New Sun - Shine - 16. fejezet

Sziasztok!

Mivel elég sokan kérdeztétek az előző fejezet után, hogy vajon én az elejétől kezdve tudtam, hogy Jacob nem is az igazi nagyapja Bellsnek, vagy ezt csak idő közben döntöttem el és alakítottam így, ezért most itt egy rövid magyarázat mindenkinek:

A válasz Igen, és Nem egyben! Hogy ez hogyan jön össze?

Úgy hiszem, elég sokszor említettem már, hogy ennek a New Sun történetnek az alapját egyszer már megírtam. Csakhogy akkor még ennél is kezdőbb voltam az írásban, és a Twilightot sem ismertem annyira első olvasás után, hogy teljesen hű lehessek ehhez a világhoz és Meyerhez. Így amikor publikálásra adtam a fejemet, elkezdtem átdolgozni az addig megírt New Sun történetemet.

Amikor anno elkezdtem az eredeti New Sunt, abba nem szándékoztam beleírni Jacobot. A Sagában nem voltam oda érte, ráadásul, amikor hozzáláttam az íráshoz, még nem értem végére a Breaking Dawnnak. Amikor azonban megtudtam, hogy bevésődött Nessie-be, elgondolkodtam azon, hogy valóban örökre eltűntetem Jake-et? Végül már jócskán készen volt az első könyv, amikor egy hirtelen jött gondolat miatt úgy döntöttem, hogy visszahozom. :)

Így hát mondhatni Igen, és Nem a válasz. Mert anno írás közben döntöttem el Jacob sorsát, viszont mikor elkezdtem újra írni a történetet, már az elejétől kezdve tudtam, hogy így szeretném alakítani a szálakat. Remélem, így már érthető. :)

Ja, és amolyan utóiratként azt még hozzá kell tennem, hogy amióta nem olvasok Jacobról, hanem írok róla, ráadásul nem Bella, hanem Nessie körül legyeskedik, azóta megkedveltem a kutyulit! :D

Na, és hogy a mostani fejezetről is mondjak valamit… Az igazság az, hogy nem szerettem volna azonnal a lecsóba csapni, ezért ez amolyan átvezető rész lett, amit kérlek, nézzetek el nekem. *pirul* A következő még képlékeny, mármint, hogy mi lesz benne, lesz-e függővég, de hogy az utána lévőbe tervezek valamit, az már most biztos. ;)

Azért nagyon remélem, hogy ez is tetszeni fog, és azt is elnézitek nekem, hogy a megszokottnál rövidebb lett.

A kommenteket – és voksokat – megint csak nagyon szépen köszönöm! A 15. fejezetnél, valamint a novellához írtakra is válaszoltam.

További szép hétvégét kívánok, és vigyázzatok ebben a nagy hidegben! Meleg ruha, tea, és bár ilyet nem sűrűn ajánlgatok, de szerezzetek be egy Quileute farkast, hogy legyen mi melegen tartson. XD

Ja, és a fejezethez jó olvasást kívánok! :D

Pusza, Krisz

u.i.: Egy utolsó megjegyzés Jacobot illetően, pontosabban, ami a viselkedését illeti, azt, hogy nagylelkűen a nevére vette Gilliant, és nevelte. Ezt az egészet azért írtam, mert úgy véltem, hogy Billytől, ott a rezervátumban, ahol mind egy nagycsaládot alkottak, ilyesmi neveltetést kaphatott. Szokták is mondani, én is többek között, hogy Jacob Edward és Emmett egyvelege. Vicces, laza, de egyben felelősségteljes és tisztelettudó. :)

16. MINDEN JÓ, MÉG HA A KEZDET NEHÉZ IS VOLT

TELJESEN BIZTOS VOLTAM BENNE, hogy ezelőtt még sosem láttam a férfit, aki váratlan vendégként felbukkant a zsúfoltig teli nappaliban. És mégis, olyan ismerős volt valahonnan. Magas termete, őszülő barna haja és világítóan szürke szemei, amiket köztünk járatott értetlenül.

– Miért keltél fel, apa? Neked pihenned kell.

– Zajt hallottam.

– Itt minden rendben. Gyere, visszakísérlek – lépett a férfihez Rahel, és akkor egyszeriben mindent megértettem.

– Adam Lahote! – szólt Jacob, mire az igazi nagyapám felé fordult.

– Ismerősnek tűnsz kölyök, de mégsem tudlak hova tenni – ráncolta össze szemöldökét gondolkodás közben. Anyámhoz hasonlóan most már én is sokkosan álltam a szoba közepén, csak éppen nem ugyanaz miatt.

– Mivel sosem találkoztunk – magyarázta Jake. – Én voltam Helga Moyers legjobb barátja és bizalmasa. Közel negyvenhárom évvel ezelőtt, miután kiléptél az életéből lánya született, akit én neveltem fel helyetted – közölte Jacob Adammel. Anyám ekkor már nem bírta tovább a nyomást – főleg, hogy minden bizonnyal magára ismert az elmondottak alapján –, és ájultan belerogyott a mellette álló apám karjaiba.

– Jake! – mordultam rá, jelezve: Nem így kellett volna közölnöd anyámmal a tényeket.

– Gill! Gill!? Kedvesem, jól vagy? – szólongatta apám anyámat, miközben a többiek segítettek lefektetni őt a díványra. Valaki hozott egy kis konyhai ecetet, amit vattára csepegtetve anyám orrához tartottam, hogy magához térjen. Prüszkölve, fintorogva tért eszméletéhez.

– A fejem! – szorította a kezét a halántékára, míg mi mind megkönnyebbülten fellélegeztünk.

– Jól vagy anya? – kérdeztem, mire rám emelte szürke szemeit, és igazán csak ekkor tudatosult bennem, hogy a szemei voltak olyan ismerősök Adamben, amikor belépett a szobába. Azok a szemek, amik úgy hasonlítottak anyáméra, és amilyen a nénikém és a bácsikám, de még Jezabel arcát is ékesítették.

– Azt hiszem – felelte anyám még kissé kótyagosan. – Volt egy álmom… az édesapámról – tette hozzá. Nem tudtam, hogy mit mondjak, de mielőtt kitalálhattam volna, Jacob megelőzött.

– Nem álom volt Gillian! – Az anyám rémülten pillantott fel rá. Tartottam tőle, hogy újból elájul.

– Valaki elárulná, hogy mégis mi folyik itt? – csattant fel apám, mialatt segített anyámnak felülnie. Jacobra pillantottam segélykérőn. – Mi folyik itt, halljam! – követelte a magyarázatot, mire anyám megszorította a kezét, hogy lecsitítsa.

– Te… Te nem lehetsz az apám, hiszen ő… ő már meghalt – nézett anyám Jake-re könnyektől fátyolos szemein át egyszerre sokkosan és hitetlenül.

– Anya, kérlek, figyelj rám – térdeltem le elé, és fogtam két kezem közé az övét, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat, de Jacob ismét közbevágott.

– Nem Gillian, valóban nem vagyok az édesapád, de az már más kérdés, hogy valóban mellettem nőttél fel, pontosabban egészen hét éves korodig. – Anyám csak ingatta a fejét, másik kezét a szájára tapasztotta, miközben szemeiben tovább gyűltek a könnyei.

– Én ezt nem értem – nézett anyám zavartan mindenfelé. Mint aki azt kérdezi tőlünk, hogy mi is látjuk Jacobot, vagy csak ő hallucinálja maga elé. – Harmincöt évvel ezelőtt minden percben az ajtót figyeltem, vártam, hogy mikor lépsz már be rajta újra, ölelsz meg és mondod azt, hogy az egész csak egy félreértés volt. Évekig nem akartam elfogadni, hogy meghaltál, de nem jelentkeztél, és végül bele kellett törődnöm a hiányodba – mesélte szívszaggatóan. A könnyeimmel küszködtem. – Ki vagy te? – kérdezte. A hangja elcsuklott, a szavak alig hallhatóan jutottak ki ajkai között a szabadba.

Miután Jake összeszedte a gondolatait, amennyire nyugodtan csak lehetett egy ilyen helyzetben, elmagyarázta a történteket. Anyámnak, apámnak, a családunknak. Mindenkit megdöbbentettek a hallottak, de nem is számítottam másra. Némely részlet még számomra is új volt, és meghökkentő. Hol a szüleimet figyeltem, hogy Adam, vagy a többiek reakcióját. Átérezni teljes egészében nem lehetett, de sejtettem milyen megrázó lehet az édesanyámnak megtudnia, hogy hazugságok és titkok szőtték be egész eddigi életét.

Jacob, akit az apjának hitt, nem volt az, Adam pedig egészen mostanáig nem is tudott a létezéséről. Megtudnia, hogy van két mostohatestvére – a vele egyidős Uriel, és az egy évvel fiatalabb Rahel, aki már jó ideje a legjobb barátnője –, nem volt olyan megrázó, mint végighallgatni sikoltás, vagy legalábbis mindannyiunkat bolondnak titulálás nélkül az alakváltókról szóló „mesét”.

Nem volt egy galoppmenet, sokáig tartott, míg minden részlet a helyére került, arról nem is beszélve, hogy a szüleim, bár látszólag megértettek mindent, felfogniuk és feldolgozniuk a tényeket, minden bizonnyal még egy jó időbe beletelik majd. A többieknek ebből a szempontból könnyebb volt, hiszen ők mind tudták, hogy mivel jár a farkasság. Nekik csak Jacob visszatérte, és az igazság – a Jacob-Adam-Helga háromszögről – volt megdöbbentő.

Anyáméknak persze meg kellett esküdniük, hogy soha, senkinek nem beszélnek az itt elhangzottakról, mivel a farkasok titkának kitudódása súlyos következményekkel járhat. De ezt szerencsére nem kellett magyarázni nekik, maguktól is érezték, hogy ez a dolog mennyire komoly. Ők is csak azért tudhattak róla, mert anyám érintett volt benne. Na, és mert én megkértem Jacobot, hogy mondja el neki az igazságot, amit Alfaként szerencsére megtehetett.

Estig maradtunk a szüleimnél, mindenki másnál a legtovább. Főként mert anyám mellett akartam lenni ameddig csak lehet, hogy támaszt nyújthassak neki, ha arra szüksége van. Miután a Black família és a barátok is távoztak, Nessie-ékkel segítettünk a rendrakásban. Mielőtt azonban mi is távoztunk volna, még egy hazugságot elejtettünk szüleimnek, de csakis azért, mert nem volt más választásunk. Hiszen Jake felbukkanása túlságosan váratlan volt, és túl sok kérdést vetett fel. Mint azt, hogy én honnan tudok ennyit róla, és a La Push-iakról? Hogy Jacobbal hogyan találtunk egymásra? Ami ráadásul azonnal egy sor újabb kérdést szült. Mint azt, hogy honnan ismerik egymást Cullenékkel, és ők miként tudhatnak a farkasok titkáról. Csak annyit mondhattam, hogy már régebb óta ismerik egymást, és hogy Carlisle kezelte Jake-et, innen tudnak a titkáról. Minden másról mélyen hallgattam. Túl sok kérdés volt, melyek közül csak alig néhányra adhattam választ, és tudtam, hogy ez túlontúl gyanús a szüleimnek, de nem tehettem mást, mint titkolózni, tagadni és megnyugtatni őket, hogy minden rendben.

Ezek után, mint az várható volt, jó néhány dolog megváltozott. Jake-kel hetente legalább egyszer biztosan a szüleimnél vendégesküdtünk, hiszen függetlenül az igazságtól, anyám szerette őt. Az élete része volt.

Jacob mindeközben La Pushba is lejárt, méghozzá Nessie-vel, aki mint a bevésődése, immáron újra szabadon átléphette a határt – amit inkább persze csak szerelme miatt tett meg. Volt mit megbeszélniük a törzzsel, főként miután azok nem is olyan régen még azt állították, hogy Jake azért ment el, mert nem bírta elviselni, hogy egy vámpírt rendelt hozzá a sors. Az egyezmény újra erős lábakon nyugodott.

Alig egy héttel a megérkezése után Jacob teljesen és véglegesen felszámolta a régi életével, és Montereyből Nessie unszolására a rezervátum helyett a Cullen házba költözött. Persze voltak kisebb összezörrenések, főleg Rosalie viselte nehezen az új családtag jelenlétét. Ám szerencsére Jasper mindig kéznél volt, hogy egy esetleges hisztirohamot, vagy kitörést a képessége segítségével megakadályozzon. Többnyire viszont béke lengte be a családunkat. Aztán az ünnepek után, de még iskolakezdés előtt Nessie előállt egy remek ötlettel…

– Szóval, hova megyünk? – kérdezte már vagy ötvenedjére Szerelmem.

– Mondtam, meglepetés – felelte Nessie, vezetés közben hátrapillantva ránk.

– Csak nem félsz, hogy esetleg elrabolunk? – csipkelődött Jacob, amit Edward egy szúrós pillantással jutalmazott. – Azok ott sípályák? – mutatott Jake percekkel később az adott irányba. A távolba emberek csúsztak le a kisebb-nagyobb lejtőkről, színes overalljaikban, míg felettük a felvonó kábelének végtelen sora kígyózott.

– Micsoda éles látás – vágott vissza Edward az előbbiért, rosszmájúan felnevetve. Jacob erre tüntetőleg karba tette a kezét, mint aki meg sem hallotta. – Szóval síelni jöttünk a hegyekbe, vagy mert Forksban nem volt elég hideg? – tanakodott Kedvesem viccesen, mire a vállába bokszoltam.

– Hogy nektek semmi sem jó! – csattantam fel. – Kikapcsolódni jöttünk, pont! – És ezzel lezártnak tekintettem az ügyet.

Nessie előre látó volt, és még otthonról elintézte a szállást. Egy barátságos, csendes kis faházat bérelt ki négyünknek, a pályától a legmesszebb. Az egész hétvégi kiruccanást igyekeztük titokban tartani, tartva attól, hogy ha előre közöljük a fiúkkal, hogy hova, na és főleg, hogy együtt megyünk, majd találnak valamilyen ürügyet rá, hogy kibújjanak alóla.

Még mindig nem jöttek ki igazán. Edward elfogadta, hogy a nővérének Jacobra van szüksége a boldogsághoz, de egymással inkább csak látszatra békéltek meg. Többnyire elkerülték egymást, így nem civódtak – sokat. Úgy gondoltuk nővérkémmel, hogy ez a hétvége, amit összezárva kell, hogy töltsenek, majd összébb hozza őket, legalábbis nagyon bizakodtunk benne.

Megérkezés után egyből a sípályára mentünk, ahol minden alkalmat kihasználtunk Nessie-vel, hogy kettesben hagyjuk a fiúkat, de vagy húzták egymást, vagy némán, ám látványosan fújtak egymásra, mint két kiscica. A felvonón, a büfében, a domb tetején és a lejtő alján. Nem gondoltuk, hogy közbe kéne lépnünk, hagytuk, majd elintézik egymás között. Azonban amikor huszonnégy óra elteltével sem javult a helyzet, jobbnak láttam lépni valamit az ügy érdekében.

– Indulhatunk? – kérdezte Nessie teljes díszben állva a kisház ajtajában, akárcsak a többiek. Én még készülődést imitáltam. Fura érzés volt, hogy Ness nincs beavatva, de jobbnak láttam, ha most az egyszer nem teszem. Sejtettem, hogy milyen rossz lehet neki, hogy az öccse és a szerelme elfogadták, de attól még nem igazán kedvelik egymást. Abban reménykedtem, hogyha a háta mögött beszélek Edwarddal, akit remélhetőleg jobb belátásra tudok téríteni, ami után sikeresen megvitatják Jacobbal a problémájukat, nővérkémnek úgy jön majd le a dolog, hogy a mostani helyzetet a fiúknak egymaguknak, külsős beavatkozás nélkül sikerült rendezniük. Kis hazugság a békéért, és Nessie lelki üdvéért nem tűnt rossz árnak.

– Még egy perc! – mondtam és a következő lépésnél bevetettem minden színészi tehetségemet. Na, nem mintha túl sok lett volna belőle. Léptem egyet jobbal, de csak külső talp éllel érintettem a padlót, hogy egy pillanattal később a lábfejem magam alá forduljon és elessek. Még egy hangos kiáltást is engedélyeztem, a drámai hatás kedvéért.

– Bells! Bells jól vagy? – termett mellettem rögvest Szerelmem, aggodalmaskodva.

– A bokám! – feleltem a hamis fájdalomtól eltorzult arccal. – Azt hiszem, kiment.

– Gyere! – kapott a karjaiba, és helyezett a ház parányi nappali részében álló díványra, majd vizsgálgatni kezdte a lábamat, én pedig kitartón jajgattam. – Nem hinném, hogy eltört, de jobb lesz, ha megmutatjuk egy orvosnak. Hozom a kocsi kulcsait – mondta és már állt is volna fel, de elkaptam a ruháját.

– Ne! Mármint nem kell – köszörültem meg zavartan a torkomat. – Szerintem sem tört el, ma pihentetem és holnapra kutya baja sem lesz – pislogtam rá szépen.

– Jobb lenne ha…

– Hidd el, rendben leszek – nyugtattam, majd Nessie-ék felé fordultam. – Úgy tűnik, ma ki kell hagynom a nagy lejtőt. Sajnos – tettem hozzá, hogy ne gyanakodjanak, méghozzá szomorú ábrázattal. – De ti azért csak menjetek, csússzatok le helyettem is – mosolyogtam rájuk.

– Biztos? Szívesen maradunk Jake-kel. Borogatnám a lábadat és közben beszélgetnénk – ajánlotta fel Nessie kedvesen.

– Édes vagy, de menjetek nyugodtan. Attól, mert én ilyen szerencsétlen vagyok, nektek még nem kell a négy fal között sínylődnötök – próbáltam őket meggyőzni, és közben reméltem, nem vagyok túlságosan is átlátszó.

– Jól van, ahogy gondolod – sóhajtott barátném. – Akkor mi megyünk, de ha bármi van, hívjatok! Délre itt vagyunk. – Ezzel elköszöntek, majd magunkra hagytak. Edward letelepedett mellém a kanapéra, és egy percig a csukott bejárati ajtót figyelte.

– Ugye nincs is semmi baja a lábadnak? – helyezte át a tekintetét rám. Akaratlanul is azonnal felforrósodott az arcom attól, hogy ilyen könnyen lelepleződtem előtte.

– Te is láttad, hogy elestem – tereltem.

– Elfelejted Szerelmem, hogy jól ismerlek, és te egyáltalán nem vagy kétballábas. Anyám emberként az volt, és igen, még vámpírként is néha elég ügyetlen tud lenni, de hogy te… – ingatta a fejét.

– Jól van, na! – sóhajtottam lemondóan, hiszen kár volt tovább tagadni, lelepleződtem, majd a lábamat az ölébe helyeztem.

– Szóval elmondod, hogy mire ment ki ez az egész színjáték? Nessie is benne volt? Esetleg kutymorgó? – kérdezte fapofával. Új volt ez a becenév, majdnem felnevettem, de visszafogtam magam, és csak egy halvány mosolyt engedélyeztem.

– Egyikük sem. Kettesben akartam maradni veled, hogy beszélhessünk – vallottam meg az igazat.

– Még mindig nem értem, hiszen akármikor beszélhetünk négyszemközt – értetlenkedett.

– Igen, de arról Nessie-ék tudnának. Jaj Edward, ne csináld már! – zörrentem rá. – Okos, tanult ember vagy, tudhatnád, hogy a kettő nem ugyanaz. Az egész kiruccanás arra ment ki, hogy te és Jacob összebarátkozzatok. – Elhúzta a száját. – Na látod, éppen erről beszélek! – világítottam rá a nem épp barátságos viselkedésére. – Ez senkinek nem jó, főleg nem a nővérednek, aki mind a kettőtöket nagyon szeret. – Láttam, hogy kezdi érteni. Egyenesen előre bámult, a tekintete merengő volt.

– Mit vársz tőlem? – kérdezte a szeme sarkából felém tekintve.

– Azt, hogy ejtsd meg azt a beszélgetést, amit megígérték Jake-nek. Tisztázzátok a nézeteltéréseket, a sérelmeket, alkossatok szabályokat. Csináljatok akármit, bármit, ami elősegítheti a békét köztetek, és így a családban is. Jó, tudom, hogy még ott van Rosalie is, de ő más tészta, tőle senki nem várja el, hogy kézen fogva sétáljon Jacobbal. – Harsányan felnevettem, ahogy elképzeltem a jelenetet. Edward felvont szemöldökkel meredt rám, mint aki azt kérdi: Jól vagy? És megkérdőjelezi, hogy az amúgy mű eséskor nem-e ütöttem be a fejemet. – Ne nézz így, tudod, hogy értem! Jó lenne, ha nem csak látszólag lenne rendben köztetek minden. Jacob a családunk tagja. Nem kérem, hogy látatlanban szeresd meg, de azt igen, hogy adj neki esélyt. Ismerjétek meg egymást, hátha valami jó is kisülhet a dologból – néztem rá kérlelőn. Nagyot sóhajtott.

– Egy fecske önmagában nem csinál nyarat, szóval neki is tennie kell azért, hogy megkedvelhessem. Nem mondom, hogy a legjobb barátok leszünk, de Nessie, a családi béke és persze miattad megpróbálok kijönni vele… nem csak látszólag – tette hozzá nehézkesen. Elmosolyodtam, és a felsőjét megragadva közelebb húztam magamhoz egyetlen csókra. Ám amikor elengedtem, mohón az ajkaim után kapott. – Mit is mondtak, hogy délig van időnk? – kérdezte felvillantva híres csibészes félmosolyát. Nagyot nyeltem, amikor hozzálátott kihámozni a vastag, bélelt overallból. Tiltakozni akartam, hiszen délig alig egy óra volt vissza, de amikor ajkai is bekapcsolódtak vetkőztetésembe, az ajtót bámulva kezdtem el imádkozni azért, hogy nővérkémék tovább maradjanak távol a megbeszéltnél.

Két órával később aztán újra felöltözve, frissen és üdén – ugyanattól a tusfürdőtől illatozva – csináltunk rendet a hálóban, és rendeztük vissza a berendezést a nappaliban. Nessie-ék rá egy fél órára értek vissza, és olyan széles vigyor ült a képükön, hogy nem volt kérdéses, pontosan tudják, mi történt itt.

– Jacobbal kimegyünk fáért, amíg ti odateszitek a kaját – jelentette be Edward. Büszkébb nem is lehettem volna rá, amiért betartotta a szavát, és nyitott Jake felé.

– Nekem nyolc – válaszolta Jake Szerelmem kérdő pillantására.

– Aztán ha lehet, ne essetek egymásnak! – szólt testvérkém félig viccelődve, félig valódi aggodalommal.

– Ne aggódj már! Amúgy hol találom a baltát? – húzta a nővérét Edward. Végül nevetve vonult ki a két fiú.

– Valóban tüzelőért mentek? – nézett rám sokat sejtetőn Nessie. Ahogyan Edwardot, úgy őt sem lehetett becsapni.

– Nagyon remélem, hogy nem – mosolyogtam biztatón, üzenve; Minden rendben lesz.

Kicsivel később, na és némi kötelező beszámoló után az ételt odatettük, majd még abban is megegyeztünk nővérkémmel, hogy holnap mi tűnünk el Edwarddal a házból egy hosszabb időre. Azután kimentem a fiúkhoz. Nem akartam megzavarni őket, már ha valóban éppen most rendezik a kapcsolatukat, csak szólni szerettem volna nekik, hogy hamarosan terítünk. Így ösztönösen csendesebben lépdeltem a ház hátulja felé. Azonban amikor meghallottam a beszélgetésfoszlányokat, megtorpantam. A hallásom azonnal kiélesedett, és figyeltem a tuskónál fát aprító fiúk párbeszédét.

– Mióta is vagytok együtt? – érdeklődött Jake. Elég nyugodtnak tűnt a légkör körülöttük.

– Kicsivel több, mint tizenöt hónapja, és nagyjából három hónapja kértem meg a kezét.

– Nem tudom, hogy szerencsének nevezzem-e vagy sem, hogy nem ment rá a kapcsolatotok arra, hogy kiderült, rokonságban állunk.

– Hidd el, jócskán megnehezítetted az életünket, de Bells nem mindennapi lány. Nem adja fel egykönnyen, küzd a maga boldogságáért és nekem ez volt a szerencsém. – Önelégülten elmosolyodtam. Kellemes volt tudni, hogyan vélekedik rólam Edward.

– Ezt-azt hallottam Nessie-től, de a részletekbe nem ment bele. Úgy vélte, jobb lenne, ha ezt magunk között beszélnénk meg és intéznénk el. Gondolom, nem véletlen ez a közös kiruccanás sem – csapott a baltával egy fahasábba, ami kettérepedve kétoldalt a hóba esett. Most Edward következett a sorban. Feltett egy ugyanolyan nagyságú hasábot a tuskóra, majd egy csapással kettévágta.

– Ebben én is biztos vagyok – tette hozzá Edward. Majdnem felszólaltam, hiszen erről tőlem tudott, de azzal lelepleztem volna magamat. Így is gyanítottam, hogy Kedvesem, ha nem is biztosan tudja, de sejti, hogy kihallgatom őket. – Nem tudom, hogy mit és mennyit mesélt a nővérem, de valóban nem kedveltelek, amióta csak tudomást szereztem a létezésedről. Alice sok mindent elfecsegett a múlttal kapcsolatban, és nekem nagyon nem volt ínyemre, amit a családommal, főként a szüleimmel műveltél. – Jacob csak hallgatott, de a tekintete elárulta, mennyire nehezen állja meg, hogy visszaszóljon. – Ness sosem mesélt rólad, a kapcsolatotokról. Csak mikor azt hittük, hogy Bells az unokád, akkor mondta el az igazságot. Na, nem mintha a tény, hogy elhagytad és összetörted a szívét, bármit is javított volna a rólad alkotott képemen – tette hozzá Szerelmem, ajkát húzogatva.

– Akkor mégis miért szavaztál amellett másfél hete, hogy csatlakozzam a családotokhoz? – vonta kérdőre Jake.

– Mint akkor is mondtam, a nővérem miatt! – felelte Edward határozottan. – Ahogy már említettem, nem volt könnyű a kezdet Bellsszel. Nem tudom, hogy mit tennék, ha ő nem lenne nekem, úgyhogy teljesen át tudom érezni Nessie érzéseit. Ha a családom nem fogadná el a választottamat, fognám és továbbállnék vele, magam mögött hagyva mindent. Hát ezért szavaztam melletted, és nem ellened. És ezért is mentem bele, hogy nyitok feléd a béke érdekében.

– Kedves – bazsalygott Jake. – Amúgy elhiheted, nekem sem könnyű! – csapott ketté egy újabb hasábot. – Alakváltóként a feladatom a magadfajtát elpusztítani. Azonban a nő, akit szeretek, akibe bevésődtem vámpír, ráadásul kaptam vele egy egész seregnyi vérszívót, akit úgy kéne szólítanom; családom – fintorgott. – De Nessie az első, mindig is az ő érdekeit tartottam szem előtt, így bármennyire is nehéz volt, és még lesz a későbbiekben, miatta megpróbálok újra megbarátkozni a helyzettel. Szóval úgy tűnik, hogy közös a célunk – állapította meg, közben ismét átadva a baltát Edwardnak.

– Ez azt akarja jelenteni, hogy ássuk el a csatabárdot, és nyissunk új fejezetet?

– Ez azt akarja jelenteni, hogy ha Emmett beszerzi azt a légkondit, amivel a vámpírszagot is ki lehet fújatni a házatokból, akkor megpróbálhatunk keresni valami közös érdeklődési pontot – vigyorgott Jacob barátságosan.

– Van humorod, ezt feljegyzem – szúrta oda Edward, halványan elmosolyodva.

– Köszi! – mosolygott vissza Jake, majd olyat mondott, amire nem számítottam. – Reméltem is, hogy értékelni fogod, főleg mert ha minden az elképzelésem szerint alakul, hamarosan még inkább szűkség lesz arra a közös nevezőre a hosszan tartó családi béke kedvéért – mondta, és a fejszét a tuskóba csapta, azután elindult a ház, és ezzel egyben felém. Mikor meglátott, szóra nyitottam a számat, de azonnal be is csuktam, mert sokat sejtető kacsintása mindent elárult.

Miután Jacob bement a házba, Edwardhoz léptem. Az arcán érzések hada vonult át egy perc leforgása alatt, míg emésztgette a hallottakat, de úgy láttam, hogy örül neki. Legalábbis mélyen legbelül biztosan.

– Megjöttünk! – harsogta bele Nessie a Cullen ház csendjébe, két nappal az után, hogy Edwarddal hazatértünk. Lepakolták a bőröndöket a bejárati ajtóban, míg mi innen-onnan előszivárogtunk. Feltűnően izgatottak voltak, de még mielőtt elgondolkodhattunk volna rajta, hogy miért is, megadták a választ. – Jacob tegnap megkérte a kezemet, és én igent mondtam! A születésnapján, január tizennegyedikén összeházasodunk. Igaz, hogy csak alig egy hét van addig vissza, de nem akarunk tovább várni! – jelentette be nővérkém, érezhetően nem kérve hozzá semmiféle kommentárt, a gratulációt leszámítva. Ez már nem felvetés volt, hanem kész tény! Még minket is Edwarddal, akik valamilyen részben be voltunk avatva Jake szándékaiba, meglepett a váratlan hír. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar sort kerít Jacob a leánykérésre.

Ahogy végignéztem az arcokon, meglepődtem…

Új Nessie és Jacob novella - figyelmetekbe ajánlom!

Sziasztok!

Az irányítópult már megint nem jelezte ki a frisset, pedig már egy nap is eltelt. Láttam, hogy már többen olvastátok az új novellát, ezért ezzel a bejegyzéssel azoknak a figyelmét szeretném felhívni rá, akik még nem olvasták.

Nessie és Jacob novella ITT!

A novella elolvasása csak a New Sun – Shine 15. fejezetének elolvasása után ajánlott!

Jó olvasást kívánok hozzá! Extra-extrahosszú lett! :D

Pusz, Krisz

Nessie és Jacob novella - Múlt, jelen, jövő...

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt van a már beharangozott novella soron kívül. Remélem, annak ellenére, hogy ennek a kiegészítő novellának egy bizonyos része a New Sun utóbbi fejezeteinek a más szemszögből való leírása, tetszeni fog. :)

A novella elolvasása csak a New Sun – Shine 15. fejezetének elolvasása után ajánlott!

A kommenteket – és voksokat – most is nagyon szépen köszönöm! A következő fejezetig bezárólag válaszolok rájuk, addig is az utóbbi részhez is várom a véleményeiteket. :)

További szép hetet, ehhez a hosszú (36 oldalas) novellához pedig kellemes olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

Nessie és Jacob novella

Múlt, jelen, jövő…

Jacob szemszög

„Pontosan nem tudom, miért, de megtanultam, hogy kapaszkodni kell a reménybe, még ha esztelenségnek tűnik is, függetlenül attól, hogy hogyan vagy mikor bukkan fel.”

Mikor megéreztem a vámpír szagát, akivel már hetek óta „macska-egér játékot” folytattam, mióta csak betette a lábát Montereybe, amilyen gyorsan csak tudtam, úgy szedtem a mancsaim, hogy most végre elkaphassam.

Most nem szabadulsz a karmaim közül! – morogtam. A nomád ismételten egy fiatal lány társaságában volt, aki a többiekkel ellentétben még nagyon is élőnek tűnt, bár a testtartása és a tekintete mintha bódult lett volna.

A vérszívó annyira el volt foglalva áldozatával, hogy észre sem vette közeledésem, majd jelenlétem. Vagy, ha észre is vette, figyelmét akkor is a lány tartotta fogva, így előnyt szereztem, amit nyomban ki is használtam. Lendületet véve egyetlen ugrással szeltem át a köztünk lévő távolságot, majd míg a lány ájultan összeesett a fa tövében, megszabadítottam a vámpír nyakát a terhétől.

Miután máglyát raktam a démon maradványaiból – még farkas alakban is mindig tartottam magamnál öngyújtót az ilyen esetekre –, felkaptam a karjaimba az ájult lányt, elvégre is csak nem hagyhattam a semmi közepén. Szerencsére nem volt messze jelenlegi lakhelyem, és a lányon nem láttam különösebb sérülés nyomát. Megnyugodtam, egyfelől, hogy nem esett baja, ami kész csoda volt, még éppen időben érkeztem, másfelől, hogy nem szorul rendkívüli ellátásra. Elég furcsán vette volna ki magát, ha egy szál rövidnadrágban kellett volna besétálnom vele a kórházba, a tél közepén.

Elvittem és lefektettem a még mindig kába lányt, aztán felraktam vizet a teának. Gondoltam jól jön majd valami meleg, ha felébred. Emlékeztettem is magam, hogy vigyáznom kell, meg ne érezze a testem forróságát, ami több mint szokatlan lenne a számára. Mikorra felforrt a víz, a szobából mozgolódás zajai szűrődtek ki. Magához tért!

A teát csészébe töltöttem, és bevittem. A fiatal lány akkor kezdett csak igazán magához térni, amikor meglátott. Könnyes szemeivel gyorsan végigmért, majd talán azért, mert látta, nem vagyok olyan, mint a támadója megkönnyebbülten sóhajtott, de aztán újra eleredtek a könnyei. Közelebb léptem és helyet foglaltam az ágy végében mire megpróbált hátrébb húzódni tőlem, de a háta már így is a falnak feszült.

– Ne félj tőlem, nem akarlak bántani – csitítottam.

– Hol… Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Mi történt? – zúdította felém kétségbeesetten kérdéseit. Gyorsan ki kellett találnom valamit, elvégre az igazat mégsem mondhattam el neki, már csak az ő érdekében sem. Az a nomád, aki megtámadta már jó pár fiatal nőt megölt szerte az államokban, és még ki tudja mennyit a határokon túl. Ennek a lánynak nagy szerencséje volt, reméltem, nem sejti, hogy mibe keveredett, és hamar visszatérhet a normális életéhez.

– Az erdőben találtam rád, eszméletlenül, hát elhoztalak hozzám – feleltem. Örömmel észleltem, hogy zihálása alább hagyott. – Csúnyán beverted a fejed – tettem hozzá, mire egyből az említett ponthoz kapott. Nem tudtam, hogy mi lett volna, ha nem ájul el, akkor ott. Már maga a tény, hogy léteznek vérszívó démonok, ráadásul szerencsétlenül összeakadt eggyel, akit aztán egy farkas széttépett a szeme láttára több lett volna, mint sokkoló.

– Mi történt? – kérdezte újból. Részletes választ akart, és láttam rajta, addig nem tágít, míg meg nem kapja azt. Zöld szemeibe nézve különös érzés fogott el. Megmagyarázhatatlan.

– Éppen arra sétáltam, amikor zajt hallottam – kezdtem bele a hirtelen kitalált hazug mesébe, miután egy perc néma csöndet követően felálltam az ágyról, hogy átnyújthassam neki az asztalra helyezett csészét. Szomjasan nagyot kortyolt belőle. – Mostanában sok nőt bántottak a környéken, hát gondoltam megnézem, mi történik, talán segítségre van szüksége valakinek. – Végtére is nem hazudtam, csak éppen finomítva adtam elő a valós tényállást, de így is megborzongott. – Jól vagy? Nem fázol? – kérdeztem, majd a takaróért nyúltam, hogy reszketeg alakja köré csavarjam. Olyan különös volt! Mintha ezer éve ismertem volna már. Egy egész perc is eltelhetett, amit tekintetében elveszve töltöttem. Aztán nyomban hátrébb húzódtam, ahogy rájöttem, mennyire közel vagyok hozzá és, hogy talán félreérti a dolgot. Arcán ekkorra már kibontották szirmaikat, zavara szülte tűzrózsái.

– Szóval te amolyan „nők önkéntes védelmezője” vagy? – kérdezte viccesen, tekintetét helyettem inkább az egyszínű takaró huzatán tartva.

– Fogjuk rá – nevettem fel halkan.

– És utána? – követelte szelíden a történtek elmondásának folytatását.

– Nem tudok többet mondani – ráztam meg a fejem. – Mikor rád találtam, már nem volt ott senki más. A földön feküdtél egy fa tövében, és mivel én közelebb voltam, mint a kórház, így ide hoztalak – magyaráztam. Reméltem, nem sejt semmit a támadója kilétéről, és így elhisz mindent, amit mondok.

– Hálásan köszönöm! Nem tudom mi lett volna, ha nem jössz. – Könnyes hangon mondott hálát, amiért megmentettem az életét. – Még azt mondd meg kérlek… – Váratlanul elcsuklott a hangja és ökölbe szorult a keze. A jelekből már jól tudtam, hogy mit akar kérdezni, és láttam, hogy ez mennyire megviseli. –, amikor rám találtál én… én… – Az ajka úgy remegett, mint a kocsonya, csoda volt, hogy ennyit ki bírt nyögni. Gyorsan megadtam hát a választ fel nem tett kérdésére, hogy eloszlassam az aggályát.

– Nyugodj meg, minden rendben – csitítottam először is. – Ha azt akarod kérdezni, hogy bántott-e téged az az alak – rándult meg ajkam az undortól önkéntelenül is –, akkor megnyugodhatsz, mert egyetlen ujjal sem nyúlt hozzád. – Bíztam benne, hogy nem kérdez semmit, csak elhiszi és megnyugszik, de csak nem hagyta ennyiben a dolgot. – Nem volt ideje! – feleltem újból, felkelve az ágyról. Az igazat nem mondhattam el, így megint csak ki kellett találnom valami hihető hazugságot. – Miután meghallottam a zajt hamar odaértem, csak annyi ideje lehetett, hogy elmeneküljön. Az öltözeted pedig érintetlen volt – tettem hozzá halkan, rá se nézve, nehogy kiolvassa szemeimből, nem teljesen ez az igazság. A nomád persze valóban nem bántotta, szerencsére időben érkeztem, hogy megakadályozzam abban, újabb ártatlan essen áldozatául, csak hát a többi…

– Örökké hálás leszek neked – sóhajtotta megkönnyebbülten.

– Kérsz valamit? – Igyekeztem elterelni a témát.

– Nem, köszönöm – rázta meg a fejét, majd felém nyújtotta az üres csészét, és akkor megláttam! Bal csuklóján viselt karkötőjén ott díszelgett az a címer, mely évtizedek óta kísértett álmomban. Próbáltam elfelejteni, elnyomni magamban az emlékeket, de mindhiába. Egy mindennél erősebb kapocs kötött ahhoz a családhoz, akiknek címerét magán viselte az a lány, akit szerencsésen megmentettem.  – Mi az? – Értetlenkedő kérdése szakított ki végül döbbent bambaságomból.

– Semmi, ne haragudj, csak a karkötődet néztem. Különös egy darab – vontam össze szemöldököm. Máson sem kattogott az agyam, minthogy véletlenek nem léteznek. Esztelenségnek tűnt, hiszen nem szabadott, de a remény, még ha legapróbb szikrája is, újra fellobbant lelkemben, hogy egyszer talán ismét láthatom Szerelmemet.

– Inkább egyedi. Családi címer – válaszolta természetesen, mire egy gondolat ötlött fel bennem, a perc töredékrésze alatt olyan nyugtalanná téve, mint addig még soha semmi.

– A családodé? – kérdeztem hitetlenül. Nem akartam, hogy igaz legyen, ami felvillant előttem lehetőségként. Igaz, első perctől különösnek találtam, bár az is lehet, hogy csak a lány szerencséje volt, hogy az a vérszívó vele nem végzett olyan gyorsan, mint a többiekkel, akiket képtelen voltam megmenteni. Bárhogy is történt, bármi is változtatta meg annak az undorító féregnek a jól bevált taktikáját, és okozta ezt a szerencsés kimenetelt – először megtámadja az illetőt, mint védtelen nőt, majd, mint zsákmánnyal bánik vele, és végül végez vele, még mielőtt elkaphatnám –, nem akartam arra gondolni, hogy mindennek az az oka, hogy az előttem ülő lány, talán csak részben ember. Hogy talán Szerelmem megfogadta kérésem, és megtalálta a boldogságát, melynek gyümölcsét épp én mentettem meg. Nem, az nem lehet, neem!

– Igen, vagyis… a vőlegényem családjáé – felelte, amitől először elhamarkodottan megkönnyebbültem, majd mikor észbe kaptam, megrémültem.

– Hogy hívják a vőlegényedet? – szegeztem neki a kérdést ijedten. Nyugtalanságom csak fokozódott, ahogy arra gondoltam, ha nem Nessie fiának menyasszonya, akkor a három örökbefogadott Cullen fiú valamelyiké lehet, ami azt jelentené, valami történt az évek során. Valami… szörnyűség!

– Edward… Edward Cullen – válaszolta, mire a jeges rémület hullámai átcsaptak a fejem felett. – Talán ismered? – kérdezte tágra nyílt szemeim láttán.

– Azt mondtad, Cullen? – kérdeztem vissza, és igyekeztem rendezni a vonásaim, és kitalálni valamit, nehogy rájöjjön, hogy nagyon is jól tudom, kikről van szó. – Nem, nem ismerem, csak ismerősen csengett a neve, ez minden – vonta meg vállam nemtörődömön, mialatt borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatok cikáztak ide-oda fejemben. Alig bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem, mi van Bellával, és ami a legfontosabb, Nessie-vel. – Itt laktok Montereyben? – puhatolóztam, közben elvéve a csészéjét.

– Forksban lakom, csak a hétvégére jöttem a szüleimmel.

– Forks? – kérdeztem vissza, hogy jól értettem-e. Persze a hallásom kiváló volt, de a tény, hogy ismét Forksban vannak Cullenék, hihetetlennek tűnt.

– Ismered?

– Jártam már ott… pár éve – feleltem ferdítve az igazságon. – Szóval ott laksz a szüleiddel?

– Igazából a vőlegényemmel – vallotta meg.

– Nem korai ez még? Mégis hány éves vagy? – vontam ingerültségemben önkéntelenül is kérdőre. Edward iránt újra haragot táplált lelkem.

– Ha szeretjük egymást, akkor semmi sem az! – vágta rá karba font kezekkel, dacosan. Akárcsak anno Bellát, ezt a lányt is teljesen megszédítette az a vérszívó parazita. Az ujja köré csavarva irányította, mint egy marionett bábut. A düh parázsból lángokká nőtte ki magát pillanatok alatt. – Amúgy meg még a neved sem tudom – nézett rám bizalmatlanul.

– William. – Az elmúlt évtizedek során, már annyira hozzászoktam, hogy apám nevét használom, hogy természetesen mondtam ki, ha kérdezték kilétem. Csak a családnevemet hagytam meg, ami időközben elterjedtebb lett, így ha bárki is a nyomomra akart találni, annak nem volt egyszerű a dolga. Persze nem mintha bárki is fel akart volna kutatni, legfőképp nem Nessie, hiszen az, hogy elhagytam, megbocsáthatatlan volt, és ha benne nem is, bennem örökre mély, fájdalmas nyomott hagyott.

– Nos, még egyszer nagyon köszönöm William, hogy megmentettél, örökké hálás leszek érte, viszont ideje lenne mennem, a szüleim biztosan aggódnak már értem – hadarta. Menekülni akart, és nem csodáltam. A viselkedésem nem volt éppen barátságos, de hogy is lehetett volna az a megtudottak után.

– Elviszlek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Végtére is csak egy ártatlan lány volt, aki akárcsak Bella, és ki tudja még az eltelt több mint hetven év során hányan, ő is áldozatául esett a vérszívó démon Edward Cullennek.

~*~*~

Mikor megláttam Helgát belépni a Tőzsde épületének ajtaján, gyorsan leadtam a recepción a rám bízott papírokat, és utána siettem.

– Na, milyen volt a hétvégéd? Hívtalak többször is, de nem vetted fel. – Az irodai boxában értem utol. – Na mesélj, mi a helyzet a lovagoddal? – kérdeztem levetve magam a székbe. Míg ő lepakolt, és az aktákat kezdte rendezgetni az asztalán, csináltam pár fordulatot a forgószékkel.

Helga volt a legjobb barátom. Vagyis helyesbítek, az egyetlen barátom! Miután évekig egyik indián törzstől a másikhoz csapódtam, keresve a helyem a nagyvilágban, amiről persze mindvégig jól tudtam, hogy ott van, ahol Nessie van, Kaliforniába jöttem szerencsét próbálni. Montereyben szereztem is állást, méghozzá a tőzsdén. Emlékeztem, hogy a kis kobold, Alice Cullen is a tőzsdének köszönhetően gyarapította a családja vagyonát.

Aktatologatással kezdtem, aztán megismertem Helgát. Szemrevaló lány volt, de az én szívemet csakis egyetlen személy birtokolta, akihez soha nem térhettem vissza. Helga akkor töltötte be a huszonkettőt. Vörösesbarna haja, meleg, tölgyre emlékeztető szeme, és olyan pirospozsgás, kissé pufók arca volt, amire ha csak ránézett az ember, máris jó kedvre derült. Nagyon kedves volt, túl kedves a tőzsde kemény világához. Megismerkedtünk, majd összebarátkoztunk, és amiben csak tudtuk, segítettük egymást. Nagyon jó volt a munkájában, sokat tanultam tőle. Jó tanácsokkal látott el, aminek meg is lett a következménye. Alig egy évvel később én is kaptam egy irodai boxot a másodikon, ahol ő is dolgozott. Cserébe megszereltem a régi tragacsát, amit egész egyszerűen csak Lucindának hívott. Imádta a rózsaszín csodabogarat, pedig tíz másikat, sokkal jobbat is tudott volna venni azon a pénzen, amit addig ráköltött.

Nem igen szerettem ismerkedni, főleg barátkozni. Az évek során már hozzászoktam a magányhoz, de vele más volt. Jó barátok lettünk. Ő éppen olyan volt, mint akivel az ember szívesen megosztja a legféltettebb titkait is, csakhogy az enyémek túl titkosak voltak, és számára még talán rémisztőek is. Aztán történt valami. Egy, a városba tévedő vámpír rátámadt munkából hazafelé menet a cég parkolójában. Akkor este csak azért mentem utána a garázsba, mert a főnök megbízott vele, hogy adjak át neki egy fontos aktát, amit bent felejtett. Szerencsére még épp időben érkeztem, hogy megakadályozzam a bajt, de megsérültem. A vérszívó kétszeresen is hallott volt, én pedig Helga szeme láttára változtam vissza kínok közt vergődve. Az oldalamba mélyedt pengeéles körmök mély sebet ejtettek rajtam, olyat, amit a gyorsan regenerálódó szervezetem sem tudott azonnal begyógyítani. Helga a kocsijába tuszkolt és napokig ápolt. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam, és aki tudta a titkomat.

– Szombaton szakított velem – felelte Helga síri hangon, majd abbahagyta a dossziék rendezgetését és felém fordult. Szemei vörösek voltak a sírástól.

– Hogyan? – hőköltem hátra a döbbenettől. Helga és a titokzatos lovagja, akit sosem láttam, ráadásul nem is helybéli volt, több mint egy éve jártak már együtt. Komolynak tűnt a dolog. Helga úgy hitte, most hétvégén megkéri a kezét, mikor újra a városba jön. – Mégis mit mondott az a nyomorult? – kérdeztem hitetlenkedve, dühösen. Helgát nem lehetett nem szeretni, még ha én csak barátomként, húgomként is tettem.

– Hogy beleszeretett valakibe – felelte kurtán, mire elindultak a könnyei. Átöleltem és vigasztalón megsimogattam a hátát, majd lenyomtam a székre. – Még csak el sem mondhattam neki… – szipogta.

– Mégis mit? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

– Valamit nem mondtam el Jake. – Mindketten körülpillantottunk, hogy meggyőződjünk róla, senki sem hallgatózik. Sosem hívott a munkahelyünkön, az igazi nevemen, itt mindenki William Blackként ismert, így tudtam, komoly a dolog. Letérdeltem elé és figyeltem. – Pénteken rosszul lettem, majd vettem egy terhességi tesztet és… – Elkerekedett a szemem. – Olyan boldog voltam! Azt hittem, hogy megkéri a kezemet. Azt mondta, hogy siet hozzám, mert valami fontosat akar mondani. Úgy terveztem, hogy utána mondom el neki, hogy babát várok, hogy teljes lehessen a boldogságunk. – Ekkorra már patakokban folytak végig könnyei az arcán. – Így is egész héten a szombat délutánt vártam. Azért nem mondtam el neked, mert azt szerettem volna, hogy ő legyen az első, aki értesül róla. Szombaton este aztán beállított, közölte, hogy beleszeretett valakibe és komoly a dolog. Jaj Jake, ha láttad, ha hallottad volna! – zokogott fel. – Üresen fénylettek szürke szemei, amikor rám nézett. Teljesen el volt varázsolva – ecsetelte kétségbeesetten. – Köpni-nyelni nem tudtam, nemhogy elmondani neki, hogy gyereket várok! Végigsírtam az estét és a Vasárnapot.

– Miért nem mondod el neki? – kérdeztem.

– Először el akartam – törölte le könnyeit a kézfejével. – Fel akartam hívni, hogy elmondjam, de aztán rájöttem, hogy ez semmin sem változtatna. Nem akarom, hogy csak azért vegyen el, mert bolondok voltunk és nem vigyáztunk. Ha már nem szeret, nem tehetek semmit.

– És a gyerekkel mi lesz? – böktem állammal lapos hasa felé.

– Sokat gondolkoztam rajta… – Eltöprengett. – Tudod, az én családomban női ágon van egyfajta… – kereste a szavakat – genetikai hiba. Anyámnak azt mondták az orvosok, hogy mivel az átlagosnál kevesebb a petesejtje, nehezebben fog tudni teherbe esni. Anyám negyven múlt, amikor én megszülettem – magyarázta. – De nem csak ezért döntöttem úgy, hogy megtartom a babát. Szerettem Adamet.

Miután kisírta magát a vállamon, hazaküldtem taxival. Arra gondoltam, hogy munka után megkeresem a fickót, és kicsit elbeszélgetek a fejével. Persze nem vártam sokat egy ilyen alaktól, de tudnia kellett, hogy mit hagyott maga után. Felelőtlen volt. Összetörte Helgát, aki lelkileg amúgy is eléggé instabil volt, ráadásul magára hagyta várandósan. Úgy véltem, ha mást nem is érek el ezzel az egész látogatással, legalább kicsikarhatom belőle a gyerektartást, gondolva arra, hogy ha majd Helga nem tud már dolgozni, mert otthon lesz a gyerekkel, kelleni fog neki a pénz.

A titokzatos és alávaló lovagról nem volt más információm, minthogy Adamnek hívják. Szerencsére tudtam Helga jelszavát a gépéhez. Az egyetlen Adamet a névjegyzékében Lahote-nak hívták. Ismerős volt a név, de nem törődtem vele. Kiírtam a címet egy cetlire és munka után elmentem. A Washington állambeli Portlandben élt. A távolság miatt farkas alakban tettem meg az utat, és egy táskában vittem magammal az utcai viseletet.

– Kit keres kedveském? – lépett ki egy idős asszony a folyosóra. Adam egy tömbházban lakott, de Portland gazdagabbik részén.

– Adam Lahote-ét, de úgy tűnik, hogy nincs itthon – fordultam az asszony felé, és rávillantottam egy kedves mosolyt, bízva abban, ettől megered a nyelve, és nem tévedtem.

– Oh! – legyintett. – Adamet hiába keresi kedveském, még vasárnap reggel elutazott. Engem kért meg, hogy adjam oda a gondnoknak a pénzt. Tudja, itt hét elején szedik – mondta nekem. – Szép párt alkottak azzal a tüneményes kislánnyal, aki elé jött, bár a nevére már nem emlékszem – gondolkodott el, mire figyelmeztetően megköszörültem a torkomat, a folytatást követelve. – Adam azt mondta, hogy hazaviszi a kislányt, hogy bemutathassa a családjának. Arra Port Angeles felé laknak azt hiszem. Jaj, pedig mondta, de hát a memóriám ugye már nem a régi – szégyellte el magát a korral járó feledékenysége miatt, pedig arról nem tehetett. Úgy hittem, ez minden, amit megtudhatok az öreg hölgytől, így már majdnem szóra nyitottam a számat, hogy megköszönjem a segítségét, mikor beugrott neki valami. – La Poka! – kiáltotta szinte. – Azt hiszem, azt mondta, La Pokában élnek a szülei.

– Véletlenül nem inkább La Push? – kérdeztem, a fogaim közt szűrve a szavakat.

– Meglehet kedveském, meglehet – bólogatott bizonytalanul.

– Hát köszönöm. – Nagyot nyeltem, majd elköszöntem. A visszafelé vezető út alatt másra sem tudtam gondolni, minthogy a titokzatos Adam Lahote, nővérem, Rachel és egykori falkatársam, Paul leszármazottja. Vagy ha még pontosabb akarok lenni, a fiuk, aki így nem más, mint az én unokaöcsém. Nem tudtam elhinni, de mivel annyira összevágott minden, kénytelen voltam beletörődni. Ahogyan Helgának is abba, hogy Adam minden bizonnyal azért hagyta el ilyen váratlanul, mert megtalálta a lenyomatát. Más logikus magyarázat nem akadt, és ez legalább kevésbé fájt Helgának, aki tudta mindez mit is jelent a számunkra, alakváltóknak, hiszen beszéltem neki Nessie-ről.

Ahogyan eddig is, ezután is segítettem Helgának mindenben. Egyfelől barátilag, másfelől kötelességemnek éreztem, elvégre is Adam a rokonom volt, aki részben önhibáján kívül hagyta magára Helgát és a születendő gyerekét. Akit miután megszületett a nevemre vettem, végtére is Black leszármazott volt. Viszont arra egyikünk sem számított, hogy a kis Gillian első szavát hozzám intézi majd, mégpedig azt, hogy apa!

~*~*~

Miután elvittem a lányt a hotelhez – akinek még csak a nevét sem tudtam –, kicsivel több, mint két napig rágtam magam azon, mit tegyek. Persze legszívesebben azonnal útra keltem volna, hogy bizonyosságot szerezzek arról, Szerelmemnek nem esett baja, hogy él és virul, de épp az ő jólléte akadályozott meg évtizedeken keresztül abban, hogy felkeressem. Ha a Volturi valahogyan, akárhogyan, de tudomást szerzett volna a mi kis különleges románcunkról, és emiatt baja esik, azt sohasem bocsátottam volna meg magamnak!

A szívem igaz, azt súgta, hogy semmi baja Nessie-nek, de úgy éreztem, látnom kell őt, hogy el is higgyem. Így végül harmadnap bejelentettem a munkahelyemen – ahol közel egy éve dolgoztam, mióta újra Montereybe jöttem –, hogy szabadságot veszek ki, majd bedobtam pár holmit a járgányba és útnak indultam. Egyfelől gyanús lett volna, főleg a szomszédoknak, ha csak úgy eltűnök, a kocsi pedig a ház előtt. Másfelől egy ideje elszoktam az állatalakban megtett hosszú utaktól, és legfőképpen a táplálkozás azon formájától, mely mellőzi a kés és a villa használatát. Végül húsz órával és kilencszáznyolcvankét mérfölddel később megérkeztem Forksba. Csak egyszer álltam meg pár órára, hogy ehessek és kifújhassam magam, és csak remélni tudtam, hogy a vérszívók, miután Edward kiolvasta a lány fejéből, velem találkozott, nem szedték a sátorfájukat és álltak tovább, gondolva, hogy „meglátogatom” őket.

A járgányt leállítottam egy út menti pihenőhelyen, közvetlen az erdő mellett, ahonnan állatalakban folytattam utam. Át akartam gondolni, hogy mit teszek akkor, ha félelmem beigazolódik, és bármelyiküknek, Nessie-nek vagy Bellának valami baja történt, de képtelen voltam értelmesen gondolkodni. Nem szoktam túl sűrűn zaklatott lenni, de ezt most egyben bepótoltam.

Úgy terveztem, csak körülszimatolok, igyekezve feltűnés nélkül tenni mindezt, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy vaklárma volt az egész – nagyon bíztam benne, hogy így lesz –, még ma visszamegyek Montereybe. De amikor megpillantottam a vállakra csigákban lágyan leomló bronzvörös hajzuhatagot – pedig még elég távol voltam a háztól –, a szívem elkezdte régi ütemét verni, és azon nyomban elfelejtettem mindent, amit addig sikeresen átgondoltam. A lábaim ösztönösen vittek az irányába. Vonzott felé a kötelék és a szerelem, amit iránta éreztem. Majdnem arról is megfeledkeztem, hogy farkas alakban vagyok.

– Nessie! – nyögtem bele az enyhe szélbe, miután visszaváltozva újra megindultam Szerelmem felé. Ness hangom hallatán mozdulatlanná dermedt. Épp annyira hihetetlen lehetett neki is a helyzet, mint nekem. Több mint hetven éve álmodtam erről a pillanatról, mikor újra láthatom, ha csak egy perc erejéig is, bár nem egészen így képzeltem a körülményeket. Csak Nessie-re koncentráltam, csak őt láttam magam előtt, így fordulhatott elő, hogy későn vettem észre, nincs egyedül. Már a házat körülölelő egyik cédrus árnyékában álltam, amikor észrevettem azt a lányt, akit Montereyben megmentettem. Ekkor bevillant Bella képe és az, hogy vajon mi lehet vele, azonban Nessie látványa a gondolataimat radírként törölte ki nyomban elmémből. – Nessie! – leheltem és előléptem a fa oltalmából, épp abban a percben, amikor a többi vérszívó visszaérkezett. Nem igen mértem fel a helyzetet, a nélkül is tudtam, hogy mit gondolhatnak és érezhetnek most. Tekintetem pedig egyébként is nehezen tudtam volna elszakítani Nessie-től, aki időközben felém fordult. Tágra nyílt tejcsokoládé szemeiben, melyek kísértettek álmaimban hitetlenség csillogott. Újra meg akartam szólalni, hogy biztosítsam róla, nem álmodik, de hangom elhalt. Aztán Ness váratlanul térdre rogyott a friss hóban, és én gondolkodás nélkül siettem oda hozzá, megelőzve mindenki mást.

Letérdeltem elé, de nem mertem hozzáérni. Legbelül még mindig attól féltem, hogy köddé válik érintésem nyomán. Szemeiből szüntelenül hullottak könnyei, és én csak néztem, ahogyan benedvesítik enyhén pirospozsgás arcát.

– Tényleg te vagy az? Tényleg te vagy az… Jacob? – kérdezte Szerelmem síri hangon. Az ajkai remegtek, fátyolos, hitetlenkedő tekintetét rám függesztette. Lassan felemeltem az egyik kezem, ami kissé remegett, és Nessie arcára fektettem, de még mindig nem akart hinni a szemének. Ahogy igazából én sem mertem, nehogy felébredjek ebből a szép álomból és csalódjak.

El akartam mondani neki, mennyire szeretem, még mindig! Hogy mennyit szenvedtem a hiányától, hogy minden éjjel vele álmodtam, de a nappalaim sem teltek el úgy, hogy ne gondoltam volna rá. De egyszerűen képtelen voltam megszólalni, csak néztem őt, és mégis úgy éreztem, mintha pontosan tudná, hogy mit érzek. Ahogyan szemeibe nézve nekem sem volt, szemernyi kétségem sem a felől, hogy még mindig úgy szeret, mint egykor.

Halványan elmosolyodtam, és már éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor is szemem sarkából megpillantottam Edwardot, miután előrelépett, épp a mellé a lány mellé. Ekkor újra bevillant Bella, az ok, amiért ide jöttem, hogy meggyőződhessek róla, mindketten jól vannak. Végül felkaptam a fejem és dühtől izzó tekintetemet rászegeztem.

– Te! – kiáltottam rá. A lány Edward mellett összerezzent, ahogyan Nessie is előttem, de ezzel most nem törődhettem. Ahogyan azzal sem, hogy amikor felkeltem a földről, Szerelmem kétségbeesetten felnyögve utánam kapott. – Nem szégyelled magad te nyomorult vérszívó? – ordítottam az érintett felé, de meg sem rezdültek vonásai. – Mit tettél Bellával? Mit tettél vele te… – adtam volna ki magamból, közben nagy erőfeszítést téve, hogy neki ne ugorjak, de mielőtt befejezhettem volna megkezdett dühöngésem, megpillantottam Bellát. Kissé távolabb, a többiek takarásából lépett előre, mire nyomban torkomra forrt a szó, de a levegő is benn rekedt a tüdőmben. A másodperc tört része alatt úgy összezavarodtam, hogy már-már az épelméjűségemet is megkérdőjeleztem.

– Jacob! – mosolygott Bella. Teljesen és totálisan élő volt, legalábbis átvitt értelemben véve.

– Bella? De hisz… – Tekintetem járni kezdett közte, és a között a lány között, aki Edward mellett állt.

– Félreértés történt Jake – szólalt meg váratlanul Kedvesem vérszívó apja, és tudtam, már megint turkált a fejemben.

– Te azt mondtad nekem… – meredtem egyenesen a lányra –, azt, hogy… – Már nem voltam semmiben sem biztos. Abban sem, hogy valóban ismerem, és nem csak hallucináltam az egészet.

– Mi az kutya, megzavarodtál? – vihorászott a túlméretezett Cullen fivér. Aztán egy Edwardra nagyon hasonlító vérszívó a lány mellé lépve átölelte annak derekát. Nagyot néztem.

– Jacob, ő itt Edward – intett fejével Szerelmem apja a fiú felé. Addig még sosem láttam. – Bella és az én fiam. Ő a lány vőlegénye… nem én – folytatta, és ereimben a vér is meghűlt.

Hogy mi? – kerekedtek el szemeim, ha lehet még jobban, mint addig. Nem értettem, mi folyik itt. Ha ez csak egy álom, akkor nagyon durva álom, de ha tényleg a valóság, akkor… Nem, ez csak egy rossz tréfa. Megborult az elmém és most… – beszéltem magamban, majd tekintetem mélyen Edwardéba fúrtam, és rá kellett jönnöm, hogy nem hazudik, mindez tényleg megtörtént, és amit mondott, igaz.

– A fiatok? – kérdeztem, hangom még mindig hitetlenül csengett. – De hiszen… – Aprót ráztam fejemen, hogy kitisztuljon, majd lepillantottam Nessie-re. Még mindig a hóban térdelt, megtörten. Olyan méreg fogott el, és a legrosszabb az volt, hogy saját magamra voltam dühös. Hetven akárhány évig képes voltam megállni, hogy megkeressem őt, pedig a kínok kínját álltam ki Szerelmem nélkül, most meg egy egyszerű félreértés után, amit elkerülhettem volna, ha konkrétabban rákérdezek a dolgokra, fogtam magam és eljöttem, hogy felkavarjam az állóvizet Nessie életében.

– Jake… – Szerelmem újra kinyúlt felém, de én kihátráltam érintése elől, mire elfúlt hangja. Keze visszaesett ölébe.

– Úgy sajnálom Nessie! – Újabb lépést tettem hátrafelé, fájdalmasan. – Azt hittem… azt hittem, történt valami Bellával, baja esett és… neked is – vallottam meg megtörten, tovább hátrálva. – Féltem, hogy esetleg… – Nem tudtam kimondani a gondolatot, ami egész végig, míg meg nem pillantottam őt pár perce, rossz szellemként kísértett. – Látni akartalak! Látni, hogy élsz, hogy jól vagy és… boldog. – Ráharaptam alsó ajkamra, hogy visszafojtsak egy feltörni kívánkozó morgással vegyült nyögést. Azt akartam, legyen boldog, kívántam, hogy így legyen, de valahányszor arra gondoltam az elmúlt években, hogy az a másik férfi, akinek karjaiban megtalálta a boldogságát, úgy öleli és csókolja, úgy ér hozzá, ahogyan nekem nem volt szabad, ahogyan sosem tehettem, elfogott a méreg. Önkéntelenül mordultam fel minden alkalommal. – Sajnálom! – szóltam még utoljára, aztán hátat fordítottam Szerelmemnek, bár a szívem megmaradt darabja is kiszakadt ezzel a helyéről, és visszanyelve könnyeimet elindultam arra, amerről jöttem.

Rossz ötlet volt ide jönni, a legrosszabb, vagy legalábbis hagyni, hogy Nessie meglásson! Remegett kezem-lábam, bár igyekeztem ezt jól titkolni, és erősnek mutatkozni. Megszaporáztam lépteim, és már arra készültem, hogy nem törődve semmivel átváltozom, mert éreztem, ha nem tűnök el minél előbb, képtelen leszek újra elmenni, elhagyni Nessie-t, amikor is felfigyeltem az engem követő léptekre.

Lelassítottam és visszatekintettem a vállam felett. Az ismerős-ismeretlen lány sietett futva felém. Nem figyeltem és hirtelen elkapta a karomat, megállásra kényszerítve ezzel. Tekintetem szúrósan fúródott rémült őzike szemeibe.

– Nem mehetsz el! – jelentette ki. Hangja meglepően határozott volt.

– Engedj! – mordultam rá, és kirántottam a karomat ujjai gyenge szorításából.

– Jacob! – Ekkor Edward termett mellettünk.

– Nem kellett volna idejönnöm! Nem szabadott volna – ingattam a fejem bosszúsan. Nem bírtam volna elviselni, ha Nessie-nek bármi baja esik, csak azért mert én gyenge voltam.

– Nem mehetsz el, Nessie-nek szüksége van rád! – makacskodott feltartva, minden bajom forrásának okozója.

– Te nem értesz semmit! – förmedtem rá az emberlányra, mire az igazi vőlegénye nyomban mellette termett. Egymásra mordultunk, támadó állást felvéve, mire a lány, gondolkodás nélkül közénk állt. – Mennem kell! – mondtam határozottabban, mint ahogyan valójában gondoltam, és felegyenesedve ismét elindultam, de alig tettem két lépést, a lány szavai jéggé dermesztettek.

– Tudunk Nahuel-ről! – üvöltötte utánam. Meg sem bírtam mozdulni a hallottak okozta sokktól, és még a gondolatok is kiszaladtak a fejemből. – Tudjuk, hogy mi történt. Mindent tudunk, és Nahuel már nem jelent veszélyt! Töröltük a memóriáját, már nem emlékszik a múlt ezen részére, így már nincs mitől félned és menekülnöd. – Hogyan? Lassan megfordultam. Hallottam, hogy mit mondott, de nem tudtam elhinni, és nem is mertem. Nem mertem belegondolni, hogy ez mit jelenthet. Nem akartam hamis reményeket táplálni. – Nessie szenved! Szenved mióta elmentél – intett fejével Szerelmem felé. Elnéztem mellette. Nessie még mindig a földön térdelt, Bella karjaiban zokogott. Fájdalmasan összerándultak izmaim szenvedése láttán. – Tudjuk, hogy mindent csakis Nessie érdekében tettél, épp ezért senki nem hibáztat a tettedért, azért, hogy elhagytad. El kellett hagynod, de a te helyed mindig is Nessie mellett lesz… a családban. – Halványan elmosolyodott, míg a távolba a szőke vérszívó hangosan fújtatni kezdett. Ő aztán nem változott. – Az egyetlen aki Nessie-t bánthatja, az te magad vagy Jake! Ha most újra elmész, egyszer és mindenkorra megsebzed, de akkor megkereslek! – mondta hangjában fenyegető éllel, de azzal már nem törődtem. Szavai igazsága, mint két vasököl ingatott meg elhatározásomban, miszerint újra elmegyek, de most valóban végleg.

Szememet Nessie és a lány között járattam, aki egészen bizarr mód láthatóan nagyon is azt akarta, hogy itt maradjak, amit persze szívem is mindennél jobban szeretett volna. Végül Edwardra néztem.

Szeretem Nessie-t, még mindig szeretem, jól tudod, hogy így van! – üzentem felé gondolatban. De a Volturi… Ha azt a férget félre is állítottátok, ők még mindig veszélyt jelenthetnek ránk. Abban igaza volt Nahuelnek, még ha ezt keserű szájízzel is kell kimondanom, de a mi kapcsolatunkat Nessie-vel egyik világ sem nézné jó szemmel. A különbség csak az, hogy a népem nem tehet, de nem is tenne ellene semmit, viszont a ti fajtátok uralkodói jól tudjuk, hogy akármire képesek lennének – fintorodtam el, undorodva már csak a gondolatuktól is azoknak a jégtestű, sötét csuklyás alakoknak.

– Úgy van Jake! – helyeselt Edward gondolataimra. – A Volturi Nahuel nélkül is veszélyt jelenthet ránk, ha minderről tudomást szereznek, és akkor valószínűleg nem úsznánk meg annyival, mint egykoron. De most a lányomról van szó! – hangsúlyozta. – Bármi is volt, bárhogy is érzel irántam, irántunk, vagy mi irántad, az nem szabad, hogy eltántorítson, mert akkor valóban nem érdemled meg a lányom, és akkor jobban teszed, ha többet nem kerülsz a szemem elé, kutya! – fenyegetett meg ugyancsak, de a hangjában mégsem éreztem azt az igazi fenyegető élt. Majdnem elmosolyodtam rajta, hogy mennyire megváltoztatta az apaság, amin az idő még pozitívan formált is kicsit. De azért megvillant a szemem, ám nem szóltam semmit. Úgy véltem, ezt hívják játékos körökben patthelyzetnek.

– Ugyan már, kutya! – szólalt meg váratlanul a legifjabb Cullen. Szemem sarkából felé pillantottam. – A nővérem valami bizarr oknál fogva vonzódik hozzád és szeret – fintorgott –, és bár nem ismerjük egymást, sose szívleltelek! – Ez kedves, gondoltam. – Viszont Nessie mindannyiunknak fontos! De azért ne várd, hogy könyörögjünk neked, hogy maradj és tedd boldoggá, szóval ne kéresd magad! – Mondandója végén rám mordult, mire az emberlány, aki nem kinézetre, de nagyon is hasonlított Bellára, vőlegénye mellkasára téve a kezét igyekezte lecsitítani.

Szóval ő a fiad? – pillantottam az idősebb Edwardra. – Hasonlít rád! – fintorogtam. A mondás, miszerint az alma nem esik messze a fájától, az ő esetükben nagyon is igaznak bizonyult.

Ekkor ismét Nessie-re függesztettem a tekintetemet, majd felsóhajtottam, és kizárva minden, szívemnek ellentmondó gondolatot az elmémből megindultam felé mindent egyetlen lapra feltéve. A Szerelem lapjára.

Nessie szemszög

„Kilépsz önmagadból, mindenből, megszűnnek a határok, az idő. A két test annyira összegabalyodik, hogy azt se tudod már, ki kicsoda. És mikor az édes zűrzavar odáig fokozódik, hogy azt hiszed, meghalsz, szinte meghalsz, magadra maradsz a saját testedben, de a szerelmed ott van veled. Ez kész csoda! Eljutsz a mennybe, és visszajössz élve. Megint vissza, amikor csak akarsz, azzal, akit szeretsz.”

Még mindig a hóban térdeltem, könnyeim szakadatlanul hullottak. Először nem értettem, miért hagy magamra anyám, és szakítja meg a vigasztalásomat, ami igaz mit sem használt, aztán felpillantva megláttam Jake-et, amint felém közeledik. Elém lépett, majd lassan térdre ereszkedett. A szívem majd kiugrott a helyéről, pedig agyam tudta, nem szabadna ennyire reménykednem, mert akkor még ennél is jobban fog fájni, ha újra elmegy.

Egy egész percig csak néztük egymást, szótlanul, csendben, majd Jake hirtelen szorosan magához ölelt, mire úgy éreztem, meghaltam és a mennyekbe kerültem.

– Úgy sajnálom, Nessie! – suttogta még mindig ölelve. A vonásai, az illata, az érintése pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Nem mertem elhinni, hogy ez nem egy álom. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Szemeimbe könnyek szöktek, a boldogság sós könnyei, amiket, miután kicsordultak, meleg ujjaival törölt le. Nem kellett, hogy bármit is mondjon, szavak nélkül is tudtam minden gondolatát, és most csakis az volt a fontos, hogy itt maradjon velem, mindörökre!

– Most már soha többé nem engedlek el! – suttogtam vissza.

Miután visszamentünk a házba, most már Jacobbal, akinek nagyszüleim szívből örültek, helyet foglaltunk a nappaliban, hogy megbeszélhessük a történteket. Bár engem pillanatnyilag cseppet sem foglalkoztatott a múlt, csakis a jelen és a jövő, de tudtam, hogy később bennem is felvetődnek majd azok a kérdések, amiket most feltenni készült a családom Szerelmemnek.

– Nem vagy éhes Jacob? – kérdezte nagyi, jól ismerve Jake-et, mennyire szereti a hasát.

– Jake mindig éhes! – vágtam rá vigyorogva.

– Köszönöm, Esme! – bólintott felé Szerelmem, mire nagyi kiment a konyhába, hogy készítsen neki valamit.

– Ha szeretnéd, evés és beszélgetés előtt lemoshatod magadról a hosszú út porát – ajánlottam fel. – Edy biztosan kölcsönad pár ruhát – pillantottam az öcsémre, aki alig hallhatóan felmordult, kifejezve nemtetszését az ötlet iránt.

– Nessie, én…

– Ugyan, Jake! – vágtam a szavába, mert azt hittem, kínosan érzi magát, és emiatt ellenkezni akar.

– Ness, én csak azt akartam mondani, hogy kocsival jöttem, amiben van pár cucc. Nem szándékoztam feltűnést kelteni, ezért is tettem le a 101-es út mellett, az egyik pihenőhelyen – magyarázkodott.

– Ha ideadod a slusszkulcsot blöki, elhozom a járgányt – ajánlotta fel nyomban Emmett. Hálásan mosolyogtam rá nagybátyámra a kedves gesztust megköszönve, bár a szemem megvillant, figyelmeztetve egyben, hogy a blökit, és a hozzájuk hasonló megjegyzéseit ezentúl hagyja el.

– Add oda neki, aztán gyere, fürödj le, utána pedig kapsz valamit enni – rántottam fel a fotelből, majd miután a nadrágjához erősített kulcsot odadobta Emnek, felcitáltam az emeletre. Apám persze nem örült, hogy egyenesen a hálómba viszem, de nem érdekelt jelenleg a véleménye, sem az, ha megharagszik rám emiatt. Boldog voltam, hogy Jacob visszatért, és senki kedvéért nem vesztegettem volna el egyetlen percet sem, amit vele tölthettem. – Bent találsz tiszta törölközőt a szekrényben. Frissítsd fel magad nyugodtan, addig Emmett is meghozza a ruháidat – tuszkoltam be finoman a fürdőszobámba, majd miután rácsuktam az ajtót, sóhajtozva elnyúltam az ágyon.

Hatalmas sóhajok szakadtak ki belőlem, melyik ezért, melyik azért. A legszívesebben bezártam volna a szobám ajtaját, a kulcsot pedig lenyeltem volna, hogy soha többet ne tudjon szabadulni innen, tőlem! Csak remélni mertem, hogy itt marad önszántából is.

Miközben Jake-re vártam, egy ideig a lent folyó beszélgetést figyeltem. Ahogyan azt sejteni lehetett, a családban megoszlottak a vélemények Jacobot illetően. Anyám, nagyszüleim, Bells és Alice voltak azok, akik őszintén örültek Szerelmem visszatértének, míg a többiekben ezért vagy azért volt némi ellentétes érzés. Bár azt mind elismerték, hogy rám már csak a puszta jelenléte is jó hatással van.

Amikor meghallottam az ismeretlen motorhangot, mikor a kocsi a ház elé gördült, gyorsan lerohantam. Nem néztem a családomra, csak kisiettem, hogy aztán felvihessem Jake-nek a ruháit.

– Biztos, hogy jó kocsit hoztál el? – kérdeztem Emmettet, amikor megpillantottam egy vadiúj Citroen C-Crossert. Nem kis megdöbbenést okozott a nem éppen olcsó árkategóriás autó látványa, ráadásul tudván, hogy Szerelmem birtokában áll, nem pedig csente valahonnan. Aztán leküzdöttem döbbenetemet, és felvittem a könnyed kis hátitáskát, amibe „férfiasan” csak be voltak dobálva a ruhák.

– Jake, itt vannak a ruháid, bemehetek? – kopogtam be a fürdőszoba ajtaján, de amikor nem érkezett válasz, kétségbeesésemben nem gondolkodtam, csak benyitottam. Szerelmem a zuhany alatt állt. Éreztem, ahogy arcomba fut az összes vér, felforrósítva és megszínezve azt, miután végigmértem a szeretett férfi sziluettjét a zuhanykabin párás üvegén keresztül. Szerencsémre éppen nekem háttal állt, így nem vett észre. Letettem hát gyorsan a kőre a táskát, és csendben kihátráltam. Aztán leültem az ágyra és felidéztem magamban a múltat, még amikor együtt voltunk. Végül annyira belemerültem gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor nyílt ki a fürdő ajtaja, és lépett ki rajta Szerelmem. Egy szürke, hosszú ujjú, bő pólót és fekete farmert viselt. Frissen mosott, sötét haján még ott csillogtak a vízcseppek, tekintete élénken ragyogott. Reméltem, én vagyok az oka szemei tündöklésének.

– Miért sírsz, Szerelmem? – kérdezte letérdelve elém. Olyan boldog voltam attól, hogy itt van, hogy képtelen voltam visszatartani a könnyeimet, amik a szerelmem szó hallatán, csak még inkább eleredtek.

– Csak mert boldog vagyok – vallottam be nemes egyszerűséggel, és a nyakába csimpaszkodva igyekeztem lenyugodni.

– Le kellene mennünk, mielőtt apád jön fel értünk – mondta, figyelmeztető éllel hangjában.

– Maradjunk még így… egy kicsit – kértem, arcomat a nyakába fúrva. Éreztem a tusfürdőm kellemes illatát, de nem ez volt, ami elbódított. Jake bőrének aromája keveredett vérével, ami mindig is édesen hívogatott, ám annál ő többet jelentett nekem, minthogy képes lettem volna bántani őt, még ha éppen szomjaztam is a közelében.

– Hidd el, nekem sincs más vágyam, minthogy naphosszat a karjaimban tarthassalak, de nem akarok bajt.

– Rendben! – engedtem neki, és kifűztem a karjaim a nyakából. – De előbb még… – kezdtem mélyen a szemébe nézve, ahonnan pillantásom akaratlanul is lejjebb csúszott ajkaira. Rögvest elpirultam, ahogy rájöttem, mennyire vágyakozva nézem édes, cseresznyeszín száját. Aztán tekintetem visszaemelve, ismét övéibe merültem. – Még meg sem csókoltál mióta itt vagy – leheltem nagyot sóhajtva, és ösztönösen megnyaltam ajkam. Jacob jót mosolygott rajtam, aztán két tenyere közé véve arcomat, közelebb húzott magához.

– Nem is tudod elképzelni, mióta várok erre a pillanatra – suttogta, hüvelykujjával körberajzolva ajkaim, majd óvatosan rájuk helyezte övéit. Lassan, gyengéden csókolt. Leheletfinoman becézgette ajkaimat, míg én tarkóját simogattam.

– Mondd, hogy ez nem csak egy álom! – néztem le rá kérlelőn.

– Ha ez álom, akkor veled együtt álmodom én is, és azt kívánom, bár sohasem kéne felébrednem belőle! – felelte, és a mindig erős, törhetetlen férfi szemeiben megcsillant egy aprócska könnycsepp.

– Ugye most már soha többé nem hagysz el? – kérdeztem elfúló hangon, sűrűn véve a levegőt egy újabb hosszas csók után. Homlokunk és orrunk egymásnak támaszkodott.

– Ideje lenne lemennünk – tért ki a válaszadás elől, amivel nem kicsit rémisztett és bosszantott fel egyszerre.

– Előbb válaszolj! – parancsoltam rá, elhúzódva tőle.

– Szerelmem – fúrta tekintetét mélyen enyémbe –, te is jól tudod, hogy a mi szerelmünk sokak szemét szúrta, és fogja is. Az én családomét, a tiédét, nem beszélve a Volturiról. – Megrándult ajka említésükre. – Szeretlek, szerettelek és mindig is foglak, de az életed többet ér, mint…

– Az én életem te vagy! – vágtam közbe tiltakozva az ellen, amit mondani készült. – Évtizedekig élőhalottként léteztem, csak a remény tartotta bennem a lelket, hogy egyszer talán visszajössz hozzám. De, ha most újra elmész, nem lesz erőm tovább játszani ezt az élet nevű játékot – mondtam ki az érzéseimet őszintén.

– Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt távol lennem tőled? – vonta fel kérdőn, és egyben szomorúan szemöldökét. – Mégis meg kellett tennem – sóhajtott.

– Ismerem már a történetet – feleltem viszolyogva már csak a gondolatától is, mit tett az a nyomorult, akit évtizedekig a barátomnak hittem. – Kérlek Jake, maradj itt! – esdekeltem. – Bármit megteszek, csak ne menj el! De hogyha mégis el akarsz, csak annyit kérek, hagy mehessek veled.

– Sosem kérném, hogy válassz köztem és a családod között – rázta meg a fejét.

– Akkor maradj! Hidd el, ők is ezt szeretnék.

– Nessie ez… – vonakodott.

– Ha nem hiszel nekem, akkor gyere, és kérdezzük meg őket! – pattantam talpra. – Én benne vagyok, hogy szavazásra bocsássuk az itt maradásodat. Bízom bennük, de ha mégsem lenne egyöntetű a döntés, pakolok és mehetünk – jelentettem ki. Nem szívesen hagytam volna el a családomat, tudtam, megszakadna a szívem, de Jacobért bármit képes lettem volna feláldozni.

– Nem, Nessie! – ellenkezett.

– De Jake, gyere! – erősködtem, majd kézen ragadtam, és levonszoltam a földszintre, ahol már vártak ránk.

Nem kicsit alakult másként ez a nap, mint ahogyan azt terveztem, vagy gondoltam volna még reggel, de cseppet sem bántam! Miután a családom egyöntetűen rábólintott arra, hogy Jacob maradjon velünk, hogy legyen az életünk és a családunk része, és miután mindent kiveséztünk, így megtudtam, hogy Bells édesanyja törvényesen nem is Jacob lánya, hogy Kedvesem sosem szeretett mást rajtam kívül, nyugovóra tértünk. Igaz, én nem akartam, de Jake-nek muszáj volt kipihennie az izgalmakat.

Sokáig győzködtem mire beadta a derekát, hogy a házban maradjon éjszakára. Nem akartam elengedni magam mellől egy percre sem! Talán nem kissé viselkedtem piócaként, de úgy gondoltam, hogy ennyi év távollét után attól, akit szeretek, érthető, és ha ezért bárki is elítél, akkor ítéljen, állok elébe. Felajánlottam hát neki, hogy aludjon nyugodtan a szobámban – persze egyedül –, de nem ment bele, inkább a nappali díványát választotta.

Ahogy néztem Kedvesemet, miközben megvetette magának az „ágyat”, ahogy néztem dagadó izmait, amik átsejlettek a testéhez tapadt pólón, elfogott a vágy, hogy olyat tegyek Szerelmemmel, ami talán még nem lett volna illő. Hiszen még csak alig fél napja, hogy visszatért hozzám, és köztünk azelőtt sohasem volt testi kapcsolat, némi „megőrülök érted” játszadozást leszámítva, holott mindig is vonzódtunk úgy is egymáshoz. Habár az is igaz, hogy kicsit sem érdekelt volna, mi illő és mi nem, ha konkrétan tudom, hogy Jacob is úgy érez még mindig irántam, mint érzett egykoron. Hogy ő is akar engem úgy, ahogy én őt. De nem tudhattam, hogyan érez, és gyáván féltem rákérdezni.

Arra kért, hogy menjek én is aludni, de úgy éreztem, én ma este képtelen lennék. Így úgy tettem, mint aki szót fogad, majd amikor már jó mélyen aludt – amit erős horkantásaiból tudtam –, visszalopóztam a nappaliba. Egész éjjel ott akartam maradtam vele, a fekhelye mellett térdepelve, hogy figyelhessem őt, azonban arra nem számítottam, hogy édes horkolásától – amit inkább szerettem, mintsem zavart volna – lassan elnyom az álom. Reggel tértem csak magamhoz, és mérhetetlenül boldog voltam, mikor Jacobot a díványon találtam, ezzel megbizonyosodva róla, hogy nem álmodtam az egészet, és hogy tényleg megtartotta a szavát, és nem hagyott újra magamra.

Aztán míg Jacob, hogy farkas étvágyát csillapítsa nekiesett a hűtő tartalmának, én is „megreggeliztem” – előtte persze a szüleim lelkére kötve, hogy ne engedjék el Jake-et sehova, míg vissza nem térek. Ki kellett szellőztetnem a fejem, hogy aztán rendbe tudjam tenni a gondolataimat. Két jávorantilop után felidéződtek bennem a régi emlékek, ami után végül a városba mentem.

Nem akartam őt megijeszteni, tudtam, hogy mi volt anyám esetében, és mi akkor, amikor a minap tudomást szerzett a Bellsszel történtekről. Ráadásul még csak most kaptam vissza, nem akartam, hogy bárki is közénk álljon. Még nem. Senki sem!

Jacob laza volt, nem olyan merev, mint egyesek, de velem mindig tisztelettudó. Kicsit apám és Emmett keveréke. Mindketten felnőttünk, érettebbek lettünk, az élet dolgaiban tapasztaltabbak – de persze akadtak kivételek. Egyrészt azt kívántam, hogy a kapcsolatunk olyan legyen, mint amilyen volt, mielőtt elment, másrészt viszont azt, hogy legyen sokkal mélyebb. Hogy annyi év múltán végre befejezhetjük, amit anno elkezdtünk.

Kicsit szégyelltem is magamat, amiért még csak alig egy napja volt, hogy visszajött, és máris az jár a fejemben, hogy ajtóstul rontok a házba. Szerettem, nem akartam semmit sem elkapkodni, de a hosszú vágyódás miatt, szerettem volna még jobban szeretni. Közelebbről… egész közelről. Most… azonnal!

Nem is csodáltam volna, ha megijed, én is azt tettem magamtól. Ám belegondolva, hogy hetvennégy év az milyen hosszú idő, még a mi fajtánknak is, máris nem tűnt olyan kétségbeesett, sőt mi több illetlen gondolatnak, ami az agyam leghátsó, rejtett kis zugából tegnap óta fokozatosan előrébb kúszott, lassanként kitúrva minden mást. Sokat vártam rá, hogy újra láthassam, hogy átölelhessem, hogy megcsókolhassam, ennek fényében pedig máris nem tűnt elkapkodottnak a gondolat.

– Jacob! – kiáltottam, mikor hazaértem. A rémület nyomban úrrá lett rajtam, amikor nem láttam a kocsiját a ház előtt.

– Mi a baj, Szépségem? – kérdezte értetlenkedve a meleg hangja. Jacob a konyhaajtóban állt.

– Jake! – Felragyogtam, amikor megláttam, és lerázva magamról a súlyt, melyet az ijedtség terhelt mellkasomra, odafutottam hozzá. A karjaiba vetettem magam, számat az övére nyomtam, melynek édes málna íze volt.

– Jó étvágyat! – vigyorogtam. Akkor kezdett enni, amikor elmentem. Azóta bő két óra is eltelhetett.

– Köszönöm. De mondd, mi a baj, miért üvöltöttél?

– Csak megijedtem… Megijedtem, hogy ismét elmentél – vallottam be szemlesütve, mire szorosan magához ölelt, majd gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókolt. Teljesen beleremegtem szája édes becézgetésébe. Így akartam maradni a végtelenségig. Ajkaink tüzesen forrtak össze, karjai keményen tartottak, izmos teste pedig már-már hozzám tartozott. Semmi okom nem volt rá, hogy elengedjem. Illetve mégis! Beszélni akartam vele. – Ha befejezted az evést, szeretnék veled beszélni.

– Befejeztem, mondd!

– Tényleg fejezd be nyugodtan, és utána sétálhatnánk egyet, vagy talán… – Eltöprengtem.

– Talán? – vonta fel kérdőn szemöldökét.

– Emlékszel, hogy régen mindig versengtünk, hogy ki a gyorsabb? – kérdeztem felidézve a régi szép időket.

– Megint veszíteni akarsz? – Mosolya csintalan volt.

– Azt hiszed, hogy még mindig le tudsz győzni? – kérdeztem vissza pimaszul.

– Azt! – felelte, és egy csókot lehelt a számra, de még mielőtt elhúzódhatott volna, fogaim közé csippentettem alsó ajkát és finoman ráharaptam, ahogyan azt régen is tettem egynéhányszor. Majd kicsorduló karmazsin vörös vérét felitattam nyelvemmel. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz semmi baja, máskülönben nem is tettem volna. Gyorsan gyógyult, így miután megnyaltam, és ő kérdőn, de cseppet sem haragosan, inkább játékosan rám nézett, már nyoma sem volt az apró harapásnyomnak. – Látom, erre még emlékszel – vigyorgott, hüvelykujjával megtörölve ajkam. – Akkor versenyzünk?

– A nyugati cédrusoknál várlak, a cél pedig legyen a kispatak, ha még emlékszel, hogy hol van – incselkedtem. Egészen közel hajoltam hozzá, kissé pipiskedve, mintha egy újabb csókot akarnék váltani vele, aztán amikor előremozdult, hogy száját enyémre tapassza, hirtelen hátat fordítottam neki és kisiettem a házból. A verandán állva még hallottam méltatlankodó, morgó sóhaját, ami biztosított róla, eléggé felingereltem a játékhoz, majd a cédrusokhoz mentem, hogy bevárjam.

Két perc sem telt bele és megjelent. Rozsdabarna csapzott szőrén megcsillant a pislákoló nap sugara. Mellém lépett és hatalmas fekete szemeivel végigmért, mintegy kérdezve; Te ebben jössz?

– Ebben is le tudlak győzni – feleltem. Feszülős farmer volt rajtam, egy szál pulcsi és magassarkú combcsizma. – Háromra indulunk – mondtam. – Egy… – számoltam még mindig őt nézve, aztán előrefordítottam a fejem, és kicsit csaltam. – Három! – kiáltottam el magam, és már neki is iramodtam. Jake ismét méltatlankodva felmordult, aztán meghallottam a tappancsok sűrű dobogását a hidegtől kemény talajon. Azonban még így sem tudtam túl sok előnyt szerezni. Szeretett farkasom éppen akkor készült átlendülni a háztól nem messze lévő folyó felett, amikor én földet értem annak túlpartján.

Ismét nekilendültem, és vissza sem nézve futottam a megbeszélt cél felé. Úgy tűnt, én vezetek, és már nem volt messze a cél, így engedélyeztem egy rövid pillantást hátrafelé, csakhogy Jacobot sehol sem láttam. Tudtam, hogy nem eshetett baja, mégis, furcsa érzés kerített hatalmába. Tovább rohantam, de az érzés minden méterrel fenyegetőbb lett.

Mikor a távolban megpillantottam a kis patakot, melyet célul tűztem ki, győzelemittas mosoly terült szét az arcomon, de akkor Jacob minden figyelmeztetés nélkül felbukkant. A fák között cikázva oldalról rohant felém, majd ért el egyetlen ugrásával. Rám vetette magát és leterített, mint áldozat a prédáját. Gurultunk néhány métert, majd fölém magasodott, és most az ő arcán – pofáján – terült szét a győzelemittas vigyor.

– Jól van, te győztél! Megint te győztél – ismertem el a vereségem, ami igaz, bántotta az önérzetemet, de nem szült haragot köztünk. Sosem tette, és ez nem változott.

Különösen szerettem Jacobbal olyankor együtt lenni, amikor farkas alakban volt. Emberként is szívesen voltam vele, de ilyenkor olyan volt ő nekem, mint egy hatalmas kiskedvenc, mégis a legnagyobb biztonságban éreztem magam mellette, és a legboldogabbnak. Az emlékek és az elfojtott érzések hirtelen, és egyszerre törtek rám. Képtelen voltam megregulázni őket, és a vágy visszafordíthatatlanul elöntött.

Kedvesem mintha csak megérezte volna, szelíden rám fújtatott, hogy magára vonja a figyelmemet. Hatalmas, feketén csillogó szemei a tekintetemet keresték. Szerettem volna, ha most emberként van jelen, de aztán arra jutottam, hogy így talán könnyebb lesz beszélnem vele. Bevallanom dolgokat, amiknek már csak a gondolatától is pírba futott az arcom.

– Ha veled vagyok, mindig különlegesebbnek és szerencsésebbnek éreztem magam másoknál – kezdtem egy őszinte vallomással, bundáját simogatva, szemeibe mélyedve. – Úgy hiszem, csak keveseknek adatik meg az, ami nekünk. A mi szerelmünk nem egy kis, a mi szerelmünk több nagy akadályt legyőzött már. Olyan erős és elpusztíthatatlan, ami ritka kincs a világban. Ez éltetett mindkettőnket születésünktől fogva, még ha nem is tudtunk róla. És ez adott erőt, hogy kitartsunk, amikor elszakítottak bennünket. Ennek köszönhetjük, hogy most újra együtt vagyunk, úgy, mint régen. – Tenyeremet szőrös pofájára simítottam, amibe nedves orrát dörgölve úgymond csókot nyomott. Kissé feljebb emelkedtem, hogy én is adhassak neki egyet, de elhúzódott, a bokrok felé nézve.

– Jake, beszélni szeretnék veled valami… valami fontosról. Úgy hiszem, felesleges lenne tovább várni vele – mondtam kissé habozva, de ő továbbra is az iménti hely felé pillantgatott. Aztán rájöttem, hogy mit akar, és megállítottam, még mielőtt otthagyhatott volna, hogy visszaváltozzon.

A könnyebbség kedvéért most így akartam vele beszélni, ezért amint arrébb mozdult, gondolkodás nélkül kinyúltam a hátsó lábához erősített fekete nadrágért, amit kirántva a bőrszíjból aztán a hátam mögé rejtettem, mielőtt visszahanyatlottam volna a hóba. Jake amikor ráeszmélt mit tettem, egy szúrós pillantást küldött felém, majd szelíd bosszúsággal fújtatott egyet, mint aki ezzel azt akarja mondani; Add vissza!

– Sajnálom Jake, de én most így szeretnék veled beszélni – feleltem, hogy megértse tettemet. Aztán kinyúltam és erősen megragadtam a fölém magasodó farkas nyakánál a szőrt, így vontam közelebb magamhoz. A kezeimre pillantott, elidőzve balomon, melyen most is viseltem az egykor tőle kapott, tekervényesen font Quileute féle jegyajándékot. – Sosem vettem le, egy percre sem! – A szemeiből láttam, elmosolyodott, majd éreztem, ahogyan izmai ellazulnak, várva, hogy hozzákezdjek mondandómhoz. Nagy levegőt vettem. – Igaz, még csak alig, hogy visszatértél, és tudom, hogy még annyi megbeszélnivalónk lenne, de mindenekelőtt valamit tudnod kell. – Láttam rajta, hogy megijesztettem rejtélyességemmel, így gyorsan folytattam. – Mindketten hosszú időt vártunk a másikra. Több mint hetvennégy évet kellett egymás nélkül töltenünk, és hát lássuk be, előtte nem volt valami „szabad” a kapcsolatunk – fintorogtam. – Sok időt elvesztegettünk, szóval talán nem tűnik majd neked sem korainak, amiről beszélni szeretnék. Arról, hogy az elmúlt évek alatt nem csak a szerelmem nem szűnt meg, sőt nem is csappant meg irántad, hanem a… a… – habogtam, nyöszörögtem, majd ismét mélyet lélegeztem, hogy folytatni bírjam. Aztán mélyen a szemeibe néztem, és attól, amit ott láttam, ajkam bátrabban képezte a szavakat. – Még mindig ugyanolyan tűz gyúl a testemben, és az apró szikrák is épp úgy megvannak, mint régen, amikor csak hozzám érsz. – A vágy, mely átjárta a testemet, csak még inkább bátorsággal töltött meg. – Szűziesnek nyilvánított kapcsolatunk nem mindig volt az, a néha elkalandozó kezeknek köszönhetően – nevettem aprót. – Védelmezőmből barátom lettél. Barátból aztán szerelmesem, de még mielőtt valami sokkal több lennél, szeretném, ha az életünk egybefonódása előtt, a lelkünk után először a… testünk is eggyé olvadna, ahogyan annak már rég itt lett volna az ideje – mondtam szemlesütve. Nem épp könnyen beszéltem ezekről a dolgokról, főleg nem úgy, hogy közben úgy éreztem magam, mint aki azt követeli Jacobtól, hogy adja oda az erényeit, az enyémeket pedig vegye már el végre valahára.

Nem figyeltem, és Jake az orrával finoman megbökött. Alig mertem vallomásom után a szemeibe nézni. Habár nem olvashattam a gondolataiban – néha igazán sajnáltam, hogy nekem nem adatott meg apám képessége –, de mégis úgy éreztem, jól tudom, hogy mire gondol éppen.

– Jól tudom, hogy mi volt régen, és az igen is valaminek a kezdete volt, még ha csak játszadozásnak is tűnik ennyi év távlatából, nem pedig bátortalan próbálkozásnak. A körülmények miatt alakult minden úgy, ahogy. – Jacob alig hallhatóan felmordult, és tudtam, hogy az apámra gondol éppen. – Azt hiszed, hogy az apám nem olvasott tegnap, vagy ma reggel a fejedben? – rándult meg kérdőn szemöldököm. – Ő még talán jobban is tudja, hogy mit érzel irántam, mint én. Előle nehéz bármit is elrejteni. Még én sem voltam képes ma, de nem szólt semmit. Ha nem is tudott még mindig igazán megbékélni a kapcsolatunkkal, annyi biztos, hogy belátta már, egymás nélkül nem létezhetünk, és hogy ami el van rendelve, az ellen még ő sem tehet semmit. Ne feledd, a mi szerelmünk jó előre elrendeltetett! – mosolyogtam, amiért minden szavammal csak azt igazoltam be, hogy Jacobnak és nekem igenis együtt kell lennünk, még ha nem is akarnánk önszántunkból, akkor is. Hogy a szerelmünk testi beteljesülése is épp oly elengedhetetlen, mint a lelki. Még ha most még korai lett volna, és emellett nem is álltunk készen arra, hogy a bevésődésnek eleget tegyünk, és összehozzunk egy különleges, de talán mindenkinél erősebb, nemesi génekkel megáldott utódot a következő nemzedéknek.

Jacob ismét felmordult, de most erélyesebben, és a fájdalommal sem törődve kirántotta magát az ujjaim szorításából – így némi szőr a kezemben maradt. Megint csak tudtam, hogy mire gondol, még mindig jól ismertem. Ha ember lett volna, azt vágta volna éppen a fejemhez, hogy a szerelmünk beteljesülésének miféle „súlyos” következményei lennének. Hogy micsoda meggondolatlanság lenne nekünk, kettőnknek gyereket vállalnunk, hiszen ő háromszorosan is félvér lenne, ahogyan azt nemrégen Nahuel is felhozta. Tudtam, még arra a nótára is újra rázendítene; hogy ő látta anyám szenvedését, és átélte a születésemet, ami a legtöbb filmművészeti díjjal kitüntetett horror vagy thriller filmnél is vérfagyasztóbb volt. Nem bírtam tovább elviselni a morgását, és ismét közelebb vonva magamhoz egy apró csókot leheltem nedves orrára.

– Ne aggódj Szerelmem, Nahuel nővérei már mind szültek. Az ő esetük teljesen más volt, mint anyámé, ebből pedig következik, hogy az enyém is más lesz. De ezzel még most ne törődjünk. – Kérdőn magasba szökött a szemöldöke. Még közelebb vontam magamhoz, úgy súgtam neki oda a választ, mintha az erdő kellős közepén bárki is meghallhatná azt. – Félig-meddig emberek vagyunk, így vannak olyan dolgok, amiket elővigyázatképpen megtehetünk. – Lassan a farmerem zsebébe csúsztattam a kezem. Végigkövette a mozdulatot, ahogy előhúzom az egyik ilyen elővigyázatra szolgáló dolgot. Tágra nyíltak így is hatalmas gombszemei. – Semmiféle veszély nem fenyeget minket, vagy legalábbis nem olyan, amelyet ne tudnánk megoldani közösen! – Sem Nahuel, sem a Volturi, de még csak a saját gyermekünk majdani léte sem jelentett olyan veszélyt, amitől ha együtt vagyunk, félnünk kéne. Ezt Jacob is belátta, és lemondóan fújtatva sóhajtott. – Hidd el, apám meg fogja érteni, hogy miért nem vártunk az esküvőig – mondtam vigyorogva, miután eszembe jutottak Jake egykori szavai. Gyönyörű vagy, Szerelmem, és ha eljön az ideje, ígérem neked, elveszlek, ahogy azt a tisztesség megköveteli, és akkor majd apádnak sem lehet egy rossz szava sem.

Míg Jacob tekintete üressé vált, ahogy a gondolataiba merült, lassan nekifogtam levetni magamról a krémszínű pulóvert, de észrevette és orrával félrelökte a kezem.

– Ne aggodalmaskodj már annyit! – vetettem oda neki. – A kockázat minimális, amellyel együtt lehetünk. Ameddig mind a ketten úgy nem szeretnénk, nem lesz harmadik személy az életünkben. A Volturi pedig ha tudomást is szerez rólunk, nem lesz oka, sem indoka, hogy felkeljen ellenünk. Hiszen ha lenne, már nem élnénk. – Erre mindkettőnk ajka erőteljesen megrándult. – Kérlek Jake! – kezdtem lány hangon, tekintetem övébe fúrva. – Több mint hetven éve várunk erre a pillanatra, és annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy igazán megérdemeljük a teljes boldogságot. De jó, ne felelj azonnal! – emeltem fel mutatóujjam, mire értetlenül összeráncolta a szemöldökét. – Adok egy kis időt. Elszámolok százig, utána viszont kérni fogom a választ – magyaráztam, és lehunyva a szememet nekifogtam a számoláshoz.

Nem kapkodtam, lassan ejtettem ki magamban az egymást követő számokat, hogy legyen ideje átgondolni, mit is akar. Bíztam benne, hogy ő is épp úgy epekedik utánam, mint én őutána. Hogy bár azt hittem, ajtóstól rontottam a házba, az az ajtó nem is volt bezárva. Aztán valahol hetvennél megéreztem a meleg ajkakat a nyakamon. Jacob fölöttem tornyosult, már emberi alakjában. Sötét tekintetével engem figyelt, végigcirógatott vele.

– Quo pot! Nayeli Nessie!

– Nayeli Jacob! Que Quowle! – leheltem boldogan mosolyogva, majd lehúztam magamhoz egy csókra. A férfi, akit szerettem döntött…

~*~*~*~

„A sorsunk eleve meg van írva, csak nem tudunk róla.

Ez egy hosszú út, aminek a kezdetén test és lélek eggyé válik.”

Sötét volt, és mégis meleg, otthonos. Halkan hallottam csak a horkolást, mégis felébresztett. Olyan távolinak tűnt, és mégis olyan közel volt. Aludni akartam még egy kicsit, mielőtt mozgolódni kezdene körülöttem a világ. Lehunytam hát a szemem és a színes, barátságos fények lassan újra álomba merítettek.

_____________________________

*Quo pot jelentése Szerelmem

*Nayeli jelentése Szeretlek

*Que Quowle jelentése Maradj velem örökre

(Jacob és Nessie Quileute nyelven mondják ezeket.)

 „A legszebb szavakkal, a szeretet legkivételesebb szavaival telefesthetsz egy könyvet. De ez a közelébe sem érhet soha annak a szerelem-érzésnek, amit én érzek a farkasom iránt. A szavak soha nem írhatják le azt, amit érzek iránta.”

 Jacob autója, egy Citroen C-Crosser.