New Sun - Sunrise - 6. fejezet

6. RÓMEÓ ÉS JÚLIA

SZINTE EGÉSZ TESTEMBEN ZIHÁLTAM, még akkor is, mikor a kezet már nem láttam, és persze menten megfogadtam, hogy többet nem nézek meg egyetlen zombikról szóló filmet sem. Próbáltam lenyugtatni magam, valamint erőt gyűjteni, hogy megforduljak, és láthassam ki az, miközben tekintetem az asztalnál ülőkön pásztázott végig, akik egytől-egyig meg voltak illetődve, és többnyire kikerekedett szemekkel néztek a hátam mögött álló, kéz tulajdonosára, aki alig pár pillanattal később végül megszólalt.

– Szia, Bells! – köszöntött a lágy, dallamos hang, és már anélkül is tudtam ki az, hogy megfordultam volna. – Gondoltam szomjas lehetsz.

– Igen, köszönöm – fordultam végül hátra, hogy megköszönjem Nessie-nek kedvességét.

– Nincs mit. Egyébként pedig remélem, nem felejtetted el az ígéretedet.

– Az… ígéretemet? – kérdeztem vissza értetlenül, és bármennyire is próbálkoztam visszaemlékezni holmi ígéretre, semmi sem jutott az eszembe.

– Nehogy azt mondd, hogy máris elfelejtetted – csattant fel azon nyomban. – Nem emlékszel? Megígérted, hogy eljössz velem valamelyik nap vásárolni.

– Oh! – nyögtem fel, amint beugrott szombaton tett ígéretem.

– Ugye nem akarod azt mondani, hogy nem jössz el velem ma vásárolni?

– Ma? – kérdeztem kissé trillázva, kikerekedett szemekkel.

– Persze – vágta rá rögvest. – Jaj Bells, ne csináld, kérlek! Én már úgy beleéltem magam – mondta és ismét azokkal az ártatlan kölyök szemekkel nézett rám, amiknek már a múltkor sem tudtam ellenállni. – Kérlek, Bells, hiszen holnap lesz a születésnapom, és nem kérek mást, csak hogy gyere el velem ma. – Nemet akartam mondani, bármennyire is megkedveltem őt, hiszen a testvére szavai miatt, melyeket ma mondott nekem, semmi kedvem nem volt mulatni, de végül mégsem tudtam nemet mondani az arcomat fürkésző hatalmas, reménytől csillogó csokoládébarna szemeknek.

– Jó, rendben – egyeztem bele végül, mire arcán felragyogott egy hatalmas mosoly.

– Köszönöm. Akkor suli után a parkolóban találkozunk. Sziasztok – köszönt el, majd meg se várva válaszom, visszasietett a barátaihoz, akik majdnem közvetlen a Cullenék melletti asztalnál ültek, így mielőtt visszafordultam volna, még egy futó pillantást vetettem Edwardra.

– Te… te ismered Nessie Cullent? – kérdezte kikerekedett szemekkel Katy, miközben még öt másik hatalmas szempár is meredt rám – Rebecáét kivéve persze –, mohó kíváncsiságtól csillogva.

– Igen – feleltem egész halkan, mire Melissa sose látott önelégedettséggel dőlt hátra a székében.

– Ugyan már, ti még csodálkoztok ezen? Hát nem látjátok, mi folyik itt? – mondta vigyorogva, mintha csak valami nagy igazságra jött volna rá. – Pedig nyilvánvaló. Először Edward kegyeibe férkőzött be, most pedig Nessie-ébe, majd ezt követően szép lassan beveszi magát a Cullen családba, hogy végül rátegye a kezét a vagyonukra, hiszen, mint tudjuk, piszok gazdagok. Mondjuk, én azon se lennék meglepve, ha már be is bújt volna Edward ágyába, hogy megszerezze, amit akar – nézett rám megvetően, mire akárcsak egy eddig szunnyadó dühöngő vulkán törtem ki én is, a bennem felgyülemlett haragtól.

– Ez mind szemenszedett hazugság! – üvöltöttem a képébe, miután a széket egy mozdulattal kitoltam magam alól.

– Oh, igen? Szerintem pedig csak fáj az igazság. Ha azt hitted, sose fog kiderülni miben mesterkedsz, akkor nagyot tévedtél.

– Te féltékeny vagy! – vágtam az arcába felismerésem. – Féltékeny, mert Edward velem barátkozik, míg téged egyszerűen lekoptatott, mert jól tudta miféle perszóna is vagy.

– Ez hazugság! – csattant fel menten, miközben felállt és ökölbe szorított kezeit az asztalra helyezve hajolt közelebb hozzám annak túlsó feléről, fenyegetően nézve rám. Nem engedhettem, hogy ő győzzön és megalázzon, így én is az asztalra helyeztem ökleim, majd közelebb hajolva hozzá álltam tekintetét, ugyancsak fenyegetően megvillantva szemeim.

– Na, mi az Melissa, csak nem fáj az igazság? – kérdeztem mosolyra húzva szám.

– Te kis…

– Elég legyen már lányok! Higgadjatok le – vágott közbe mondandójába Katy. – Én csak megdöbbentem, milyen jóban vagytok, ennyi az egész, de ebben nincs semmi rossz, sőt inkább klassz, hogy ismered a suli egyik legnépszerűbb lányát.

– Na, ja, klassz. Klassz, hogy még most kiderült mindenki számára, milyen is vagy. Egy kis pénzéhes dög! – vágta a képembe rágalmait, mire felmordultam, de még mielőtt megszólalhattam volna, Hanna megelőzött.

– Elég legyen, Melissa! Ez már tényleg túlmegy minden határon – állt mellém legnagyobb megdöbbenésemre.

– Hanna! Na, szép, mondhatom. És ti? – nézett a többiekre, akik többnyire inkább csak hallgattak.

– Higgadjatok le, és beszéljük meg a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy Bells nem olyan, és ha te is megismernéd kicsit jobban, akkor… – kezdet bele megvédésembe Rebeca, de Melissa nem hagyta, hogy befejezze.

– Szóval mind vele vagytok? – kérdezte trillázva és eléggé ingerülten, majd mikor senki sem felelt – mely felért egy igenlő válasszal –, dühöngve folytatta. – Ám legyen, ha nektek inkább ő kell, akkor legyetek boldogok vele! – mondta, majd hátradobva lokniba csavart haját, fújtatva távozott az asztaltól.

– Én… – csuklott el rögvest hangom, amint megszólaltam. Meg akartam magyarázni, hogy minden, amit Melissa mondott hazugság, hogy én soha se tennék ilyet, főként nem azzal a fiúval, akit szeretek.

– Tudjuk Bells, mindenki tudja. Melissa csak… Nincs semmi baj – nyugtatgatott Rebeca, majd miután megértettem szavait, miszerint mindenki tudja, mi történt az imént, rögvest hátrakaptam a fejem, és egyenesen Edwardra néztem. Nem igazán izgatott, hogy mindenki engem néz, és hallott mindent, de az annál is inkább, hogy Ő vajon most mit gondolhat rólam. Ott ült, az asztalánál és maga elé meredt fátyolos tekintettel, amitől nyomban rossz érzés fogott el, majd a szememben már összegyűlt könnyek, lassan potyogni kezdtek. – Bells, minden rendben. Semmi baj, hallod? – vigasztalgatott továbbra is Rebeca, miután szinte már összeesve zuhantam vissza a székre. Tudtam, hogy Edward is hallott mindent, és féltem, hogy elhiszi Melissa hazugságait, vagy ha nem is hiszi el, de ezek után másként fog hozzám viszonyulni.

– De miért utál engem ennyire? Már az első perctől kezdve, mikor még nem is ismert. Miért? – kérdezgettem a többieket, miután a helyzethez mérten kicsit jobban lettem.

– Tudod, Melissa elég sokra tartja magát, és bár nem éppen a suli legmenőbb lányai közé tartozik, de mindenki ismeri. Amúgy nem rossz lány ő, csak hát a szülei elkényeztették, főleg a válásuk után. Nos, bár konkrétan nem tudom, mi baja lehet veled, de valószínűleg vetélytársat látott benned, már az első percben.

– Riválist? – kérdeztem vissza hitetlenül.

– Te még nem tudod, de mikor megérkeztél első nap a suliba, és még mielőtt odamentünk volna hozzád a parkolóban, pár srác ott beszélgetett mellettünk, és miután alaposan szemügyre vettek téged, mind hallottuk, hogy elkezdték kitárgyalni, hogy mennyire csinosnak tartanak.

– Oh! – nyögtem fel az új, és igen csak meglepő tény hallatán. Bár az igaz volt, hogy folyton megbámultak, de általában, csak azért, mert új voltam, és nem azért, mert tetszettem valakinek. – És ezért utál? Ezért nevezett pénzéhes dögnek, aki másokkal csak is a pénzükért barátkozik?

– Nos, nem igazán tudom mi járhatott a fejében, de valószínűleg egyfelől a közted és Edward között kialakult barátság lehetett az oka, hiszen bármennyire is tagadja, még mindig tetszik neki, és persze még mindig bántja, hogy anno kikosarazták. Másfelől pedig a pénz, mely nagyúr nála. A minap hallottam, mikor a szüleim arról beszélgettek, hogy Melissa apja és a mostohaanyja válnak, és hogy ez anyagilag mennyire megterheli majd az apját. Hát, gondolom ez lehetett az oka, hogy ilyeneket mondott neked, persze nem mintha ez felmentené a tettei alól, hiszen tényleg sokat engedett meg most magának.

– Értem – mondtam lehangoltan, és éreztem most már ahhoz sincs kedvem, sem erőm, hogy haragudjak Melissára.

– Bells? – szólalt meg végül Hanna, megtörve ezzel az asztalunkra telepedett síri csendet, ellenben az ebédlő többi asztalával, ahol ülök halk pusmogással tárgyalták ki az imént történteket. – Nagyon sajnálom, amit a múltkor mondtam. Hülye voltam, tudom. Meg tudsz nekem bocsátani?

– Persze – biccentettem és még egy halván mosoly is megjelent arcomon. Persze örültem, hogy kibékültem Hannával, de túlságosan fájt a mellkasom ahhoz, hogy most ennek különösebben örülni tudjak.

– Nos, ha már úgy is újra jó barátok vagyunk, és hát ti is azok vagytok Edwarddal, akkor gondolom, bemutathatnál neki – nézett rám ártatlanul, mire a többiek azonnal rászóltak. Bár igaz mosolyt csalt az arcomra kérése, de belül csak még szomorúbb lettem, mert ez éppen arra emlékeztetett, hogy lehet, Edwarddal többé már nem vagyunk barátok. Nem akartam Hannának hazudni, de magyarázkodásba kezdeni se, így végül csak bólintottam egyet, majd gyorsan a tányérom kezdtem el fixírozni.

Az ebédet követően, mely csendben telt el, Neddel a közös óránk terme felé haladtunk, mialatt a folyosón a diákok többsége még mindig összesúgott a hátam mögött.

– Ne is törődj velük, amint lesz egy új pletyka, már nem is fognak erre emlékezni – próbált meg vigasztalni.

– Igen, tudom, de én fogok – fújtam ki keserűn a levegőt.

– Nem jó téged ilyen szomorúnak látni – ingatta a fejét. – Mit tehetnék, hogy újra mosolyogj? – kérdezte, és mikor felnéztem rá, és láttam szemei csillogását, már sejtettem, hogy mit akar kihozni ebből az egészből.

– Ned… – kezdtem bele gyorsan, hogy elkerülhessem a kialakulni látszó kínos helyzetet, de elkéstem vele.

– Mit szólnál hozzá, ha elmennénk valahova? Egy kis kikapcsolódás biztos jót tenne. Mondjuk, mehetnénk moziba is, de ha nem akarsz, akkor bemehetünk Port Angeles-be, oda szoktunk járni a többiekkel biliárdozni, meg bowlingozni. Nos, mit mondasz, elmegyünk ma?

– Ned én…

– Jaj, persze emlékszem már, hiszen ma mész Nessie Cullennel vásárolni, de ha gondolod holnap is elmehetünk.

– Ned! – kezdtem kicsit erélyesebben, hogy végre rám figyeljen. – Te igazán kedves fiú vagy, és nagyon jólesik, hogy vigasztalni próbálsz, meg minden, de jobb, ha őszinték leszünk egymással. Én tényleg kedvellek, de csak, mint egy barátot, és kérlek, többet ne is várj tőlem, mert akkor csalódni fogsz. Sajnálom.

– Értem – felelte pár pillanattal később, tarkóját dörzsölgetve. Láttam ő is zavarban van, és hogy kissé csalódott, de tudtam jobb ez így.

– De mi lenne, ha megkérdeznéd Katyt, szerintem ő szívesen elmenne veled – villantottam felé egy mosolyt biztatásként.

– Katyt? – értetlenkedett. – Ez meg honnan jött? Mármint, miért pont Katy?

– Nos, úgy vettem észre, hogy tetszel neki. Tudod, külsős szemmel az ilyet hamarabb meglátja az ember. Szerintem nagyon kedves lány, akár még össze is illenétek, de mindenesetre egy próbát megér. Nem gondolod?

– Nos… végül is – kezdte hezitálva, de végül elmosolyodott, és megígérte, tesz egy próbát.

Örültem neki, hogy ez is rendeződött, méghozzá mindenféle kínosabb szituáció nélkül, ahogyan Hannával is rendeződtek a dolgokat. A többiek is mind mellettem voltak, aminek ugyancsak örültem, de azt akkor sem értettem, hogy tudták magukat ilyen könnyen túltenni azon, hogy Melissa elhagyta a bandát, valamint, hogy most már nem csak engem utál, hanem őket is. Nem igazán értettem, hiszen míg én nem kerültem be a képbe, addig ők jó barátok voltak, most pedig, hogy ez történt, mégis inkább engem választottak egy régi barát helyett. Bár volt némi lelkifurdalásom emiatt, de persze örültem neki, és ezért sem hoztam inkább szóba.

Amint kicsengettek az utolsó órámról is a mai napon, gyorsan összekapkodtam a dolgaim, majd sietve vettem az irányt a parkolóba. Nem akartam Cullenékkel találkozni és látni szemükben a megvetést, mert tudtam, azt nem élném túl, vagy legalábbis ott helyben elbőgném magam.

– Te meg mégis hová igyekszel? – kérdezte megemelt hangszínen az egyébként dallamos hang, kezét a kocsim ajtajára téve, melyet éppen nyitni készültem.

– Nessie – néztem fel rá meglepetten, mivel egy perccel ezelőtt még csak a közelben sem láttam őt. Az a fránya kulcs – bosszankodtam magamban, mert biztos voltam benne, hogy ha nem a táskám legmélyéről kellett volna előbányásznom, akkor már rég haza fele tarthatnék, és megúsztam volna ezt a kínos helyzetet. – Nessie én… – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de csendre intett.

– Azt ígérted, hogy eljössz velem ma vásárolni. Megígérted Bells, úgyhogy most már nem mondhatod vissza.

– Nessie én… ez az egész… én tényleg nem… – nyöszörögtem, mialatt a könnyeim ismét összegyűltek a szemeimben.

– Ugyan már Bells, ne sírj! – mondta most már a megszokott lágy, dallamos hangján, kezét pedig vállaimra helyezte, majd teljesen maga felé fordított. – Melissa egy kígyó, és ezt mindenki más is tudja. Én tudom, hogy te nem vagy olyan, ellenben vele, akiről nagyon is el tudom képzelni, hogy képes lenne rá. Ne sírj, kérlek Bells – vigasztalgatott, akár csak a barátaim, de nem igazán tudtam rá figyelni, mert tekintetem önkéntelenül is Edwardra tévedt. Tudni akartam, hogy ő mit gondol, hogy hogyan viszonyul a történtek után hozzám, de csak mereven nézett rám, rezzenéstelen arccal. – Edward! – sziszegte a fogai közt Nessie.

– Nessie-nek igaza van. Ne feledd, én megmondtam neked előre, hogy vigyázz vele – emlékeztetett Edward egykori beszélgetésünkre Melissáról.

– Én tényleg nem azért… esküszöm!

– Tudjuk Bells, tudjuk, de ha ezt nem hagyod nagyon sürgősen abba, akkor rád uszítom Emmettet – viccelődött mosolyogva Nessie, mire megpróbáltam gyorsan összeszedni magam – nem mintha Emmettől féltem volna, bár az igaz volt, hogy nem szívesen kerültem volna a keze ügyébe –, majd miután úgy éreztem, ez sikerült valamelyest, rámosolyogtam. – Ez a beszéd! És ne aggódj, Melissa még ezért lakolni fog – mondta és látszott, nagyon is komolyan gondolta, majd figyelmem ismételten Edwardra kaptam, mikor is egy halk morgást hallottam irányából. Kérdőn néztem rá, de ő csak lehunyta egy pillanatra gyönyörű szemeit. – Akkor mehetünk?

– Igen, de előbb még haza kell mennem, hogy szóljak a szüleimnek.

– Persze, rendben. Akkor mi majd követünk Edwarddal, aztán elmegyünk hozzánk az autómért.

– De akár mehetnénk az enyémmel is – mondtam kissé félszegen. – Szeretek vezetni, és még úgysem igazán volt időm rá, mióta itt vagyok. Na meg, Edward is biztosan már alig várja, hogy hazamehessen és lepihenhessen – mondtam, mire mindkettejük arcán megjelent egy halovány mosoly, mintha csak valami vicceset mondtam volna.

– Rendben, ahogy akarod.

– Akkor én mehetek? – kérdezte Edward, majd miután Nessie bólintott, elköszönt tőlünk, és hazafelé vette az irányt. Eközben a többi Cullen gyerek is megérkezett, majd miután Nessie elmondta hova megyünk, én pedig zavartan elrebegtem egy bocsánatkérő mondatott, az ebédlőben történtek miatt, gyorsan mi is beszálltunk a kocsimba, majd elhagytuk az iskola területét.

– Szia, kicsim! – köszöntött anyám, amint meghallotta az ajtó csukódását, majd kilépve a nappaliból megdöbbent, hogy nem vagyok egyedül. – Oh, szia.

– Jó napot Mrs. Sheen. A nevem Renesmee Cullen – nyújtotta kezét anyám felé, aki azonnal el is fogadta.

– Szia, kérlek, hívj csak Gillnek. Azt mondtad Cullen?

– Edward testvére vagyok.

– Vagy úgy. Nos, igen, tényleg hasonlítotok egymásra, de akkor ti vér szerint is testvérek vagytok, igaz?

– Igen, ikrek vagyunk.

– Csak azért ugrottam haza, hogy szóljak, hogy elmegyünk Nessie-vel vásárolni kicsit – szóltam gyorsan közbe, mielőtt anyám még több kérdést tesz fel szegény lánynak.

– Persze, menjetek csak, jó mulatást.

– Köszönjük – feleltem, majd Nessie-hez fordultam. – Gyorsan átöltöznék, ha nem gond?

– Nem, persze, de ha nem bánod, akkor veled tartanék, úgy is kíváncsi vagyok a szobádra – mondta, mire elhúztam számat, de végül bólintottam, és felmentünk. Sejtettem, hogy nem éppen ilyennek gondolta a szobámat, bár én szerettem, de hát, aki hozzá volt szokva ahhoz a fényűzéshez és katonás rendhez, ami az ő házukban uralkodott, annak az enyém nem is tetszhetett. Míg nézelődött, addig én gyorsan bevonultam a fürdőbe a ruháimmal.

– Igazán tetszik a szobád – felelte az ablak előtt állva, mikor kiléptem a fürdőből.

– Na, ja, persze – mondtam ironikusan.

– Most miért mondod ezt? Edwardnak is biztosan tetszett.

– Hogyan? – kérdeztem kikerekedett szemekkel, és teljes értetlenséggel elmémben.

– A múltkor, mikor itt volt. Vagy nem járt a szobádban?

– Nem, persze, hogy nem – vágtam rá reflexszerűen, mielőtt még valami rosszat gondolna rólam.

– Vagy úgy, értem. Hát, pedig biztosan tetszene neki. Ahm, készen vagy, mehetünk? – váltott gyorsan témát. Bár igaz, elég különösen viselkedett, de megpróbáltam nem törődni vele, majd miután gyorsan összeszedtem a dolgaim, elindultunk lefelé.

– Ja és Nessie! Mondd meg annak a helyes bátyádnak, hogy üdvözlöm, és hogy szívesen látjuk őt – szólt utánunk anyám, miután már elköszöntünk és a kocsi felé tartottunk. Hirtelen a lélegzetem is elakadt, majd megteltem dühvel. Nem tudtam eldönteni, hogy anyám megkattant vagy csak egyszerűen élvezi, ha zavarba hozhat mások előtt.

– Ami anyámat illeti, és azt, amit mondott… – kezdtem bele, miután elhagytuk az utcánkat.

– Ne aggódj, nem mondok mást Edwardnak, csak hogy anyukád üdvözli. Remélem, megfelel – kacsintott rám, mire zavartan biccentettem. Bár jó volt, hogy nem kellett magyarázkodásba fognom, de egyben furcsa is, amiért azonnal tudta, hogy mire gondolok. Csak remélni mertem, hogy nem jött rá, hogyan is érzek a testvére iránt.

Miután leparkoltuk a kocsit a Port Angeles-i bevásárló és szórakoztató központ előtt, Nessie izgatottan pattant ki belőle, mint aki eddig még sose járt ezen a helyen, amit csak abban az egy esetben tudtam elképzelni, amennyiben a ruháit a világ legnevesebb butikjaiból hozatta ide. Nem igazán szerettem vásárolni, viszont elnézve Nessie-t, biztos voltam benne, hogy addig ki se jövünk, míg az összes butikot végig nem jártuk. Amint ebbe belegondoltam, nagy levegőt vettem, majd követtem őt a bejárat felé. Épp csakhogy beértünk, rögvest megragadta a kezem és bevonszolt az első üzletbe, ahol ugyanolyan szép és divatos ruhákat árultak, mint amilyeneket ő is hordott. Ha nem tudtam volna biztosan, hogy ez egy bolt, akkor azt mondtam volna, hogy az ő gardróbja.

– Neked melyik tetszik? – kérdezte, vidáman válogatva a ruhák között.

– Mindegyik nagyon szép.

– Jó, de mindegyiket nem vihetjük haza, különben nem férnénk be a kocsiba – viccelődött, de valami miatt mégis el tudtam volna hinni, hogy képes lenne rá, és megvenné az összeset, csak azért, mert tetszenek neki. – Gyere, próbáld fel ezt, pont a te méreted – nyomott a kezembe egy sötétebb zöld színű ruhát, majd a próbafülkék felé lökdösött.

– És mégis, mit kezdjek itt Forksban egy nyári ruhával?

– Szokott itt azért jó idő is lenne, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez a ruha mesés, vétek lenne kihagynod. Menj, próbáld fel.

– Nem is tudom – hezitáltam, pedig a ruha tényleg lélegzetelállító volt, de akkor kimondta a varázsszót.

– Kérlek, az én kedvemért – mondta, és tudtam, mindjárt bevetni azt a kölyökkutya nézését, melynek nem tudok nemet mondani, így még mielőtt megtehette volna, bementem az egyik szabad fülkébe. – Ahm, nem baj, ha kérdezek valamit? – kezdett bele a próbafülke előtt állva.

– Nem, persze – feleltem, bár kissé féltem, hogy Edwardról akar kérdezni, mégpedig azért, mert rájött a kis titkomra.

– Tetszik neked valaki a suliból, vagy esetleg máshonnan? – kérdezte, mire kissé megkönnyebbültem, de tényleg csak egy kicsit. Bár igaz, nem kérdezett rá konkrétan, tetszik-e a testvére, de mégis olyan érzésem volt, mintha tudná, és így akarná kicsalni belőlem a beismerő vallomást. Nem tudtam mit is felelhetnék, hiszen az elég furán hangzana, ha azt mondanám, senki sem tetszik – még a végén rosszat gondolna rólam –, de persze azt sem mondhattam, hogy Edward tetszik.

– Nos, hogy is mondjam… nem rossz a felhozatal, ha szabad ezzel a szóval élnem.

– De nincs senki konkrét, igaz?

– Valahogy úgy – fújtam ki megkönnyebbülve a bent tartott levegőt. – És neked? Tetszik valaki, vagy esetleg van is valakid? – tereltem el gyorsan a figyelmet magamról.

– Nem, jelenleg nincs senkim – felelte, és éreztem hangjában a fájdalmat, miként kimondta ezeket a szavakat.

– Ne haragudj, nem akarok tapintatlan lenni, de úgy vettem ki a szavaidból, hogy volt valakid, akit elvesztettél, igaz? – kérdeztem, mialatt kiléptem a fülkéből, és egyenesen Nessie-vel szemben álltam meg.

– Wow! Ez a ruha úgy fest rajtad, mintha rád öntötték volna.

– Nem válaszoltál – emlékeztettem, és ezzel egyúttal mosolyát is letöröltem arcáról. Mielőtt válaszolt volna, vette egy nagy levegőt, melyet aztán keserűen fújt ki.

– Igen, volt valakim… nagyon régen – sunyta le tekintetét, és a fájdalom kiült arcvonásaira.

– Azért annyira régen nem lehetett, hiszen még csak tizenhét vagy, azaz leszel – mondtam, mire azonnal felnézett rám, majd helyesbített.

– Jó, kicsit túloztam az idővel, de számomra mégis olyan, mintha azóta évtizedek, vagy inkább majdnem egy egész évszázad telt volna el – fújta ki ismét keserűen a levegőt, majd halvány mosollyal arcán folytatta. – Nagyon szeretettem, és ő is viszont szeretett engem. A világ csakis körülöttünk forgott, az idő pedig megállt, mikor együtt voltunk. – Látszott rajta, hogy még most is nagyon szereti, és el sem tudtam képzelni, hogy fér el ennyi szeretet és fájdalom, egyetlen törékeny testben, és egyetlen összetört szívben.

– Mi történt? – kérdeztem kissé félszegen.

– Gondolom, ismered Rómeó és Júlia történetét – bólintottam, mire folytatta. – Hát, akkor nagyjából el tudod képzelni. Mi is, amolyan ellenséges családok sarjai voltunk, és mint azok, nem lehettünk felhőtlenül boldogok egymás mellett – sóhajtott fájdalmasan. – És ahelyett, hogy az én Rómeóm szembeszállt volna a Capuletekkel, inkább… – szakította hirtelen félbe mondatát, beharapva remegő alsó ajkát.

– Inkább elhagyta Veronát, igaz?

– Arra kért, hogy ne szálljak szembe a családommal miatta. Azt mondta, mindkettőnknek így lesz a legjobb, de nekem nem lett jobb! – rázta hevesen fejét, miközben könnyei szabad utat törve maguknak, eláztatták szépséges arcát.

– Oh, Nessie! – mondtam alig hallhatón, majd önkéntelenül is szorosan magamhoz öleltem a törékeny, ziháló testet. – Jól van Nessie, semmi baj, sírj csak nyugodtan, ha attól könnyebb lesz – simogattam nyugtatón hátát.

– Sajnálom Bells, hogy a nyűgjeimmel traktáltalak, csak tudod, még mindig nagyon fáj az emléke, ezért is nem beszéltem erről senkinek – mondta pár perccel később, most már sokkal nyugodtabban, szemét törölgetve.

– Nincs semmi baj, megértem. Ha gondolod, indulhatunk – ajánlottam fel.

– Nem, arról szó se lehet! – kezdett heves fejrázásba ismét, majd hirtelen hangja és arckifejezése is a régi volt, mintha mi sem történt volna. Tiltakozni akartam, de amint szóra nyitottam számat, csendre intett. – Vásárolni jöttünk, tehát vásárolni is fogunk! – jelentette ki határozottan, én pedig inkább jobbnak láttam csöndben maradni, mert abban biztos voltam, hogy nem mernék ellenkezni most vele.

Miután végigjártuk az összes butikot, ami több mint két órát vett igénybe, és mely alatt több száz ruhát felpróbáltunk, de végül csak párat vettünk meg – Nessie legnagyobb sajnálatára a meseszép zöld ruha nem volt köztük, bár felajánlottam, vegye meg magának –, a Cullen ház felé vettük az irányt, hogy hazavigyem. Egész úton beszélgettünk, sok mindent megtudtunk egymásról, és bár féltem ezt érezni, de az volt az igazság, hogy éreztem, ez egy nagyon jó barátság kezdete lehet.

– Tudod, szeretem a testvérem, meg hát ott vannak a többiek is, főleg Alice, de az igazat megvallva, mindig is vágytam egy húgra. Főleg egy olyanra, mint amilyen te vagy, így arra gondoltam, hogy esetleg… lehetnél a fogadott húgom.

– Hogyan? – kaptam rá egy pillanatra tekintetem, mely értetlenséget tükrözött, majd gyorsan vissza az útra, mielőtt még baj lenne.

– Az igazság az, hogy nagyon megkedveltelek, sőt mi több megszerettelek, a rövid idő ellenére, és szeretném, ha legjobb barátnők lennénk, akik már szinte olyanok, mint a testvérek. Érted már, mire gondolok?

– Értem, és én is nagyon megkedveltelek téged – feleltem teljesen őszintén.

– Akkor? Lennél a fogadott húgom? – kérdezte, én pedig kissé hezitálni kezdtem, mivel tényleg megkedveltem őt, és cseppet sem volt ellenemre, hogy legjobb barátok legyünk, de ez a fogadott testvér dolog kicsit zavaros volt számomra. – Kérlek Bells, mondj igent! – kérlelt, és szemem sarkából láttam, hogy megint bevetette szokásos, mondhatni hipnotikus nézését, és tudtam, rájött, hogy ennek nem tudok ellenállni.

– Jó, rendben – adtam be végül a derekam. – De kérlek, ne nézz így többet rám.

– Rendben, megegyeztünk húgocskám – mosolygott rám minden eddiginél szélesebb mosollyal. Jó volt látni, hogy boldog, főleg miután nem is olyan régen, még a szívem szakadt meg érte, és úgy véltem, nem lehet semmi baj – legalábbis komolyabb biztos nem – ebből a fogadott dologból. – Amúgy, mikor van a születésnapod?

– Ű… Nemsokára, tizenhetedikén – mondtam, és magam is meglepődtem, milyen közel is van már. Reméltem a szüleim idén is belemennek majd, hogy megrendezzem a születésnapi bulimat, bár féltem kicsit, hogy akiket meghívnék, esetleg nem jönnének el, főként Edward nem.

– Remek, hiszen az mindjárt itt van – lelkendezett. – És, már tudod, mit kapsz?

– Nem, még nem beszéltünk róla. Te mit kértél?

– Igazából nem kértem semmit, általában meg szoktak lepni, bár… – hagyta félbe, és gondolkodott el egy pillanatra. – az idén volt egy kívánságom, de nagyon úgy tűnik, nem fog teljesülni – biggyesztette le az ajkát.

– Oh! Esetleg, szabadna megkérdeznem, hogy mi volt az a kívánság?

– Persze, hiszen nem titok. Azt kívántam, hogy az idén végre találjon magának valakit a testvérem, akivel boldog lehet. Tudom nagy kérés, de úgy szeretném őt boldognak látni, mármint egy lány oldalán. Hát tényleg akkora kérés ez? – nézett rám, mire önkéntelenül is zavarba jöttem, de igyekeztem ezt leplezni.

– Nem, egy cseppet sem. Más biztosan azt kérte volna, hogy ő maga legyen boldog, te viszont ezzel szemben a testvéred boldogságát kérted. Ha ez nem önzetlenség, akkor olyan nem is létezik – mondtam őszintén, mire egy ez kedvest és egy mosolyt kaptam. – Egyébként. Edwardnak hogyhogy még nincs barátnője? – bukott ki belőlem a kérdés. – Mármint úgy értem, hogy most nincs, mert hát gondolom, hogy volt neki. Vele mi lett? – kérdeztem félszegen, de nagyon is mohó kíváncsisággal.

– Nos, ne mondd el kérlek senkinek, de az az igazság, hogy Edwardnak még nem volt komoly kapcsolata – kezdett bele, mire nekem leesett az állam. Nem, az nem lehet, hiszen Edward a leghelyesebb fiú, akit valaha is láttam, és a kettős énét is beleértve, ő a legtökéletesebb is. Mégis milyen lányok élnek ezen a Föld nevű bolygón? – kérdeztem szinte már hisztérikusan magamtól. – Mondhatjuk úgy is, hogy még nem találta meg az igazit. Tudod ő nem olyan, mint a többi fiú, ő különleges, így hát neki egy különleges lány dukál, aki feltétel nélkül tudná őt szeretni, de ilyen lány persze nem terem minden bokorban.

– Értem – szontyolodtam el, mert Nessie-nek teljesen igaza volt. Edward tényleg nem mindennapi fiú, aki joggal megérdemel egy szintén nem mindennapi lányt, aki persze nem én vagyok, hiszen én csak különc vagyok, de nem különleges. Lásd be Bells, bármennyire is szereted, sose leszel elég jó neki – szólalt meg gúnyosan a belső hangom.

– Itt fordulj le – figyelmeztetett Nessie még éppen időben. Annyira elkalandoztak gondolataim, hogy nem is vettem észre, hogy mindjárt ott vagyunk. Jól tudtam, egyedül sose találnék ide, de persze miért is jönnék ide egyedül, hiszen semmi keresnivalóm nekem, egy ilyen különleges családban, ahol senkire se lehet azt mondani, átlagos. Ahol ez a szó valószínűleg nem is szerepel a szótárban, hacsak nem az idegen szavak szótárában. – Bejössz? – kérdezte Nessie, miután leállítottam a kocsit a verandára vezető lépcsősor előtt. Nem akartam megbántani, de most nem szívesen találkoztam volna össze Edwarddal. Persze látta, hogy hezitálok, így gyorsan elkezdett győzködni. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy megmondjam, inkább most hazamennék, mikor a mackószerű fiú hajolt be, a Nessie felőli nyitott ablakon.

– Sziasztok, csajok! Na, milyen volt a vásárlás?

– Az szuper! Éppen Bellst próbálom meggyőzni, hogy jöjjön be, de eddig nem sok sikerrel. Nem segítenél esetleg egy kicsit? – kérdezte Nessie, mire mindkettejük vonásaira kiült egy huncut mosoly. Rossz előérzetem volt, így gyorsan tiltakozni akartam, de Emmett nem hagyta.

– Mi az, csak nem félsz tőlünk, kicsi lány? – kérdezte vigyorogva, mire aprót ráztam fejemen válaszként. – Akkor meg mire vársz? Vagy azt akarod, hogy felkapjalak, és úgy vigyelek be? – kacsintott rám, mire nem csak zavarba jöttem, de éreztem, hogy bele is pirultam. Nessie csak mosolygott, majd kivéve a slusszkulcsot az indítóból, melyet átadott Emmettnek, aki mire kiszálltam a kocsiból, már ott is termett mellettem. Nem mertem ránézni, így inkább lesunyt tekintettel követtem Nessie-t be a házba, ahol úgy tűnt, mindenki csak minket várt – kivéve a fiatalabbik Edwardot, akit nem láttam a tágas nappaliban.

– Sziasztok! – köszönt elsőként Nessie, majd én is gyorsan üdvözöltem a jelenlévőket, csak kissé félénkebben és halkabb hangon.

– Jól éreztétek magatokat? – kérdezte Esme, akinek a kezében lévő tálból ínycsiklandó illatok szálltak felém.

– Kitűnően, és képzeljétek! Megkérdeztem Bellst, és azt mondta, szívesen lenne a húgom – mosolygott Nessie, miközben én persze zavarban voltam, majd hirtelen összerezzentem az ijedségtől, mikor az Esme kezében tartott tál, hangos csörrenéssel ért földet, ahol kisebb-nagyobb szilánkokra tört össze. A szobában hirtelen megfagyott a levegő, az arcokon pedig egytől-egyik az ijedség jelei mutatkoztak.

Bár megijedtem én is, de mégis ösztönösen léptem Esme felé, hogy segítsek neki. Már éppen nyúltam volna az egyik nagyobb szilánkdarabért, mikor hirtelen valaki felrántott a csuklómnál fogva. Persze azon nyomban felszisszentem, majd meglepetten vettem észre, hogy Rosalie szorongatja csuklóm.

– Minden rendben, Bells? – kérdezte aggodalmasan Nessie, de még egy jó percig le sem tudtam venni tekintetem Rosalie-ról, aki rezzenéstelen arckifejezéssel nézett rám.

– Igen… azt hiszem – feleltem bizonytalanul, miután Rosalie elengedve kezem, pár lépésre eltávolodott tőlem. – Én csak… csak segíteni akartam – adtam magyarázatot, majd bocsánatkérőn néztem Esmére. Bár igazából nem értettem, mi rosszat tettem, mikor én tényleg csak segíteni akartam, de a többiek viselkedéséből mégis arra következtettem, mintha vétkeztem volna.

– Nincs semmi baj – lépett közelebb Bella, majd Nessie felé fordult. – Hogy értetted azt, amit mondtál?

– Tudjátok, elég jóba lettünk ma Bellsszel, és mondtam neki, hogy szeretném, ha olyan jó barátnők lennénk, mintha szinte már testvérek lennénk, majd ennek érdekében megkértem, hogy legyen a fogatott húgom – felelte, mire tisztán látszott, hogy megkönnyebbült Bella, és persze nem csak ő, de a többiek is, mintha mind sokkal nyugodtabbá váltak volna. Furcsa – gondoltam magamban, és még mindig értetlenül álltam a történtek előtt.

– Az klassz! – csendült fel hirtelen Alice csengő-bongó hangja, majd mellénk libbent. – Ugye megmutatjátok miket vettetek? – kérdezte mosolyogva, mintha mi sem történt volna, akárcsak a butikban Nessie.

Eléggé feszült volt a helyzet, így hogy ne rontsam tovább, nem ellenkeztem, mikor Nessie a lépcső felé húzott. Gyorsan elrebegtem még egy elnézést, mely mindenkinek szólt, majd a lányokkal – kiknek kezében már ott voltak a szatyrok, melyet valószínűleg Emmett hozhatott be a kocsiból – elindultunk felfelé. Még csak a harmadik lépcsőfokot hagytam el, mikor az első emeleti lépcsőfordulóban megláttam Edwardot. Zavartan sütöttem le rögvest a szemem, de nem bírtam sokáig, hiszen látnom kellett őt.

– Nem gond, lányok, ha egy kicsit elrabolom Bellst? – kérdezte a mellette elhaladó lányoktól, mialatt végig engem nézett, amitől arcomat elöntötte a forróság.

– Nem, persze. A szobámban leszünk, Bells, majd ha végeztetek gyere utánunk – mosolygott rám huncut fénnyel a szemében Nessie, majd Alice-szel együtt eltűntek.

– Szia! – köszöntött bársonyos halk hangján, miután pár pillanattal a lányok távozása után megindultam felé, majd megálltam alig pár lépésnyire vele szemben. Kissé remegő hangon én is elrebegtem egy sziát, majd csillogó szemekkel figyeltem, mit is akarhat tőlem. – Említetted, hogy esetleg ma is befejezhetnénk a kidolgozást. Gondoltam talán… – kezdett bele, de én gyorsan szavába vágtam.

– Ha nem bánod, akkor inkább majd máskor. Eléggé elfáradtam, és még divatbemutatósat is kell játszanom – csúszott ki a számon, és önkéntelenül is fintorra húztam ajkam. Persze minden pénzt megadtam volna, hogy vele tölthessem az időt, de a történtek után, nem tudtam volna odafigyelni. Na meg, Nessie szavai is még mindig a fülemben csengtek.

– Persze, megértem, viszont látom, hogy valami baj van. Esetleg Nessie-vel történt valami? – fürkészte rendületlenül arcomat.

– Nem, vele minden rendben, csak éppen most semmi kedvem ruhákat próbálgatni.

– Megértelek – nevetett. – Gyere, majd azt mondjuk, hogy én tartottalak fel – kacsintott rám, mire zavartan haraptam be alsó ajkam, majd követve őt, felmentem a szobájába.

Míg ő bezárta az ajtót – bár nem kulcsra, de ennyi is elég volt hozzá, hogy csak még vörösebb színt vegyen fel arcom – én az íróasztalához léptem, hogy ott foglaljak helyet, mivel úgy éreztem, eléggé furcsán venné most ki magát, ha az ágyára ülnék.

Elég legyen, Bells! – szóltam rá erélyesen magamra, mikor pár pikáns kép jelent meg lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy semmi ilyenről nem lehet szó köztünk, de mégsem tudtam megfékezni gondolataimat. Mikor az asztal elé léptem és kihúztam a széket, észrevettem két kis fekete, selyemmel bevont ékszeres díszdobozkát a könyvek tetején heverni. Rögvest megragadták figyelmem, így észre se vettem, hogy Edward mögém lépett, míg meg nem szólalt.

– Nessie és Bella ajándéka – felelte ki nem mondott kérdésemre. – Kíváncsi vagy rájuk? – kérdezte, mire azonnal kapva kaptam a lehetőségen.

– Ha szabad– fordultam meg hirtelen, mire lélegzetem is elakadt, mert bár tudtam, mögöttem áll, de arra nem számítottam, hogy ennyire közel hozzám.

A közelségétől önkéntelenül is beharaptam alsó ajkam, majd egy lépést tettem hátra, de persze azonnal bele is ütköztem az asztalba. Nem volt menekvés, nem mintha ezt különösebben bántam volna. Csak néztük egymást szótlanul, és én néha-néha, bár félve mertem, de ajkaira kaptam pillantásom, melyek vészesen közel kerültek enyémekhez, akár csak álmomban. Nem tudtam, mi tévő legyek, mert hiszen tudtam, ő csak is barátként tekint rám, de mikor mégis lassan és óvatosan közeledni kezdtek felém ajkai, szívem minden eddiginél gyorsabb iramot felvéve, vakvágtába kezdett.