New Sun - Sunrise - 15. fejezet

15. MAGYARÁZATOK

– HOGYAN? – kérdeztem rémülten, miközben valamiféle magyarázatot kerestem elmémben Nessie hirtelen megváltozott viselkedésére. Hisz épp ő volt az, aki szerette volna, hogy a húga legyek, és most, hogy hosszú idő és sok szenvedés árán végül összejöttem a testvérével, azt hittem majd sokkal erősebb lesz köztünk ez a kapocs, mint eddig volt. Ám úgy tűnt, tévedtem.

– Nem szeretném, hogy mindörökké csak a testvérem maradj, hiszen azt szeretném, hogy majd egyszer, lehetőleg a közeljövőben, a sógornőm legyél! – húzta hatalmas, fülig értő mosolyra száját. Kellett egy jó perc, hogy felfogjam mit is mondott, majd miután Szerelmemre néztem, aki időközben mellénk sétált, és aki most egy édes félmosolyt villantott felém – amitől a szívem ismételten csak kihagyott egy ütemnyit, főleg mert ez a gesztus ebben a helyzetben többet jelentett, bármilyen szónál –, a boldogságtól megrészegülve ugrottam ismételten Nessie nyakába.

– Nagyon szeretnék a sógornőd lenni! – suttogtam egész halkan fülébe. Egyfelől tényleg miatta, hiszen bármi is történt, nagyon megszerettem, másfelől – és be kellett vallanom ez volt az erősebb – Edward és persze jómagam miatt, már ha Kedvesem is úgy akarja.

– Gyere Nessie, ideje mennünk. Majd beszélsz Bellsszel délután, hiszen akkor is itt lesz – pillantott rám az idősebb Edward, és én rögvest tudtam, hogy szívesen látott vendég lettem a házban.

– Tényleg itt leszel? – kérdezte reménytől csillogó szemekkel nővérkém. Miután bólintottam, még egyszer megölelt, majd még az ajtóból visszaszólt, mielőtt távozott volna. – Akkor délután. Aztán nekem jók legyetek! – kacsintott ránk, mire fülig vörösödtem. Kettesben Edwarddal, egy üres házban?! Félni kezdtem.

– Kérlek, Esme, készíts valami reggelit Bellsnek – szólt oda Szerelmem apja nevelőanyjának, majd Bellával együtt ők is távoztak.

– Edward, azaz akarom mondani az édesapád, honnan tud ennyi mindent? – kérdeztem Kedvesem, ugyanis már nem először támadt olyan érzésem, mintha az idősebbik tudná, mire gondolok.

– Előbb gyere, egyél valamit, aztán elmesélek mindent, ígérem – karolta át derekam és az étkezőbe kísért, miközben a doktor a kórházba, Esme pedig a konyhába indult.

– Nos? – követeltem a magyarázatot rögvest azután, hogy megkentem egy szelet kenyeret dzsemmel, majd lenyeltem az első falatot.

– Tudod apám… szóval ő… – vett egy nagy levegőt, majd végül kibökte. – Apám gondolatolvasó – hangzott el a magyarázat, és még szerencse volt, hogy nem haraptam bele újra a kenyérbe, mert akkor most biztosan félrenyeltem volna.

– Mármint úgy érted, hogy ő is olyan, mint azok az emberek a tévében, akik ki tudják találni, hogy mire gondol a másik? – kérdeztem kissé hitetlenül, ugyanis sosem hittem az ilyesmiben. Úgy véltem, az mind csak humbug, egyszerű szemfényvesztés. Bár az is igaz volt, hogy eddig a vámpírok létezésében sem hittem, és most tessék.

– Nem teljesen, ugyanis apám úgy hallja mások gondolatait, mintha az hangos beszéd lenne. – Megdöbbentem a hallottaktól, és még a kés is kiesett a kezemből, ami Szerelmemből nevetést csalt elő. – Tudom, hogy ez kissé hihetetlenül hangzik. Megijesztettelek? – váltak vonásai egyik pillanatról a másikra aggodalmasakká.

– Nem, dehogyis! Egyszerűen csak meglepődtem, ennyi az egész, és persze… – haraptam el a mondat végét, és reméltem Edward nem kérdez rá a folytatásra, de nem volt szerencsém.

– És persze mi? Mire gondoltál? – faggatott már-már zavarba ejtően fürkészve arcomat. – Bells, kérlek! Nekem bármit elmondhatsz, cserébe én is számot adok neked mindenről. Nem akarom, hogy titkok legyenek köztünk. Kérlek, Szerelmem! – Hirtelen felkaptam a fejemet, mikor meghallottam, hogyan szólított, majd nem tudván, most sírjak vagy nevessek, egyszerűen karjaim nyakába fűzve számat övéhez nyomtam. Azonban a várt reakció elmaradt. Mint egy kőszobor, úgy merevedett meg váratlanul.

– Mi… mi baj van? – néztem rá rémülten, miután elengedtem.

– Semmi, de… – kezdte, miközben végigsimított arcomon. – Ezt majd később megbeszéljük, most viszont mondd el, mire gondoltál az előbb – kötötte az ebet a karóhoz, és mivel nem akartam se megbántani, se pedig titkokat a kapcsolatunkba, így végül kiböktem.

– És persze kissé megijedtem – fordítottam el Kedvesemről tekintettem, de ő két keze közé fogva arcom vett rá, hogy ismételten szemeibe nézzek.

– Tehát mégiscsak megijedtél.

– Meg, de nem abban az értelemben, amire te gondolsz! – vágtam gyorsan rá, még mielőtt baj lehetett volna kijelentésemből. – Egész egyszerűen csak arról van szó, hogy rájöttem, Edward, azaz az édesapád valószínűleg hallotta minden egyes titkos gondolatomat, és hát… nem vagyok benne biztos, de nagy valószínűséggel a gondolataim a közelében nem mindig voltak erkölcsösek, amikor is épp rád gondoltam. – Éreztem, ahogyan a hőség pillanatok alatt lángba borítja arcomat. Fülig vörösödtem.

– Oh! Vagy úgy – próbált komoly maradni, de nem igazán sikerült neki, végül csak halványan elmosolyodott, majd egy könnyed, óvatos csókot lehelt ajkaimra. – És esetleg szabadna megtudnom, hogy miket gondoltál rólam? – csillogtak a szemei, várván, hogy beismerjem minden kis piszkos gondolatom.

– Kérlek, Edward, az is épp elég, hogy tudom, az apád hallotta őket – igyekeztem elkerülni a válaszadást, mivel nem akartam hangosan is kimondani azokat a dolgokat, amik beszélgetésünk hatására egymás után kezdtek leperegni lelki szemeim előtt, ezzel még nagyobb zavarba hozva.

– Nos, jól van, akkor most ne mondd el, de abban biztos lehetsz, hogy addig nem tágítok, míg meg nem tudom őket – kacsintott rám egy kaján vigyorral arcán, mely semmi jót nem ígért számomra.

– Ti soha sem esztek, mármint emberi ételt? – kérdeztem miután befejezve az evést, az emeletre tartottunk Edwarddal. Esme azon kívül, hogy kedves és gondoskodó nő volt – és persze remekül főzött, még ha csak egy rántottáról is volt szó –, még a tapintatosság sem állt távol tőle. Szavak nélkül is megértette, hogy szeretnénk kicsit kettesben maradni Edwarddal, így félhangosan megjegyezte nekünk, hogy kimegy kicsit a kertbe gondozni a virágait.

– Soha, bár Nessie kivételt képez, mivel ő eszik.

– És vért is, igaz? – Hangom kissé bátortalanul csengett, mivel nem tudtam, mennyire szabad belemennem a vér-témába.

– Igen, vért is – mondta és közben arcomat fürkészte, valószínűleg, hogy leolvashassa, ez a tény mennyire ijesztett meg. Azonban én erre az este folyamán igyekeztem felkészülni, így szerencsére nem láthatott félelmet rajtam, ami úgy tűnt, megnyugtatta egy kissé.

– Ha megkérlek, elmeséled nekem, hogy is van ez az egész? – próbáltam oldani a helyzetet. Igaz nem voltam benne biztos, hogy ez a legjobb módja ennek, de reméltem, ha látja, hogy nem félek és nem is undorodom azoktól a dolgoktól, amik vele kapcsolatosak, akkor majd felszabadul, valamint belátja, nincs mitől tartania. Szerettem, és ezen semmi sem változtathatott.

– Nem szívesen beszélek neked ezekről a dolgokról, de mivel jogod van tudni róluk… – hagyta félbe a mondatot és helyette vett egy mély lélegzetet. – Ülj le! – intett az ágy felé, mire készségesen helyet foglaltam rajta, majd kinyúlva kezéért, lehúztam magam mellé. – Az én családom nem épp átlagos. Ahogy apám szokta mondani, mi vegetáriánusok vagyunk, ami annyit tesz, hogy állati vérrel táplálkozunk – rándult meg szája szeglete az elfojtott fintortól.

– Szóval nem öltök… embereket? – nyögtem ki nagy nehezen kérdésem. Egy pillanatra kirázott a hideg a gondolttól, hogy talán… mégis, azonban Szerelmem szerencsére gyorsan megerősített az ellenkezőjéről. – Szóval nem – nyugtáztam megkönnyebbülve, bár a tény, hogy családja több tagja is megízlelte már az embervért, melyet Edward fűzött feleletéhez, felvetett bennem egy kérdést. – Te is kóstoltad már az… embervért?

– Nem, még… – akadt meg hirtelen, majd apró ráncok sokasága jelent meg tökéletes arcán. – A te véreden kívül még senkiét – pontosított.

– Sajnálom! – facsarodott el szívem, ahogyan azokra a szenvedésekre gondoltam, amit neki okoztam esti viselkedésemmel, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve gyorsan megcsókoltam.

– Bells, kérlek! – tolt el finoman magától. Ahogy szemeibe néztem, menten sírni lett volna kedvem. Egyszerre volt fájdalmas, aggódó és ugyanakkor vággyal teli.

– Már megint mit tettem? Kérlek, magyarázd el, mert fogalmam sincs, és ez a tudatlanság csak egyre kétségbe ejtőbb – szipogtam.

– Sssh! Semmi baj, Szerelmem, nyugodj meg! Csak arra az egyre kérnélek, hogy ne csókolj meg ilyen váratlanul. Nem akarlak bántani, sosem bocsátanám meg magamnak, ha bármi bajod esne, épp ezért kérem, hogy ne tedd. Tudod, hiába nem kívánom olykor a véred, az ösztöneim akkor is eléggé erősek. Most még képtelen vagyok teljes mértékig kontrollálni, bár nagyon fogok igyekezni – ígérte meg, noha inkább saját magának, mintsem nekem. – Megérted?

– Meg, de ez akkor most ugye nem azt jelenti, hogy mi… szóval, hogy mi nem csókolózhatunk? – pirultam bele kérdésembe, ráadásul eléggé zavarban éreztem magam.

– Nem, dehogyis! – nevetett, majd hideg kezei közé fogva lángoló arcom, lassú óvatossággal ráhajolt ajkaimra, hogy aztán a várt gyengédség helyett, mohó szenvedéllyel kezdje ízlelgetni őket.

– Hmm – hümmögtem kissé zihálva miután eleresztett. Arcán egy édes félmosoly ült, úgy figyelte, miként végigsimítok ajkamon. – Szóval nem öltök embert, ez jó! – kanyarítottam vissza a témát eredeti medrébe. – Kérdezhetek valamit?

– Azt hiszem, már vártam ezt a kérdést – nézett rám úgy, mint aki tényleg tudja, mit akarok kérdezni. Egy pillanatra átfutott agyamon, hogy talán ő is gondolatolvasó, mint az apja, azonban végül félretéve az ezzel kapcsolatos kérdésem, maradtam az eredetinél.

– Hogyhogy nem öltél meg az este? Mégis, hogy csináltad? Hiszen érezted számon a vérem, mégsem tetted meg – mondtam még mindig teljes értetlenségbe burkolózva.

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy fogalmam sincs? – kérdezte, de igazából nem várt választ. – Tényleg nem tudom hogyan csináltam, csak azt tudom, hogy szeretlek és, hogy akkor is erre gondoltam. Talán anyámnak igaza van, és tényleg az irántad való szerelmem segített. Úgy tűnik ez az érzés erősebb, mint a természetes ösztönöm – mosolyodott el halványan.

– Akkor jól sejtettem – bazsalyogtam rá én is.

– Miért akartad magad megölni? – kérdezte nyugodtan, de hangján éreztem, hogy ez csak álca.

– Mert úgy gondoltam, nincs értelme az életemnek, ha te nem szeretsz – feleltem nemes egyszerűséggel.

– Ne tedd ezt még egyszer! Soha többé ne próbáld megölni magad, értetted? – hanga kissé fenyegető volt, de tudtam, csakis szerelemből teszi.

– Ameddig te velem vagy, addig ez a veszély nem fenyeget! – néztem fájdalmasan csillogó szemeibe, majd miután mellkasára vont és átölelt, mélyen beszívtam édes méz és orgona illatát. – Igaz az, hogy meg akartál ölni az erdőben? – kérdeztem pár perccel később, ingének egyik gyürködésével játszadozva.

– Apám mondta el, igaz? – Bólintottam. – Sajnálom! Én… Nem tudom mi volt akkor velem, de nem kell félned, nem foglak bántani, ígérem! De kérlek, erről most ne beszéljünk. – Éreztem, ahogyan szorosabbra fonja karjait körülöttem, mintha csak közelségemmel akarná nyugtatni magát.

– De azt azért ugye elárulod, hogy miért hazudtad azt, hogy nem szeretsz? – mormoltam mellkasába.

– Ez elég bonyolult.

– Azért próbáld meg elmagyarázni – erősködtem.

– A lényeg annyi, hogy szerettelek és féltettelek, mégpedig magamtól – sóhajtott keserűen, mire még közelebb préseltem magam hozzá. – El akartam mondani neked, mit érzek, de amikor a csókkor megsérültél, és én majdnem… – csuklott el hangja, én pedig önkéntelenül is megremegtem az emléktől. – Úgy sajnálom, Bells! Nem akartalak bántani, se pedig megölni, de a bennem lakozó démon nagyon erős. Épp ezért döntöttem végül úgy, hogy hazudok az érzéseimről. Meg akartalak óvni. Azt akartam, hogy boldog légy, ugyanakkor képtelen voltam távol maradni tőled. Túlontúl önző vagyok! Ezért is kértem, hogy legyünk barátok, hogy a közeledben maradhassak – vallotta be.

– A boldogságot akarni, nem önzőség – mosolyodtam el. – És, hogyhogy mégis bevallottad, hogy szeretsz?

– Nos, ez jórészt anyámnak köszönhető, aki elbeszélgetett velem és ráébresztett sok mindenre. Mindig is azt mondta, hogy nagyon hasonlítok apámra, és igaza volt. Én is készültem elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint ő egykoron. Majd végül egy kis segítséggel, de rájöttem, hogy ez a szerelem irántad túl erős és mély ahhoz, hogy tovább tudjak élni nélküled – emelte fel állam alá nyúlva fejem, majd egy lágy csókot lehelt számra. A szemei csak úgy csillogtak, minden kiolvasható volt belőlük, így nem is faggattam a részletekről. – Mégis, hogy jöttél rá, hogy mi vagyok? – kérdezte néhány perccel később.

– A könyv által – feleltem most már szemébe nézve, de még mielőtt folytathattam volna mondandóm, felszisszent.

– Gondolhattam volna! Szóval mégsem csak annyit olvastál el, amennyit mondtál, igaz?

– Nem, nem erről van szó! – tiltakoztam azonnal. – Azzal kapcsolatban igazat mondtam, csak éppenséggel volt az a szó… tudod; vámpír, és hát mivel nem hagyott nyugodni, hogy mégis miért épp róluk írsz, végül utánanéztem. Igaz, nem sok mindent találtam a világhálón, de amiket mégis, azok között és köztetek, elég sok összefüggést véltem felfedezni. Majd végül volt egy álmom, amiben te egy vámpír voltál – számoltam be a történtekről, majd tekintetem zavartan kaptam el Szerelmemről.

– Oh, Bells! – simított végig arcomon.

– Most haragszol rám? – néztem rá félve.

– Mi? Nem, dehogyis! Honnan veszed, hogy haragszom rád? Hiszen ha te nem jössz rá, hogy vámpír vagyok, akkor talán ez most nincs – utalt a jelenlegi helyzetünkre. – Viszont mindenesetre jó lesz szólnom Jaspernek, hogy nézzen utána annak az oldalnak.

– Mégis miért? – értetlenkedtem.

– Mert nem szeretnénk, ha mások is tudomást szereznének a létünkről. Ahogyan apám is mondta neked, ha az emberek rájönnek a titkunkra, akkor nagy veszélybe kerülünk, és akkor…

– El kell mennetek, tudom – biggyesztettem le ajkam.

– De ne aggódj, Jazz majd elintézi. Tudod, már nem először teszi. Mióta anyám is hasonlóképpen jött rá családunk titkára, azóta folyamatosan ellenőrzés alatt tartják a többiek a világhálót, hogy olyan információk, melyek leleplezhetnek, ne kerülhessenek az emberek kezébe.

– Szóval szerencsém volt, hogy Jasper ezt nem fedezte fel, igaz?

– Ez nézőpont kérdése, de igen, szerencséd volt, hogy rá akadtál.

– Nos, akkor ezt majd jó lesz, ha megköszönnöm Jazznek – nevettem, ezzel mosolyt csalva Edward arcára is. – Azonban, bár igaz, néhány dolgot sikerült megtudnom az internetnek köszönhetően, én mégis szeretnék többet, hacsak nem mindent megtudni rólatok, főleg rólad, ha az lehetséges – néztem rá kérlelőn.

– Amit csak akarsz, kérdez bátran. – Menten felcsillantak szemeim felelete végett, majd, mint a kisgyerek, akinek épp most mondták, hogy lehet három kívánsága, boldog izgatottsággal kutattam elmémben azon kérdések után, melyek a legjobban foglalkoztattak, és amiket mindenekelőtt tudni szerettem volna Edwardról és a vámpírokról.

– Nos, lássuk csak. Ugye azt már tudom, hogy ti vámpírok vagytok, így halhatatlanok is, igaz? – kérdeztem, mire határozottan bólintott. – Szóval halhatatlanok, rendben – nyugtáztam a tényt. – És hány éves vagy?

– Hetvenegy! – felelte, mire vészesen elkerekedtek szemeim. – Minden rendben, Bells? – kérdezte aggódón.

– Per… persze, csak ezt… Kell egy kis idő, míg megemésztem. De ne aggódj, jól vagyok, és ez a tény nem változtat az érzéseimen – hangsúlyoztam, hogy végre elhiggye. – Viszont elmagyaráznád, hogy ez mégis hogyan lehetséges?

– Természetesen – biccentett. – Mint talán azt te is tudod, vámpír akkor lesz valakiből, hogyha megharapják. Nálunk, vámpíroknál, a filmekkel és könyvekkel ellentétben van egy bizonyos méreganyag, mely, ha a szervezetbe kerül, és ott szétterjed, akkor következik be a vámpírrá válás. A családom többi tagja mind abban a korban ragadt testileg, amikor is átváltoztatták, kivéve Nessie-t és engem. Mi születésünk után egy ideig fejlődtünk, majd elérve az emberi évben számított hét éves kort, megálltunk a fejlődésben, így maradva fizikailag örökké tizenhét éves.

– Na, várjunk csak! – emeltem fel mutatóujjam. – Azt akarod mondani, hogy hét évesen már így néztél ki? – meredtem rá hitetlenül.

– Megértem, ha ez most sokkolt téged, ahogyan azt is, hogyha szeretnél egy kis időt kérni, hogy megemészd a hallottakat – mondta kissé csüggedten.

– Igen, abban igazad van, hogy kell egy kis idő mindehhez, hiszen az ember nem mindennap szembesül azzal, hogy a kedvese egy vámpír, azonban eszem ágában sincs akárcsak egy percre is elengedni ezek után téged, ezt jobb, ha tudod! – figyelmeztettem, mire hatalmas vigyor ült ki arcára.

– Ahogyan nekem sem! De azért csak szólj, ha idő kell, én tiszteletben tartom.

– Ne aggódj, tényleg jól vagyok. Csupáncsak meg kell még emésztenem, hogy egy tizenhétnek kinéző, hetvenegy éves férfiba vagyok szerelmes. Semmiség lesz – fűztem hozzá ironikusan. – Amúgy az tényleg igaz, hogy te még sosem csókoltál meg előttem egyetlen lányt sem? Vagy hazugság volt, hogy esetleg könnyebben megkaphass? – vontam fel kérdőn szemöldököm.

– Nem volt hazugság, viszont az is igaz, hogy meg akartalak kapni – mondta kissé közelebb hajolva, ami igaz arcpirosítóként hatott rám, mégsem zavart igazán. Elégedettséget éreztem. Tudni, hogy ő is legalább annyira kívánt akkor, mint én őt, boldogsággal és melegséggel árasztott el. – Ám bárhogy is alakult, annak azért örülök, hogy nem jutottunk tovább.

– De mégis miért? – néztem rá döbbenten, ugyanis az elhangzottak után azt vártam a legkevésbé, hogy azt mondja, örül, hogy nem feküdtünk le.

– Bells, ez… ez elég bonyolult. Tudod az én ösztöneim eléggé összetettek. Mindamellett, hogy kívánom a vért és, hogy az érzékeim kifinomultak, mint a szaglás, látás vagy hallás, van még egy elég jelentős tény, ami bajt okozhat – mondta vészjóslóan.

– És mégis mi lenne az?

– Nekem… – vett egy mély lélegzetet, majd meggondolva magát folytatta. – Azt hiszem, inkább az lesz a legjobb, hogy ha megmutatom – pattant fel az ágyról, majd egy szempillantás alatt eltűnt, majd egy fél perccel később már újra előttem állt, bár kicsit távolabb, mint az imént. Önkéntelenül is megdörzsöltem szemeim, mint aki nem hisz nekik, pedig már a neten is olvastam, hogy a misztikus lények eléggé gyorsak. – Kérlek, ne ijedj meg! – szólt, majd összezárta ujjait, a kezében lévő nagyobbacska kődarab pedig, mint valami szivacsdarab engedelmeskedett a nyomásnak. Miután pár pillanattal később kinyitotta markát, elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan tenyeréből a földre hullik a homok, mely a kődarabból maradt.

– Elképesztő! – Csak ennyit bírtam kinyögni.

– Szeretlek, Bells, nem akarlak bántani, de mint te magad is láthatod, bármikor kárt tudok tenni benned, ha csak egy kicsit is nem koncentrálok az ellenkezőjére. Érted már? – Bólintottam felelet helyett, miközben végre megértettem, mit is takart az erős kifejezés. – Sose bántanálak szándékosan, de az ösztöneim néha erősebbek, ezért is kell megértened, hogy miért nem csókolhatsz meg csak úgy, hogy miért kell vigyáznunk – beszélt jelentőségteljesen, miközben visszaült mellém.

– Rendben. Megértettem és elfogadom, de azt az egyet nem kérheted akkor sem, hogy ne csókoljalak!

– Mint már mondtam, ezt sosem kérném. Csupáncsak annyit, hogy ne tégy semmilyen olyan váratlan mozdulatot, melytől az ösztöneim beindulhatnának.

– Ígérem! – esküdtem meg, majd nagyon lassan közelíteni kezdtem az ajkaihoz, melyek már percek óta úgy vonzották enyémeket, hogy az szinte kibírhatatlan volt.

– Látom, a te ösztöneiddel nehezebb dolgom lesz, mint a sajátjaimmal – kuncogott, majd egy apró csókot lehelt alsó ajkamra.

– Ennyi? – kérdeztem szomorúan.

– Egyelőre ennyi.

– Rendben, akkor folytatom a kérdezősködést – mondtam kissé duzzogva. A gondolataim még mindig eléggé csapongtak, így a kérdéseim sem voltak éppenséggel összefüggőek. Ami csak eszembe jutott, rögvest megkérdeztem, de szerencsémre Szerelmem készséges és türelmes volt, így mindenre választ kaptam. Elmesélte, hogy a gyorsaságon és az erőn kívül a kifinomult érzékek segítenek nekik a vadászatban, mint a szaglás, mellyel már messziről ki tudják szagolni a zsákmányt, vagy épp a hallás, és a látás, melyek talán a leghasznosabbak. Viccesen még meg is kérdeztem – és persze mert érdekelt, hiszen ki tudja –, hogy ugye nem lát át a falon, mint a szuperhősök a mozivásznon, de megnyugtatott, hogy erről szó sincs, majd hozzátette, hogy nekik nincs szükségük mesterséges fényre ahhoz, hogy sötétben is lássanak. Ez persze azonnal megmagyarázta, hogy miért világítottak és vonzottak a szemei a születésnapi bulim éjjelén.

Egyre izgatottabb lettem, amit ő is észrevett és örült neki. Már csak azért is, mert végre láthatta, hogy nem félek tőle, sőt inkább ellenkezőleg. Mindent tudni szerettem volna, ami vele kapcsolatos. Elmondta, hogy a doktorék tényleg örökbe fogadták a többieket és, hogy nem igaz, hogy az édesapja, Carlisle vér szerinti rokona. Meglepődtem, amikor azt mondta, hogy ők sosem fáradnak el, így nem kell se leülniük, se pihenniük és, hogy egyáltalán nem képesek aludni. Valamint arról is szót ejtett, hogy levegőre sincsen szükségük, csak puszta megszokásból és persze az illatok miatt kell lélegezniük. Nehezen tudtam elhinni a hallottakat, de mikor mellkasára tettem kezem, és bármennyire is koncentráltam, nem éreztem szívdobbanást, elhittem neki, hogy nem kering vér az ereiben, nem pedig csak gyenge a pulzusa, ahogyan eddig gondoltam. Bőre hideg és márványsima volt, mely elmondása szerint pár fokkal melegebb, mint a többieké. Azt állította, hogy hét éves koráig, ha nem is mindenben, de nagyon hasonlított Nessie-hez. Neki is volt vére, mely később, mikor befejezte a fizikai fejlődést, a szervezetében lévő méregtől megfagyott, a szíve pedig megszűnt dobogni. Azt mondta, ez valószínűleg azért lehetett, mert vér nélkül nem lett volna képes a teste a változásra. A ténytől kissé megborzongtam, ugyanakkor csodálattal hallgattam minden egyes szavát.

– Sajnálom, ha még ezzel is rád hoztam a frászt, így is épp elég, hogy tudod, szörnyem a véred után vágyakozik – jelentek meg újabb gondterhelt ráncok homlokán.

– Ne mondj ilyeneket, mert nem igaz – ellenkeztem. – Én nem félek tőled, pusztán ez a sok információ, mely számomra hihetetlenül hangzik, hogy tudom igaz, kissé lassabban megemészthető, de hidd el, megbirkózom vele. És egyébként is! Kit érdekel, hogy a véremre fáj a fogad, ameddig a számat csókolod, és a fülembe suttogod, hogy szeretsz?! Addig ez mind nem érdekel – jelentettem ki őszintén, és úgy tűnt, hisz nekem.

– Jaj, Bells! Bárcsak már előbb megismerhettelek volna – sóhajtott mélyeket.

– Tudom, ez nem épp igazságos, hiszen nekem alig tizenhét évet kellett várnom rád, míg neked több mint hatvannégyet– mondtam tényleg sajnálva, egy gyors fejszámlálást követően.

– A lényeg, hogy most már itt vagy velem! – vont közelebb magához, majd belefeledkezve egymás ajkának becézgetésébe, csak egy jó tíz perccel később folytattuk a „mesedélutánt”.

– Mesélsz nekem kicsit Nessie-ről? Azt mondtad, hogy nem hasonlítotok mindenben.

– Igen, ez így van. Ő sokkal különlegesebb, ugyanis félig ember, félig pedig vámpír.

– Gondolom, ez azért lehet, mert Bella emberként szülte meg. Viszont akkor nem értem – ráztam meg fejem. – Ha ti ikrek vagytok, akkor te is félig ez, félig az vagy, nem?

– Bells, mi Nessie-vel nem vagyunk ikrek. Ezt csak az emberek miatt mondjuk, ugyanis ők nem értenék meg, hogy lehet az, hogy én kilenc évvel fiatalabb vagyok tőle. – Menten elakadt a lélegzetem a hallottaktól, majd igyekeztem gyorsan túltenni magam döbbenetemen.

– Szóval Bella csak a te születésed után változott át?

– Nem. Anyám közvetlen Nessie születése után lett vámpír. Apám csak így tudta megmenteni az életét.

– Oh! – hőköltem kissé hátra, majd mivel láttam ez egy fájdalmas téma, nem firtattam. – De én azt hittem a vámpíroknak nem lehet gyerekük és, hogy az Incubus faj is csak halandó nőket képes megtermékenyíteni. Vagy ez is mind hazugság?

– Nem, ez igaz, de te honnan tudsz ennyit az Incubusokról? – bazsalygott, mire elpirultam. – Én már anyám átváltozása után fogantam és születtem. Ne kérdezd, hogyan lehetséges ez, mert nem csak én, de szüleim, sőt még nagyapám sem tudja rá a választ, pedig évekig kutatott utána, annak ellenére is, hogy még apám is beletörődött a megváltoztathatatlanba.

– Na jó, szóval míg Nessie félvámpír, addig te… teljes értékű? – kissé bizonytalan voltam, így mondandóm inkább kérdő volt, mintsem kijelentő.

– Valahogy úgy. Viszont mivel biztos vagyok benne, hogyha most mindent elmesélek Nessie-ről, akkor ő kitekeri a nyakam, szóval ezt a témát inkább hanyagoljuk.

– Nessie-t nem a legjobb húzás magunkra haragítani, szóval rendben, ellenben akkor mesélj magadról. Te miben különbözöl a többiektől? – kérdeztem ugyancsak izgatottan.

– Én? Nos, mint mondtam, kicsinek a nővéremre hasonlítottam, majd miután megfagytam, idézőjelesen, mondhatni teljesen olyan lettem, mint bármely más vámpír. Talán csak egy-két apró eltérés van, azon kívül, hogy én nagyon csekély részben ember vagyok, bár ezen énemet eléggé elnyomja a sokkal erőteljesebb démoni – húzta keserű fintorra ajkát. – Igaz nem vagyok gyorsabb, mint apám, bár néha jól jönne, de erősebb vagyok Emmettnél, amit rávaló tekintettel nem hangoztatok, és ami nem mondom, hogy nem jön rosszul, de… nem mindig örülök neki – rándult meg ismét szája szeglete, és majdnem biztos voltam benne, hogy az én törékenységem miatt mondja és gondolja így. – Azt hiszem, a szememet és a képességemet leszámítva a többiben nem különbözök, legalábbis eddig nem tudok róla.

– A képességedet? – kerekedtek el szemeim. – Csak azt ne mond, hogy te is gondolatolvasó vagy, mert akkor én most azonnal elsüllyedek szégyenemben – mondtam kiszáradt torokkal, miközben éreztem, arcomat ismét csak elönti a forróság, rákvörössé varázsolva.

– Nem, nem vagyok az, de most már egyre jobban kezd érdekelni, hogy vajon mikre gondolhattál velem kapcsolatban, amik miatt szégyelled a gondolataid – vigyorgott kajánul, amitől csak még jobban zavarba jöttem. – Elmondanád végre, hogy mikre gondoltál, ugyanis nagyon kíváncsi vagyok? – nézett mélyen azokkal a gyönyörű sötétarany íriszű szemeivel enyémekbe, mire szívem kihagyott egy ütemnyit, majd észre se véve mikor, de végül beadtam derekam.

– Inkább megmutatnám – búgtam kacérul, miközben közelebb csúsztam hozzá, persze vigyázva, semmi hirtelen mozdulatot ne tegyek.

– Akkor fogj hozzá – adta meg a jelet, amire vártam, majd mozdulatlan ülve figyelte, mire is készülök. Noha nem igazán tudtam magam sem, mit is akarok kihozni ebből a helyzetből, mivel nem akartam sokáig váratni, nehogy meggondolja magát, így még közelebb csúsztam hozzá, majd figyelve mozdulataimra, karjaimat nyakába fűztem, ajkaimat pedig nagyon óvatosan övéihez nyomtam. Azonnal éreztem, hogy jól csináltam mindent, mert Edward nyomban visszacsókolt, majd karjaival átölelte derekam, még közelebb húzott magához. Szerettem, ahogyan csókol. Először gyengéd volt és megfontolt, majd alig pár perccel később olyan heves lett, hogy éreztem, még pár ilyen pillanat és elvesztem minden önuralmam vágyaim felet. Én is egyre hevesebb lettem és követelőző, majd mikor néhány újabb perccel később még mindig nem állított le, úgy véltem, talán már nem is fog. Csakis arra tudtam gondolni, hogy ő is folytatni szeretné, amit nem olyan rég félbehagytunk, majd némi mérlegelés után lassan hátradőltem az ágyon, magammal húzva őt is.

Nem ellenkezett. Míg egyik keze simogatott, addig a másikkal tartotta magát, hogy rám ne nehezedjen teljes súlyával, lábai pedig satuba szorították bal lábamat. Nem úgy tűnt, mint aki perceken belül abba akarná hagyni, és ez elégedettséggel töltött el. Ajkaink édes tánca jó ideig tartott. Szenvedélyesek és követelőzők voltunk mindketten, és bár némileg tartottam a folytatástól, túlságosan is kívántam Edwardot ahhoz, hogy ez eltántorítson. Összes eddigi titkos vágyam Kedvesemmel kapcsolatban most ismét lepergett lelki szemeim előtt. Kezem ösztönösen siklott hátáról oldalára, majd meg sem állt egészen mellkasáig, ahol is miután kitapogatta a halványkék ing, apró gombjait, azokat ujjaim lassú mozdulatokkal kezdték el kiszabadítani a nekik szánt lyukakból.

– Bells! – ragadta meg Edward csuklómat, ezzel félbeszakítva tevékenykedésem, mikor is már a negyedik gombnál jártam. Tekintete vággyal teli, hangja pedig higgadt volt, mégis jól tudtam, épp leszidni készül, mégpedig, mert átléptem egy bizonyos határt.

– Sajnálom – néztem mélyen szemeibe, miközben testem zihált a vágyakozástól a folytatás után.

– Nem, én sajnálom, csak tudod ez nekem így… egyszerre túl sok – sóhajtott keserűen.

– Megértem, és tényleg sajnálom, ne haragudj rám! Én… én nem is értem, mi üthetett belém, hiszen sose voltam ilyen… ilyen rámenős. Soha! De Te…! Olyanokat hozol ki belőlem, amikről azt sem tudtam, hogy bennem vannak – mondtam őt hibáztatva azért, hogy a közelében mindig elvesztem józan eszem és viselkedésem is száznyolcvan fokos fordulatot vesz. – Sajnálom, azt hiszem nekem is jó lesz önuralmat gyakorolnom, hogy a vágyaimat kontrollálni tudjam, mikor veled vagyok.

– Az jó lenne – bólintott helyeslőn, majd végigsimított kipirult arcomon. – Tudod, nagy szerencsénk van a képességeddel.

– Hogy mondtad? Az én képességemmel? – csodálkoztam.

– Igen Bells, jól hallottad, neked is van képességed, méghozzá nagyon hatásos és persze hasznos – mondta jelentőségteljesen, majd hanyatt dőlt mellettem, mire azonnal oldalra fordulva most én hajoltam fölé.

– Az, hogy lehet? És mégis mi az? – soroltam kérdéseim némileg izgatottan, minek végén belefogott egy hosszúnak ígérkező mesélésbe. Először is elmondta, hogy némelyeknek már emberként is vannak képességeik melyek, ha vámpírok lesznek, felerősödnek. Ezután elmesélte, hogy már az első pillanatban érezte, hogy valami különös történik, ha hozzám ért, de csak jóval később értette meg, hogy az érzés egy áldás, mégpedig az enyém miatt lehet. Azt mondta, ez segített neki többször is, hogy lebírja győzni démonát, és ne öljön meg, ugyanis elmondása szerint a képességem képes lecsitítani szörnyét és megszüntetni szomját arra az időre, míg fizikai kontaktus áll fent köztünk. Azonban az megdöbbentett, mikor azt állította, hogy mindennek ellenére, este nem segített neki az áldásom, mert állítólag megszüntettem annak hatását, amit én se nem értettem, se nem tettem – legalábbis tudatosan.

Láttam, hogy még mindig fájdalmas neki ezekről a dolgokról beszélnie, így bár még nagyon sok mindenre kíváncsi lettem volna ezzel kapcsolatban, mégsem faggattam tovább, helyette inkább, hogy oldjam a benne lévő feszültséget, a többiekre tereltem a témát. Igaz már mesélt pár dolgot a családjáról, de szerencsére most még többet megtudhattam ezekről a nem mindennapi emberekről, pontosabban vámpírokról.

Elmondta, hogy az édesapján kívül Alice-nek, Jaspernek, az édesanyjának, Nessie-nek és persze neki is van különleges képessége. Azt mesélte, hogy Alice látja a jövőt, de csak az emberekét és a vámpírokét, ezért is nem értettem – és erre Edward sem tudott választ adni, sőt azt mondta, még maga Alice sem –, hogy az én jövőmet, miért nem látja. Azután megtudtam, hogy Jasper érzi mások hangulatát, és befolyásolni is képes azokat. Nessie áldásáról azonban nem mondott semmit, tartva közös nővérkénk haragjától, de az édesanyjáról elmesélte, hogy neki egy úgynevezett mentális pajzsa van és, hogy ez nagyjából mit is takar.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte alig hallhatóan, miután egy könnyed csókot leheltem szájára.

– Csak úgy – vontam meg vállam.

– Rendben, akkor adhatsz még egyet – emelte kissé feljebb fejét, hogy elérje ajkaim, de én mutatóujjam szájára téve állítottam meg.

– Nem tehetem, ugyanis gyakorolnom kell a vágyaim feletti önuralmat. Szeretnék segíteni neked, hogy könnyebb legyen, szóval nem lehet – játszottam az ártatlant.

– Ezt most direkt csinálod, igaz? – mozgatta ajkait ujjaim alatt. – Adj egy csókot!

– Nem fogok! Inkább mesélj a te képességedről.

– Na jó, legyen, de utána nem úszod meg egykönnyen, ezért a mostaniért még számolunk! – fenyegetett meg viccelődve.

– Azt majd meglátjuk – incselkedtem, majd gyorsan egy csókot nyomtam egyenes, határozott vonalú orrára.

– Nos, az én adottságom sokban hasonlít anyáméhoz. Nekem is mentális pajzsom van, mint neki, tehát például én is képes vagyok elrejteni a gondolataim apám elől – nevetett –, csak épp vele ellentétben én nem tudom hárítani azokat a képességeket, melyek használatához fizikai kontaktusra van szükség. Így lehet, hogy a tiéd is képes hatni rám. Tudod vicces, mert olyan, mintha a képességeinket összehangolták volna, vagy legalábbis mintha valaki tudta volna, hogy mi egyszer találkozunk, és eme áldást adta volna neked, hogy megvédjen tőlem. Persze tudom, hogy ez nem így megy, butaság az egész, de én akkor is örülök neki, hogy így alakult.

– Akárcsak én! – mosolyogtam Szerelmemre, aki arcom simogatva próbált meg egy csókot kicsalni tőlem, de jelenleg makacsul tartottam magam. Noha az is igaz volt, eléggé nehezemre esett ellenállni neki, ugyanis legszívesebben már rég rávetettem volna magam ajkaira, hogy kifulladásig csókoljam. – Köszönöm, hogy ezt mind elmesélted.

– Mint már mondtam, nem akarok semmit sem eltitkolni előled, és amúgy is jogod van tudni ezekről, ha már egyszer kockáztatod az életed azzal, hogy velem vagy – szorította össze állkapcsát, úgy szűrte fogai közt az utolsó szavakat.

– Kérlek, hagyjuk már végre ezt a témát! – csattantam fel kissé bosszúsan. – Még a végén azt fogom hinni, hogy így akarsz megszabadulni tőlem, mert nem mered elmondani, hogy máris megbántad az egészet – próbáltam elhúzódni, de átölelve visszavont mellkasára.

– Kis butám! – nevetett. – Tudod, apám szerint nekünk nincs lelkünk, anyám szerint viszont nagyon is van, én pedig hát… pártatlan vagyok. Azonban jelenleg nem is érdekel, melyiküknek van igaza, hisz ha ilyen a Pokol, akkor kinek kell hát a Menny!? – búgta a szép szavakat, mire végül engedtem a vágytól és vágyakozástól csillogó aranybarna szemeknek, és újra megcsókoltam. – Remélem, tudod, hogy szeretlek, és nem kételkedsz az érzéseimben, valamint ezzel az egésszel, amit meséltem, nem rémisztettelek meg.

– Tudom, de szeretem, ha hangosan is kimondod – bazsalyogtam –, és nem kell aggódnod, nem ijesztettél meg, sokkal inkább felcsigáztál, bár azért még van mit megemésztenem. Azonban, ha már itt tartunk, lenne még egy kérdésem, mégpedig, hogy mi van a napfénnyel? Tényleg igaz, hogy ti attól… – önkéntelenül is megborzongtam, ahogy arra gondoltam, hogy a Nap fénye árthat Kedveseméknek.

– Ha megkérhetlek, ne nézz több vámpíros filmet, rendben? – nevetett jókedvűen, mire sandán néztem rá. – Ne aggódj, Szerelmem, a napfény nem árt nekünk, de ahelyett, hogy elmondanám neked mi is a helyzet, inkább megmutatnám.

– És mégis mikor? – kérdeztem újra kissé izgatottan.

– Egyértelműen akkor, mikor sütni fog a nap – nevetett.

– Jól van, azért nem kell kinevetni – mondtam durcásan és visszafordultam a hátamra. Edward persze azonnal fölém hajolt, de én félrefordítottam fejem.

– Sajnálom, Édesem, én nem úgy értettem, nem akartalak kinevetni. Ki tudlak esetleg valamivel engesztelni? – döntötte vissza finoman fejem, hogy szemeimbe nézhessen.

– Próbáld meg, majd meglátjuk – szóltam ridegen játszva a sértődöttet, mivel igazából már egyáltalán nem haragudtam rá. Edwardra nem lehetett sokáig haragudni, sőt szinte lehetetlen küldetés volt akárcsak a látszatát is egy percnél tovább fent tartani.

– Nos, lássuk csak – suttogta bőrömnek, majd a halántékomtól egészen az államig haladva végigcsókolt minden egyes négyzetcentimétert. Kellemes borzongás futott végig rajtam, miután végezve orcámmal, államról nyakamra csúsztatta ajkait, majd meg sem állt egészen kulcscsontomig. Ám mikor a következő percben Edward kissé felemelkedett rólam, majd a hosszú, fehér ujjak finoman gombolni kezdték blúzomat, elakadt a lélegzetem. Szólni akartam, de abban a pillanatban egy hang sem jött ki torkomon, aztán már nem is volt rá esélyem, hogy beszélhessek, mert Szerelmem lecsapott ajkaimra. Karjaimat automatikusan nyaka köré fontam, úgy húztam még közelebb magamhoz. Teljes odaadással vívtuk szenvedélyes csókcsatánk, mialatt Edward ujjai visszatévedtek a gombokhoz, hogy befejezve az előbb félbehagyott tevékenységet, teljesen megszabadíthasson felsőmtől. Azonban a következő percben egy halk köhintés vegyült szégyenteljes zihálásunkhoz, mely mikor eljutott tudatunkig, bár kelletlenül, de szétválasztottuk ajkaink, majd mindketten – én fejjel lefelé, míg Edward még mindig rajtam feküdve – az ajtóban álló alakra meredtünk.

– Na, de gyerekek! – szólt bosszúsan a kellemetlenkedő, mint aki épp meg akarna dorgálni minket, majd végül elnevette magát, míg nekem a fejembe tóduló vér ismét pírba futtatta arcomat.

Boldog Születésnapot Jacob Black!

Először is, mint minden Twilight Saga szerető, én is szeretnék Nagyon Sok Boldog Születésnapot kívánni Jacobnak, aki ma töltötte be a huszonegyedik születésnapját!

(Jacob Black, született 1990. január 14.-én.)

„Csodálkoztam, hogy miért van szüksége egy ágyra az alvást nem igénylő szőkének.”

„– Rosalie, tudod, hogy lehet vízbe fojtani egy szőke nőt? – kérdeztem anélkül, hogy megálltam, vagy ránéztem volna. – Tükröt kell ragasztani egy medence fenekére.”

„– Figyu! Tudod, hogy hívják a szőkét, akinek esze is van? – kérdeztem, majd levegőt sem véve folytattam: – Golden retrievernek.”

„– Nem olyan nehéz kitörölni egy szőke nő memóriáját – vágtam vissza. – Csak bele kell fújni a fülébe.”

„Que Quowle”

Jelentése: Maradj velem, örökre!

(Kwop kilawtley)

„Emlegesd a farkast – motyogta –, s az máris a kert alatt kullog!”

„– Mi a reggeli? – kérdeztem egy kissé gorombán. – Nullás vagy AB pozitív?”

„– Mert te vagy az, aki ezt mondta nekem. Emlékszel? Ugye azt mondtad, hogy összetartozunk? Hogy egy család vagyunk. Azt mondtad, nekünk kettőnknek ez a sorsunk. És… így is lett. Ezt akartad.

(…)

– Azt hiszed, hogy a vejemként a családom része leszel?

(…)

–Nem! – tartott ki Jacob. – Egyáltalán hogy értelmezheted így a dolgokat? Az isten szerelmére, ő csak egy kisbaba!

– Pontosan! – kiáltottam.

– Tudod jól, hogy nem úgy gondolok rá. Szerinted máskülönben Edward életben hagyott volna? Csak azt akarom, hogy ne essen baja és boldog legyen. Olyan rossz ez? Te annyira mást akarsz? – ordított vissza.”

„– Te nyavalyás korcs! Hogy tehetted? Ő az én kisbabám!

(…)

– Nem direkt volt, Bella.

– Csak egyszer tartottam a karomban, és te máris azt hiszed, hogy valamiféle idióta farkasjog alapján igényt tarthatsz rá? Ő az enyém!

– Én tudok osztozni – mondta Jacob könyörögve, ahogy egyre tovább hátrált a pázsiton.”

Ezzel a pár, gyönyör – néhol vicces – idézettel szeretnék még egyszer Boldog Születésnapot kívánni Jake-nek! :)

Pillanatképek (12.-14. fejezethez)

Ifj. Edward szemszög

Ambrózia

1. kép: – A Sheen házban…

– Edward!? Edward, jól vagy? Kérlek, mondj valamit! Megijesztesz! – Hallottam annak a lánynak a hangját, akit állítólag mindennél jobban szeretek, és láttam könnyben úszó tekintetét, mely kétségbeesett volt, mégsem voltam képes megfékezni magam. Démoni felem teljesen átvette felettem az uralmat, elnyomva mindent, amit valaha is éreztem Bells iránt. Elmémben is már csak homályos képekként éltek a pár perccel ezelőtt történtek. – Edw… – nyúlt ki felém Bells, mire mellkasomból egy állatias kiáltás szakadt fel, majd a következő pillanatban rávetettem magam zsákmányomra, mint ahogyan az egy igazi ragadozóhoz illő.

A gyönge kis emberi test alattam hevert. Egész súlyommal ránehezedve préseltem az ágyhoz, hogy megmoccanni se legyen képes. Meg akartam ízlelni azt az édesen hívogató forró nedűt, mely tüzesen száguldott ereiben, vágyaimat felkorbácsolva, azonban egyik pillanatról a másikra, megszűnt a kínzó csábítás és vele a torkomat égető szomjúság is. Elmém lassan kezdett csak kitisztulni, de arra rögvest rájöttem, hogy Bells képessége felelős mindezért. Azonban, bár éreztem szörnyem nem tud újra kitörni, még mindig a felszínen volt bennem, és erőtlen morgásokkal jelezte nemtetszését. Ő valahol még mindig vágyott a vér után, és bár már erőtlen volt és tehetetlen, mégis sikerült neki összezavarnia.

– Edward, Szerelmem! – nyögte Bells elfúló hangon, miután nyelvemet végigvezettem nyakán – a főütőér mentén –, majd ajkaimmal végül megállapodtam annak tövében lévő kis gödröcskénél. Edward, Szerelmem! – visszhangzottak a fejemben Bells szavai, melyek végül teljesen kijózanítottak. Újra a valóságban voltam, és teljesen ura önmagamnak, majd miután hirtelen rákaptam tekintetem Kedvesem arcára, mely rémült volt és könnytől ázott, magamtól és a helyzettől megijedve, egy szempillantás alatt eltűntem róla.

– Sajnálom, Bells! Kérlek, bocsáss meg! – hadartam el a szavakat az ablaknál állva, két karommal annak peremén megtámaszkodva, mert úgy éreztem, lábaimból menten kiszáll minden erő és akkor, mint egy élettelen rongybaba, érek földet.

– Edward! – kiáltott utánam, mialatt én nagy hévvel kiviharozva a szobámból, a bejárat felé száguldottam, hogy mielőbb eltűnhessek innen, még mielőtt szörnyem újra bánthatná azt a nőt, akit szeretek.

A földszintre érve feltéptem az ajtót, majd kilépve a szürkületbe bevágtam magam mögött, ezzel nagy zajt csapva, mellyel épp úgy nem törődhettem, ahogyan Bells zokogásával. Nem mehettem vissza, hogy megvigasztaljam, elmondjam, mennyire sajnálom és, hogy szeretem, miközben ezt akartam jelenleg a legjobban. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, mit tegyek, csak beültem az autómba és elhajtottam. El, minél messzebb Kedvesemtől, miközben még mindig nem vettem levegőt.

2. kép: – nem sokkal később, Ifj. Edward szobájában…

– Edward!? Edward, mégis mi történt? – rohant utánam anyám, mikor is feldúltan hazaérve nem feleltem nekik, csak egyenesen az emeletre siettem. Jelenleg nem akartam senkivel sem beszélni, csak a szobámba vágytam. Be akartam zárkózni és soha többet ki sem menni onnét. Azonban kívánságom nem csak aggódó anyám miatt nem teljesülhetett. Amint észrevettem nővérem, aki az ablaknál állva nézte az egyre sötétülő tájat, mentem megtorpantam.

– Edy?! – meredt rám Nessie rémülten.

– Egyedül akarok lenni, kérlek, hagyjatok magamra! – kértem kissé erélyesebben őket.

– Mégis mi történ, fiam? – kérdezte anyám kétségbeesetten.

– Edy? Edy kérlek, nézz rám! – kérlelt nővérem elém lépve, mire fejemet leszegtem, éjfekete szemeimet pedig lesunytam. – Edward, nézz rám! – parancsolta, majd állam alá nyúlva ösztökélt arra, hogy felnézzek rá. – Mondd… mondd, hogy Bells… hogy nem… hogy jól van… kérlek – csuklott el hangja.

– Hogyan? – hallottam meg apám hangját a hátam mögül, mely anyám ziháló légzésével keveredett. – Edward?

– A te hibád! – sziszegtem fogaim közt szűrve a szavakat, majd apám felé fordultam. – Én mondtam, hogy nem vagyok olyan erős, mint te, de te biztattál! Azt mondtad, hogyha szeretem Őt, ha tényleg fontos számomra, akkor nem lehetnek lehetetlenek előttem! A te hibád! – üvöltöttem dühösen, mindenért apámat okolva.

– Hol van Bells? – ragadta meg vállaim Nessie, és a kétségbeesés csak úgy áradt minden egyes sejtjéből.

– Otthon – böktem oda neki, egy pillanatra sem eresztve apám tekintetét. Arca kifejezéstelen volt, én mégis jól tudtam, belül csak úgy dúlnak benne az érzések.

– Mégis mi történt? – csendült fel újra anyám elkeseredett hangja.

– Én… – pillantottam anyámra, majd ismét apámra szegeztem tekintetem –, majdnem megöltem azt, akit szeretek – adtam egyenes választ, mire anyámnak és nővéremnek is elakadt a lélegzete, vonásaik pedig még rémültebbé váltak. – Miért… miért biztattál? Ha nem teszed, talán sose szántam volna el magam, hogy bevalljam érzéseim Bellsnek, mely elhatározásból lett végül a csók, majd a baleset, aminek köszönhetően majdnem megöltem – hibáztattam apám, holott tisztában voltam vele, nem ő tehet a történtekről, mégis könnyebb volt őt okolni mindenért.

– Te… te megcsókoltad? – jött a halk kérdés Nessie-től, de jelen pillanatban ez a tény számított legkevésbé, így nem is törődtem vele.

– Mi van most Bellsszel? – kérdezte apám tárgyilagosan.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy megharaptam és átváltoztattam-e, akkor a válaszom nem! Azonban a szívét és a lelkét így is megöltem! – feleltem keményen, és közben undorodtam magamtól.

– De… – nyitotta szóra a száját nővérem, mire akarva-akaratlanul is rámordultam.

– Te csak ne szólj bele, hiszen te is éppen annyira hibás vagy! – mondtam nem túl szívélyesen. – Szerintem elég érthetően megkértelek rá, hogy ne avatkozz bele a dolgokba és ne biztasd Bells. Te pedig mit csináltál? Mégis mire volt ez jó? Hát nem érted, hogy Bells most mindennél jobban szenved? Szeret engem és én is őt, de mi soha nem lehetünk együtt, mert én… – szorultak ökölbe kezeim, a saját magam által érzett dühtől –, én majdnem megöltem! – vágtam nővérem arcába a tényeket, miközben agyam egy leghátsó zugában jól tudtam, nem Nessie-n vagy apámon kéne levezetnem a felgyülemlett feszültséget, mert igazából nem ők tehetnek a történtekről. De nem ment.

– Én… én csak jót akartam – szipogta, mialatt szemeiben összegyűltek a könnyek. – Azt hittem, ha Bells majd bevallja neked az érzéseit, akkor te sem bírod tovább, és mindent beismersz neki. Én csak azt akartam, hogy összejöjjetek és boldogok legyetek együtt – törölgette arcáról a könnyeket, majd mikor nem szóltam semmit, csak továbbra is ridegen néztem rá, fogta magát és sírva kirohant a szobából.

– Edward! – szólt rám bosszúsan anyám, majd nővérem után sietett.

– Beléd meg mi ütött? Rád sem ismerek – lépett közelebb apám.

– Hagyj magamra! – üvöltöttem rá, de nem mozdult. – Azt mondtam, hagyj magamra! – ordítottam rá még erélyesebben, majd felkapva egy vázát, nekivágtam a falnak. Annyira dühös és reményvesztett voltam. Úgy éreztem, nem bírom tovább, hogy mindenki, aki eddig bízott bennem, elfordul – vagy legalábbis el fog – tőlem. Ez az egész nekem már túl sok volt – sokk volt. Felkaptam egy újabb tárgyat a polcról, majd azt is elhajítva apám mellett, hozzávágtam a falhoz, míg végül már csak arra eszméltem, hogy ami csak a kezem ügyébe akadt – CD-k, kerámiák, könyvek és kisebb-nagyobb dísztárgyak –, mind a falhoz hajítottam mérgemben.

– Befejezted? – kérdezte apám nyugodtan, szemöldökét felhúzva, karba tett kezekkel, mozdulatlanul állva, miután az utolsó tárgy is elrepült mellette, és láthatóan nem maradt több „munícióm”. Bosszúsan fújtattam válasz helyett. – Na, idefigyelj! Az egy dolog, hogy engem okolsz mindenért, részben még igazad is van, hiszen túl naiv voltam, hogy megbíztam benned. Azt hittem felelősségteljes vagy, de tévedtem. Bánom, hogy a múltkori beszélgetésünket követően elhittem, elhitettem magammal, hogy megbízhatok benned. Hiba volt, de sajnos változtatni már nem tudok rajta, azonban az, hogy a nővéred okolod a saját felelőtlen tetteidért, az már túlmegy minden határon! – korholt le.

– De… – szóltam volna, azonban szúrós tekintetével elhallgattatott. Kezdtem úgy érezni, kezd kicsúszni az irányítás kezeimből. Hogy kezdek elveszni.

– Tisztában vagyok vele, hogy mit érzel most. Dühös vagy magadra, ezt pedig másokon vezeted le, azonban ez nem helyes, ráadásul fájdalmat okozol azoknak, akiket szeretsz. A nővéred nem tehet semmiről, bár igaz sok mindenbe beleüti az orrát, de csakis, mert jót akar neked – mondta sokkal higgadtabban, én pedig érezvén, tényleg elvesztem, váratlanul összeomlottam.

– Én nem akartam tudni, hogy Bells mit érez irántam, mivel így is épp elég nehéz volt azzal megbirkóznom, hogy tudatosult bennem én mit érzek iránta. Az, hogy ez a szerelem viszonzott, az már túl sok volt nekem. Persze nem tagadhatom, boldoggá tesz a tudat, de egyben meg is ijeszt. Vele akarok lenni, a közelében. Nem vagyok képes távol lenni tőle, ugyanakkor jól tudom, hogy jelenlétemmel csak bajt okozok neki. Folyamatosan veszélyben van mellettem. Mindig attól félek, hogy ha átölelem, vagy csak egyszerűen megérintem, azzal is árthatok neki. Nem akarom, hogy baja essen miattam, de az önzőségem végett megválni sem vagyok képes tőle, ezért is hangsúlyozom folyton neki, hogy mi barátok vagyunk – szorult el torkom, a sírás fojtogatta, de én nem voltam képes könnyeket hullatni.

– Mi történt ma? – kérdezte szelíden, mire tekintetem a padlóra szegeztem. El akartam mondani neki, már csak azért is, hogy könnyebb legyen a teher, mely mellkasomat nyomja és, hogy részben megnyugtassam, ugyanakkor nem szerettem volna bevallani neki mindent. Az a tény, hogy majdnem lefeküdtem Bellsszel, jól tudtam, teljesen kiakasztaná, és nem csak őt. Már így is felelőtlennek tartott, és igaza volt, viszont abba bele se mertem gondolni, hogy akkor mit gondolna vagy akár tenne, ha megtudná ezt a dolgot is.

– El akartam mondani Bellsnek az érzéseim. Úgy éreztem, most van itt az ideje – kezdtem bele jól megfontolva szavaim. – Azonban mégsem tettem, legalábbis szavakkal nem. Megcsókoltam, de ez hiba volt, mert bár a szerelmes férfi erős volt bennem, szörnyem mégis felül tudott rajta kerekedni. Aztán Bells megsérült, majd amikor megéreztem vérének csábítását, elvesztettem az uralmat magam felett, és akkor… – remegett meg ajkam az elfojtott, kétségbeesett üvöltéstől. Kezeim ökölbe szorultak, az inak pedig tisztán kirajzolódtak az ujjaim erős görcsössége miatt most még a fehérebbnél is fehérebb bőröm alatt.

– Folytasd! – kérlelt.

– Olyan rémül volt. Félt tőlem – rémlettek fel lelki szemeim előtt a képek, melyeket legszívesebben örökre elfelejtettem volna, de vámpírmemóriám miatt ez lehetetlen volt. – Aztán szerencsére a képessége lecsillapította bennem a szörnyet, majd végül még mielőtt újra kitörhetett volna, eljöttem – néztem újra apám szemébe, melyben a különböző érzések csak úgy cikáztak. – El akartam mondani neki, hogy szeretem. Kockáztatni akartam. Képes lettem volna felfedni előtte a titkunk úgy, hogy nem voltam benne biztos, hogyha megtudja, mi is vagyok, akkor is szeretni fog és velem marad… akár örökre is. De már nem tehetem, már nem – mondtam csüggedten.

– Mit akarsz most tenni? – hagyta figyelmen kívül vallomásom, bár szája szeglete megrándult, amikor a titkunkról beszéltem.

– Nem tudom – járattam egy percig ide-oda a tekintetem, majd mélyet sóhajtottam. – Szeretem őt, minden porcikámmal! A létemet is képes lennék odaadni, ha azzal megvédhetném őt mindentől – vallottam színt, és úgy tűnt, kijelentésem nem lepte meg apámat. Talán tényleg igaza van anyámnak, és az alma nem esett messze a fájától. – Egyfelől nem engedhetem el, hiszen nem csak nekem van rá szükségem, de neki is énrám, másfelől viszont éppen én okozom neki a bajokat. El kéne engednem, jól tudom, azonban erre jelenleg képtelen vagyok. Ráadásul, ha most csak úgy elmennék, itt hagynám, azzal csak még nagyobb szenvedést okoznék Bellsnek.

– Tehát?

– Azt hiszem az lesz a legjobb, ha meggyőzöm róla, hogy mi csakis barátok lehetünk. Így talán ha nem is ábrándul ki egykönnyen belőlem, de könnyebb lesz neki, főleg, hogy mellette maradok. Már ha lehet – néztem bizonytalanul apámra.

– Ez nem rajtam múlik, de mindenesetre kiderítem, mennyi tud, és mit gondol a történtekről Bells.

– Köszönöm!

– Azt hiszem, tényleg így lesz a legjobb. Szeretném, hogy boldog légy, de talán ez még korai. Úgy tűnik még nem értél meg a… szerelemhez. Valószínűleg jobb lesz így neked és neki is. Nem kell az ilyesmit erőltetni, ha nem megy. Majd ahogyan ő is találni fog mást, úgy egyszer te is – közölte, számomra túl hűvösen, mondandója pedig olyannyira felpaprikázott, hogy nem sok kellett hozzá, hogy újra kitörjek. Már-már úgy éreztem, direkt hergel, csak éppen nem értettem miért, mikor ezzel csak azt érné el, hogy a bennem lakózó szerelmes férfi, csak még erőteljesebben küzdjön a boldogságért, melyet Bells jelent számára. – Most megyek, te pedig menj és kérj bocsánatot a nővéredtől és az édesanyádtól, valamint csinálj itt rendet – utasított apai szigorral, majd elhagyta a szobát.

Dühös voltam és elkeseredett. Fájtak apám szavai, és legszívesebben porrá zúztam volna mindent, ami még egyben volt, mikor arra gondoltam, hogy Bells majd egyszer úgy fog valakit szeretni, ahogyan most engem. Hogy majd egy mihaszna, senkiházi fogja úgy csókolni és a karjaiban tartani, ahogyan én szeretném. Hogy majd az övé lesz – mordultam fel, és csak kevesen múlt, hogy a könyvespolc a helyén maradt. Abban biztos voltam, hogy én soha nem lennék képes már mást szeretni, se elfelejteni Bellst, de bármennyire is szerettem, tudtam, nem küzdhetek érte, elvégre mégis milyen szerelem az olyan, ami öl? – kérdeztem magamtól, majd reményvesztetten, összetörve huppantam le az ágy szélére, arcomat tenyereimbe temetve.

3. kép: – kedd éjjel a Cullen házban – hajnali egy után…

– Bells? – fordultam meg meglepetten, a szoba közepén állva, mikor meghallottam, hogy a szeretett nő belépett a szobámba. Megijedtem, és egyúttal az aggodalom is elfogott.

– Lát… látnom kellett – zihálta.

– Bells! – torpant meg apám az ajtóban, anyámmal az oldalán, akinek arcán láttam, ugyancsak aggódik.

– Mi ez az egész, Bells? – vártam a magyarázatot, mert bár én is rettenetesen vágytam rá, hogy újra láthassam – azóta, hogy pár órája távozott tőlünk –, éreztem, van itt még valami.

– Szeretlek, Edward! Nem érdekel ki, vagy mi vagy valójából, sem az, hogy mit tettél, csak – állt meg egy pillanatra mondandója közben, ami még számomra is csak arra volt elég, hogy felfogjam a hallottakat, amitől menten kővé dermedtem. Nem, az nem lehet, nem jöhetett rá, az képtelenség! – Egyre felelj, de őszintén! Tényleg nem szeretsz, vagy csak félsz elmondani az érzéseid, mert az vagy, aki? – tért ismét rá a kínos témára, azonban jelenleg úgy éreztem, képtelen lennék neki hazudni. Ismételten csak apám szavai jutottak eszembe, melyeket nemrégiben mondott nekem. Szerettem Bellst, nem akartam, hogy más férfié legyen, sem pedig elhagyni. A tény viszont meglepett, hogy nem csak vámpírságomra jött rá, de valódi érzéseim felől is voltak sejtelmei.

– Bells… – csuklott el hangom. Nem tudtam mit is mondhatnék, apámra pedig jelenleg nem mertem nézni, még csak segélykérően sem.

– Szeretsz? – üvöltötte, majd még láttam, hogy kezei remegni kezdtek, valószínűleg az idegességtől, azonban a következő pillanatban váratlanul összemosódott előttem minden. Talán csak egy perc telhetett el, nem több, ami után feleszmélve, szüleim döbbent, Kedvesem pedig sokkos arcáról – aki épp a padlót fixírozta –, egyértelműen leolvastam, mi is történt, míg nem voltam önmagam. Nemet mondtam – döbbentem rá, majd hirtelen elfogott a félelem. Nem akartam nemet mondani, éreztem, ha elveszteném, ha nem lehetnék vele, abba belepusztulnék. Nem akartam őt bántani, hiszen túlságosan is szerettem, azonban túl önző voltam ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla, még ha tudtam, neki ez lenne talán a legjobb.

– Bells, én… – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, miszerint én nem úgy értettem, és egyébként sem tudom, mi történt, nem voltam önmagam és, hogy szeretem, de nem hagyta, felemelve kezét hallgatásra intett.

– Csak ennyit akartam tudni – suttogta, majd a következő pillanatban, még mielőtt igazán magamhoz térhettem volna, Szerelmem megragadva az íróasztalon heverő levélbontó kést, azt elhomályosult tekintettel jobb tenyeréhez nyomta, majd végighúzta rajta, egészen addig, míg ki nem serkent vére.

– Neee! – üvöltötték, mialatt én abbahagytam a légzést, még mielőtt megérezhettem volna Kedvesem csábító vérének fémes illatát. Bells, tekintetét először rám emelte, majd válla felett hátrapillantott, mikor is meghallotta családom azon tagjainak közeledését, akik jelenleg itthon tartózkodtak. Mind megtorpantak az ajtóban, szüleim mögött, arcukról pedig a rémület volt leolvasható.

– Állj! – parancsolta Kedvesem kissé reszelős hangon, mint aki attól tart, hogy családom tagjai menten rávetik magukat.

– Bella, menj innen és vidd a többieket is! – utasította apám anyámat, azonban ő kővé dermedve állt továbbra is, rémülten figyelve az eseményeket.

– Edward, ne! – kiáltotta nővérem, akit Jasper fogott le, hogy ne rohanhasson se hozzám, se Bellshez.

– Bells, ne tedd ezt, kérlek! – könyörögtem Kedvesemnek könnyekkel átitatott hangon, miközben nagy erőfeszítések árán tudtam csak megállni, hogy ne vegyek levegőt.

– Sajnálom, de már így is félig halott vagyok. Már félig megöltél azzal, amikor azt mondtad, nem szeretsz. Kérlek, fejezd hát be a munkát! – kérlelt túlságosan is nyugodt hangon, miközben közelebb lépve hozzám, kinyújtottam felém vérző, remegő kezét. Olyan volt, mint akinek elpattant valami az agyában, hisz más magyarázat nem lehetett, elvégre jól tudta, mi vagyok.

– Menj innen! – kiáltottam rá, majd hátrálni kezdett, de velem együtt mozogva jött utánam. Kétségbeestem. Nem tudtam, hogyan szabadulhatnék ki innen. Nem akartam bántani azt a nőt, akit létemnél is jobban szeretek, és persze azt sem akartam, hogy családom szemtanúja legyen annak, ha esetlegesen elbuknék a szörnyemmel vívott harcban.

– Edward, én már így is halott vagyok, kérlek, ne hagyj tovább szenvedni! – esdekelt sírva, mialatt mindketten megtorpantunk. Én, mert éreztem, már csak pár lépés és elfogy a talaj a lábaim alól – ugyanis mint mindig, most is nyitva volt a kétszárnyú üvegajtó, mely előtt álltam jelenleg –, Bells pedig követve engem tett így.

– Edward! – kiáltott ismét anyám, mitől megremegtem. Nem mertem ránézni.

– Bells, kérlek, ne tedd ezt velem, nem akarlak bántani! Menj innen, kérlek, míg nincs késő! – könyörögtem, kérleltem Szerelmemet megtörten. Hangom kétségbeesett volt és a torkomat fojtogató sírástól érdes.

– Már késő van! Már akkor késő volt, amikor megismertelek. Sajnálom! – kért bocsánatot, majd még mielőtt felfoghattam volna miért is mondta, kezét a szájához emelve összekente azt vérével, majd ajkait egy gyors mozdulattal enyémeknek nyomta. Ledermedtem a nem várt cselekedettől, minek hatására önkéntelenül is ismét lélegezni kezdtem. Szemeim elkerekedtek, majd miután kitágult orrlyukaimon keresztül a levegővel együtt Bells vérének illata is beáramlott tüdőmbe egy hangos, vadállatias morgás szakadt fel mellkasomból, ahogy démonom megérezte a fémes szagot.

– Neee! – hangozott ismét a kétségbeesett kiáltás, mikor megragadtam Bells vállait, és miközben ajkaiba morogtam önkéntelenül is.

– Fiam, ne tedd, kérlek! Gondolj Bellsre! – termett mellettem villámgyorsan apám, majd kezét vállamra helyezve, szavaival próbált meg lenyugtatni.

Küzdöttem, ahogyan csak tudtam, de úgy éreztem szörnyem most még erősebb, mint valaha, ráadásul szomjúságom folytán torkomat kínzó lángok mardosták, nem segítvén a küzdelemben. Nem értettem, elvégre ennek nem szabadott volna így lennie, hiszen Bells képességének le kellett volna csillapítania szörnyem, és megszüntetnie szomjúságérzetem, jelenleg mégsem tette. Az egész olyan volt, mintha csak Bells kedve szerint képes lett volna irányítani áldását, és most, hogy ő maga akarta, hogy végezzek vele, megszüntette volna azt az egy dolgot, mely megvédte volna tőlem. Az angyalom meg akart halni… miattam… általam.

Hirtelen összetört és elpattant bennem valami, aminek folytán a következő percben ajkaim elnyíltak, és viszonozták Kedvesem könnyed, és talán egyben végzetes csókját. Csábító volt vérének nem csak illata, de íze is. A legfinomabb nedű volt, amint valaha is megkóstoltam. Lágyan nyaltam le ajkairól, miközben a bennem lakozó szerelmes férfi szenvedélyesen csókolta az ő kedvesét. Azonban démoni felemnek ez nem tetszett, és bár ő is vágyott Bells egész lénye után, neki főként teste és vére kellett. Újra viaskodni kezdtem magammal, a pillanatnyi józanság után, és minthogy nem engedhettem, hogy Szerelmemnek baja essék, egy hirtelen mozdulattal eltaszítottam magamtól.

Nem engedem, hogy bántsd, nem engedem! – üvöltött bennem józanabbik énem a démonival. Ez idő alatt egyik kezem ökölbe szorult, a másik pedig görcsösen túrt hajamba, miként Kedvesem néztem, aki egy kisebb ívet leírva repülte a szoba majdnem másik végébe az általam kifejtett és gyöngének vélt erőtől, majd ott hatalmasat csattanva landolt a padlón. Egy pillanatra ledermedtem, majd a felgyülemlett feszültség és a düh, mely elöntött, váratlanul, és megint csak nem azon formájában tört elő belőlem, mint kellett volna.

– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – üvöltöttem Bellsnek teljesen kikelve magából, de ő csak döbbenten meredt rám.

– Ez… ez lehetetlen! – hitetlenkedett tágra nyílt szemekkel. – Ez hogyan lehetséges? Hogy lehet, hogy nem öltél meg? – kérdezte zihálva.

– Takarodj innen, Bells! Soha többet nem akarlak látni! – ordítottam, majd gondolkodás nélkül cselekedve egy gyors mozdulattal megfordultam és kiugrottam a nyitott, kétszárnyú üvegajtón.

– Nee… – hallottam még az én angyalom kétségbeesett, elgyengült hangját, miközben az erdő sűrűje felé rohantam csak, hogy minél messzebb legyek tőle, ezzel életben tartva.

4. kép: – néhány órával később…

A puma már a karmaim közt volt, én mégis futni hagytam, majd felegyenesedve leporoltam magam és elindultam hazafelé.

Még ennyi idő után is rázta vállaim a néma, könnytelen zokogás. Képtelen voltam felfogni a történteket. Annyi minden történt, főként rossz, csak az a pár igaz csók szép emléke volt, mely a családomnak okozható fájdalom szörnyű gondolata mellett képes volt még mindig életben tartani.

– Anya? – néztem a veranda lépcsőjén ücsörgő nőre, akinek már puszta jelenléte is megnyugvást jelentett számomra. Lassú léptekkel közelítettem felé, majd az egyel lentebbi lépcsőfokon helyet foglalva, felnéztem rá, mire ő egy halvány mosollyal arcán ölébe vonta fejem.

– Sikerült lenyugodnod? – játszadozott finoman tincseimmel.

– Mondjuk – feleltem szűkszavúan, miközben az erdő nemrégiben tönkretett kis részére – fákra és sziklákra –, valamint a szomjam csillapítása végett elpusztított állatokra gondoltam.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz most neked, legfőképp belegondolni abba, hogy akár bánthattad is volna. Igaz sok mindent át kell értékelned, azonban azt ne feledd el, hogy Bells életben van, mégpedig úgy vélem, az iránta érzett erős és mély érzéseidnek köszönhetően – fogott hozzá egy hosszú és érdekes beszélgetéshez.

– Szeretem őt! – sóhajtottam fájdalmasa. – Ő… ő olyan gyönyörű, kedves és érzékeny, de annyira emberien törékeny is. Nem kis erőfeszítésembe került a közelében lennem. A vére olyan csábító, akárcsak… – hallgattam el hirtelen, mikor rájöttem, kivel is készülök megvitatni szerelmi életem intimnek mondható részeit. Örültem, hogy anyám nem látta arcom, még ha nem is voltam képes elpirulni, tudtam jól, akkor is lerí rólam, mennyire zavarba vagyok.

– Nagyon szereted őt, igaz? – simított végig arcomon.

– Igen, nagyon… kimondhatatlanul! – feleltem őszintén, majd a gondterhelt ráncokat anyám gyengéden simogató keze tüntette el arcomról. – Sose gondoltam volna, hogy valaha is találok valaki olyat, akivel szeretném leélni az örökkévalóság hátralevő részét, de Bells… – sóhajtottam ismét. – Azonban jól tudom, el kell őt engednem, mert hisz mellettem folytonos veszélyben volna az élete, én viszont mindennél jobban szeretném, ha biztonságban lehetne.

– Tehát képes lennél lemondani róla, itt hagyni, magára, úgy, hogy tudod, szeret, ráadásul annyira, hogy képes ilyen eszement dolgokat is véghezvinni csak, hogy ne kelljen nélküled szenvedve tovább élnie? – fakadt ki kissé anyám, mire felemelve fejem, felnéztem rá. – Elnézést – kért rögvest bocsánatot, majd visszahajtotta fejem ölébe. – Én csak rá akarok világítani az esetleges döntésed következményeire.

– Jól tudom, mik történtek a múltban veled és apával, de én…

– Tudom, te nem vagy az apád, de nagyon is hasonlítasz rá! – vágott szavamba. Túlságosan is jól ismert. – Tudod, ha egyes kísértéseket nem vagy képes, nem tudsz legyőzni, akkor sose lehetsz igazán boldog. Bells vére csábít téged, ahogyan az enyém is vonzotta Edwardot, az apádat, ugyanakkor, bár kellettek hozzá olyan események, melyek fájdalmasak és persze elkerülhetőek lettek volna, mégis képes volt leküzdeni démonát, mégpedig, hogy boldogok lehessünk, együtt! – nyomta meg az utolsó szót.

– Úgy érzem, teljesen felőröl ez az egész. Egyfelől képtelen vagyok elhagyni őt, ahhoz túl önző vagyok, túlságosan is nagy szükségem van rá, másfelől viszont nem akarom megölni, vagy akár csak bántani, ahogyan azt tet… – hagytam félbe mondandóm, mert hirtelen bevillantak a ma eseményei. – Ugye jól van? – néztem fel aggódón anyámra.

– Ne aggódj! Elláttam a sebeit, majd édesapád hazavitte. A kezén lévő vágást leszámítva csak apróbb horzsolások és zúzódások, viszont a szíve… – sóhajtott anyám kissé színpadiasan.

– Nem kell mondanod, jól tudom, hogy összetörtem, de szerinted mégis mit tehetnék, hogy egyszerre szerethessem és tarthassam őt életben? – kértem anyámtól kétségbeesetten valamiféle megoldást problémáimra.

– Először is semmiképp se hagyd el őt, hiszen az egyikőtöknek se lenne jó! – felelte határozottan, majd folytatta. – A menekülés meg egyébként sem megoldás. Gondold át a dolgokat, majd hallgass a szívedre és józanabbik énedre, majd hozd meg a szerinted legjobb döntést. És ne feledd, bárhogyan is határozol, mi, a családod itt leszünk és támogatunk mindenben. Nem vagy egyedül, ezt sose feledd, ránk mindig számíthatsz!

– De a szívem… a szívem kockáztatná Bells életét. Azt akarja, maradjak, hogy viszont szeressem és boldoggá tegyem Kedvesem, azonban félek ráhallgatni, mert jól tudom, egyetlen szerelmes ölelés vagy akár gyengéd érintés is végzetes lehet számára, nem is beszélve a vére utáni vágyamról – túrtam görcsösen bronzvörös tincseimbe. A tehetetlenség érzése elviselhetetlen volt.

– Az ösztöneidet lehet szabályozni, csak akarnod kell, és én jól tudom, hogy akarod, ahogyan azt is, hogy képes vagy rá. Hiszen nézd meg, már lassan egy hónapja ismered Bellst, a legtöbb időtöket együtt töltöttétek, és mégsem bántottad. – Közbe akartam szólni, hogy ez így nem teljesen igaz, hiszen nem csak ma bántottam őt fizikailag, mégsem tettem, inkább csendben hallgattam tovább anyámat. Szerettem volna elhinni neki, hogy tényleg jó döntés lenne nyíltan szeretni Bellst, de rettegtem tőle, hogy ezzel aláírnám a halálos ítéletét. – Jó, tudom, hogy ez így nem teljesen igaz, de nem gondolod, hogy megérdemelnétek egy esélyt? Hiszen nagyon szeret téged, ahogyan te is őt. Kérlek, ne hidd, hogy Bells kárát akarom, csak szeretlek fiam, és látom, hogy mennyire szenvedsz nélküle, hogyan önmarcangolod magad. Én csak jót akarok. Persze nem mondom, hogy könnyű lenne együtt lennetek, mindkettőtöktől nagy áldozatot jelentene, azonban úgy vélem, megérné – igyekezett meggyőzni, ami úgy tűnt akár még sikeres is lehet, ugyanis ellenállásom kezdett gyengülni. – Nehéz utat jártunk be édesapáddal, de ezt te is jól tudod, azonban minden megérte, hiszen így lehetünk most együtt, és lehettek persze ti is a nővéreddel. Na jó, nem azt mondom, hogy szeretnék már unokákat, de… – jelent meg egy széles mosoly arcán, mire enyémen is átfutott egy halvány, de minthogy annyi minden fájó dolog volt jelenleg bennem, melyek mellé nem hiányzott még ez a gyerek téma is, így ez a jókedv nem tartott tovább egyetlen röpke pillanatnál. Ezt követően anyám visszakomolyodva folytatta. – Ha nem tartottunk volna ki annyira makacsul egymás mellett, még a hibák ellenére is, akkor most nem ülhetnék itt a verandán, és nem beszélgethetnék veled, a fiammal… – csuklott el hangja, és éreztem, ha képes lenne rá, most sírna.

– Szeretlek, anya! Köszönöm, köszönök neked mindent! – öleltem át szorosan, arcomat selymes, gesztenyebarna hajába temettem, majd mikor karjai körém záródtak és lassú, finom mozdulatokkal cirógatni kezdték hátam, újra úgy éreztem magam, mint kisgyermekkoromban.

– Én is szeretlek, fiam! Kérlek, gondold át a dolgokat, és hozd meg a számodra legjobb döntést. Ha tényleg nagyon szereted Bellst, minden áldozat megéri. Biztosan tudom, hogy már csak miatta is erős lennél, és képes leküzdeni bármilyen akadályt, amit az élet, vagy éppen saját démonod állítana elétek. Légy boldog, csak ennyit kérek! – lehelt egy csókot homlokomra, majd elengedve bement a házba.

– A… – akartam utána szólni, hogy itt hagyott valamit, de mikor jobban szemügyre vettem a lépcsőn felejtett dolgot, elhallgattam. Egy ambrózia virág feje volt, melynek korall vörös puha szirmai a kelő nappal együtt bontakoztak volna ki, hogy egész estig teljes pompájában tündököljön egy illatozó, virágokkal behintett réten. De ez a virág haldoklott azáltal, hogy elválasztották a számára életet jelentő szártól. Értelmetlen pusztulásra volt ítélve, akárcsak én, Bells nélkül.

A virággal a kezemben tápászkodtam fel a földől, majd a felkelő nap első sugarának mindent beragyogó fényénél léptem át a ház küszöbét, hogy meghozzam eddigi létem legnagyobb és legnehezebb döntését.

5. kép: – még aznap reggel…

– Bells? – néztem döbbenten Kedvesemre, aki miután kinyitottam a bejárati ajtót, belépett a házba, mire én még mindig hitetlenkedve egy jó kétlépésnyire eltávolodtam tőle. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy tényleg ő az. Hogy azok után, ami történt, amit tettem és mondtam, maga jött el újra hozzám, ráadásul épp mikor meghoztam a döntést.

– Szeretlek, Edward, szükségem van rád! – kezdte hadarva, mire bár lehetetlen volt, mégis úgy éreztem, mintha egy hatalmasat dobbant volna kővé dermedt szívem. – Nem érdekel ki vagy mi vagy, én akkor is feltétel nélk… – Hogy elhallgattassam, ajkaim gyorsan övéire nyomtam. Jelenleg nem érdekelt semmiféle magyarázat, nekem épp elég volt, hogy tudom, még mindig szeret és, hogy kellek neki, akárcsak ő nekem.

Az elmúlt pár órában kínszenvedve és rettegve a következményektől meghoztam egy nagy, felelősségteljes, komoly és nem csak rám, valamint a családomra kiható döntést. De még ha nem is határoztam volna úgy, hogy Bellsszel maradok – és miközben minden erőmmel azon leszek, hogy életben tartsam magam mellett, megpróbáljam őt a világ legboldogabb nőévé tenni –, ezek után biztos voltam benne, akkor sem lennék képes őt elhagyni, ha kényszerítenének is rá. Hisz Bells volt az én éltető száram, nélküle épp úgy elpusztultam volna, mint az a virág. Képtelen lettem volna nélküle élni. Ő volt az én Napom, akinek fénye és melegsége képes volt még az én kőszívem is felmelegíteni és megdobogtatni. Ő volt az egyetlen, aki mellett kinyílhattam, és erőfeszítések nélkül úgy lehettem önmagam, hogy nem is tudtam róla.

Először csak leheletfinoman ízlelgettem Szerelmem édes ajkait, vigyázva minden egyes mozdulatomra, nehogy kárt tegyek benne. Mintha csak egy porcelánbabát tartottam volna karjaim közt, majd mikor éreztem, egyre bátrabban viszonozza csókjaim, kezeim derekára simítottam, majd szorosan magamhoz húztam. Édes vanília és kókusz illata elöntötte orrom, leheletének bódító aromája pedig csak még jobban felborzolta az érzékeimet. Bells ezek után karjait nyakamba fűzte, miközben én is egyre bátrabb lettem, de még mindig figyelmes és óvatos. Nem szabadott elfelednem, hogy amellett, hogy mindent meg akarok adni az én angyalomnak és boldoggá tenni őt, életben is kell tartanom.

– Szeretlek, Bells! – suttogtam bőrének egy kisebb csókszünet beiktatásakor, melyre most nem csak Kedvesem, de az én vad zihálásom miatt is szükség volt. Szavaim hallatán Bells szíve szaporább ritmusra váltott, majd csillogó smaragdzöld szemeiből kibuggyantak az első könnycseppek.

– Én is szeretlek, feltétel nélkül! – mondta, mire boldog mosoly terült el arcomon, majd gyengéden lecsókoltam övéről könnyeit. Azonban mikor már épp visszahajoltam volna ajkaira, rájöttem, hogy már nem vagyunk egyedül. Igaz eddig nem vettem észre családom, így nem tudtam, mióta is figyelhetik kettősünket, de abban biztos voltam, hogy mindannyian jelen vannak a nappaliban.

– Tudod, hogy mindenki minket néz? – kérdeztem látván Bells kérdő és kissé ijedt tekintetét. Láttam szemeiben, hogy nem érti, miért nem csókolom meg újra, ahogyan azon félelmeit is, melyek abból fakadnak, hogy fél, újra elveszít, pedig nekem most már eszem ágában sem volt elengednem őt, soha többet.

– Nem érdekel! – emelte rám újra tekintetét, miután elnézve mellettem, ő maga is meggyőződött róla, tényleg mindenki minket figyel.

– Hát jó, mert engem sem! – vágtam rá nyomban, végtelenül boldogan, majd újból nekiestem ajkai ízlelgetésének, ami úgy tűnt Kedvesemnek nem elég, mert karjaival még közelebb húzva magához, gyorsabb iramot kezdett diktálni.

_____________________________

*Az ambrózia egy virág. A viszonzott szerelem jelképe.