New Sun - Sunrise - 14. fejezet

14. ELFOGADÁS

– NEEE! – hangozott ismét a kétségbeesett kiáltás. Edward erősen megragadva vállaim tartott, ami kissé fájt, de nem törődtem vele, akárcsak félelmetes morgásaival. Csak vártam a halált, mely gyors és kíméletes, és boldog voltam, hogy úgy halhatok meg, hogy szám még utoljára érintheti Kedvesemét.

– Fiam, ne tedd, kérlek! Gondolj Bellsre! – csendült fel mellőlünk az idősebbik Edward mély, dallamos és a helyzethez képest túl nyugodt hangja, melyet részben elnyomott Szerelmem szűnni nem akaró morgása.

Talán egy egész perc vagy kettő is eltelt így – várva a halálra, mely nem akart eljönni –, mikor is Edward ajkai megremegtek, majd miután finoman elnyíltak, viszonozták csókom. Nagyon is meglepő, de édes fordulat volt. Tüzelt a szám, miközben éreztem, hogy csók közben először alsó, majd felső ajkamról is lágyan lenyalja vérem. Szívem ismét hevesen kezdett verni, de még mielőtt akárcsak kinyithattam volna szemem, Szerelmem egy erőteljesebb mozdulattal eltaszított magától, így már csak arra eszméltem, hogy hatalmasat csattanva landolok a padlón, majdnem a szoba másik végében.

– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – üvöltötte Kedvesem kikelve magából, miközben a fejembe és a fél oldalamba – melyre esem – nyilalló fájdalomtól én is üvölteni tudtam volna, de végül nem tettem, mert a döbbenet nagyobb úr volt jelenleg.

– Ez… ez lehetetlen! – hitetlenkedtem tágra nyílt szemekkel. – Ez hogyan lehetséges? Hogy lehet, hogy nem öltél meg? – kérdeztem kissé zihálva.

– Takarodj innen, Bells! Soha többet nem akarlak látni! – ordította Edward, majd egy gyors mozdulattal megfordult és kiugrott a nyitott, kétszárnyú üvegajtón.

– Nee… – csuklott el hangom, miközben halálra váltan meredtem Kedvesem után, akit már nem láttam.

– Nessie, ne! – szólt rá az idősebbik Edward, aki még mindig ugyanott állt, ahol nemrégiben még mi is Szerelmemmel, majd végül pár apró lépés után Bella elereszkedett térdre előttem.

– Bells? – szólított szelíden, és bár eszem tudta, hogy ő micsoda és ezért félnem kéne tőle, szívem mégsem engedte, hogy így tegyek, hiszen túlságosan is kedvelte ezeket a misztikus, de nagyon is szeretnivaló lényeket. – Nyugodj meg! Edward… – csuklott el neki is hangja, szemeiben pedig az aggodalom és a fájdalom mellett némi megértést is látni véltem. – Edward vissza fog jönni. Nem lesz semmi baja – nyugtatgatott, majd még mielőtt némi hezitálást követően kezét vállamra helyezhette volna, én hirtelen felindulásból karjaiba vetettem magam, arcomat pedig selymes hajába rejtve engedtem szabad utat könnyeimnek. – Semmi baj, Bells, sssh! – ölelt át ugyancsak tétován, majd cirógatni kezdte hátam.

– Alice, kérlek, hozz kötszert és fertőtlenítőt – hallottam két zokogás közt az idősebb Edward hangját. – Te pedig ne próbálj meg az öcséd után menni! Hagyd egy kicsit egyedül! – hangzott az újabb utasító parancs.

– De… – kezdett volna tiltakozásba Nessie épp mikor felnéztem, de nagybátyja szúrós pillantása belé fojtotta mondanivalóját. – Sajnálom! – mondta együtt érzően nekem címezve, majd elsietett.

– Úgy tűnik, elmarad a vacsora – vigyorgott Emmett az ajtóban állva. – Hé! – csattant fel, miután az éppen visszaérkező Alice egy jó nagyot sózott a tarkójára. Ezután Em a fájó helyet dörzsölgetve nyakán, és orra alatt mormogva távozott Rosalie-val és Jasperrel egyetemben.

– Az lesz a legjobb, ha hazaviszlek – szólt az idősebb Edward, miután Bella, Alice segítségével ellátta nem csak a kezemen lévő sebet, melyet saját magamnak okoztam, de az esés által összeszedetteket is.

– Menjek én is? – kérdezte Bella, felkelve mellőlem az ágyról.

– Nem szükséges, kibírom. Te inkább maradj itt, ha visszajön úgyis szüksége lesz rád – nézett gyengéden Bella szemeibe kedvese, majd miután egy lágy csókot váltottak, elindultunk az idősebb Edwarddal a földszint felé.

– Bells?! Itt meg mi történt? – lépett be a doktor és felesége a bejárati ajtón, épp amikor lábam elhagyta az utolsó lépcsőfokot is.

– Később megbeszéljük. Most pedig ne haragudjatok, de haza kell vinnem Bellst – zárta rövidre a beszélgetést Edward, majd beültetve a saját kocsim anyósülésére elindultunk. Egy jó ideig fel sem fogtam, mi történik körülöttem, csak néztem ki a fejemből, majd miután némileg rendeződtek gondolataim, rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogyan lehetek még életben. Azonban mikor megpróbáltam visszaemlékezni, átgondolni a dolgokat, a fejem rögvest megfájdult.

Hosszúnak tűnt az út, pedig elég gyorsan mentünk. Edward épp úgy vezetett, mint a fiatalabbik vagy éppen Nessie. Talán csak a ránk telepedő feszült csend miatt tűnhetett soknak. Amikor megérkeztünk a házunkhoz, Edward leparkolt a felhajtón, és igyekezett nem zajt csapni, mint aki tudja, hogy szüleim alszanak, és nem igazán szeretném őket felkelteni, főleg, mert nem tudnak kései kiruccanásomról. Ezután még egy pár percig szótlanul ültünk tovább a kocsiban, mely kínos némaságot végül én törtem meg.

– Ugye, te vagy Edward édesapja, Bella pedig az édesanyja? Mármint, úgy értem a biológiai – pontosítottam kérdésem, mely az este folyamán nagyon is foglalkozatott, és most elsőként ötlött fel újra bennem.

– Igen – vallotta be könnyedén, kifelé bámulva a szélvédőn. – Edward és Nessie is a vérszerinti gyermekeink Bellával.

– Nagyon hasonlítanak rád – mosolyodtam el, mire ő is megeresztett egy halvány mosolyt. – Sajnálom, ami történt, én csak… – kezdtem bele, de megakadtam, mivel nem igazán tudtam mit is mondhatnék.

– Tudom – sóhajtott és homlokára gondterhelt ráncok ültek ki.

– De nem kell aggódnotok, soha senkinek nem mondom el, mik vagytok, esküszöm! – ígértem meg, és reméltem tudja, igazat mondok.

– Köszönöm.

– Haragszol rá? – tört ki belőlem az újabb kérdés.

– Meglepő, de nem, épphogy ellenkezőleg. Tudod, valahol még büszke is vagyok rá – pillantott felém szeme sarkából, majd látva döbbenetem és értetlenségem, folytatta. – Mert ő jóval erősebb, mint én valaha is voltam.

– Ezt nem értem – ingattam fejem.

– Tudod, mikor megismertem Bellát, először én is meg akartam ölni, mert annyira vonzott a vére, mint addig még soha senkié, épp úgy, ahogyan a tiéd Edwardot.

– Edward… Edward meg akart ölni… engem? – ziháltam a felismeréstől, de csak mert biztos voltam benne, hogy nem a mostani esetről beszél, mikor is én magam kértem, tegye meg.

– Igen! Én is csak nemrég értesültem arról, mi történt akkor, ott az erdőben.

– Az erdő! – kaptam szám elé kezem a döbbenettől, miközben szívem helyesebben kezdett verni, gyomrom pedig összerándult.

– Így van, de ne gondold, hogy csak amiatt vagyok rá büszke, mert nem tette meg. A történtekért, és amiért hagyta idáig fajulni a dolgokat, már megkapta a fejmosást. Azonban van itt valami sokkal fontosabb! Tudod, egyszer én is hazudtam annak, akit szerettem és elhagytam, csak mert azt hittem, neki így lesz a legjobb. Most már tudom, ez inkább gyáva megfutamodás volt, mintsem áldozat. Ellenben Edward… – sóhajtott keserűen. – Ő képes lenne azért a közeledben maradni, amíg csak teheti, ezzel még több fájdalmad és szenvedést okozva magának, csak, hogy neked könnyebb legyen a majdani elválás. Ezért hazudott. Meg akart téged kímélni attól a sok szenvedéstől, melytől én nem tudtam Bellát. Ezért vagyok hát rá büszke – ismerte be.

– Edward… szeret… engem? – ziháltam a sokktól, miután leszűrtem a számomra leglényegesebb mondanivalóját Edward vallomásának.

– Jobban, mint te azt képzelnéd! – nyomatékosította, én pedig hiába tudtam, igazat mond, egyszerűen képtelen voltam elhinni. – Bármennyire is fáj belátnom, nem tudtam őt megóvni. A történelem elkezdte kegyetlenül megismételni önmagát, mely ellen csakis ti tehettek. Bells – kezdte és éreztem hangján, hogy valami nagyon komoly dolgot akar mondani – ti nem lehettek együtt! – közölte ridegen, mire elakadt a lélegzetem, és szemeimben összefutottak a könnyek.

– Mi? Nem! Nem! – ziháltam kétségbeesetten. Most, hogy megtudtam, mégiscsak szeret Edward, képtelen lettem volna lemondani róla. Hiszen csakis azért kívántam a halált, hogy ne kelljen tovább szenvednem, amiért nem lehetek vele. – De mégis miért? Csak, mert én ember vagyok, ez a baj? És Bella? – záporoztak felé kérdéseim. Nem értettem, miért ne lehetnénk együtt, ha szeretjük egymást. Hiszen bár nem tudtam mennyire lehetett nehéz neki, de eddig még egyszer sem bántott, ami csakis azt jelenthette, hogy ő is szeret annyira, hogy képes legyen leküzdeni a köztünk lévő akadályokat, akárcsak én. – Bella is ember volt valaha, és most mégis együtt vagytok, nem igaz? – erősködtem, miközben megpróbáltam magamban kibogozni a kusza szálakat.

– Igaz, de ő nagy árat fizetett azért, hogy velem lehessen. Azonban, ahogyan én sem ezt a sorsot akartam neki, úgy Edward sem neked.

– De hiszen én szeretem Edwardot… szeretem a fiadat! – bizonygattam, majd végül rájőve, ezzel nem megyek semmire, erőt vettem magamon, megtöröltem könnyes szemeim, majd megkeményítve hangom folytattam, hogy végre elhiggye komolyak a szándékaim és ez nem csak egy fellángolás. – Kérlek, mondd, mi az ára annak, hogy együtt lehessek vele, megteszem, bármi is legyen! – néztem rá mindenre elszántan, mire legnagyobb megdöbbenésemre elmosolyodott.

– Ha nem tudnám, hogy semmi közöd Bellához, akkor azt mondanám a lánya vagy – nézett a szemembe, és bár elfojtotta nevetését, szemei elárulták.

– Akkor te megértesz, igaz? – kérdeztem reménykedve, mire nagyot sóhajtott.

– Gondolkozz el a dolgokon, csak ennyit kérek, és utána tudod, hol találsz minket – zárta le ezzel a beszélgetést, majd egy szemvillanás alatt eltűnt mellőlem.

Még jó ideig ültem az autómban, csendben, gondolataimba merülve, majd végül amilyen halkan csak lehetett, visszaosontam a szobámba. Teljes káosz uralkodott fejemben. Fogalmam sem volt, mégis min kéne elgondolkodnom, mikor a legfontosabbat tudtam, mégpedig, hogy Edward szeret és én is őt. Ezen nem volt mit átgondolni, ahogyan azon sem, hogy mi mindenre lennék képes ezért a szerelemért. Megingathatatlanul tudtam, hogy mindent odaadnék, és bármilyen akadályt leküzdenék, ha az szükséges.

Miután egy gyors mosakodást követően hajnali négy körül végre bedőlhettem az ágyba, szinte azonnal el is aludtam, de az ébresztőóra alig röpke kétórányi alvás után könyörtelenül verte ki szememből az álmot. Igaz, kissé morgolódtam, de az új remény, melynek tűzét Szerelmem apja – bármennyire is bizarr volt így gondolni rá – lobbantotta lángra bennem, annyi erőt adott, hogy lábaim, testem kimerültsége ellenére fürgén mozogtak, így alig egy fél óra alatt el is készültem teljesen.

„Csak egy bolond szaladna el a mennyországból, még akkor is, ha azt a darabka mennyet egy pokolbéli arc uralja.” – huppantam le az ágyra, kezemben Gena Showalter egyik könyvével, aminek eme sorai egész készülődés alatt a fejemben jártak. Elgondolkodtam, majd rájöttem, mennyire vak is voltam. Hiszen az igazság mindvégig ott volt a szemem előtt, csak ki kellett volna nyitnom, és persze ez nem a vámpírságra értendő, hanem arra, hogy Edward szeret. Elvégre mindvégig úgy viselkedett velem, ahogy egy barát biztosan nem tenné.

Először is ott volt az erdő, ahol elvileg meg akart ölni – melyet még mindig nem tudtam hova tenni magamban –, de végül mégsem tette meg, helyette inkább hagyta, hogy a pillanat érzékivé váljon. Igaz, nem akkor éreztem először közelségét, mert hisz azt már első nap az iskolában megtapasztaltam – az első és végzetes találkozásunkkor –, de akkor érintettem először, még ha csak ujjaimmal is ajkait, míg ő tenyerét mellkasomon pihentette meg. Aztán pedig ott voltak a szobájában történtek. A lopott pillantások, a félénk, bátortalan érintések, és az is, amikor a nyitott üvegajtó előtt állva összebújtunk. Már akkor rá kellett volna jönnöm, hogy ez nem lehet részéről sem csak egy egyszerű barátság.

Aztán ott volt az az ominózus este, melyet az ágyában töltöttem, és ő nem is tiltakozott. Ki tudja, talán még élvezte is a helyzetet, ahogy én is – mosolyodtam el ösztönösen, majd mosolyom eltűnt arcomról, amikor is eszembe jutottak a vasárnap történtek. Az akkori események mindent felborítottak. Nem is értettem, hogy nem jöttem rá, mit érez irántam valójában Edward, mikor egy barát nemhogy sosem csókolná meg a másikat, de legfőképpen nem csókolná olyan gyengéden és szenvedélyesen, mint ő akkor engem. És ki tudja, meddig juthattunk volna el, ha nem sérülök meg, elvégre Edward is bevallotta, hogy akart engem. Hogy úgy akart, ahogyan egy férfi csak akarhat egy nőt. Na, igen, egy barát sosem tenne ilyet!

Legvégül pedig ott volt a múlt este. Azt most már biztosan tudtam, hogy Szerelmem nem más, mint egy vámpír – egy olyan misztikus lény, aminek a létezéséről azt hittem, csak mese –, és amellett, hogy a vérem nagyon is vonzza őt, tiszta szívéből szeret. Ki tudja, talán éppen ez segített neki felülkerekednie az ösztönein, hogy ne bánthasson. Hiszen mi más lehetne arra a magyarázat, hogy még akkor sem ölt meg, mikor vérem már szájában érezte. Eltöprengtem, de semmi más ésszerű magyarázat nem jutott eszembe, így úgy véltem, ez lehet az igazság. Ettől mondhatni megnyugodtam, de miközben a könyvet visszahelyeztem a polcra, bevillant egy kérdés, melyet még tegnap tettem fel magamnak. Azzal most már tisztában voltam, hogy Edward ki is valójában, mely az érzéseimen mit sem változtatott, de a mit akarokon kívül, melyre egyértelműen Ő maga volt a válasz, arra még mindig nem tudtam felelni, hogy mit akarhatok tőle.

Végül mégiscsak be kellett látnom, igaza volt az idősebb Edwardnak, tényleg át kell gondolnom néhány dolgot, hiszen az, hogy Kedvesem vámpír, más fénybe helyezi a dolgokat. Vele minden más lenne, de legfőképpen az, hogy az életem mellette állandó veszélynek lennék kitéve. Hiszen ki tudja, mikor kerekedik felül az ösztöne az irántam való szerelmén, és akkor az én életemnek… vége – nyeltem szárazon, majd inkább arra gondoltam, hogy mellette legalább élhetek valamennyit, méghozzá boldogan, míg nélküle nem sokat, és azt is csak kínszenvedve. Nem volt hát kérdéses, hogy mit választok. Szerettem Edwardot, önmagáért, és bár még nem tudtam teljes egészében felfogni és megemészteni a megtudottakat, biztos voltam benne, feltétel nélkül képes vagyok elfogadni őt.

– Jó reggelt, anya! – köszöntöttem a konyhába belépve, majd gyorsan még egy puszit is nyomtam az arcára. Szerencsémre apám keddenként korán kezdett a kórházban, így ilyenkor már nem volt itthon, azonban elnézve anyám arcát tudtam, nem úszom meg a dolgot egykönnyen. Már csak annak örültem, hogy legalább az esti kiruccanásomról mit sem tudtak, ugyanis azt elég nehéz lett volna kimagyarázni.

– Jó reggelt! – üdvözölt kissé komorabban. – Azzal ugye tisztában vagy, hogy magyarázattal tartozol a tegnap történtek miatt?

– Igen, tudom anya, de ezt nagyon nehéz lenne megmagyarázni – kezdtem.

– Azért, csak próbáld meg! – erősködött.

– Megelégednél most annyival, hogy minden rendben, ha megígérem, ma este mindent elmondok? – próbáltam alkudozni.

– Miért nem lehet most? – értetlenkedett.

– Mert most még túl korai. Még semmi sem biztos, de megígérem, este mindent elmondok, ha most nem faggatsz tovább és elmehetek – néztem szemébe kérlelőn, mire felsóhajtott.

– Rendben, legyen, de este nem úszod meg ennyivel, és akkor édesapád is itt lesz – próbált keménykedni, de az ő vajszívével ez lehetetlen volt.

– Ezek szerint mehetek? – kérdeztem izgatottan.

– Reggelizni nem akarsz?

– Nem vagyok éhes.

– Nos, te tudod, de akkor legalább vegyél magadnak valamit út közben.

– Rendben – nyomtam egy újabb puszit arcára, majd már siettem is kifelé.

– Vigyázz magadra, és ne feledd, este beszélünk! – szólt még utánam anyám, de én már száguldottam is az ajtó, majd a kocsim felé.

Sietnem kellett, ha azt akartam, hogy még otthon találjam őket. Ezeket a dolgokat nem lett volna jó ötlet az iskolában megvitatni, már ha egyáltalán Edward ma már jött volna. Legvégül pedig örültem volna, ha a többiek is jelen lennének – legfőképpen Kedvesem apja –, hogy első kézből tudják meg döntésem, valamint velem együtt Szerelmemét is.

Hirtelen izgatott lettem, gyomrom görcsbe rándult, szívem pedig hevesebben kezdett verni, ahogy Edward döntésére gondoltam. El sem tudtam képzelni, hogy mindazok után, ami eddig történt, ha most is visszautasít, mihez fogok kezdeni. Így is az a félénk kislány, aki mindig is voltam, egy rámenős nővé változott, aki egy férfi szerelméért könyörgött. Szánalmasnak tartottam magam!

Miután megérkeztem a hatalmas, fényűző házhoz, a kocsimat akárcsak tegnap, most is a veranda lépcsője előtt állítottam le. Erőt véve magamon higgadtan és lassan közelítettem meg a bejárati ajtót, majd egy nagy levegővétel után végül becsengettem. Furcsa és egyben ijesztő volt ez a nagy csend. Aztán egyszer csak megláttam Szerelmem az üvegen keresztül, melyből nem csak az ajtó, de a két oldalán húzódó fal egy része is volt. Arcán döbbenet látszott, majd miután kinyitotta az ajtót és én beléptem a házba, egy jó kétlépésnyire eltávolodott tőlem.

– Bells? – Úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.

– Szeretlek Edward, szükségem van rád! – kezdtem hadarva, hogy egy szuszra képes legyek elmondani, amit akarok. – Nem érdekel ki vagy mi vagy, én akkor is feltétel nélk… – nyomta váratlanul ajkait enyémekre, ezzel elhallgattatva, még mielőtt befejezhettem volna mondandóm.

Egy pillanatra meglepődtem, amitől még lélegezni is elfelejtettem, majd ahogy az édes ajkak finoman ízlelgetni kezdték enyémet, az egész lényemet elárasztó földöntúli boldogságtól megnyugodva viszonoztam csókjait, orromon sűrűn véve a levegőt, csak, hogy tüdőm sípolása miatt egy percre se kelljen elválnom tőle. Olyan gyengéden csókolt, mintha csak attól félne, ha kicsit is szenvedélyesebben, vadabbul teszi, bajom eshet. Nem akartam, hogy tartania kelljen bármitől is mellettem, mikor semmi szükség rá. Hiszen sosem bántana, ahogyan eddig sem tette. Hogy biztosítsam róla, minden rendben, kissé bátrabban kezdtem csókolni, mire mindkét kezét – melyek eddig arcomon pihentek – derekamra simította, majd olyan szorosan magához húzott, hogy mellkasunk egymáshoz feszült. Egészen felbátorodott, miközben karjaim nyakába fűztem, bár így is még mindig gyöngéd volt, aztán ahogyan telt az idő mindketten fokozatosan lettünk egyre követelőzőbbek. Már nem volt kiút. Ajkaink úgy falták a másikét, mintha csak attól félnénk, mindjárt itt a világvége és soha többé nem szerethetjük már így egymást.

– Szeretlek, Bells! – suttogta Kedvesem bőrömnek egy kisebb csókszünet beiktatásakor, ugyanis testeink már olyan vadul ziháltak, hogy kelletlenül bár, de kénytelenek voltunk pár pillanatra elszakadni egymástól. A szívem a szerelmi vallomás hatására még gyorsabban kezdett el verni, míg szemeimet jó idő óta most először hagyták el a boldogság könnyei.

– Én is szeretlek, feltétel nélkül! – mondtam, majd miután Edward mosolyogva lecsókolta arcomról könnyeim, azt hittem újra birtokba veszi ajkaim, de épphogy csak megérintette szám övével, ismét elszakadt tőlem. Szemeim rögvest felnyíltak, majd kérdőn és igencsak ijedten néztem az olvadt arany szemekbe.

– Tudod, hogy mindenki minket néz? – kérdezte, mire óvatosan elnézve mellette rájöttem, igazat mond. Az egész Cullen család a nappaliban volt és minket néztek. Úgy véltem, máskor ez biztosan nagyon zavart volna, hiszen elég szégyenlős voltam, de jelenleg különösképp egy cseppet sem.

– Nem érdekel! – néztem újra Edward igéző szemeibe.

– Hát jó, mert engem sem! – vágta rá nyomban, majd újból nekiesett ajkaim ízlelgetésének, mire én még közelebb húzva magamhoz gyorsabb iramot kezdtem diktálni.

– Ki hinné, hogy ennyi vadság van ebben a kiscsajban! – szólt Emmett mély, brummogós hangján, hangszínén pedig érezni lehetett, vigyorog.

– Emmett! – mordult rá azonnal Bella.

– Mi az, ez az igazság – magyarázkodott a nagymedve, ahogyan néha magamban hívtam. – Jaj, ugyan már gyerekek, menjetek szobára! – csipkelődött, mire Edwarddal egyszerre nevettük el magunkat.

– Te teljesen lökött vagy! – mondtam nevetve Emnek, miután Kedvesemmel abbahagyva ajkaink érzéki táncát, a többiek felé fordultunk.

– És még bátor is, ezt nevezem! – bazsalygott. – Tudod, nem a legbölcsebb dolog sértegetni egy vámpírt, legfőképp ha ő a legerősebb a családban – villantotta rám hófehér fogait és egy lépést előrelépett, mire Edward karját birtoklón derekam köré téve szorosan magához húzott. Szárazon nyeltem egyet, majd gyorsan összegyűjtöttem minden bátorságom, mielőtt feleltem.

– Neked csak a szád nagy, sose mernél engem bántani! – mondtam azért némi félsszel, melyet igyekeztem mosollyal leplezni.

– Kipróbáljuk cica? – vigyorgott és újabb két lépést tett felém. Úgy gondoltam, ismerem már eléggé ahhoz Emmettet, hogy tudjam, most is csak játszik, vagy legalábbis mertem remélni, hogy ismerem. Nem akartam gyávának látszani, de legfőképp azt nem akartam, hogy Edward azt higgye, félek a családjától, főleg ha a végén kiderül, hogy ez tényleg csak egy ártalmatlan Emmett Cullen féle játék, amihez már volt egyszer-kétszer szerencsém.

– Na, gyere, ha mersz! – incselkedtem, miután biztatón felnéztem Kedvesemre, hogy megnyugtassam, nem lesz semmi baj, majd kibújva a biztonságot jelentő ölelésből előreléptem pár lépést. Persze Emmettnek sem kellett több, rögvest kihúzta magát – mellkasán csak úgy feszült pólója –, majd miközben szemeit összeszűkítve sunyin nézett rám, ördögi mosollyal arcán elém lépdelt. Olyan hatást kellett, mintha nem is egy jól megtermett vámpírfiú állna előttem, hanem egy medve, főleg mikor fogai elővillantak, melyet Szerelmem halk, de erőteljes morgással jutalmazott. Aztán belenéztem az ugyancsak aranybarna szemekbe, melyek nem tudtak hazudni, amitől végül olyannyira megnyugodtam, hogy még el is mosolyodtam. Azonban, amikor Emmett váratlanul közelebb hajolt hozzám, hirtelen ledermedtem és még a levegő is bent rekedt tüdőmben.

– Nyugi, kislány, sosem tudnálak bántani! – súgta fülembe kedvesen.

– Tudom – fújtam ki megkönnyebbülve a levegőt.

– Ha gondoljátok, lefoglalhatom Belláékat, míg ti…

– Kösz Em, de ez nem szükséges – vágtam gyorsan közbe, mielőtt befejezhette volna mondandóját, amitől már így is pírba futott arcom.

– Na, jó, ti tudjátok – egyenesedett fel, miközben Szerelmem mellém lépve ismét magához ölelt. – Egyébként meg isten hozott a csa…

– Ezzel még várjunk! – intettem hallgatásra, majd ismét elszakadva Edwardtól – aki ezt fájdalmas ábrázattal és sóhajjal fogadta –, az idősebbik felé fordultam.

– Szóval átgondoltad a dolgokat – szólalt meg váratlanul, még mielőtt kinyithattam volna a szám. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán gyorsan összeszedve magam és gondolataim, belekezdtem mondandómba.

– Igen át, ahogy kérted. Minden eshetőséget számba vettem, de a véleményem nem változott. Csak ismételni tudom magam, és kérni, hogy mondd meg, mi az ára – néztem rá jelentőségteljesen és reméltem megkapom a beleegyezését, mert biztos voltam benne, anélkül sose lehetnék igazán boldog Edwarddal.

– Hogyan? – kérdezte értetlenkedve Kedvesem, miközben mellém lépve megfogta bal kezem és összekulcsolta ujjainkat. Már most imádtam, hogy nem bír elszakadni tőlem egy percre sem, és csak attól féltem, ez az állapot megváltozhat. Soha többé nem akartam elereszteni, és reméltem, ezt rajta kívül nem csak az apja, de mindenki más is tudja.

– Nos? – sürgettem a választ, miközben Szerelmem ide-oda járatta a szemét köztem és az apja között. Ideges voltam, a gyomrom már diónyi nagyságúra zsugorodott, és csak most örültem igazán, hogy nem reggeliztem, ugyanis biztos voltam benne, még pár ilyen feszült pillanat, és viszontláttam volna az elfogyasztott ételt.

– Sokáig nem értettem, hogy apám miért szavazott akkor ellenem, azonban bár később megértettem és elfogadtam, átérezni csak most sikerült – pillantott a doktorra, aki előbb elmosolyodott, majd párszor finoman megütögette fia vállát.

– Tehát? – kérdeztem, miközben az ájulás kerülgetett.

– Azt hiszem, ezek után jobban oda kell majd figyelnünk és vigyáznunk az Isabellákkal – mosolyodott el Szerelmem apja, majd egy csókot lehelt kedvese feje búbjára. – Isten hozott a családban… Bells! – üdvözölt hivatalosan is.

– Ez… ez komoly? – hitetlenkedett Kedvesem, mialatt én köpni-nyelni nem tudtam, ráadásul lélegzetem mellett gondolataim is elapadtak. – Hallod, Bells? Bells!? – szólongatott Szerelmem, majd hirtelen felkapva elkezdett velem körbe-körbe forogni, mitől csak még jobban szédülni kezdtem, azonban jelenleg annyira boldog voltam, hogy most még ez sem számított, hiszen végre Ő teljesen, és csakis az Én Edwardom volt!

– Tedd már le szegényt, még a végén teljesen elszédül! – mentett meg Bella, mire Kedvesem azonnal megállt, majd talpra állított, de nem engedett el.

– Sajnálom, jól vagy? – nézett rám aggódón, majd miután aranyszín szemeibe nézve bólintottam, egy könnyed csókot nyomott számra.

– Sose voltam még ennél jobban! – mosolyogtam, majd az apjára néztem. – Köszönöm! – mondtam megkönnyebbülve, mire válaszul biccentett.

– Ha nem akarunk feltűnést kelteni, akkor ideje lesz indulni. Elég szembetűnő lenne, ha ma is mind hiányoznánk – szólt Alice.

– Igazad van, jobb lesz indulni – helyeselt az idősebb Edward, majd kedvesével együtt közelebb léptek hozzánk. – Ha hazajöttünk lesz pár dolog, amit meg kell majd beszélnünk, valamint néhány új szabályt is fel kell majd állítanunk – közölte diplomatikusan.

– Remélem, azt azért nem akarod megtiltani, hogy nyilvánosan is felvállaljuk a kapcsolatunkat, vagy igen? – kérdezte az Én Edwardom, mire kissé megijedtem, de az apja válasza megnyugtatott.

– Addig nem áll szándékomba ebbe beleszólni, míg helyesen cselekedtek és a szabályokat betartjátok. Amúgy meg ami azt illeti, még jót is fog tenni a hírnevednek – bazsalygott.

– Na, ja, a hírnevem – mosolygott ugyancsak Kedvesem.

– Bells! – kezdte Szerelmem apja újra komoly hangon. – Tisztában vagyok vele, hogy tudod, ennek ellenére muszáj vagyok figyelmeztetni, hogy a titkunkat soha, senkinek nem mondhatod el, különben mindannyian bajba kerülünk.

– Tudom, és nem kell aggódnod. Mint már mondtam, soha, senkinek nem fogom elmondani, hiszen nem kockáztatnám meg, hogy elveszítsem Edwardot! – néztem az említettre, mire ő orrát halántékomhoz nyomva mélyen beszívta a levegőt, majd egy csókot lehelt arcomra.

– Akkor mi most megyünk, ti pedig… Nos, azt hiszem, van mit megbeszélnetek – nézett a fiára, aki helyeslően bólogatott.

– Nagyon hasonlítanak rád a gyerekeid – mondtam Bellának, miután megölelt és üdvözölt ő is a családban.

– Inkább az apjukra – vágta rá, majd kedvesével a bejárati ajtóhoz mentek, ahol végül megálltak valószínűleg, hogy bevárják a többieket, akik közül időközben többen is odajöttek hozzánk.

Először Alice és Jasper léptek közelebb, majd míg Alice a nyakamba ugorva, csilingelő hangján közölte velem, hogy ő tudta, hogy így lesz, addig Jasper szokásához híven távolságtartó volt, de persze udvarias is, így ő is köszöntött a családjukba. Őket Emmett és Rosalie követte. Nagyot nyeltem, amikor Em széles vigyoráról Rose rideg arcára pillantottam. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok neki szimpatikus, csak éppen azt nem tudtam, hogy miért.

– Rosalie! – szóltam, utána amikor Emmettet hátrahagyva elindult az ajtó felé. Tudtam, nem a legjobb ötlet, hiszen látszik rajta, semmi kedve velem beszélgetni, mégis úgy éreztem, muszáj megkérdeznem. – Mi… miért utálsz ennyire? – böktem végül ki.

– Mert te is csak a bajt hozod a fejünkre! – közölte habozás nélkül, nem túl szívélyesen, de tőle nem is vártam mást, és legalább igazat mondott, amit értékeltem, bármennyire is fájt.

– Rose! – csattant fel Szerelmem mérgesen.

– Cica! – szólt rá kedvesebben Emmett.

– Ez az igazság! – mondta, majd újra hátat fordítva nekünk kiment a házból.

– Nem kedvel – motyogtam magam elé csüggedten, mialatt Emmett ugyancsak távozott.

– Senkit sem kedvel magán kívül! – próbált megnyugtatni Edward, de nem sikerült neki.

Ezután Carlisle és Esme üdvözöltek nagyon kedvesen, valamint bocsánatot kértek lányuk – Rosalie – viselkedése miatt, majd gyorsan félreálltak, hogy utat engedjenek Nessie-nek, aki könnyes szemekkel állt a nappali közepén, engem nézve.

– Bells… – kezdte elcsukló hangon. Szinte azonnal megértettem, hogy fél tőlem. Hogy fél a reakciómtól, miközben én mindig is szeretem őt, hiszen bármi is történt, én sose haragudtam rá. Szemeimet pillanatok alatt ellepték a könnyek, majd nem gondolkodva, a következő percben átszáguldva a szobán, nővérkém nyakába vetettem magam. Ekkorra már mind a ketten sírtunk.

– Szeretlek Bells, és sajnálom! – ölelt szorosan magához.

– Én is, szeretlen nővérkém, és hidd el, nem haragszom rád, sose haragudtam! Ráadásul, ha te nem lennél… ha nem lettél volna olyan makacs, akkor mi Edwarddal még mindig csak barátok lennénk. Köszönöm ezt neked. Köszönöm nővérkém, ezt sose fogom tudni meghálálni neked!

– Ugyan már, ne butáskodj! Hiszen én tartozom neked köszönettel mindenért, főleg, hogy boldoggá teszed az öcsém. Újra testvérek? – kérdezte, miután elengedtem a nyakát, hogy gyönyörű csokoládébarna szemeibe nézhessek.

– Mindörökre! – mondtam boldogan, könnyeimet törölgetve arcomról.

– Azért azt nem szeretném – mondta elkomolyodva, mire nekem menten lefagyott mosolyom arcomról, majd kikerekedett szemekkel, riadtan meredtem az előttem álló lányra.

_____________________________

*Az idézet, Gena Showalter tollából…

Boldog Születésnapot Stephenie Meyer!

Először is, mint minden Twilight Saga szerető, én is szeretnék Nagyon Sok Boldog Születésnapot kívánni kedvenc írónőnknek, Stephenie Meyernek, akinek ma, szenteste van a születésnapja!

(Stephenie Morgan Meyer, született 1973. december 24.-én.)

„Több boldogság jutott nekem, mint amennyiben a legtöbb embernek valaha része lehetett. Vajon létezik valamiféle természeti törvény, ami ugyanannyi boldogságot és szenvedést ír elő? Örömöm egyszeriben felborította az egyensúlyt?”

„Eddig csupán egyetlen dolog létezett, ami nélkül nem bírtam élni, most kettő lett. Szeretetem nem oszlott meg közöttük; nem olyan fajta volt. Sokkal inkább mintha megnagyobbodna a szívem, abban a pillanatban kétszeresére nőtt. És teljesen betelt.”

„Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.”

„Az első szerelem csodája, meg ilyesmi. Hihetetlen, micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, a moziban látod, vagy személyesen megtapasztalod.”

„Az ember elfuthat valaki elől, akitől fél, és megpróbálhatja legyőzni azt, akit gyűlöl. (...) Ám ha végtelenül szereted azt, aki végezni készül veled, nem marad választásod. Hogyan menekülhetnél meg tőle, hogyan küzdhetnél ellene, amikor azzal ártasz a szeretett lénynek? Ha nincs más, amit Őneki adhatsz, mint az életed, hogyan foszthatnád meg tőle?”

„Az életem egy nagy, kegyetlen vicc, és nem szökhetek meg a poén elől.”

„Alkonyodik. A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség.”

„Ha szeretsz írni, akkor írj! De ne az legyen a cél, hogy a regényed megjelenjen, hanem az, hogy te magad élvezd a történeteidet. Ám, ha befejezed a sztorit, és meg akarod osztani másokkal, legyen bátorságod hozzá. Ne kételkedj abban, hogy másoknak is tetszeni fog. Ha jó olvasó vagy és tudod, hogy mi az érdekes, és ha a sztori számodra vonzó, akkor bízzál benne. Ha én annak idején tudtam volna, hogy a fejemben lévő történetek mások számára is olyan izgalmasak, mint nekem, valószínűleg hamarabb kezdtem volna írni. Higgyél a saját ízlésedben!”

Ezzel a pár, magától az írónőtől származó gyönyörű idézettel szeretnék még egyszer Boldog Születésnapot kívánni Stephenie Meyernek! :)

Bella és Edward novella - Termékenységi Rítus

Bella és Edward novella

Termékenységi Rítus

Amint leszállt az est Urukban – az egykori Mezopotámia területén –, a férfi és a nő elhagyták szálláshelyüket, és bevetették magukat a kis falu, nyugodt forgatagába.

Edward, mióta szerelme életet adott lányuknak, majd ő maga is azzá vált, mint ő és családja többi tagja, elhatározta, hogy létének egy részét a kutatásnak szenteli, hogy megtudja, mi is történik, mikor valakit megharapnak, és az átváltozik.

Titkon persze remélte, hogy ha rájön mindenre, megtalálja a gyógyírt is, mely visszafordítja eme szörnyű folyamatot.

Bella, mint jó feleség mindenben támogatta férjét, de soha nem titkolta, hogy ő maga mennyire ellene van az egész kutatásnak. Szeretett halhatatlan vámpír lenni, mert így az idők végtelensége – mely egy egész örökkévalóság – állt rendelkezésére, hogy szerethesse férjét és lányát. Nem akart újra ember lenni, nem akart megöregedni, és azt se akarta, hogy szerettei tegyék ezt. Nem akarta elveszteni azokat kiket szeret, majd velük együtt, ő maga is a feledés homályába merülni.

A férfit mindig is érdekelték a genetika rejtelmei, de az eltelt kilenc évben – mely idő alatt lánya, már kész nővé cseperedett, és feleségével nem éppen gondoktól mentes, de boldog életet élt – nem talált egyetlen olyan elfogadható magyarázatot sem, mely alapjául szolgálhatna a gyógyír felleléséhez.

A tudományban hitt mindig is – ahogyan apja –, de minthogy ő maga is egy misztikus lény volt – bár ezt a kifejezést nem szerette használni –, így nem zárkózott el soha az alternatív lehetőségek elől sem.

Már bejárta Afrika egész területét és Indiát, hogy adatokat, és tudást gyűjtsön, de eddig – akár csak a tudományos kutatásokkal – semmi használhatóra nem lelt. De nem adta fel, hiszen előtte állt az egész örökkévalóság, mellette pedig a szeretet nő, ki bár nem értett egyet vele, támogatta és követte mindenhová.

A kis falu nyugodt volt, csak pár ember járt-kelt az utcákon. A szállásuk Éanna szentélykörzetében volt, így nem messze Inanna templomától, aki a mezopotámiai mitológiában a növényi és állati vegetáció, a szerelem, a viszály, a termékenység és az anyaság istennője.

E kései óra a sámánoknak, és a bennük hívőknek volt elrendeltetve itt Éannaba. A békés, hitüket szoros kordában tartó emberek, kik a misztikumban, és a természetfeletti erőkben nem hittek, nem mentek – talán nem is mertek – a templom közelébe menni, hol az éj leple alatt sámánok hívták és keltették életre a Nagy szellemeket, hogy segítségüket kérve gyógyíthassanak.

Edward és Bella éppen ide, a templomhoz igyekeztek, bízván, hogy itt majd használható tudásra tesznek szert. Hiszen az ázsiai török népek hitvilága még fejlettebb szinten állt, mint bármely más keleti kultúráé. A Sumérok nagyban hittek a természetfelettiben, és bálványozták őket. Az ázsiai török sámánok pedig nem csak a szerettek szellemeit tudták megidézni, de a Nap és a Hold gyermekeinek szellemeit is.

A rítusok alatt, melyeket levezényeltek, gyógyítottak, mindenféle biológiai vagy orvosi tapasztalatok nélkül. Számukra volt egy másik módszer. Mágikus cselekedetekkel próbálták elűzni a betegségeket.

Belláék is éppen egy ilyen szertartás kellős közepébe csöppentek bele. A sámán éppen a természetfeletti erők segítségét kérte, hogy gyógyítani tudjon. Körülötte a földön ülő fiatal párok – kik a közönségét és egyben betegeit alkották – ámulattal és vágyakozással figyelték.

A sámán díszes – csörgők és fémlapokkal díszített – ruhában lejtett táncot, mely alatt egyre inkább révületbe esett. Énekének szókimondósága nem vetette meg az erotikát. Jelen volt benne, ahogyan a világi szerelmi költészetében is. A tánc, az ének és a természetfeletti erők megidézése, mind egy misztikus Szent Nász lényege volt, mely a mezők, a növény- és állatvilág, és az emberek termékenységét hivatott serkenteni.

A termékenységi rítus – mert ez az volt – olyannyira megfogta Bellát, hogy bár férje tovább akart állni, ő nem mozdult. Csak nézte a révületbe esett sámánt és úgy érezte, lassacskán ő is abba esik.

A Szent Nász már percek óta tartott, mely alatt még több fiatal pár érkezett, majd miután letették – nász – ajándékukat, melyet hoztak Baunak – más néven Babának, az ős Boldogasszonynak –, Inannának, és a többi istennek kik segítségükre lesznek eme éjjelen, helyet foglaltak a többiek között.

Bella a kezében azt a szál rózsát forgatta – játszadozva vele –, melyet idefelé jövet férje vásárolt neki, egy virágot áruló nőtől. A sámán szeme megvillant, mikor a rózsát letette a többi, isteneknek szóló felajánlás közé. Edward összeszűkült szemekkel nézte a még mindig táncoló sámánt, kinek gondolataiban megjelent a vámpír és az Incubus kifejezés is. Bár nem tudta biztosan, de jó nyomon járt.

A férfi alig várta, hogy ismét felesége dereka köré fonhassa karját, ezzel is nyugtatva magát, és ha az szükséges, megvédeni őt. Edward feszült tartását kedvese is észrevette, de szemét alig egy percre tudta csak levenni a sámánról. Nyugtatólag bújt bele az ölelő karba, fejét pedig szerelme mellkasára hajtotta.

Időközben a rítus olaj is elindult, kézről-kézre járva a párok között, akik miután, belemártva mutatóujjukat, egy vékony csíkot húztak kedvesük ajkára, egy könnyed, lágy csókot váltottak.

Bella sem habozott sokáig, mikor hozzá is elért az olajjal teli tálka. Belemártotta jobb kezének mutatóujját, majd kihasználva férjének figyelmetlenségét – aki még mindig a sámánt és annak gondolatait figyelte –, felkente ajkára.

A férfi feleszmélve, dühösen nézett rá, de kedvese mosolya hamar megenyhítette már kővé dermedt, de nagyon is érző és szerető szívét. Bár semmi kedve nem volt részt venni ebben az egészben, szerelme kedvéért mégis belement, és egy halvány olajcsíkot húzott ajkaira, majd azokat gyengéden lecsókolta, mit sem sejtvén, hogy ezzel a csókkal, megpecsételte egész sorsukat.

Utoljára még hallották a sámán szavait, ki a dolgok kezdete és vége közötti folyamatról beszélt, amely során átalakulás, vesztés, felejtés, módosulás, keveredés vár, és mely során előfordulhat, hogy a dolgok végén az eredetire már rá sem lehet ismerni. Ezzel – vámpírlétük ellenére – elsötétült előttük minden…

A nap már delelőre járt, mikor a szerelmespár ébredezni kezdet, furcsa… megmagyarázhatatlan… vámpír létükben először átélt álmukból. Egy álomtalan álomból, mely idő eltelte alatt, semmire sem emlékeztek.

A nap, vakító sugarai, melyek átszüremlettek a fák sűrű lombjai között, fedetlen testükön víg táncot jártak, gyémántként csillogtatva a férfiét, és beragyogva a nőét, kinek gyémántfényű csillogását, emberi szemek nem láthatták.

Mindketten kissé bódultak voltak, de legfőképpen nem értették a velük történteket. Se azt, mi történt a szertartáson, se azt, hogyan lehetséges, hogy bár vámpírok mégis elaludtak, de még azt sem, hogyan kerültek az erdőbe, egymás karjaiba, fedetlen testtel.

De nem volt idejük ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, mert egy hangos Tam-Tam hang, minden gondolatukat kitöltötte. Tam-Tam… Tam-Tam… hallatszódott újra és újra. Bella félve tette mellkasára kezét, melynek bordái alatt, ott dörömbölt hosszú évek óta, most újra dobogó szíve.

A felismeréstől mindkettőjüket a rémület fogta el. Bár a nő vénáiban ismét csordogálni kezdet a forró nedű, és bár szíve ismét dobogott, mégse volt ember. Bőre halvány csillogásából, és annak márványsimaságából, csak egy dologra tudtak következtetni. Mégpedig, hogy Bella – bármily’ hihetetlen is – félig ember, félig vámpír lett, akár csak lányuk, Renesmee.

Hosszú percekbe tellett még nekik is, hogy felfoghassák – már amennyire egy ilyen tényt meg lehet érteni –, valami megmagyarázhatatlan, misztikus oknál fogva, minden megváltozott.

A férfi először magára kapta szétszórt ruháit, majd felsegítette kedvesére sajátjait. A nő sokkos állapotban volt és félt. Belül már most rettegett, hogy mi lesz ezek után. Edward látta, és tudta is ezt. Ő is pontosan így érzett, de nem akarta, nem mutathatta ki félelmét és gyengeségét, mert azzal csak szerelmének okozott volna még nagyobb fájdalmat. Tudta, neki most erősnek kell lennie. Erősnek, hogy mint eddig mindenen, most ezen is túlléphessenek, és folytathassák tovább életüket… létüket.

Félve ölelte magához Edward a mindig is törékenynek tűnő testet, de az már jó ideje sérthetetlen és erős volt, és ezen ez a mostani helyzet sem változtatott. Bella teste éppen olyan volt, mint lányáé. Márványsima, keményebb, mint az embereké, de puhább, mint a vámpíroké, és majdnem olyan hőmérsékletű, mint az emberi test. Bőre a napfényben éppúgy ragyogott, mint a vámpíroké, de ez az emberi szemnek láthatatlan volt, ezt csak a kifinomult látással rendelkezők – hozzájuk hasonlók és a farkasok – láthatták.

Vámpírsebességgel keveredtek ki az erdőből, majd vigyázva, hogy senki ne vegye őket észre, visszatértek szálláshelyükre, hogy ott megvárva az estét, ismét elmenjenek a templomhoz és megkereshessék a sámánt, aki – feltételezésük szerint – felelős a történtekért.

Amint ismét leszállt az est, visszatértek a templomhoz, de a sámánt, aki a tegnapi szertartást levezényelte, nem találták ott. Kérdezősködtek, utána jártak, de mint akit a föld gyomra nyelt volna magába, eltűnt, és még azt is elfeledték az ott élők, hogy valaha létezett. Sámán vagy démon? Talán nem volt véletlen, hogy felismerte őket, hogy tudta mi félék.

Edward bár nem mondta ki hangosan – félve felesége még jobban összetörik –, de magát okolta mindenért. Azért is, mert ide jöttek, és azért is, mert bár hallotta a sámán – vagy démon – gondolataiban, hogy felismerte őket, még sem tett semmit, hogy mindezt elkerülje.

Ha akkor nem enged kedvesének és elviszi, ha nem hagyja, hogy – nász – ajándékként odaadja az isteneknek a tőle kapott rózsát, és ha nem keni fel a rítus olajt Bella ajkaira, és pecsételi meg a Szent Nászt egy csókkal, akkor mind ez – valószínűleg – meg sem történik, és most nem kéne azon aggodalmaskodniuk, mi és hogyan lesz tovább.

Miután már majdnem egy hete volt, hogy minden este a sámánt keresték szerte az országban – és hogy Bella vámpírból, félvámpírrá vált –, hazaindultak, miután a nőn először a gyengeség, majd a rosszullét jelei mutatkoztak.

Kimerültség, egy-egy kutatással töltött este után, melyet követően álomba szenderült. Az emberi étel utáni furcsa vágyakozás, miközben a vért is ugyanúgy magához vette szomjoltásként, és a rosszullétek, melyekre nem volt magyarázat.

Hazatérve Carlisle-nak első dolga volt, hogy megvizsgálja lányát. Akárcsak Nessie bőrén, az övén se hatolt át semmiféle tű, de vérének édeskés illata, nem csak Jaspernek – ki már egyre jobban bírta a vér közelségét – tűnt fel azonnal.

A tudományos magyarázat, egyszerű inzulin többlettermelés lett volt, melytől a vércukorszintje megemelkedett, de mivel e mellé társultak a rosszullétek, melyekre nem volt tudományos magyarázat, a doktor úgy vélte, bármily’ hihetetlen is – ahogy az is, hogy félvámpír lett –, Bella állapotos!

Ez az újabb megmagyarázhatatlan és hihetetlen tény, ismét sokkolt mindenkit. Edward egyre nehezebben tudta tartani magát, és ha szerelme nem látta, amin csak tudta, levezette a felgyülemlett feszültséget és mérhetetlen dühét, melyet önmaga iránt érzett.

Bellát, bár szintén sokkolták az állítólagos terhességével kapcsolatos feltevések – hiszen a doktor nem mondhatta teljes bizonyossággal, elmélete helyes-e –, mégis könnyebben viselte ezt a tényt, mint azt, hogy félig ember, félig vámpír lett. Carlisle éjt nappallá téve próbált mindkét tényre magyarázatot találni, de lehetetlen küldetés volt az övé. A természetfeletti dolgok, mint a misztikum, megfejthetetlenek voltak a tudomány számára.

Nessie örült a kistestvérének, de látta, ezzel egyedül van. Csak anyja örült rajta kívül az újabb jövevénynek, de még ő is félt valahol legbelül. Ez nem ugyanaz a terhesség volt, mint lányával. Ő most már – még ha csak félig is – vámpír volt.

Mikor megszülte Renesmee-t kilenc évvel korábban, majdnem belehalt, de férjének és a vámpírméregnek köszönhetően megmenekült. De most? Senki, még a doktor sem tudta milyen hatással lehet a méreg egy félvámpírra.

Ahogy Bella hasa egyre gömbölydedebb formát öltött, úgy nőtt mindenkiben az aggodalom. Edward mindvégig erős maradt és felesége mellett volt, de az eddigi tények mellett, most már az is aggasztotta, hogy nem hallja a gyermek gondolatait, ahogyan régen lányáét.

Félt – szinte már rettegett –, hogy mi lesz a gyermekből, ahogyan attól is, hogy elveszti szerelmét. Minden egyes percet ki akart használni, amit még vele tölthet, és csak az az aprócska remény éltette, hogy a méreg, most is segíteni fog rajtuk.

Carlisle és Edward igyekeztek mindent előkészíteni, majd mikor eljött az idő – melyet Bella egyre kínzóbb fájdalmai jeleztek –, az egész család együttesen reménykedett valamiféle csodában, mely túlsegíti majd őket, eme szörnyű időszakon.

Míg a család odalent vigasztalta Renesmee-t, és reménykedtek, addig odafent, a kórházi szobának berendezett könyvtárszobában Bella a saját, és gyermeke létéért küzdött, férjével és apjával együtt.

A kínzó, feszült percek mindenki számára évszázadoknak tűntek, mígnem meghallották az apró szuszogó hangot, mely bár csak részben, de enyhítést hozott.

– Fiú! – mondta elcsukló, lágy hangon Edward, kezében tartva fiát.

– Isten hozott… kicsi Edward! – ejtette ki könnyedén a szavakat Bella, fiát látván, majd mialatt a boldogság könnycseppje végigcsorgott arcán, szerelme lágy harapásokkal juttatta szervezetébe ismét mérgét.

Bár Bellának megint csak szörnyű kínok közt kellett szenvednie, de ismételten csak megérte, hiszen most már ott volt neki a férje és a lánya mellett, a fia is.

New Sun - Sunrise - 13. fejezet

13. ÖLJ MEG!

– ÉN… ÉN CSAK… – dadogtam még mindig az ijedtségtől reszketve, szívemmel a torkomban, miközben Edward felvette a lábaimnál heverő könyvet. – Sajnálom!

– Nem, én sajnálom, hogy rád ijesztettem. Bocsáss meg, kérlek. Soha nem akartalak megijeszteni. Soha! – nyomatékosított, mire úgy éreztem, mintha a tegnap történtekért is bocsánatot akart volna egyben kérni. Csak néztem őt, a szemében a fényt, mely fájdalmasan csillogott, és az arcát, mely meggyötört volt.

– Tudom – biztosítottam róla, bár hangom alig hallható volt.

– Gyere, visszaviszlek – nyújtotta kezét, hogy felsegítsen, de mikor megmozdultam, a fejembe hirtelen belenyilalló éles fájdalomtól felsikoltottam. – Bells!? Bells!? – hallottam Kedvesem hangját, amint nevemet üvölti, majd éreztem kezeit, melyeket arcomra simított, miközben én fejemet fogtam, mintha ezzel enyhíteni tudnám a sajgó, lüktető fájdalmat.

– Jól… jól vagyok – ziháltam pár perccel később, miután a fájdalom egészen eltompult fejemben.

– Nem, egyáltalán nem vagy jól! – jelentette ki erélyesen, majd visszavéve hangjából, folytatta. – Neked most pihenésre lenne szükséged. Kérlek, Bells, hagy vigyelek vissza! – kérlelt szelíden, de én nem akartam újra elválni tőle.

– Nem! Én itt akarok maradni… veled – tettem hozzá alig hallhatón, majd éreztem az arcomat lassan elöntő forróságot, mely biztos jeléül szolgált zavaromnak.

– Makacs vagy! – mordult rám, de mikor felnéztem, meglepetten vettem észre, hogy halványan mosolyog.

– Kérlek – remegett meg ajkam, mire egy bosszús szusszantás után beleegyezően biccentett.

– Most pedig aludj! – parancsolt rám, miután segített elhelyezkedni az ágyon, majd még alaposan be is bugyolált a takaróval.

– Csak ha itt maradsz… velem – alkudoztam kissé félszegen, tartva válaszától és reakciójától.

– Bells – húzta keserű fintorra száját, miután ismét felemelve a könyvet a földről – melyet valószínűleg a fejfájásomkor ejtett le – már indult is volna kifelé a szobából, ezzel magamra hagyva.

– Kérlek! Vagy… vagy talán megint azt akarod, hogy utánad menjek? Mert ha ez kell… – tornásztam magam ülő helyzetbe, de még mielőtt felkelhettem, vagy akár a mondatot befejezhettem volna már mellettem is termett, majd helyet foglalva az ágy szélén vállaimnál fogva nyomott vissza a párnákra.

– Rendben, itt maradok veled, de csak ha megígéred, hogy aludni fogsz.

– Ígérem, csak kérlek, maradj velem – érintettem meg félve kezét, tartva attól, ismét elhúzza, mint alig pár órával ezelőtt. Lélegzetvisszafojtva vártam mit tesz, de ő egy egész percig csak arcom és kezeink közt járatta tekintetét, majd végül megkönnyebbülve fújhattam ki a tüdőmben tartott levegőt, mikor felcserélve kezeink helyzetét, övébe vette enyémet.

Fellélegezhettem, még ha csak ideiglenesen is, majd miután még egyszer jó alaposan szemügyre vettem tökéletes vonásokkal megáldott, férfiasan szép arcát, lehunyva szemeim igyekeztem eleget tenni az alku rám eső részének. Azonban ez nem ment olyan könnyen. Hiába számoltam bárányokat, vagy gondoltam arra, hogy Edward itt marad velem végig, míg alszom, hogy fogja kezem és vigyázza álmom, mégsem tudtam belemerülni a békés öntudatlanságba. Addig legalábbis úgy éreztem biztosan nem, míg meg nem tudom, hogy miért is ír olyan borzasztó dolgokról, mint ami abban a könyvben állt. Vámpírokról és gyilkolásról. Tudnom kellett.

– Miért… miért írsz pont vámpírokról? – pillantottam fel bátortalanul, miközben a vonásai a kérdés hallatán zavartak lettek.

– Vámpírok… – ismételte el, majd elfordítva rólam tekintetét, némi gondolkodás után folytatta – nos, tudod… az írás amolyan hobbi, és hát… igazság szerint mindenféléről szoktam irkálni – motyogta maga elé, bennem pedig ismételten csak felmerült a gyanú, mint az idősebbik esetében, hogy hazudik. Persze nem volt logikus magyarázatom rá, miért is kéne ezt tennie, csak egyszerűen éreztem, bár azért igyekeztem inkább arra gondolni, hogy tényleg csak zavarban van, mégpedig amiatt, hogy rájöttem, mikről írogat.

– Értem – sóhajtottam.

– Meny… mennyit olvastál el? – érdeklődött kíváncsian fürkészve arcom.

– Nem sokat. Csak alig néhány sort arról az oldalról, ahol a farkasok harcoltak valamiféle újszülöttekkel és… – hirtelen kirázott a hideg, ahogy a letépett fejek és a kitépett végtagok eszembe jutottak. – Sajnálom, hogy beleolvastam. Tudom, hogy ez személyes, én csak…

– Felejtsük el. Ne is foglalkozz vele, inkább aludj! – utasított ismét, én pedig mielőtt még előhozakodhatott volna azzal, hogy elmegy, ha nem alszom, behunytam szemeim, majd megpróbáltam valami szépre gondolni. Pontosan nem tudtam mennyi idő telhetett el, mikor is végre a fáradság kezdett elnyomni, de amikor már épp megadtam volna magam az édes álmok csábító hívogatásának, fogadott nővérkém hangjára lettem figyelmes.

– Elaludt? – érdeklődött hogylétem felől, szinte suttogva. Igaz sok minden volt, amit meg kellett volna beszélnünk, de jelenleg – akárcsak korábban – úgy éreztem, nincs elég erőm nemhogy beszélni, de még szemeim felnyitni sem.

– Azt hiszem, végre sikerül neki – simított ki egy tincset az arcomból megbizsergetve ezzel, aminek következtében önkéntelenül is felszusszantottam.

– Az jó, mert anya és apa beszélni szeretnének veled – adta át az üzenetet, de bennem már csak akkor tudatosult, mit is mondott, miután Edward hallgatásra intette, majd megkérte, hogy maradjon velem, míg ő vissza nem jön.

Apa és anya… Nem igen értettem a dolgot, hiszen a szüleik meghaltak, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg a doktorra és a feleségére gondolt Nessie, még ha eddig nem is hallottam, hogy így hívta volna őket. De mindegy is volt, hiszen a lényeg most csakis az volt, hogy Edward megígérte visszajön, ami megnyugvással töltött el, és mely hozzásegített ahhoz, hogy pár perccel később már az álmok világában lehessünk együtt.

Késő délután, hat óra környékén járhatott az idő, amikor is felébredtem. Lassan nyitottam ki szemeim tartva attól, nem találom majd itt Szerelmem, ahogyan azt megígérte, de tévedtem. Az ágy szélén ült most is. Úgy nézett ki, mint aki kővé dermedt, de amikor megmozdultam, hirtelen felengedett merev tartásából, majd felém fordult.

– Hogy érzed magad? – aggódott még mindig miattam, én meg azon kezdtem el töprengeni, hogy ha azt válaszolom, rosszul, akkor maradhatok-e még vele. Persze legbelül tudtam, ez butaság, még ha régóta nem is hallgattam már józan eszemre, de mivel azt nem akartam, hogy továbbra is nyugtalankodjon, így nem hazudtam neki.

– Jobban – motyogtam, majd tekintetem borostyánszín szemeiről egy pillanatra színtelen ajkaira tévedt, majd zavartan elkapva, végül a takarót görcsösen szorongató kezeimre szegeztem. – Kicsit… kicsit szomjazom – nyeltem szárazon.

– Mindjárt hozok neked valamit – pattant fel az ágyról és már ki is sietett a szobából.

Jaj, Edward! – sóhajtottam fájdalmasan, majd míg vártam, szavaim kétértelműségén gondolkodtam. Hiszen bár az igaz volt, hogy kiszáradt a szám, de még így is szívesebben beértem volna víz helyett egyetlen csókjával, melyre mindennél jobban szomjaztam. Aztán ahogy ezt kigondoltam, Kedvesem már vissza is ért, kezében egy bögre – még gőzölgő – teával. Ezután megvárta, míg teljesen felültem – ami csak lassanként visszatérő erőm miatt időbe telt –, majd ujjaim gondosan a pohár köré zárva a kezembe adta. Láttam rajta, hogy tudja, még mindig nem vagyok teljesen a magam ura, és bár úgy véltem, ezért ilyen gondoskodó most velem, azért örültem is, hiszen mindennek dacára az, hogy törődött velem, azt is jelentette, hogy jelentek neki valamit… bármi. Hogy fontos vagyok neki, még ha nem is úgy, ahogyan azt igazán szeretném.

Aprókat kortyolva fogyasztottam el a forró kamillateát, mely egész bensőm felmelegítette, miközben szemem sarkából Edwardot figyeltem, aki árgus szemekkel vizslatta minden egyes rezdülésem. Ez máskor biztosan a felhők közé repített volna, de most… egyszerűen csak zavart, hisz’ tudtam, csak azért néz, mert még mindig aggódik miattam, és nem másért.

– Mi az? – böktem ki kissé ingerülten.

– Semmi, csak… úgy látom már kicsit jobb színben vagy – futott át arcán egy halvány mosoly, miközben akaratlanul is megerősítette, amit már úgy is tudtam, hogy csak aggódás figyelmének tárgya. – Ha… ha úgy érzed, készen állsz az indulásra, csak szólj. Bella és Edward hazavisznek – pillantott kezeimre – miután szavaival tört döfött szívembe –, melyek megremegtek, majdnem kiejtve ujjaik közül a már majdnem üres bögrét.

– Holnap látlak? – kérdeztem elcsukló hangon, reménykedve, miközben átadtam neki a poharat ezzel megelőzve, hogy annak tartalma a fekete ágyneműn végezze.

– Bells – fordította el tekintetét, ezzel még mélyebbre döfve, majd még meg is forgatva a képzeletbeli tőrt már így is vérző szívemben.

– Kérlek! – könyörögtem neki, könnyeimmel küszködve.

– Adj nekem egy kis időt. – Csillant meg bennem a remény fénysugara, amiért nem utasított el azonnal. Talán… talán képes lenne engem mégiscsak szeretni? Most, hogy tudja, én mit érzek, képes lenne belém szeretni?

– Mennyit? – Teljesen összezavarodtam, a gondolataim pedig csak úgy csapongtak.

– Pár nap… maximum egy hét – felelte bizonytalanul.

– Az túl sok! – ráztam fejem hevesen tiltakozva, mire az és a mellkasom is újra fájni kezdett.

– Kérlek, Bells, ne nehezítsd meg a dolgom – lépett az ablakhoz, hangja pedig hirtelen vált rideggé.

– Szeretlek, Edward! – ziháltam, de mikor visszafordult felém és megláttam érzelemmentes, rezzenéstelen arckifejezését az a halvány láng is kihunyt bennem, mely a remény tüzét tartotta eddig életben. – Edward! – szóltam utána, mikor elindult az ajtó irányába.

– Megyek, szólok Belláéknak – vetette még oda, mielőtt elhagyta volna a szobát.

A könnyek még akkor is sűrűn záporoztak szememből, mikor egy jó órával később az idősebb Edward, leparkolt a házunk elé. Egész úton szótlanul ültem a kocsi hátsó ülésén, az ablakon keresztül bámulva a mellettünk elsuhanó koromsötétségbe burkolózó forksi tájat. Még mindig a kezemben szorongattam azt a tablettát, amit Carlisle azért adott, hogy az éjszaka nyugodtan tudjak aludni. Nem hibáztattam, amiért nem mert egy egész levéllel adni belőle, elvégre a mostani állapotomban valószínűleg mindenki, aki csak látott, úgy gondolhatta, képes lennék bevenni az összeset, és talán igazuk is volt. Végül is jelenleg még magamat sem tudtam volna meggyőzni róla, hogy nem tenném meg, egy, még ennél is elkeseredettebb, reménytelen pillanatomban. Egy egész doboz altató a kezemben halálos fegyvernek minősült volna – persze csak magammal szemben –, már ha egyáltalán valóban lett volna hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem. Na, de mindegy is volt, elvégre a végeredmény így is, úgyis csak kín és szenvedés, de minthogy egy ember csak egyszer volt képes meghalni, én pedig azzal, hogy Edward azt mondta csak, mint barát szeret, még ha nem is fizikailag, de egyszer már meghaltam, így az újabb pusztulás veszélye már nem fenyegetett.

Miután Edward átváltott rideggé, majd elment szólni Bellának, aki rögtön jött és segített, a nappaliban elbúcsúztam a doktortól, akinek megköszöntem a segítségét, valamint a feleségétől, Esmétől, aki először egy lágy csókolt lehelt homlokomra, majd szelíden rám mosolygott. Nyugtató volt mosolya, bármikor máskor biztosan megnyugtatott volna, de most nem sikerült. Aztán eljött a távozás ideje. A nagyobbacska helyiségben senki más nem várt rám, legfőképpen Edward nem, hogy elköszönhessünk egymástól. Egy pillanatra még megtorpantam a bejárati ajtó előtt, arra gondolva, hogy talán most utoljára lépek át rajta, majd végül nagy levegőt véve – és még egyszer hátrapillantva vállam felett, reménykedve benne talán mégis meglátom Edwardot – átléptem a ház küszöbét.

– Bekísérjelek? – kérdezte Bella, kiszakítva gondolataimból.

– Nem szükséges – sóhajtottam, majd miután megköszöntem, hogy elhoztak és az egész napos gondoskodásukat, kiszállva az autóból a tornác felé igyekeztem. Aztán figyelmem váratlanul – még mielőtt elérhettem volna az ajtót – a felhajtónkon leparkoló kocsimra szegeződött, melyből miután Alice kiszállt, majd egy együtt érző mosollyal arcán átnyújtotta a kulcsokat nekem, beülve Szerelmem nagybátyja és Bella mellé a Volvóba, egy pillanat alatt eltűntek.

– Kislányom! – rohant elém anyám hangjában és vonásaiban egyaránt féltő aggodalommal. Gyorsan megtöröltem arcom, hogy eltüntettem a sírás nyomait – nem mintha könnyek nélkül nem lettek volna elég árulkodó jelek sírástól vörös szemeim –, mielőtt anyám a nyakamba vethette volna magát.

– Még jó, hogy nem hívtuk fel a rendőrséget. Mégis hol voltál eddig? – szidott le apám. Tudtam, hogy mindketten idegesek lettek, mikor hazaértek és én nem voltam sehol, de jelenleg se erőm, se kedvem nem volt nekiállni magyarázkodni.

– Majd holnap – motyogtam magam elé, majd kibújva anyám öleléséből, a szobám felé vettem az irányt.

– Állj meg, de azonnal, és magyarázz el mindent! Halálra aggódtuk magunkat édesanyáddal! Hallod, Bells? Bells!? – üvöltött utánam apám, de szavai süket fülekre találtak. Felmentem szobámba, majd még mielőtt bezárult volna mögöttem az ajtó és az ágyra vetve magam újra sírni nem kezdtem, még hallottam, amint apám szobafogságra ítélt.

Jó ideig sírtam, könnytől áztatott arcom a párnába temetve. Ismét hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam az önsajnálat. Annyira fájt minden. Nem is értettem, hogyan lehet ez, mikor elvileg én már meghaltam – legalábbis a lelkem és a szívem biztosan. Elvégre a halálnak békésnek és könnyűnek kéne lennie, nem pedig olyan nehéznek és fájdalmasnak mint az élet.

Lassacskán kezdtem bánni, hogy amikor beléptem a szobába, elhajítottam valahova a doktortól kapott gyógyszert, ugyanis egyre nagyobb szükségét kezdtem éreztem annak a pihentető, gondtalan alvásnak. Könnyeim egy idő után elapadtak, ami nem volt csoda, hiszen már majdnem egy teljes napja csak sírtam, még ha nem is folyamatosan. Megtöröltem szemeim, majd hanyatt fordulva figyeltem a kintről beszűrődő utca fényeit, ahogy azok a mennyezeten táncot jártak.

Ismét nem tudtam másra gondolni, csakis Edwardra, ez pedig azt eredményezte, hogy akaratlanul is leperegtek lelki szemeim előtt az elmúlt napok eseményei. Az együtt töltött percek, a vidám nevetések, és persze az ölelések és csókok is, míg végül a fájó, kínzó szavak – melyek újra és újra szívembe döfték a láthatatlan, de nagyon is éles tört – vissza nem térítettek a valóságba.

Tudtam hasztalan lenne nekiállnom megkeresni az altatót, hiszen ebben a nagy felfordulásban – melyet még reggel okoztam a ruhákkal – úgy is leheletlen lenne megtalálni. Azonban mivel nélküle egyszerűen képtelen voltam elaludni, így ismételten csak megrohamozták elmém a csapongó gondolatok, melyek közül egy idő eltelte után a legerősebbek azok lettek, melyek akörül a könyv körül forogtak, amit Edward írt, és amelyikben vámpírok voltak.

Ismét megborzongtam az olvasottak felidézésétől, azonban bármennyire is igyekeztem másra gondolni, egyszerűen nem sikerült, míg végül már csak ez az egy gondolat maradt, kitöltve mindent. Elmém olyan erősen kezdte el skandálni a szót; vámpír, hogy azt hittem, menten szétrobban a fejem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Edward miért ír éppen pont vámpírokról, mikor annyi minden szépről és jóról lehetne írni, ha már szereti ezt csinálni.

A fürdőbe mentem, le akartam nyugtatni magam, így megmostam az arcom hidegvízzel, de a gondolat csak nem hagyott. Folyton ott motoszkált a fejemben, mint valami rossz szellem, melytől szinte lehetetlen megszabadulni. Noha az is igaz, a rossz szellemek mindig is a saját magunk lelkiismeretének szülöttei voltak, nekem pedig, minthogy igencsak volt okom rá, hogy furdaljon a lelkiismeret, amiért engedély nélkül beleolvastam Kedvesem könyvébe, így nem is volt csoda, hogy üldözött a szellemem.

Visszatérve a szobába aztán tekintetem megakadt a sarokban álló íróasztalon lévő laptopon. Vámpír! – mondatta velem némán a kisördög, ki mérhetetlen kíváncsiságom megtestesítője volt, mígnem a következő percben már arra eszméltem, hogy a széken ülök, a bekapcsolt gép előtt. Kezdett tényleg egyre jobban érdekelni a téma, bár igazából nem tudtam megmagyarázni pontosan miért, csak annyit tudtam, addig nem nyughatok, míg utána nem járok annak, miért is ír Szerelmem épp pont ezekről a kissé félelmetes, misztikus lényekről. Tudtam, bármi is az oka, nekem tudnom kell, hiszen akármi is érdekelje őt, legyen az vámpír, démon vagy akár kobold, az engem is izgat.

Miután a monitoron az üdvözlőszöveg helyett megjelent az általam beállított háttérkép – mely egy családi nyaraláson készült kép volt, amin széles mosoly terült el arcomon, ellentétben mostani ábrázatommal – egyből a böngészőre kattintottam. Szerencsémre épp a múlt héten kötötték be az internetet, melyet eddig csak arra használtam, hogy elküldjem a válaszleveleket a montereyi barátaimnak köszönetképpen, amiért nem feledkeztek el a születésnapomról. Még mindig szerettem őket, és néha hiányoztak is, még ha Edward minden űrt ki is töltött bennem. A böngésző ablaka megnyílt, én pedig már írtam is a keresőbe azt a bizonyos szót, mely nem hagyott nyugtot. Vámpír!

Csak egy pár másodpercet vett igénybe a keresés a modern technikának köszönhetően, ami után eredményként csak alig egy tucat találatot kaptam, melynek több mint a fele így is a könyvesboltokban kapható, vámpírokról szóló könyvek voltak. Igaz rengeteg könyvet olvastam már életemben, de ezek mégis kimaradtak, bár néhány vámpíros filmet azért láttam, de minthogy soha sem nyerték el igazán a tetszésemet, így nem is foglalkoztam különösebben a témával. Ezután a megmaradt találatok oldalait, melyeknek száma igen csekély volt, elkezdtem sorban elolvasni.

Az első pár találat honlapján ódivatú és néhány újonnan bemutatott filmről voltak leírások, amiknek egy részét én magam is láttam egykoron – főleg, amik Drakuláról készültek. Ezek után egy összefoglaló leírást találtam a vámpírokról. Azt írták, misztikus lények, akik nem csak emberi holttestekből teremtődhetnek, de akár állatokból vagy növényekből is. Igaz, a témát nem fejtették ki, azonban úgy véltem, nagy valószínűséggel a húsevő növényekre gondolhattak.

Írták, hogy sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkeznek, és, hogy alakváltók, míg zárójelben megemlítették a filmekből is jól ismert denevérré átváltozást. Ez nevetséges! – gondoltam magamba, majd folytattam az olvasást. Említést tettek még arról is, hogy a vámpírok gyakori szereplői a horror és a fantasy irodalomnak is, amit a sok könyvtalálat is igazolt, és ami – ha nem is számomra – természetessé tette Edward vonzódását eme témának megírásához.

Ezt követően a vérivásról írtak elég hosszasan, mint mondjuk arról, hogy rendszerint a nyakon keresztül végzik, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz. Zárójelben még a kannibalizmust is megemlítették, valamint egy képet is mellékeltek a leírtakhoz illusztrálásként az egyik filmből. Noha igaz, nem volt olyan félelmetes, mégis önkéntelenül is végigfutott gerincem mentén a borzongás kirázva, mintha csak fáznék. Aztán a mondhatni tudományos rész után persze jöttek a jól ismert jellemzők, mint a koporsóban alvás, a napfény kerülése – amitől hamuvá égnek –, a fokhagymától és a kereszttől való félelem, míg a legvégére odaírták, hogy a vámpír maga az ördög.

Már egy jó ideje csak olvasgattam, és bár az igazat megvallva semmi érdekesre nem akadtam, mégis elégé belemerültem a témába, így történhetett, hogy észre sem vettem mennyire elszaladt az idő. Későre járt, már tizenegy is elmúlt, mikor elnyomtam az első ásítást. Úgy tűnt a céltalan keresgélés – mely lefoglalt és elterelte gondolataim a fájó történtekről – éppen olyan hatásos volt, mint egy szem gyógyszer, majd miután rám tört egy újabb ásítás, úgy döntöttem lefekszem, bízva benne, talán tudok pár órácskát aludni. Azonban épp mikor már készültem rá, hogy bezárom a nemrégiben megnyitott oldalt, a lap alján található Külső hivatkozások közül az egyik mágnesként kezdte vonzani tekintetem. Egy pillanatra megmerevedtem, majd aprót ráztam fejemen, hogy kitisztuljon, de mikor újra a képernyőre nézetem, a láthatatlan mágnes újra vonzani kezdett. Végül úgy döntöttem még pár perc már igazán nem számít, és legalább abban biztos lehettem, ha megadom mérhetetlen kíváncsiságomnak – mely eddig is hajtott – azt, amire vágyik, nem fog az éj közepén felébreszteni.

Miután rákattintottam az adott linkre, mely csábított, egy teljesen új és merőben másabb oldal jelent meg a képernyőn. Első ránézettre is látszott, hogy itt nem holmi régi filmekkel, fantasy könyvekkel vagy a jól ismert sablonnal fogok találkozni, mint eddig. Éppen ezen tények fényében kezdtem el gondosan átolvasni a leírtakat, melyeket szépen összeszedtek és néhol még illusztráltak is, amolyan képekkel, mint amilyeneket a régi egyiptomi és a hozzájuk hasonló kultúrájú népekről szóló könyvekben is látni lehetett.

Már az első pár sor után rájöttem, hogy a leírtak nem mások, mint mítoszok a vámpírokról, és bár az ilyeneknek nem sok valóságalapjuk volt – hiszen az évszázadok alatt szájról szájra adott történeteket mindig egyre jobban és jobban kiszínezték –, ez valami miatt mégsem tűnt mesének. Kezdett az egész megmagyarázhatatlanul izgatni, aminek csak azért örültem, mert úgy véltem, Edward is éppen ezek miatt a különös és rejtélyes dolgok miatt ír róluk. Érdekelt, mi van még a dolgok mögött, ezért is folytattam tovább az olvasást, mit sem törődve a kései idővel és a fáradsággal, mely bár már nem volt olyan erős, mint az imént, de azért eléggé legyengített.

Az első szó, ami szemet szúrt, pont olyan erőteljes volt, mint a vámpír kifejezés; hideg bőr. Nem tudtam mire vélni, ahogyan azt sem, mi ez a furcsa érzés, ami átjárja testem minden egyes porcikáját, míg nem bevillantak Edward mindig fagyos ujjai és hideg ajkai. Egy pillanatra megborzongtam, majd míg a karomat dörzsölgettem, hogy némileg felmelegítsem magam, megráztam fejem, hogy ismét csak kitisztítsam az elmémbe bekúszó bizarr gondolatoktól.

Sápadt bőrű szépséges emberi lény. Akadt meg ismételten tekintetem, majd még az olvasást is félbehagytam, de csak mert lelki szemeim előtt megjelent a Cullen család összes tagjának arca. Mind annyira szép volt és nem mellesleg falfehér, ez a tény pedig annyira elgondolkoztatott, hogy csak akkor tértem ismét vissza a valóságba, amikor a monitoron színes buborékok jelentek meg, melyek képernyőkímélőként funkcionáltak. Nem tudtam honnan és miért jött a bizarr ötlet, hogy összefüggéseket kezdjek el keresni Szerelmem és családja, valamint a vámpírok – akikben egyébként sosem hittem – között, de mindegy is volt, mivel akaratomon kívül már eddig is ezt tettem. Folytattam hát az olvasást, még ha nem is tudtam, miket kell keresnem, mert biztos voltam benne, ha megtalálom őket, tudni fogom és egyben a válaszokat is rájuk.

A következő bekezdés az erőt és a gyorsaságot taglalta. Azt állították a leírtak, hogy mint általában a természetfeletti lények, így a vámpírok is kivételes emberfeletti erővel rendelkeznek és emellett irreálisan gyorsak is. Ez a két szó – gyors és erős –, számomra nem mondtak sokat, talán csak Emmettel tudtam volna összefüggésbe hozni az erős kifejezést, melyet végül azért nem tettem, mert akkor minden erős emberrel kapcsolatba hozhattam volna a vámpírokat, az pedig már tényleg nevetséges lett volna.

A következő kifejezés, mely megragadta figyelmem a vérivás volt. Azt írták, hogy a vámpírok egyáltalán nem táplálkoznak emberi étellel, helyette vért isznak, méghozzá emberit, és csak nagyon ritkán állatit. Ez a tény már az előbb is – amikor a másik oldalon olvastam – elborzasztott, de míg ez előzőleg nem mondott semmit – talán mert akkor még nem akartam mindenáron valamiféle abszurd összefüggést keresni –, most eszembe ötlött egyszerre több dolog is. Az egyik az a tény volt, hogy Nessie-n kívül sosem láttam egyik Cullent sem enni, sem pedig inni – bár Szerelmem két alkalommal is vett magához pár falatot, de csak mert annyira erősködtem –, míg a másik dolog még elég friss és fájó volt. A tegnapi napra gondoltam, és arra, hogy amikor felhorzsolva a kezem, az vérezni kezdett, Edward hirtelen megváltozott. Durva lett, félelmetes és még a szemei is mintha arany barnából szurokfeketévé váltak volna pillanatok alatt, amit később persze próbáltam azzal magyarázni, hogy csak az ijedtség hatására képzeltem – főleg miután ma láttam igéző borostyánszín szemeit.

Nem tudtam, mit higgyek, de mindenesetre furcsa volt. Az egész majdhogynem úgy jött le, mintha Kedvesem nem bírná a vér látványát… vagy is inkább a szagát, ha már egyszer a vámpírokkal akarom akarva-akaratlanul is összefüggésbe hozni – helyesbítettem ki magam, majd folytattam az olvasást, azonban egy fél oldallal lejjebb újabb szó szúrt szemet; napfény. Azt írták – amit amúgy is tudtam –, hogy a napfény veszélyes a vámpírokra nézve, ugyanis hamuvá porlasztja őket egyetlen sugarával. Miután ezt elolvastam, majd átgondoltam gyorsan a dolgokat kissé keserű sóhaj hagyta el ajkam, mivel találtam egy újabb – bizarr – egyezést. A születésnapi bulimra gondoltam, amikor is sütött a nap, Edward pedig nem jött el annak ellenére sem, hogy megígérte semmi pénzért nem hagyja ki. Persze ő is és Nessie is mondta, hogy valami nagyon sürgős és halaszthatatlan dolog jött közbe, mégis furcsa volt, főleg, hogy utána minden szó nélkül eljött hozzám este. Nem is tudtam róla, és ki tudja, talán ha akkor nem vagyok a konyhában, meg sem látom őt. Még mindig fájtak az akkor történtek, a visszautasítása, azonban figyelmem jelenleg valami teljesen más kötötte le. Éjszaka… amikor már nem sütött a nap – villant be hirtelenjében, de aztán ezt gyorsan el is vetettem, mivel eszembe jutott, hogy Nessie eljött, és a kertben, a napfényben bohóckodtunk.

Halhatatlan, olvastam jó pár bekezdéssel lentebb, mely ismételten csak töprengésre késztetett. Újra láttam magam előtt a Cullen család minden egyes tagjának arcát. Nem csak szépek, de mind annyira fiatal is volt. Még Carlisle és Esme is. Aztán ahogy ezen elmélkedtem hirtelenjében bevillant, amit Nessie mondott ma délután Edwardnak a szobájában, mikor úgy hitték már alszom. Azt mondta, a szüleik beszélni akarnak vele. Noha igaz, már akkor is furcsálltam a dolgot, hiszen az eset előtt egyszer sem hallottam, hogy a doktort és a feleségét apának és anyának hívták volna, mégsem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Legalábbis eddig – javítottam ki ismét magam, majd egy újabb kérdés kezdett el foglalkoztatni, mégpedig, hogy ha nem a doktorékra gondolt Nessie, akkor mégis kikre. Sehogy sem értettem ezt az egészet, mivel tudtam, hogy a szüleik sajnálatosan elhunytak, míg végül már megint be nem férkőzte magát gondolataim közé az a múltkori kósza elgondolás, miszerint az ikrek – Szerelmem és Nessie – eléggé hasonlítanak nem csak nagybátyjukra, de Bellára is, akinek viszont semmi köze nem volt hozzájuk vér szerint. Azonban a gondolataim bármennyire is butaságoknak tűntek, mégis hosszasan elgondolkoztattak. Mert ha tényleg vámpírok – ami persze nevetséges és kizárt –, akkor halhatatlanok is, és akkor akár… Nem tudtam befejezni a gondolatot, mivel egyszerűen annyira képtelenségnek tűnt az egész. Bár igaz az ikrek tényleg nagyon hasonlítottak az idősebb Edwardra és Bellára, az a feltételezés, hogy esetleg valamiféle bizarr, misztikus oknál fogva ők a gyermekeik lennének, teljesen abszurdnak tűnt.

De mi van, ha mégis? – ötlött fel bennem, majd átgondolva a dolgokat – már amennyire lehet higgadtan és ésszerűen – új lapot nyitottam, majd beírtam a keresőbe a konkrét kérdésem, bízva benne olyan választ kapok rá, ami majd segít rájönnöm az igazságra. A vámpíroknak lehet gyerekük? – pötyögtem be, mivel csak nem hagyott nyugodni a tény, majd ideges görcsösséggel gyomromban vártam, hogy kiadjon valamiféle találatot a gép. Nevetnem kellet magamon, amiért olyan lökött vagyok, hogy azt feltételezem Cullenékről, holmi vérszomjas lények, valamint, hogy két fiatal szerelmesnek, velük egykorú gyermekeik vannak. Halkan felkuncogtam – keserűen –, majd a pár pillanattal később kiadott keresési eredmények hamar igazolták is butaságom, hiszen azt írták, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük. Elnyomtam egy újabb fanyar nevetést. Még, hogy Cullenék… – csuklott el belső hangom. Nem tudtam még magamban sem kimondani velük összefüggésben azt a bizonyos szót. Ez butaság! – ráztam aprókat fejemen, hogy elhessegessem eme bizarr gondolataim, azonban mindhiába. Egyszerűen nem akartam elhinni, nevetségesnek tartottam még ennyi összefüggés után is – melyeket persze az is lehet, hogy csak én magyaráztam be magamnak –, hogy Szerelmemék… vámpírok – nyeltem nagyot.

Noha a keresés eredménye legalább a második feltevésem megcáfolta, melyet jól tudtam el kéne fogadnom, és meg kéne tőle nyugodnom, mégsem tudtam. Aztán, hogy meggyőzzem magam, csak bemagyarázom ezeket a képtelen dolgokat, beleolvastam a leírtakba. Azonban ez hiba volt – legalábbis, ami a meggyőzést illette –, ugyanis rábukkantam egy feljegyzésre, mely szerint létezik egy olyan vámpírfaj, amely képes teherbe ejteni halandó emberi nőket. Ez a tény persze, mint olaj a tűzre, úgy hatott rám, hiszen azonnal megmagyarázta volna fáradt elmém feltételezését. A feljegyzésben azt írták, hogy az Incubus nevezetű vámpírfaj az, mely képes a gyermeknemzésre. Persze azt is lejegyezték, hogy ez az állítás nem igazolható, ugyanis mint minden „jól nevelt” vámpír, ők is, miután kielégítették egyéb, vérrel nem kapcsolatos szükségleteiket, megölik áldozatukat, mielőtt annak méhében akár csak megfoganhatna utóduk.

A hideg borzongás járta át egész testem az olvasottaktól, miközben elmém kerekei továbbra is veszettül forogtak. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy azon töprengek, vajon létezhetnek-e olyan vámpírok – ha egyáltalán tényleg léteznek, és nem csak az emberi képzelőerő szülöttei –, akik képesek lennének úgy az emberek közelében élni, hogy azokat nem élelemnek tekintenék. Eléggé elgondolkoztam, majd végül felvetődött bennem az újabb kérdés, miszerint ha léteznek is ilyen vámpírok, vajon képesek lennének-e – lenne-e hozzá elég önfegyelmük – életben hagyni egy halandó nőt csak azért, hogy az kihordhassa gyermekét.

– Nem Bells, felejtsd már ezt el! – szóltam rá magamra, arcomat tenyereimbe rejtve, mikor már a fejem is belefájdult a sok sületlenségbe.

Válaszokat akartam, még ha ezeket a dolgokat tényleg csak a kétségbeesés és fáradt elmém szülte is. Tudtam, Cullenék elé csak úgy nem állíthatok oda az eszement ötletemmel, hogy megkérdezzem tényleg vámpírok-e, így nem maradt más, minthogy megpróbáljam magam megmagyarázni a dolgokat a megtudtak alapján.

Hideg bőr… Sápadt bőrű szépséges emberi lény… Erő és gyorsaság… Vérivás… Napfény… Halhatatlan…

Felsoroltam magamban mindent, átgondoltam az érveket és ellenérveket – melyek közül a vámpírság mellett szólt a legtöbb bizonyíték –, míg végül ismét ki nem lyukadtam a gyermekkérdéshez. Arra gondoltam, hogy ha igaz, és Edwardék azok, amiknek jelenleg hittem őket, akkor, ahogyan képesek azt megállni, hogy az emberek közelében éljenek vérontás nélkül – bár fogalmam sem volt hogyan, hiszen táplálkozniuk nekik is kellett –, akkor akár az is elképzelhető lehet, hogy léteznek olyanok köztük, akik megbírnák állni, hogy megöljék partnerüket a kapott gyönyörök után.

A tegnap délutánra gondoltam. Olyan vadul és szenvedélyesen csókolóztunk Edwarddal, és bár igaz, amikor megérezte a vérem, megváltozott, mégis életben vagyok még mindig. Még ha csak fizikailag is – jutottak ismét eszembe a ma történtek. Nem tudtam, vagy talán csak nem akartam elképzelni, hogy Edward, ha akkor nem sérülök meg és tovább jutunk a csókoknál és öleléseknél, akkor képes lett volna megölni csak, hogy megkaphassa a vérem. Vajon tényleg képes lenne rá, vagy talán lenne elég önuralma, hogy meg bírja állni, hogy megöljön? … Vajon képes lenne életben hagyni, hogy kihordhassam a… gyermekünk – csúszott kezem ösztönösen hasamra, majd a következő percben már szám elé kapva szörnyülködtem a lelki szemeim előtt megjelenő rémképek láttán.

– Nem az lehetetlen! – szorítottam szám elé tenyerem. Egyszerűen nem tudtam úgy gondolni Edwardra, vagy bármelyik másik Cullenre, mint valami vérszomjas lényre, aki ártatlan embereket öl. Ez az egész vámpírhistória annyira abszurd volt, hogy végül csak sikerült meggyőznöm magam, hogy az egészet – minden összefüggéssel együtt – csak mostani zavart állapotomnak és a kimerültségemnek köszönhetem. Edward nem lehetett vámpír, és ezzel lezártnak is tekintettem az ügyet.

Gyorsan kikapcsoltam a gépet, miközben elnyomtam egy újabb ásítást, majd miután lerúgtam magamról a cipőt, úgy ahogy voltam befeküdtem az ágyba. Nem akartam már semmire sem gondolni, legfőképpen az olvasottakra nem. Ezután még egyszer magam elé képzeltem Kedvesem arcát, majd egy újabb ásítás után alighogy lehunytam szemeim, szinte azon nyomban el is nyomott az ólomsúlyú álom.

Fáradtan dörzsöltem meg szemeim, majd miután felnyitottam azokat, meglepetten tekintettem körbe. Egy réten voltam, ahol minden gyönyörű, csendes és békés volt. Gyorsan beszippantottam a rét virágainak illatát, megtöltve velük tüdőmet, majd leheveredve a puha fűbe figyeltem az égen elúszó bárányfelhőket. Olyan könnyednek éreztem magam, mintha csak egy szálló tollpihe lettem volna a könnyed nyári szellőben. Boldog voltam, igazán boldog.

Csak ott heverésztem, gondtalanul a sötétzöld fűben, mígnem a legtávolabbi fa árnyékából egyszer csak elő nem lépett valaki. Gyorsan felültem, hogy alaposabban szemügyre vegyem az érkezőt, de a nap vakító sugarai miatt egészen addig fogalmam sem volt az árny kilétéről, míg az közelebb nem lépett hozzám.

Edward! – ejtettem ki nevét boldogan, széles mosollyal arcomon.

Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek, legszívesebben elé rohantam volna, de féltem, hogy megijesztem, így csak ültem tovább mozdulatlanul, várva, hogy közelebb érjen. Lassú léptekkel közelített felém, majd végül odaérve helyet foglalt előttem, ami után hosszú percekig csak néztük egymást szótlanul.

Azt hittem menten kiugrik a szívem, mikor pár perccel később Edward lassan közelebb hajolt hozzám. Tüdőm sípolva könyörgött az éltető oxigénért. Megrezzenni sem mertem, míg végül alig pár pillanattal később egyszerre szűnt meg körülöttem minden, ahogy megéreztem Szerelmem száját enyémeken. Szinte izzottak ajkaink a csók alatt, de mégis… mégis volt valami… valami megmagyarázhatatlan… valami, amire akkor, abban a percben képtelen voltam magyarázatot adni.

Hosszú percekig csak ültem a fűben, lehunyt szemekkel, miközben számban még mindig éreztem Edward édes csókjának ízért. Látni akartam, tudni ő is éppen annyira élvezte-e, mint én, így szép lassan, fokozatosan kezdtem ismét kinyitni szemeim, míg végül rémületemben hátrahőköltem, ahogy megpillantottam rémálmaim démonát.

Edward helyén most egy vámpír ült, sötét szemekkel, hegyes fogakkal, és a szája sarkából vér folyt lefelé egészen álláig. Agyam tudta, hogy menekülnöm kéne, hogy veszélyben vagyok, de testem nem akart engedelmeskedni. Csak ültem ott és néztem a sötét démoni lényt, kit bár most láttam először, mégis ismerősnek véltem, mígnem a szörnyű felismerés pár pillanattal később elemi erővel rám nem tört. Egész valómban ledermedtem, lélegzetem pedig elakadt. Edward volt az. Az az Edward, akit én mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és kinek állán most ott csordogált vérem. Az én vérem!

A felismerés oly borzasztó volt, hogy sikoltanom kellett tehetetlenségem fájdalmában, minek következtében ismét a valóságban találtam magam.

Csak ültem az ágyon, a sötét szobában – melybe csak a beszűrődő holdfény juttatott némi világosságot –, mert kellett néhány perc, hogy felfogjam, ami oly valóságosnak tűnt, az mind csak álom volt. Egy szörnyű rémálom.

Mikor úgy, ahogy lehiggadtam – bár ez inkább csak azt jelentette, hogy már nem kapkodtam olyan sűrűn levegőért – kezeimet ösztönösen a számhoz emeltem, hogy megvizsgáljam nem vérzik-e, de csak a hideg ujjaim érintését éreztem az arcomon. Hideg… hideg ujjak… hideg ajkak… Edward hideg ajkai! – villantak be hirtelen az emlékek. Noha igaz, eddig sose nyilvánítottam ennek a dolognak nagy jelentőséget – bár igencsak furcsálltam, de mivel nem zavart, nem is foglalkoztam vele –, de most… Az a sok összefüggés, és ez az álom… Nem, az nem lehet! Ez mind csak kitaláció! Csak véletlen összefüggések! Hiszen Edward nem lehet… ő nem lehet egy… – szorítottam szám elé kezem, hogy elfojtsak egy újabb sikolyt, míg a másikkal görcsösen beletúrtam hajamba.

Úgy éreztem, képtelen vagyok akárcsak egy percet is tovább várni, hogy megtudjam az igazságot. Látnom kellett Edwardot. Az ő szájából kellett hallanom, hogy az egész vámpírdolog csak az én képzeletem gonosz kis játéka.

Gyorsan fel is kaptam a cipőm, majd amilyen csendbe csak tudtam, kiosontam a házból. Szerencsére a szüleim jó alvók révén most is mélyen aludtak, így még a kocsi motorjának halk brummogására sem ébredtek fel. De persze, ha fel is keltek volna, akkor sem lettek volna képesek megállítani jelenleg. Se ők, se senki, de még egy vámpír sem!

Gyorsan száguldottam végig a kihalt városon, tövig taposva a gázpedált, miközben az óra a hajnali egy is elütötte már. Egész végig csak az az egy dolog járt a fejemben, hogy ha kiderül, Edward valóban egy vámpír, akkor mégis mit akarok, mit akarhatok tőle.

Szerettem őt, nem vitás, és most már csak abban bíztam, hogy azért mondta, nem szeret, mert félt a következményektől. Attól, hogy kiderül, ki is ő valójából és, hogy majd emiatt nem fogom szeretni, vagy pedig attól, hogy akarata ellenére esetleg… esetleg megöl – szorult össze a torkom, melyet a sírás fojtogatott, miközben ujjaim elfehéredtek, ahogyan görcsösen szorították a kormányt. Én is féltem, mégpedig attól, hogy tényleg elvesztem Edwardot. Hiszen a remény már annyiszor lobbant lángra bennem újra parazsából, hogy tartottam tőle, ha ismét kihuny, már soha többet nem éled újra. Nem érdekelt – legalábbis jelenleg –, hogy Szerelmem miféle, csakis az, hogy viszont tud-e szeretni engem. Hogy képes-e küzdeni azért, hogy együtt lehessünk… a szerelmünkért.

Kínomban felnevettem, amiért ilyenekről fantáziálgatok, mikor még semmi sem biztos, legfőképpen az nem, hogy Edward valóban szeret, csak félt elmondani. Ahogy ebbe belegondoltam, és rájöttem, ha ez így van, akkor én sose lehetek együtt vele, már így is vérző, összetört szívem még jobban sajogni kezdett. Alig kaptam levegőt a mellkasomat nyomó többtonnányi tehertől, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy márpedig én Edward nélkül nem tudok élni. Tudtam, ha valóban nem szeretet – ami számomra maga lesz a halálos ítélet –, akkor már semmi nem fog számítani. Akkor akár már a vérem is az övé lehet, hiszen teljesen mindegy lesz, hogy a bánat miatt fogok meghalni, vagy ő általa.

Ahogy ezen töprengtem, és már előre búslakodtam, egyszer csak hirtelen elrántottam a kormányt, mert észrevettem az ismerős leágazást, mely a Cullen házhoz vezetett. Igaz fényes nappal sem volt könnyebb megtalálni, de így sötétben szinte már lehetetlen volt. Most is csak a szerencsén múlt. Aztán végighajtva a keskeny földúton, végül a kocsit a tornácra felvezető lépcsősor előtt állítottam le, melyen pillanatokkal később viharos gyorsasággal haladtam felfelé. Azonban felérve hirtelen elvesztettem eme lendületem, mikor megláttam a nyitott bejárati ajtóban az idősebb Edwardot és Bellát. Kellett egy perc, hogy magamhoz térjek, hiszen az egész olyan volt, mintha csak vártak volna rám, amit sehogyan sem értettem, hogyan lehetséges. Azt is csak akkor vettem észre, hogy még mindig ugyanabban a ruhában vannak – az éjszaka közepén –, amiben délután is, miután kissé megráztam fejem, hogy kitisztuljon.

– Hol van Edward? – szegeztem nekik dühösen a kérdést.

– Bells, te most ideges vagy. Nem tudod, mit beszélsz – csitítgatott Edward higgadtan.

– De igenis tudom! – erősködtem makacsul, majd áttörve köztük beviharzottam a házba, egyenesen az emelet felé véve az irányt. Úgy rohantam felfelé a lépcsőkön, mint valami dühöngő bika, de amint belépve Kedvesem szobájának ajtaján megpillantottam őt, nyomban újra az a félénk, szerelmes kislány lettem, aki mindig is voltam mellette.

– Bells? – fordult felém a szoba közepén állva, miközben egyszerre voltak ijedtek és aggodalmasak vonásai.

– Lát… látnom kellett – ziháltam a futástól.

– Bells! – hangzott a mély, dallamos férfihang a hátam mögül. Az idősebb Edward volt az, ebben biztos voltam, azonban nem törődtem vele.

– Mi ez az egész, Bells? – értetlenkedett Kedvesem.

– Szeretlek, Edward! Nem érdekel ki, vagy mi vagy valójából, sem az, hogy mit tettél, csak – nyeltem nagyot, mialatt erőt próbáltam gyűjteni, majd folytattam – egyre felelj, de őszintén! Tényleg nem szeretsz, vagy csak félsz elmondani az érzéseid, mert az vagy, aki? – kerültem ki a konkrét megfogalmazást, de csak mert képtelen lettem volna a szemébe mondani, viszont jól tudtam, ha az, amit sejtek, akkor úgyis tudja, mire gondolok.

– Bells… – csuklott el hangja, miközben a szemében a fény fájdalmasan csillogott.

– Szeretsz? – üvöltöttem most már a kérdést, mialatt kezeim remegni kezdtek az idegességtől.

– Nem! – hangzott a válasz alig halhatóan, mégis mintha villám csapott volna belém, úgy ért el a hangfoszlány.

Hát, tényleg nem szeret – futott át rajtam a fájdalmas felismerés. Kellett vagy egy jó perc, hogy némileg magamhoz térjek az első sokkból. Kikerekedett szemekkel meredtem először Edwardra, kinek tekintete kissé homályos volt, vonásai pedig kemények, majd végül a padlóra csúsztatva pillantásom néztem ki tovább fejemből, miközben a torkomat fojtogató sírástól alig kaptam levegőt.

– Bells, én… – kezdett volna bele valószínűleg egyfajta magyarázkodásba, de én ezt nem akartam, így felemelve kezem hallgatásra intettem. Szinte éreztem, ahogy a remény tüzének utolsó aprócska kis szikrája is kihuny bennem. Így már tényleg nem volt többé értelme semminek, legfőképpen létezésemnek nem.

– Csak ennyit akartam tudni. – Hangom szinte csak suttogás volt, szemeimet pedig csípték a könnyek. Az íróasztalra pillantottam, mely mellett álltam, majd amikor megláttam rajta a levélbontó kést, hirtelen beugrott minden, amit a kocsiban gondoltam idefele jövet. Egy pillanatra elhomályosult előttem minden, majd a következő percben már arra eszméltem, hogy a kés élét erősen nyomva jobb tenyeremhez végighúzom rajta, egészen addig, míg ki nem csordul vérem. Tudtam, fájnia kellene, de némi égető érzésen kívül nem éreztem mást, csakis a szívemet mardosó lángokat.

– Neee! – üvöltötték. Először Szerelmemre néztem, kinek arca rémült volt és kétségbeesett, majd vállam felett hátrapillantottam. Szóval, mégis igaz – nyugtáztam magamban a tényt, hogy bármily abszurd és bizarr is feltevésem, mégiscsak helyes volt, ugyanis az idősebb Edward és Bella mellett pillanatok alatt ott termett szinte az összes Cullen, akik minden bizonnyal megérezték vérem fémes szagát.

– Állj! – parancsoltam rájuk kissé reszelős hangon, tartva tőle, hogy esetleg egyből rám támadnak, de szerencsémre mind megtorpantak az ajtóban álló idősebb Edward mögött. Rémültek voltak vonásaik, ahogy futólag szemügyre vettem őket, azonban a vér utáni szomj egyikük arcán sem látszott, ami igencsak meglepett.

– Bella, menj innen és vidd a többieket is! – utasította Szerelmem nagybátyja, kedvesét, mely könnyebbséggel öntött el. Nem akartam, hogy Nessie, vagy bárki más ezt lássa, hogy szenvedjenek, akárcsak én most. Gyors, és ha lehet kíméletes halált akartam, méghozzá Edwardtól várva mindezt.

– Edward, ne! – kiáltotta egy lágy, kétségbeesett női hang. Nessie volt az, azonnal felismertem. Sajnáltam őt – a legjobb barátnőm és testvérem volt –, ahogy családját és persze Edwardot is, de nem tehettem mást.

– Bells, ne tedd ezt, kérlek! – könyörgött Kedvesem, szemei pedig mintha csak sírnának, úgy csillogtak.

– Sajnálom, de már így is félig halott vagyok. Már félig megöltél azzal, amikor azt mondtad, nem szeretsz. Kérlek, fejezd hát be a munkát! – szóltam a helyzethez képest túl nyugodt, kérlelő hangon, miközben közelebb lépve hozzá, kinyújtottam felé vérző, remegő kezem.

– Menj innen! – kiáltott rám Edward, majd hátrálni kezdett, de az én lábaim ösztönösen mentek utána.

– Edward, én már így is halott vagyok, kérlek, ne hagyj tovább szenvedni! – esdekeltem neki könnyeim fátyolán át nézve rá.

– Edward! – kiáltotta Bella szinte zokogó hangon. Rossz érzés volt, hogy nem engedelmeskedett, így nekik is végig kell nézniük teljes pusztulásom, de nem akartam és már nem is hátrálhattam meg.

– Bells, kérlek, ne tedd ezt velem, nem akarlak bántani! Menj innen, kérlek, míg nincs késő! – mondta Kedvesem érdes, kissé sírós hangon, ugyanakkor szemeiben nyoma sem volt könnyeknek.

– Már késő van! Már akkor késő volt, amikor megismertelek. Sajnálom! – kértem még utoljára bocsánatot, majd kezem a számhoz emelve összekentem azt véremmel, amit követően ajkaim egy gyors mozdulattal Edwardéihoz nyomtam, akinek mellkasából egy hangos, vadállatias morgás szakadt fel rögvest.