New Sun - Sunrise - 12. fejezet

12. VÁMPÍR

– EDWARD!? Edward, jól vagy? – szólongattam a rémülettől zihálva, gyönyörű aranybarna tekintete helyett, most éjfekete szemeibe nézve. – Kérlek, mondj valamit! Megijesztesz! – csendült hangom kétségbeesetten, miközben könnyeim záporozni kezdtek. – Edw… – szólítottam volna ismét Szerelmem, és már éppen nyúltam is karja felé, mikor egy hangos, állatias kiáltás után váratlanul rám vetve magát, ledöntött az ágyra.

A rémülettől – mely mostanra a kétszeresére, ha nem a háromszorosára nőtt bennem – lélegzetem is elakadt, a szívverésem pedig jócskán meghaladta a normális értéket. Kedvesem szinte egész súlyával rám nehezedve préselt az ágyhoz, megmoccanni sem voltam képes. Nem értettem mi történt és, hogy mi történik jelenleg, csak az apró morgásokat hallottam a fülem mellett, és a hűs leheletet éreztem a bőrömön, miközben könnyeim továbbra is szakadatlanul hullottak.

– Edward, Szerelmem! – nyögtem fel elfúló hangon, miután nyelvét végigvezetve nyakam vonalán, ajkaival végül megállapodott annak tövében.

Fogalmam sem volt, mit akarhat, hogy mire készül, de abban biztos voltam, hogy ez már nem annak a szenvedélyes szerelmeskedésnek az előjátéka, melyet bár nem terveztünk, de mindketten nagyon is akartunk. Ez idáig! – tettem hozzá magamban, hiszen bár még mindig iszonyatosan szerettem és kívántam Edwardot, eléggé feszélyezett ez a mostani helyzet. Aztán ismét csak váratlanul, alig fél perccel azután, hogy kiejtettem számon a számomra két legkedvesebb szót, Edward felkapva fejét egyenesen belenézett koromfekete íriszű szemeivel enyémekbe, majd még mielőtt igazán feleszmélhettem volna, már el is tűnt rólam.

– Sajnálom, Bells! Kérlek, bocsáss meg! – hadarta el a szavakat az ablaknál állva, két karjával annak peremén megtámaszkodva. Igaz, alig láttam őt könnyeim fátyolán keresztül, de miután még mindig sípoló tüdővel amennyire csak lehetett, ülő helyzetbe tornásztam magam, még elkaptam kétségbeesett tekintetét, mielőtt nagy hévvel kiviharzott volna szobámból.

– Edward! – üvöltöttem utána, de amint megmozdultam, az egyszerre belenyilalló fájdalom, mind a karomba, mind a lábamba, magakadályozta, hogy utána menjek. Ezt követően hangos csapódást hallottam – a bejárati ajtóét, úgy véltem –, mely az egész házat megrázta, majd miután a zaj visszhangja elcsendesült, már csak a néma, kínzó csend maradt, mely mindent beborított.

Órákon keresztül csak ültem az ágyon, magam elé meredve, könnyeimmel arcomon, melyek szakadatlanul hullottak. Nem értettem mi történhetett, hogy mit ronthattam el. Hogy mitől vadult be ennyire, majd miért távozott ilyen viharosan. Olyan üresnek éreztem magam. Még a fájdalom sem érdekelt. A sok sírás aztán hamar kimerített, azonban hiába éreztem magam fáradtnak és álmosnak, egy szemhunyásnyit sem tudtam aludtam azon az éjjelen. Végig csak Edward járt a fejemben, csakis Őrá tudtam gondolni, míg végül – valamikor hajnali négy tájékán – megunva a fekvést és az önsajnálatot, amennyire csak tudtam, összeszedtem magam.

Először a fürdőbe mentem, hogy ellássam sebeim és megmosakodjak, majd a beépített szekrényhez léptem, de miután kinyitva azt, megláttam a sok szép és csinos holmit, ismét eltört a mécses. Igaz, a tegnapi napon jócskán megváltozott a kapcsolatunk Edwarddal, az utána történtek fényében azonban már korántsem lehettem biztos abban, hogy számomra kedvező lesz ez a változás. Már egyáltalán nem tudtam optimistán gondolkodni. Úgy véltem, Szerelmem csak a pillanat hevében tette, amit tett, majd miután sikerült felmérnie a helyzetet, rájött, helytelenül cselekszik, hiszen ő nem úgy szeret engem, ahogyan én őt. Ezért hagyott itt, emiatt kért akkor bocsánatot, ami persze egyben azt is jelentette, hogy visszautasított. Vissza, mint nőt, ezzel hozzásegítve, hogy megnyerjem a Nessie-vel kötött fogadást.

– Azt az átkozott fogadást! – üvöltöttem bele a csendbe, majd mérgemben kirángatva a ruhákat a szekrényből, széthajigáltam őket, ami után zokogva rogytam le a földre. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Edward nem szeret, és ezért hagyott itt tegnap. Ráadásul tudtam, Nessie beszélni fog vele, hogy megtudja, elmondtam-e neki, szeretem. Ami persze a történtek után nem lehet kérdéses Edward számára, de tartottam tőle, ha megtudja, mennyire komolyak az érzéseim, majd megijed és elhidegül tőlem, amit tudtam, biztosan nem élnék túl. – Nem élnék túl! – szorultak ökölbe kezeim, mialatt a sírás egyre jobban rázott.

Jó ideig zokogtam a földön, majd mikor már indulnom kellett volna, úgy éreztem, képtelen vagyok megmozdulni. Hogy a lábaim nem bírják el a súlyom, mely most szívem terhe miatt, legalább kétszer nehezebb volt. Nagy erőt kellett vennem magamon, hogy végül felöltözzek, majd beülve az autómba, elinduljak az iskolába. Csupáncsak az éltetett, hogy újra láthatom Kedvesem és beszélhetek vele. Igaz, még mindig erőtlen voltam, és a sérült lábam is eléggé fájt – na meg a karom –, de ezzel most nem törődhettem. Beszélnem kellett Edwarddal, elvégre magyarázatokkal tartozott nekem, és bár tudtam, egy komoly eszmecseréhez nem éppen a legideálisabb helyszín az iskola, de hétfő reggel lévén nem volt más választásom.

Gyorsan száguldottam az iskola felé a gyér forgalmú főúton, de még így is csak alig pár perccel nyolc előtt érkeztem meg, ellenben ahhoz mégis időben, hogy láthassam megérkezni Cullenéket. Az ezüstszínű Volvo, és a fekete Hybrid szerencsémre éppen abban a percben fordult be az iskola területére, miután leparkoltam és kiszálltam az autómból. Azonban Edward metálszürke kocsiját sehol sem láttam. Ettől persze azonnal hatalmába kerített egyfajta rossz érzés, majd miután Szerelmem és fogadott nővérem kivételével minden Cullen kiszállt a két autóból, végleg összezuhantam. Hisz most már teljesen egyértelmű volt, hogy Edward nem szeret, hogy miattam nem jött ma iskolába. A szívem rögvest összeszorult, mellkasom szúrt, a beáramló levegő pedig savként marta torkom, miközben a szemeimből kibuggyanó könnyek arcomat égették. Egyszerűen képtelen voltam elviselni a tényt, hogy nem láthatom Kedvesem, nem beszélhetek vele, és nem magyarázhatom el neki érzéseim, melyekről már biztosan tudott.

– Hol vannak? Hol van Edward? – kérdeztem emelt hangon, kétségbeesetten, miközben mind engem figyeltek, eltérő érzelmekkel arcukon. Egy percre csend telepedett a kihalt parkolóra, melyet végül Alice kissé trillázó hangja tört át.

– Sajnálom, Bells, tényleg, szívből sajnálom, de Edwardnak most időre van szüksége. Kérlek, értsd meg, ő ezt nem így akarta, nem így tervezte. Ő… ő csak barátjaként szeret téged – ejtette ki a szavakat száján, melyek, mint hegyes lándzsák, úgy döftek menten szíven.

– Nem… nem – ingattam tiltakozón fejem, miközben ideges görcsösséggel markoltam bele fürtjeimbe. Persze jól tudtam, hogy Alice igazat mond, hiszen jómagam is erre a következtetésre jutottam, de sejteni és tudni, nem ugyan az volt. Főleg, hogy az utóbbi sokkalta fájdalmasabb.

– Sajnálom, Bells! – szólt ismét Alice együtt érzően, melyet már csak fél füllel érzékeltem, ugyanis a világ váratlanul forogni kezdett velem.

Hirtelenjében szállt ki minden erő lábaimból, és kezeimből – melyek nehéz súlyként estek vissza testem mellé –, majd végül az egyre sötétülő táj egyszer csak végleg eltűnt szemeim elől. Nyugalom árasztott el. Végre béke uralkodott bennem. Semmi sem fájt. Olyan érzés volt, mintha lebegnék a víztükrön vagy egy felhő hátán. Minden annyira fehér és nyugodt volt. Se zaj, se hangok. Senki nem volt itt, legalábbis egészen addig úgy hittem, míg meg nem éreztem egy hűs érintést a vállamon. Edward, gondoltam, de miután megfordulva felé nyúltam, hirtelen köddé foszlott Szerelmem alakja. Edward, Edward, szólongattam Kedvesem, de sehol sem láttam, majd miután újra elsötétült minden, zuhanni kezdtem. Zuhanni a végtelen üresség felé. Elmémen egy pillanat alatt átsuhant a halál gondolata, de még mielőtt megijedhettem, vagy akár felfoghattam volna, mi is történik, egy sokkalta hűvösebb érintésre lettem figyelmes, mint az előbbi, mely hirtelen rántott vissza a valóságba.

– Várj! Azt hiszem, magához tért – hallottam meg egy kellemes, női hangot, majd éreztem meg újra a hűs érintést, immáron arcomon.

– Üh! Igen, kezd ébredezni – csendült egy másik, mélyebb, határozottabb hang, kissé messzebbről.

– Sssh! Semmi baj, Bells, minden rendben, hallod? Nemsokára nálunk leszünk, Carlisle pedig majd megvizsgál. Nem kell aggódnod, jó kezekben vagy – nyugtatgatott a lágy, női hang, én pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy csakis Bellához tartozhat. A férfihang akkor pedig ezek szerint az idősebb Edwardé – következtettem, majd bármennyire is igyekeztem, egyszerűen képtelen voltam kinyitni ólomsúlyként lezárult szemeim, vagy akár csak egy hangot is kiadni, a torkomban keletkezett égető fájdalomtól. Annyira szerettem volna látni, és persze mindent megbeszélni Edwarddal. – Sssh! – csitítgatott, Bella, miközben hideg ujjaival – melyektől libabőrözni kezdtem – letörölt arcomról egy kibuggyanó könnycseppet. Na, igen, ő könnyen volt nyugodt, hiszen neki nem volt fájdalom a szívében, neki ott volt Edward, az ő Edwardja, míg nekem…

– Szerelmem, kérlek, hívd fel Edwardot, mondd meg neki, hogy úton vagyunk, Bellsszel és, hogy szóljon Carlisle-nak – utasította az idősebb Edward Kedvesét.

Ne! – üvöltöttem fel, hang mégsem jött ki számon, miközben laposakat pislogva próbáltam felnyitni szemeim, de nem igazán sikerült. Nem akartam, hogy Bella felhívja Edwardot, mert féltem tőle, ha megtudja, hogy úton vagyok hozzá, elég ideje lesz elmenni. Ismét végiggördült egy könnycsepp arcomon, melyet Bella ugyancsak letörölt, majd egy halk kattanás után – melyről úgy véltem, a mobiltelefon fedele adta ki –, beszélni kezdett.

– Kérlek, szólj Carlisle-nak, hogy készüljön, ugyanis nemsokára otthon leszünk… Bellsszel – ejtette ki nevem pár pillanatnyi eltéréssel, melyet egy hosszabb csend követett. Egész idő alatt torkomban dobogott szívem, azt hittem menten kiugrik, ezért is örültem, mikor ismét felcsendült a lágy, női hang. – Ne aggódj, nincs semmi baja, csak egy egyszerű ájulás. Nemsokára otthon leszünk, kérlek, intézkedjetek – utasította Szerelmemet, majd a mobil fedele ismét kattant, jelezve a beszélgetés végét.

Edward… Edward aggódott miattam? – hitetlenkedtem, amint tudatosult bennem, mit is kérdezhetett Bellától. Az, hogy még mindig érdekeltem, hogy aggódott értem, melegséggel árasztott el, hiszen a tegnap történtek után majdnem biztosra vettem, hogy többet hallani sem akar rólam. De tévedtem, és ez reménnyel töltött el, ami pedig erőt adott ahhoz, hogy továbbra is kitartsak, akárcsak az emlékeim. Az emlékeim – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt, majd hagytam, hogy elmémet elárasszák a kellemesebbnél, kellemesebb képek. Az, ahogyan Edward csókolt. Az a vad szenvedély, mellyel tüzelő ajkaink marták egymást, hogy még többet megízlelhessünk a másik nyújtotta földöntúli jóból. Miként ölelt. Bőrének észveszejtő illata, melyet egész közelről érezhettem, ahogy teste az enyémhez feszült. Ahogyan enyémet simogatta először félénken, bátortalanul, majd mely egészét végül teljes magabiztossággal vett birtokba, ami csakis az övé után sóvárgott már egy jó ideje, és melyet… – Hirtelen kiszakadtam a gondolatmenetből, ahogy a kocsi váratlanul nagyot rántott.

– Edward, minden rendben? – szólt aggódón Bella, miközben engem ölelt, hogy le ne csússzak az ülésről, melyen feküdve, fejemet eddig ölében pihentettem.

– Elnézést, csak… csak egy ág volt az úton – szabadkozott mély hangján, mely kissé zavart volt. Nem tudtam megmagyarázni, miért érzem úgy, hogy füllent, de majdnem biztos voltam benne. Már csak az az egy kérdés volt, hogy mégis miért tette.

Ezután még egy ideig csendben autóztunk, majd amikor, úgy ahogy lenyugodtam, meg is érkeztünk. Bella rögvest kiszállt mellőlem, átengedve a terepet Kedvesének, aki kiemelve az autóból hideg karjaiba kapott és elindult velem, de pár lépés után mégis megtorpant. Nem értettem, mi történt, hogy miért álltunk meg, de mikor meghallottam az ismerős, bársonyos hangot, szívem önkéntelenül is hevesebben kezdett verni.

– Add ide nekem! – szólt Szerelmem nyugodtan, mégis hangja kemény és követelőző volt. Annyira boldog voltam, hogy hallhatom a hangját, hogy nem ment el, amikor megtudta, jövök. Sőt mi több, kijött elém, mert aggódott miattam.

– Edward! – csattant ugyancsak keményen az idősebbik hangja, mire mocorogni kezdtem. Szemeim is próbáltam kinyitni, de alig volt erőm, így nem futotta többre, néhány lapos pislogásnál.

– Kérlek… – kérlelte Kedvesem elfúló hangon nagybátyát, mire az némi hezitálás után, óvatos finomsággal átcsúsztatott engem karjaiba. Azonnal és ösztönösen bújtam még jobban a hideg mellkashoz, mely alig emelkedett és süllyedt. Furcsa volt, akárcsak az, hogy olyan gyenge a pulzusa, hogy szívverését nem is hallom – ami persze mindezek ellenére jelenleg a legkevésbé foglalkoztatott.

A hideg karok – melyek érintése lángba borította testem – gyengéden öleltek, mégis szorosan, óvón tartva, miközben felfelé sietett velem Kedvesem a lépcsőn. Oly könnyedén mozgott, hogy kezdtem azt hinni, valóban egy angyal, aki képes a föld felett járni. Az én angyalom… ha minden úgy akarja.

– Minden rendben lesz, Bells, nem kell aggódnod – suttogta nyugtatón fülembe Szerelmem, miközben finoman az ágyra helyezett. Nem akartam, hogy elmenjen, hogy magamra hagyjon. Egy percre sem akartam elereszteni. Többet nem! Azonban tehetetlen voltam. Ernyedt testemben nem volt elég erő ahhoz, hogy tiltakozhassak. Hogy megragadjam és marasztalásra bírjam.

– E… – nyitottam szóra számat – ami nem kis megerőltetéssel járt –, de ujját ajkamra téve belém fojtotta a szót.

– Sssh! Ne beszélj! Neked most pihenned kell – simított végig arcomon, melyet egy megadó sóhajjal nyugtáztam, de miután hűs tenyerét homlokomra helyezte, váratlanul felcsattant kétségbeesett hangja. – Carlisle! Bells… Bells tűzforró. Tüzel a láztól.

– Alice, kérlek, hozd ide a táskám! – utasította Carlisle nevelt lányát, majd hozzám lépve meggyőződött róla, tényleg forróbb vagyok a kelleténél. – Mégis mi történt? – hangzott a kérdés, melyet gyanítottam, nem hozzám intézett. Bella felelt nyugodt, lágy hangján. Elmondta, hogy összeestem az iskola parkolójában, valamint, hogy eléggé kimerült és zaklatott vagyok, amit fogalmam sem volt, honnan tud. Aztán egy erélyes torokköszörülés után, hirtelen elhallgatott. Furcsák voltak, nagyon furcsák.

Miután a doktor megvizsgált, majd beadott nekem valamit a lázamra, Szerelmem kérésére a lábam is megnézte, mely reggel lilás-zöld színben pompázott. Eléggé fájt még mindig, de nem jobban, mint az, hogy Bella mindenkit kitessékelt a szobából, köztük Edwardot is… az én Edwardom. Ezután Carlisle kedvesen, de határozottan rám parancsolt, hogy maradjak nyugton és pihenjek, valamint ha tudok, akkor aludjak, mert az állítólag jót tesz majd. Persze én nem akartam, de erő híján, nem sok választásom volt. Viszont azt legalább elértem, hogy megígérték, hogyha felébredek, beküldik hozzám Edwardot. Ez valamelyest megnyugvást jelentett, így kényelmesen elhelyezkedve Nessie ágyában, igyekeztem eleget tenni a parancsnak, de álomképek helyett folyton a tegnap történtek kúsztak be elmémbe. Már megint nem tudtam másra gondolni, csakis Edwardra. Aztán hirtelen felriadtam, ahogyan valaki feltépve az ajtót távozott a szobából. Nem tudtam, ki lehetett az, és mitől lett ilyen ideges, mert mikor felnéztem, még láttam távozni Bellát és a doktort.

– Hol van Edward? – csattant ostorként az idősebb Edward hangja, és bár nem lehettem benne biztos, mégis éreztem, ő rontott ki az előbb a szobából. Persze ez meglepett, de csak mert észre sem vettem, hogy ő is bent maradt, mikor Bella mindenkit kiküldött.

– Nyugodj meg! Mégis mi a baj? – kérdezte egy női hang, mely nagy valószínűséggel Belláé volt. Igyekeztem összpontosítani, hogy minden szót jól hallhassak.

– Engem keresel? – Elfogott a rossz érzés, mikor meghallottam Kedvesem hangját.

– Elment az eszed? – ordította a nagybátyja, amitől összerezzentem.

– Nyugodj meg, fiam! Biztosan meg tudjuk beszélni a dolgokat higgadtan is. Kérlek! Ráadásul még Isabella is ébren van, még meghallhatja – próbálta lenyugtatni a doktor nevelt fiát.

– Mégis mi történt? – kérdezte Bella kétségbeesetten.

– Kérdezd a fi… Edwardot.

– Edward? – hangzott Kedvesem neve tele aggodalommal és értetlenséggel.

– Honnan tudod? – kérdezett vissza Szerelmem. Nem értettem miről beszélnek.

– Hosszú volt az út, szerinted? – hangzott a gúnyos felelet.

– Sajnálom, én… én ezt nem így akartam. Én nem akartam őt… – hagyta félbe Kedvesem a mondatot.

– Csak egyre válaszolj. Lefeküdtetek? – tudakolta keményen az idősebb Edward, mire a levegő a tüdőmben rekedt.

Tessék? – kerekedtek el szemeim, miközben ülő helyzetbe tornásztam magam. Mármint, hogy én és Edward, hogy mi… – Össze voltam zavarodva. Persze azzal tisztában voltam, hogy valamiféle magyarázatot kellett adnia a családjának, a tegnap történtekkel kapcsolatosan – főleg, hogy ma nem jött iskolába –, de úgy gondoltam, az intimebb dolgokról nem mondott semmit. Még ha nem is történt néhány csókon és gyengéd ölelésen kívül semmi köztünk, annak ellenére sem, hogy akkor nagyon is akartuk mindketten. Nem értettem a nagybátyja mégis honnan veszi, hogy bármi komolyabb is történt tegnap.

– Hogyan? Ti… – szólt akadozó lélegzettel Bella.

– Nem, nem dehogyis! – tiltakozott rögvest Szerelmem. – Mi csak… szóval mi… – hallgatott el, mint aki nem tudja, mit is mondjon. Nagyon kíváncsi voltam a magyarázatára, de mivel nem folytatta, eldöntöttem, hogy amint lesz rá lehetőségem, megkérdem tőle. Igaz, féltem, hogy majd valami olyasmi választ kapok, ami végleg összetör bennem mindent, de amíg volt egy halvány remény is az ellenkezőjére, tudtam, nem szabad feladnom. Nem lehettem gyáva, nem futamodhattam meg a lehetséges boldogság elől.

– Csalódtam benned! – mondta egész halkan az idősebbik, amit épphogy csak értettem.

– Tudom… Hidd el, én is magamban – válaszolta letörten Kedvesem. – Ez akkor most azt jelenti, hogy menjek csomagolni? – hangzott a kérdés, amitől váratlanul fuldokolni kezdtem.

– E… Edw… ward – ziháltam nevét, miután berontva az ajtón, leült az ágyra, és két keze közé fogta arcom.

– Sssh! Itt vagyok, semmi baj! – nyugtatgatott, majd egy pillanatra felnézett névrokonára, kinek arca rideg volt. Megborzongtam, mikor ránéztem. – Sajnálom, Bells, úgy sajnálom! – mondta megtörten, majd miután egy csókot lehelt homlokomra, viharosan távozott.

Könnyeim ezután még sokáig záporoztak, majd a kimerültségnek és a doktornak köszönhetően – aki beadott valamit, hogy nyugodtan tudjak pihenni – egy idő után elszenderedtem. Álomtalan álmom volt, de legalább mikor kora délután magamhoz tértem, éreztem, az erő lassanként kezd visszatérni testembe. Bella amint észrevette felébredtem, jött és segített. Felpolcolta a párnákat, hogy kényelmesen tudjak ülni, töltött teát – ami már előre oda volt készítve az éjjeliszekrényre –, betakargatott és úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával.

– Edward? – érdeklődtem, mire Bella zavartan elkapta a tekintetét. – Beszélni szeretnék vele. Muszáj! Kérlek, szólj neki! – esdekeltem.

– Bells, neked most pihenésre lenne szükséged, hogy visszanyerd az erőd. Carlisle is megmondta – próbált meggyőzni, de én makacsul ragaszkodtam az Edwarddal való beszélgetéshez. – Rendben, mindjárt idehívom – sóhajtott lemondóan, majd tényleg elment szólni Kedvesemnek.

A gyomrom görcsbe rándult az idegességtől, erőm pedig ismét kezdett elhagyni, pedig most nagy szükségem volt rá, hogy beszélni tudjak Szerelmemmel. Aztán alig pár perc múlva – mindenféle kíséret nélkül – megjelent a szoba ajtajában. Nagy levegőt vettünk mindketten, majd miután bezárta az ajtót, helyet foglalt az ágy szélén. Nem tudtam, honnan vettem a bátorságot, hogy kézfejem övére simítsam, de mindhiába, mert alig, hogy megérintettem, elhúzta kezét.

– Bells – csuklott el hangja, nevem pedig ahogyan kiejtette az tele volt fájdalommal, akárcsak vonásai.

– Szeretlek, Edward! – suttogtam vallomásom. Muszáj volt kimondanom végre. Igaz, ezt már tudta, hiszen Nessie biztosan elmondta neki – éppen ez és a tegnap történtek miatt nem jött ma iskolába, legalábbis úgy véltem –, de azt akartam, hogy tőlem is hallja, hogy szemernyi kétsége se maradjon az igazság felől.

– Bells, én… – kapta el zavarta a tekintetét, majd a szőnyeget kezdte el fixírozni.

– Tisztában vagyok vele, hogy már tudod, de úgy éreztem, úgy tisztességes, ha az én számból is hallod. El kellett mondanom, különben szétfeszített volna. – Hangom meg-megingott, de még tartottam magam. – Szeretlek, Edward! Az első perc óta, ahogy megláttalak, még ha nem is tudtam róla sokáig. Az érzéseim irántad azonnal kialakultak bennem, és bármi is történt ez idáig, ezek minden nappal csak nőttön-nőttek – hullattam egy könnycseppet, Szerelmem rezzenéstelen arcát figyelve.

– Sajnálom, Bells, de én… én… – motyogta, mialatt arcán átfutottak az érzések, melyek mindegyike fájdalmas volt, ráadásul semmi jót nem ígértek számomra – én nem érzek úgy, ahogyan te irántam. Én csak, mint barátot kedvellek, ezt pedig jobb, ha elfogadod, mert többet nem nyújthatok neked. Sajnálom! – Még mindig nem nézett a szemeimbe, melyekből ismét sűrűn kezdtek potyogni a könnyek, foltokat hagyva az ágyneműn. – Esetleg… lehetnénk újra csak…

– Nem, sajnálom! – feleltem nehézkesen a befejezetlen kérdésre. Majd megszakadt a szívem, de tudtam, amire kér, az lehetetlen. – Mi… mi már soha többé nem lehetünk csak barátok, hiszen én szerelmes vagyok beléd, ez pedig csak azért, mert azt mondom; ne, nem fog elmúlni egyik percről a másikra.

– Értem… – sóhajtott.

– Tényleg… tényleg nem érzel többet irántam, legalább egy kicsivel, mint szimpla barátság? – Hangom könyörgőre sikeredett, amit más esetben biztosan szégyelltem volna. Bár igaz, a női önbecsülésemnek már így is annyi volt, így hát már nem igazán nyomott a latba, hogy könyörgöm vagy sem Edward szerelméért.

– Sajnálom… Bells! – szusszantott fájón, majd szinte felpattanva az ágyról, szó nélkül távozott a szobából.

– Edward! – pislogtam értetlenül utána, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kikászálódtam az ágyból, és utána indultam. Igaz, még elég gyenge voltam, így lábaim többször meg is csuklottak, mégis semmibe véve a testi épségem, követtem Szerelmem, aki éppen akkor tűnt el a következő emeleti lépcsőfordulóban, mikor a lépcsősorhoz értem. Nem gondolkoztam, csak ösztönösen indultam meg felfelé – persze lassan, óvatosan véve a fokokat, miközben erősen kapaszkodtam mindkét kezemmel a korlátba. Nem felelt, és ez zavart, és bár abban majdnem száz százalékosan biztos voltam, hogy a válasz nem lesz igen, mégis, reménykedtem egy talánban, még ha nagyon bizonytalan is. Aztán beérve a szobájába megtorpantam, ő pedig észrevéve a jelenlétem, meglepetten fordult felém szinte azonnal.

– Tényleg… tényleg nem jelentek többet neked, csak mint… mint barát? – kapkodtam a levegőt, hogy enyhítsem mellkasomban a szúró fájdalmat. – Tudnom kell, jogom van tudni – erősködtem, majd mikor éreztem, mindjárt összeesek, megkapaszkodtam az ajtóban. Persze gyengeségem Edward is látta, aki miután három gyors lépéssel mellettem termett, átölelve a derekam, szorosan magához húzott.

– Miért? Miért kell ennyire megnehezítened a dolgom? – Értetlenül álltam kérdése előtt, ellágyult vonásait figyelve. Most… most olyan gyengéden nézett rám. Összezavarodtam. – Gyere! – ültetett le az ágy szélére, majd fél térdre ereszkedett előttem. – Neked most pihenned kéne, hogy rendbe jöjj, nem pedig emeleteket mászni – ingatta fejét, nem helyeselve, miket csinálok. De hiszen tudhatná, hogy a szerelem és a józanész nem éppen puszi pajtások – gondoltam. – Jaj, Bells! – sóhajtotta, ami kissé úgy hangzott, mint egy erőtlen dorgálás.

– Akkor mégis miért? – kérdeztem elkeseredetten, mire az olvadt arany szempár értetlenül fúródott enyémbe.

– Mit miért? – Kellett egy fél perc, hogy felfogjam egyáltalán megszólalt, ugyanis az aranybarna szemek eszembe juttatták a tegnapi éjfeketéket. Újra csak nem értettem dolgokat.

– Miért játszottál velem? Vagy talán azért barátkoztál velem, hogy aztán könnyűszerrel lefektethess? – remegett meg hangom, miközben igyekeztem nem kiakadni, már csak a gondolattól is, hogy kihasznált.

– Mi? – csengett a hangja hitetlenül, pár oktávval fentebb. – Nem, nem, dehogyis! Mégis, hogy gondolhatsz ilyeneket? – fakadt ki.

– Miért, szerinted mégis mit kéne gondolnom? Edward, mi tegnap… mi majdnem… majdnem szeretkeztünk – pirultam bele az emlékképbe. – Soha! Soha senki nem érintett úgy, mint te akkor. A szavak, az ölelések és a csókok, részemről mind szívből jöttek, de jelenleg úgy vélem, a tieid hamisak voltak.

– Ezt te nem értheted! – túrt bele idegesen a hajába, majd egy percre rá már az ölemben nyugvó bal kezem fogta, hüvelykujjával cirógatva azt. – Bells te… – kezdett bele, de hamar meggondolta magát. – Bármely férfi élne-halna azért, hogy úgy szeresd, ahogyan engem, de én… én nem érzem ugyanazt irántad. Sajnálom! – hajtotta le a fejét, majd egy csókot lehelt kézfejemre, melybe beleborzongtam.

– Csak egyet mondj meg, de őszintén! Kívántál engem? Kívántad tegnap, hogy együtt legyünk? Felelj! – parancsoltam rá, könnyekkel átitatott hangon. Fogalmam sem volt, miért is kérdeztem. Hiszen mit számított, hogy vonzódott-e hozzám, mikor a lényeg úgyis az volt, hogy nem szeretett. Nem szeretett!

– Igen, kívántalak! – felelte néhány percnyi csendet követően, de még mielőtt felfoghattam volna, magyarázkodásba kezdett. – Együtt akartam lenni veled, de az nem lett volna helyes, éppen azért, mert én nem vagyok beléd… szerelmes – nyelt egyet, mire ádámcsutkája édesen megugrott. – Te egy gyönyörű nő vagy, vonzó és kívánatos, bármely férfi, akinek van szeme, így gondolná – futott át egy halvány mosoly arcán. – Én is férfiból vagyok, van szemem és… elragadott a pillanatnyi hév, amit rettenetesen sajnálok. Nem akartalak megbántani és fájdalmat okozni, én csak… egyszerűen csak gyenge voltam. Képtelen voltam ellenállni bizonyos dolgoknak, amik nem voltak helyesek, mivel mi barátok vagyunk, és semmi többek. Tudom, ez nem sokat számít már, hiszen ami megtörtént, azt már nem tudom meg nem történté tenni. Csupán abban bízom, hogy egyszer – ha nem is a közeljövőben – meg tudsz majd nekem bocsátani – nézett rám reménykedőn, miközben keze sérült combomra csúszott, amit egy pillanattal később gyorsan el is kapott onnét.

– De ha… – kezdtem volna bele, de rájöttem, hogy attól, mert mint nőhöz vonzódik hozzám, attól az még tényleg nem jelenti azt, hogy szerelmes is belém. Pedig én azt akartam. Azt szerettem volna, ha Edward szeret. Ha szívből szeret engem, legalább fele annyira, mint én őt. De nem szeretett, csak… mint barát… kedvelt.

– Bel… – Egy hangos sikoltás szakította hirtelen félbe Szerelmem megkezdett szavát. Összerezzentem a halál sikolynak hangzó üvöltéstől, miközben Edward talpra pattanva az ajtó felé fordult. – Várj meg itt, ne mozdulj, mindjárt jövök! – parancsolt rám, majd kisietett a szobából.

Percekig csak ültem az ágyon, az ijedségtől szaporán véve a levegőt, majd miután, úgy ahogy sikerült megnyugodnom, lassan körbenéztem. Az íróasztalon tornyosultak a könyvek, a széken pedig egy levetett póló hevert, összegyűrve. Nem volt kimondott rend a szoba többi pontjában sem, de az ágy… Alig látszott némi gyűrődés a fekete szaténba öltöztetett ágyneműn. Érezni akartam Kedvesem illatát, így hát elvéve az egyik párnát, arcom beletemetve, mélyeket lélegeztem, hogy megtölthessem tüdőm édes, különleges illatával. Annyira fájt a mellkasom… égetett és szúrt, mintha csak összetört szívem minden egyes kis szilánkja, belülről, bőrömbe fúródott volna. A párnát visszahelyeztem, majd kezembe vettem az éjjeli szekrényen heverő, vastag, fekete bőrborítású könyvet, melyen egy, nagy római számmal leírt hármason kívül nem állt semmi. Különös egy könyv volt, így hát belelapoztam, hogy megszemléljem a tartalmát. A számozatlan lapokból és a kézírásból azonnal rájöttem, hogy ez inkább amolyan napló féle – mintsem egy igazi könyv –, mégpedig Edwardé. Persze rögvest elfogott a bűntudat, hogy csak így, illetlenül belenéztem az egyik legszemélyesebb dolgába, de végül bárhogy is viaskodtam kíváncsi énemmel, mint általában mindig, most is ő győzött.

Ezután belelapoztam a szemet gyönyörködtető, formásan ívelt betűkkel teleírt könyvbe, majd kiválasztva a közepe táján az egyik oldalt, elkezdtem olvasni. Pár sor után rájöttem, ez mégsem napló, mint inkább egy fantáziadús történet. Megborzongtam, mikor a sok porba – azaz ez esetben inkább hóba – hullott fejről és kitépett végtagokról esett szó. Hátborzongató volt az egész, nem is értettem, hogy írhat valaki ilyenekről, aki olyan nemes és jó, mint Edward. Nem akartam tovább olvasni, de épp mikor már becsuktam volna a könyvet, tekintetem megakadt az egyik szón; „vámpír”.

– Te meg mit csinálsz? – csattant ostorként váratlanul Kedvesem éles hangja. A könyvet persze egyből kiejtettem kezeim közül, ami hangos puffanással ért földet, majd mikor az ijedségtől reszketve felnéztem Edwardra, rá kellett jönnöm, hogy nem csak hallucináltam a dühöt hangjában, ugyanis arca tökéletes vonásait is az torzította.