Ifj. Edward szemszög
Mit tegyek?
1. kép: – a parkolóban…
Megálltam a kocsimnál, majd feléje fordultam és vártam, hogy kibökje mit is akar. Nem volt sok kedvem vele bájcsevegni, ráadásul elégé zavart, ahogyan rám nézett. Ha ember lettem volna, mondhattam volna gúnyolódva, hogy biztos még nem látott fehér embert, de nem voltam az, és e miatt a tény miatt csak még jobban zavart, ahogyan nézett azokkal a hatalmas smaragdzöld szemeivel.
– Beszélni akartál velem, nos? – kezdtem még egy kicsit jobban rájátszva ridegségemre, hogy végre valahára elijesszem magamtól, de nagyon úgy tűnt ez nem sikerült.
– Én csak… – kezdet bele habogva mondandójába, majd összeszedve magát folytatta. – Csak bocsánatot akartam kérni a viselkedésem miatt. Kissé tolakodó voltam, pedig nem akartam, legfőképpen nem akartalak vele megbántani. Tudom nem a legideálisabb bemutatkozás volt, sajnálom. Remélem nem haragszol – nézett rám reménytől csillogó szemekkel, vajon elfogadom-e a bocsánatkérését.
– Mondtam már, hogy felejtsük el. Ennyi? – hangomon kívül arcizmaimat is még jobban megkeményítettem, de úgy tűnt neki még ez sem elég. Más már régen sírva menekült volna tőlem – mondjuk más alapból nem is nagyon mert volna a közelembe jönni –, de Ő! Egyszerűen érthetetlen volt hogyan lehet, hogy neki is éppen olyan rosszul jár az agya, akár csak anyámnak, és ezért nem fél a vámpíroktól, azaz tőlem. Már majdhogynem felnevettem magamban, mikor arra gondoltam, hogy micsoda véletlen, hogy mind a kettőjüket Bellának hívják, mikor a kérdésemre adott válasza letaglózott.
– Nem! – vágtam rá határozottan. Úgy tűnt ő is meglepődött – mégpedig saját magától –, mert gyorsan mentegetőzésbe kezdett. – Mármint hogy… – hagyta félbe mondandóját, majd mélyet sóhajtva folytatta. – Megnézhetném a karkötődön lévő címert? – kérdezte mire én csak még nagyobb ámulatba estem.
Egyre jobban nem értettem az egészet. Nem elég, hogy nem fél tőlem, hogy nem tudom elriasztani a viselkedésemmel, mikor igyekszem a ridegebbnél is ridegebb lenni vele, de most még ez is? Hát mégis mi Ő? Egy önkéntes kamikaze, vagy csak heccből akar meghalni? – kérdeztem magamtól, mert tudtam, ha tovább folytatja, valószínűleg ez lesz a vége, hiszen a vére olyan csábító, hogy ha csak rágondolok, menten megszomjazom, és csak a mögöttem álló évtizedeknek köszönhető, hogy még nem estem neki és öltem meg.
Mikor láttam, komolyan gondolta, amit mondott, feltűrtem jobb kezemen az ingujját, majd ökölbe szorítva kézfejem felé fordítottam, hogy láthassa kíváncsiságának tárgyát, miközben fejemet félrefordítottam, mert már megint olyan zavaró tekintettel nézett rám.
Megpróbáltam teljesen kizárni jelenlétét, ami részben sikerült is, nem úgy, mint vérét, melyet egyszerűen képtelen voltam kiűzni elmémből és orromból, már egy jó ideje. A koncentrálásnak köszönhetően – amire azért volt szükség, hogy ne engedjek a csábításnak és végezzek vele – későn vettem észre, hogy kinyúlt felém, hogy megérintse a karkötőm. De mikor keze megremegett elvétve ezzel a célt, és kezemhez ért, hirtelen megdermedtem. Tudtam ebből baj lesz, de már késő volt, már nem tudtam visszafojtani lélegzetem, és egy mélyet szippantottam a levegőből, majd megdöbbenve meredtem azonnal rá, mikor vérének mámorító illata szinte semmivé foszlott, és helyét egy egyszerű, semmitmondó illat vette át.
Ez mégis hogy lehet? – kérdeztem ordítva magamtól, mert egyszerűen nem akartam, és nem is tudtam elhinni, ami történt. Ez nem lehet, ez képtelenség! – tiltakoztam, de hiába vettem gyorsabban a levegőt, hiába vettem mélyebben, egyszerűen nem éreztem már azt a csábító illatot.
Bells arcára kiült a rémület – melyet nem is oly’ régen még el akartam érni nála, hogy végre elijesszem magamtól –, majd gyorsan elkapta kezét, megszakítva ezzel az érintkezést, és ekkor ismét megéreztem a kínzóan mézédes illatot, de csak egy pillanatra, mert kezem reflexszerűen nyúlt utána megragadva övét.
A puha és meleg női kéz remegése ujjaim érintése alatt enyhülni kezdett, ahogyan én is kezdtem magamhoz térni. Aprót rázva fejemen próbáltam kitisztítani azt a kavargó gondolatoktól, majd még mindig Őt nézve – tekintetünk szinte eggyé forrt – lassan engedtem el kezét, ujjaimmal végigkövetve lágyan annak vonalát egészen az ujjhegyekig, ahonnan testem mellé ejtettem kezem, ami aztán ösztönösen ökölbe szorult, amint újra megéreztem vérének kínzó illatát.
Mikor megéreztem ismételten az illatát, mely a folyosóról jött, reménykedni kezdtem, hogy csak erre van órája, de persze amekkora szerencsém volt, belépett a terem ajtaján.
Egy ideig aztán úgy tűnt, hogy nem is vett észre, mert elindult a barátnője felé, aki intett neki, hogy foglaljon helyet mellette, de szerencsétlenségemre még azelőtt észrevett, hogy leült volna, majd mosolyogva útirányt változtatott és kérdezés nélkül lehuppant mellém, én pedig egy szúrós pillantást küldtem felé.
– Mit jelentenek a szimbólumok a címeren? – kérdezte felém fordulva.
– Látom, ha egyszer valamit a fejedbe veszel, akkor attól nem tágítasz! – morogtam felé pillantva szemem szarkából.
– Ilyen típus vagyok. Nos? – kötötte az ebet a karóhoz.
– Az összetartozást jelképezi. Kielégítő választ kaptál? – néztem kissé szelídebben rá, mint szoktam, de még így is megtartottam ridegségem.
– Lehettél volna kicsit bővebb is, de ám legyen – mondta miközben a tanár a csengetéssel egy időben megjelent a teremben és elkezdte az órát.
– Akkor most már abbahagyod a kérdezősködést? – kérdeztem reménykedve.
– Azt nem mondtam – fojtott el egy vigyort, mire sóhajtva megforgattam szemeim.
– Mit akarsz még tudni? – kérdeztem ismét megkeményítve hangom.
– Mért vagy velem ilyen elutasító? Én csak igyekszem barátságos lenni, de te nem könnyíted meg a dolgomat – mondta szemeiben fájó csillogással, mire a hangom önkéntelenül is lágyabb lett.
– Nem igazán vagyok az a… barátkozós típus! – húztam fintorra számat. Tényleg nem voltam az, és reméltem ezt ő is belátja, és végre békén hagy.
– Azt észrevettem – sóhajtott fel, miközben az én tekintetem a barátnőjére, Hanna Bekketre fókuszálódott, aki szinte folyamatosan minket nézet, már egy jó ideje. – Mi az? – kérdezte értetlenül.
– A barátnőd, minket néz – böktem a fejemmel Hanna felé, de mikor Bells odakapta tekintetét, ő rögvest levette rólunk övét, és megpróbált úgy tenni, mint aki issza a tanár szavait, holott eddig egy percig sem figyelt rá.
– Tetszel neki – fordult vissza felém Bells.
– Tudom – válaszoltam könnyedén, mire kérdőn nézet rám. – Mi az? – viszonoztam kérdő pillantását.
– Akkor miért nem hívod el randira? – értetlenkedett.
– Nem az esetem.
– Oh, vagy úgy, értem. Hát akkor mégis, milyen lányok jönnek be neked? Az olyan Melissa típusúak? – Kérdése kissé meglepett, főként Melissa említése miatt, de tudtam nem lehet véletlen, hogy éppen őt hozta fel példának. Tisztában voltam vele, hogy Melissa azóta pikkel rám, mióta randit kért tőlem, még elsőben, én pedig lekoptattam. Ezt sose bocsátotta meg nekem – mondjuk nem is érdekelt –, bár ha tudná milyen szerencsés, akkor valószínűleg inkább köszönetet mondana érte, hiszen akkoriban költöztünk ide, és még minden új volt, főként a vérük illata.
– Melissa Hardra gondolsz? Nos, ő egy elég idegesítő lány. Jobban teszed, ha vigyázol vele – mondtam, majd mikor jobban belegondoltam szavaim értelmébe, aprót rázva fejemen kuncogni kezdtem, magamon.
Hát ez jó! Pont én adok neki tanácsot kivel kéne vigyáznia, mikor a családomat is beleértve én vagyok a legveszélyesebb ránézve, mivel mérhetetlenül kívánom a vérét? … Na szép, mondhatom! – korholtam le magamat.
– Mégis min nevetsz? – kérdezte, de ez várható volt, hiszen túl kíváncsi természettel rendelkezett, én pedig éreztem, ebből még bajok lehetnek.
– Semmin, felejtsd el – vágtam rá reflexszerűen, lezárva ezzel a témát, és egyben a beszélgetést is.
– Jaj, annyira jó lesz! – örömködöt nővérem a nyakamba csimpaszkodva, majd, mint aki meghallotta gondolataimat eleresztett. Először nem értettem mit néz oly’ mereven, de mikor követve tekintetét megfordultam és megláttam Bellst, aki szintén minket nézet, megértettem.
– Ez meg ki? – kérdezte vámpír frekvencián, úgy, hogy senki más ne hallhassa, csak én – persze családunk többi tagját leszámítva –, mialatt Bells lesunyt fejjel elhaladt mellettünk. Nem válaszoltam, csak Őt néztem. Tudtam, nem meglepő, hogy nem vettem észre mikor megjelent, hiszen nem érezhettem illatát, melyből rájöhettem volna, hogy a közelben van, mert hisz’ azt már egy jó ideje képtelen voltam kiűzni orromból.
– Nessie! – kaptam karja után mikor rájöttem mire készül, de egy könnyed mozdulattal kiszabadította kezét enyémből és elindult Felé. Megfeszített izmokkal néztem, és vártam vajon mit akarhat tőle.
– Jó kocsi, tetszik a színe. A tiéd? – kérdezte nővérem mosolyogva Bells háta mögé lépve, mire ő lassan megfordult, majd, mint aki megijedt, mintha teljesen ledermedt volna. Csak néztem őket, minden apró rezdülésüket, mígnem szemem sarkából észre nem vettem apám szintén feszült testtartását és szinte már vizslató tekintetét, és akkor rájöttem!
Bár a cselekedeteim ösztönösek voltak, de mivel akaratomon kívül történtek, így észre sem vettem őket egész addig, míg apám fel nem hívta a figyelmem rájuk. Merev testtartás, megfeszülő izmok, ökölbe szoruló kezek, apró remegések a száj szegletében, és talán még megvillanó szemek is, mint… mint aki… támadni készül! – kerekedtek el nyomban szemeim a felismeréstől, ahogy rájöttem, mire is készültem tudat alatt.
Gyorsan ellazítottam minden izmom – már amit tudtam –, majd gyors bocsánatkérő pillantást vetettem apám felé, aztán ismét Bellsre és a nővéremre néztem, akik úgy tűnt, beszélgetésbe elegyedtek. Nessie még mindig mosolygott, Bells pedig úgy tűnt, már csak zavarban van a jelenlététől, de már nem tart tőle. Ez a tény különösképp megnyugtatott, mire a még mindig feszült izmaim is ellazultak, és akkor megint csak rájöttem valamire, ami még jobban megrémisztett, mint az előbbi.
Az, hogy támadni készültem Bells jelenlétében, az egy dolog volt, de hogy nem Rá, hanem miatta, mégpedig a saját nővéremre, az elfogadhatatlan. Nem, ez nem lehet, nem! – üvöltöttem magamban kitágult szemekkel és orrlyukakkal.
Éreztem izmaim ismét megfeszültek és kezeim is újra ökölbe szorultak ösztönösen, de ez ellen már nem tehettem semmit, viszont gyors reagálásomnak köszönhetően – hiszen tudtam figyelnek –, alig egy pillanatig tartott az egész, majd összeszedve magam elrejtettem minden érzésem, csak a rideg maszkot hagytam magamon.
– Jössz már? – szóltam oda Nessie-nek türelmetlenül.
– Akkor, szia – köszönt el tőle, majd még egy gyors pillantást váltottunk mielőtt beleülve az autóba elindultunk hazafelé.
– Nagyon kedves lánynak tűnik és nagyon finom az illata – mondta Nessie pár perccel azután, hogy elhagytuk az iskola területét. Hangja sokat sejtető volt, mint aki pontosan tudja, hogy mennyire vonz engem Bells illata, de hogy kedves…? Hát azt kétlem. Egész nap le sem szállt rólam, mint aki direkt kínozni akarna engem. Az ilyen mégis, hogy lehetne kedves? Bár… De nem! – ráztam aprót fejemen, hogy elhessegessem az elmémbe bekúszó kósza, és persze abszurd gondolatot, miszerint Bells tényleg kedves, csak éppen rossz helyen próbálkozik. Azaz nálam.
Bosszús pillantást vetettem nővéremre, akinek vizslató tekintete igen csak zavaró volt, de nem reagáltam rá, ahogyan mondandójára sem. Jól tudtam, arra megy ki az egész, hogy elkezdjünk Bellsről beszélgetni, majd jöjjenek a szokásos kérdései. Ki ő, honnan ismerem és tetszik-e?
Nessie, ki tudja miért, mindent egyfajta rózsaszín ködön keresztül látott. Mintha az élet egy romantikus lányregény lenne, pedig cseppet sem az. Számára minden az érzelmekről, legfőképpen a szerelemről szólt, ami csak azért volt furcsa, mert ő maga tartózkodott ettől a fajta érzelemtől, pedig az iskolában és azon kívül is, ezer és egy hódolója akadt bárhol is éltünk, de ő mindeddig egyetlen fiút sem engedett komolyabban közel magához. Ki tudja, miért.
– Úgy tűnt, ismeritek egymást – kezdett mégis bele szokásos monológjába, annak ellenére, hogy nem reagáltam. Tudtam, csak akkor lesz nyugtom, ha megtud mindent, amit tudni akar, így hogy minél hamarabb túleshessek az egészen, és végre lezárhassuk a témát, közbevágtam, és egy szuszra válaszoltam szokásos kérdéseire.
– Isabella Sheen, de mindenki csak Bellsnek hívja. Most költöztek ide Californiából. Irodalomról és matekról ismerem, és nem, nem tetszik! – mondtam mereven kifelé bámulva mindvégig a szélvédőn, és a magam részéről ezzel lezártnak tekintettem a témát.
– Mindig ezt mondod – sóhajtott mélyet. – Hát nekem nem tűnt olyan átlagosnak, mint a többi lány, és valljuk be, elégé jó emberismerő vagyok.
– Leszállnál végre a témáról? – kérdeztem egy halk morgás kíséretében, mely önkéntelenül tört fel belőlem.
– Na mi az, csak nem zavar, hogy Bellsről beszélgetünk? – kérdezte, és láttam alig tudja visszatartani nevetését, amitől csak még ingerültebbé váltam.
– Ha nem hagyod abba, most rögtön kiteszlek a kocsiból és jöhetsz haza a saját lábadon! – mordultam rá ismét nem túl szívélyesen, amit nyomban meg is bántam.
Nem akartam Bellsről beszélni, elég volt nekem, hogy tegnap óta folyamatosan rá gondoltam. Azaz a vérére – helyesbítettem gyorsan ki magam, bár ez csak részben volt igaz – sajnos –, mivel bár igaz legtöbbet a vérére gondoltam, de néha ő magára is. Nem kellett nekem Nessie ahhoz, hogy emlékeztessen létére, ezt a tényt sokkal inkább el akartam felejteni.
– Jól van, na! Nem tudom, mért kell így felkapnod a vizet. Morgós medve – az utolsó szavakat fogai közt szűrve mondta, inkább csak magának, de jól tudta, úgyis meghallom.
Magamban bosszankodva tértem haza az újabb vadászatról, amire azért volt szükségem, hogy lecsillapítsam mérhetetlen szomjú vágyam, ami Bells vérének már csak a puszta gondolatától is elöntött.
Későre járt már, de szerencsére nem várt fogadóbizottság a nappaliban, nem úgy, mint tegnap, de amint beléptem a szobám ajtaján, rá kellett jönnöm, elhamarkodtam a kijelentést. Anyám az ágyamon ült, és a nyitott üvegajtót nézte mereven, melyen nem oly’ rég kisurrantam, hogy vadászni mehessek.
– Hol voltál? – kérdezte meg sem moccanva, nyugodt, halk hangján.
– Csak az erdőben – feleltem.
– Vadászni voltál? – hangja meglepetnek tűnt, pedig azt hittem, tudja miért surrantam ki.
– Igen – feleltem kissé bűnbánón, pedig nem embert öltem, csak egy szarvast, mégis úgy éreztem valami rosszat követtem el.
– De hiszen tegnap már vadásztál. Mégis mi van veled, fiam? – fordult felém, és látva meggyötört arcát, és azokat a kétségbeesést tükröző szemeit, melyekkel arcomat fürkészte, csak még jobban elöntött a bűntudat.
– Nem tudom – vallottam színt, és hangom kezdet anyám kétségbeesett hangjához hasonlítani. – Fogalmam sincs, mi van velem. Nem értem mi történik, de úgy érzem, mintha egyfolytában szomjas lennék. Rettenetesen kívánom a vért, és nem tudok úrrá lenni rajta. Úgy tűnik, még sincs elég önuralmam – mondtam lehangoltan, majd odamentem hozzá és leültem az ágy elé a lábaihoz, ő pedig az ölébe hajtotta fejem, hogy megnyugtasson.
– Ez így nem igaz, hiszen nagyon nagy önuralmad van, akár csak apádnak, ebben rá hasonlítasz – mondta gyengéden simogatva. – Gondolj csak vissza az elmúlt évtizedekre, mennyi megpróbáltatáson mentél keresztül, de te soha sem engedtél a kísértésnek. Ezen is túl leszel egyszer, tudom – mondta, de szavai túl optimistán csengettek a helyzet komolyságához képest. Hiszen én nem pusztán a vért kívántam, én Bells vérét kívántam! Ha pedig így nézzük a dolgokat, akkor az az idő, míg ezen túl leszek majd, elég hosszúnak ígérkezett, ráadásul az út, amin odáig el kell jutnom, további kínokkal van szegélyezve.
Nem mondtam semmit, mert tudtam nem lennék képes most neki hazudni, és azt mondtam így lesz, és hogy addig sem lesz semmi baj. Csak ültem, hallgattam anyám egyenletes légzését, mialatt ő továbbra is gyengéden simogatott, majd pár perccel később miután egy lágy csókot lehet hajamba, felállt és kiment a szobából.
Miután feltápászkodtam a földről, elnyúltam az ágyon, de mivel nem voltam képes aludni – hiszen vámpír voltam –, és jelenleg semmi sem volt mi lekösse a figyelmem, ismételten önkéntelenül is Rá gondoltam. Láttam magam előtt keskeny, elbűvölő arcát, hosszú barna haját, ahogy vállaira omlik, igéző, zöld szemeit, melyek olyanok, mint két ragyogó smaragd és törékeny puha testét, melyet mikor megérintettem, szinte lángoltak ujjaim bőrének melegségétől. Még soha sem éreztem ilyet azelőtt.
Ahogy erre gondoltam, valami hirtelen belenyilallt a mellkasomba, pontosan ott, ahol kővé dermedt szívem volt. Az egész csak egy pillanatig tartott, majd nyomtalanul elmúlt. Nem értettem, mi volt ez, ahogy azt sem, hogyan gondolhatok pont én ilyeneket egy emberi lényről, és nem mellesleg pont Bellsről. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, de tudtam, az csakis a falnak fájna, annak pedig nem lenne semmi értelme, ha tönkretenném a házat. Anyámék ki is akadnának, de a legrosszabb hogy magyarázkodnom kéne, ahhoz pedig semmi kedvem nem volt.
Ahogy tovább hevertem az ágyon, a mennyezetet kémlelve, melyen a bevilágító hold fénye táncot lejtett, újra érezni kezdtem illatát, de most mintha kicsit könnyebb lett volna elviselnem. Úgy véltem, a vadászat miatt.
Nehéz volt ez a mai nap és az este, de ezt is átvészeltem. Reggel aztán anyám megkérdezte nem akarok-e itthon maradni, én pedig jó gyerek módjára kapva-kaptam a lehetőségen, és otthon maradtam.
Az első két óra zökkenők nélkül zajlott le, és közben egyáltalán nem jutott eszembe a szomjúság. Úgy véltem, jót tett ez az egynapos kimaradás, és a helyette való „pihenés”, ha lehet így nevezni. De aztán eljött a matek óra, melyre Bellsszel jártam, és már cseppet sem voltam ebben olyan biztos.
Még csak a folyosón járhatott, mert látni nem láttam, de az illatát már éreztem, oly’ erősen, mintha csak mellettem ült volna. Erőt vettem magamon, valamint nyugtatni próbáltam magam, miszerint nem lesz semmi baj, és hogy kibírom, na meg hogy egy idő után majd nem érzem már ennyire intenzíven az illatát, de nem sokat segített, ahogyan az sem, hogy lehunytam szemem, hogy ne is lássam.
Szerencsére még mindig nem voltam szomjas, ami jó jelnek bizonyult, de amikor megjelent a teremben, majd leült mellém, hirtelen öntött el újra a szomjúság, és úgy éreztem magam, mint aki hetek óta nem ivott. Nem értettem, miért kívánom, és miért csábít ennyire a vére, ez a tudatlanság pedig lassanként kezdett megőrjíteni, de akkor hirtelen fény gyúlt elmémben, és végre rájöttem.
La mia cantante – pattantak fel hirtelen szemeim mikor kimondtam magamban a megoldást, majd egyenesen Bellsre néztem. A smaragdzöld szemek, melyek engem néztek először ijedtséget tükröztek, és láttam kissé hátrahőköl ültében, majd pár pillanattal később tekintete ellágyult, az ijedtségnek pedig már nyoma sem volt benne.
Egyfelől nem gondoltam volna, hogy én is megtalálom az enyémet, másfelől bár apám is és Emmett is mesélt róla milyen egy énekes vére – mivelhogy ő is megtalálta az övét, de túl nagy volt számára akkoriban a kísértés, és így rosszul végződött a találkozás –, de igazán sose tudtam elképzelni, ahogy valószínűleg senki sem képes rá. De az hogy ennyire vonz, hogy ennyire kell, azt sose gondoltam volna.
Egész óra alatt csendben ültünk, testemben apró remegések mentek végbe, mialatt próbáltam féken tartani magam, főleg hogy most már tudtam mi a helyzet, és hogy ez mit is jelent. Éreztem, képes lennék itt helybe megölni, csak hogy megkapjam áhított vérét, de tudtam, ezt nem tehetem. Nem tehetem se magammal, se a családommal. Nem áldozhatok fel mindent egyetlen ember véréért sem. Ha ezt megtenném, jól tudtam, soha többé nem bírnék a családom szemébe nézni.
Sose értettem igazán apámat, miért marcangolta annyit magát anyám miatt, mikor még ember volt, de persze örültem neki, hogy nem engedett a kísértésnek, viszont most már megértettem őt. Bár Bells csak egy egyszerű emberi lény volt, olyan akár csak a többi – még ha nővérem azt is állítja szerinte különlegesebb –, és bár én nem szerettem, ahogy apám anyámat, mégsem akartam megölni őt. Én pusztán csak a vérére vágytam, és nem arra, hogy végezek vele. Bár nem voltam oda soha sem az emberekért – melynek anyám többször is hangot adott –, de azért nem kívántam a halálukat, még ha sokan meg is érdemelték volna.
Szemem sarkából láttam, hogy Bells többször is felém pillant óra alatt, valamint hogy nagyon unja az egészet. Én próbáltam úgy tenni, mint aki issza a tanár szavait, csak hogy még véletlenül se kelljen vele beszélnem, mint két napja. Izmaim feszültek voltak, ökölbe szorított kezeim pedig ismét a pad alá rejtettem, és minden egyes perccel csak jobban vártam, hogy az a nyamvadt csengő végre megszólaljon.
Az utolsó másodperceket már az óra mutatójával együtt számláltam, és mikor végre kicsengettek úgy pattantam fel ültemből, és viharzottam ki a teremből, mint aki a száz méteres távfutás startvonalától indult volna el a megadott jelre.
A nagy tömeg szép lassan kezdet fogyatkozni, és lassanként Bells asztaltársasága is távozott az ebédlőből, beleértve őt magát is. Családom szintén távozott, csak Nessie maradt velem, mindvégig az asztal alatt fogva kezem. Hálás voltam neki, amiért nem kérdez semmit, csak velem van.
Mindenki közül ő ismert a legjobban, már-már tényleg olyanok voltunk, mint az ikrek, akik megérzik, ha a másikkal van valami. Ráadásul Nessie sokszor jobban tudta mi van velem, mint én magam. Mindig tudta mit kell tennie, a legjobb testvér volt a világon, még ha néha az őrületbe is tudott kergetni.
Miután már majdnem mindenki távozott az épületből, mi is rászántuk magunkat, de Nessie-t az egyik barátja megállította egy szóra, amiből tudtam hosszabb fecserészés lesz, így végül egyedül indultam el következő órám épülete felé.
Már az ajtóban éreztem az illatát, de úgy hittem megint csak hallucinálom, mint odahaza, de amint kiléptem az ebédlőből megláttam Őt, amint ott állt, a falnak dőlve. Azonnal tudtam, hogy rám várt, és azt is, hogy most még lenne időm elmenni, de valamilyen különös oknál fogva minden egyes porcikám tiltakozott, így csak álltam, és figyeltem amint elindul felém.
– Jól érzed magad? – kérdezte, hangjában némi aggodalommal, miután megállt előttem alig kétlépésnyire.
– Jól – mondtam, és reméltem nem hallja ki hangomból mennyire nem igaz.
– Csak aggódtam, olyan furcsa voltál matekon, és olyan gyorsan távoztál. Biztosan jól vagy? – kérdezte hitetlenkedve, de nem ezen lepődtem meg, hanem hogy azt mondta, aggódott miattam. Mégis miért aggódik miattam? Ez érthetetlen – ráncoltam össze homlokom, de utána gyorsan kisimítottam, hogy ne is lássa, mert tudtam, ha észrevenné érthetetlenségemet, azonnal rákérdezne.
– Minden rendben, kösz hogy aggódtál, de felesleges, jól vagyok – feleltem nyugodt hangon remélve, hogy most sokkal hitelesebb leszek, majd kissé lágyabb vonásaiból ítélve úgy tűnt, sikerült is.
– Akkor később, szia. – Hallottam amint a nővérem az ajtóban állva elköszön a barátjától, majd alig egy pillanattal később már ki is lépett az ebédlőből. Nem fordultam meg, hiszen tudtam ki az, ellenben Bellsszel aki azonnal felé kapta fejét, miközben kérdésre nyíló ajkait visszazárta. Nessie lassan mellém lépett, majd megfogva kezem összekulcsolta ujjainkat, mialatt Bells minden egyes mozdulatát árgus szemekkel figyelte.
– Szia – köszöntötte mosolyogva nővérem. – A testvérem már sokat mesélt rólad – mondta, mire dühösen kaptam felé tekintetem, de nem érdekelte. – Jaj de udvariatlan vagyok, ne haragudj, még be sem mutatkoztam. A nevem Renesmee Cullen, de mindenki csak Nessie-nek hív – nyújtotta felé kezét, aki ettől szemmel láthatóan meglepődött, de végül elfogadta a gesztust.
– Isabella Sheen, de mindenki csak Bellsnek szólít.
– Nagyon örvendek a találkozásnak. Majd egyszer igazán összefuthatnánk, ha van kedved – mondta egy olyasfajta nézéssel, melynek jól tudta, hogy szinte képtelenség ellenállni, és többnyire ezért is használta. Ez volt az ő titkos fegyvere, mellyel mindenkit rá tudott venni, amire csak akart.
– Ő… Részemről… – hangzott habogva a válasz, mely bizonyította nála is bevált nővérem hipnotikus nézése.
– Nessie! – szóltam rá erélyesen, hogy fejezze végre be, amit csinál, mindezt vámpír frekvencián, hogy Bells ne hallhassa.
– Nekünk most sajnos mennünk kell, de majd még összefutunk. Szia, Bells! – köszönt végre el, majd belém karolva távoztunk.
– Ez mégis mire volt jó? – kérdeztem mikor már elég távolt voltunk Bellstől ahhoz, hogy ne hallhasson minket, de mi még hallottuk kissé megkésett köszönését.
– Jaj, ugyan már, én csak próbálok barátkozni. Amúgy meg neked is ezt kéne tenned. Ez a lány tényleg kedvesnek, és… – dermedt hirtelen mozdulatlanná, mialatt mondandóját is félbehagyta.
– És mi? – álltam meg vele szemben és néztem kissé fátyolos tekintetébe, miközben magamat is megleptem azzal, hogy érdekel, amit mondani akart Bellsszel kapcsolatban. Nessie szemei a távolba meredtek, olyan volt, mintha csak neki is látomása támadt volna, akár csak Alice-nek. – Nessie, és mi? – erőltettem, hogy folytassa mondandóját, miután egy Hát persze hagyta el ajkait, majd ismét rám emelte hatalmas csokoládébarna szemeit.
– És úgy tűnik, tetszel neki – mondta széles mosollyal arcán, mire nekem kikerekedtek szemeim.
Jól tudtam, hogy az iskolában a lányok többségének nem vagyok közömbös, ezt Nessie is megerősítette, valamint anyám, aki bízva, hogy talán érdekelni fog elmondta, amit megtudott apámtól. De mindemellett azt is tudtam, hogy tartanak azért tőlem, aminek sokkal jobban örültem, mert így többnyire nem kellett velük foglalkoznom, csak azokon a ritka alkalmakon, mikor egy magát bátornak tartó lány bepróbálkozott nálam.
Sosem akartam közel kerülni egyetlen emberi lényhez sem, legfőképpen nem akartam még egyszer ugyanazt átélni, amit azzal a lánnyal, akit anyám unszolására elvittem randira, aztán majdnem megöltem. Az viszont, hogy pont Neki, hogy pont Bellsnek tetszek, teljesen kiakasztott, még ha ez csak nővérem feltételezése is volt, ami mint tudjuk, nem éppen megbízható, mivel ő az egész világot egy csöpögősen romantikus lányregénynek tekinti.
Nem akartam, hogy Bellsnek tetszek, hogy kedveljen, mert ő olyan más volt, legalábbis ami a merészségét illette. Ráadásul én meg éppen azon igyekeztem, hogy minél távolabb tartsam magamtól – nem pedig hogy minél közelebb –, mikor az ő vérét jobban kívántam, mint az összes többi emberét együttvéve.
– Honnan veszed ezt a badarságot?
– Oh, csak rá kell nézni. Csak úgy csillognak a szemei, amikor téged néz. Na meg, láttam mennyire meglepődött, mikor megtudta, hogy testvérek vagyunk. Akkor nem igazán értettem, de most már minden világos – mondta mindezt mosolyogva, de engem leginkább az zavart, hogy nem volt képes érthetően beszélni, úgy hogy azt én is megértsem.
– Most mégis, miről beszélsz? – értetlenkedtem.
– Arról, hogy féltékeny! – vágta vigyorogva arcomba, mire nekem ahhoz képest, hogy vámpír voltam, beletelt egy kis időbe, hogy felfogjam ez mit is jelent.
– Nem, az nem lehet! – mondtam ki hangosan, majd mikor rájöttem, gyorsan magyarázkodásba kezdtem. – Mármint, ezt honnan veszed? Mégis mért lenne féltékeny, még ha tetszem is neki, ahogyan állítod, amit egyébként kétlek, de mindegy.
– Oh, én vaksi öcsikém! – sóhajtott fel megforgatva szemét. – Igazán gondolkozhatnál egy kicsikét, még ha nehezedre is esik. Aggódik érted, valamint mikor megtudta testvérek vagyunk, elégé megdöbbent, szóval valószínűleg eddig azt hitte, hogy én a barátnőd vagyok, ha ez pedig így van, akkor egyértelmű, hogy azért féltékeny rám, azaz volt, mert tetszel neki. Most már érted? – kérdezte, mint valami kisgyerektől, akinek éppen az imént magyarázott el egy teljesen nyilvánvaló tényt.
– Amekkora fantáziád van, inkább írnod kéne, mintsem hülyeségeket beszélni – zártam le ezzel a témát, majd mivel szerencsémre nem közös óránk volt, otthagytam és elmentem a következő órámra.
Hamar eljött a reggel, és vele az indulás ideje. A mai napon az első órám Nessie-vel közös volt, melyet irodalom következett Bellsszel. Már előre tartottam tőle, így egész első órán a padban feszengtem nővérem mellett.
Az este sokat gondolkoztam a héten történteken, és azon amit Nessie mondott Bellsről. A vére iszonyatosan csábított, ez nyilvánvaló volt, de mindemellett éreztem, különös érzések is kavarognak bennem vele kapcsolatban, amikre nem igazán találtam magyarázatokat, legfőképpen logikusakat. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy ennek a szörnyű kínzásnak, melyet vére okozott nekem végre vége legyen. Tudtam, nem élhetek így tovább, állandó kínok között, folyamatos szomjúságtól szenvedve. Mit tegyek? Mit tegyek? – tettem fel újra és újra a kérdést magamnak, de nem találtam rá választ.
Mielőtt beléptem volna az irodalom terem ajtaján, erőt vettem magamon, melyre szükségem is volt, mivel Ő már bent tartózkodott. Ott ült, a terem jobb oldalán az utolsó padban, mely már két éve – egész most keddig – csakis az én helyem volt. Lassan sétáltam felé, miközben megpróbáltam minél kevesebbszer lélegezni, de persze tartva a látszatot a többiek miatt. Mosollyal az arcán nézet először felém, majd ez a mosoly hamar lefagyott és helyét aggodalmat tükröző vonások vették át.
– Minden rendben? – kérdezte hangjában is aggodalommal, miután helyet foglaltam mellette.
– Persze, minden. Csak kicsit fáradt vagyok ennyi az egész – hazudtam neki a legkézenfekvőbb tényt, amit általában az emberek hazudni szoktak. Ez eddig rendben is lett volna, de mivel tudni akartam, hogy elhitte-e, így szemem sarkából felé sandítottam, de ez nagyon nagy hiba volt, mert amint megláttam hatalmas, aggodalommal teli zöld szemeit, mélyet sóhajtottam önkéntelenül is, minek következtében elöntötte orrom az élettő nedű mézédes illata, melyet eddig minden erőmmel megpróbáltam kizárni.
Gyorsan lehunytam szemem, hogy lenyugtassam magam, és ismét megpróbáljam kizárni az illatot, de már késő volt, már minden gondolatom körülötte forgott. Újra éreztem az apró remegéseket testemben és a mérget a számban, mely a szokásos kétszeresére termelődött nyomban. Mit tegyek? – hallottam meg ismét a kérdést, mely egész éjszaka foglalkoztatott, és ami most egy szempillantás alatt válaszra lelt.
Meg kell ölnöm! – mondtam ki az egyetlen és legkézenfekvőbb megoldást, ami létezik, mialatt ismét kinyitottam szemem és Rá néztem. Annyira bájos, törékeny és emberi volt. Semmiről sem tehetett, csupán csak rossz helyen volt rosszkor, egy rossz illető társaságában. Nem akartam megölni – még mindig –, de nem láttam más kiutat ebből az egész gyötrelmes létből, de talán azért is, mert nem volt másik.
Úgy véltem, jobb mihamarabb túl lenni az egészen, ráadásul tudtam most hétvégén lenne a legalkalmasabb, hogy megtegyem, mikor a családom a nagy vadászaton lesz, melyre én bármennyire is vágytam ez idáig, most mégsem mehetek.
Tudtam csalódást fogok nekik okozni, hogy anyám kiakad, apám önmagát hibáztatja majd, nővérem elveszti minden belém vetett hitét, és hogy a többiek is hasonló képen fognak érezni. De hát mégis mit tehetnék? Nekik is így lesz a legjobb, hiszen ha elcsalom és titokban végzek vele, akkor senki sem tudja majd meg, hogy én voltam, és így a titkunk, és ezzel ők is biztonságban lesznek. De ha nem teszem meg, ha várok, ki tudja, meddig bírom, és ha egyszer képtelen leszek majd uralkodni önmagamon, akkor tudom, nem állíthat már meg az sem, hogy leleplezhetem magam és őket, és akkor… vége.
Igen, ez a helyes döntés, ezt kell tennem – biztosítottam magam döntésem helyessége felől, miközben a csillogó smaragdzöld szemekbe néztem. Tudtam, azaz legalábbis remélni mertem, hogy egyszer majd megértik miért tettem, de addig is, és persze azután is, ezzel a szörnyű bűntudattal kell majd, hogy éljek, de tudom, meg kell tennem.
– Nincs kedved a hétvégén elmenni, mondjuk… sétálni egyet? – kérdeztem lassan és finoman adagolva neki, nagyvonalakban kitalált tervem ráeső részét, amitől szemmel láthatóan meglepődött.
– Hogyan? – kérdezett vissza hitetlenül, miközben igéző szemei kikerekedtek.
– Gondolom, még nem volt időd felfedezni a környéket, de ha akarod, én szívesen megmutatom a jó helyeket. Nos, mit mondasz, van kedved eljönni velem… sétálni? – akadt meg hangom, valahányszor arra gondoltam hova és mért viszem. Ha Emmett ezt hallotta volna, valószínűleg azzal az olcsó poénnal jött volna, hogy nem is sétálni viszem, hanem ebédelni, annyi különbséggel hogy ott ő lesz a főfogás. Miután ez a gondolat átfutott elmémen, legszívesebben fejbe vertem volna magam, amiért ilyeneken jár az agyam egy ilyen komoly dolog közben, majd megfogadtam, hogy kevesebb időt fogok Em társaságában tölteni.
– Nos… ami azt illeti… – kezdte a feleletét kissé félszegen és hezitálva.
_______________________
* La mia cantante – az énekesem (A New Moonban Aro Edwardnak azt mondja, La tua cantante, azaz az énekesed. Ezt Bella vérére mondja, mert az énekel Edwardnak, azaz nagyon csábítja.)
MATTHEW BELLER – MATT
Származása és a benne lévő gyűlölet bizonyos személyek iránt, megkeseredetté tette. Érdeklődik Bells iránt, de nem ez az egyetlen ok, amiért távol akarja tartani őt Cullenéktől. Hogy ki is ez a fiú valójából, és mi lehet az a másik indok, az szép lassan kiderül majd a történetből.
NAOMI SHEEN
Bells unokatestvére apai ágon. A két család nem igazán tartja egymással a kapcsolatot, így a gyerekek elhidegültek egymástól az idők során. Naomi szülei elváltak, édesanyjával annak új férjéhez költöztek Port Angelesbe. Naomi igazi nagyvárosi lány. Nagyra van magával, kissé lenéző és szeret a középpontban lenni, ugyanakkor sok meglepetést tartogat még ő maga is, és számára is ez az új környezet és élet. A lány előszeretettel hívja unokanővérét Izzie-nek, melyet Bells azonban nem szeret.
RAHEL LAHOTE CABOT
Paul és Rachel Black unokája. Quileute leszármazott, ahogyan férje, Elohim Cabot is. La Pushban élnek gyermekeikkel, Jezabellel és Iannel valamint a bátyja családjával. Végtelenül kedves, anyáskodó típus. Bellst szinte lányaként szereti. De vajon miért hasonlítanak egymásra, annyira Gillel?
JEZABEL CABOT - JEZA
Rahel idősebbik gyereke. Van egy öccse, Ian. Ébenfekete haja és szürke szemei vannak. Az első pillanattól fogva nem kedvelik egymást Bellsszel. Megkeseredett természetéhez és életviteléhez vajon mi köze lehet Cullenéknek?
IAN CABOT
Rahel fia, Jezabel öccse. Fiúsan rövidre vágott sötét haja és szürkés szemei vannak. Vérbeli Quileute leszármazott, egy szép, hamvas szürke farkas alakját veszi fel átváltozáskor. Még nem vésődött be, várja az „igazit”, aki talán hamarosan el is érkezik…
LUPE BELLER LAHOTE
Rahel bátyjának, Urielnek a felesége. A Makah indián törzsből származik. Matt nagynénje, mivel annak apja az ő fivére. La Pushban él férjével és közös gyermekeikkel, Meynával és Daviddel, valamint Rahelékkel. Kedves, kissé félénk nő.
DAVID LAHOTE - DAVE
Lupe idősebbik gyereke. Van egy húga, Meyna. Mogyoróbarna kócos, kissé hosszabbra hagyott fiús haja és ugyancsak barna szemei vannak. Szintén vérbeli Quileute leszármazott, egy szép, csokoládébarna bundájú farkas lesz átalakulás után. Lenyomata és kedvese, Amy, Seth Clearwater unokája, aki három évvel fiatalabb tőle.
MEYNA LAHOTE
Lupe lánya, David húga. Gesztenyebarna haja és szemei vannak. Kedves, kissé visszahúzódó lány. Kapcsolata Bellsszel eléggé változékony. Az egyik farkas, Asha kedvese és lenyomata.
JADEN CLEARWATER - JADE
Seth Clearwater unokája apai ágon. Van egy húga, Amy. Fekete, fiúsan rövidre vágott haja és éjfeketén csillogó szemei vannak. Quileute leszármazottként ő is falkatag. Harmadikként változott át, jelenleg ő a Béta Lucas csapatában. Egy vörösesbarna bundájú farkassá változik átalakuláskor. A megismerkedésük körülményeihez képest, később nagyon is megkedveli Bellst. De vajon mennyire?
AMANDA CLEARWATER - AMY
Seth Clearwater unokája apai ágon. Van egy bátyja, Jaden. Sötétszőke haja és fekete szemei vannak. Szeretnivaló, vidám természetű lány. A nála pár évvel idősebb David Lahote lenyomata és kedvese. Szívesen látná a családjában Bellst. De vajon mire utalhat kétértelmű kijelentése?
ADEN ATEARA
Anyai ágon Seth Clearwater unokája, apain pedig Quil Ateara leszármazottja. Fekete félhosszú haja van, amely mindig bozontos és sötét szemei. Eleven, szeleburdi kiskölyök, nagyon hasonlít Seth nagyapjára. Ő csatlakozott a legkésőbb a falkához Cullenék megjelenését követően. Egy kisebb méretű, homok sárga farkas alakját ölti magára átváltozáskor.
ASHA CAMERON
Apai ágon Jared leszármazottja, így lehet ő is birtokosa a farkas géneknek. Szurokfekete szemei és zilált, vállig érő haja van. Egy ébenfekete farkas alakját veszi fel. Lenyomata és kedvese, Meyna. Az ő kapcsolata is eléggé viharos Bellsszel, már az elejétől fogva.
NAHUEL
Félvér vámpírként látta meg a napvilágot, akárcsak Renesmee, aki iránt annak születésétől fogva érdeklődött. Argentínában él, kezdetben nagynénjével, Huilennel embervérrel táplálkoztak, de később Cullenéket követve ők is megpróbálkoztak a vegetáriánus életvitellel. Nahuel Nessie-t eleinte sűrűn, aztán pár évtizedente meglátogatta, de a lány, közeledését mindannyiszor elutasította. De vajon meddig? És mi történik akkor, ha egyszer kitudódnak a fiú titkai?
KATERINA - KAT
Különleges félvér vámpír. Ember szülőanyja és félvér vámpír biológiai apja lévén ő inkább emberi. Vámpírtulajdonságai gyengébbek az átlagnál. Egzotikus szépség; barna bőre, hosszú, fekete haja és teakfa színű szeme van. Az édesanyja, Myisha, a Mapuche törzs tagja. Lánya születése után annak édesapja vámpírrá változtatta. De vajon ki Katerina nemzője?
LEONA SAVETE
Gazdag család sarja. Az iskola krémjébe tartozott, szépsége minden fiút vonzott. A szülei azonban keveset törődtek vele, így máshol kereste a boldogságot. Kicsapongó életvitele odáig vezetett, hogy egy vámpír felfigyelt rá, elcsábította, majd „megölte”. Egy másik vámpír talált rá végül, aki elvitte aztán olyanokhoz, akik örömmel fogadták be Leonát a családjukba. De ki lehet ez a család? És ki a jótevő vámpír?