ez is csak az igazság takargatására szolgáló hazugságok része – vallotta be ezzel döbbenetet okozva.

– Oh, értem. És ők most hol vannak? Gondolom, szívesen látnák az unokájukat – mosolygott Andrew-ra, aki immáron újra az ő karjaiban pihent.

– Látják – felelte Kedvesem egyszerűen.

– Úgy hiszem, ideje lenne, rendesen bemutatkoznunk – lépett hozzánk Bella jókedvűen, kezét fia vállára téve. – Azt már tudjátok, hogy az egész család „különleges”, és nem mind ebben az évszázadban születtünk – nevetett –, de arról nem lehet fogalmatok, hogy miféle igazi szál köt minket össze. Hogy mind házasok vagyunk, Nessie és Edy pedig Edwarddal közös gyermekeink – adta elő magát könnyedén, én pedig előre fogtam a fejem, mert éreztem, ez már sok lesz szüleimnek. És nem tévedtem, anyám köhögőrohamot kapott, apám pedig csendben hátradőlve a fotelben emésztgette a hallottakat ködös tekintettel maga elé bámulva.

Aggódtam értük, majd miután rendbejöttek az újabb sokkot követően, megbeszéltük, hogy első körben ennyi elég is lesz a fokozatos beavatáshoz. Azt azonban még el akartam mondtam anyámnak érdekességképp, hogy Jacob meséiben a lány, akiről a nevemet is kaptam Bella volt. Azt hittem ez majd megmosolyogtatja, de helyette felvetette azt a kérdést, hogy az állítottakkal ellentétben Jake akkor valójában mióta is ismeri a Cullen családot. Minek végül az lett az eredménye, hogy a Nessie-vel való kapcsolatának valós történetéről is számot kellett adnia.

A többiek csendben álltak és figyeltek egész idő alatt. Miután megbeszéltük szüleimmel, hogy sűrűn meglátogathatnak bennünket, távoztak, én pedig Szerelmem karjaiban, mélyeket lélegezve igyekeztem lenyugodni és rávenni az agyam, hogy elhiggye mindez valóság volt. Hogy ezt is túléltem, és ezután már minden sokkal könnyebb lesz. Mert bár fogalmuk sincs róla, hogy vámpírok vagyunk, minden más lényeges dolgot tudnak, és csak ez fontos annak érdekében, hogy még nagyon sokáig velük lehessek.

– Ne feledd, Andrew, hogy nagyon óvatosnak kell lenned. Ők nem olyanok, mint mi. A Nagymamához és a Nagypapához hasonlítanak, és Jacobhoz – magyaráztam a fiamnak előtte térdelve. Az ágyunkon ülve figyelmesen hallgatott. – Ne használd rajtuk az erődet, se a képességedet, és nincs harapdálás se – ütögettem meg finoman mutatóujjammal ajkát, mire duzzogón csücsöríteni kezdett. Nevetnem kellett.

– Megértette, nem lesz baj – biztosított Szerelmem, fiunk mögött terpeszkedve az ágyon.

– Tudom én, hogy nekem van a világon a legokosabb kisfiam – nyomtam egy csókot homlokára.

– Menj öltözni, hamarosan itt lesznek a vendégek. Sicc! – utasított Edward játékosan.

A gardróbba mentem. El sem akartam hinni, hogy már egy teljes hét eltelt a szülés óta. Andrew olyan gyorsan nőt. A nappalok gyorsan repültek vele, minden percet élveztem, és kiélveztem, ahogyan az éjszakák is sebesen múltak el, melyek csakis kettőnké voltak Edwarddal. Édes, szenvedélyes éjjelek, amiket képtelen voltam megunni.

Mindenki a családban úgy bánt a gyerekekkel, hogy Nessie és én szinte nem is fértünk hozzájuk. Mindig más kezében voltak, más babusgatta őket. A nagy- és dédszülők törődésén túl még Emmett és Jasper is sokat foglalkozott velük, miközben Alice és Rosalie nyakra-főre öltöztette és fényképezte őket, hogy a babaalbumok minden pillanatot megőrizhessenek.

Még a Denalik is majd két napig babáztak. Először nem repestem az örömtől, hogy meglátogatnak bennünket, persze csak Leona miatt. Élénken élt bennem még mindig első találkozásunk élménye. És bár Edward minden lehetséges módon hozzám tartozott, a féltékenységet még a méreg sem volt képes kiölni belőlem. De látogatásuknak konkrét és fontos célja volt, így nem ellenkezhettem.

Főként Cassie miatt jöttek, aki kezdeti, édesanyjával megegyező képessége mellé egy Belláéhoz hasonló pajzsot is „begyűjtött”. Tanácstalanul álltunk a tények előtt, és az új adottságnak köszönhetően még csak az idősebb Edward se tudott kiolvasni semmit unokája elméjéből. Aztán a rejtély Eleazarnak hála megoldódott. Bár nem épp megnyugtató volt a tény, hogy a kis Cassie úgynevezett másoló, aki bárkinek a különleges tehetségét képes lesz magáénak tudni, ha elég ideje áll rendelkezésre, hogy fizikai kontaktus mellett ráhangolódjon és elsajátíthassa az adott áldásnak minden csínját-bínját. Az egyedüli megnyugvást az jelentette talán, hogy bár képes lesz tökéletesen alkalmazni bármely lemásolt képességet, azonban azokat csakis fizikai érintkezés alkalmával tudja majd használni másokon.

Mindemellett a fiam képességéről is kaptunk némi háttér információt Eleazartól. Noha ő se tudott mindent megállapítani az egyes adottságokról, amikre így várnunk kellett, hogy kitapasztalhassuk, azt feltételesen elmondta, hogy Andrew maximum fél tucat személyen tudja majd egyszerre használni a képességét. Hogy idővel teljesen képes lesz irányítani kikre hasson, már ha gyakorol és fejleszti magát. Arra is rákérdeztünk látogatásuk alkalmával, mivel meglepő volt a tapasztalat, hogy miért lehetett képes a fiam anno Volterrában Renata pajzsán áthatolni, míg az apjáén és Belláén képtelen. A válasz persze kézenfekvő volt, minthogy Renatának erős, ugyanakkor fizikai támadások ellen védő pajzsa van, míg Belláéknak mentális, a fiam pedig így az ő elméjükre nem képes hatni ugyancsak mentálisan. Andrew már most erős és veszélyes képesség birtokában állt, de bíztam benne, hogy képesek leszünk neki Edwarddal mindent megtanítani, ami csak kelhet ahhoz, hogy normális élete lehessen, még így különlegesen is.

Odakintről hangos viháncolás szűrődött be kiszakítva gondolataim közül. Gyorsan magamra kaptam a kiválasztott öltözéket és kilestem. Életem két férfija épp párnacsata harcot vívott, amiben végül Andrew alaposan legyalázta az apját, aki természetesen hagyta magát megverni, csak hogy örömet szerezzen a fiának.

– Gyönyörű vagy, igaz Andrew? – nézett rám Szerelmem csillogó tekintettel. Be kellett harapnom az ajkam, hogy ne rohanjam le legalább egy csók erejéig a fiunk szeme láttára, aki felelve a hozzá intézett kérdésre nem várt dolgot tett.

– Gyönyörű vagy, Mami! – ütögette össze kis tenyereit vigyorogva. Teljesen ledöbbentem, Edwarddal ellentétben, aki már sejthette tapasztalatai alapján, hogy hamarosan elhangzik Andrew első szava. Pontosabban mondata, amit menten egy újabb követett. – Te is játszol velünk?

– Öh… – kerestem a szavakat. Tisztába voltam vele, hogy nem szabadott volna ennyire letaglóznia annak, hogy máris elkezdett beszélni, midőn alig voltak átlagos kisgyermeki cselekedetei.

– Mit szólnál, ha előbb átöltöznél, utána anyukád is biztosan szívesen játszik velünk – vetette fel Edward, mire Andrew nagyon elgondolkodott. Ajkával előbb csücsörített, aztán először jobbra, majd balra húzta száját, végül épp úgy megütögette kicsiny mutatóujjával, mint ahogyan én tettem.

– Előbb játék, aztán ruhacsere – egyezkedett nagyfiúsan. Nem lehetett neki ellent mondani. Egy büszke csókot nyomtam feje búbjára, majd az irányításával letámadtam Edwardot, lefogva, hogy ő kénye kedvére csiklandozhassa, ahogy az apja szokta tenni azt ővele, habár biztosra vettem, hogy tudatában van, Edward nem csiklandós, mint ő.

– Játszunk végre? – kérdezte Andrew türelmetlenül. Kantáros farmerruhácskát adtam rá egy fehér pólóval, de a cipőt egyszerűen nem volt hajlandó felvenni.

– Majd ha a cipő is rajtad lesz – válaszoltam.

– De én a másikat sokkal jobban szeretem – tolta el magától a kis kék, macival díszített darabot.

– Melyiket?

– Amin a piros autó van.

– Rendben, mindjárt hozom – sietett a gyerekszoba gardróbjába Edward, melyben már most több minden volt, mint a miénkben. De nem csak erről gondoskodott a mi tündér Alice-ünk, neki tartoztunk hálával a csodaszép, kék színeiben játszó gyermekszobáért is, aminek falai között kicsit átlagosnak érezhettem a fiam.

– Tetszenek a piros autók? – érdeklődtem látva a tekintetében a csillogást, mikor feladtam rá a kért kis cipőcskét.

– Szeretem az autókat. Azt a feketét is szeretem.

– Melyiket? – ráncoltam homlokom értetlenül.

– Szerintem Carlisle-éra gondol – segített ki Edward. Igaza volt, hiszen az egyetlen kocsi, amivel valaha utazott a dédnagyapjáé volt, mellyel anyámékhoz vittük látogatóba. – Megjöttek – hívta fel a figyelmem Kedvesem. Tisztán hallottam én is, ahogy az autók rátértek a házhoz vezető földútra és a mancsok ütemes dobogását az erdő mélyéből közeledni. Néhányan állatalakban jöttek a biztonság kedvéért, de nem hibáztattam őket.

Nem állt szándékunkban sokáig húzni a bejelentéseket és bemutatásokat, így nem is rejtettük el a gyerekeket. Itt volt mindenki, akit hívtam. Rahelék teljes létszámban, köztük Adam is, az igazi nagyapám, Clearwaterék és persze Lucas a jelenlegi alfa a menyasszonyával. A hátsó kertben rendezkedtünk be egy békés összejövetelre, lévén, hogy a két „család” most már többünk révén egyre inkább kezdett összetartozni. Nem mellékesen pedig némi hátsószándék is volt a dologban, miután még legalább pár évig, ameddig az lehetséges, szerettem volna itt maradni, amihez jobbnak láttam az áldásukat kérni.

– Mi ez a feszültség köztetek Lucasszal? – kérdeztem Jadent kicsivel később, mikor már a hangulat feloldódott annyira, hogy félrevonulhassunk. Rég beszéltem vele, ideje volt. Szemem sarkából azért végig követtem a fiam minden mozdulatát, aki már most nők hadát csavarta az ujja köré egyetlen mosolyával. És nem mellékesen a férjem, aki megfenyített, hogy ha egy méternél közelebb merek menni Jadenhez, kapok, bár nem mondta mit.

– Ez ennyire nyilvánvaló lenne? – lepődött meg.

– Azonnal észrevettem. Úgy tudtam, hogy jóba vagytok.

– Jóba is, csak épp… – Éreztem rajta, hogy habozik, elmondja-e. Közelebb léptem hozzá, majd nyomban vissza, ahogy Szerelmem halk, figyelmeztető morgása elmémbe hatolt. Tetszett, hogy ilyen féltékeny, de azért nem akartam provokálni. – Nem épp jól viseli, hogy bevéstem a húgát – bökte végül ki.

– Pedig nálatok ez a dolog csakis jót jelent, gratulálok – mosolyogtam szívből, nem kicsit meg is könnyebbülve. Edwardon is láttam, hogy enged némileg feszült tartásán. – Várjunk csak – jutott valami eszembe. – Lucasnak nem csak két öccse van? – kérdeztem összezavarodva, ahogy visszagondoltam.

– Lucas apjának, Sam Uley-nak, az első házasságából valóban csak fiai születtek, három is, de a felesége elhunyt és nem olyan rég elvette Jaminát. Két napja jött világra a lányuk, Emily, én meg… – sóhajtott mélyet, de ahogy a kicsi lányra gondolt szemében különös szerelmes fény csillant fel.

– Ne aggódj, Lucas is megérti majd idővel. Igaz, Jacob? – kérdeztem az érkezőt.

– Bells jól mondja – helyeselt. Ekkor Szerelmem is hozzánk lépett torkát köszörülve.

– Mrs. Cullen! – szólított meg. Pislogva néztem fel rá sugallva: semmi rosszat nem tettem. – Most elrabolom a feleségem, de ti csak beszélgessetek – közölte Jadennel és Jake-kel, és átkarolva már húzott is elfelé. Pár lépéssel odébb aztán ráütött a fenekemre, ami váratlanul ért és ettől megugrottam. Meglepetten meredtem rá nyomban, de ajkán játszó sokat sejtető huncut mosolya, és olvadt arany tekintetéből kiolvasható: ezért még kapni fogsz üzenete csak feltüzelte szunnyadó vágyam. Ami még nem is lett volna baj, sőt, csakhogy estig még volt vissza bő öt óra, amit pontosan jól tudott, kínszenvedés lesz így kibírnom. Ez volt az ő büntetése, amiért újra barátkozni mertem Jadennel.

– Megcsináltuk, ezen is túl vagyunk – suttogtam a népes sereg távozása után, félve, hogy ha túl hangosan mondom ki, elveszti igazságát. Edward velem örült. Egy csókért nyújtóztam, de épp csak hogy összeért szánk, Andrew megrángatta a ruhám figyelmet kérve. – Éhes.

– Tudom.

– Etessük meg, aztán a tiéd vagyok.

– Ez jól hangzik – sóhajtott Szerelmem elégedetten.

A vendégség… nos, mondhatni tényleg jól sikerült. Végre egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz a farkasok és a vámpírok, még ha csak egy lépéssel is, ami kezdetnek nem rossz.

Miután megetettük Andrew-t, elköszöntünk a többiektől és felvittük a szobájába. Számára főleg hosszú volt ez a nap és eseménydús a hét. Nagyot ásított és nyomban álomba is merült, amint letette a fejét a párnára. Még néztük egy darabig, olyan hihetetlen volt és olyasféle boldogságot okozott léte, amit sose tudtam volna elképzelni, még legrózsaszínűbb álmomban sem. Majd még egy csókot leheltem szépséges arcára, gondosan betakargattam és magára hagytuk álmaival. Az este további része innentől csak a miénk volt Edwarddal.

– Hosszú volt ez a nap.

– Igen – helyeseltem –, egy már soha véget nem érő, ami Andrew számára még csak most kezdődik el igazán. – Edward egyetértően bólintott, mialatt becsukta mögöttünk a szobánk ajtaját.

Két karja körém fonódott, magához vont és szorosan ölelt, mint aki soha többé nem kíván elereszteni. Ajkai lágyan, majd egyre követelőzőbben cirógatták enyémeket. Egy halk nyögés szaladt fel a torkomon, ahogy csípőmnél megemelve az ágyra döntött. Egy egész örökkévalóság állt előttünk, és mi mégis, ebben a szent percben akartunk mindent.

_____________________________

*Sam Uley az eredeti műben szereplő Sam Uley unokája.

 kicsi Andrew

kicsi Cassie