New Sun - Sunset - 4. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett hát az újabb fejezet, ami amúgy nem is olyan rövidke, plusz hoztam egy amolyan meglepetést nektek.

Igaz, az első két New Sun kötet még mindig nem elérhető letölthető formában, de ennek csak az az oka, hogy minden kötet végébe meglepetést tervezek. Viszont úgy gondoltam, hogy addig is megmutatom nektek a kötetek (amolyan hivatalos) borítóit.

A képeket hozzájuk egy nagyon jó barátom, Juhász Adrienn készítette csakis ezen ügy kapcsán. Remélem, nektek is legalább annyira elnyerik a tetszéseteket, mint nekem. :)

(katt a nagyításhoz)

Nagyon jó nyarat kívánok a továbbiakban is, élvezzétek ki a pihenéssel tölthető időt: olvassatok sokat! És természetesen köszönök mindennemű kommentet, amivel megajándékoztatok, válaszoltam mindegyikre. :)

Jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

4. CSÓKLECKÉK

MÁR HÁROM HETE AZ ÁTLAGOS FIATALOK ÉLETÉT ÉLTEM, és baromira élveztem! Normális suli és barátok, normális problémákkal. Tanulás és buli – életem első születésnapi partija. Jól éreztem magam Maribeléknél, csak az a kínos jelenet ne lett volna Tyjal…

– Nagyon boldog születésnapot még egyszer! – léptem Tyhoz, aki éppen nagyban beszélgetett a haverjaival. Nem akartam búcsú nélkül lelépni, bár még fiatal volt az este, de eddig kaptam kimenőt, és nem szerettem volna már az első alkalommal eljátszani szüleim bizalmát.

– Már mész is, gyönyörűm? – fordult felém meglepetten. Bólintottam. – Mindjárt visszajövök srácok, addig igyatok még egyet – szólította fel a mellette állókat felmutatva a kezében tartott sörösüveget, aztán átkarolva félrevont a ház egy csendesebb zugába. – Biztosan menned kell? Nem is volt időnk beszélni.

– Andrew kint vár már a kocsinál.

– Hazaviszlek! – ajánlkozott rögvest.

– Mennem kell, te pedig ma már ne vezess – böktem az üvege felé.

– Elszomorítasz, de rendben – biggyesztette le az ajkát bánatosan. Mosolyognom kellett rajta, de a boldogság döbbenetté fagyott az arcomon, mikor keze az állam alá nyúlt. Hatalmasra kerekedő szemmel, bandzsítva meredtem az egyre közelítő szájra. Bepánikoltam, de még időben kaptam hátra a fejem, amit azonnal leszegtem, hogy elrejtsem skarlátvörös zavarom. – Ne haragudj – szabadkozott gyorsan.

– Nincs miért, jól éreztem magam, hétfőn találkozunk – hadartam és sarkon fordulva már kint is voltam a házból.

Megijedtem! Még sosem csókolóztam, és ez most váratlanul ért…

Ty rendes volt, amit talán a rosszfiús és kigyúrt külseje, vagy éppen a (hamis) hírneve miatt mások ki se néztek volna belőle – pedig határozottan az volt. Egyszer se hozta később szóba a történteket, sőt úgy tett, mintha valóban meg sem esett volna. Ami azt illeti nem is tántorította el, továbbra is ugyan úgy flörtölt velem, és éreztette olykor nagyon is látványosan az érdeklődését irántam, mint előtte. Naná, hogy imponált nekem a különleges figyelme! Jóképű és kedves, okos és sportos, mi mást is kívánhatnék még!?

Owen is eleget tett ezen kritériumoknak, talán ezért is ment bele Cassie olyan gyorsan, hogy járjanak. Akkor még egyikünk se sejthette, hogy Zarek veszélyes kisugárzásával, és felettébb jó humorával majd megszédíti és összezavarja.

Persze mind tartottunk Zarektől – legalábbis eleinte, aztán Cassie-vel egész megbarátkoztunk vele. Ugyan olyan volt, mint a családunk: vegetáriánus. Emellett kalandvágyó is: bejárta már elmondása szerint a fél világot. És azt is megtudtuk róla, hogy az, aki átváltoztatta, és akivel hosszú évekig együtt vándoroltak, ő volt, aki megtanította, hogyan élhet állatvéren, viszont arról nem tett említést mi lett a lánnyal, hogyan és miért váltak külön útjaik. Andrew viszont nem igazán volt képes bizalmat szavazni neki, ahogy anyám és Jake sem. A többiek úgy, ahogy elfogadták, miután meghívtuk magunkhoz bemutatásra. Az az egy biztos, jobb volt így, hogy csak én egyedül tudtam Cassie bizonytalan érzéseiről Zarek iránt.

Ellenben az Andrew és Adriana közötti kémiával már az egész iskola tisztában volt. Adriana az első perctől nem rejtette véka alá, hogy nagyon bejön neki, Andrew-nak pedig különösen jóleshetett, hogy nem csak a helyes külseje, esze és kedvessége tetszik, mint a többi lánynak, akik anélkül voltak oda érte, hogy kicsit is ismernék. Az ő kezdődő kapcsolatuk persze nem volt olyan látványos, mint Cassie-é és Owené – még úgy se, hogy barátném Zarek iránt is érzett valamit, amivel kapcsolatban maga se tudta eldönteni, mi tévő is legyen.

– Persze, hogy szeretem Owent, édes fiú, szexi és okos: esélye van a sport ösztöndíjra, edző szeretne lenni.

– És Zarek? – kérdeztem megszakítva az áradozását. Ugyan elkomorult barátnőm arca, de a tekintete továbbra is csillogott, talán még ékesebben, mint eddig.

– Zarek olyan, mint Mi! – felelte, mintha ez mindenre magyarázatot adna. – Még mindig nem tudom értelmezni az érzéseimet vele kapcsolatban, de olyan furcsa itt belül – szorította kezét a mellkasára.

– Úgy érzed, hogy…? – kérdeztem rémülten, még a mondatot se voltam képes befejezni.

– Nem, semmi olyan, ahogyan Owennel sem az az igazi ez a dolog – szomorodott ismét el.

– De Owen jó fiú, Zarek viszont… veszélyes – mondtam ki félve. Bármennyire is megkedveltette magát velünk, Zarek mégse teljesen olyan volt, mint mi, volt benne valami, amitől még én is tartottam.

– Nem jobban, mint Mi bárki ember fiára – prüszkölte kissé bosszúsan. Ő nem érzett hasonlót Zarekkel kapcsolatban.

– És a mérge? – kérdeztem megfeszülő állkapoccsal.

– Tudom, hogy nem lenne baj, viszont…

– Viszont mi? – Meglepett habozása az eddigiek után.

– Te már belegondoltál, hogy kivel tudnád elképzelni az életed hátralévő részét?

– Ööö… azt hiszem… igen… vagyis nem… nem tudom.

– Én már gondolkoztam rajta… – meredt a távolba. – Eltöprengtem azon, hogy mi van akkor, ha egy emberbe szeretek bele, és rájöttem, hogy ha átváltozik a kedvemért, hogy az örökkévalóság végéig együtt lehessünk, veszélyes lesz rám nézve.

– A méreg! – szisszentem fel, mikor megértettem. Nem tudni, hogy barátnőm szervezete hogyan reagálna a méregre; mennyire az anyja, és mennyire inkább az apja génjei a dominánsabbak nála.

– Ott vagyok, ahol a part szakad – nevetett kínjában. – Oh, Rosie, miért ilyen bonyolult az öröklét?

– Talán, hogy ne unatkozzunk – feleltem költői kérdésére, hátha oldhatom a világvége hangulatát, de nem vált be. Béna próbálkozás volt beláttam, és inkább átöleltem, hogy támaszt nyújtsak neki, míg vissza lecsillapodnak a benne dúló viharok.

Gondolataim hosszú meneteléséből az ajtó rendszerének gépies női hangja rántott vissza a jelenbe.

– Rosalie – közölte a gépi hang.

– Enged! – mondtam ki a parancsszót, hogy a zár engedje belépni a kint állót. Jasper még az ideköltözésünkkor felvilágosított minket, hogyan és milyen technikával működnek az ajtók, lévén, a kopogást a hangszigetelés miatt nem hallanánk meg. A szobák kilincsébe szerelt szkenneres-letapogató azonosítja és hanggal jelzi a belépni kívánó személyt a bent lévőnek, akit beengedhetünk, vagy a tilt paranccsal kizárhatunk. Persze többnyire elég, ha szokásosan elfordítjuk a zárat ahhoz, hogy beléphessünk valahova, mivel eddig se volt szokásunk, hogy zárjuk az ajtókat. Ez is csak udvariassági várakozás volt anyám részéről.

– Nem zavarok, gyönyörűségem?

– Te soha anya! – mosolyogtam fel rá, mire becsukta az ajtót és letelepedett mellém a szőnyegre, az elektromos kandalló elé a díványok közt. A kandallóban lobogó narancsos lángok látványa kellemes hangulatot árasztott így estefelé, míg az üvegajtó előtte biztonságot nyújtóan választotta el tőlünk.

– Gondterheltnek tűnsz, minden rendben? – fürkészte arcomat.

– Csak elgondolkoztam.

– Jasper említette, hogy érzi, eléggé kavarognak benned az érzések.

– Ha Jazz ezt mondta – nevettem. – Anya?

– Igen?

– Ty… elhívott randira, ugye elengedtek? – böktem ki végül, majd minden idegszálam pattanásig feszült várva a válaszra.

– Oh! – Oh? Ajjaj, nem kezdődik jól!

– Anya…

– Talán… talán itt az ideje egy újabb beszélgetésnek – motyogta, mialatt szépen festett körmeivel a szőnyeget piszkálgatta, mintha… El sem hittem, hogy anya zavarban van! Mégis miért? – Rosetta – kezdte, arca és hangja is komoly volt, ebből pedig sejtettem, hogy a téma is az lesz.

– Anya, ugye nem akarsz megint felvilágosítást tartani? – villant elmémbe a gondolat.

– Pedig talán aktuális lenne – szűrte fogai közt, és ahogy lepillantottam, észrevettem, hogy a keze ökölbe zárult. Azonnal odanyúltam, hogy megszorítsam, mire megfeszült izmai engedtek az enyhe nyomásnak.

– Pár évvel ezelőtt már jó munkát végeztél, és egyébként is, ez csak egy randi lenne, mozival meg kajálással. Ne aggódj, meg tudom magam védeni, majdnem profin verekszem, lecsapom, ha hozzám ér – kacsintottam cinkosul, és reméltem, bízik bennem eléggé. Nem volt oka az aggodalomra, akartam, hogy tudja ezt, bár megértettem, hogy mint anya, neki mindkettő a „kötelessége”.

De végtére is mi történhetne, mikor a legutóbb még egy ártatlan csókra sem álltam készen. Tyon is látszott, hogy bátortalanul hív el, pedig biztosan nem szokása a félénkség a csajokkal szemben, de nálam nem tudhatta, milyen reakciót vált ki a meghívása. Bár nem tévedett nagyot, mert miközben a többi lánytól az ezer wattos mosollyal érkező igen a minimum, tőlem így is csak egy félénk talánt kapott.

– Megígérem, hogy nem fogok egy hamar unokákat hazahozni.

– Merem is ajánlani kisasszony! – fordult felém anyám tágra nyílt szemekkel. Nevetve öleltem át, annyira nem önmaga volt, mikor ilyen kényes témákról kellett velem beszélnie, pedig senki se hitte volna el Rosalie Hale-ről, hogy képes zavarba jönni, én pedig megőriztem a titkát. – Nekem a legfontosabb a te boldogságod, épp ezért kérlek, ne kapkodj el semmit, még bőven van időd – simított végig lágyan arcomon, csupa szeretettel tekintetében.

– Tudom anya, és azt is tudom, hogy ezt most nem a szexre értetted, hanem mindenre, aminek a „nagy döntéshez” van köze.

– Tudod, hogy én lennék a legboldogabb, ha örökre, tényleg örökre velem maradnál, de azt is tudod, hogy legalább ennyire szeretném, ha neked megadatna az az élet, ami nekem csak általad vált részben lehetségessé.

– Tiszába vagyok vele, és tudom, hogy mindennél jobban szeretsz, és csak jót akarsz, és ígérem, nem ugrok fejest semmibe. Ez csak egy randi lesz Tyjal, ez még nem jelenti azt, hogy őt választom társnak egy életre. Persze lehet, hogy benne találom meg a nagybetűs igazit, de az is lehet, hogy addig még többekkel kell megismerkednem. Ígérem, ha megtalálom Őt, családot alapítok, mielőtt mindketten olyanná válnánk, mint ti. Mert sajnálom, de bármennyire is nem akarod elfogadni, hogy már eldöntöttem a „nagy kérdést”, de évek kérdése és én is egy leszek közületek, ebből nem engedek, elvégre is ez az én életem, nekem kell élni, és szeretném úgy, ahogy nekem jó. Ugye megérted?

– Persze, hogy megértem, éppen ezért sem szeretném, hogy bárki, bármivel is befolyásolja a döntésedet. Ha idővel tényleg úgy határozol, hogy olyan szeretnél lenni, mint mi vagyunk, én mindenben támogatlak és segítek, ahogyan apád és az egész család is. De lásd be, hogy most még nem tudhatod, mit hoz a jövő. Azt az egyet akarom, hogy mikor meghozod a végső döntést, az csakis a te saját döntésed legyen. Még fiatal vagy, csak most kezdődik igazán az életed, várj még a nagy elhatározásokkal!

– Rendben, anya! – adtam be a derekam, bár igazság szerint inkább csak rá hagytam. Tudtam, hogy félt egy rossz döntés következményeitől, de elvégre is azt akarta, hogy ember párom legyen, így pedig nem lehetett oka az aggodalomra, hogy a szerelemtől elvakultan netalán idő előtt változnék át, eldobva magamtól a lehetőségeket, amire ő annyira vágyott.

– Te vagy a legjobb dolog az egész létemben! – ölelt át szorosan, és én úgy bújtam a védelmező, szerető anyai karok közé, mint egy kisgyerek mennydörgés idején. Itt biztonságban éreztem magam, a rossz dolgok és gondolatok messzire elkerültek, amint mélyen magamba szívtam lágy, édes, szinte parfümös illatát. Sose éreztette velem, hogy nem vagyok a vérszerinti lánya, nem is kívánhattam volna nála jobb anyát.

– És persze apa! – emlékeztettem egy másik legjobbra.

– Igen, az a morgós nagymedve a másik – nevetett. Nagyon szeretem a nevetését, apa egyszer azt mondta, azóta cseng ilyen szép dallamosan, hogy én vagyok. Állítólag a kapcsolatuk is jobb és még erősebb, mióta mi hárman egy igazi családot alkotunk.

– Biztos, hogy jó leszek így?

– Ha mondom, hogy csini vagy. Ty odáig lesz érted, de ha mégsem, akkor legalább tudni fogod, hogy egy idióta!

– Hidd el nem az, olyan édesen örült, mikor megmondtam neki, hogy elmegyek vele. – Láttam ismét magam előtt boldog mosolyát, és hallottam a fejemben a játékostársai hangos zsivaját, akik a kispadról kihallgatták, mikor játékszünetben kihívva a pálya szélére elmondtam neki, hogy áll a randi.

– Andrew – közölte a gépi hang, de legjobb barátom már bent is volt a szobámban.

– Megérkezett a lovagod – közölte unottan és lehuppant az ágyam szélére, amin Cassie heverészett.

– Mi bajod? – léptem közelebb. Nem szerettem ilyennek látni, talán a közöny az arcán jobban zavart, mintha dühös lett volna. Tudtam, hogy nem igazán kedveli Tyt, bár Adriana kosarazta ki és nem fordítva, hogy oka legyen féltékenységre vagy kételkedni Aná érzéseiben.

– Semmi. Nagyon szép vagy – húzott magához közelebb, mikor végigsimítottam az arcán. Éreztem, hogy pirulok a bókjától. Ha ő azt mondja szép, akkor az úgy is van; míg Cassie olykor túloz, ő mindig azt mondja, ami a valóságnak megfelel.

– Ideje menned csajszim, még mielőtt Ty találkozik apáddal – figyelmeztetett barátnőm.

– Igaz, az nem tenne jót az estémnek – fintorogtam a gondolatra: Emmett Cullen, egy szem lányának udvarlójával egy légtérben. Brrr…

– Hova mentek? – szorított rá a karomra Andrew, mikor el akartam lépni.

– A városba, megnézünk egy filmet aztán meg gondolom, beülünk valahova bekapni valamit. Ne aggódj, nem a „legyet” készülök – szúrtam oda, és kiszabadítottam magam a karjai közül.

– De vicces – vigyorgott erőltetetten.

– Rossz titeket hallgatni! – csattant föl Cassie, majd a következő pillanatban mindkettőnket lerántott az ágyra, de csak én visítottam fel ujjaitól az oldalamon.

– Hééé, azt hittem, egy oldalon állunk – kiáltottam.

– Na megállj! – Andrew amint térdre szökkent az ágyon, Cassie ujjai eltűntek rólam. Úgy vonyított, mint a farkas a teliholdra, nem hagyhattam ki a visszavágást. Andrew-val épp olyan könyörtelenek voltunk, mint ő velünk. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra – kérte legjobb barátom szinte suttogva, miután Cassie-t addig csikiztük, hogy ki kellett mennie. Nem akartam, hogy újra rázendítsen a kis hegyi beszédére, így gyorsan megígértem, majd egy puszit nyomtam az arcára, mielőtt sietősre vettem volna lépteimet.

– Tyger Tinson, üdv!

– Üdv? – Apám hitetlenkedő hangjára értem a lépcsőfordulóba, reméltem, még nem késtem el, hogy megmentsem tőle Tyt. – Emmett Cullen, én vagyok Rosetta fogadott apja. A korom ne tévesszen meg, elég idős vagyok ahhoz, hogy gatyába tegyem az olyan suhancokat, akiknek az eszük a nadrágjukig csusszant, és csak szórakozni akarnak a lányokkal.

– Apa! – csattantam fel ösztönösen, mialatt Ty ádámcsutkája olyan látványosan ugrott meg, hogy a folyosói forduló végéből látni lehetett. Még csak a bejárati ajtóban álltak, de azt hittem Ty előbb lesz ismét odakint, mint idebent. Aztán kapcsoltam, mit is mondtam… – Mármint… Tisztára úgy viselkedsz, mint egy igazi apa – nyomtam meg az utolsó szót. – Kérlek, hagyd, Ty jó fiú – mosolyogtam az érintettre, aki láthatólag nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Még nem lehetett része Emhez hasonló lányos apukában. – Ne is foglalkozz vele, szereti eltúlozni a szerepét – súgtam oda Tynak, mialatt belekaroltam.

– Tizenegyre visszahozom… uram! – erőltetett Ty egy bájos, de átlátszóan hamis mosolyt az arcára. Tudtam, hogy ez nem fogja meggyőzni apámat.

– Még csak hat lesz, ilyenkor gyér a forgalom a 26-oson, max egy óra az út a moziig, félórával így is hamarabb ott vagytok. A film száztizenhét perc reklámmal együtt, kajálni meg amúgy sem egészséges fél óránál tovább, úgyhogy ha a visszautat is hozzávesszük, legkésőbb háromnegyed tizenegyre akkor is itt kellene, hogy legyetek. Mégis mi volt a szándékod abban a plusz tizenöt percben? – kérdezte apám halál komoly arccal, amitől nem Ty volt az egyetlen, aki köpni-nyelni nem tudott.

– Emmett! – szólt rá anya a fejét ingatva. – Hagyd őket menni, különben még tizenegyre se érnek haza. Vigyázzatok magatokra! – ölelt gyorsan át, aztán belekarolt apába, talán, hogy visszatartsa, ha szükséges, én pedig eltátogtam egy kösz, anyát, mielőtt kiléptünk volna a verandára.

– A fogadott apád… nos… – ugrott össze Ty szemöldöke a homloka közepére, ahogy próbálta szavakba önteni apám nem mindennapi, talán még a filmekben sem látott viselkedését.

– Csak nagyon szeret és félt – védtem meg. – Szupi a kocsid – kocogtam előre a felhajtónkon kecsesen terpeszkedő metál sportkocsiig. – Porsche Turbo, igaz?

– Úgy vagy – mosolygott, mert talán nem hitte, hogy egy lány meg tudja különböztetni az autót az autótól. – Méghozzá az egyik legújabb gyártású, képes akár háromhúszra is felgyorsulni. Fehér bőrülés az egész, és úgy dorombol az úton, mint… – ecsetelte, miközben mögém lépve végigsimított a karomon. Libabőrbe futott a testem a nem várt érintéstő.

– Induljunk! – perdültem meg, beleakasztva a szót.

Az út valóban egy óra volt, ahogy azt apa előre megjósolta, a film pedig pontban vette kezdetét; szokványos romantikus film, úgy tűnt Ty nem akart kockáztatni. Viszont amiről apám nem tud – gondolhatta, mikor a film közepe táján megfogta a kezem és egészen a hamburgeresig el sem eresztette. Nagyon jól éreztem magam, kellemes volt a társaságában lenni, hallgatni a sportos sztorikat, hogy mennyit baromkodtak a srácokkal, és még Maribelről is mesélt. Bírtam a testvérét, az első naptól jóban voltunk, de csak vele, a húgukkal, Shonával már más volt a helyzet, vele nem találtuk a közös nevezőt, de talán nem is kerestük.

– Ami azt illeti, én remekül éreztem magam ma este veled. Remélem, te is – érdeklődött, miután jó hangulatban hazafurikázott, a kocsit a felhajtónkon leállítva. Odabent csak halványan világítottak a földszinti lámpák, a veranda viszont teljes sötétségbe burkolózva olvadt bele az éjszakába, mintha nem is várnának rám.

– Abban biztos lehetsz – feleltem boldogan.

Ty az egyik karját megtámasztva az ülésem támláján lassan közelebb hajolt, hogy búcsút vegyen. Beharaptam alsó ajkam, miközben pillantásom az övére siklott. Mosolygós, telt, fakó ajkai óvatosan közelítettek, esélyt adva egy újabb kihátrálásra. De nem akartam! Ki tudja, hogy ő-e az igazi, hogy amit iránta érzek az egy kezdődő szerelem előjele vagy sem, mindenesetre esélyt szerettem volna adni ennek a kapcsolatnak, és magamnak, hogy megtudjam a választ. Nem mellesleg pedig meg akartam végre tapasztalni milyen lehet a csók, Ty pedig erre nagyon is alkalmasnak és méltónak ígérkezett.

– Ugye nem fogsz elszaladni, mint a múltkor? – nevetett, mire megráztam a fejem. Bátortalanul emeltem feljebb a kezem, hogy végül a tarkójára csúsztassam. Éreztem feszülő izmait a nyakán, láttam sötét tekintete csillogását a hold ezüstös fényében, mialatt lehelete hol hideg, hol meleg érzetként csapódott bőrömnek.

– Eddig még sose kértem engedélyt, de… Szeretnélek megcsókolni.

– Tedd! – vágtam rá és előrébb dőltem, de abban a percben a kocsi ajtaja feltépődött mögöttem, mi pedig úgy rebbentünk szét rémületünkben, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

– Két perc múlva tizenegy Rosetta, gondoltam szólok, mielőtt Emmett teszi meg.

– Milyen kedves – förmedtem rá a legjobb barátomnak hitt árulóra. – Mindjárt megyek – motyogtam rá se nézve. Az arcom forró volt a zavartól és a dühtől.

– Mint már mondtam, mindjárt tizenegy. Na nyomás! – parancsolt rám mélyről jövő acélos hangon, és megragadva a karom igaz nem durván, de kényszerített, hogy kiszálljak.

– Hééé! – kiáltott fel Ty, aki talán csak most tért igazán magához az esetleges döbbent sokkból.

– Jó éjt! – vágta rá Andrew úgy a méregdrága kocsi ajtaját, hogy félő volt a festék ott helyben lepereg róla.

– Ehhez nem volt jogod! – üvöltöttem vele, de egyetlen mozdulattal megfordított a vállamnál fogva, hogy jelezze merre az irány befelé. A méregtől nem látva trappoltam a ház felé, mialatt magamban olyan szavakkal dobáltam meg a mögöttem lépkedőt, amiket hangosan talán ki se mertem volna mondani. Az nem kifejezés, hogy haragudtam rá! Úgy caplattam fel az emeletre, hogy figyelembe se vettem apámat, aki a nagyképernyőn nézte a meccset, és viszonylag nyugodtan vette tudomásul, hogy időben megérkeztem.

– Rosetta! – hallottam még Andrew hangját, mielőtt becsukódott volna mögöttem a szobám ajtaja. Azonnal rázártam.

– Andrew – közölte a gépi hang.

– Tilt! – förmedtem rá, mintha ő tehetne bármiről is. Tudtam, hogy Andrew odakint várakozik, hátha megenyhülök és beengedem, de még csak tudomást sem akartam venni róla. Ahogyan arról sem, hogy mit gondolhat most Ty. Nem értettem, miért kellett ezt csinálnia, hiszen a legjobb barátom!

Másnap reggel karikás szemekkel ébredtem, és egyetlen percre sem vettem tudomást Andrew jelenlétéről. Beszélhetett hozzám, megérinthetett, de én akkor is úgy tettem, mintha ott sem lenne. Mint egy durcás kislány… egy jogosan durcás kislány.

– Sajnálom a tegnap estét Ty! Én… Nem tudom mi üthetett a családomba, először a fogadott apámba, majd pedig Andrew-ba – szabadkoztam, bár nem sok jót remélve.

– A fogadott apádat megértem, viszont Andrew… – Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatát, éktelen lármát csapva megszólalt a csengő jelezve a következő óra kezdetét.

– A menzán találkozunk? – kérdeztem sietve. Körülöttünk szekrényajtók csapódtak, zsivaj volt és a diákok úgy siettek óráikra, ahogyan nekünk is tennünk kellett volna, ha nem akarunk elkésni és beszerezni egy színes kis büntető cetlit.

– Foglalok neked helyet. Rosetta!?

– Igen? – fordultam vissza görcsberánduló gyomorral várva, hogy azt mondja, ez nem fog működni, de helyette csak végigsimított az arcomon, ám amikor az államat maga felé kezdte húzni, ösztönösen kihátráltam ismét a csókból. – Sietek, beszéljük meg ezt később – kértem kedvesen mosolyogva, majd sarkon fordulva megszaporáztam a lépteimet.

– Ajaj! Ccc… – Megtorpanásra késztetett egy ismerős ciccegő hang. Körülnéztem a folyosón, mire megpillantottam Zareket a forduló falának dőlve. Nem nézett felém, mégis tudtam, hogy nekem szánta.

– Neked nem órán kéne lenned?

– Ahogy neked is tündérkém, ahogy neked is!

– Mondd, mit akarsz?

– Tanácsot adni – lökte el magát a faltól. Kezeit zsebre dugta miután beletúrt felzselézett sötétszőke hajába, ami épp annyira fénylett a sok vaksztól, mint az ezüst kis ékszer a fülében.

– Tanácsot? Te?! Mégis miben?

– A pasik terén.

– Kösz, de ez az a téma, amit nem veled fogok megvitatni. – Már indultam volna tovább, mikor megszólalt, a lábaim pedig legyökereztek.

– Összvissz két oka lehet annak, hogy már nem először hárítod Ty csókra tett kísérletét. – A pulzusom nagyot ugrott, a szám kiszáradt, úgy éreztem magam, mint akit megfosztottak az oxigéntől. – Látom, igazam van – nevetett.

– Ezt… – vettem mély lélegzetet – ne itt beszéljük meg – néztem a mellettünk elhaladókra, akik furcsán méregettek minket. Nem tudtam, hogy mit akar mondani Zarek, és hogy ezzel az egésszel mire akar kilyukadni, de nem akartam, hogy bárki is fültanúja legyen ennek a beszélgetésnek, így elindultam kifelé az épületből tudván, hogy követni fog. Végül az udvaron, a két szárny takarásában megálltam, ahonnan jól ráláttam az ajtóra, mégis észrevétlenek maradhattunk. – Térj a lényegre, mit akarsz Zarek?

– Pusztán kíváncsi vagyok, ez minden – rántott a vállán. – Ugyan Rosie…

– Rosetta! – javítottam ki. Neki csak Rosetta!

– Nyugodj meg, sose bántanálak… Rosetta – tartotta fel mindkét kezét. – Tudod a buli után elgondolkoztam, mi is lehet annak az oka, hogy nem hagytad, hogy egy olyan pasi, aki után elég sok csaj bomlik, megcsókoljon. Csupán két indokot találtam, amik közül az első, hogy nem vagy oda érte – tippelt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, míg mély lélegzetet vettem, majd kipillantottam, hogy meggyőződjek róla, nem lát vagy hall minket senki. Így történhetett, hogy míg azzal voltam elfoglalva, ellenőrizzem nem-e közeledik felénk valaki, Zarek megragadva a karomat a fal elé perdített, két karját mellém támasztva satuba fogva.

– Engedj!

– A másik tippem, hogy te még… még nem csókolóztál senkivel. – Mikor kimondta az igazságot, nagyot nyeltem, és ez az akaratomon kívülálló reakció meg is adta neki a választ a kérdésére. – Bár nem fogadtam rá, de szinte biztos voltam benne hogy ez a nagy helyzet – örvendezett, mint aki most nyert egy rakat pénzt.

– Most már tudod, menj és meséld el mindenkinek – prüszköltem, mert a sírás fojtogatott. Csak azt akartam, hogy engedjen végre, hogy kiszaladhassak a világból.

– Még mindig nem érted – ingatta a fejét. – Bírlak kiscsibe, nem fogok neked ártani.

– Ezt nehezen tudom elképzelni – vallottam meg az igazat.

– Tudod, a csókhoz nem kell sok minden. Csak két száj, meg nyelv, egyszerű az egész, nincs miért tartani tőle. Ezt az egész első csók dolgot túlságosan felfújják az emberek, ne is foglalkozz vele.

– Miért mondod nekem most mindezt?

– Már mondtam, bírlak.

– Ugye nem úgy, mint Cassie-t?

– Jó csaj vagy… de nem, nem úgy. – Ez megnyugtatott, ami bizarr érzés volt, lévén, hogy közelebb már csak akkor lehetett volna, ha belém olvad. – Miután szimplán barátok vagyunk, mit szólnál, ha megtanítanálak bánni az ajkaiddal – pillantott le a számra, amitől azonnal nagyra nyílt a szemem, de ő csak nevetett. – Nem hiszed el, hogy nem akarok tőled semmit, hogy csak pusztán jót akarok, igaz? – mosolygott továbbra is. Jót mulatott a zavaromon.

– Talán ha nem szorítanál a testeddel a falnak…

– Oké, oké – tolta messzebb magát, de a kezei még mindig mellettem pihentek.

– Zar… – próbáltam tiltakozni, de a számra tette a mutatóujját. – Zarek, én ezt nem akar… – de még mielőtt befejezhettem, vagy akár csak a közeledő ajkak az enyémre tapadhattak volna, megpillantottam Andrew-t Zarek válla fölött.

– Ti meg mégis mi a fészkes fenét műveltek itt? – sziszegte inkább meglepetten, mint sem mérgesen, bár lehet elkiabáltam. – Mikor beléptem, láttam, hogy nem vagy a teremben, tudtam, hogy történt valami, úgyhogy kimentettelek a tanárnál, azt mondtam a nővéribe mentél, mert fájt a fejed – intézte hozzám a szavakat anélkül, hogy akárcsak rám pillantott volna; végig Zareket figyelte, aki immáron teljesen feloldotta karjai fogságát körülöttem. – Ha nem akarod, hogy mindketten lebukjunk, menj el a nővérhez és kérj gyógyszert meg igazolást, ott találkozunk.

– Ugyan Andy, totál félreérted a helyzetet haver.

– A nevem Andrew, és nem vagyok a haverod, vili? Rosetta! – szólt rám ismét, mikor meg se mozdultam. Úgy éreztem a lábam egy tapodtat se képes megtenni, de legfőképpen úgy véltem, nem szabad kettesben hagynom őket.

– And… – de ahogyan Andrew rám nézett, azzal az ellentmondást nem tűrő tekintettel, amit eddig csak a nagyapjánál tapasztaltam, torkomra forrt tiltakozásommal együtt indultam meg egyből a nővéri felé.

– Az isten szerelmére Rosetta, szóba állnál végre velem és elmondanád, hogy mégis mit műveltetek Zarekkel tanítás alatt az iskola mögött? – jött utánam a szobám ajtaját belökve, mialatt fennhangon faggatott. Miután értem jött a nővéribe, hogy „vissza” kísérjen órára, újra magamra öltöttem a durcás kislány jelmezét és nem szóltam hozzá a továbbiakban. Már kétszer járatott le mások előtt, kezdtem nagyon unni mit meg nem enged magának a nagy és védelmező bátyust játszva.

– Nem teljesen mindegy? Egyébként sem történt semmi! De ha már a vallatásnál tartunk, neked meg mégis mi a bajod mostanság? Először Ty, most pedig Zarek mellől rángatsz el. Megmagyaráznád, hogy mégis mi jogon? – támadtam most én neki.

– Nem bízok Tyban, Zarekben meg még kevésbé!

– Ty jó fiú, bárki bármit is híreszteljen róla, az csak pletyka, Zarek pedig pusztán jó barát.

– Azt láttam, mennyire jó barát – grimaszolt. – Remélem te és Cassie is hamar kiveritek őt a fejetekből.

– Cassie? – lepődtem meg a neve említésétől.

– Azt hiszitek, hogy nem nyilvánvaló, hogy túlságosan is bírja a srácot?

– Mert te ismered, de más nem, szóval a nevében kérlek, ne mondd senkinek.

– Nem szándékoztam, viszont egyáltalán nem tetszik, hogy Cassie után téged is be akar hálózni.

– Nem akar velem semmit… mármint… mindegy. – Ez bonyolult volt, mert ugyan nem akart tőlem semmit, de közben meg csókleckékkel akart ellátni. – Viszont Ty…

– Adriana azt mesélte, elég vadak szoktak lenni a bulik, amiket tart. Ha valaki egyszer ilyen, akkor máskor is olyan, legfeljebb amíg tudja kontrollálja magát.

– Ty csak meg akart csókolni a kocsiban, nem leteperni! Most pedig hagyj magamra!

– Te még csak most kerültél közösségbe, nem tudhatod, hogy…

– Azt mondtam menj ki! – ordítottam rá, mire elharapta a mondat végét, aztán egy félpercnyi csendet követőn kivonult a szobámból. Nem akartam vele üvöltözni, de annyira felbosszantott. Miért nem tudta megérteni, hogy nem teszek semmi rosszat, csak élni szeretném végre úgy isten igazán az életem. Tisztában voltam vele, hogy azért félt, mert szeret, de hogyan is tanulhatnék a saját hibáimból, ha nem hagyja, hogy elkövessem azokat?

Bementem a fürdőbe és megeresztettem a vizet, remélve, hogy az majd segít lenyugodnom. Csakhogy a várt hatás helyett lelkifurdalás tört rám. Zsongott a fejem az ezernyi kínzó gondolattól, és attól, hogy megbántottam a legjobb barátomat, pedig ő csak a javamat akarta. Mire észbe kaptam, a lábaim már Andrew ajtaja elé vittek, a kezem gondolkodás nélkül fordította el a zárat, így előbb bent voltam, minthogy a gépi hang bejelenthetett volna.

Andrew a szobája elülső részének közepén elhelyezett szófán feküdt lehunyt szemekkel, kezeit a feje alatt összekulcsolva. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy teljes mértékig tisztában van vele, hogy itt vagyok, de megjátszotta, hogy tudomást sem vesz rólam, mint ahogyan azt én tettem nemrég.

Becsuktam az ajtót és mellé léptem, de még csak a szemét se nyitotta ki. Bár a keskeny szófát nem két személyre tervezték, én mégis mellé préseltem magam, ám még ezzel sem váltottam ki belőle reakciót. Kezdtem kétségbe esni, de amikor csúszni kezdtem lefelé, egyik karja körém záródott, hogy magához ölelve megtartson.

– Ne haragudj – törtem meg a csendet. Hangom bátortalanul suttogott.

– Én csak…

– Tudom, és sajnálom, hogy úgy leteremtettelek. Nagyon szeretlek és senki miatt nem akarok veled veszekedni!

– Rosetta, Ty…

– Kérlek, a Ty ügyet hagyjuk, ne kezdjük újra – figyelmeztettem, mire felpattant a szófáról.

– Azt legalább elmondod, hogy mi volt ez az egész Zarekkel? – kérdezte fel s alá járkálva.

– Ha annyira akarod tudni, Zarek felajánlotta, hogy megtanít csókolózni. Most boldog vagy? – forgattam meg a szemem. Andrew először ledermedt mozdulat közben, majd visszahuppant mellém.

– Megtanítani? – értetlenkedett, vagy talán hitetlenkedett, nem értettem tisztán vonásai üzenetét.

– Hosszú történet – legyintettem.

– Rosetta! – Hangja megint ellentmondást nem tűrően hangsúlyozta a nevem. Felsóhajtottam.

– Tudod… tudod, hogy még sose csókolóztam. – Máris zavarba jöttem.

– Nem értelek.

– Ty már nem először szeretett volna megcsókolni, de majd mindannyiszor én hátráltam ki. Zarek azt mondta ne tulajdonítsak a csóknak túl nagy ügyet, de hogyan is tehetném, mikor még sose tettem hasonlót!? Mi van, ha elbénázom? Egyáltalán el lehet a csókot bénázni? – rágcsáltam az ajkam zavaromban.

– Oh, Rosetta! – nevetett fel váratlanul, mire csak még inkább kínosan éreztem magam. – Ne haragudj!

– Kinevetsz – biggyedt le a szám.

– Én csak… – Elhallgatott. A csönd egyre csak nyúlt, feszült a végtelenségbe tűnően, míg nem közelebb csúszott hozzám, hogy elérve az állam, arra kényszerítsen, hogy rá figyeljek. A smaragdzöld tekintet szinte simogatón fürkészte vonásaimat. Az enyémbe mélyedt, hipnotizált, lassan már-már elvesztem benne, békés mélységébe merülve. – Ne gondolkozz! – suttogta. A bőröm bizsergett leheletétől, míg szavai pulzusomra hatottak kegyetlenül.

– Mire készülsz? – tudakoltam erőtlenül, mint aki épp most úszott le tíz kemény hosszt.

– Ami egy barát feladata. Elűzni a félelmeidet – dőlt felém lassan, egyik kezével még mindig tartva államat – nem mintha képesnek éreztem volna magam, hogy másfelé fordítsam a fejemet –, míg a másikat derekamra csúsztatva kissé közelebb húzott magához. – Ne csücsöríts – kuncogott. Észre se vettem mit művel a testem, bódult voltam és cseppet sem ura cselekedeteimnek. Le kellett hunynom a szemem. – Nyisd széjjelebb, de csak egy kicsit – simított végig hüvelykujjával az ajkamon, hogy végül gyengéd erőszakkal lefelé húzva az alsót elválassza őket egymástól. – Ne gondolkodj, csak add át magad az érzéseknek.

A szívem a torkomba ugrott, a szám teljesen kiszáradt szavaira, mielőtt azonban nyelvem megnedvesíthette volna, már más csillapító forrást talált. Az ajkak puhán feszültek enyémeknek, elzárva a beáramló oxigén útját. Vártam mikor fúj az agyam levegő utáni vészriadót tüdőm kérésére, de az ismeretlen ajkak közül egy másfajta utánpótlás érkezett, lecsillapítva testem ösztönös vágyát.

A szám gépiesen követve a másik minden mozdulatát, ahogy egyik ajkamat beszívva sajátjai satujába fogta, majd egy rövid pillanat erejéig eleresztette mielőtt újra visszatalált hozzá. Csak egy percig tartott, de minden századmásodpercét tisztán érzékeltem a csóknak, miután köddé foszlott gondolataim már nem tarthatták elmémet folyamatos rabságban.

Alig kaptam levegőt, miután megszűnt az enyhe nyomás. Szempilláim lassan engedték el egymás képzeletbeli kezét, felfedve könnytől csillogó tekintetem – magam sem értettem, miért készülők mindjárt sírni. Andrew továbbra is ott ült velem szemben, légzése szapora volt, zöld szeme újra rám talált, fürkészőn figyelve reakciómat. Szárazon nyeltem, a torkomon viszont egy hang sem jött ki, bár nem is éreztem úgy, hogy lenne bármi értelmes is, amit mondhatnék.

– Nekem most… mennem kell, ne haragudj! – szökkent talpra, mire kétségbeesetten kaptam volna utána, de egyetlen tagom sem engedelmeskedett.

– Hova mész?

– Adrianával találkozom – érkezett a válasz némi csendet követőn.

– Oh! – Először csak erre a halk nyögésre futotta reakcióim tárházából, de azután gyorsan kellett valami mást is előszednem onnan és az agyamba lassan visszaköltöző gondolatok közül, mikor felém fordulva ismételten vonásaimból készült olvasni bennem.

– Minden rendben, Rosetta? – vonta össze szemöldökét aggodalmasan. – Ez a csók…

– Csak lecke volt, tudom. De most menj, ne várasd meg Anát – erőltettem magamra mosolyt, és igyekeztem végig a szemébe nézni, hogy biztosítsam róla, minden rendben, még ha ez nem is volt így. – Később találkozunk. – Csak bólintott, a következő percben pedig már egyedül is maradtam a gondolataimmal, és azzal a megmagyarázhatatlan ürességgel belül.

New Sun - Sunset - 3. fejezet

Sziasztok!

Nem, nem délibáb – igen, igaz, végre új fejezet. :$

Talán most már minden visszakerül a régi kerékvágásba, remélem, a hosszú kihagyás nem szegte azért kedvetek.

Már neki is kezdtem a következő fejezetnek (az már izgalmasabb lesz mindenképp), ahogy a Hazug mosolyénak is – amelyik hamarabb kész lesz, azzal jelentkezem legközelebb. :)

A mostani fejezet végén találhattok pár szereplőről képet, melyek közül néhányukat az oldalsávban található (lenyíló paneles) Sunset szereplők listájában is megtekinthettek, de a hozzájuk tartozó rövidke jellemzés kicsit késni fog.

Tudom, hogy haragszotok rám, meg is érdemlem, de azért köszönöm mindazoknak, akik továbbra is kitartanak mellettem és a története(im) mellett! ♥

És nem utolsó sorban köszönök minden kommentet – és voksok –, valamint mailt, amivel biztattatok, támogattatok és erőt adtatok a folytatáshoz. (A díjakról nem is beszélve, mindet ki fogom tenni!) Remélem, sikerült mindenkinek válaszolnom visszamenőlegesen.

További szép hetet, és jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

3. SULIKEZDÉS

– NAGYON IZGULOK! – szisszentem fel az ujjaimat tördelve, ahogy a Benson Középiskola parkolójában kikászálódtam Andrew vadiúj és őrült gyors beige metál Toyota Fortuner hybridjéből.

Elérkezett a nagy nap, másodévesként kezdhettem egy teljesen átlagos iskolában, teljesen átlagos diákokkal, akik közül remélhetőleg a hét végére többekre úgy tekinthetek, mint egy kezdődő barátság egyik felére. Ahol természetesen én vagyok a másik fél, a legboldogabb.

Reggel közel másfél óráig készülődtem, annak ellenére, hogy Cassie-vel a vasárnap délutánt azzal töltöttük, hogy egész hétre megterveztük, mikor mit veszünk majd fel. Mára mindketten rövid, combközépig érő farmerszoknyát választottunk, de míg barátném citromsárga felsővel párosította, én egy olívazöld spagettipántossal. Lenge és lezser volt, és nem túl kihívó – legalábbis ennek nem volt olyan mélyen kivágott dekoltázsa, mint Cassie-ének. Bár ahogy elnéztem, az itteni lányok sokkal merészebben öltözködnek, mint a Salt Lake-béliek. Halvány sminket és szájfényt vittem fel, barnásvörös hajamat pedig hagytam szabadon a vállamra omlani.

– Nyugi, csini vagy – súgta oda barátném, miután megkerülte az autót. Tűsarkai hangosan kopogtak a betonon.

Mikor tegnap délelőtt Alice elvitt minket lányokat vásárolni, nem fogtuk vissza magunkat. Szerencsére a volt iskolámmal ellentétben itt nem szabták meg, hogy miben kell bejárni, nem volt egyen viselet, így az ízlésünknek és a legújabb divatnak megfelelően mindent megvettünk, amit csak kicsit is dögösnek éreztünk. Cassie határozott szándéka a hét végére nem a barátok szerzése volt, hanem egy pasi becserkészése. Persze erről az apja, Jake semmit sem tudott; mert ha tudná, hogy a kislánya nem épp az a szende szűz – bár gyakorlatilag még az –, már rég szereltetett volna rá erényövet az fix.

– Ahogyan az a srác is nagyon csini ott – bökött Cassie a fejével a tőlünk kettőre parkoló jeepből kiszökkenő fiú felé. A magas, sportos barna mintha észrevette volna, hogy őt nézzük, ránk pillantott, majd előbb megeresztett egy cuki mosolyt, végül miután az autó csipogva jelezte, hogy lezárt, elindult felénk. – Azt a! – Csak ennyit bírt Cassie kinyögni, én meg elkaptam a tekintetem, mert nem éreztem illőnek ennyire látványosan megbámulni a srácot.

– Jobb, ha vigyázol a tomboló hormonjaidra, mert a végén még apád zárdába küld – vetette oda Cassie-nek Andrew. A kocsijának dőlve, karba font kezekkel figyelt bennünket sötét napszemüvege mögül, ajkán azzal az utánozhatatlan mosollyal, ami kis gödröcskéket vetett szája mindkét szegletébe, imádnivaló kisfiús bájt kölcsönözve neki.

– Üdv a Bensonban! – köszöntött minket a Magas Barna. – Gólyák vagytok?

– Jóllehet sokat jár a csőrük, ennek ellenére másodévesek – szúrta oda Andrew gunyorosan, mire Cassie felmordult.

– Köszönjük ezt a nagyon frappáns választ – lövellt az illetékes felé egy nagyon dühös, figyelmeztető pillantást.

– Helló, Owen Payne!

– Andrew Cullen! – fogtak kezet. – Ők pedig itt Rosetta Hale és Cassandra Black.

– Röviden csak Cassie – közölte barátnőm, és a jobbját nyújtotta felé, amit Owen azonnal elfogadva hosszasan kezet fogtak.

– Nos, Cassie, úgy tűnik, jól kezdődik ez az év – vigyorgott a srác le sem véve a tekintetét barátnémről, én meg csak meresztgettem a szemem rájuk. Meg kell hagyni, Cassie-nek még csak a kisujját se kellett megerőltetnie, Owent máris elbűvölte. Ez több mint vámpír vonzerő, ez lehet a híres Cassandra Elizrah Black vonzerő – állapítottam meg a tényt magamban.

Miközben Edward vetett felénk egy emlékeztető semmi feltűnés pillantást a kocsijuk mellől, Owen vezetésével elindultunk az épület felé, hol jobbra, hol balra pillantva, mintha csak idegenvezető túrán lennénk.

– Sportolsz ember? – vetette oda Owen Andrew-nak, mialatt a sportpálya mellett haladtunk el.

– Ja!

– Jó játékosokra mindig szükség van, nem sokan bírják a strapát – vigyorgott. A végeláthatatlan pályán pár srác adogatott egymásnak, épp olyan egyen dzsekit viseltek, mint Owen. Zöld alapon fehér csíkok és felírat: Benson’s Eagles, és a hátán egy nagy zöld sólyomfej. – Órák után ütközzünk itt a pályán, bemutatlak Waskez edzőnek. Persze van más sportra is lehetőség; kosár, baseball…

– A rugby megteszi, kösz!

– Rendben. Nektek pedig lányok a pompomkodást tudom ajánlani. Biztosan jól állna a zöld szoknya – tette hozzá, de éreztem, hogy ez inkább csak Cassie-nek szól, aki erre zavartan kuncogni kezdett. Gyerekek, menjetek szobára!

Az iskola épülete hatalmas: több szárny és melléképület, mind vörös téglából készült és kétszintes, sűrűn ellátva ablakokkal. Az épület utcafrontra néző felén helyezkedett el a főbejárat, előtte kis tér, élénkzöld pázsittal övezve. Az iskola nevét súlyos márványba vésett írás hirdette, amit négy, méretes dór oszlop tartott közvetlen a bejárat fölött, aminek három kétszárnyas ajtaján szállingóztak befele az órájukra igyekvő diákok. Míg mások, a ráérősebbek még mindig a téren vagy épp a füvön ülve cseverésztek, de a deszkások is még javában mulattatták a rájuk figyelőket mutatványaikkal. Megjelenésünkkor néhányan végigmértek, amitől izmaim megfeszültek, de aztán hamar visszatértek dolgukhoz. Úgy tűnt, nem zavartuk meg megszokott kis közösségi életüket felbukkanásunkkal, ami megnyugtatott. Igaznak bizonyult hát, hogy eggyel több különleges személy – pontosabban személyek – az itt élőknek már fel sem tűnik különösebben.

Belépve az épületbe egy hosszú folyosóra érkeztünk, amely úgy tűnt, mindkét irányba a semmibe vezet – legalábbis nem láttam a végét onnan, ahol álltam. Méregzöld és fehér szekrények váltakozó hosszú sora vett körül kétoldalt a fal mentén – akárcsak Owen dzsekiének színösszeállítása.

– Előbb a tanulmányi irodába kell mennünk – emlékeztetett minket Andrew.

– A baloldali folyosó végén jobbra és fel a lépcsőn, az első ajtó lesz szembe – igazított el készségesen Owen. – Mi lesz az első órád? – érdeklődött Cassie felé fordulva, barna szemei csillogtak a halogén lámpák fényében.

– Társadalomtudomány.

– Az ajánlatom: elkísérlek az irodába, ha te is elkísérsz az orvosiba leadni az egészségügyi papírom, aztán mehetünk együtt társadalomra. – Szemöldöke kérdőn emelkedett végül a magasba, várva a választ, ami persze nem is volt kérdéses, legalábbis egy külső szemlélőnek biztosan.

– Az ajánlat elfogadva – mosolygott szemérmesen barátném. Így aztán négyen indultunk el a megadott irányba, mialatt a hangszóró recsegve-ropogva kelt életre a fejünk felett. Egy fiatal fiú hangja köszöntötte a diáksereget az első tanítási napon.

– Üdv újra Bensoniak! A pontos idő háromnegyed nyolc, tehát itt az ideje a közleményeknek. Seb vagyok, ahogy azt megszokhattátok. Az újaknak pedig csak annyit mondanék, hogy érdemes rám figyelni, mert fontos dolgokat mondok. Tehát a mai napi fontos közlemények! – A fiú hangja lazából tárgyilagossá vált, majd mielőtt folytatta, ujjaival dobolt párat az asztalon a hatás kedvéért. – Mr. Hudson, szeretett igazgatónk üdvözletét küldi minden kedves régi és új diákjának. Továbbá arra kér benneteket, hogy tanítás után, mindenki gyűljön össze a sportpályán a lelátókon, hogy egy kis év eleji összesítő beszédet mondhasson. – Kiss szünetet hagyott. – Az újak kedvéért elmondanám, a tanítás reggel pontban nyolckor veszi kezdetét. Az órarendeteket és könyveiteket a tanulmányi irodában Mrs. Pellerstől vehetitek át. A szünetek húsz percesek, az ebédidő fél óra. Ne feledjétek ez nem étterem. Persze az egészséges életmód sem olyan rossz, szóval a salátás pultot is nyugodtan lehet ostromolni, nem csak a nyulaknak szabad – poénkodott és egész jól csinálta. – Idén is számítunk az iskola büszkeségeire, a Benson futballcsapatára, a Zöld Sólymokra, akik nagy eredményekkel dicsekedhetnek a tavalyi évet illetően. Az újak figyelmébe ajánlanám a héten megrendezendő válogatást. Persze nyeglék és ügyetlenek kíméljenek, a csapatnak erős és kemény játékosokra van szüksége. Jelentkezni Waskez edzőnél lehet. Nem mellesleg a héten a pompom lányok csapata is szívesen várja az újoncokat, főként a csinos lányok jelentkezését, akik buzdításukkal szeretnék a Zöld Sólymokat a győzelem felé vezető úton segíteni. Jelentkezni Shona Tinsonnál vagy Miss. Tahynál lehet. Ne feledjétek…

Seb hangja még mindig duruzsolt a hangszórókból, de én már nem tudtam rá figyelni. Ahogy elértük a folyosó végét, ahol jobbra fordulva folytatni akartuk utunkat a lépcsők irányába, beleütköztem a fordulóban a fal mellett álló beszélgető társaság egyik tagjába. A nem nagy hévvel történő, de váratlan ütközettől mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat, ám Andrew keze még időben kapott a karom után, hogy megtartson.

– Jól vagy? – nézett rám aggódó tekintettel. Bólintottam, majd visszanyerve stabil érzetem kihúztam magam, és ekkor láttam, hogy Andrew nem csak engem tartott meg, el ne essek. Hosszú ujjai még mindig az ismeretlen lány felkarja köré kulcsolódva fogták őt.

– Ne… ne haragudj – néztem a lányra bocsánatkérőn. Hosszú fekete, lófarokba fogott haja himbálózott, ahogy megrázta a fejét, miközben egy aprócska mosoly kúszott halvány vörös ajkaira.

– Nem történt semmi, igazán – felelte, majd pillantását Andrew-ra emelte, aki udvariasan mosolyogva elengedte őt. – Adriana Liman – mutatkozott be előbb felém, majd Andrew felé biccentve. Furcsa érzés fogott el; ez a lány nagyon szép volt, természetes szépség, és felpillantva észrevettem, hogy legjobb barátom tekintete csak úgy csillog, miközben őt nézi.

– Andrew Cullen, remélem, nem esett bajod.

– Kedves, hogy aggódsz – mosolygott jókedvűen, hófehér fogai előbújtak ajkai mögül, hogy még ragyogóbb legyen mosolya. De nem csak telt ajkai nevettek rá, szürke szeme is, ami világított tépett frufruja árnyéka alatt. Tény, hogy a félvámpíroknak is éppen olyan vonzerejük van, már ha akarják, mint más vámpíroknak, ami ezúton is jól megmutatkozott mind Cassie, mind Andrew részéről. Adriana is épp annyira elvarázsolódott, mint Owen, ha akarta, ha nem, ez nem az ő döntése volt. – Ők itt a barátaim: Nguyen Megan és Shona Tinson – mutatta be a mellette álló két lányt. Az egyik egy alacsonyabb, festett vörös koreai lány, míg a másik magasabb, de annál vékonyabb, természetes vörös sok szeplővel, és nem csak az arcán. Mindkettőnek széles vigyor terült szét az arcán, és a szempilláik már-már a hangsebességet átlépve hallhatón suhogtak a sűrű rebegtetésben, mikor Andrew üdvözölte őket. No igen, legjobb barátom nem csak, hogy helyes… na jó, a szemükben iszonyat jó pasinak számít, de kedves meg figyelmes is, nem csoda, hogy bejön majd’ minden lánynak.

– Rosetta Hale és Cassandra Black – mutatott be végül Andrew minket.

– Nekünk most mennünk kell – köhintett Cassie illedelmesen, hogy felhívja a figyelmünk.

– Később még biztosan találkozunk – mosolygott Adriana, reakciója pedig megint csak viszonzásra lelt Andrew részéről.

– Menjünk! – ragadott végül karon barátném.

Az órarendem szerint majd minden órám vagy Cassie-vel vagy Andrew-val volt közös, így nem izgultam annyira, mint egyébként tettem volna, ha csupa idegenek vesznek körül – ráadásul mivel ez már második, egy viszonylag összeszokott társaságról van szó. Owent reggel óta nem láttam, bár annál többet hallottam róla barátnőm jóvoltából. Úgy tűnt, tényleg bejön neki a srác, és nem csak pillanatnyi tetszésről van itt szó. Ellenben Adrianával két közös órám is akadt, amik közül egyiken Andrew is jelen volt. Ahogy ígérte, nem hagyott magamra, mindig mellém ült, ha dupla pados termekben voltunk, de máskor sem ment tőlem messzire, ahogyan Cassie sem. Talán nem felnőttes, de szükségem volt erre a fajta biztonságra, kapaszkodóra, főleg így első nap.

Angol irodalom után a menzára igyekeztünk Cassie-vel, mikor a homlokomhoz kaptam. Annyira lekötött a tanterv színes palettája, majd Cassie vonta el a figyelmem csicsergésével, hogy elfelejtettem aláíratni az irodalomtanárral a jelenlétimet, amit minden új diák kezébe nyomnak első nap. Barátnőm már nagyon izgatott volt, ugyanis Owennel megbeszélték, hogy ebédnél találkoznak, így nem akarva hátráltatni, előreküldtem, majd visszaindultam az egyre kihaltabb folyosókon.

Már csak páran lézengtek a szekrényeknél, mire újból megtaláltam a termet. Az ajtó résnyire nyitva volt, mégis kopogásra emeltem a kezem, de mielőtt ujjaim a fához érhettek volna megdermedtek. Az itteni ajtók közepébe szemmagasságban kis ablak volt besüllyesztve egytől egyig, ezen keresztül pillantottam meg az odabent történteket. A szemem kikerekedett, a lélegzetem egy pillanatra kihagyott, aztán hangos, kopogó léptek zajára lettem figyelmes. Az egyik tanárnő közeledett felém; semmi kétség, ehhez a teremhez tart. Némiképp pánikba estem, pedig semmi közöm az odabent történtekhez, ráadásul mondhatni, még csak nem is ismerem egyiküket sem, arról nem is beszélve, hogy annyit bizton tudok, nem helyénvaló, amit tesznek, mégis úgy éreztem, tennem kell valamit.

– Elnézést tanárnő, meg tudná mondani, hol kell feliratkozni a szakkörökre? – állítottam meg a tanárnőt az először eszembe jutó kérdéssel. Igyekeztem mindeközben olyan hangosan beszélni, hogy biztosan hallják a bent lévők, nincsenek egyedül, és mégse legyen túl feltűnő emelkedett hangszínem.

– Hogyne – felelte az idős, kedves arcú tanárnő készségesen segítve nyája egyik eltévedt báránykájának – egy jelenleg bűnös báránykának. – Csak menjen vissza a folyosón a főbejáratig, az ajtókkal szemben lévő falon vannak kifüggesztve a jelentkezési ívek.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit – mosolygott, majd egy gyors kopogtatás után már be is lépett az osztályba. Óvatosan bekukucskáltam mögötte.

– Ne feledje Miss Tinson a héten leadni az esszét. – Az irodalom tanár, Mr. Richton, aki még sűrű, sötét borostája és régimódi hosszúra meghagyott pajesza ellenére sem nézett ki többnek harmincnál, már az asztala mögött ült, míg a sötét vörösbarna hajú lány vele szemben állt, tisztes távolságra tőle. Szoknyája immár újra takarta hosszú combját, bár így se sok felületet belőle.

– Nem feledem, a viszontlátásra. Tanárnő – biccent az idős hölgy felé és kislisszol a teremből. Én a fal mellé húzódtam, de észrevett. – Maribel, az adósod vagyok – nyújtja felém a kezét hálás mosollyal.

– Rosetta, és nem tartozol semmivel. Te és… – kezdtem, de gyorsan elhallgattam, nem akartam udvariatlan lenni, végül is semmi közöm hozzá, hogy kivel mit művel. Bele is pirultam az imént látottak emlékképébe.

– Mr. Richton… Noah és én közel fél éve járunk, szóval ne aggódj, nem molesztált.

– Erre magamtól is rájöttem – vigyorogtam ő pedig vissza rám.

– Viszont remélem, megérted, hogy titkos a kapcsolatunk, mindkettőnket kicsapnának, szóval kérlek…

– Nem azért mentettem meg a helyzetet, hogy aztán beköpjelek titeket. A ti dolgotok úgy gondolom, ami köztetek van.

– Bárcsak így lenne, de sokan nem így látják és itt az ő szavuk a mérvadó – komorult el még folyton mosolygó szeme is.

– Mr. Richton jó tanár, kár lenne érte. Meg persze érted is – tettem hozzá gyorsan magyarázkodva.

– Oh, én nemrég még nem így vélekedtem róla – nevet hangosan. – Meghívlak egy kapucsínóra, a legkevesebb amúgy is. – Elfogadtam, mert érdekelt a sztori, az ebéd pedig várhat még kicsit. Elindultunk hát csöndben a folyosón az automata felé, ahonnan végül a friss levegőre mentünk, hogy kiülhessünk az épület mellé az egyik padra megiszogatni a gőzölgő italunkat.

– Nem láttalak az órán – törtem meg végül a csendet beszélgetést kezdeményezve.

– Nem járok rá, mármint a másodikosokéra, harmadikos vagyok, de egész hétvégén nem láttam és már nagyon hiányzott – vallotta meg szemét lesütve. Csak egy szerelmes lány volt, hogy is ítélheti el bárki azért, mert olyasvalakit szeret, aki valamiképp más, mint ő. Hát nem épp ez a lényege a szerelemnek? Hogy nincsenek különbségek?

– Hogy jöttetek össze? – kíváncsiskodtam most már sokkal merészebben.

– Ez az áldott jó tanár meg akart buktatni tavaly – eredt meg a nyelve jókedvűen.

– Oh!

– Szerinte jobban kellett volna igyekeznem, a fejemhez vágta, hogy nem szeretem elég szenvedélyesen az irodalmat.

– Aztán mi lett?

– Nos, bebizonyítottam neki, hogy mennyire szenvedélyesen is tudom szeretni az irodalmat – vigyorgott sokat sejtetőn. – Nem vagyok rá büszke, de az a tanári pad akkor sok mindent látott – fejezte be végül szégyenlősen. A pupilláim hatalmasra tágultak. – Azt mondta, hogy javítsak, és nem buktat meg. Korrepetált is, mármint tényleg – nevetett –, és végül egész jó eredménnyel végeztem. Azóta együtt vagyunk.

– Hogy szerettél épp… belé? – Magam se értettem, miért is kérdezem, de valahogy izgatott a válasz.

– Hogy szerettem épp a tanáromba, olyasvalakibe, akibe nem lett volna szabad? – pontosította a kérdésem, mire elszégyelltem magam. Pillanatnyilag nem sokkal éreztem magam jobbnak azoknál, akik ugyan ezen ok miatt fura szemmel nézik, azaz néznék a kapcsolatukat, ha tudnák. Akik miatt titkolniuk kell a szerelmüket. – Nehéz megmondani… Annak ellenére, hogy meg akart buktatni, mint embert tisztelem és becsülöm, meg bírom a humorát és a kis gödröcskéket a szája szegletében és az állán. Meg hogy olyan határozott és talpraesett, mindig tudja, hogy mit tegyen vagy mondjon, hogyan értesse meg magát akár fiatalokkal, akár idősebbekkel, ha egyezik a véleményük, ha nem. Noah nagyon jó ember, kedves és oltalmazó, amire csak egy lány vágyhat. Mellette nem csak nőnek, de fontosnak és hasznosnak érzem magam. – Miközben ecsetelte a kérdésemre a választ, szerelmesen csillogó tekintete a messzeségbe révedt. Biztos voltam, hogy lelkileg most ott van Mr. Richtonnal az osztályteremben. – Sajnálom, elkalandoztam – harapott ajkába. – És sajnálom, de nem igen tudom a választ, mivel nem volt egyetlen olyan pont sem, amire úgy emlékezhetnék vissza, hogy most szerettem belé. Szerintem mindig is kedveltem, az idő előrehaladtával pedig ez olyannyira elmélyült bennem, hogy szerelem lett. Talán ezért mondják, hogy sose tudni mikor és kiben találjuk meg az igazit.

– Ez így van – bólogattam hevesen. Maribel a korához képest érettebb és bölcsebb volt, minden szava tömény igazság, és szívbéli szerelemtől édes gondolat. Talán ez tetszett meg Noah-nak benne.

– Ma óvatlanok voltunk, ezért tudom, még megkapom a magamét Noah-tól, de a lényeg, hogy nem kerültünk nagyobb bajba. Akkor aztán nem tudom, hogy mit tettünk volna, de semmiképp nem akarom elveszteni! Szóval kösz még egyszer.

– Igazán nincs mit, viszont nekem vissza kell mennem, elfelejtettem aláíratni a cetlim Noah… Mr. Richtonnal.

– Hagyd csak, sokszor írok alá helyette, észre se veszik – vette ki az ujjaim közül az előkotort papírost, és egy laza mozdulattal, mint akinek tényleg nagy rutinja van már benne, aláfirkantotta a megfelelő helyen.

Ahogy Maribellel beléptünk a menza ajtaján és megpillantottam a legtöbb ismerős arcból összeverődött társaságot egy asztalnál, tekintetem egyből megakadt Andrew-n, aki jókedvűen és felszabadultan csevegett Adrianával. A lány, fekete lófarkával játszadozott és figyelme többnyire Andrew-é volt, mégis fura mód úgy éreztem, tévedtem, és nincs legjobb barátom vámpír bűvkörében; egyszerűen csak Andrew személye varázsolta el. Ez különös volt és nem is tudtam volna megmagyarázni, mitől változott meg a véleményem. De az, hogy ezt én, emberi szememmel így láttam, arra engedett következtetni, hogy Andrew még inkább tudatában van ennek – talán ezért is nyitott inkább ő felé, foglalkozik inkább vele, mint bármelyik másik lánnyal, akik szüntelen próbálják felhívni magukra a figyelmét. Ahogyan szemmel láthatóan Cassie-vel is szívesen flörtölnének páran, ha nem lenne összetapadva Owennel. Kezdtem bizonytalan lenni azt illetőleg, melyikük is van a másik bűvkörében.

– A Bandát nézed? – kérdezte váratlanul Maribel a hátam mögül, amitől megugrottam kissé ijedtemben, mintha csak rajta kaptak volna valami illetlenen.

– Öh… ismerek ott párakat.

– Akkor gyere, bemutatlak mindenki másnak – húzott végül a társaság felé.

– Csak, hogy végre megjöttél, Maribel – rikkantott az egyik fiú, ahogy odaértünk az asztalhoz.

– Hiányoztam, Seb?

– Te mindig kislány, te mindig. Mikor jössz el végre randira? Csöröghetnénk egyet, vagy amit csak akarsz, a hétvégén szabad a kecó – kacsintott a fiú Maribelre, de ő még ettől a nyílt ajánlattól se jött zavarba. A fiú magas volt, a bőre épp olyan sötét, mint a szeme. Vaskos ezüstlánc lógott a nyakában, és olyan nagy vigyor terült szét a képén, ami szinte körbeérte a fejét.

– Bocs bébi, de tudod, hogy csoki allergiám van, azt pedig te se akarhatod, hogy a végén még a legjobb résznél legyek rosszul – fojtotta vissza vigyorát Maribel, hogy minél őszintébbnek hasson bocsánatkérő nézése. Persze mindez csak játék volt, bár Seb részéről egyértelműen nem csak az. – Banda, ő itt Rosetta. Rosetta, ez itt a Banda… és két ismeretlen arc – pillantott Cassie-re és Andrew-ra.

– Bíztam benne, hogy még találkozunk… Rosetta – szólt közbe egy hang, mikor a barátaimat kezdtem volna bemutatni Maribelnek. Az asztal túlfeléről vonta magára a figyelmemet az egyik egyen dzsekiben lévő fiú; egyből felismertem, bár a szörfruha sokkal inkább kihangsúlyozta erős testalkatát, és a haja se volt olyan sötét, mint akkor nedvesen a víztől. Sötétbarna volt, de egy kis vörös is játszott benne.

– Nocsak, ismeritek egymást?

– Futólag – felelte és még mindig engem nézett azzal a sunyin kicsire szűkült, de játékosan csillogó mocsárzöld szemével. Kezdtem zavarba jönni tőle.

– A parton találkoztunk – magyaráztam és akaratlanul is Andrew felé villant tekintetem, de ő a srácot figyelte, aki miatt akkor kissé összekaptunk. Talán ezért váltott az arckifejezése most kissé mogorvára. Viszont míg őt néztem, nem vettem észre, hogy a fiú feláll és megkerülve az asztalt mellém lép. Megijesztett, mikor a hangja közvetlen a fülem mellett csendült fel, és ettől – a mai napon nem először – elvesztettem az egyensúlyom, miközben hátrahőköltem.

– Hé, vigyázz, még bajod esik – csattant fel és a derekam köré kulcsolt karjával megtartott. – Ki ne törd a nyakad, kár lenne érte, igazán formás – suttogta a fülembe. Ledermedtem szavaitól és közelségétől menten, talán ezért nem estem el, mikor nevetve elengedett. Mulattatta zavarom, amitől csak még inkább felforrósodott az arcom és a nyakam, amihez ösztönösen kaptam oda és simítottam végig. Bizsergett, pedig hozzá se ért. – Tyger Tinson, de a barátaimnak csak Ty. – Még mindig mosolygott. Tetszett a mosolya.

– Be ne dőlj neki kislány – figyelmeztetett Maribela. – A szép mosoly mögött egy gazfickó rejlik.

– Ne higgy neki, Ty jó fej – védte meg gyorsan Adriana. A hangja és az arca kedves volt, akárcsak Maribelé, ők ketten láthatóan még sem jöttek ki egymással. Már ha nem értettem félre azt a gyors pillantást, amit egymás felé vetettek, mely negatív töltettel volt tele. Ám a viszonyuk az ő magánügyük.

– Kösz bébi – vigyorgott Ty Adrianára, aki szintén mosolygott rá, majd ismét nekem intézte a szavakat. – Látom, a nővéremet már ismered – pillantott Maribelre, és akkor megértettem, miért is hasonlítanak annyira egymásra. – Az egyetlen, aki valaha legyőzött, de csak két perccel, születésünkkor – nevetett.

– Csodás két perc volt – sóhajtott hangosan Maribel, majd tekintetével testvére felé döfött. – Aztán felvisítottál…

– De te így szeretsz.

– Hát van más választásom? – sóhajtott most lemondón, Ty meg gyors csókot nyomott morcos arcára, amitől nővérének igaz fintorba rándultak vonásai, de látszott, hogy mindez csak testvérek közötti játékos civódás.

– Enned kéne Rosetta! – szakított végül ki Andrew erélyes, szinte már parancsoló hangja gondolataim közül. De igaza volt, éhes voltam, és miután feloldott kissé a feszültség a gyomromban, végre úgy éreztem, bírnék is enni, úgyhogy Maribellel el is mentünk szerezni valami kaját.

Az asztalnál nagyban ment a csevej evés közben. Mikor visszatértünk a társasághoz tálcáinkkal, Ty nem hagyott esélyt máshova ülnöm; arrébb tessékelte játékostársait, hogy helyet szorítson nekem maga mellett. Kényelmetlenül éreztem magam és nem is igazán tudtam, hogy mit tegyek vagy mondjak, de legalább a másik oldalamon ott volt Maribel és mellette Cassie. Míg Andrew kicsit távol ugyan, szemközt foglalt helyet, de megnyugtatott a tudat, hogy a közelben van és számíthatok rá, ha szükséges. Bár ami azt illeti Tynak csak a szája járt, de az folyamatosan – jó humorú srác –, azonban pár beszólást leszámítva nem nyomult túlságosan.

Sokakat megismertem az által is, hogy csak hallgattam a szóváltásokat, bár a legtöbbjüknek, akik ugyan úgy inkább csöndesen vettek részt a társalgásban, nem maradt meg bennem a neve. Ugyanakkor sok mindent tudtam is meg. Többek között, hogy Owen szülei ügyvédek és keveset vannak otthon, egyke lévén így az idejét többnyire a haverjainál tölti. Hogy Ty a Zöld Sólymok centere már második éve, és hogy a vezetői posztot a csapatban jó játéka miatt érdemelte ki. Vagy azt, hogy Shona, a pompom lányok kapitánya Maribel és Ty húga, és hogy Seb valóban még mindig bizakodik Maribellel kapcsolatban, amiről csak én tudtam, hogy hasztalan reménykedés, mivel Maribel és Mr. Richton kapcsolata komoly. De az is kiderült számomra, hogy Adriana népszerű lány, emellett jó tanuló is – egyetemre szeretne majd menni jogot hallgatni. Egy teljesen normális, intelligens, csinos lány, épp Andrew-hoz illő. Mégis…

– Adriana, hol van Zarek?

– Nem vagyok az anyja, nem tudom, hol kószál, vagy épp kivel. Már semmi közöm hozzá – förmedt rá Adriana az egyik srácra. Úgy tűnt, a kérdés kényes pontot talált el. Csak arra tudtam gondolni, hogy jártak, de… már vége.

– Csak nem a nevemet hallottam. Hiányoztam netalán? – hangzott fel ekkor egy jókedvű kacaj.

Még mielőtt felpillanthattam volna a tányéromról székek csikordultak meg körülöttem, éles hangjuk megriasztott. Először Cassie-re pillantottam, még félig ült, de feszült testtartása mutatta, hogy bármelyik pillanatban képes ugrani. Idegesen kaptam el róla tekintetem, hogy megkeressem Andrew-t, aki felpattanva székéről, görcsbe rándult izmokkal állt mereven figyelve az érkezőt. Ijedten pillantottam végül fel. A szívem és a légzésem kihagyott, mikor a borostyán tekintet rám meredt.

– Szevasztok, a nevem Zarek – vigyorgott ránk jókedvűen az ismeretlen vámpírsrác.

Két héttel később

– Segíts, Rosie! – kapkodta a levegőt barátném, és a szekrényemnek dőlt a zsúfolt iskolai folyosón.

– Mégis mi történt, Cassie? – kérdeztem rémülten. El se tudtam képzelni, mégis mi zaklathatta fel ennyire.

– Jól megvagyunk Owennel. Nem tudom, hogy ez szerelem-e, de jó vele.

– És?

– De azt hiszem… szóval úgy érzem… bejön Zarek… nagyon. Most mit tegyek?

 Andrew autója, egy beige metál Toyota Fortuner.

 

 Tyger Tinson - Ty

 Adriana Liman

 Owen Payne

 Zarek Dwyer

 Maribel Tinson

 Mr. Noah Richton

 Shona Tinson

 Nguyen Megan

 Sebastyian Prescott - Seb