New Sun - Sunrise - 13. fejezet

13. ÖLJ MEG!

– ÉN… ÉN CSAK… – dadogtam még mindig az ijedtségtől reszketve, szívemmel a torkomban, miközben Edward felvette a lábaimnál heverő könyvet. – Sajnálom!

– Nem, én sajnálom, hogy rád ijesztettem. Bocsáss meg, kérlek. Soha nem akartalak megijeszteni. Soha! – nyomatékosított, mire úgy éreztem, mintha a tegnap történtekért is bocsánatot akart volna egyben kérni. Csak néztem őt, a szemében a fényt, mely fájdalmasan csillogott, és az arcát, mely meggyötört volt.

– Tudom – biztosítottam róla, bár hangom alig hallható volt.

– Gyere, visszaviszlek – nyújtotta kezét, hogy felsegítsen, de mikor megmozdultam, a fejembe hirtelen belenyilalló éles fájdalomtól felsikoltottam. – Bells!? Bells!? – hallottam Kedvesem hangját, amint nevemet üvölti, majd éreztem kezeit, melyeket arcomra simított, miközben én fejemet fogtam, mintha ezzel enyhíteni tudnám a sajgó, lüktető fájdalmat.

– Jól… jól vagyok – ziháltam pár perccel később, miután a fájdalom egészen eltompult fejemben.

– Nem, egyáltalán nem vagy jól! – jelentette ki erélyesen, majd visszavéve hangjából, folytatta. – Neked most pihenésre lenne szükséged. Kérlek, Bells, hagy vigyelek vissza! – kérlelt szelíden, de én nem akartam újra elválni tőle.

– Nem! Én itt akarok maradni… veled – tettem hozzá alig hallhatón, majd éreztem az arcomat lassan elöntő forróságot, mely biztos jeléül szolgált zavaromnak.

– Makacs vagy! – mordult rám, de mikor felnéztem, meglepetten vettem észre, hogy halványan mosolyog.

– Kérlek – remegett meg ajkam, mire egy bosszús szusszantás után beleegyezően biccentett.

– Most pedig aludj! – parancsolt rám, miután segített elhelyezkedni az ágyon, majd még alaposan be is bugyolált a takaróval.

– Csak ha itt maradsz… velem – alkudoztam kissé félszegen, tartva válaszától és reakciójától.

– Bells – húzta keserű fintorra száját, miután ismét felemelve a könyvet a földről – melyet valószínűleg a fejfájásomkor ejtett le – már indult is volna kifelé a szobából, ezzel magamra hagyva.

– Kérlek! Vagy… vagy talán megint azt akarod, hogy utánad menjek? Mert ha ez kell… – tornásztam magam ülő helyzetbe, de még mielőtt felkelhettem, vagy akár a mondatot befejezhettem volna már mellettem is termett, majd helyet foglalva az ágy szélén vállaimnál fogva nyomott vissza a párnákra.

– Rendben, itt maradok veled, de csak ha megígéred, hogy aludni fogsz.

– Ígérem, csak kérlek, maradj velem – érintettem meg félve kezét, tartva attól, ismét elhúzza, mint alig pár órával ezelőtt. Lélegzetvisszafojtva vártam mit tesz, de ő egy egész percig csak arcom és kezeink közt járatta tekintetét, majd végül megkönnyebbülve fújhattam ki a tüdőmben tartott levegőt, mikor felcserélve kezeink helyzetét, övébe vette enyémet.

Fellélegezhettem, még ha csak ideiglenesen is, majd miután még egyszer jó alaposan szemügyre vettem tökéletes vonásokkal megáldott, férfiasan szép arcát, lehunyva szemeim igyekeztem eleget tenni az alku rám eső részének. Azonban ez nem ment olyan könnyen. Hiába számoltam bárányokat, vagy gondoltam arra, hogy Edward itt marad velem végig, míg alszom, hogy fogja kezem és vigyázza álmom, mégsem tudtam belemerülni a békés öntudatlanságba. Addig legalábbis úgy éreztem biztosan nem, míg meg nem tudom, hogy miért is ír olyan borzasztó dolgokról, mint ami abban a könyvben állt. Vámpírokról és gyilkolásról. Tudnom kellett.

– Miért… miért írsz pont vámpírokról? – pillantottam fel bátortalanul, miközben a vonásai a kérdés hallatán zavartak lettek.

– Vámpírok… – ismételte el, majd elfordítva rólam tekintetét, némi gondolkodás után folytatta – nos, tudod… az írás amolyan hobbi, és hát… igazság szerint mindenféléről szoktam irkálni – motyogta maga elé, bennem pedig ismételten csak felmerült a gyanú, mint az idősebbik esetében, hogy hazudik. Persze nem volt logikus magyarázatom rá, miért is kéne ezt tennie, csak egyszerűen éreztem, bár azért igyekeztem inkább arra gondolni, hogy tényleg csak zavarban van, mégpedig amiatt, hogy rájöttem, mikről írogat.

– Értem – sóhajtottam.

– Meny… mennyit olvastál el? – érdeklődött kíváncsian fürkészve arcom.

– Nem sokat. Csak alig néhány sort arról az oldalról, ahol a farkasok harcoltak valamiféle újszülöttekkel és… – hirtelen kirázott a hideg, ahogy a letépett fejek és a kitépett végtagok eszembe jutottak. – Sajnálom, hogy beleolvastam. Tudom, hogy ez személyes, én csak…

– Felejtsük el. Ne is foglalkozz vele, inkább aludj! – utasított ismét, én pedig mielőtt még előhozakodhatott volna azzal, hogy elmegy, ha nem alszom, behunytam szemeim, majd megpróbáltam valami szépre gondolni. Pontosan nem tudtam mennyi idő telhetett el, mikor is végre a fáradság kezdett elnyomni, de amikor már épp megadtam volna magam az édes álmok csábító hívogatásának, fogadott nővérkém hangjára lettem figyelmes.

– Elaludt? – érdeklődött hogylétem felől, szinte suttogva. Igaz sok minden volt, amit meg kellett volna beszélnünk, de jelenleg – akárcsak korábban – úgy éreztem, nincs elég erőm nemhogy beszélni, de még szemeim felnyitni sem.

– Azt hiszem, végre sikerül neki – simított ki egy tincset az arcomból megbizsergetve ezzel, aminek következtében önkéntelenül is felszusszantottam.

– Az jó, mert anya és apa beszélni szeretnének veled – adta át az üzenetet, de bennem már csak akkor tudatosult, mit is mondott, miután Edward hallgatásra intette, majd megkérte, hogy maradjon velem, míg ő vissza nem jön.

Apa és anya… Nem igen értettem a dolgot, hiszen a szüleik meghaltak, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg a doktorra és a feleségére gondolt Nessie, még ha eddig nem is hallottam, hogy így hívta volna őket. De mindegy is volt, hiszen a lényeg most csakis az volt, hogy Edward megígérte visszajön, ami megnyugvással töltött el, és mely hozzásegített ahhoz, hogy pár perccel később már az álmok világában lehessünk együtt.

Késő délután, hat óra környékén járhatott az idő, amikor is felébredtem. Lassan nyitottam ki szemeim tartva attól, nem találom majd itt Szerelmem, ahogyan azt megígérte, de tévedtem. Az ágy szélén ült most is. Úgy nézett ki, mint aki kővé dermedt, de amikor megmozdultam, hirtelen felengedett merev tartásából, majd felém fordult.

– Hogy érzed magad? – aggódott még mindig miattam, én meg azon kezdtem el töprengeni, hogy ha azt válaszolom, rosszul, akkor maradhatok-e még vele. Persze legbelül tudtam, ez butaság, még ha régóta nem is hallgattam már józan eszemre, de mivel azt nem akartam, hogy továbbra is nyugtalankodjon, így nem hazudtam neki.

– Jobban – motyogtam, majd tekintetem borostyánszín szemeiről egy pillanatra színtelen ajkaira tévedt, majd zavartan elkapva, végül a takarót görcsösen szorongató kezeimre szegeztem. – Kicsit… kicsit szomjazom – nyeltem szárazon.

– Mindjárt hozok neked valamit – pattant fel az ágyról és már ki is sietett a szobából.

Jaj, Edward! – sóhajtottam fájdalmasan, majd míg vártam, szavaim kétértelműségén gondolkodtam. Hiszen bár az igaz volt, hogy kiszáradt a szám, de még így is szívesebben beértem volna víz helyett egyetlen csókjával, melyre mindennél jobban szomjaztam. Aztán ahogy ezt kigondoltam, Kedvesem már vissza is ért, kezében egy bögre – még gőzölgő – teával. Ezután megvárta, míg teljesen felültem – ami csak lassanként visszatérő erőm miatt időbe telt –, majd ujjaim gondosan a pohár köré zárva a kezembe adta. Láttam rajta, hogy tudja, még mindig nem vagyok teljesen a magam ura, és bár úgy véltem, ezért ilyen gondoskodó most velem, azért örültem is, hiszen mindennek dacára az, hogy törődött velem, azt is jelentette, hogy jelentek neki valamit… bármi. Hogy fontos vagyok neki, még ha nem is úgy, ahogyan azt igazán szeretném.

Aprókat kortyolva fogyasztottam el a forró kamillateát, mely egész bensőm felmelegítette, miközben szemem sarkából Edwardot figyeltem, aki árgus szemekkel vizslatta minden egyes rezdülésem. Ez máskor biztosan a felhők közé repített volna, de most… egyszerűen csak zavart, hisz’ tudtam, csak azért néz, mert még mindig aggódik miattam, és nem másért.

– Mi az? – böktem ki kissé ingerülten.

– Semmi, csak… úgy látom már kicsit jobb színben vagy – futott át arcán egy halvány mosoly, miközben akaratlanul is megerősítette, amit már úgy is tudtam, hogy csak aggódás figyelmének tárgya. – Ha… ha úgy érzed, készen állsz az indulásra, csak szólj. Bella és Edward hazavisznek – pillantott kezeimre – miután szavaival tört döfött szívembe –, melyek megremegtek, majdnem kiejtve ujjaik közül a már majdnem üres bögrét.

– Holnap látlak? – kérdeztem elcsukló hangon, reménykedve, miközben átadtam neki a poharat ezzel megelőzve, hogy annak tartalma a fekete ágyneműn végezze.

– Bells – fordította el tekintetét, ezzel még mélyebbre döfve, majd még meg is forgatva a képzeletbeli tőrt már így is vérző szívemben.

– Kérlek! – könyörögtem neki, könnyeimmel küszködve.

– Adj nekem egy kis időt. – Csillant meg bennem a remény fénysugara, amiért nem utasított el azonnal. Talán… talán képes lenne engem mégiscsak szeretni? Most, hogy tudja, én mit érzek, képes lenne belém szeretni?

– Mennyit? – Teljesen összezavarodtam, a gondolataim pedig csak úgy csapongtak.

– Pár nap… maximum egy hét – felelte bizonytalanul.

– Az túl sok! – ráztam fejem hevesen tiltakozva, mire az és a mellkasom is újra fájni kezdett.

– Kérlek, Bells, ne nehezítsd meg a dolgom – lépett az ablakhoz, hangja pedig hirtelen vált rideggé.

– Szeretlek, Edward! – ziháltam, de mikor visszafordult felém és megláttam érzelemmentes, rezzenéstelen arckifejezését az a halvány láng is kihunyt bennem, mely a remény tüzét tartotta eddig életben. – Edward! – szóltam utána, mikor elindult az ajtó irányába.

– Megyek, szólok Belláéknak – vetette még oda, mielőtt elhagyta volna a szobát.

A könnyek még akkor is sűrűn záporoztak szememből, mikor egy jó órával később az idősebb Edward, leparkolt a házunk elé. Egész úton szótlanul ültem a kocsi hátsó ülésén, az ablakon keresztül bámulva a mellettünk elsuhanó koromsötétségbe burkolózó forksi tájat. Még mindig a kezemben szorongattam azt a tablettát, amit Carlisle azért adott, hogy az éjszaka nyugodtan tudjak aludni. Nem hibáztattam, amiért nem mert egy egész levéllel adni belőle, elvégre a mostani állapotomban valószínűleg mindenki, aki csak látott, úgy gondolhatta, képes lennék bevenni az összeset, és talán igazuk is volt. Végül is jelenleg még magamat sem tudtam volna meggyőzni róla, hogy nem tenném meg, egy, még ennél is elkeseredettebb, reménytelen pillanatomban. Egy egész doboz altató a kezemben halálos fegyvernek minősült volna – persze csak magammal szemben –, már ha egyáltalán valóban lett volna hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem. Na, de mindegy is volt, elvégre a végeredmény így is, úgyis csak kín és szenvedés, de minthogy egy ember csak egyszer volt képes meghalni, én pedig azzal, hogy Edward azt mondta csak, mint barát szeret, még ha nem is fizikailag, de egyszer már meghaltam, így az újabb pusztulás veszélye már nem fenyegetett.

Miután Edward átváltott rideggé, majd elment szólni Bellának, aki rögtön jött és segített, a nappaliban elbúcsúztam a doktortól, akinek megköszöntem a segítségét, valamint a feleségétől, Esmétől, aki először egy lágy csókolt lehelt homlokomra, majd szelíden rám mosolygott. Nyugtató volt mosolya, bármikor máskor biztosan megnyugtatott volna, de most nem sikerült. Aztán eljött a távozás ideje. A nagyobbacska helyiségben senki más nem várt rám, legfőképpen Edward nem, hogy elköszönhessünk egymástól. Egy pillanatra még megtorpantam a bejárati ajtó előtt, arra gondolva, hogy talán most utoljára lépek át rajta, majd végül nagy levegőt véve – és még egyszer hátrapillantva vállam felett, reménykedve benne talán mégis meglátom Edwardot – átléptem a ház küszöbét.

– Bekísérjelek? – kérdezte Bella, kiszakítva gondolataimból.

– Nem szükséges – sóhajtottam, majd miután megköszöntem, hogy elhoztak és az egész napos gondoskodásukat, kiszállva az autóból a tornác felé igyekeztem. Aztán figyelmem váratlanul – még mielőtt elérhettem volna az ajtót – a felhajtónkon leparkoló kocsimra szegeződött, melyből miután Alice kiszállt, majd egy együtt érző mosollyal arcán átnyújtotta a kulcsokat nekem, beülve Szerelmem nagybátyja és Bella mellé a Volvóba, egy pillanat alatt eltűntek.

– Kislányom! – rohant elém anyám hangjában és vonásaiban egyaránt féltő aggodalommal. Gyorsan megtöröltem arcom, hogy eltüntettem a sírás nyomait – nem mintha könnyek nélkül nem lettek volna elég árulkodó jelek sírástól vörös szemeim –, mielőtt anyám a nyakamba vethette volna magát.

– Még jó, hogy nem hívtuk fel a rendőrséget. Mégis hol voltál eddig? – szidott le apám. Tudtam, hogy mindketten idegesek lettek, mikor hazaértek és én nem voltam sehol, de jelenleg se erőm, se kedvem nem volt nekiállni magyarázkodni.

– Majd holnap – motyogtam magam elé, majd kibújva anyám öleléséből, a szobám felé vettem az irányt.

– Állj meg, de azonnal, és magyarázz el mindent! Halálra aggódtuk magunkat édesanyáddal! Hallod, Bells? Bells!? – üvöltött utánam apám, de szavai süket fülekre találtak. Felmentem szobámba, majd még mielőtt bezárult volna mögöttem az ajtó és az ágyra vetve magam újra sírni nem kezdtem, még hallottam, amint apám szobafogságra ítélt.

Jó ideig sírtam, könnytől áztatott arcom a párnába temetve. Ismét hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam az önsajnálat. Annyira fájt minden. Nem is értettem, hogyan lehet ez, mikor elvileg én már meghaltam – legalábbis a lelkem és a szívem biztosan. Elvégre a halálnak békésnek és könnyűnek kéne lennie, nem pedig olyan nehéznek és fájdalmasnak mint az élet.

Lassacskán kezdtem bánni, hogy amikor beléptem a szobába, elhajítottam valahova a doktortól kapott gyógyszert, ugyanis egyre nagyobb szükségét kezdtem éreztem annak a pihentető, gondtalan alvásnak. Könnyeim egy idő után elapadtak, ami nem volt csoda, hiszen már majdnem egy teljes napja csak sírtam, még ha nem is folyamatosan. Megtöröltem szemeim, majd hanyatt fordulva figyeltem a kintről beszűrődő utca fényeit, ahogy azok a mennyezeten táncot jártak.

Ismét nem tudtam másra gondolni, csakis Edwardra, ez pedig azt eredményezte, hogy akaratlanul is leperegtek lelki szemeim előtt az elmúlt napok eseményei. Az együtt töltött percek, a vidám nevetések, és persze az ölelések és csókok is, míg végül a fájó, kínzó szavak – melyek újra és újra szívembe döfték a láthatatlan, de nagyon is éles tört – vissza nem térítettek a valóságba.

Tudtam hasztalan lenne nekiállnom megkeresni az altatót, hiszen ebben a nagy felfordulásban – melyet még reggel okoztam a ruhákkal – úgy is leheletlen lenne megtalálni. Azonban mivel nélküle egyszerűen képtelen voltam elaludni, így ismételten csak megrohamozták elmém a csapongó gondolatok, melyek közül egy idő eltelte után a legerősebbek azok lettek, melyek akörül a könyv körül forogtak, amit Edward írt, és amelyikben vámpírok voltak.

Ismét megborzongtam az olvasottak felidézésétől, azonban bármennyire is igyekeztem másra gondolni, egyszerűen nem sikerült, míg végül már csak ez az egy gondolat maradt, kitöltve mindent. Elmém olyan erősen kezdte el skandálni a szót; vámpír, hogy azt hittem, menten szétrobban a fejem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Edward miért ír éppen pont vámpírokról, mikor annyi minden szépről és jóról lehetne írni, ha már szereti ezt csinálni.

A fürdőbe mentem, le akartam nyugtatni magam, így megmostam az arcom hidegvízzel, de a gondolat csak nem hagyott. Folyton ott motoszkált a fejemben, mint valami rossz szellem, melytől szinte lehetetlen megszabadulni. Noha az is igaz, a rossz szellemek mindig is a saját magunk lelkiismeretének szülöttei voltak, nekem pedig, minthogy igencsak volt okom rá, hogy furdaljon a lelkiismeret, amiért engedély nélkül beleolvastam Kedvesem könyvébe, így nem is volt csoda, hogy üldözött a szellemem.

Visszatérve a szobába aztán tekintetem megakadt a sarokban álló íróasztalon lévő laptopon. Vámpír! – mondatta velem némán a kisördög, ki mérhetetlen kíváncsiságom megtestesítője volt, mígnem a következő percben már arra eszméltem, hogy a széken ülök, a bekapcsolt gép előtt. Kezdett tényleg egyre jobban érdekelni a téma, bár igazából nem tudtam megmagyarázni pontosan miért, csak annyit tudtam, addig nem nyughatok, míg utána nem járok annak, miért is ír Szerelmem épp pont ezekről a kissé félelmetes, misztikus lényekről. Tudtam, bármi is az oka, nekem tudnom kell, hiszen akármi is érdekelje őt, legyen az vámpír, démon vagy akár kobold, az engem is izgat.

Miután a monitoron az üdvözlőszöveg helyett megjelent az általam beállított háttérkép – mely egy családi nyaraláson készült kép volt, amin széles mosoly terült el arcomon, ellentétben mostani ábrázatommal – egyből a böngészőre kattintottam. Szerencsémre épp a múlt héten kötötték be az internetet, melyet eddig csak arra használtam, hogy elküldjem a válaszleveleket a montereyi barátaimnak köszönetképpen, amiért nem feledkeztek el a születésnapomról. Még mindig szerettem őket, és néha hiányoztak is, még ha Edward minden űrt ki is töltött bennem. A böngésző ablaka megnyílt, én pedig már írtam is a keresőbe azt a bizonyos szót, mely nem hagyott nyugtot. Vámpír!

Csak egy pár másodpercet vett igénybe a keresés a modern technikának köszönhetően, ami után eredményként csak alig egy tucat találatot kaptam, melynek több mint a fele így is a könyvesboltokban kapható, vámpírokról szóló könyvek voltak. Igaz rengeteg könyvet olvastam már életemben, de ezek mégis kimaradtak, bár néhány vámpíros filmet azért láttam, de minthogy soha sem nyerték el igazán a tetszésemet, így nem is foglalkoztam különösebben a témával. Ezután a megmaradt találatok oldalait, melyeknek száma igen csekély volt, elkezdtem sorban elolvasni.

Az első pár találat honlapján ódivatú és néhány újonnan bemutatott filmről voltak leírások, amiknek egy részét én magam is láttam egykoron – főleg, amik Drakuláról készültek. Ezek után egy összefoglaló leírást találtam a vámpírokról. Azt írták, misztikus lények, akik nem csak emberi holttestekből teremtődhetnek, de akár állatokból vagy növényekből is. Igaz, a témát nem fejtették ki, azonban úgy véltem, nagy valószínűséggel a húsevő növényekre gondolhattak.

Írták, hogy sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkeznek, és, hogy alakváltók, míg zárójelben megemlítették a filmekből is jól ismert denevérré átváltozást. Ez nevetséges! – gondoltam magamba, majd folytattam az olvasást. Említést tettek még arról is, hogy a vámpírok gyakori szereplői a horror és a fantasy irodalomnak is, amit a sok könyvtalálat is igazolt, és ami – ha nem is számomra – természetessé tette Edward vonzódását eme témának megírásához.

Ezt követően a vérivásról írtak elég hosszasan, mint mondjuk arról, hogy rendszerint a nyakon keresztül végzik, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz. Zárójelben még a kannibalizmust is megemlítették, valamint egy képet is mellékeltek a leírtakhoz illusztrálásként az egyik filmből. Noha igaz, nem volt olyan félelmetes, mégis önkéntelenül is végigfutott gerincem mentén a borzongás kirázva, mintha csak fáznék. Aztán a mondhatni tudományos rész után persze jöttek a jól ismert jellemzők, mint a koporsóban alvás, a napfény kerülése – amitől hamuvá égnek –, a fokhagymától és a kereszttől való félelem, míg a legvégére odaírták, hogy a vámpír maga az ördög.

Már egy jó ideje csak olvasgattam, és bár az igazat megvallva semmi érdekesre nem akadtam, mégis elégé belemerültem a témába, így történhetett, hogy észre sem vettem mennyire elszaladt az idő. Későre járt, már tizenegy is elmúlt, mikor elnyomtam az első ásítást. Úgy tűnt a céltalan keresgélés – mely lefoglalt és elterelte gondolataim a fájó történtekről – éppen olyan hatásos volt, mint egy szem gyógyszer, majd miután rám tört egy újabb ásítás, úgy döntöttem lefekszem, bízva benne, talán tudok pár órácskát aludni. Azonban épp mikor már készültem rá, hogy bezárom a nemrégiben megnyitott oldalt, a lap alján található Külső hivatkozások közül az egyik mágnesként kezdte vonzani tekintetem. Egy pillanatra megmerevedtem, majd aprót ráztam fejemen, hogy kitisztuljon, de mikor újra a képernyőre nézetem, a láthatatlan mágnes újra vonzani kezdett. Végül úgy döntöttem még pár perc már igazán nem számít, és legalább abban biztos lehettem, ha megadom mérhetetlen kíváncsiságomnak – mely eddig is hajtott – azt, amire vágyik, nem fog az éj közepén felébreszteni.

Miután rákattintottam az adott linkre, mely csábított, egy teljesen új és merőben másabb oldal jelent meg a képernyőn. Első ránézettre is látszott, hogy itt nem holmi régi filmekkel, fantasy könyvekkel vagy a jól ismert sablonnal fogok találkozni, mint eddig. Éppen ezen tények fényében kezdtem el gondosan átolvasni a leírtakat, melyeket szépen összeszedtek és néhol még illusztráltak is, amolyan képekkel, mint amilyeneket a régi egyiptomi és a hozzájuk hasonló kultúrájú népekről szóló könyvekben is látni lehetett.

Már az első pár sor után rájöttem, hogy a leírtak nem mások, mint mítoszok a vámpírokról, és bár az ilyeneknek nem sok valóságalapjuk volt – hiszen az évszázadok alatt szájról szájra adott történeteket mindig egyre jobban és jobban kiszínezték –, ez valami miatt mégsem tűnt mesének. Kezdett az egész megmagyarázhatatlanul izgatni, aminek csak azért örültem, mert úgy véltem, Edward is éppen ezek miatt a különös és rejtélyes dolgok miatt ír róluk. Érdekelt, mi van még a dolgok mögött, ezért is folytattam tovább az olvasást, mit sem törődve a kései idővel és a fáradsággal, mely bár már nem volt olyan erős, mint az imént, de azért eléggé legyengített.

Az első szó, ami szemet szúrt, pont olyan erőteljes volt, mint a vámpír kifejezés; hideg bőr. Nem tudtam mire vélni, ahogyan azt sem, mi ez a furcsa érzés, ami átjárja testem minden egyes porcikáját, míg nem bevillantak Edward mindig fagyos ujjai és hideg ajkai. Egy pillanatra megborzongtam, majd míg a karomat dörzsölgettem, hogy némileg felmelegítsem magam, megráztam fejem, hogy ismét csak kitisztítsam az elmémbe bekúszó bizarr gondolatoktól.

Sápadt bőrű szépséges emberi lény. Akadt meg ismételten tekintetem, majd még az olvasást is félbehagytam, de csak mert lelki szemeim előtt megjelent a Cullen család összes tagjának arca. Mind annyira szép volt és nem mellesleg falfehér, ez a tény pedig annyira elgondolkoztatott, hogy csak akkor tértem ismét vissza a valóságba, amikor a monitoron színes buborékok jelentek meg, melyek képernyőkímélőként funkcionáltak. Nem tudtam honnan és miért jött a bizarr ötlet, hogy összefüggéseket kezdjek el keresni Szerelmem és családja, valamint a vámpírok – akikben egyébként sosem hittem – között, de mindegy is volt, mivel akaratomon kívül már eddig is ezt tettem. Folytattam hát az olvasást, még ha nem is tudtam, miket kell keresnem, mert biztos voltam benne, ha megtalálom őket, tudni fogom és egyben a válaszokat is rájuk.

A következő bekezdés az erőt és a gyorsaságot taglalta. Azt állították a leírtak, hogy mint általában a természetfeletti lények, így a vámpírok is kivételes emberfeletti erővel rendelkeznek és emellett irreálisan gyorsak is. Ez a két szó – gyors és erős –, számomra nem mondtak sokat, talán csak Emmettel tudtam volna összefüggésbe hozni az erős kifejezést, melyet végül azért nem tettem, mert akkor minden erős emberrel kapcsolatba hozhattam volna a vámpírokat, az pedig már tényleg nevetséges lett volna.

A következő kifejezés, mely megragadta figyelmem a vérivás volt. Azt írták, hogy a vámpírok egyáltalán nem táplálkoznak emberi étellel, helyette vért isznak, méghozzá emberit, és csak nagyon ritkán állatit. Ez a tény már az előbb is – amikor a másik oldalon olvastam – elborzasztott, de míg ez előzőleg nem mondott semmit – talán mert akkor még nem akartam mindenáron valamiféle abszurd összefüggést keresni –, most eszembe ötlött egyszerre több dolog is. Az egyik az a tény volt, hogy Nessie-n kívül sosem láttam egyik Cullent sem enni, sem pedig inni – bár Szerelmem két alkalommal is vett magához pár falatot, de csak mert annyira erősködtem –, míg a másik dolog még elég friss és fájó volt. A tegnapi napra gondoltam, és arra, hogy amikor felhorzsolva a kezem, az vérezni kezdett, Edward hirtelen megváltozott. Durva lett, félelmetes és még a szemei is mintha arany barnából szurokfeketévé váltak volna pillanatok alatt, amit később persze próbáltam azzal magyarázni, hogy csak az ijedtség hatására képzeltem – főleg miután ma láttam igéző borostyánszín szemeit.

Nem tudtam, mit higgyek, de mindenesetre furcsa volt. Az egész majdhogynem úgy jött le, mintha Kedvesem nem bírná a vér látványát… vagy is inkább a szagát, ha már egyszer a vámpírokkal akarom akarva-akaratlanul is összefüggésbe hozni – helyesbítettem ki magam, majd folytattam az olvasást, azonban egy fél oldallal lejjebb újabb szó szúrt szemet; napfény. Azt írták – amit amúgy is tudtam –, hogy a napfény veszélyes a vámpírokra nézve, ugyanis hamuvá porlasztja őket egyetlen sugarával. Miután ezt elolvastam, majd átgondoltam gyorsan a dolgokat kissé keserű sóhaj hagyta el ajkam, mivel találtam egy újabb – bizarr – egyezést. A születésnapi bulimra gondoltam, amikor is sütött a nap, Edward pedig nem jött el annak ellenére sem, hogy megígérte semmi pénzért nem hagyja ki. Persze ő is és Nessie is mondta, hogy valami nagyon sürgős és halaszthatatlan dolog jött közbe, mégis furcsa volt, főleg, hogy utána minden szó nélkül eljött hozzám este. Nem is tudtam róla, és ki tudja, talán ha akkor nem vagyok a konyhában, meg sem látom őt. Még mindig fájtak az akkor történtek, a visszautasítása, azonban figyelmem jelenleg valami teljesen más kötötte le. Éjszaka… amikor már nem sütött a nap – villant be hirtelenjében, de aztán ezt gyorsan el is vetettem, mivel eszembe jutott, hogy Nessie eljött, és a kertben, a napfényben bohóckodtunk.

Halhatatlan, olvastam jó pár bekezdéssel lentebb, mely ismételten csak töprengésre késztetett. Újra láttam magam előtt a Cullen család minden egyes tagjának arcát. Nem csak szépek, de mind annyira fiatal is volt. Még Carlisle és Esme is. Aztán ahogy ezen elmélkedtem hirtelenjében bevillant, amit Nessie mondott ma délután Edwardnak a szobájában, mikor úgy hitték már alszom. Azt mondta, a szüleik beszélni akarnak vele. Noha igaz, már akkor is furcsálltam a dolgot, hiszen az eset előtt egyszer sem hallottam, hogy a doktort és a feleségét apának és anyának hívták volna, mégsem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Legalábbis eddig – javítottam ki ismét magam, majd egy újabb kérdés kezdett el foglalkoztatni, mégpedig, hogy ha nem a doktorékra gondolt Nessie, akkor mégis kikre. Sehogy sem értettem ezt az egészet, mivel tudtam, hogy a szüleik sajnálatosan elhunytak, míg végül már megint be nem férkőzte magát gondolataim közé az a múltkori kósza elgondolás, miszerint az ikrek – Szerelmem és Nessie – eléggé hasonlítanak nem csak nagybátyjukra, de Bellára is, akinek viszont semmi köze nem volt hozzájuk vér szerint. Azonban a gondolataim bármennyire is butaságoknak tűntek, mégis hosszasan elgondolkoztattak. Mert ha tényleg vámpírok – ami persze nevetséges és kizárt –, akkor halhatatlanok is, és akkor akár… Nem tudtam befejezni a gondolatot, mivel egyszerűen annyira képtelenségnek tűnt az egész. Bár igaz az ikrek tényleg nagyon hasonlítottak az idősebb Edwardra és Bellára, az a feltételezés, hogy esetleg valamiféle bizarr, misztikus oknál fogva ők a gyermekeik lennének, teljesen abszurdnak tűnt.

De mi van, ha mégis? – ötlött fel bennem, majd átgondolva a dolgokat – már amennyire lehet higgadtan és ésszerűen – új lapot nyitottam, majd beírtam a keresőbe a konkrét kérdésem, bízva benne olyan választ kapok rá, ami majd segít rájönnöm az igazságra. A vámpíroknak lehet gyerekük? – pötyögtem be, mivel csak nem hagyott nyugodni a tény, majd ideges görcsösséggel gyomromban vártam, hogy kiadjon valamiféle találatot a gép. Nevetnem kellet magamon, amiért olyan lökött vagyok, hogy azt feltételezem Cullenékről, holmi vérszomjas lények, valamint, hogy két fiatal szerelmesnek, velük egykorú gyermekeik vannak. Halkan felkuncogtam – keserűen –, majd a pár pillanattal később kiadott keresési eredmények hamar igazolták is butaságom, hiszen azt írták, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük. Elnyomtam egy újabb fanyar nevetést. Még, hogy Cullenék… – csuklott el belső hangom. Nem tudtam még magamban sem kimondani velük összefüggésben azt a bizonyos szót. Ez butaság! – ráztam aprókat fejemen, hogy elhessegessem eme bizarr gondolataim, azonban mindhiába. Egyszerűen nem akartam elhinni, nevetségesnek tartottam még ennyi összefüggés után is – melyeket persze az is lehet, hogy csak én magyaráztam be magamnak –, hogy Szerelmemék… vámpírok – nyeltem nagyot.

Noha a keresés eredménye legalább a második feltevésem megcáfolta, melyet jól tudtam el kéne fogadnom, és meg kéne tőle nyugodnom, mégsem tudtam. Aztán, hogy meggyőzzem magam, csak bemagyarázom ezeket a képtelen dolgokat, beleolvastam a leírtakba. Azonban ez hiba volt – legalábbis, ami a meggyőzést illette –, ugyanis rábukkantam egy feljegyzésre, mely szerint létezik egy olyan vámpírfaj, amely képes teherbe ejteni halandó emberi nőket. Ez a tény persze, mint olaj a tűzre, úgy hatott rám, hiszen azonnal megmagyarázta volna fáradt elmém feltételezését. A feljegyzésben azt írták, hogy az Incubus nevezetű vámpírfaj az, mely képes a gyermeknemzésre. Persze azt is lejegyezték, hogy ez az állítás nem igazolható, ugyanis mint minden „jól nevelt” vámpír, ők is, miután kielégítették egyéb, vérrel nem kapcsolatos szükségleteiket, megölik áldozatukat, mielőtt annak méhében akár csak megfoganhatna utóduk.

A hideg borzongás járta át egész testem az olvasottaktól, miközben elmém kerekei továbbra is veszettül forogtak. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy azon töprengek, vajon létezhetnek-e olyan vámpírok – ha egyáltalán tényleg léteznek, és nem csak az emberi képzelőerő szülöttei –, akik képesek lennének úgy az emberek közelében élni, hogy azokat nem élelemnek tekintenék. Eléggé elgondolkoztam, majd végül felvetődött bennem az újabb kérdés, miszerint ha léteznek is ilyen vámpírok, vajon képesek lennének-e – lenne-e hozzá elég önfegyelmük – életben hagyni egy halandó nőt csak azért, hogy az kihordhassa gyermekét.

– Nem Bells, felejtsd már ezt el! – szóltam rá magamra, arcomat tenyereimbe rejtve, mikor már a fejem is belefájdult a sok sületlenségbe.

Válaszokat akartam, még ha ezeket a dolgokat tényleg csak a kétségbeesés és fáradt elmém szülte is. Tudtam, Cullenék elé csak úgy nem állíthatok oda az eszement ötletemmel, hogy megkérdezzem tényleg vámpírok-e, így nem maradt más, minthogy megpróbáljam magam megmagyarázni a dolgokat a megtudtak alapján.

Hideg bőr… Sápadt bőrű szépséges emberi lény… Erő és gyorsaság… Vérivás… Napfény… Halhatatlan…

Felsoroltam magamban mindent, átgondoltam az érveket és ellenérveket – melyek közül a vámpírság mellett szólt a legtöbb bizonyíték –, míg végül ismét ki nem lyukadtam a gyermekkérdéshez. Arra gondoltam, hogy ha igaz, és Edwardék azok, amiknek jelenleg hittem őket, akkor, ahogyan képesek azt megállni, hogy az emberek közelében éljenek vérontás nélkül – bár fogalmam sem volt hogyan, hiszen táplálkozniuk nekik is kellett –, akkor akár az is elképzelhető lehet, hogy léteznek olyanok köztük, akik megbírnák állni, hogy megöljék partnerüket a kapott gyönyörök után.

A tegnap délutánra gondoltam. Olyan vadul és szenvedélyesen csókolóztunk Edwarddal, és bár igaz, amikor megérezte a vérem, megváltozott, mégis életben vagyok még mindig. Még ha csak fizikailag is – jutottak ismét eszembe a ma történtek. Nem tudtam, vagy talán csak nem akartam elképzelni, hogy Edward, ha akkor nem sérülök meg és tovább jutunk a csókoknál és öleléseknél, akkor képes lett volna megölni csak, hogy megkaphassa a vérem. Vajon tényleg képes lenne rá, vagy talán lenne elég önuralma, hogy meg bírja állni, hogy megöljön? … Vajon képes lenne életben hagyni, hogy kihordhassam a… gyermekünk – csúszott kezem ösztönösen hasamra, majd a következő percben már szám elé kapva szörnyülködtem a lelki szemeim előtt megjelenő rémképek láttán.

– Nem az lehetetlen! – szorítottam szám elé tenyerem. Egyszerűen nem tudtam úgy gondolni Edwardra, vagy bármelyik másik Cullenre, mint valami vérszomjas lényre, aki ártatlan embereket öl. Ez az egész vámpírhistória annyira abszurd volt, hogy végül csak sikerült meggyőznöm magam, hogy az egészet – minden összefüggéssel együtt – csak mostani zavart állapotomnak és a kimerültségemnek köszönhetem. Edward nem lehetett vámpír, és ezzel lezártnak is tekintettem az ügyet.

Gyorsan kikapcsoltam a gépet, miközben elnyomtam egy újabb ásítást, majd miután lerúgtam magamról a cipőt, úgy ahogy voltam befeküdtem az ágyba. Nem akartam már semmire sem gondolni, legfőképpen az olvasottakra nem. Ezután még egyszer magam elé képzeltem Kedvesem arcát, majd egy újabb ásítás után alighogy lehunytam szemeim, szinte azon nyomban el is nyomott az ólomsúlyú álom.

Fáradtan dörzsöltem meg szemeim, majd miután felnyitottam azokat, meglepetten tekintettem körbe. Egy réten voltam, ahol minden gyönyörű, csendes és békés volt. Gyorsan beszippantottam a rét virágainak illatát, megtöltve velük tüdőmet, majd leheveredve a puha fűbe figyeltem az égen elúszó bárányfelhőket. Olyan könnyednek éreztem magam, mintha csak egy szálló tollpihe lettem volna a könnyed nyári szellőben. Boldog voltam, igazán boldog.

Csak ott heverésztem, gondtalanul a sötétzöld fűben, mígnem a legtávolabbi fa árnyékából egyszer csak elő nem lépett valaki. Gyorsan felültem, hogy alaposabban szemügyre vegyem az érkezőt, de a nap vakító sugarai miatt egészen addig fogalmam sem volt az árny kilétéről, míg az közelebb nem lépett hozzám.

Edward! – ejtettem ki nevét boldogan, széles mosollyal arcomon.

Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek, legszívesebben elé rohantam volna, de féltem, hogy megijesztem, így csak ültem tovább mozdulatlanul, várva, hogy közelebb érjen. Lassú léptekkel közelített felém, majd végül odaérve helyet foglalt előttem, ami után hosszú percekig csak néztük egymást szótlanul.

Azt hittem menten kiugrik a szívem, mikor pár perccel később Edward lassan közelebb hajolt hozzám. Tüdőm sípolva könyörgött az éltető oxigénért. Megrezzenni sem mertem, míg végül alig pár pillanattal később egyszerre szűnt meg körülöttem minden, ahogy megéreztem Szerelmem száját enyémeken. Szinte izzottak ajkaink a csók alatt, de mégis… mégis volt valami… valami megmagyarázhatatlan… valami, amire akkor, abban a percben képtelen voltam magyarázatot adni.

Hosszú percekig csak ültem a fűben, lehunyt szemekkel, miközben számban még mindig éreztem Edward édes csókjának ízért. Látni akartam, tudni ő is éppen annyira élvezte-e, mint én, így szép lassan, fokozatosan kezdtem ismét kinyitni szemeim, míg végül rémületemben hátrahőköltem, ahogy megpillantottam rémálmaim démonát.

Edward helyén most egy vámpír ült, sötét szemekkel, hegyes fogakkal, és a szája sarkából vér folyt lefelé egészen álláig. Agyam tudta, hogy menekülnöm kéne, hogy veszélyben vagyok, de testem nem akart engedelmeskedni. Csak ültem ott és néztem a sötét démoni lényt, kit bár most láttam először, mégis ismerősnek véltem, mígnem a szörnyű felismerés pár pillanattal később elemi erővel rám nem tört. Egész valómban ledermedtem, lélegzetem pedig elakadt. Edward volt az. Az az Edward, akit én mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és kinek állán most ott csordogált vérem. Az én vérem!

A felismerés oly borzasztó volt, hogy sikoltanom kellett tehetetlenségem fájdalmában, minek következtében ismét a valóságban találtam magam.

Csak ültem az ágyon, a sötét szobában – melybe csak a beszűrődő holdfény juttatott némi világosságot –, mert kellett néhány perc, hogy felfogjam, ami oly valóságosnak tűnt, az mind csak álom volt. Egy szörnyű rémálom.

Mikor úgy, ahogy lehiggadtam – bár ez inkább csak azt jelentette, hogy már nem kapkodtam olyan sűrűn levegőért – kezeimet ösztönösen a számhoz emeltem, hogy megvizsgáljam nem vérzik-e, de csak a hideg ujjaim érintését éreztem az arcomon. Hideg… hideg ujjak… hideg ajkak… Edward hideg ajkai! – villantak be hirtelen az emlékek. Noha igaz, eddig sose nyilvánítottam ennek a dolognak nagy jelentőséget – bár igencsak furcsálltam, de mivel nem zavart, nem is foglalkoztam vele –, de most… Az a sok összefüggés, és ez az álom… Nem, az nem lehet! Ez mind csak kitaláció! Csak véletlen összefüggések! Hiszen Edward nem lehet… ő nem lehet egy… – szorítottam szám elé kezem, hogy elfojtsak egy újabb sikolyt, míg a másikkal görcsösen beletúrtam hajamba.

Úgy éreztem, képtelen vagyok akárcsak egy percet is tovább várni, hogy megtudjam az igazságot. Látnom kellett Edwardot. Az ő szájából kellett hallanom, hogy az egész vámpírdolog csak az én képzeletem gonosz kis játéka.

Gyorsan fel is kaptam a cipőm, majd amilyen csendbe csak tudtam, kiosontam a házból. Szerencsére a szüleim jó alvók révén most is mélyen aludtak, így még a kocsi motorjának halk brummogására sem ébredtek fel. De persze, ha fel is keltek volna, akkor sem lettek volna képesek megállítani jelenleg. Se ők, se senki, de még egy vámpír sem!

Gyorsan száguldottam végig a kihalt városon, tövig taposva a gázpedált, miközben az óra a hajnali egy is elütötte már. Egész végig csak az az egy dolog járt a fejemben, hogy ha kiderül, Edward valóban egy vámpír, akkor mégis mit akarok, mit akarhatok tőle.

Szerettem őt, nem vitás, és most már csak abban bíztam, hogy azért mondta, nem szeret, mert félt a következményektől. Attól, hogy kiderül, ki is ő valójából és, hogy majd emiatt nem fogom szeretni, vagy pedig attól, hogy akarata ellenére esetleg… esetleg megöl – szorult össze a torkom, melyet a sírás fojtogatott, miközben ujjaim elfehéredtek, ahogyan görcsösen szorították a kormányt. Én is féltem, mégpedig attól, hogy tényleg elvesztem Edwardot. Hiszen a remény már annyiszor lobbant lángra bennem újra parazsából, hogy tartottam tőle, ha ismét kihuny, már soha többet nem éled újra. Nem érdekelt – legalábbis jelenleg –, hogy Szerelmem miféle, csakis az, hogy viszont tud-e szeretni engem. Hogy képes-e küzdeni azért, hogy együtt lehessünk… a szerelmünkért.

Kínomban felnevettem, amiért ilyenekről fantáziálgatok, mikor még semmi sem biztos, legfőképpen az nem, hogy Edward valóban szeret, csak félt elmondani. Ahogy ebbe belegondoltam, és rájöttem, ha ez így van, akkor én sose lehetek együtt vele, már így is vérző, összetört szívem még jobban sajogni kezdett. Alig kaptam levegőt a mellkasomat nyomó többtonnányi tehertől, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy márpedig én Edward nélkül nem tudok élni. Tudtam, ha valóban nem szeretet – ami számomra maga lesz a halálos ítélet –, akkor már semmi nem fog számítani. Akkor akár már a vérem is az övé lehet, hiszen teljesen mindegy lesz, hogy a bánat miatt fogok meghalni, vagy ő általa.

Ahogy ezen töprengtem, és már előre búslakodtam, egyszer csak hirtelen elrántottam a kormányt, mert észrevettem az ismerős leágazást, mely a Cullen házhoz vezetett. Igaz fényes nappal sem volt könnyebb megtalálni, de így sötétben szinte már lehetetlen volt. Most is csak a szerencsén múlt. Aztán végighajtva a keskeny földúton, végül a kocsit a tornácra felvezető lépcsősor előtt állítottam le, melyen pillanatokkal később viharos gyorsasággal haladtam felfelé. Azonban felérve hirtelen elvesztettem eme lendületem, mikor megláttam a nyitott bejárati ajtóban az idősebb Edwardot és Bellát. Kellett egy perc, hogy magamhoz térjek, hiszen az egész olyan volt, mintha csak vártak volna rám, amit sehogyan sem értettem, hogyan lehetséges. Azt is csak akkor vettem észre, hogy még mindig ugyanabban a ruhában vannak – az éjszaka közepén –, amiben délután is, miután kissé megráztam fejem, hogy kitisztuljon.

– Hol van Edward? – szegeztem nekik dühösen a kérdést.

– Bells, te most ideges vagy. Nem tudod, mit beszélsz – csitítgatott Edward higgadtan.

– De igenis tudom! – erősködtem makacsul, majd áttörve köztük beviharzottam a házba, egyenesen az emelet felé véve az irányt. Úgy rohantam felfelé a lépcsőkön, mint valami dühöngő bika, de amint belépve Kedvesem szobájának ajtaján megpillantottam őt, nyomban újra az a félénk, szerelmes kislány lettem, aki mindig is voltam mellette.

– Bells? – fordult felém a szoba közepén állva, miközben egyszerre voltak ijedtek és aggodalmasak vonásai.

– Lát… látnom kellett – ziháltam a futástól.

– Bells! – hangzott a mély, dallamos férfihang a hátam mögül. Az idősebb Edward volt az, ebben biztos voltam, azonban nem törődtem vele.

– Mi ez az egész, Bells? – értetlenkedett Kedvesem.

– Szeretlek, Edward! Nem érdekel ki, vagy mi vagy valójából, sem az, hogy mit tettél, csak – nyeltem nagyot, mialatt erőt próbáltam gyűjteni, majd folytattam – egyre felelj, de őszintén! Tényleg nem szeretsz, vagy csak félsz elmondani az érzéseid, mert az vagy, aki? – kerültem ki a konkrét megfogalmazást, de csak mert képtelen lettem volna a szemébe mondani, viszont jól tudtam, ha az, amit sejtek, akkor úgyis tudja, mire gondolok.

– Bells… – csuklott el hangja, miközben a szemében a fény fájdalmasan csillogott.

– Szeretsz? – üvöltöttem most már a kérdést, mialatt kezeim remegni kezdtek az idegességtől.

– Nem! – hangzott a válasz alig halhatóan, mégis mintha villám csapott volna belém, úgy ért el a hangfoszlány.

Hát, tényleg nem szeret – futott át rajtam a fájdalmas felismerés. Kellett vagy egy jó perc, hogy némileg magamhoz térjek az első sokkból. Kikerekedett szemekkel meredtem először Edwardra, kinek tekintete kissé homályos volt, vonásai pedig kemények, majd végül a padlóra csúsztatva pillantásom néztem ki tovább fejemből, miközben a torkomat fojtogató sírástól alig kaptam levegőt.

– Bells, én… – kezdett volna bele valószínűleg egyfajta magyarázkodásba, de én ezt nem akartam, így felemelve kezem hallgatásra intettem. Szinte éreztem, ahogy a remény tüzének utolsó aprócska kis szikrája is kihuny bennem. Így már tényleg nem volt többé értelme semminek, legfőképpen létezésemnek nem.

– Csak ennyit akartam tudni. – Hangom szinte csak suttogás volt, szemeimet pedig csípték a könnyek. Az íróasztalra pillantottam, mely mellett álltam, majd amikor megláttam rajta a levélbontó kést, hirtelen beugrott minden, amit a kocsiban gondoltam idefele jövet. Egy pillanatra elhomályosult előttem minden, majd a következő percben már arra eszméltem, hogy a kés élét erősen nyomva jobb tenyeremhez végighúzom rajta, egészen addig, míg ki nem csordul vérem. Tudtam, fájnia kellene, de némi égető érzésen kívül nem éreztem mást, csakis a szívemet mardosó lángokat.

– Neee! – üvöltötték. Először Szerelmemre néztem, kinek arca rémült volt és kétségbeesett, majd vállam felett hátrapillantottam. Szóval, mégis igaz – nyugtáztam magamban a tényt, hogy bármily abszurd és bizarr is feltevésem, mégiscsak helyes volt, ugyanis az idősebb Edward és Bella mellett pillanatok alatt ott termett szinte az összes Cullen, akik minden bizonnyal megérezték vérem fémes szagát.

– Állj! – parancsoltam rájuk kissé reszelős hangon, tartva tőle, hogy esetleg egyből rám támadnak, de szerencsémre mind megtorpantak az ajtóban álló idősebb Edward mögött. Rémültek voltak vonásaik, ahogy futólag szemügyre vettem őket, azonban a vér utáni szomj egyikük arcán sem látszott, ami igencsak meglepett.

– Bella, menj innen és vidd a többieket is! – utasította Szerelmem nagybátyja, kedvesét, mely könnyebbséggel öntött el. Nem akartam, hogy Nessie, vagy bárki más ezt lássa, hogy szenvedjenek, akárcsak én most. Gyors, és ha lehet kíméletes halált akartam, méghozzá Edwardtól várva mindezt.

– Edward, ne! – kiáltotta egy lágy, kétségbeesett női hang. Nessie volt az, azonnal felismertem. Sajnáltam őt – a legjobb barátnőm és testvérem volt –, ahogy családját és persze Edwardot is, de nem tehettem mást.

– Bells, ne tedd ezt, kérlek! – könyörgött Kedvesem, szemei pedig mintha csak sírnának, úgy csillogtak.

– Sajnálom, de már így is félig halott vagyok. Már félig megöltél azzal, amikor azt mondtad, nem szeretsz. Kérlek, fejezd hát be a munkát! – szóltam a helyzethez képest túl nyugodt, kérlelő hangon, miközben közelebb lépve hozzá, kinyújtottam felé vérző, remegő kezem.

– Menj innen! – kiáltott rám Edward, majd hátrálni kezdett, de az én lábaim ösztönösen mentek utána.

– Edward, én már így is halott vagyok, kérlek, ne hagyj tovább szenvedni! – esdekeltem neki könnyeim fátyolán át nézve rá.

– Edward! – kiáltotta Bella szinte zokogó hangon. Rossz érzés volt, hogy nem engedelmeskedett, így nekik is végig kell nézniük teljes pusztulásom, de nem akartam és már nem is hátrálhattam meg.

– Bells, kérlek, ne tedd ezt velem, nem akarlak bántani! Menj innen, kérlek, míg nincs késő! – mondta Kedvesem érdes, kissé sírós hangon, ugyanakkor szemeiben nyoma sem volt könnyeknek.

– Már késő van! Már akkor késő volt, amikor megismertelek. Sajnálom! – kértem még utoljára bocsánatot, majd kezem a számhoz emelve összekentem azt véremmel, amit követően ajkaim egy gyors mozdulattal Edwardéihoz nyomtam, akinek mellkasából egy hangos, vadállatias morgás szakadt fel rögvest.