Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - 2. fejezet

Sziasztok!

Először is nagyon örülök, hogy sokatok tetszését elnyerte ez a történetem is. Valamint külön köszönöm, hogy többen még véleményt is írtatok, a biztató szavakat nem is említve. Nem könnyű egy teljesen saját történetet megkedveltetni másokkal, így nagyon jó érzés tudni, mit gondoltok. Még egyszer köszönöm! :)

De nem szaporítom tovább a szót, inkább Alex után ismerjétek meg Mirát is kicsit jobban, akinek életét sok szörnyűség övezi.

És ne feledjétek, egyetlen mosolyotokkal boldogságot csalhattok mások szívébe. ;)

Jó olvasást kívánok a történet folytatásához! :)

Pusza, Krisz

2.

Tehetetlenség

Mira

– Hogy érzi magát? – érdeklődött egy hang. Hosszú ideje az első, ami a néma sötétség állóvizét felkavarta.

Nem Alessia könnyed szopránja volt, és nem is tűnt ismerősnek, hát kilestem szemhéjam súlyos terhe alól. Egy fiatal, húszas évei végén járható, világosbarna hajú, fehér köpenyes, nyakában sztetoszkópot viselő férfi meredt rám nagy zöld szemeivel.

– Jó reggelt! Hogy érzi magát? – kérdezte halovány mosollyal ajkán.

– Kábán – nyögtem rekedtesen, kiszáradt torokkal. A légzés is nehezemre esett, mintha csak satuba fogták volna a tüdőmet.

– Vizet? – Bólintottam.

Óvatosan feltornáztam magam ülő helyzetbe és ittam pár kortyot. Olyan erőtlennek és nehéznek éreztem a testem.

– Fel kell tennem néhány kérdést. Először is tudja, hol van? – tette fel az elsőt.

– Egy kórházban? – Némileg kérdő volt a hangom. Reméltem, hogy valóban ott vagyok, és nem máshol. Mondjuk egy szanatóriumban, egy olyanban, ahova a bolondokat dugják. Azok után, ami történt, el tudtam képzelni, hogy rám fogták, megőrültem. Habár a kórház valószínűbbnek tűnt, tekintve, hogy beszedtem egy rakat altatót, csak hogy ne fájjon többé semmi. Kétségbeesett lépés volt a tehetetlenség miatt, de akkor jó ötletnek tűnt örökre elaludni.

– Milyen évet írunk?

– Kétezer-tizenegy – válaszoltam sóhajtva. Csak még inkább fárasztottak ezek a bugyuta rutinkérdések. Hol vagyok, milyen évet írunk, melyik hónap van, ki az elnök és mi a nevem. – Mirabella Corello – feleltem reflexszerűen, ahogyan a többire is. Az iszonyatosan hasogató halántékomat masszíroztam.

A fiatal doktor – a névjegytábláját nem sikerült elolvasnom – a kezében tartott papírokra bámult pár pillanatig, majd rám emelte kérdő tekintetét. Furcsán méregetett és ez cseppet sem tetszett.

A fejemben örvényként kavarogtak a kérdések. Egyáltalán hogy kerültem ide? Hol van Alessia? A nagyi már biztosan észrevette, hogy eltűntem. Nagyon aggódhat már miattam. És Gino? Vajon tudja, hogy mi történt? Ő tudja az igazat? Biztosan nagyon dühös rám, de vajon mit tenne, ha ő találna rám hamarabb?

– Mirabella Corello? – kérdezett vissza olyan hangsúllyal a férfi, amitől ráncba szaladt a homlokom. Értetlenül néztünk egymásra, én kicsit még kótyagosan, ő zavarodottan. – Elnézést, de a kórlapján az áll, hogy az ön neve Annabelle Scarfo.

Úgy éreztem, az összes vér kifutott belőlem. Az ájulás határán szédelegve éreztem magam, alattam a tátongó mélységgel, mely sötéten kacagva várja, hogy elmúljon a szerencsém, ami eddig távol tartott tőle, hogy magába szippanthasson. Majdnem biztos voltam benne, hogy Alessia hozott be a kórházba, és azért adott meg hamis nevet, nehogy rám találjanak. Vagy legalábbis ne lehessen olyan könnyen. Mert arról mindketten szentül meg voltunk győződve az első pillanattól fogva, hogy keresnek, és ha megtalálnak, elintézik, hogy még csak véletlenül se kotyoghassam el, amit megtudtam.

Aggódtam Alessiáért, hisz a legjobb barátnőm, és azzal, hogy hozzá menekültem bajba sodortam. Ahogyan most is bajban voltam már megint, vagyis inkább még mindig. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm innét, még mielőtt értesítik a családomat, vagy azok, akik keresnek, rám akadnak.

– Jól érzi magát? – kérdezte a doktor, ahogy a szívritmusomat figyelő műszer sűrű pittyegésbe kezdett.

Mialatt kifelé igyekeztem a kórházból – ahol kiszolgáltatottnak éreztem magam, akire bármikor rátalálhatnak –, elmémben újra lejátszódott az ébredésem utáni néhány perc.

– Taxit? – szólított meg egy bőrkabátos alak odakint. Az épület tövében toporogva próbáltam mielőbb eldönteni, merre tovább.

– Köszönöm, nem – feleltem és körbenéztem. Nem gondoltam én ezt át rendesen, de el kellett tűnnöm innét. Csakhogy egy centem sem volt, és azt se tudtam, hova mehetnék, mert Alessiához vissza biztosan nem. Így is csak imádkozhattam, hogy ne essen semmi baja miattam.

– Elviszem szívesen a kisasszonyt, ahova csak kéri – makacskodott a férfi.

– Kösz, de nem – mondtam határozottan. – Merre találok egy telefonfülkét?

– Minek telefonálna, ha itt áll a taxim nem messze. Látom, hogy siet, én elviszem. Jöjjön! – kulcsolódtak rá ujjai az alkaromra, amitől ideges lettem.

Nem akartam hangoskodni, felhívni magamra a figyelmet, hiszen ki tudja, hol lehetnek emberei, akik talán most mind rám vadásznak. De nem tűrhettem, amit ez az alak művelt velem. Megfogadtam, hogy soha többé nem engedem egy férfinak sem, hogy erőszakos legyen velem, hogy akaratom ellenére rákényszerítsen valamire.

– Vegye le rólam a kezét, míg szépen mondom – préseltem ki magamból fél higgadtan. Állkapcsom megfeszült, kezem ökölbe szorult, lassan kezdtem magamban tízig számolni. Szerencsére az évek során megtanultam magam megvédeni, elég jó tanáraim voltak, amolyan keménykötésű, a sötét utcák gyermekei. Nem kéne mást tennem, mint kicsavarni a csuklóját, először orrba nyomni, majd tökön rúgni, hogy míg kislány hangon visít a fájdalomtól gyorsan leléphessek.

– Kérem – emelte fel a kezét. Látszott, hogy már cseppet sincs jó kedve. – Akkor jön, vagy sem? – kérdezte sürgetőn és mogorván.

– A hölgy azt mondta, hogy kopj le, szóval húzz el! – mordult rá a fickóra váratlanul egy ismerős-ismeretlen.

– Bunkó! – morogta a pasas, de tovább állt.

– Nem hinném, hogy taxis, bűzlik a piától – jegyezte meg a férfi, aki az imént nekem jött a folyosón.

– Nekem is volt egy ilyen érzésem – helyeseltem. – Kösz!

– Nincs mit – villantott rám egy mosolyt. – Az előbb úgy elrohantál, időt sem hagytál a bemutatkozásra. A nevem Alex Cartwright.

– Még egyszer kösz – mosolyogtam vissza, de nem fogadtam el a felém nyújtott kezet. Persze kapcsolt.

– Bocs, ha az előbb odafent megbántottalak. Esetleg segíthetek valamiben?

– Boldogulok – vágtam rá és elfordultam. Nem értettem, hogy miért hiszik azt a pasik, a nőknek mindig és mindenkor szükségük van rájuk, holott ők azok, akik még a gatyájukat se találnák meg nélkülünk, ha a szemüket szúrná is ki. Habár jól belegondolva, épp arra készültem, hogy egy haver segítségét kérjem. Nem tudtam, kihez-máshoz is fordulhatnék. J.J. volt az utolsó reményem, még ha nem is tartottam teljesen jó ötletnek őt és a bandáját belekeverni ebbe az egész szarságba.

– Tessék. – Váratlanul valami meleg borított be. A zakója volt, amit a vállamra terített. Nincs kimondottan hűvös, hiszen már beköszöntött a tavasz, de még meleg sem, ráadásul felül csupán egy szál lenge blúzt viseltem, amiben Alessia behozott.

– Lovagias gesztus egy nőcsábásztól – jegyeztem meg ironikusan.

– Úgy gondolod, az vagyok? – Bár elfojtotta vigyorát, hogy komolynak tűnjön, láttam, élvezi a helyzetet. – Nos, lehet, hogy kicsit jobban szeretem a szépet, de attól még bunkó nem vagyok, hiába mondta rám az ürge – célzott az áltaxisra. Szoknyabolond vagy sem, nem tűnt erőszakosnak – az említett fickóval ellentétben –, és legalább nem próbálta tagadni a nyilvánvalót, ettől pedig máris jobb fejnek látszott.

Sötét, drága öltönynadrágot viselt, melynek zsebébe mélyesztette kezét. Nyakkendőt nem viselt, fehér ingének felső két gombja pedig nyitott, mely alól kilátszott barna, rövidre vágott hajához hasonló sötét árnyalatú mellkas szőre. Nagyon lezser külsőt kölcsönzött ez neki. De leginkább intenzív sötétkék szeme ejtette rabul tekintetem, ami egyenesen az enyémbe mélyedt.

– Elvihetlek egy darabon? – ajánlotta fel. Ez épp kapóra jött, ideje volt tényleg eltűnnöm innét, mielőtt a kórházakat kezdik járni, és rám akadnak, mégis haboztam. De nem azért, mert tartottam tőle, hogy megpróbálna leteperni a kocsi hátsó ülésén. A nőfalók a könnyű prédára utaznak, akikért nem kell megdolgozni, elég pár bók. Ráadásul nagylány vagyok, meg tudom magam védeni, csak épp nem voltam teljesen biztos abban, hogy bízhatok-e benne. Bár nemigen néztem ki belőle, hogy egy lenne közülük, akinek az a feladata, hogy visszavigyen. Ahhoz túl… jófiúnak tűnt. Mégis mérlegelnem kellett a helyzetet, a bizonyos egy százalék miatt, ami mindig, mindenhol fennáll.

– És, merre mész? – kérdeztem, miután beszálltunk a nagyon fekete kocsijába és ráadta a gyújtást. A kisebb kockázat vállalása mellett döntöttem.

– Vissza Manhattanbe. Csak látogatóba voltam itt. Na, és te? Meddig vihetlek? – sandított rám, miközben kifelé hajtott a parkolóból.

– Manhattan jó lesz – válaszoltam. Minél messzebbre kerülök Maine-től, annál nagyobb eséllyel érem meg a holnapot.

– Rendben – felelte egyszerűen. – Hosszú utunk lesz, szóval, ha gondolod, beszélgethetnénk. Elmondhatnád mondjuk, hogy miért voltál a kórházban. – Nem igazán fűlött a fogam a bájcsevegéshez, de nem tágított. – Még a neved sem tudom, pedig a kocsimba is beengedtelek – mondta némileg szemrehányóan, amiért csendben voltam.

– Mirabella C… – Oh, hogy a jó francba! Oda kellett figyelnem, nem lett volna szerencsés ismét az igazat mondani valakinek. Sose bízz senkiben, már igazán megtanulhattam volna. – Scarfo. Mirabella Scarfo.

– Nos, Mirabella Scarfo, mit kerestél a kórházban?

– Kiraboltak – böktem ki, ami először az eszembe jutott. Hülye kifogás, de talán bejön és elhiszi, vagy legalábbis nem erőlteti tovább a témát. – Átutazóba vagyok, elvették mindenem, ájultan kerültem be.

– Értem. – Nem volt túl meggyőző, de nem is vártam teljes sikert. – Manhattanben laksz, vagy van ott valakid? Család, barát… férj? – vonta föl szemöldökét kíváncsiskodón.

– Egyik se. Inkább mondjuk úgy, hogy kezdeni akarok ott valamit az életemmel. – Ez végtére is nem volt hazugság.

– És hol fogsz lakni, míg kitalálod, mihez is akarsz kezdeni? Mert gondolom a pénzed is ugrott a tolvajoknak köszönhetően.

– Nem vagy te egy kicsit túl kíváncsi? – kérdeztem fennhangon. Nem csak öntelt, de arrogáns is, ez nyilvánvaló.

– Én kedvesen érdeklődőnek nevezném magam, aki ha így viselkedsz, nem ajánlja fel, hogy egy kis időre meghúzhatod magad nála – vágott vissza megjátszott sértődöttséggel.

– És mégis miért tennéd, te kedves érdeklődő? – Enyhe gúny marta hangomat. – Nem is ismersz.

Összezavart. Az nyilvánvaló volt, hogy csak meg akar húzni, és ezért játszotta a kórháznál a hős megmentőt, mintha ez elég lenne, hogy szétvetett lábakkal az ágyába bújjak. Bár valószínűleg, ez másoknál be is jön. Épp ezért sem értettem, miért ajánlja fel a segítségét hosszabb időre. Hiszen mi mást is akarhatna többet, mint egy egyéjszakás kalandot?!

– Felebaráti szeretet? – Szavai váratlan erővel rántottak vissza gondolatmenetemből.

– Ezt most kérdezed vagy mondod? – Mintha tudomást sem vett volna csípős modoromról, ajkán mosoly játszott. A szeme se állt jól! Na jó, a szeme az jól állt, méghozzá nagyon igéző, meg játékos és nem utolsó sorban ravasz is. Megsajnált volna, valóban?

– Szóval mit mondasz, kell szállás? – szegezte nekem a kérdést. Ezt át kellett gondolnom, így nem feleltem azonnal, helyette kifelé kezdtem bámulni az oldalablakon.

Elhúzni Maine-ből jó ötletnek tűnt, így viszont nem számíthattam a barátaim segítségére. Nem volt pénzem, de még csak irataim sem. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, épp ezért is szedtem be az altatókat, hogy ez a gondom megoldódjon. Nagyon úgy tűnt, ez az Alex nevezetű szoknyavadász jelenleg az egyetlen mentsváram.

Tekintetem észrevétlenül felé tévedt. Nem volt csúnya, egészen helyesnek mondható… Na jó, kit akarok áltatni, szexi a pasi, nem vitás! A lezserül viselt elegáns öltözet láthatóan jól kidolgozott testet takart – arról, hogy jól karbantartja, vagy jól karbantartják még folyt magamban a vita. És az a csillogó kék szempár, na meg a hamiskás mosoly, ami ha megjelent ajkán, szája egyik sarka és a vele azonos oldali szemöldöke egyszerre szökött a magasba. De vajon mindez, a külcsín elég, hogy képes legyek rá?

Szajhának éreztem magam már csak a miatt is, hogy fontolóra veszem, hogy a testem áruba bocsátom a segítségéért cserébe. Az életemért teszem – mondtam magamnak mentségként, de a várt megkönnyebbülés elmaradt.

– Hát itt lennénk – tárta ki az ajtót, majd belépve felkapcsolta a világítást.

Egy háromemeletes sorház egyikének, legfelső emeletén lévő kis lakásába invitált, valahol Kelet Midtown külső kerületében. Nem mondanám, hogy csalódtam a környékben, de meglepett a szerénysége. Nem épp ilyen helyre képzeltem egy olyan gazdag, nőfaló ficsúrt, aki apuci pénzéből élvezi az életet.

– Egy italt?

– Kösz nem.

– Ha meggondolnád magad, csak tölts nyugodtan. – A bárszekrényből poharat és whiskey-t vett elő és öntött magának.

– Nem iszom.

– Legalább nyugodtan fogok aludni – vigyorgott.

A gyomrom liftezett, a tenyerem izzadt, ahogy beljebb léptem, és bezárult mögöttem a bejárati ajtó. Feszülten vártam a pillanatot, mikor tér a lényegre, amiért ide hozott. Amiért cserébe úgy tűnik, képes lenne napokra is befogadni és megtűrni – mert persze a felebaráti szeretet dumát nem vettem be.

– Későre jár, ideje ágyba bújni – szólalt meg, miután két hajtásra legurította a pohár tartalmát. Szavai ostorként ütöttek mellkason, amitől megtántorodtam. Hirtelen kivert a víz, és rájöttem, hogy erre mégsem vagyok képes.

Igaz, hogy jó pasi, és ha nem lenne a homlokára írva, hogy csak szédíti a nőket, más körülmények között talán – talán! – sutba vágnám az egyéjszakáról szőtt elméleteimet és az elveimet, de ez most egészen más helyzet.

Már épp azon voltam, hogy megmondom, nem fekszem le vele, aztán vagy azonnal kidob, vagy legalább még a mai estét lesz hol töltenem, amikor ismét megszólalt.

– Korán kell kelnem, szóval, ha nem bánod, akkor elfoglalom a fürdőt. Keress valami kaját a frigóban! – Csak pislogni tudtam. Tévedtem volna? Valóban rosszul ítéltem meg? Egyszerre döbbentem és könnyebbültem meg, bár azért kissé bizalmatlan maradtam vele szemben.

– A te lakásod – vontam vállat, mialatt igyekeztem leplezni zavarom. – Ha esetleg megmutatnád, merre találom a vendégszobát… – kezdtem, mire felnevetett.

– Jó vicc! – kacagott. – Szivi, ez agglegénylakás, itt nincs vendégszoba – világosított fel. Jól mulatott rajtam, amitől csak még kényelmetlenebbül éreztem magam.

– De három ajtó van. – Gyanakodva méregettem a szemközti, és a bal felől nyíló két helyiség kemény, fa ajtaját.

– Háló, fürdő, dolgozó, de ott csak az asztalnak, meg a polcoknak van hely. Sajnálom, ha csalódtál. – Nem volt túl őszinte a kijelentése. – De ha szeretnél, választhatsz, hogy idekint alszol a kanapén, vagy pedig odabent velem. Elég nagy az ágy, de ha fáznál, össze is bújhatunk – ajánlotta fel széles, pimasz vigyorral a képén.

– Tökéletesen megfelel a dívány. Köszönöm – préseltem még ki magamból az udvariasság kedvéért, de csak egy fintoros mosolyra futotta hozzá.

Nem voltam ám én ilyen csendes, sose hagytam magam, se szótlanul a beszólásokat, most is nehezemre esett, hogy visszafogjam magam. De szükségem volt Alexre egy kis időre. Nélküle teljesen elveszett lennék ebben a nagyvárosban, mondhatni könnyű préda a rám vadászóknak.

Míg Alex valóban lefürdött, megágyaztam magamnak a szürkésbézs bőrrekamién. A kölcsönkapott zakót a dohányzóasztal másik végében álló fotelre terítettem, majd mikor végeztem, körbenéztem az amerikaias szellemben összenyitott nappaliban és konyhában. A hűtőre ráfért a feltöltés, a lakásra pedig egy kis takarítás, bár a maga nemében meglepően tiszta volt – egy agglegénylakáshoz képest mindenképp. Igazából csak némi portalanításra szorult, na meg megkeresni egy-két dolognak a helyét. Vagy éppenséggel a gazdáját, mint annak a vörös csipketangának, ami sehogy se illett a polcon sorakozó zenei CD-k közé. Nem akartam belegondolni, hogyan kerülhetett oda.

Amint felszabadult a fürdő lecsaptam rá, és egy hosszú, forró zuhanyt vettem, hogy legalább az izmaim ellazuljanak, ha már a bennem lévő görcsös szorongás nem akart elmúlni. Nem tudtam, de nem is akartam ma este átgondolni és megválaszolni a jövőmet érintő kérdéseket, inkább holnapra halasztottam ezt a kemény feladatot.

A blúzomnak már szaga volt, úgyhogy remélve, vendéglátóm nem veri el érte a hátsómat, leakasztottam egy frissen mosott krém alapon, kék halszálkacsíkos inget, ami alá a kiöblített és gyorsan vasalóval megszárított fehérneműmet vettem vissza.

Valahol megkönnyebbültem, amikor kilépve nem láttam Alexet. A gyomrom korgott, úgyhogy feltúrtam a hűtőt. Siralmas állapotok uralkodtak benne, jóformán egy egér is éhen halt volna ebben a lakásban. Végül három tojásból, egy kissé megfagyott sonkából és némi félig megkeményedett sajtból nekiláttam omlettet készíteni.

A tojásfehérjét amilyen csöndben csak tudtam felvertem kézi habverővel – amit talán még sosem használtak előttem –, a sárgájához pedig sót, tejet és egy kanál lisztet kutyultam, majd az egészet egybeöntöttem. A serpenyőben vajat olvasztottam, amin először a sonkát enyhén megpirítottam, majd kivéve a helyére az omlett alap került. Mikor már szép aranysárgának láttam, rátettem a csíkokra vágott sonkát és reszelt sajttal, valamint friss hiányában szárított petrezselyemzölddel szórtam meg. Végül félbehajtva tányérra tettem.

– Megijesztettél – kaptam a mellkasomhoz kissé zihálva, amikor megfordulva Alex ott állt az asztal túlsó felén, és engem figyelt. Azok a kék szemek… Boxert és egy egyszerű, szürke trikót viselt, ami úgy simult kidolgozott izmaira, mintha rávasalták volna. – Felébresztettelek? Sajnálom.

– Nem aludtam, még átnéztem a kimutatásokat. Az az én ingem? – ugrott meg széles szemöldöke kérdőn.

– Remélem, nem gond, de az enyémet ki kellett öblíteni.

– Nem. – Halvány, elfojtott vigyor játszott ajkán. Mikor leült visszafordultam, hogy villát vegyek elő, majd a tányérommal az asztalhoz léptem. Furcsán méregetett, követve tekintetét aztán rájöttem, hogy mit bámul.

– Muszáj ilyen látványosan stírölni a fenekem? – érdeklődtem bosszúsan, és megpróbáltam lejjebb igazítani a felsőt, de így sem sokat szándékozott takarni. Mintha csak a gazdája pártját fogná.

– Bocs, de szinte már kiáltott, hogy nézzem meg. De nyugi, mindent a szemnek, semmit a kéznek – tartotta fel az említett praclikat demonstrálásképp.

– Nem vagy éhes? – vetettem fel, terelve a témát a hátsómról.

– Nem igazán.

– El fogsz fogyni.

– Mondták már – rándult meg szája szeglete, de ez nem volt igazi mosoly.

– Valami baj van? A tekinteted olyan… bánatos. – Tengerkék szeme fénytelenül ragyogott. Látszott, hogy van valami, és az is, hogy nem fog róla beszélni, de legalább megpróbáltam. Kedves akartam lenni, már csak felebaráti szeretetből.

– Nincs. – És ezzel tudtam, lezártnak tekinthetjük a témát. – Na, és veled mi a helyzet? Mesélhetnél kicsit magadról. – Látványosan jelezvén, várja a beszámolót hátradőlt a székében. Karjait mellkasa előtt összefonva, tekintetét rám szegezve úgy figyelt, hogy még a falat is majdnem a torkomon akadt.

– Az életem… vakvágányra tévedt, és a legrosszabb, hogy mindenkit elvesztettem, akit valaha is szerettem. – Először gyorsan megpróbáltam átgondolni, mit is válaszolhatnék, végül az igazat feleltem, csak éppen nem mondtam el mindent. Túl fájdalmas volt, ezen felül ő csak egy idegen, de még ha teljesen meg is bíznék benne, akkor se akarnám, hogy tudjon mindent. Azzal csak rá is bajt hoznék, mint Alessiára.

Alessia! Tudnom kellett, hogy jól van-e, hogy nem esett baja miattam. Hogy még életben van…

Miután nagy műásítás közepette megkértem, hogy holnap folytassuk a beszélgetést – bár valóban kimerült voltam, és amúgy is azt mondták a kórházban, hogy még pihenésre van szükségem –, elmentem aludni. És bár nem mondanám, hogy pihentető volt az éjszaka, de legalább egy kis időre kikapcsolt az agyam – leszámítva a szokásos rémálmot.

Mire reggel felébredtem Alex már indulásra készen állt. Sötét, egyszínű öltönyt viselt, kék inge gallérja nyitva, amihez megint csak nem tett fel nyakkendőt. Úgy tűnt, nem szívleli azt a fajta kötöttséget, amit egy ilyen üzleties darab megkíván. Habár elnézve őt, és ismerve a fajtáját, más kötöttségeket se nagyon kedvelhet.

– Gondoltam, itthon maradok, hogy ne unatkozz, de muszáj bemennem. – Bosszúsnak tűnt. – Megadom a mobilom, ezen elérsz, ha bármi van. – Egy darab papírra lefirkantotta a számát, amit a hűtőre tűzött egy mágneses sörnyitóval, majd elővette a farzsebéből a tárcáját. – Pár utcával lejjebb, a Negyvenkilencedik utca és a Lexington sarkán van egy jó kis kávézó, reggelit is szolgálnak fel. Ha megéheznél, itt van némi pénz – mondta, és vonakodva az étkezőre helyezett pár bankót. – Délután jövök. Majd… megpróbálok igyekezni – búcsúzott zavartan, mintha csak úgy érezné, sietnie kell hozzám haza.

Miután elment még pihentettem kicsit a szemem, de mivel az agyam gondolkodó kerekei már beindultak, nem sokáig volt nyugtom.

Bár vicces, mert szerencsésnek mondhattam magam a tényeket tekintve, hiszen van hol aludnom és mit ennem, mégis úgy éreztem, hogy nem jó ez így. Valami belül azt suttogta, álljak tovább, de a választ a miértre nem adta meg.

Vajon Alex miatt? Nem éreztem úgy, hogy veszélyt jelentene rám, ellenben az igaz, hogy zavart vele kapcsolatban valami, de nem tudtam szavakba ölteni az érzést. Habár az is előfordulhat, hogy csak az előítéletem a fajtáját tekintve. Ez a tettetem a szépet, hogy ágyba vigyem mihamarabb, majd másnap már a nevére sem emlékszem nálam nem jött be. Sőt, egyenesen taszítottak az ilyen férfiak! A nagyi mindig azt mondta, hogy csak olyanokkal álljak le, akik tisztelik a nőket. Ha tudná, hogy Gino sem ilyen ember, biztosan nem erőltette volna a házasságot.

A múlt fojtogató gondolatai jeges borzongást hoztak rám. Bal kezem gyűrűsujjához kaptam, de csak megszokásból. Ideje lenne leszoknom ezen kényszercselekvésről, főként, hogy már nincs ott semmi, amit feszültség levezetésként forgatni tudnék.

Mindennek ellenére őszintének látszott Alex mosolya – ahogy ő mondaná, felebaráti szeretetből fakadó mosolya –, és a lelkem mélyén bíztam benne. Azonban a különös érzés továbbra is jelen volt, és nem feledhettem el, hogy hányan mosolyogtak már rám szépen, akik aztán galádul becsaptak és elárultak.

Sose bízz senkiben. Sose bízz senkiben – ismételgettem magamban mantraként, miközben magamra kapkodtam a saját ruháimat, majd az asztalon hagyott pénzt zsebre vágva, sietve elhagytam a lakást, a kulcsot a lábtörlő alá csúsztatva.

Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - 1. fejezet

Sziasztok!

Remélem, Karácsony harmadik napja is jól telik, és nem mellesleg tetszett a tegnap felkerült saját történetem Prológusa, amit, aki esetleg nem olvasott, de szeretné, az IDE kattintva tehet meg. Míg ITT az Alice és Jasper novellát olvashatjátok. :)

Mint ahogy ígértem és jeleztem, ma a saját történetem, a Hazug mosoly első fejezetét hoztam nektek. Bizakodom benne, hogy sokatok tetszését elnyeri majd. :$

(Az oldalsávban a New Sun szereplők alatt találhattok pár Hazug mosoly szereplőt. Ahogy halad előre a történet, úgy bővítem a listát. Sajnos Scottot hiába keresitek majd, őt még nem sikerült megtalálnom, de igyekszem vele!)

Valamint nagyon örülnék most is pár véleménynek, miután ez az első teljesen saját témájú történetem. :$ Aki ír, annak előre is köszönöm. :)

Továbbra is nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek! ♥

Aki hóembert épít, annak jó mulatást, a fejezethez viszont jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

1.

Felcsillanó remény

Alex

– Ezen a számon bármikor elérsz. – A szőke cicababa kikattintotta a tollat, és az éjjeliszekrényre helyezte a papírfecnit. – Ha megtaláltad a bugyimat, hívj fel! – kacsintott rám, majd kiriszálta formás fenekét a szobából.

Amikor a bejárati ajtó hangos csapódással becsukódott, hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát. Úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Még emlékeztem a negyedik felesre, amit a második körben gurítottam le, a ginnel és a méregerős törköllyel karöltve, de utána mintha elvágták volna a filmszalagot. Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem haza, sem arra, ki volt az a nőcske, aki az előbb távozott. Totál szétcsúsztam.

A másnaposság okozta hasogató fejfájást a mobil éktelen rikácsolása súlyosbította. Megpróbáltam kizárni a visító hangot a fejemből, de mindhiába. Aztán vártam, hátha abbahagyja, de ez sem jött be – kíméletlenül ordított. Végül kinyúltam és kitapogattam a kis készüléket.

A párna alól kilesve néztem a kijelzőre, és egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. A valódi hívó, és a gondolt személy nevének kezdőbetűi egyeztek, megtévesztve ezzel. Pedig jól tudtam, hogy Ő nem hívhat, hogy Ő már soha többé nem fog felhívni. Lenyomva a „fogadás” gombot a telefont a párna alatt a fülemhez emeltem.

– Mégis hol a fészkes fenében vagy?! – ordította az ideges hang a vonal másik végén.

– Neked is jó reggelt, Jon! – feleltem nagyot ásítva.

– Ne mondj semmit, csak legyél a cégnél húsz perc múlva! – utasított. – És öcskös! Jobb, ha kitalálsz valami elfogadható magyarázatot, máskülönben ne csodálkozz, ha apánk leüvölti a fejedet. Ma szabadnapos vagyok, szóval nincs kedvem száz méternél közelebb menni a kórházhoz, még a te kedvedért sem – közölte, és bontotta is a vonalat.

Magamban felhorkantam; még hogy jó indokot. Hát az nem elég jó az utóbbi napokban tanúsított hanyag viselkedésemre és a céges ügyek hanyagolására, hogy egy hete a legjobb barátom egy golyóval a mellkasában a karjaimban vérzett el?

Úgy éreztem, senki nem ért meg. Csoda, hogy az alkoholba fojtom a bánatom? Na, nem mintha máskor nem ittam volna „eleget”, és nem távoztak volna másnap reggel ismeretlen hölgyemények a lakásomról. De ez most más volt.

Végül túltettem magam a meg nem értettség keserű érzésén, és kimásztam az ágyból, hogy kezdetét vehesse egy újabb átkozott nap.

A céghez menet még beugrottam az Angelo's Coffee Cornerbe, ami csak tíz percnyire található a lakásomtól – gyalog. És ahol egy héttel ezelőttig még minden reggel együtt kávéztunk Joey-val.

Gyerekkori jó barátok voltunk. Testvérként szerettük egymást.

– Szép napot, Alex! A szokásosat? – köszöntött Rachele, amint a pulthoz léptem. Már nem is emlékszem, mióta járok ide, olyan régen volt, amikor először beléptem a kis kávézó ajtaján.

Rachele egy mosolygós, középkorú, testes nő. Fiatalon legalább olyan csinos lehetett, mint a lánya, Chiara, aki suli után mindig besegített az anyjának. Modell alkata vonzotta a férfiszemet, de túl fiatal, és már csak Rachele miatt sem kezdtem volna ki vele soha. Azért nálam is volt egy határ, bár az is igaz, hogy mindig akadtak kiskapuk rajta.

– Jöhet, és egy pulykás szendvicset is tegyél mellé, kérlek. Nem reggeliztem – magyaráztam kérdőn megránduló szemöldöke láttán.

– Tudsz már valami konkrétabbat Joey esetéről? – kérdezett félénken, miközben az extra erős és habos feketémet készítette elő. Ő is tudott a történtekről, én mondtam el, hiszen Joey még régebb óta volt törzsvendége a helynek, mint én.

– Vagy nem mondanak, vagy valóban nem tudnak semmi biztosat, de én az előbbire szavazom – vontam meg a vállam, mint aki azt mondja; ezek már csak ilyenek. – Az ismerősöm a rendőrségnél úgy tudja, a héten már kiadják a testét a családjának, hogy eltemethessék.

– Sajnálom, jó gyerek volt. – Mindketten felsóhajtottunk. – Tessék, a kávé és a szendvics – tette elém a tétel elemeit, és én szokásosan odacsúsztattam neki a megfelelő értékű bankjegyet. Elvette és a csilingelőn kinyíló kasszába helyezte, majd a pultra könyökölt, állát megtámasztva öklén. – Elkélne már melléd egy rendes nő. Így is olyan kis soványka vagy, még a végén elfogysz – kacarászott.

– Ha a férjed nem bánja, az ajtóm mindig nyitva áll előtted – kacsintottam rá, mire hangosan is felnevetett. Az asztaloknál ülők egy pillanatra felénk kapták a fejüket, aztán folytatták, amit abbahagytak, mintha mi sem történt volna.

– Oh, ha egy húszassal fiatalabb lehetnék, hidd el, nem mondanék ellent ennek a szempárnak – hajolt kissé előrébb, és mélyen elmerült a tekintetemben. – Épp, mint a tenger. Ha boldog vagy, élénk kék hullámok ringatóznak benne, de ha lelkedben bánat lakozik, vagy épp düh, mint a tomboló óceán, olyan sötét és vad. A szemed mindent elárul, ha akarod, ha nem – állapította meg.

– Kösz, Rachele, megjegyzem – intettem, majd a kávémmal és a szendviccsel kifelé indultam. Késésben voltam, de azért az ajtóból még visszaszóltam. – Amint meglesz a temetés időpontja, jelzem – majd elköszöntem és mentem is utamra.

Tíz perccel később, beérve Midtown szívébe már megpillantottam a tizenkét emeletes, üvegtáblás toronyházat, és a rajta lévő feliratot: Cartwright Companies Holdings Inc.

A következő sarkon jobbra fordultam, majd szokásosan a parkolóház harmadik emeletén tettem le az én kicsikémet. Akárcsak mint minden férfit – ha bevallotta, ha nem –, engem is ugyanaz a két dolog tudott tűzbe hozni. A nők és a kocsik. Annyi különbséggel, hogy az utóbbiért képes voltam fizetni, ráadásul elég sokat is. Egy limitált példányszámú Mazda RX-8-as, amiből összesen öt darabot készítettek, nem számított olcsó játékszernek.

A lifttel a tizenegyedikre mentem, ahol a megbeszéléseket tartottuk. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy e hét első napján esedékes a negyedéves igazgatósági ülés. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor a folyosón Blythe, a titkárnőm a kezembe nyomta a múlt héten elkészített kimutatásokat és prezentációs anyagokat tartalmazó aktákat.

– Csakhogy végre ideértél! – förmedt rám Jon, mikor beléptem az ülésterembe.

Fáradtan köszöntem neki, és levetettem magam a hosszú, fehér asztalnál kijelölt, szokott helyemre. A színes dossziékat az asztalra csaptam, majd nagyot kortyolva a még langyos kávéból kényelembe helyeztem magam.

– Ki fárasztott le így az éjszaka? – érdeklődött vigyorogva.

– Bocs, de nem kértem el a személyiét, nem tudtam, hogy a bátyám majd kikérdez – feleltem. Nem voltam túl jó passzban, ráadásul még mindig hasogatott a fejem. Mostanában tényleg kiérdemeltem az ügyeletes feketebárány titulust, amivel egyesek illettek, csak mert szeretem élni az életet.

– Gondolom, már megint Masonékkel múlattad az időt. Annak a srácnak a második neve zűr, higgy nekem. Nem kéne vele barátkoznod! Amúgy mennyit ittál?

– Nem eleget, hogy elfelejtsek mindent – vágtam rá egy szúrós pillantás kíséretében.

– Nem lesz ez így jó, Alex – ingatta a fejét. Az asztalnak támaszkodott. – Ami történt, szörnyű, de ha Joey látná, hogy mit művelsz, biztos lehetsz benne, hogy jól seggbe rúgna. Szedd már össze magad! – parancsolt rám. – Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy találsz végre magadnak valakit, és nem csak egy éjszakára. Talán akkor végre észhez térsz és felnősz.

– Megállapodni? Viccelsz? – csattantam fel nevetve. – Eszem ágában sincs még elkötelezni magam egy valakinek, még csak az kéne! Én nem te vagyok, huszonhét évesen még nincs kedvem lemondani a szabadság édes érzéséről. Amúgy meg mi van ma, hogy mindenki a házassággal jön? Nem érdekel se világnap, rekordkísérlet vagy halott nagybácsi vagyona – szögeztem le.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy rossz a házas élet. Különben is, legalább biztos lehetsz benne, hogy minden este lesz kivel ágyba bújnod – vigyorgott, megvillantva mind a harminckét fogát.

– Nekem így is van, de te meg ha jót akarsz, ezt Ally előtt ne hangoztasd – tanácsoltam.

Ekkor kinyílt a terem ajtaja, és apánk után a befektetők, a vállalati és gazdasági igazgatók, vagy épp azok képviselői, a könyvelők, valamint a jogi tanácsadók is mind beléptek. Hiánytalanul megérkezett mindenki, aki csak érdekelt a Holdingban. A titkárnők ízlés szerint kávét, teát, üdítőt szolgáltak fel.

Még anyám is tiszteletét tette, aki Jonhoz hasonlóan résztulajdonos. Amolyan csendestársként vannak jelen a családi üzletből mostanra az egyik legnevesebb mamutcéggé kinőtt vállalkozásban, ami apám irányítása alatt áll.

Daniel Cartwright az egyik legbefolyásosabb üzletember Manhattanben. Több kisebb és nagyobb vállalatban van érdekeltsége, mint ahány nyakkendő lóg a szekrényében, amiket valamiféle furcsa hóbortként úgy gyűjt, mint más a bélyeget.

Megbeszélés után aztán egyből elhúztam a csíkot az épületből. Semmi kedvem nem volt végighallgatni apám szónoklatát arról, hogy mostanában mennyire megbízhatatlan és nemtörődöm lettem. Hogy egy igazgatónak nem így kéne viselkednie, legfőképpen, ha el is akarok érni valamit az életben. De apám amúgy is háklis, ha a cégről van szó. Tisztában voltam vele, hogy azért fog keményen, és vár el sokat tőlem, mivel Jon inkább orvosnak tanult, így a céget, ha ő visszavonul, csakis rám hagyhatja. Nekem kell majd továbbvinnem.

A hét lassan telt el – pia és nők nélkül még inkább. Cseppet se vártam a vasárnapot. Látni a legjobb barátomat, ahogyan egy szűk koporsóban a föld alá süllyesztik – senkinek nem kívánnék hasonlót.

Jonon kívül mindenki eljött – ő is csak azért nem, mert orvosi továbbképzésen vett részt Maine-ben –, és részvétét nyilvánította Joey édesanyjának és húgának. A család nem tartozott kimondottan a szegény réteg közé, de többnyire Joey keresetéből éltek, így a temetés teljes költségét természetesen én álltam.

Fel nem foghattam, mégis hogyan történhetett mindez…

Már fél nyolc is elmúlt, Joey pedig még mindig sehol. Furcsállottam, hogy még nem ért ide, és nem is szólt, hogy késni fog. Idegesen pillantgattam a telefonom kijelzőjére.

Minden reggel munka előtt a lakásomhoz közeli törzshelyünkön találkoztunk. Olasz hangulatú kávézó és étkezde, amerikaias stílusban. És a Biscottijuk…

Joey kapatott rá a helyre. Még kisgyerekként emigráltak a szüleivel Olaszból, számára ez a hely az otthoni ízeket idézte vissza. Általában sonkás omlett és egy erős fekete mellett elbeszélgettünk, majd mindenki ment a dolgára. Én a céghez, Joey pedig a Pulzing Blaze-be. Jó nevű szórakozóhely, a legfelkapottabb Midtownban. Üzletvezetőként dolgozott ott; intézte a beszerzést, foglalkozott a pénzügyekkel és dirigált az alkalmazottaknak. Imádta a munkáját, mert maga oszthatta be az idejét, irigyeltem is mindezért.

Háromnegyedkor úgy döntöttem, felhívom, hogy megmondjam, nem tudok tovább várni rá. Igaz, az út a Holdingba csak tíz perc, apám viszont nem díjazza, ha kések. Folyton azzal jön, hogy példát kéne mutatnom, mint főnöknek.

Hat csörgés után bejelentkezett a hangposta. Rossz érzés fogott el, ezért újrahívtam. Ötöt pittyent, már majdnem kinyomtam idegességemben, mikor végre beleszólt. A hangja furcsán szenvedőnek tűnt, rögvest szóvá is tettem.

– Hé, haver, minden rendben?

– Alex – suttogta alig érthetően.

– Joey, hol vagy? – A nyomasztó érzés gombócot képzett a torkomban.

– Nem lényeg – válaszolta és köhögésben tört ki. – Vigyázz nagyon magadra, tesó! – Kínkeserves nyögés hallatszott a vonal túlsó végéről, beleborzongtam.

– Joey! Minden rendben? Hol a francban vagy? – Szinte már kiáltottam. Az emberek rosszallón kapták felém tekintetüket, de nem izgatott.

Nem válaszolt, és engem majd’ szétfeszített az ideg. Felhagyva a szólongatással tárcsáztam Scottot, aki a helyi rendőrhadnagy. Hirtelen nem jutott jobb eszembe, mint megkérni, hogy mérje be Joey mobilját.

Ujjaim idegesen doboltak az alumíniumasztalon. Nem sok hiányzott, hogy rámorduljak Rachele-re, aki csak azt akarta tudni, kérek-e még valamit, és hogy segíthet-e valamiben, mivel látta, mennyire feszült vagyok.

Csak pár percbe telt és csörgött is az Xperia a kezemben, mégis közel álltam hozzá, hogy beleőrüljek a várakozásba. Amint megkaptam a címet előkotortam egy tízdollárost, amit az asztalra dobtam, és indultam is. Tudtam, hogy Mrs. Angelo megérti majd.

Joey-t ott találtam, ahol Scott mondta. A látvány, ami fogadott leírhatatlan.

– Istenem, Joey! – kiáltottam fel kipattanva a kocsiból. Nem értettem, hogy egyáltalán mit keres Bronxban, ráadásul egy olyan részén, ahol még fényes nappal se szívesen megy végig senki az utcán. – Mi történt haver? Ki tette ezt veled? – Letérdeltem mellé a sikátor mocskába, a tenyerem tiszta vér lett. A mellkasán érte a lövés, rengeteg vért vesztett. A homlokomat dörzsöltem, kétségbe voltam esve. A telefonomért nyúltam, de Joey keze megállított. Meglepően erősen kulcsolódtak ujjai a csuklóm köré.

– Alex… – kezdte nyögve. Láthatóan nehezére esett a beszéd. Egy lepukkant gyár téglafalának támasztott háttal ült a földön. – Vigyázz a… Co-Corellókkal… – nyöszörögte.

– Ne beszélj. Minden rendben lesz! Hívom a mentőket és…

– Alex, ők gyil… gyilk… – De a torkából feltörő vér megakadályozta, hogy befejezze az elkezdett mondatot. Pupillái vészesen kitágultak, a szájából bugyogva szökött felszínre az élénkvörös vér. Hörögve, rázkódva vonaglott a karjaimban, és én tehetetlenül kellett, hogy végignézzem haláltusáját.

– Joey! Joey, kérlek. Oh istenem, Joey, haver, ne tedd ezt! Joey! – A könnyek csípték a szemem, kezem ökölbe szorult.

– Alex! – kiáltott Scott megérkezve, de már késő volt. Joey szeme fénytelenül bámult a semmibe. A legjobb barátom, a testvérem, örökre itt hagyott engem.

Mialatt Scott felhívta a társait az őrsön, lezártam Joey szemét és ígéretet tettem neki, hogy megtalálom a gyilkosát, és a pokolra juttatom. Ezt nagyon is komolyan gondoltam!

A szertartás rövid volt és egyszerű. Időközben az eső is eleredt. Amerre csak a szem ellátott fekete ruhás gyászolók vették körbe a frissen ásott sírt. Vörös, fehér, sárga virágok gyülekeztek mellette koszorúkba fonva. Az édesanyja zokogva, olaszul vett a fiától végső búcsút. Joey-t mindenki szerette, nem voltak ellenségei, ezért is érthetetlen a halála.

Nem feledtem a neki tett ígéretem. Azonban a bosszúm beteljesítéséig vezető úton már az első lépésnél akadályba ütköztem. Nem tudtam, merre, s hogyan tovább.

Ugyan Scott felajánlotta, hogy utánajár ezeknek a bizonyos „Corellóknak”, de még rendőrhadnagyként sem ér el a keze mindenhova. Annyi biztos volt, hogy a New York-i nyilvántartásban nem szerepel egyetlen Corello sem, bár ettől még lehetett titkos akta róluk, amihez viszont Scott nem férhetett hozzá. Ha így van, akkor az eset magasabb körökre tartozik, ami azt is jelenti, hogy az üggyel kapcsolatban semmilyen információ nem szivároghat ki mindaddig, míg le nem zárják a nyomozást. Már ha egyáltalán a bűnüldözők foglalkoznak egy egyszerű civil életével, s halálával. Én viszont képtelen voltam tétlenül ülni és várni.

– Úgy sajnálom, Alex! – nyilvánított részvétet Scott is, majd együtt indultunk a parkoló felé a sor végén.

Szótlanul kullogtam, mint egy kutya, zsebre dugott kézzel. Szüleim előttünk mentek, Joey megtört anyját valamint húgát kísérve és vigasztalva. Átéreztem a fájdalmukat, hisz Joey a testvérem volt, a hiánya pokolian megviselt.

A mobilom váratlanul rezegni kezdett a zsebemben. Először fel sem figyeltem rá, teljesen a gondolataimba merültem.

– Mondd, Jon! – A bátyám hívott.

– Nem fogod elhinni, hogy kivel találkoztam – kezdte nagy hévvel, mire megdörzsöltem az orrnyergem.

– Bocs, de ehhez most nagyon nincs…

– Az egyik beteget az osztályon, ahová a továbbképzés ideje alatt beosztottak, úgy hívják, hogy Corello.

– Hogy mit mondtál? – akadt bennem a levegő. Scott is megállt, ahogy megtorpantam a hallottak hatására. Kérdőn tátogott felém.

– Beszedett egy rakat altatót, csak ma tért magához. Mikor megkérdeztem a nevét, meglepődtem, de csak azért, mert nem a kartonján szereplőt mondta. Márpedig tiszta öntudatánál kellett lennie. Tudta, hogy milyen évet írunk, ki az elnök, szóval a szokásos dolgokat. Aztán a név kezdett ismerősen csengeni, mikor pedig rájöttem, honnan… Gondoltam jobb, ha felhívlak.

– Jól tetted, bátyó, jól tetted.

Váratlanul felcsillant bennem a remény, hogy valamiképp mégiscsak előrébb juthatok esküdött bosszúm útján. Ha ez a beteg valóban az, akinek mondta magát, talán rajta keresztül Joey gyilkosának nyomára akadhatok, és beteljesíthetem ígéretem.

Nem késlekedhettem! A kocsinál gyorsan lefirkantottam egy cetlire a kórház címét, a szobaszámot és az illető nevét. Scott rossz ötletnek tartotta odamenni, mi több, baljós előérzete támadt. Arra kért, hagyjam az ügyet a rendőrségre, ám bármennyire is kedveltem őt – jó haver volt –, de ettől függetlenül nem bíztam az igazságszolgáltatásban.

Scott felajánlotta, hogy velem tart – ki tudja milyen megfontolásból: talán engem akart megóvni, vagy épp ellenkezőleg, mást megvédeni tőlem –, de gondolkodnom kellett. Még ki kellett ötlenem valamit. Rá kellett jönnöm, mihez is fogok kezdeni, ha ott állok majd szemtől szemben egy Corellóval.

Az út közel öt óra – időm, mint a tenger, hogy átgondoljam a dolgokat.

Hiába hívtam Jont, nem vette fel a telefonját. A kocsit gyorsan leparkoltam az első szabad helyre és felsiettem a harmadikra, ahol a kétszáztízes kórtermet sejtettem. Egy ringó csípőjű, bögyös nővérke – a kitűzője szerint: Evy – igazított útba. A folyosó végén jobbra, szólt a felvilágosítás.

Továbbsiettem. Kikerülve egy hordágyat toló ápolót befordultam a megadott irányba, ahol nem kis hévvel ütköztem össze a szemben jövővel. A nő megingott, a fal mentén húzódó fémkorlát után kapott, de nem érte el. Reflexszerűen nyúltam a karja után, hogy hárítsam az esést.

– Hé! Nem tud vigyázni?! – zörrent rám. – Ez egy kórház, nem gyorsulási pálya.

Jobban megnézve inkább lány volt, egy közel velem egyidős. Magas, karcsú, homokóra alkatú, de átlagos kinézetű. Barna haj és szem, amolyan szomszéd lánya típus. Jobb esetben egy olyan szomszédé, akitől nem kell tartani, ha a lányát egy éjszakára elcsábítják.

– Elengedne? – pillantott a karját szorító kezemre. Elvettem, ő pedig körbepillantott a folyosó minden irányába. Feszültnek tűnt, de nem úgy, mintha várna valakit, az pedig nem akaródzna megérkezni. Nem tudtam hova tenni nyugtalanságát.

– Most elnézést kellene kérnem, amiért neked mentem, de hazudnék, ha sajnálnám – villantottam rá legcsábosabb mosolyom. – Kárpótlásképp engedd meg, hogy meghívjalak… – eszembe jutott, hogy sietek – valamikor egy kávéra vagy egy italra. Ha megadnád a számod…

– Bocs, de nem szokásom vadidegen férfiakkal egy gyors menetre elmenni, szóval kösz, de nem.

Meglepően szókimondó volt a kicsike, ez tetszett. Ellenben az már nem, hogy le akart koptatni.

– Áh, fáj, hogy ilyeneket feltételezel rólam – kaptam színpadiasan a szívemhez. – Most már biztos, hogy az önbecsülésembe tiporsz, ha nem jössz el velem legalább egy ártatlan juice-ra.

– Üdv a valóságban! – vigyorgott haloványan. – Most pedig ha nem haragszol… – Ezzel ellépett mellettem és folytatta az útját a liftek felé, otthagyva összetört méltóságom darabjaival. Nem szoktam hozzá, hogy kikosarazzanak, ráadásul ilyen könnyedén, de nem volt időm siránkozásra. Sietve megkerestem a kétszáztízes szobát.

– Oh, hogy a franc esne belé! – öklöztem dühömben az ágy rácsába, mikor megláttam azt üresen.

– Elnézést, segíthetek valamiben? – kérdezte egy éppen akkor belépő nővérke.

– Remélem. Hol az illető, aki itt feküdt?

– Saját felelősségére távozott. Elkerülhették egymást, az előbb láttam beszállni a liftbe. – Ahogy az utolsó szót kiejtette a száján a fejemhez kaptam. Rögvest értettem már mindent. – Na, de kérem! – sipított a rosszul kikent ápolónő, ahogy sarkon fordulva kiviharzottam a helyiségből, nem törődve vele, hogy majdnem feldöntöttem.

Jelenleg csak egyvalami érdekelt, mégpedig hogy utolérjem Mirabella Corellót.

_____________________________

*A Biscotti sütemény egy olasz különlegesség. Kis kekszet jelent, ami lapos kenyérszerűségre hasonlít leginkább.

*Az Xperia a Sony újtechnológiás mobiltelefonja.

Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - Prológus

Sziasztok!

Ahogy ígértem, ma sem hagylak titeket olvasnivaló nélkül. :)

Viszont most nem egy Twilight témájú írásom hoztam nektek, de azért nagyon remélem, hogy ez is tetszeni fog. :)

Ez egy teljesen saját történet fülszövege és Prológusa, aminek HOLNAP (szerdán) jön az első fejezete.

Néhányatoknak talán ismerős lesz, DE azoknak is érdemes lehet újra elolvasni, mivel időközben átgondoltam a történetet és így változtak dolgok, ezáltal pedig jó pár változtatást kellett eszközölnöm a fülszövegben és a Prológusban is.

(Az oldalsávban a New Sun szereplők alatt találhattok pár Hazug mosoly szereplőt. Ahogy halad majd előre a történet, úgy bővítem a listát.)

Valamint nagyon örülnék pár véleménynek, miután ez az első teljesen saját témájú történetem. :$ Aki ír, annak előre is köszönöm. :)

Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek továbbra is! ♥

A tegnap felkerült Alice és Jasper novellát, aki még nem olvasta, az IDE kattintva megteheti.

A sütikhez jó dőzsölést, a Prológushoz pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

"Nem voltam gonosz. Néha arra van szükség, hogy az ember harcoljon. Vannak helyzetek, amikor félre kell hajítania a nemesebb eszményeket, és be kell piszkolnia a kezét."

/Darren Shan/

„Te meg tudod különböztetni az igazit, a hazug mosolytól?”

Mirabella Corello súlyos titokra jön rá. Olyan dolgot tud meg, amit talán jobb lett volna, ha örökre homály fed. Veszélybe kerül az élete, amely már így is darabokra hullott a hazugságok és kegyetlen tettek súlya alatt. Az egyetlen kiutat végül az öngyilkosságban látja, ám a sors mást szán neki…

Alexander Cartwright imádja az életét. Az agglegények bibliájának első parancsa szerint él: Egy életünk van, élvezzük hát ki minden percét, míg lehet. Amikor azonban a legjobb barátját megölik, bosszút esküszik. A megtorlás felé vezető út viszont rögös, és már az első lépésnél elakad. Ám a sors ekkor az útjába vezérli Mirabellát, és Alex lelkében felcsillan a remény. Úgy gondolja, barátja utolsó szavai ellenére, épp egy Corello lehet az, aki a gyilkos nyomára vezeti…

Tudtukon kívül mindkettőnek szüksége van a másikra, miközben a maguk bosszújára várnak. Hogy céljukat elérjék, képesek lennének átgázolni egymáson, és bármit megtenni hazug mosolyuk álarca mögött. Miközben egyetlen őszinte mosolyuk akaratukon kívül gyógyír a másiknak.

Prológus

Mira

Este volt. A sötét égboltot füst és felhő tarkította. A haloványan pislákoló ostorlámpák alig világították meg az utat. Csend honolt, kihalt az utca, csak cipőnk kopogása keltett némi zajt, ahogy a macskakövekről és a házfalakról visszaverődött.

Figyelmemet az előttünk kúszó árnyékunk tartotta fogva. Anya kezemet fogva haladt a jobbomon, míg apa a balomon lépkedett, kikerülve a pocsolyákat. Hazafelé tartottunk a szokásos esti sétánkról. Mindig könnyebben elaludtam, ha előtte leróhattam ezeket a köröket, és legalább ilyenkor is a szüleimmel lehettem. Napközben keveset voltunk együtt, apu sokat dolgozott. Bankár volt.

Éppen a születésnapomról beszélgettünk, arról, hogy mit szeretnék a tizedikre, amikor lövés zaja hasított az éjszakába. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket. Csak a hideget észleltem, ami anyám mindent betöltő sikolyától futott végig a hátamon. Azután oldalra pillantva láttam magam mellett a földre zuhanni az apámat. Meg sem tudtam nyikkanni a rémülettől.

Anyám szakított ki a sokktól ledermedt állapotból. Megragadta a kezemet és beperdített a legközelebbi kapualjba. Nem akartam elereszteni, és a félelemtől, hogy őt is elveszíthetem, könnyek gördültek le az arcomon, de ő durván ellökött magától. Ekkor eldörrent egy újabb lövés. Anyám finom, krémszínű szövetkabátja bemocskolódott az eső áztatta talajon. Könnyeim patakokban hullottak, de a sokk megakadályozta, hogy hangos zokogásban törjek ki.

Két sötét alak lépett hozzám, az egyiknél fegyver volt. A ruhájuk fekete; kabátjuk felhajtott gallérja és kalapjuk széles karimája árnyékot vetett az arcukra. Beleolvadtak az éjszakába.

A pisztolyt tartó alak rám emelte a fegyverét, de megtorpant, mielőtt a mutatóujja meghúzhatta volna a ravaszt. Ki tudja miért, de habozott. Vérem hangos lüktetésén túl fülemben még mindig ott visszhangzott anyám sikolya. Biztos voltam benne, hamarosan újra találkozunk.

Nem mertem felnézni, reszkettem a félelemtől, azonban amikor a fegyver markolatát szorongató kézre egy másik kulcsolódott, akaratlanul is feljebb emeltem tekintetem. A felcsúszott kabátujj alól kivillanó mezítelen alkaron egy sötéten tekergőző kígyó tűnt fel. Lopva felpillantottam, a fegyver ekkorra már gazdát cserélt, új birtoklója pedig elszántnak tűnt. A rémület elemi erővel lett még inkább úrrá rajtam. Hiába próbáltam erőltetni a szememet, hogy kivehessem a vonásaikat, de csak arctalan alakok néztek vissza rám a rejtélyes homály ködén át.

Egy sziréna visított fel az éjszakába, és lassan minden elsötétült előttem…

Hirtelen riadtam fel. A hálóing verejtéktől nedvesen tapadt a testemre, a tüdőm sípolva követelőzött levegőért. Az óra hajnali hármat mutatott. Már megint ugyanazt álmodtam. Idestova tizenegy éve visszatérő álom formájában kísértett szüleim halálának éjszakája.

Csakhogy egy ideje egyre sűrűbben látogatott meg az emlék, de ezt betudtam annak, hogy nemrégiben újra gyászolnunk kellett. A nagypapám közel egy évvel ezelőtti halála feltépte bennem a régmúlt sebeit. Még kicsi voltam, amikor elvesztettem azokat, akik a világon a legtöbbet jelentették nekem, mégis tisztán emlékeztem a részletekre, kivéve egyvalamire. A gyilkosaik arcát nem tudtam felidézni.

– Minden rendben, Mira? – kérdezte a mellettem ébredező férfi.

– Persze, ne aggódj – feleltem.

– Akkor aludj tovább! – ragadta meg kissé durván az államat, hogy egy csókot nyomhasson a számra, majd visszahajtotta a fejét a párnára.

Megdörzsöltem az arcom enyhén zsibogó részét, és én is visszafeküdtem. Sosem meséltem senkinek az álmaimról. Pontosabban egyvalaki tudott róluk. A nagymamám volt az én egyetlen igaz bizalmasom és támaszom. Neki beszéltem a tetoválásról is először, ami azon a borzalmas estén az elmémbe égett.

Tudtam, hogy a mi családunkban a szemet-szemért elvet komolyan veszik, és hogy a bűnös a tettéért ugyancsak az életével fizet majd, de én épp ezt akartam. Végül a jellegzetes tetoválás nyomra vezette nagyapám unokaöccsét, aki nem habozott pokolra küldeni a mocskot. Azonban se a társáról, se a megbízójukról – már ha volt – nem sikerült kiderítenie semmit. Persze akadtak sejtések, hogy kik állhatnak az ügy mögött, de bizonyíték híján nem sokat tehettünk. Ennek ellenére megesküdtem a szüleim sírja felett, hogy bosszút állok értük. Hogy mindenki megfizet, akinek csak köze volt a halálukhoz.