NS – Shine – 19. fejezet (Ízelítő)

Sziasztok!

Tudom, hogy ki fogtok nyírni – és részben jogosan –, de egyelőre csak ennyivel szolgálhatok, sajnálom!

Magyarázat? Tisztában vagyok vele, hogy felesleges, így csak annyit mondok, hogy nézzetek ki az ablakon…

Ugye milyen gyönyörű az idő, milyen meleg van? Én is elcsábultam, így ezt a hétvégét sem töltöm gép előtt, ami annak fényében, hogy nem lettem kész az új résszel azt jelenti, hogy csak jövő hét elején kerül fel a teljes 19. fejezet.

Ne haragudjatok, de örülök, ha egy kis időt el tudok tölteni a szabadban. Viszont azt megígérem, hogy viszem magammal az eddig megírtakat, hogy folytathassam. Remélem, a fotoszintetizálás segít majd a fáradt agysejtjeimen. :P

Még egyszer elnézést, hogy így alakult, de ha vámpírokat akarok látni napfényben, ahhoz ki kell mennem a természetbe. XD Tegyetek ti is így! ;)

Szép, napsütésben gazdag napokat kívánok, és persze jó olvasást az ízelítőhöz!

Pusz, Krisz

u.i.: Ha lenne bármilyen észrevételetek, elméletetek, gondolatotok, akármi és azt megírnátok, annak nagyon örülnék, mert ki tudja, miből merít aztán ihletet az elmém. :)

19. A 17. NAP

A RÉMÜLET ELEMI HULLÁMMAL SÖPÖRT VÉGIG RAJTAM. Teljesen ledermedtem, így a takarót is csak pillanatokkal később kaptam magam elé, miután a tüdőm és az agyam újra oxigénhez jutott. Szaporán véve a levegőt a falig húzódtam, minél messzebb a karmazsinvörösen vizslató tekintetek elől.

A két vámpír nagyon ismerős volt, de még ismerősebb a sötét köpeny, amit viseltek. Félelmet keltő, és egyben tekintélyt parancsoló volt. És habár a benne rejtőzőkkel való személyes találkozást mindezidáig szerencsésen elkerültem, az ismereteim fényében mégis magabiztosan mertem volna állítani, hogy Alec és Dimitri néz velem farkasszemet. Edward sokat és részletesen írt a „könyveiben” a Volturiról. Olyan élénken, hogy most a két vámpírtestőr régi ismerősként köszönt vissza.

– Öltözz! – Dimitri hangja sürgetően, ellentmondást nem tűrően harsant fel hirtelen. Összerezzentem.

– Mit… Mit akartok? – próbáltam megtudakolni remegő hangon.

– Öt percet kapsz, azután… - Váratlanul elhallgatott, én pedig kimondottan örültem neki, hogy nem fejezte be. Egy pillanatra lehunytam a szememet. A könnyeimmel küszködtem, nem akartam, hogy a félelmen túl még a gyengeséget is lássák rajtam. Erősnek kellett lennem, vagy legalábbis annak mutatnom magam ahhoz, hogy ezt a találkozást élve megússzam.

– Hol van Edward? – keményítettem meg a hangom, hogy ne remegjen a kérdés feltétele közben. Tudnom kellett, hogy épségben van-e.

– Az téged ne foglalkoztasson, így se, úgy se tudna segíteni rajtad. Öltözz! – bökött állával Alec a ruhásszekrény felé. Bár biztos nem lehettem benne, de a szívem azt súgta, Edward jól van és biztonságban. Ellenben mi…

Húzni akartam az időt, de ahogy újra kinyitottam a számat, Dimitri a fél ruhásszekrény tartalmát az ágyra zúdította, hát jobbnak láttam már csak a fiam érdekében is engedelmeskedni. Gyorsan magamra kaptam egy pólót és farmert, aminek begombolásánál elidőztem kicsit. Nem is értettem, Edward hogy nem vette észre mennyit híztam, csakhogy a jelenlegi helyzet nem volt épp megfelelő arra, hogy örüljek annak, amit ez nagy valószínűséggel jelentett.

Míg öltözködtem az agyam egy menekülési terven gondolkodott. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit. Hiszen nem lehet, hogy mikor végre ennyire közel a teljes boldogság, egy csapásra vége legyen az életemnek. Nem tudtam másra gondolni, minthogy Aro mégsem fogadta olyan jól a levélben írtakat, és kijátszva Alice-t máris bosszúhadjáratot indított ellenünk. Egy icipici egérnek éreztem magam, akit az éhes macskák beszorítottak a sarokba. És habár az egyedüli esélyt jelenleg abban láttam, hogy Szerelmem váratlanul megjelenik, valahol mégsem szerettem volna, hisz akkor miatta is még jobban aggódhatnék.

– Fogd az útleveled, és gyere! – mordult rám ismét Dimitri, látva megint lelassítottam, hogy húzhassam az időt.

Az éjjeliszekrény fiókjában ott voltak mindkettőnk papírjai Edwarddal. Tudtam, ha visszatér a szigetre és nem talál itt, képes lenne akár az óceán fenekét is átkutatni értem. Valahogyan üzenetet kellett, hogy hagyjak neki, hát egy hirtelen jött gondolat hatására lecsatoltam a csuklómról a családi címeres karkötőmet, amitől önként sose válnék meg. A fiókban az útlevelek mellett ott volt az egyik könyv is, amibe a családi történeteket jegyezte le Szerelmem. Csak azért hoztam magammal, mert ebben írt a Nessie-vel való várandóságról, most viszont épp kapóra jött, lévén, hogy ebben volt szó Irináról és a Volturi „támadásáról”. Gyorsan, észrevétlenül fel is lapoztam a könyvet, majd a megfelelő oldalt bejelöltem a karkötőmmel, végül kivéve az irataimat nyitva hagytam a fiókot.

A dokknál egy kis hajó állt, ami átvitt bennünket az Isabela-szigetre ahonnan aztán egy magángéppel mentünk tovább. Azt eddig is tudtam, hogy a vámpírok sok mindenre képesek, ahogy azt is, hogy a Volturinak az emberek világában is van hatalma, de hogy valójából mekkora, az meglepett mikor szembesültem vele. Senki meg sem kérdezte, hogy hova megyünk, még csak felszállási engedély sem kellett. A repülőgépről is kiderült, hogy a Volturi tulajdonában áll. Menekülni nem volt értelme, Alec azonnal megbénított volna, ha megpróbálom. Nem véletlenül ő és Demetri jöttek el értem – aki tudomásom szerint nyomkövető volt –, már csak azt nem tudtam, hogy mi a tervük velem.

A repülőút hosszú volt és fárasztó, minthogy egy percre sem mertem lehunyni a szemem. Az agyam egy ideig még mindig valamiféle menekülési terven kattogott, Alec képessége ellenére is. Aztán a tudatom reálisabb fele fokozatosan átvette a hatalmat a gondolataim felett és rájöttem, hogy itt már csak egy csoda segíthet.

Már virradt, mikor a gép ablakából megpillantottam a zöldellő toszkán tájat. Egy erdő szélén húzódó leszállópályán landoltunk, ahonnan az utunk a dombok között rejtőző régi templom pincéjébe vezetett. Meglepő volt, hogy az ősi alagút teljes hosszában kivilágított és tiszta volt, mintha csak folyamatosan gondozva és használva volna. Kimerült voltam, de tartottam az elrablóim sietős lépései diktálta ütemet. Már nem tudtam, és nem is mertem gondolkodni, csak szótlanul haladtam a végeláthatatlannak tűnő földalatti járatban, ami egyenesen a középkori várba vezetett minket. A Palazzo dei Priori évszázadok óta nyújtott otthont a Volturinak, és én mindennek a kellős közepén álltam épp. Hideg és barátságtalan volt minden. Fény is csak a magasba törő kőfalakba vágott vékony réseken keresztül jutott be. Elbambultam egy fél pillanatra, ami iránti rosszallását Dimitri torokköszörüléssel fejezte ki, aztán hangos léptek zajára lettem figyelmes.

– Húgom! – köszöntötte Alec az érkezőt. Az ördögi ikrek másik tagjának az alacsony termet és a gyermeki vonások ellenére is tekintélyt parancsoló volt a megjelenése. Jane unott képpel végigmért.

– Ne várakoztassuk tovább! – szólalt meg végül gyerekesen vékony hangján, majd elindult mi pedig követtük.

A hosszú, zord kőfolyosó végén egy hatalmas szárnyas ajtó terpeszkedett. Minden idegszálam pattanásig feszült, és egész testemben remegni kezdtem a félelemtől, ahogy egyre közeledtünk felé. A súlyos ajtó először nyikorogva kinyílt, majd miután mind beléptünk rajta ugyanolyan hátborzongató csikorgással be is zárult mögöttünk. Nagyot nyeltem az óriási, trónszerű székek láttán. Innen már nem volt menekvés! Senki sem védhetett meg a biztos haláltól, ha csak épp én magam nem tudok tenni ellene. Ki kellett ötölnöm valamit, bármit, mégpedig azonnal, hogy megóvjam mind a magam, mind a gyermekem életét. A babámra gondoltam, aki nem tehet semmiről, noha az én bűnöm is csak annyi volt, hogy szerelembe estem egy vámpírral. De a fiam még ennyiről sem tehet, és mégis halál várt rá, még mielőtt megszülethetett volna. A torkomat vasmarokkal szorongatta a sírás.

Az agyam eszeveszettül kattogott. Míg fogvatartóim egymással diskuráltak a trónteremben, én azt próbáltam kitalálni, mivel is győzhetném meg Arót, hogy hagyjon életben, és persze engedjen el. Csakhogy még azt sem tudtam, hogy miért hoztak ide, bár az az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem azért, mert személyesen szerették volna kifejezni a gratulációjukat. Aztán mikor már éppen körvonalazódni látszott a fejemben egy alkugondolat, amivel – ismervén Aro gyengepontját - jó eséllyel legalább a fiam biztonságáról gondoskodhatnék, egy oldalsó ajtó kinyílt, ám legnagyobb meglepetésemre nem az lépett be rajta, akire számítottam.

– Caius? – meredtem rá döbbenten. – Hol… Hol van Aro? – Nem tudtam honnan, de éreztem, hogy valami nincs rendben.

– A fivérem jelenleg nem tartózkodik a város falain belül, be kell hát érned velem – felelte azzal a fajta vigyorral az arcán, ami semmi jót nem ígért.

Éreztem, ahogy minden vér kiszállt belőlem, ahogy a kétségbeesés két kézzel a reménytelenség sötétje felé kezdett taszítani. Aro távolléte az alku lehetőségének teljes megsemmisülését jelentette, és nem csak azét…