Pillanatképek - Shine (7.-8. fejezethez)

Sziasztok!

Először is elnézést, hogy még sem a beígért Szigetes részt hozom most nektek, de mint azt olvashattátok, ihletet kaptam a kéréseitek megírásához. Nem hagyhattam elszállni az ötleteket, ezt remélem, megértitek és tetszeni fognak ezek a kis pillanatképecskék. :)

Először is leszögezem, hogy mindenkinek szólnak az írásaim, de engedjétek meg, hogy kiemeljem páratokat, akik nélkül ezek nem íródtak volna meg. Az ő kérésük vagy épp ötletük alapján jöttek létre a következő szemszögekben leírt szösszenetek.

Az elsőt, Id. Edwardét knefnek ajánlanám, aki egy szigorú apa Edwardot szeretett volna olvasni. A másodikat, Ifj. Edwardét Ginának, akinek kérése felém biztosan egyértelmű lesz nektek is. Az utolsót, ugyancsak Ifj. Edwardét pedig vikinek, mert bár ez a jelenet tervbe volt véve, visszajelzést kaptam általa, hogy van értelme, hogy megírjam, mert szívesen olvasnák. Egyedül a harmadik szemszöget nem „kérte” senki, de azt meg én szerettem volna. Amit mikor megírtam, magam is meglepődtem az események alakulásán. Ha hiszitek, ha nem, nem ennek indult. :)

knefnek, Ginának és vikinek nagyon köszönöm a kihívásokat, amit kérésük állított elém, ahogyan Bee-nek és Mollynak ilyen-olyan segítségüket. :)

Na, de akkor jöjjön hát a rész, amiről ennyit beszéltem. :)

A kommenteket – és voksokat – nagyon köszönöm, mindegyikre válaszoltam.

Kellemes hosszú hétvégét és őszi szünetet az iskolásoknak!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

ui.: Mi a véleményetek egy Nessie és Jacob szösszenetről abból az időből, mikor még együtt voltak? Egy amolyan finoman, mérsékelten forró jelenetről? Lenne kedvetek ilyet olvasni? :)

A fejezet enyhén 18-as korhatárú, olvasása csak saját felelősségre!

Másik arc

Id. Edward szemszög

– Hallgatlak, fiam, miről akartál velem beszélni? – álltam meg apám íróasztala előtt. Míg Edward becsukta maga mögött az ajtót, hanyagul nekidőltem.

A gondolatai némák voltak, akárcsak Belláé, aki a szobánkban ülve, feszülten figyelte beszélgetésünket. Ellentétben fogadott szüleimmel, akik épp azon igyekeztek, minél kevesebbet halljanak magánbeszélgetésünkből. Rajtuk kívül csak Nessie és Bells volt még a házban, akik éjjel lévén már rég álomba szenderedtek. Hosszú volt mindkettejük számára ez a mai nap. Bells balesete és szüleinek látogatása kimerítette őket, még ha nem is ugyanazon okból. Emmett, Jasper és a lányok még mindig kint voltak, hogy bizonyosságot szerezzenek róla, az a nomád, akiről Alice nemrégiben szólt nekünk, és aki Bells álmában is megjelent ma, nincs a közelben.

– Nem kertelek, egyből a közepébe vágok – vett egy mély lélegzetet Edward, majd már ki is mondta, amiért jött. – Szeretem Bells, és éppen ezért, meg fogom kérni a kezét – jelentette be határozottan. Habár a gondolatai némák voltak, nem mondhattam, hogy meglepett lépése.

– Ez nagyon komoly döntés, ugye tudod?

– Tisztában vagyok vele, de ez az, amit szeretnék. Tiszta szívemből szeretem már hosszú ideje. Ő az egyetlen, aki mellett el tudom képzelni, és szeretném is leélni az örökkévalóság hátralévő részét – felelte őszintén, magabiztosan.

– És ha nem egyezem bele? Ha úgy ítélem meg, hogy Bells nem való a családba? – kérdeztem váratlanul, amire nem csak Edward nem számított.

– Hogy mi? – meredt rám értetlenül.

Igen, mi? – fakadt ki Bella is, miután megnyitotta előttem elméjét. A légzése szinte már ziháló volt. Talán jobban kiakadt, mint a fia.

– Szereted Bellst, ahogy ő is téged, de mi van akkor, ha később rájössz, hogy mégsem ő az igazi? Ha akkor már mondjuk késő lesz visszacsinálni a dolgokat? Nem hagyhatod majd el, így örökre boldogtalanok lesztek egymás mellett – vezettem elő neki egy esetleges jövőképet.

Edward Anthony Masen Cullen, te meg mégis mi a jó fenét művelsz? – ordítottak Bella gondolatai.

– Ilyen nem következhet be! – jelentette ki erélyesen Edward. Karba öltöttem a kezem és vártam, hogy még mit reagál. Ha tudta volna, mi fogalmazódott meg bennem… Szerencsém volt vele, hogy míg én mindenki fejébe belelátok, addig az enyémbe senki. – Bells az egyetlen és igazi számomra! A létezésemnél is jobban szeretem. Mindenhová követném, és érte bármit megtennék. A lelkemet is eladnám, már ha feltételezzük, hogy van.

– Rendben, akkor tételezzük fel, hogy ő az igazi számodra. A házasság akkor is komoly lépés, a mi esetünkben visszavonhatatlan következményekkel jár. Nem gondolod, hogy egy ilyen súlyos döntéshez ti még gyerekek vagytok? – kérdeztem keményen, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni Bella gondolatban történő ordibálását.

– Nem, egyáltalán! Nem vagyunk már gyerekek, ezt kikérem magamnak. Úgy vélem elégszer bizonyítottuk ezt már, ahogyan az érzéseinket is egymás iránt. Nem is értem, hogy miért hozod most mindezt fel – hitetlenkedett. Nem kellett a fejébe látnom, hogy tudjam, gyanakszik.

– Oh, valóban! Akkor azt mondd meg nekem, hogy az szerinted nem vall felelőtlenségre, hogy még esküvő előtt el akarjátok hálni a házasságot? Belegondoltál már abba, hogy mi lesz akkor, ha a hormonális készítmények hatástalanok lesznek, és Bells teherbe esik? – kérdeztem valódi aggodalmat táplálva ezen ügy iránt. Szemei tágra nyíltak, nagyot nyelt. – Ha így is történne, mert történhet így – erősítettem meg benne a tényt –, az esküvő után, mikor már hozzád és nem a szüleihez tartozik, mindent könnyebb lenne megoldani, ahogyan édesanyád esetében is. De előtte… A szülei nem értenék, Bellsnek pedig nem volna ideje elköszönni tőlük, a régi életétől, a titkunk és vele mindannyiunk léte veszélybe kerülne.

– Igen, tudom! – préselte ki magából ingerülten összeszorított fogakkal és ökölbe szorult kezekkel. – De ezt még lesz időnk átbeszélni Bellsszel. Ráadásul, akkor már a menyasszonyom lesz. Tudom, hogy Bells is bármit megtenne értem. Legfeljebb majd gyorsan cselekszünk… – hadakozott a józanabbik és a szerelemtől és vágytól elvakult énje egymással. Részben tényleg felelőtlen volt, ahogyan Bells is.

– Bármit is jelentsen ez – fejeztem be egy halk sóhajjal mondatát.

– Igyekszem mindig csak azt nézni mi a legjobb, a legbiztonságosabb Bellsnek. Te neveltél fel, te adtad az elveimet, tudom mi a dolgom. Szeretnék Bellsszel tisztességben élni, de nem csak azért, mert elvárod tőlem. Viszont én nem vagyok te! Igaz, képes voltam évtizedekig meglenni testi szerelem nélkül, de most már nem. Bellst minden értelemben szeretem és szeretném szeretni is. Hamarosan nagykorú lesz, ráadásul, ha igent mond, a menyasszonyom is. Mindketten készen állunk már, szeretném boldoggá tenni.

– És mi van azzal, hogy ember? A vére éneklésével, az önuralmaddal? Nem érzed úgy, hogy balgaság lenne azt gondolni, teljes mértékben felkészült vagy? Hiszen kevesebb, mint egy éve ismeritek egymást, és csak pár hónapja tanulod az önkontrollt – akadékoskodtam. Le kellett döntenem elbizakodásának falait, amivel veszélyeztethette Bells életét. Ha túl magabiztos, ha hagyja, hogy a vágya irányítsa, azzal beláthatatlan következményekkel járó helyzeteket idézhet elő.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem lesz könnyű dolgom, hiszen nem elég csak elérni az önuralmunk csúcsát, azt szinten is kell tartani. Azt állítottad, hogy ha tényleg fontos számomra Bells, akkor nem lehetnek lehetetlenek előttem – folytatta könnyeden. – Nekem ő tényleg fontos! És bár csak nemrég kezdtem neki a tanulásnak, mindent megtettem azért, hogy erőfeszítés nélkül is állandó biztonságban tudjam magam mellett. Mostanra pedig úgy érzem, képes vagyok arra, hogy megváltoztassam a dolgok menetét, hogy a történelem ne ismételhesse meg teljes mértékben önmagát – idézte vissza szóról-szóra egykori szavaimat. Az elgondolásom itt már kezdett értelmet nyerni.

– Én csak azt szeretném, fiam, ha éretten kezelnéd és vennéd a dolgokat. Ha a legjobb belátásod szerint döntenél és alakítanád a jövőtöket. Szeretitek egymást, ezt megértettem és elfogadtam. Nem állok közétek, de… – mielőtt még befejezhettem volna, közbevágott.

– Mégis mit akarsz elérni ezzel az egésszel? Halljam apa, mégis mit? – fakadt ki idegesen. – Ahogyan te is, én is megtaláltam a boldogságomat, és már nem menekülök a sorsom elől. Elfogadtam, sőt mi több szeretem! Mit akarsz még tőlem? Hogyan bizonyítsam, hogy felnőttem, hogy felelősségteljes vagyok? Mit tegyek, hogy el hidd? – ordította, de csak annyira emelte fel a hangját, hogy azzal a lányokat fel ne keltse. – Mert ha azt várod tőlem, ha azt hiszed, hogy a mindig mogorva, múlt századi erkölccsel rendelkező Edward Cullentől majd én is megijedek, mint tette azt Jacob, akkor nagyon tévedsz! – sziszegte. – Ne akard, hogy a keménykedő, szigorú, erkölcsös szabályaid miatt én is olyan boldogtalan legyek, mint a lányod! – vádolt meg, és be kellett látnom, részben igaza van.

– Ne ítélj, míg nem tudsz mindent! – mondtam higgadtan. – Én igenis elfogadtam Jacobot, legalábbis úgy ahogy – rándult meg ajkam az elfojtott fintortól. – De míg más apáknak jobb esetben van legalább tizenhat éve felkészülni arra, hogy a lánya nem csak az övé, hogy egy másik férfihoz is tartozni fog, nekem semmim sem volt! Jake még rá sem eszmélt, hogy mi történt, mikor bevéste Nessie-t, csak az új és különös, mindenki számára bizarr érzéseivel volt elfoglalva, én viszont vele ellentétben már tudtam, hogy mindez mivel fog a későbbiekben járni. Alig hat évem volt ezt megemészteni és elfogadni – hangsúlyoztam, hogy éreztessem egy átlag, és az én esetem közti különbséget. – Ha esetleg úgy adódna, hogy gyermeketek születne Bellsszel, tegyük fel lány, és Jaden bevésné, mit tennél? Mit éreznél? – kérdeztem, mire menten ökölbe szorultak a kezei, teste megfeszült és vicsorra ránduló ajkait egy halk, de erélyes morgás hagyta el. Tudtam, most már érti a helyzetem. – Alig fogod fel, hogy ott van, hogy hozzád tartozik, már egy másik férfi akarja, már hozzá is tartozik – fejeztem be a múlt, részben még mindig megemésztetlen, fájó emlékeinek felidézését, és ezzel jó pár percnyi csendet idéztem elő itt a szobában, és odafent a hálószobában is. Minthogy az évtizedek során még Bella előtt sem nyíltam meg ezzel a témával kapcsolatban ennyire.

– Nem a beleegyezésedet akartam kérni a házasságba, csak úgy tartottam tisztességesnek, ha tudsz a szándékaimról. Főként, hogy ez az egész családot érinti. De ha a döntésem miatt ki is tagadsz, ha mindenki ellenem is lesz, én akkor is el fogom venni Bellst, ezen senki, és semmi nem változtathat! – jelentette ki keményen, de ugyanakkor az előbbiek után visszafogott hangvételben. Ezzel pedig az elgondolásom szándéka megvalósult, így hát nem volt szükség további kérdésekre, vagy ingerlő felvetésekre.

– Olyan makacs vagy akárcsak édesanyád, de olyan bolond, hiszékeny is – szóltam mosolyogva Edward után, aki a lenyomott ajtókilincset végül lassan visszaeresztette. Megfordult és értetlenkedve nézett rám, miközben Bella odafent prüszkölve méltatlankodott szavaim hallatán. – Minden szavamat elhitted, miközben én csak azt akartam kideríteni… – Még be sem fejeztem mondandóm, nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, mindenki azt állítja, a fiam kiköpött másom, mikor az anyjára hasonlít a legjobban. – Most már tudom, hogy mára már egy igazi, érett gondolkodású, megfontolt, felelősségteljes férfi vált belőled, amilyennek nevelni szerettelek volna. Ezért pedig büszke vagyok rád!

– Apa…?! – halt el hangja a meglepettségtől.

– Egy igazi férfi önmagától dönt. Egy férfi minden erejével védelmezi azt, akit szeret, és vállal felelősséget minden tettéért. Te mostanra értél meg, Bells hatására, így nem kétséges, hogy mellette van a helyed, ahol egy új, merőben más pozíciót tölthetsz be egyszer, talán nem is olyan sokára. Egy férj pozíciójánál, csak egy apáé magasabb, te pedig most már látom, megértél az elsőre – löktem el magam az asztaltól és a fiam mellé sétáltam, akinek beletelt még pár másodpercbe, hogy felfogja szavaimat.

– Fordított pszichológia? – szaladt magasra szemöldöke, mire elmosolyodtam. – Tudod, hogy mennyire utálom! – mondta bosszúsan. – De köszönöm! – Mosolya hálálkodó volt. Nem szóltam semmit, felelet helyett inkább finoman megveregettem a vállát. – Úgy gondoltam, a hétvégén bemegyek Seattle-be, csináltatok egy gyűrűt Bellsnek, bár igaz, úgy tervezem, a kezét a születésnapján kérem meg, az pedig még jóval több, mint egy hónap – nyílt meg újra előttem és avatott be terveibe.

– Ez szép elgondolás, tégy hát így – mosolyogtam. – A jövendőbeli apósoddal pedig, ha jóban akarsz lenni, ajánlom, előtte kérd meg tőle Bells kezét. A gondolataiból tudom, ő is múlt századi erkölccsel rendelkező ember, ahogy te mondanád – kacsintottam, mire nevetett, de éreztem, szégyelli részben magát, amiért ezt vágta a fejemhez.

– Úgy lesz! – bólintott és a kezét ismét a kilincsre tette, de ezúttal is megállítottam.

– Várj még egy percet! – kértem, majd az egyik festmény mögötti falba süllyesztett széfhez léptem. Kinyitottam, majd kivettem a benne lapuló egyik fekete dobozkából, amit szerettem volna, aztán visszaléptem Edwardhoz. – Ez a nagyanyádé, Elizabeth Masené volt. Mint azt tudod én örököltem a családom ékszereit. Sokat elajándékoztam már a családon belül, de vannak még olyan darabok, amik a megfelelő pillanatra és személyre várnak – nyújtottam át neki édesanyám féltett kincsei közül az egyiket. – A gyűrű foglalata régi, megkopott már a fénye az idők során, de a gyémántok most is ugyan olyan szépen ragyognak. Készíttess nekik egy másik foglalatot, ami finoman illeszkedik majd Bells ujjára – mosolyogtam, mire Edward hirtelen szorosan átölelt, majd megköszörülve a torkát egy újabb köszönömmel távozott a szobából.

Miután kiment, visszaléptem a széfhez, hogy bezárjam, de még előtte gyorsan rápillantottam a fekete dobozka tartalmára. Már nem volt sok ékszer benne, de azért elegendő ahhoz, hogy még egy számomra nagyon fontos személyt megajándékozhassak a múltam egy darabjával, ha eljön számára is az a bizonyos nap.

Ifj. Edward szemszög

Miután beláttam, hülyeség volt eltitkolnom Bells elől az igazságot Leonával kapcsolatban, és szint vallottam előtte a múlt történéseit illetőleg, meg sem fordult a fejemben, hogy mindezek után olyan szenvedélyesen egymásnak eshetünk, mintha épp ezernyi szerelmes vallomás elsuttogása után arra kértem volna, ne várjunk tovább az együttléttel. Pedig nem így volt! Most, hogy már konkrét tervem is volt mikor és hogyan kérem meg a kezét, Bells pedig előállt az utazással, ahol megérdemelt, romantikus körülmények között adhatjuk át magunkat elfojtott vágyainknak, csak még inkább várni akartam a „dologgal”.

De ez persze nem jelentette azt, hogy addig is szentruhát kell öltenünk és minden bűnös gondolatunk után fohászkodnunk holmi bocsánatért. Erre egyikünk sem lett volna képes. Ha a leánykérésig nem érhettem volna hozzá úgy, ahogy szeretnék, egy idő után biztosan besokalltam volna és, hogyha szükséges, a hátamon cipelve úsztam volna át vele az óceánt, hogy máris a szigeten lehessünk. Azonban szerencsére minderre nem volt szükség.

Akárcsak én Bellst, ő is tisztán érezhetően kívánt engem, de tartottuk magunkat a megállapodásunkhoz. Az apró kis bimbók a vágytól keményen feszültek a tenyerembe, még a melltartón keresztül is. Rövid időn belül már csak fehérnemű volt rajtunk, amit igyekeztünk nem levarázsolni – esetemben inkább letépni – egymásról.

Ahol csak értük simogattuk és csókoltuk egymást. Annyira összegabalyodtunk, hogy talán egy külső szemlélődő nem lett volna képes megmondani, mely testrészek melyikünkhöz tartozik. A sóvárgás majd felemésztett bennünket, és ezt odalent is hallották. A családom és a Denalik is. Igyekeztem nem foglalkozni velük, azzal, hogy „kihallgatnak” minket, ami Bells mellett szerencsére könnyen feledésbe merült.

– Szerelmem – akadozott hangom, ahogy lejjebb csúszott ölemben. Nem szólt semmit, csak egy csókot nyomott a számra, majd a haját átvetve jobb vállán elkezdte lassan végigcsókolni fedetlen felsőtestem.

Az apró érintéseitől, amik már magukban is nagyon izgatóak voltak, meg-megrándultak izmaim, ahogy a vágy egyre nagyobb löketben száguldott át a testemen, és kínzott egyre jobban odalent. Ettől pedig pár pillanat erejéig sikerült teljesen megfeledkezem minden másról és átadnom magamat a kényeztető érintéseknek, miközben fél szemmel követtem mozdulatait. Aztán Szerelmem egyszer csak megtorpant, mikor elért csípőmig, de minthogy lélekjelenlétemet visszanyerve épp minden erőmmel igyekeztem az önkontrollra összpontosítani, erre csak pillanatokkal később figyeltem fel. Tétovaságát észrevéve feljebb toltam magam. Arca élénkvörös színben játszott. Mozdulatlansága miatt kissé aggodalmasan, zavarát látva pedig némileg kérdőn meredtem rá. Miután még egy percig így néztük egymást, keze újból elindult testemen. Ahogy kissé remegő ujjakkal végigsimított ágyékomon, mindkettőnk lélegzete egyszerre vált sűrűvé és egyben akadozóvá.

– Bells?! – meredtem rá, tágra nyílt szemekkel, mialatt két oldalról egy-egy ujját beakasztotta alsónadrágom szélébe.

– Bízz bennem! Enged el magad – kérlelt gyengéden, suttogva. Egyik tenyerét ezután a mellkasomra helyezte és finoman visszanyomott az ágyra. Ellenkezni akartam, mikor tudatosult bennem, hogy mire is készül, de nem hagyta. Persze többet is tehettem volna, nálam volt az erő, de valami mégsem engedte ezt.

– Bells!? – ziháltam. Mindeközben furcsa érzés fogott el. Tudtam mire készül, és ez izgatottsággal töltött el, ami szégyenérzettel párosult rögvest, ahogy arra gondoltam, némi gyönyörért cserébe képes lennék felrúgni minden magamban megalkotott szabályt. Amik közé nagyon nyomatékosan beletartozott, hogy nem kérek Bellstől semmiféle viszonzást mindazokért az örömökért, amit neki szereztem. Legfőképp így nem, amivel nagyon úgy tűnt, hogy testem nem ért egyet. Ha tudtam volna, biztosan belepirulok testem kendőzetlen reakciójába. – Bells!? Bel… – kiáltottam nevét újra és újra, de elhalt végül hangom, amikor gyöngéden cirógató ujjai után ajkai is férfiasságomhoz értek.

Már nem volt visszaút. Persze eltolhattam volna magamtól, megkérhettem volna, hogy hagyja abba, azonban nem tettem. A másodperc töredéke alatt vált semmisé minden szabályom, és lettem ezáltal önző férfi én is.

Fejemet hátravetettem, ahogy átsöpört rajtam az újszerű érzés, miként Kedvesem gyöngéden érinti férfiasságomat. Cselekedetei oly könnyedek és természetesek voltak, mintha mindig is ezt tette volna. Pontosan tudta hol kell megérintenie ahhoz, hogy a legnagyobb élvezetet váltsa ki belőlem.

Megpróbáltam ellazítani az izmaimat, egyenletesen lélegezni és legfőképp nem mozogni követelőzőn, hogy ezzel is megkönnyítsem Szerelmem helyzetét, de a testemet uraló kínzó vágyódás közepette kevés sikerrel jártam. Az önkéntelen vonaglásokkal képtelen voltam mit kezdeni.

Az ujjaim kétoldalt az ágyba vájtam. Kezeim alatt reccsenve szakadt a lepedő, és minden más anyag, amit értem, ahogy Kedvesem őrjítő lassúsággal folytatta „kényeztetésem”. Torkomat mindeközben elégedett sóhajok, élvezettel átitatott nyögések és morgások hangjai hagyták el, amiktől Szerelmem mozdulatai egyre merészebbek lettek.

Nehéz volt nem átadnom magam teljesen az érzéseknek, hagyni, hogy Bells azt tegyen velem, amit csak akar. Annyira védtelennek éreztem magam. Mindig is én voltam az kettőnk közül, aki igyekezett józanabbul gondolkodni, és nem hagyni, hogy a vágyai, a hormonjai irányítsák és befolyásolják cselekedeteit, döntéseit. Aki próbálta nem csak betartani, de betartatni is a szabályokat mindkettőnk érdekében, még ha ez is volt a legnehezebb dolog egész eddigi életemben. Csak az adott erőt, hogy tudtam, így a Bellst fenyegető veszélyek mellettem minimálisak. Az elejétől kezdve Bells volt a vakmerőbb, aki ha kettőnkről volt szó, csakis az érzelmeire hallgatott, az ő parancsaikat követte gondolkodás nélkül.

Ahogy ajkai odaadóan bántak velem, és egyúttal játszott az akaratommal, gondolataim, amik jelenleg nem túl széles palettán mozogtak, egyre inkább összevisszasággá váltak. Már nem viaskodtam önmagammal, a küzdelmet rég feladtam, és a gátlásaimtól is megszabadultam – Bells megszabadított. Végül csak „leigázott” Szerelmem, előre kitervelten, épp ahogy akarta, amióta csak először részesítettem gyönyörben.

Ismét kissé feljebb toltam magam. Az arca lángokban égett, de nem holmi szégyentől, vagy megalázottságtól, mint amiktől tartottam. Még akkor sem hagyta abba ajkai játékát, mikor arcába hulló tincseit szelíden félresöpörtem, hogy láthassam csillogó smaragd szemeit. Kézfejemmel végigsimítottam felforrósodott arcélén, ajkamon örömteli, köszönetet sugárzó mosoly ült.

Nem figyeltem meddig tartott „kínzásom”, ahogy azt sem, mikor lettek egyre sűrűbbek izmaim görcsös rándulásai. A részegítő gyönyör alattomosan közelített meg. Felkészülni sem volt időm rá, minden előzmény nélkül, kegyetlenül kerített hatalmába, míg végül már uralkodni sem tudtam magamon. Még önuralmam utolsó kis szikrájával megpróbáltam figyelmeztetni, eltolni magamtól Bellst, de már késő volt. A testem és vele minden izmom görcsösen megfeszült, majd az apró morgásokat egy rekedtes sóhaj váltotta fel, ahogy megadón átadtam magam a mámoros kéjnek.

Verejtékcseppek nélkül, kimerülve terültem el az ágyon, a párnák közt. Izmaim fokozatosan ernyedtek el. Küszködtem a békés sötétséggel, amiben a gyönyör utórengései következtében kerülve, percekig lebegtem, hogy visszatérhessek a jelenbe. Mikor sikerült, felnéztem. Szerelmem pírban játszó, boldogságtól tündöklő arca nézett velem szembe, és tudtam, nem hibáztam, mikor megadtam neki magam.

Rahel szemszög

– Jössz már lányom? – szóltam fel az emeletre már harmadjára, de Naomi csak nem akart előbújni. – Időpontunk van, ne feledd! El fogunk késni! – próbáltam hatni rá, de semmi. Mintha a falnak beszéltem volna.

Jaj, szegény fejemnek, hogy jutottunk idáig? – kérdeztem sóhajtva, gondolatban magamtól, mire megrohamoztak az emlékképek.

– Nem lesz ez kicsit sok anya? – meredt Ian az étellel megpakolt tálcára, miután délben nagy kegyesen kimászott végre az ágyból. – Tudom, hogy sokat eszek, na de ennyit azért mégsem, anya – nevetett.

– Tisztában vagyok vele, de kell az energia annak a szegény kislánynak is – pakolásztam tovább a konyhában, mintha mi sem történt volna. Ian köhögő rohamot kapott.

– Hogy mi? Ezt… Ezt, hogy érted anya? Ki… Kire gondolsz? – makogott zavarában, amiért idő előtt sikerült lelepleznem őket. Letettem a tányérokat a kezemből, majd felé fordultam.

– Ugyan már, Ian. Talán a látásom és a hallásom nem olyan jó, mint neked, és nem az öregség miatt, de hülye azért nem vagyok! – szögeztem le. – Tudom, hogy Naomi nálunk bujkál a szülei elől. – Arcom rezzenéstelen maradt mindvégig, amiből ő már jól tudta, hogy tényleg komolyan beszélek. Ennyire már ismerhetett. – Na, de menj, szólj neki, hogy jöjjön le reggelizni.

– Köszönöm! – nyelt nagyot, majd egy hálálkodó, őszinte mosolyt küldött felém, aztán máris az emelet felé vette az irányt.

– A magyarázatot azért nem ússzátok meg! – szóltam még utána, hogy legyen idejük felkészülni egy hosszas anya és fia-menye beszélgetésre.

– Naomi, jössz már végre? – szóltam fel ismét, és nagyban azon gondolkodtam, hogy felmegyek érte, de aztán ezen szándékomról letettem, mikor bevillant egy újabb emlékkép.

Miután Lupe is távozott a házból, egyedül maradtam, így arra jutottam, hogy takarítás ide vagy oda, magány helyett inkább vásárolni megyek kicsit. Fel is hívtam Gilliant, hogy megtudjam, ráér-e, aztán meg is beszéltük, hogy a szokásos kávézónkban megvárom, míg végez, és onnan együtt megyünk tovább. Csakhogy alig, hogy elhagytam a La Push-i, forksi határt, a homlokomra csapva szidni kezdtem magam, ahogy ráébredtem, hogy a bevásárló lista mellett hagytam a pénztárcámat a pulton.

Nem volt hát, mint tenni, fordulhattam vissza, hisz pénz nélkül nem adtak semmit ingyen a két szép szememért. A kocsit leparkoltam a ház előtt és besiettem a konyhába. Felkaptam a tárcámat és a listát, de mielőtt távozhattam volna, meghallottam az apró zörejeket az emelet felől.

Először csak füleltem, de minthogy nem is olyan rég mentem csak el, és akkor még nem volt itthon senki, és amúgy is, a gyerekeknek ilyenkor iskolában volt a helyük, furcsállni kezdtem a zajokat. Igaz, La Push a legbiztonságosabb hely volt talán a világon családjaink különös örökségének köszönhetően, mégis felkaptam a nyújtófát és elindultam vele az emeletre.

Odafent aztán erősödtek a zörgések, amik inkább már nyöszörgéseknek tűntek. Lassan, csendben haladtam a hang forrása felé, majd elértem Ian szobájáig, ahonnan kiszűrődtek. Egyik kezemben erősen tartottam a sodrófát, hogy bármikor lendíthessem, ha az szükséges, míg a másikat a kilincsre helyeztem, amit aztán nagy óvatossággal lenyomtam. A résnyire nyitott ajtón aztán vigyázva bekukkantottam, de amit ott találtam, arra nem voltam felkészülve.

A nehéz fa kezemből, hangos puffanással ért földet, ahogy a látványtól legyökerezett a lábam. Éreztem, ahogy zavaromban elpirulok, miközben bizarr mód képtelen voltam elszakítani tekintetem a fiam és Naomi szoros közelségétől.

– Anya! – sipította idegesen, rekedtes hangon Ian, miközben igyekezte elrejteni előlem a látványt. Ekkor visszanyertem lélekjelenlétemet és rögvest hátat is fordítottam a fiataloknak.

– Elnézést kérek, én csak zajt hallottam és… – magyarázkodtam, de persze jelenleg mindez lényegtelen volt. – Én most megyek… iszom egy teát, de öt… tíz perc múlva várlak titeket a konyhában – közöltem akadozó lélegzettel, majd behúztam magam mögött az ajtót és levonultam, hogy megkeressem és elfogyasszam a valaha létező legnyugtatóbb teát.

– Nao… – kezdtem volna, már ki tudja hanyadszorra, mikor végre életjelt adott Naomi.

– Jövök már, jövök! – kiáltotta. – Ian itt van már? – kérdezte aggodalmasan.

– Még nincs, de bármelyik percben megérkezhet, úgyhogy csipked magad, kérlek! – feleltem.

Mióta a fiam megkérte a kezét – ami kevesebb, mint egy hete történt –, tényleg szinte elválaszthatatlanokká váltak, nem mintha előtte nem azok lettek volna. Ez a lenyomatos dolog ténylegesen erős köteléket hozott létre az alakváltók és választottjuk között. De talán a legerősebbet életükben mégiscsak egy harmadik személy „jelenléte” tudta acél láncokká kovácsolni. Egy apró kis emberke, mint amilyen egy hete, épp az eljegyzéskor kiderült, hogy már Naomi hasában növekszik. Az én unokám – futott át arcomon egy boldog, nagymamai mosoly. Pedig még olyan fiatalnak éreztem magam.

– Kész vagyok! – sietett le a lépcsőn Naomi, amivel egy időben nyílt is az ajtó, amin Ian lépett be.

– Mehetünk? – érdeklődött az érkező idegesen.

– Rahel? – pillantottak rám, mire bólintottam. Naomi a fiamhoz sietett, és egy csókot váltott vele, miközben Ian a kezét menyasszonya, még lapos hasára csúsztatta. Szépek voltak együtt, magamba ittam hát látványukat, mire egy könnycsepp csordult ki szememből, aztán indulást vettünk az orvoshoz, hogy először pillanthassuk meg az új jövevényt. A legfiatalabb Cabotot.

Ifj. Edward szemszög

– Jó reggelt, Szerelmem! Boldog tizennyolcadik születésnapot! – leheltem egy csókot édes ajkaira, amint a kelő nappal először felnyitotta gyönyörű smaragd szemeit.

– Azt hittem, már elfelejtetted – ásította, miközben észrevétlenül – legalábbis szerinte – a nyakamba fűzte a karjait, hogy a következő pillanatban magára ránthasson.

– Elfelejteni, egy ilyen fontos eseményt? Soha! – jelentettem ki határozottan. – De most kérlek, eressz, különben elkésünk – próbáltam lekecmeregni róla, de csak nem eresztett.

– Nem maradhatnánk még egy kicsit így, összebújva? – nézett rám azokkal a hatalmas, ártatlan szemeivel, mikor pedig nem feleltem, az államtól elindulva a nyakam kezdte csókolgatni. – Bells, kérlek, ez nem a legmegfelelőbb pillanat – lélegeztem mélyet, hogy képes legyek uralkodni magamon.

A vére csak úgy száguldott sebesen az ereiben, amitől ösztönösen kiszáradt a szám. A bőre pedig úgy tüzelt a benne tomboló vágytól, hogy jogosan gondolhattam volna, felolvasztja jégcsap testem. Akartam őt! A magamévá akartam tenni itt helyben, most azonnal, de fegyelemre kellett intenem magam, bármennyire is nehéz volt ez, ugyanis nemcsak, hogy itthon voltak Bells szülei, de iskola előtt még el kellett intéznem valami igazán fontosat, ahhoz pedig tiszta fejre volt szükség. Így végül összeszedve magam, lefejtettem Kedvesem karjait testemről, majd egy gyors csókot nyomva homlokára távoztam az ablakon át, hogy nyugodtan elvégezhesse reggeli teendőit, míg én odalent megteszem az első nagy lépést az örökkévalóság rögös, de boldog útja felé.

– Mrs. Sheen! – köszöntöttem Szerelmem édesanyját. Miután elmentem a pár utcával odébb leparkolt autómért, szokásosan visszajöttem, hogy együtt mehessünk Bellsszel iskolába.

– Jó reggelt, Edward! Gyere csak be, Bells biztosan hamarosan készen lesz – invitált beljebb, majd a konyhába vonultunk, mint minden reggel.

– Mr. Sheen! – biccentettem.

– Szép napot, Edward! – üdvözölt, majd miután megitta a reggeli kávéját, a csészét a mosogatóba tette, arcon csókolta feleségét, majd elém lépett, hogy kezet foghassunk. – Ugye tudod, hogy… – pillantott fel a mennyezetre szeme sarkából.

– Ma van Bells születésnapja – feleltem be nem fejezett kérdésére.

– Ahogy elnézlek, arra sem kell emlékeztetnem, hogy…

– Hivatalosan is nagykorú… Tudom! – vágtam szavába, bár nem volt épp illedelmes cselekedet.

– A döntései innentől csak rá tartoznak – sóhajtott nehéz szívvel.

– Ez így igaz, én mégis szeretném az ön áldását kérni, Bells felnőtt életének első, és nagy döntéséhez – fogtam neki, ahogy apám tanácsolta.

– Bocsáss meg, de nem értelek – nézett rám értetlenkedve, összevont szemöldökkel.

– Mr. Sheen! – vettem egy mély lélegzetet, nem mintha szükségem lett volna rá, csak nyugtatásképp. – Jó ideje szeretem már a lányát, mondhatni azóta, hogy először megpillantottam őt. Habár ön először ellenezte a kapcsolatunkat, később belátta, hogy elhamarkodottan, rosszul ítélt meg, ezt köszönöm – húztam mosolyra ajkam, miközben továbbra is komoly maradtam. – Én valóban szeretem és tisztelem a lányát! Számomra ő az első, a boldogsága nekem a legfontosabb, amiért bármit megtennék, kivéve egyet, azt, hogy elhagyjam. Ebből nem engedek, még ha önzőség is! – közöltem őszintén. – Tudom, hogy ezek csak üres szavak önnek, de úgy vélem, hogy az eddigi tetteimmel bizonyítottam igazságtartalmukat. Szeretném még nagyon sokáig szeretni és tisztelni, mindent megadni és boldoggá tenni a lányát, épp ezért szeretném tisztelettel megkérni öntől Bells kezét – halkítottam le hangom illedelmesen, ugyancsak apám tanácsára, hogy nehogy úgy tűnjön, fölényeskedem, majd álltam tovább csendben, várva az ítéletet.

– Oh! – lehelte Kedvesem apja döbbenetében, eltátott szájjal. A háttérben Gill szemeiben látványosan gyűltek össze a könnyek, és még szerencse volt, hogy pár pillanattal előtte a pultra helyezte a kezében lévő tányérokat, amik a hirtelen szája elé kapott kezeiből biztosan a padlóra hullottak volna. – Nos… – kezdte Bob hezitálva – az igazat megvallva, erre most egyáltalán nem számítottam – köszörülte meg a torkát zavarában. – A lányom a legjobbat érdemli! – Nagyon nyeltem szavai hallatán, és az izmaim pattanásig feszültek, ahogy arra gondoltam, hogyan lehetne egy magamfajta szörnyeteg a legjobb parti Bells számára. Hogy is gondolhattam! – szidtam meg magam gondolatban. – És te bizonyítottad, hogy az vagy! Úgy vélem, te vagy az az ember, aki igazán boldoggá teheti a kislányomat – húzta őszinte mosolyra száját, miután megjáratta velem a poklot oda és vissza.

– Köszönöm! – sóhajtottam minden levegőt kiengedve tüdőmből. Aztán még helyesbítettem gondolatban az emberes kijelentését, ami persze szerencsémre, legalábbis míg nem tudnak róla, nem osztott-szorzott.

– Edward… – szólt sírós hangon Szerelmem édesanyja, de elcsuklott hangja.

– Gill, kérem, jöjjenek át hozzánk délután. Úgy terveztem, hogy ma, a születésnapján kérem meg Bells kezét, és szeretném, ha ott lennének. Nagyon fontos lenne, már csak a lányuk miatt is – nyomatékosítottam. – Ha megmondják, mikor érnek rá szólok Alice-nek. Ő majd segít mindenben, útba is igazítja önöket.

– Ez kedves, köszönjük – biccentett Bob.

– Mi a kedves? – lépett be alig egy fél perccel később a konyhába Bells, ami számomra is meglepetés volt, ugyanis annyira el voltam foglalva a saját örömömmel, hogy nem hallottam közeledését.

– Oh, szia, kicsim! Boldog születésnapot! – köszöntötte fel Bellst az édesapja, majd az édesanyja is.

– Jó reggelt, Szerelmem! – lépett hozzám, hogy megkaphassa szokásos homlokcsókját, de a mai nap más volt, mint a többi, így a szokásokon is illett eltérni.

– Neked is! Boldog születésnapot! – húztam kitörő örömmel, féloldalas mosolyra számat, majd amilyen természetesen csak tudtam, ráhajoltam Bells hívogató ajkaira, hogy egy könnyed csókot leheljek rájuk. Mióta együtt voltunk, most először csókoltam meg őt a szülei szeme láttára.

– Wow! – sóhajtotta, majd lassan megnyalta eperszín ajkait, ami nagyon is izgatóan hatott rám, így gyorsan visszavonulót kellett fújnom.

– Kint megvárlak, hogy a szüleid rendesen fel tudjanak köszönteni – mondtam és egy csókot nyomtam a homlokára, majd nem túl feltűnően kisiettem a házból, mielőtt Mr. Sheen áldása és Bells viselkedése beláthatatlan következményeket idézhetett volna elő.

New Sun - Shine - 8. fejezet

Sziasztok!

Nos, mit is mondhatnék… A fejezet magáért beszél, úgy hiszem. :) És, hogy még jobb kedvetek legyen, elárulom a következő fejezet címét, ami nem más lesz, mint A sziget… Ugye, hogy nem kell semmit mondanom? ;)

A kommenteket – és voksokat – nagyon szépen köszönöm, jólestek szavaitok. :) Mindegyikre válaszoltam. (Niko és Gina! Ha kérhetném, ti mindenképp olvassátok el a nektek írt válaszomat. Előre is köszönöm.)

További szép hetet kívánok mindenkinek!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

8. IGEN!

– KÖSZÖNÖM, SZERELMEM! – csókolt bele a nyakamba Kedvesem, majd felsegítette rám a köntöst.

A fürdőből kilépve az órára pillantottam. Hajnali egy múlt, ami azt jelentette, hogy a közös fürdőzés egy cseppet elhúzódott – pontosabban az átlag húsz percből bő két óra lett. A vállam fölött visszapillantottam, ami hiba volt. Az elmémet megrohamozó pikáns képektől menten fülig vörösödtem. Vágytam vissza a fürdőbe. Azt akartam, hogy Edward újra elkapja a derekam, és úgy ahogy vagyok, becitáljon a zuhanyzókabinba. Hogy ott tépje le rólam a már vizes anyagokat. Hogy újra két csodás órát tölthessek el vele, még ha közben az alkut továbbra sem szegjük meg.

– Min ábrándozol? – simított végig Edward kipirult arcomon, ezzel kiszakítva az emlékképek felidézéséből.

– Semmin! – haraptam rá alsó ajkamra pajkosan.

– Igen, persze – villantott rám egy csibészes mosolyt, majd magához húzott, hogy megcsiklandozzon, amiért nem mondok igazat, de a gyomrom megkordult ezzel megmentve. – Most szerencséd van, de ezt még megkapod! – fenyegetett játékosan, azután a konyhába mentünk.

Miközben Edward összeütött nekem valamit éhség ellen, folyamatosan körülötte sürgölődtem, hogy amikor csak lehet, csókot lophassak tőle. Egy idő után azonban ezt megelégelte Szerelmem. Felnyögtem mikor a két hideg kéz megemelt a csípőmnél fogva és felültetett a pultra. Mohón kaptam az ajkai után, mialatt tenyerei a köntösöm alatt combjaimat simogatták, amiket aztán megragadott, hogy egy erélyes mozdulattal közelebb vonjon magához.

– Na, de gyerekek! Ott mások enni szoktak! – dörmögte váratlanul egy mély hang. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam, ki zavart meg minket édes elfoglaltságunkban.

– Csak én! – vágtam rá vigyorogva, majd mintha semmi se történt volna visszahúztam Kedvesem, hogy folytathassuk ajkaink játékát.

– Tudod, örülök, hogy életben vagy vadmacska, a hallottak után nem voltam biztos benne – mondta Emmett, mire Edward felmordult. – Mi az? Hisz úgy nyögött, mint akit éppen ölnek! – nevetett.

– Jó, le lehet akadni a nyögésekről! – védelmezett Szerelmem.

– Jól van na! – emelte fel Em kezeit védekezőn. – Amúgy meg a te nyögdécseléseidet is hallottuk. Jó volt az éjszaka, mi gyerekek? – kacsintott, míg Edward ismét felmordult.

– A legjobb, ne irigykedj! – feleltem nemes egyszerűséggel, mire apró kuncogások zaja ütötte meg a fülem. Kissé oldalra toltam Szerelmem, hogy nagyobb látóteret nyerjek, és csak ekkor pillantottam meg Tanyát és Kate-et Emmett társaságában, ami azonnali zavart pírt varázsolt az arcomra.

– Igen, azt látjuk, csak úgy ragyogsz a boldogságtól – mosolygott Kate.

– Mi az, csak nem megéheztél hugica? – bökött Emmett a minden földi jóval megpakolt tálca felé.

– Ugyan Emmett! – szólt most Tanya. – Hisz tudod, hogy még nekünk, vámpíroknak is pótolnunk kell az elvesztett energiát egy-egy jól sikerült éjszaka után – vigyorgott, miközben rám kacsintott. Vérvörös arcomat Edward mellkasába temettem.

– Akadjatok már le a témáról! – porított rájuk Kedvesem. – Anyámék hol vannak?

– Miután egymásnak estetek elhúzták a csíkot. Gondolom, a kisházban töltik az éjszakát – kacarászott a nagymedve kitörő jókedvvel.

– Mi az? – kérdezte helyettem is Szerelmem, Em viselkedésén értetlenkedve.

– Semmi-semmi! – piszkálgatta a körmét nemtörődöm módjára.

– Emmett! – szólt rá Edward erélyesen.

– Te mondtad, hogy hanyagoljuk a témát – kezdte, de végül nem bírta magában tartani. – De ha annyira tudni akarod, Alice és Jasper igencsak felfokozott hangulatban távoztak a házból nem is olyan rég. Igaz, nem vagyok gondolatolvasó, de vannak sejtéseim, hogy kinek, vagy éppen kiknek a jókedve ragadt át rájuk. Főleg úgy ugye, hogy Jazz öcskösre különösen erősen hatnak mások érzelmi állapota. Már ha érted, mire gondolok – kacsintott. Edward nem szólt egy szót sem, én viszont amint megértettem sejtelmes szavai értelmét felnyögtem, majd még jobban belefúrtam arcomat Edward mellkasába.

– Sziasztok! – szólt most egy újabb kellemes, lágy hang, amire felkaptam a fejem. Leona lépett be a konyhába és mért végig minket alaposan. A mellkasomat furcsa, elégedett melegség öntötte el látva, Leonát majd megeszi az irigység és a féltékenység. – Hát ti? – érdeklődött ittlétünk felől.

– Csak megéheztem. Tudod, valahogy pótolnom kell az elvesztett energiát – feleltem ártatlanul mosolyogva, míg a háttérben a többiek visszafojtották nevethetnékjüket.

– Vagy úgy – fanyalgott. – És nem gondolod, hogy mindez kicsit sok lesz? – pillantott ő is a tálcára. Tojás, sonka és pirított szalonnacsíkok hevertek az egyik tányéron, croissant, pirítós, vaj és dzsem a másikon. Nem akartam elismerni, de kicsit jobban belegondolva igaza volt. Éhes voltam mi tagadás, pedig igazából semmi sem történt. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ha már most ennyit eszek, akkor mi lesz később? Mondjuk a szigeten. Felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon Edward akkor is szeretni és kívánni fog-e, ha kövér leszek a sok evéstől.

– Nem szándékoztam egyszerre megenni mindent. Hagyok későbbre is, ha pár óra múlva újra megéheznék – vágtam ki magam.

– Értem. Nos, sok szerencsét az este további részéhez. Úgy látom, kelleni fog. – Nem értettem, mire akart utalni, és ezt ő is észrevette. A nyakára mutatott, azon is egy pontra. Óvatosan megérintettem ugyanazt a helyet a sajátomon, ami jelenleg kissé érzékenyebb volt, mint bárhol máshol. Finoman megtapogattam, de tükör nem kellett, hogy rájöjjek mit is lát Leona, mire is utalt az imént. Szerelmem ijedt ábrázata világossá tett mindent.

– Hogy ez? – mosolyogtam kínomban és zavaromban egyaránt. – Ez… Ez semmi. Kicsit elragadott minket a hév, nem gondoltuk, hogy nyoma marad – pillantottam Szerelmemre, aki mélyen, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt tüdejéből, látva reakciómat. Megpróbáltam felidézni a pillanatot, mikor ajka kicsit erélyesebben szívta meg az érzékeny bőrt a nyakamon, mely alatt ott lüktetett erem, és benne a vágytól tüzesen száguldó vérem, mégsem történt baj. Az, hogy képes volt megállni, hogy belém vájja pengeéles fogait egy olyan helyzetben, mint amilyenben a zuhany alatt voltunk, mindennél jobban biztosított róla, hogy készen áll. Hogy önuralma végre elérte csúcsát.

– Ahogy gondolod, de ne feledd, amit mondtam – ezzel sarkon fordult és kisietett a konyhából.

– Mit mondott neked, Bells? – meredt rám kérdőn Edward. Eltöprengtem egy percig. Nem igazán emlékeztem már minden egyes szavára, amit tegnap az erdőben hozzám intézet. Aztán beugrott!

Ha belegondolok milyen nehéz neki amúgy is – sóhajtott fel Leona. – Szegénykémnek tényleg nagy erőfeszítésébe kerülhet, hogy figyeljen rád a nap minden percében, minden pillanatában. Mikor megérint, átölel, vagy éppen csókol. Így belegondolva ehhez tényleg óriási önuralom szükségeltetik, az erőfeszítésről nem is beszélve.

– Mi az, Szerelmem? – erősködött Edward.

Megint csak ott tartottam, hogy nem akartam beismerni, Leonának igaza van. Hogy már megint, ebben is igaza van! Sosem gondoltam bele eddig úgy isten igazán, hogy min mehet keresztül Edward a közelemben. Természetesnek vettem a mozdulatait, érintéseit. Egyszer sem ötlött fel bennem, hogy nem csak az együttléthez szükségeltetik neki önkontroll.

A vérem, ahogy ők mondanák, énekel neki, ami fokozott veszélyt jelent rám nézve, és még több önuralmat igényel Kedvesemtől. Az pedig, hogy ember vagyok sok erőfeszítést. Számára törékeny vagyok. Mintha csak porcelánból lennének a csontjaim. Ölel, csókol és szeret, de mindezt nem teheti olyan intenzitással, amilyennel számára az normális lenne. Ami nem igényelne ennyi fáradozást. Ami közben ő is épp olyan felszabadultnak és természetesnek érezhetné magát, a mozdulatait, a cselekedeteit, mint én.

Habár mosolyogtam, hogy megnyugtassam Szerelmem, nem történt semmi baj, el kellett ismernem, hogy átsuhant az agyamon, mi lett volna, ha kicsit erősebben szívja meg a nyakamon a bőrt. Ha addig csinálja, míg a vérem már majdnem átüt a bőrömön. Ha megérezte volna vérem fémes ízét, nem biztos, hogy képes lett volna megállni, hogy meg ne kóstolja. És ahogy már nem egyszer mondta, ha elönti a mámor, olyankor képtelen leállni. Leonának már megint igaza volt, és én ezért mérhetetlenül utáltam!

– Bells, felelnél végre? – szólt ingerlékenyen Edward, mire összerezzentem. – Sajnálom, nem akartam! – lehelt csókot a homlokomra. – Elmondod, hogy mit mondott neked Leona azon kívül, amit már tudok?

– Lényegtelen – erőltettem magamra egy mosolyt, de azzal, hogy tekintetemet elfordítottam róla, súlyos hibát követtem el.

– Jól van, ahogy akarod. Ha te nem, majd ő elmondja! – közölte bőszen, és a következő percben már ki is viharzott a konyhából. Kezem ösztönösen kapott utána, de már csak az ürességet markolhatta meg. Nagyot sóhajtottam, aztán ismét összerezzentem, mikor is kiáltás szűrődött be a nappaliból. Emmettékre néztem, de már csak a hátukat láttam. Lepattantam hát a pultról és utánuk én is besiettem a szobába.

– Edward ereszd el, de azonnal! – ordította Carmen.

– Addig nem, míg el nem mondja, hogy mikkel tömte tele Bells fejét tegnap – jelentette ki Szerelmem, miközben a falnak szorította Leonát. Felsőjét annak nyakánál görcsösen gyűrögette, ezzel szinte már fojtogatva a lányt, mialatt a szemei csak úgy izzottak a dühtől.

– Edward! – szóltam most én, mire felém kapta tekintetét. Megfeszült izmai lassan ernyedni kezdtek. Kérés nélkül engedte el végül Leona blúzát, azonban még így is sarokba szorítva tartotta továbbra is.

– Esküszöm neked, ha még egyszer Bells közelébe mersz menni én… – szűrte a szavakat fenyegetőn Kedvesem, vicsorra húzódó ajkai közt, de még mielőtt olyat mondhatott volna, amit később lehet, megbán, a szavába vágtam.

– Edward, elég! – rivalltam rá. – Nem történt semmi olyan, amire gondolsz. Félreérted a helyzetet! Leonával tegnap csak beszélgettünk. Sok igazságot mondott nekem, csak épp nehéz volt belátnom. Ereszd el, kérlek! – kérleltem, mire tett egy, majd még egy lépést hátrafelé, eltávolodva ezzel kissé Leonától, aki a nyakát kezdte tapogatni. – Ne félts, tudok magamra vigyázni! Amúgy meg Leona sem olyan hülye, hogy bármit is tegyen velem, vagy ellenem, amivel kivívná az ellenszenved. Jól mondtam? – néztem az érintettre, aki helyeslőn aprót bólintott.

– De ha még egyszer… – kezdte Szerelmem.

– Kérlek, el fog hűlni a rántottám – nyújtottam ki felé a kezemet. Beletelt egy percbe, de végül otthagyta Leonát és elfogadta felé nyújtott jobbom, hogy aztán szorosan magához öleljen és a fülembe suttogva bocsánatot kérjen az előbbiért. Ám mint mindig, most sem haragudtam rá, hiszen csak engem védett.

– Jó kis képesség! – motyogta valaki, de úgy, hogy én is hallottam, így hát felnéztem. Eleazar pusmogott a szoba egyik szegletében Carlisle-lal, miközben Carmenék Leonával voltak elfoglalva. Úgy láttam, épp számon kérik az előbb történtekkel kapcsolatban.

– Ezt, hogy érted, Eleazar? Rólam van szó? – kérdeztem némiképp habozva, és egy kevéske félsszel.

– Igen Bells, rólad, és a képességedről – felelte nemes egyszerűséggel. Az értetlenségtől sűrűn pislogva néztem rá. – Egyfajta manipulációs adottság ez, de pontosabbat nem tudok mondani, sajnálom. Ezek után viszont én is kíváncsian várom, hogyan fog ez átalakulni, és mivé fogja kinőni magát, hogy ha már vámpír leszel – mosolygott, azonban volt valami ijesztő szavaiban, ami megakadályozta, hogy én is így tegyek.

Manipulációs? Átalakulni és kinőni valamivé, hogy ha már vámpír leszek? Tartani kezdtem tőle, jövőbeli önmagamtól, a saját képességemtől, ami eddig annyiszor megóvott. Hiszen jól tudtam, újszülött leszek, talán vérszomjtól vezérelt, nem akartam pusztító fegyvert tudni a hatalmamban.

– Ne aggódj, Szerelmem! – suttogta Edward a fülembe látva félelmem. – Eleazar ezzel csak azt akarta sugallni, hogy a képességedben sokkal több rejlik, mint azt most hinnénk. Ez nem rossz – mosolygott ő is biztatón, azonban nekem még mindig nem tetszett a dolog. Ráadásul jobban örültem volna, ha nem azt mondja, hogy ez nem rossz, hisz ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy jó, ami így aztán nem tudott megnyugtatni. Azonban nem volt mit tenni, bele kellett törődni. Hiszen mindaddig, míg kiderül, mi válik belőlem és képességemből vámpírként, még legalább fél, ha nem egy évet is kell várni. Ami most még nagyon távolinak tűnt, holott minden egyes nappal egyre közelebb került.

Az idő ezután, mintha futócipőt öltött volna magára, észrevétlenül szaladt el felettünk. A Denalik és Leona távozása után – aki egy Ugye tudod, hogy mert megvédtél Edy előtt, még nem lettünk barátok!? inkább kijelentésnek, mint kérdésnek hangzó mondattal köszönt el tőlem – még fel sem eszméltünk igazán és már vége volt a nyárnak. Egy hosszú, mozgalmas nyárnak.

Tanyáék ígéretet tettek rá, hogy hamarosan újra eljönnek, aminek természetesen csak részben örültem, bár jobban belegondolva egy percig sem volt veszélyben a kapcsolatom Edwarddal Leona mellett. Az érzéseink egymás iránt túl szilárdak voltak hozzá.

Miután ők távoztak, még aznap felhívtam Rahelt, fogadott nénikémet, hogy elújságoljam neki a jó hírt, miszerint a vámpírméreg nem halálos rám nézve. Igaz boldog volt, amiért én az vagyok, ám nem felhőtlenül, de minthogy ezt jól tudtam, nem ért váratlanul, és egyáltalán nem ütött szíven. A lényeg az én boldogságom volt, nem pedig a falkáé és a törzsemé, ezt nekik is be kellett látniuk. Ahogy Jadennek azt, hogy bár továbbra is a barátomnak tekintem, a feltétlen bizalmamat újra elnyernie hosszú idő lesz.

A maradék, kicsivel több, mint egy hónapot a nyárból igyekeztük Edwarddal hasznosan, és persze kellemesen eltölteni, miközben fogadott nővérkémmel is megpróbáltam minél több időt együtt lenni. Azonban szeptember hamar eljött, én pedig augusztus utolsó napjával, ami vasárnapra esett, akarva-akaratlanul visszaköltöztem szüleimhez, ahol a szobám úgy várt, ahogy ott hagytam.

Nem sok cuccot vittem anno magammal, mikor hirtelen felindulásból elköltöztem, most viszont annál többel tértem vissza, de még így sem volt teljes a kollekció. Sok ruhámat és jó pár dolgomat Cullenéknél hagytam, pontosabban Edward szobájában, hogy ha csak tehetem, ha alkalom adódik, akkor újra otthonosan tölthessem náluk az időt. Persze így sem szomorkodhattam, hiszen ami az éjszakákat illette, minden visszatért a régi kerékvágásba. Csupán arra kellett vigyáznunk, hogy az alapból jó alvó szüleimet fel ne ébresszük, ha ránk tör, a kényeztethetnék.

Szeptember első napján aztán kezdetét vette a végső hajrá, az utolsó év a középiskolában. Kicsit sajnáltam, hogy Cullenék nem mind egyidősöknek adják ki magukat, de csak azért, mert miután tavaly Szerelmem nénikéi, bácsikái és szülei leérettségiztek, így idén már nélkülük kellett az unalmas tanítási napokat átvészelni. Persze csak az iskola falai közt, hisz a délután már más lapra tartozott, főleg ha azt a főiskolák órarendi beosztása – ahova továbbmentek – épp megengedte nekik. Bár azért nem volt olyan rossz. Egy unalmasabb hétfő után aztán egy édes kedd következett, minthogy ezen a napon volt az egy éves megismerkedésünk évfordulója Edwarddal, amit igyekezet egész nap nagyon különlegessé tenni.

Jó volt újra találkozni a barátaimmal, akiket igaz, kissé – eléggé – elhanyagoltam a nyár folyamán, mégis örültünk egymásnak, amikor először találkoztunk és ebédeltünk együtt a menzán. Sok mesélni valójuk volt, ellenben velem, akivel történtek nem lett volna szerencsés, ha beavatatlanok tudomására jut, így inkább hagytam, hogy ők beszéljenek. Stella és Andy még mindig együtt voltak, ahogyan Katy és Rebeca továbbra is szingliként pasiztak. A legnagyobb meglepetést azonban Hanna és Ned okozták nekem azzal, hogy bár én egykor Nednek Katyt ajánlottam be, ő a nyár folyamán összejött Miss Cserfes kisasszonnyal, azaz Hannával. Csak úgy búgtak, mint két gerle a villanypóznán. Néha már tényleg émelyítő volt rájuk nézni, miközben azért mi sem panaszkodhattunk Edwarddal.

Az évet egy fogadalommal kezdtem – kivételesen –, és ezt igyekeztem be is tartani. Jó eredménnyel akartam zárni az iskolát, hogy a szüleim büszkék lehessenek rám. Ugyanis újszülöttként a főiskola ugrott, minthogy a tervem az volt, hogy miután leérettségiztem átváltozok, és ezzel egyetemben akaratomat kívül hagyva megszakítok majd velük minden kapcsolatot, amire egyelőre még csak gondolni sem akartam. Fájó pont volt ez már most.

Mindig, mikor beszélni akartam Edwarddal a jövőnkről, azt felelte, még van időnk. Igen, neki tényleg volt, de azt elfelejtettem, hogy ahhoz, hogy nekem is végtelen legyen, igenis beszélnünk kell a jövőnkről. Persze boldog voltam így is, és nem aggódtam, tudtam, hogy át akar változtatni, ebben nem kételkedtem, de az időpont még kérdéses volt, és az, hogy mi lesz utána. Nem akartam a végtelenségig várni sem a házassággal sem az átváltozással. A házassággal… na, igen!

Miután Edward a nyáron úgy mutatott be a Denaliknak, mint a menyasszonyát, azt hittem, hamarosan megkéri a kezem. Álmodoztam is róla, hogyan teszi majd, de egész idő alatt még a témát is kerülte. Igyekeztem nem rémképeket látni az egészbe, de ez az én lökött agyammal nehezen ment. Ráadásul aggódtam, aggódhattam amiatt is, hogy apám vajon áldását adja-e ránk, mivel azért még mindig volt némi távolságtartás kettejük közt, mindamellett, hogy egész jól kijöttek mostanra. Mivel viszont nem azt akartam, hogy Edward esetlegesen kényszernek érezze ezt az egészet – ahogy ő mondaná, a formalitás részét a dolgoknak –, ugyanis azt szerettem volna, ha minden lépést és döntést saját magától hozna meg, így nem erőltettem a témát. Mi több, szóba sem hoztam.

A tanulással töltött napok lassan mentek, főleg első héten. Mintha csak törvényszerűség lenne, hogy a nyár, a pihenés ideje hamar elmúlik, az iskolai időszak pedig nyúlik, mint a rétes. Talán kicsit túl hosszúnak is tűnt, lévén, hogy nagyon vártam már a születésnapomat. Nem úgy, mint Nessie és Bella, ami azért valljuk be, érthető volt. Nővérkém idén nyolcvanegyedik életévét töltötte be, ami szép szám volt, de nem annyira, és nem volt olyan kerek sem, mint Belláé, aki a századikat taposta. Jól belegondolva abba, hogy így a Cullen család átlag életkora már meghaladta a száznyolcvanat – és, hogy Kevesem is nemrég múlt hetvenkettő –, kissé ijesztőnek tűnt ez az egész örökkévalóság. De persze nem annyira, hogy meghátrálásra kényszerítsen.

A születésnapom egy szerdai napra esett, ami magában nem lett volna baj, de természetesen voltam olyan szerencsés, hogy a tanárok többsége ezen a napon akarjon szintfelmérőt íratni. Persze nem volt mit tenni, nekem is kötelező volt, csakhogy nehezen tudtam odafigyelni, minthogy napok óta máson sem járt a fejem, mint a hétvégén és az előtte való születésnapomon, amivel kapcsolatban aggasztani kezdett egy dolog. Egy tény, mégpedig, hogy annak ellenére, hogy tavaly megtiltottam Edwardnak, bármit is vegyen erre vagy arra az alkalomra nekem, most nem, hogy nem kellett győzködnöm róla, még csak fel sem vetette a témát. Nagyon úgy tűnt, hogy végül megértette és komolyan vette a kérésemet, aminek örülnöm kellett volna, de ez most mégsem ment. Néha már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkezett róla, lévén, hogy Nessie sem járt a nyakamra ez ügyben, de mivel reggel Szerelmem egy csókkal felköszöntött, ezt elvetettem. Különös és egyben aggasztó volt ez az állapot, de nem tehettem semmit, mikor éppen én voltam az, aki erre kérte őket. Aztán nagy nehezen eljött a tanítás vége, engem pedig szó szerint elraboltak.

– Na jó, most már tényleg elég! Mondjátok el, hova visztek – förmedtem rá Alice-re és Nessie-re, akik az iskola parkolójában vártak rám, majd bekötötték a szemem és betuszkoltak a kocsiba.

– Ne türelmetlenkedj már annyit, hamarosan meglátod – felelték, aztán ismét hosszasan elhallgattak.

Hosszú percek teltek el, mire végre megálltunk. Miután Nessie kisegített a kocsiból, kétoldalt fogtak Alice-szel, mintha csak támogatásra szorulnék, majd lassan felvezettek pár lépcsőn, be a házba. Az orromat megcsapó ismerős illatokból ekkor tudtam, hol vagyunk, és ezt nekik is elmondtam, mégsem szabadulhattam meg a szememet fedő kendőtől. A hosszú lépcsősort kellemetlen volt vaksötétben megtenni. Féltem is kissé, hogy leesem, ahogyan azt már „szerencsésen” megtettem. Végül csak felértem épségben, és a kötést is levehettem a szememről, miután betuszkoltak Alice szobájába.

– Most már végre elmondjátok, hogy mi folyik itt? Minek kötöttétek be a szememet azért, hogy ide hozzatok? – érdeklődtem bosszúsan. A két arany szempár mosolyogva nézett rám, majd néztek össze. Folyamatosan nevettek a lányok.

– Ne kérdezősködj már annyit, Bells, inkább irány a fürdő! – Ezzel Alice a kezembe nyomott egy törölközőt és miután szó szerint betolt a fürdőszobába, rám csukta az ajtót. Ezt követőn még jó néhány percig értetlenül pislogtam a súlyos fadarabra, majd minthogy nem volt mit tenni – Alice-szel meg amúgy sem volt jó ötlet szembeszállni –, engedelmeskedtem és megfürödtem. Mikor végeztem, körbetekertem magamon a frottír anyagot és visszamentem a szobába.

– Na jó, most már igazán elá… – kezdtem, de amint észrevettem az ágyon heverő gyönyörű ruhadarabot, a szavam is elakadt. A könnyed ruhácskát fehér alapon fekete szegéllyel ölelt, sárga virágok hada díszítette. Meseszép volt!

– Örülök, hogy tetszik, bár megvallom, tudtam előre, hogy így lesz – kuncogott Alice, mialatt a szememet egy percre sem vettem le az említett darabról. – No, mire vársz? Vedd fel gyorsan! Gyönyörűnek kell kinézned a születésnapodon – mondta és felemelve a ruhát felém nyújtotta, amit szó nélkül és örömmel öltöttem magamra.

A lányok odáig voltak a ruhákért, így nem volt okom gyanakodni, hogy bármi is készül ellenem. Az elrablást betudtam a lenti dekorációnak – amit persze csak sejtettem, hogy van. Az órákig tartó készülődést – fürdéssel, sminkkel és hajjal együtt – igaz most kicsit untam, de csak mert, szerettem volna már lent lenni és megmutatni magam Edwardnak ebben a csodaszép ruhában.

– Hol van Edward? – érdeklődtem, és a ruhám okozta ámulatomban csak most vettem észre, hogy a lányokon sem hétköznapi ruha van. Habár náluk nehezen észrevehető volt az átmenet a hétköznapi elegáns, és az alkalmi elegáns viselet között.

– Oda lent vár a többiekkel – felelték mosolyogva.

– Ugye tudjátok, hogy utálom a felhajtást? – emlékeztettem őket, de az arcomra kiült mosoly miatt elég furcsán hatottak jelenleg ezek a szavak a számból.

– Tudjuk, de ezt szeretni fogod – kacsintott Nessie, majd belém karolva kivezetett a szobából. A lépcsőnél aztán elengedett, és míg Alice mögöttem, addig ő előttem lépdelve haladt lefelé a földszintre.

Magamban igyekeztem felkészülni a család által rendezett felhajtásra, több-kevesebb sikerrel. Eltöprengtem afelől, hogy vajon mit kapok majd, minthogy sejtettem, nem pusztán azért öltöztettek hercegnőnek – aminek éreztem magam –, hogy egész egyszerűen boldog születésnapot kívánjanak nagykorúságom alkalmából. Azonban semmi kiemelkedő ajándék nem jutott eszembe. Vámpírrá pedig úgy gondoltam, csak nem változtatnak a hét közepén, minden előzmény nélkül.

Mélyen belemerülve gondolataimba végül észre sem vettem, hogy elfogyott a lépcső a lábam alól. Az utolsó lépcsőfokról lelépve körbepillantottam és meglepetten vettem észre, hogy a fényűző nappaliban – mivel naná, hogy nem bírták ki a lányok, hogy kellemesen, de agyon ne cicomázzák –, az egyik családom mellett, ott állt a másik, szűkebb is, mely anyámat és apámat foglalta magába. Mindketten finoman voltak kiöltözve, ami már sokkal több gyanakvásra adott okot, mint az én, vagy a többiek ruhája, ami ugyancsak eleganciát sugárzott.

– Anya? – leheltem meglepetten, de még mielőtt odamehettem volna, hogy üdvözöljem őket, a hátam mögött egy mindig kellemes, bársonyos hang szólított meg.

– Bells?! – kérte ki figyelmem Szerelmem, aki ugyancsak nagyon jól nézet ki fekete öltönyében. Már-már szexi volt, rá is kellett harapnom alsó ajkamra, nehogy hangosan is megjegyzést tegyek a küllemére.

Az öltözete kifogástalan volt, hátratett kezekkel, délcegen kihúzva magát állt előttem. Csak a haja nem illett bele az összképbe. Az még most is kócos volt. Nevetnem kellett, de azért jól állt neki, másként el sem tudtam volna képzelni őt. Először ő is mosolygott. Megfogta a kezem és némileg beljebb húzott, a nappali közepe felé. Aztán arca komollyá vált. Egy pillanat erejéig még meg is ijesztett. Majd miközben folyamatosan tartotta a szemkontaktust, lassan fél térdre ereszkedett előttem, amitől a szívem eszeveszett kalimpálásba kezdett rögvest. És ez csak súlyosbodott, mikor finoman megfogta remegő bal kezemet, amire aztán egy apró csókot lehelt.

– Isabella Fairy Sheen! – kezdte idegesítő hatásszünetet tartva utána. Szabad kezemet szám elé kaptam, hogy elrejtsem ajkaim apró remegését, és visszafojtsak egy feltörni kívánkozó nyögést. – Megtisztelnél vele, hogy mindörökre hozzám kötöd az életed? – hangzott el a nagy kérdés, amire már egy ideje nagyon vártam. Szemem könnyek lepték el menten. Legyezgetnem kellett magam és mélyeket lélegezni, hogy visszabírjam tartani a boldogság nedves, sós könnyeit.

Edward türelmesen várt feleletemre. Képtelen voltam megszólalni a meghatottságtól. Erre most egyáltalán nem számítottam. Igazi meglepetés volt, épp a születésnapomon! Csak néztem a szeretett férfit miközben igyekeztem erőt venni magamon, hogy megszólaljak. Edward továbbra is várt, rezzenéstelen arccal fürkészte vonásaimat, de mikor övéi lassan aggodalmas formát kezdtek ölteni arcán, nem halogathattam tovább, ha csak nem akartam, hogy félreértse némaságom.

– A mindörökre elég hosszú idő – kezdtem és bosszúból most én tartottam neki idegesítő hatásszünetet –, de úgy hiszem, melletted megbirkózom majd vele – adtam feleletet kérdésére, mire megkönnyebbülten kifújta a tüdejében tartott levegőt, aztán felvillantotta azt az édes félmosolyát, amitől mindig úgy éreztem a világ csodaszép. Békés és gondtalan, főleg ha vele lehetek.

Erős maradtam és nem sírtam, pedig kedvem lett volna a boldogságtól. Edward miután felegyenesedett öltönye zsebéből elővett egy kis, fekete selyemdobozt. Egy mozdulattal felkattintotta annak fedelét, majd a ragyogó ezüstékszert bal kezem gyűrűsujjára illesztette. Tökéletesen passzolt rá, de ezen már meg sem lepődtem. A három nagyobb és a hat kisebb gyémánt csak úgy szikrázott a lámpa fényében. Épp úgy, ahogyan Edward bőre tette azt napfényben. Talán ezért is választotta ezt, hiszen sejthette, ha ránézek, biztosan ő jut majd eszembe.

– Csókot, csókot, csókot… – zengték a lányok tapsikolva, mire vörösbe futó arcomat tenyereimbe szerettem volna rejteni, de Edward megragadta őket. Felnéztem rá. Kacér félmosolya még mindig ott ült arcán. A szemei csibészesen csillogtak.

– Azt ugye tudod, hogy a szívem egyszer felmondja a szolgálatot a mosolyodtól? – szidtam meg játékosan, mire még jobban kiszélesedett vigyora. Aztán ajkait finoman enyémekre helyezte és egy óvatos, visszafogott csókot váltottunk, hogy eleget tegyünk az ujjongó és gratulációjukat hangoztató családtagjaink akaratának.

 Bells ezt a ruhát viselte az eljegyzésén.

 Bells eljegyzési gyűrűje.