Pillanatképek (4.-6. fejezethez) - 2. rész

Ifj. Edward szemszög

Milyen lehet az íze?

8. kép: – az éjszaka közepén…

– Alice, te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten. Nem számítottam rá, hogy bárki is észreveszi, hogy kiosontam, ráadásul annyira elmerültem a gondolataimban, melyek már Bellsnél jártak, hogy meg sem hallottam, hogy követtek.

– Nem az a lényeg, hogy én mit keresek itt, holott én is kérdezhetném ezt tőled, hanem az, hogy te mire készülsz! – nézett rám mérgesen, az én tekintetem viszont teljes értetlenséget tükrözött.

– Mégis mire készülnék, semmire – hazudtam neki, de ez hiba volt, mert ettől csak még ingerültebbé vált.

– Na, persze! Tudod, ezt beadhatod Bellának, Edwardnak, vagy akárki másnak, de nekem nem! Nos, mire készültél, csak nem megint arra, hogy végezz Vele? – kérdezte megnyomva az utolsó szót, hogy biztosan megértsem kire is gondolt.

– Nem, persze, hogy nem! – vágtam rá azonnal. – De… te meg mégis honnan tudod? – néztem rá meglepetten.

– Hahó, hol élsz te?! Beverted a fejed, vagy mi? Ha nem emlékeznél, akkor emlékeztetlek rá, hogy látom a jövőt.

– Szóval láttad, hogy akkor én ma… majdnem… – kezdtem bele nyögdécselve, de nem tudtam befejezni, mert egyszerűen képtelen voltam kimondani azt a szót, amit tenni készültem nem is oly’ régen Bellsszel.

– Hogy majdnem megölted őt? – kérdezte jó pár oktávval feljebb, mire pár madár riadtan rebbent fel a közeli bokrokból. – Igen láttam, és teljesen kikészültem tőle, főleg, hogy nem láttam, ami utána történt. Azt hittem megtetted! Fel tudod fogni, milyen érzés volt ez nekem? – kérdezte, hangja pedig már inkább tűnt kiabálásnak, mintsem hangos beszédnek.

– Sajnálom – néztem rá bocsánatkérően. – De az mégis hogyan lehet, hogy nem láttad, ami utána történt, hogy meggondoltam magam, és Bells jól van? – kérdeztem értetlenül.

– Fogalmam sincs, de nagyon szeretném én is tudni. A többieknek azt mondtam, hogy rossz előérzetem van, és hogy ezért kell azonnal hazamennünk. Csak miután már félúton voltunk, akkor tört rám egy újabb látomás, melyből megtudtam, hogy Bells jól van, és hogy itt lesz nálunk. Nem értem, és egyben megijeszt, hogy nem látok mindent vele kapcsolatban. Arra is gondoltam, hogy talán túl közel vagytok a Quileute-ok földjéhez, na meg arra is, hogy esetleg Bellsnek van köze hozzájuk, hiszen mást nem tudok elképzelni, ami miatt ne láthatnám őt.

– Ismerem a szüleit, és biztosan mondhatom, hogy nincs közük a korcsokhoz, szóval ezt kizárhatod – mondtam mély, morgós hangon, mely önkéntelen cselekedet volt részemről, mint ahogy mindig, ha a bolhások kerültek szóba. Méghogy Bellsnek köze lenne a kutyákhoz. Ez nevetséges, és persze abszurd! – jelentettem ki magamban, mert biztos voltam benne, így van. Hiszen csak rá kellett nézni, na meg a szüleire. Semmi nem volt bennük az indiánokból – győzködtem magamat, hogy igazam van, mialatt magam elé képzeltem őket. Ettől mondhatni megnyugodtam, viszont így továbbra is maradt a kérdés, mégpedig, hogy akkor mégis miért nem látja őt Alice.

– Rendben, de most nem is ez érdekel igazán, hanem az, hogy mi történt, és persze, hogy miért igyekszel Bellshez ilyen kései órán. Szóval? – követelte a választ, és tudtam, nem menekülhetek nénikém karmai közül, míg minden kérdésére nem felelek.

– Nem történt semmi, csupán csak meggondoltam magam, és persze megnyugodhatsz, mert nem fogom többet megkísérelni a dolgot.

– De hiszen olyan elszánt voltál, mégis hogyan lehet, hogy csak úgy meggondoltad magad? – értetlenkedett most ő.

– Nem tudom, Alice, egyszerűen csak megtörtént. Ha tudnám rá a választ, én lennék a legboldogabb, de nem tudom, csak annyi biztos, hogy már nem akarom megölni, sokkal inkább a közelében lenni – árultam el magam, de tudtam, benne megbízhatok. Persze nővéremben is megbízhattam, de Alice-szel ellentétben, ő azonnal kombinálni kezdett volna, és túlságosan is beleélte volna magát abba, hogy egyszer majd Bells is a családhoz fog tartozni, mint a kedvesem.

– Azt mondtad apádnak, hogy nem viszonzod az érzéseit – emlékeztetett rá.

– Nem tudom, mit érzek iránta. Úgy vélem, nem vagyok szerelmes belé, de kedvelem, és egészen megnyugtatott ma a közelsége. Persze a vérének csábítását leszámítva – tettem hozzá kelletlenül.

– Szóval biztos vagy benne, hogy már egyáltalán nem akarod megölni? – kérdezte töretlenül fürkészve arcomat.

– Nem akarok neked hazudni, így hát nem állíthatom teljes bizonyossággal, de úgy érzem, hogy képes vagyok megállni, hogy bántsam őt, főleg a különös érzéseim miatt, melyek ma felerősödtek bennem.

– Értem. Nos, az igazat megvallva, azért jöttem eléd, hogy megállítsalak, mert láttam, hogy elmész hozzá, de semmi mást, és megijedtem, hogy esetleg megint megpróbálod… – Nem fejezte be a mondatot, és ezért hálás voltam neki.

– Ne aggódj, nem teszek semmi őrültséget, csupáncsak tisztáznom kell pár dolgot magamban, és úgy véltem, talán jobb ezt a közelében megtennem.

– Megértem – sóhajtott és az izmai végre felengedtek görcsösségükből. – Edward le se tagadhatna, tényleg nagyon hasonlítasz rá – mosolygott, és hangjában volt némi csipkelődés.

– Kösz – forgattam meg szemeim. – Az ötletet egyébként tőle vettem.

– Na, igen, ezt gondolhattam volna – nevetett. – Na jó, menj, még mielőtt felvirrad, de ígérd meg kérlek, hogy vigyázni fogsz… mindkettőtökre – nyomta meg az utolsó szót. Miután megígértem, valamint megkértem, hogy a többieknek ne szóljon erről a kis kiruccanásomról, ismét elindultam Bellsékhez.

Az utat, így futva alig egy félóra alatt tettem meg. Az erő, mely félkörívesen ölelte körül a házukat, nagy segítségemre volt abban, hogy senkinek se szúrjak szemet. A kicsiny fehér kerítést egy könnyed mozdulattal átugrottam, majd átszelve a hátsóudvart, a ház keleti oldalához mentem, ahol sejteni véltem szobáját. Az apró szuszogó hangok, a dallamos szívdobogás és vérének illata legalábbis erre engedett következtetni. Valamint nagyon mertem remélni, hogy az a mély, horkoló hang, mely a másik szobából hallatszódik ki, nem tőle származik.

Ekkora mázlistát! – gondoltam magamban, mikor megláttam a nyitott ablakot. Gyorsan felmértem a helyzetet, majd apró nekirugaszkodással, és a ház mellett magasodó fa segítségével, mely éppen kapóra jött, már bent is voltam a szobában. Igen, jó helyen járok – nyugtáztam magamban, mikor kifinomult látásomnak köszönhetően – mely lehetővé tette, hogy éjjel is kiválóan láthassak – megláttam Bellst. Nesztelenül lépdeltem oda ágyához, majd különös óvatossággal foglaltam helyet annak szélén. Olyan békésen aludt, kissé kipirult arca pedig meseszerűvé tette őt. Csak egy bökkenő volt, mégpedig, hogy ebben a mesében én voltam a gonosz.

Míg ott ültem, arra gondoltam, mennyivel könnyebb most elviselnem vérének közelségét, mint eddig bármikor. Úgy véltem, talán azért lehet, mert ma szinte egész nap vele voltam, mindvégig érezhettem az illatát, és mondhatni eltompultam iránta. Viszont tudtam, amennyiben ez tényleg így van, akkor ez azt is jelenti, hogy holnap, jobban mondva hétfőn az iskolában, már megint sokkal nehezebb lesz a közelében lennem.

Csak ültem és gondolkodtam hosszú órákon keresztül, mígnem már annyira nagy volt bennem a késztetés, hogy hozzáérjek, hogy nem bírtam tovább, és végül óvatos gyengédséggel végigsimítottam arcán, mire menten megrezzent.

Nem volt időm gondolkodni, azonnal kiugrottam az ablakon, még mielőtt felébredhetett volna, majd miután egy halk puffanással földet értem, az erdőbe futottam, és meg sem álltam hazáig.

9. kép: – valamikor vasárnap délután…

Az ágyon heverve a történteken gondolkodtam már egy jó ideje, pontosabban mióta hazajöttem Bellstől. Sehogy se fért a fejembe, hogyan lehetek ilyen gyenge, már-már mondhatni emberi. Szánalmas vagyok, és ezt jól tudtam, de egyszerűen képtelen voltam változtatni az érzéseimen és a gondolataimon. Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy nem vagyok szerelmes, de ha másnak nem is, magamnak akkor is magyarázattal kellett végre szolgálnom arról, hogy akkor mégis mi az, amit Bells iránt érzek. Hosszasan gondolkodtam, törtem a fejem, de csak nem találtam rá logikus magyarázatot, azt leszámítva persze, amit családom állított, azaz, hogy beleszerettem.

Jaj, Bells! – sóhajtottam fájdalmasan, majd önkéntelenül is a tegnap történtek kezdtek leperegni lelki szemeim előtt. Még most sem értettem, mi történt velem ott az erdőben, mikor tekintetem ajkaira vándorolt. Olyan csábítóak voltak a telt, ívelt ajkak, és úgy vonzottak a csillogó smaragdok szépséges arcán, hogy a, még most is érthetetlen volt.

Mit tettél velem, Bells? – kérdeztem, miközben már egy másik kép vette át az előző helyét. Ez is Bellsről szólt. Itt volt, a szobámban, és az ágyamon hasalva jegyzetelt szorgosan. A vámpírmemóriámnak és látásomnak köszönhetően, minden egyes aprócska porcikáját fel tudtam idézni magamban, melyet látatni engedett ruhája. Olyan csodálatos volt, még sosem láttam hozzá foghatót, és eme véleményemet bárki előtt felvállaltam volna, még ha Rose meg is haragszik érte, hogy ezt mondom.

Bájos arc, kecses test, tökéletes alak, és persze jelleme sem volt elhanyagolható. Nem is értettem, hogy miért nem zsongják körül a fiúk a suliban. Majdnem teljesen tökéletes volt, csak éppen neki is, ahogyan anyámnak, rosszul működött az agya. A két Isabella – mondtam, és bár a múltkor nem tettem, de ezt a tényt most igencsak megmosolyogtam. Aztán ismét változott a kép, én pedig hirtelen komolyodtam vissza.

Elmémbe ismét bekúsztak a pikáns jelenet képkockái, majd mikor már azt hittem vége, tovább folytatódott a film onnan, ahol eddigi képzelgésem félbeszakadt. Szinte már éreztem bőrének különleges illatát, és selymes haját, ahogy arcomat súrolja, miközben végighúztam ajkamat nyakán, éppen ott, ahol verőere futott, mely magában hordozta mindazt a mámorítóan mézédes csodát, mely éltette azt a törékeny testet, melyet én megkívántam.

Megkívántam – gondoltam bele képzelgésem értelmébe, és úgy éreztem végre rájöttem, mi is az, amit érzek, és amely nem szerelem. Bár igaz vámpír voltam, de nem mellesleg férfi is, akinek ösztönei ugyanúgy működtek, mint akármelyik másiké. Bells tényleg nagyon csinos volt, ezért is lehet, hogy elkezdtem vonzódni hozzá, de csakis testileg, és nem pedig azért, mert beleszerettem – tisztáztam magamban a dolgokat, majd a még mindig lelki szemeim előtt pergő, pikáns jelenet következő képkockáitól lélegzetem is felgyorsult és egyéb – mondhatni kínos – reakciók is történtek a testemmel. Bár tisztában voltam vele, szobám ajtaja nyitva, most mégsem tudtam testem reakcióival törődni. Szinte teljesen ledermedtem képzelgésemtől, melyben éppen azon igyekszem, hogy megszabadítsam Bellst feleslegesnek vélt felsőjétől.

A pulóver, melyet ma viselt, és mely gondolataimban is rajta volt, már majdnem lekerült, mikor elmém egy aprócska, eldugott kis része, felfigyelt egy vészesen közeledő hangra. Az egész olyan volt, mintha egy cipő talpa, a hajópadló sima felületével érintkezett volna. Hirtelen eszméltem fel képzelgésemből, amibe nagyon is belemerültem, és melynek volt köszönhető, hogy nem hallottam meg időben, hogy valaki közeledik szobám felé. A hang már egész közelinek tűnt, így gyorsan kellett cselekednem. Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet, mely igencsak kínos volt, majd felülve az ágyon, ölembe kaptam az egyik díszpárnát, még épp azelőtt, hogy Rosalie belépett volna az ajtón.

Lélegzetem kissé felgyorsult, ujjaim görcsösen szorították magamhoz a párnát, mely reccsenve adta tudtomra, hogy nem sokáig bírja már a kegyetlen bánásmódot. Ha ember lettem volna, valószínűleg már rákvörös lett volna arcom, a helyzet kínosságát tekintve. Nénikém amint belépett a szobába, megtorpant az ajtóban, majd miután alaposan szemügyre vette a helyzetet, karba öltött kezekkel, és kissé morcos ábrázattal nézet felém.

– Ugye nem Bellsről fantáziálsz? – kérdezte, és minden vonása nemtetszését tükrözte.

– Rose, húzz ki a szobámból! – mordultam rá, és egy bosszús pillantást küldtem felé.

– Megyek már, ne aggódj – mondta közönyösen, majd hátat fordított és már lépett is volna ki az ajtón, ha a hirtelen jött kíváncsiságomnak köszönhetően, meg nem állítottam volna.

– Egyébként miért jöttél? – kérdeztem.

– Lényegtelen, a választ már megkaptam – felelte és már itt sem volt. Egy ideig gyanakvón néztem utána, bár biztos voltam benne, hogy Bells lett volna a téma.

Elengedve a párnát – mely ezzel felfedte titkom bizonyítékának jelét –, hanyatt dőltem az ágyon, és bosszankodtam magamban, mert zavart, hogy egyre többen tudják már családom tagjai közül, hogy nemcsak kedvelem Bellst, de másfajta érzéseket is táplálok iránta. Ez történik, ha nem az agyaddal gondolkodsz – oktatott ki egy belső hang.

Bár tudtam, testem reakciója teljesen természetes, hiszen férfi vagyok, vagy mi, mégis zavart, hogy Bells látványának puszta gondolata ilyesfajta reakciókat váltott ki belőlem, holott eddigi létem alatt, nem sok minden volt rám ilyen hatással. Hogyan nézek majd ezek után a szemébe? – kérdeztem magamtól, majd nem tudván rá a választ, bosszúsan felszusszantottam.

Miután felkeltem az ágyról, a fürdőbe mentem, majd megengedve a csapot, egy jó hideg zuhanyt vettem, gondolva, hogy ha már úgy is ennyire emberi lettem, akkor majd erre is emberien fogok reagálni, és lenyugszom tőle. Szerencsére így is lett, és bár megfogadtam, ma este nem látogatom meg Bellst, bármekkora is legyen a késztetés, végül mégiscsak nála kötöttem ki az éjszaka közepén, majd miután elkövettem ugyanazt a hibát, mint előző éjjel és megérintettem, ismételten menekülőre fogtam.

10. kép: – hétfő reggel az iskolában…

Épphogy csak befordultam az iskola parkolójába, már messziről láttam Őt. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy rám vár, és ez családom számára is egyértelmű volt, melyet tudtomra is adtak.

– Na, nézd már a vámpírlányt. Csak nem a mi kis Edynkre vár? – vihogott Emmett, mire persze azonnal felmordultam, majd olyan erővel szorítottam meg a kormányt, hogy félő volt, menten eltörik.

– Nyugodj meg, Edward – mondta nővérem, és kezét vállamra tette, hogy lenyugtasson.

Miután leparkoltuk a kocsikat és kiszálltunk, első dolgom volt, hogy Em felé küldjek egy bosszús pillantást. Persze ő csak mosolygott, amitől én még ingerültebbé váltam, de mikor hirtelen elöntött a nyugalom, nagyot sóhajtottam, majd köszönetképpen Jasperre nézetem. Nem lett volna szerencsés ilyen ingerült állapotban Bells közelében lennem, és ezt bácsikám is tudta. Hálás voltam neki, amiért lenyugtatott, és még azelőtt, hogy meghallottam volna Bells könnyed, simogató lágy hangját.

– Sziasztok! – köszöntött minket, némi félsszel hangjában.

– Szia! – köszönt vissza Nessie és Alice, míg a többiek – Rose és apám kivételével – mosollyal üdvözölték.

Kissé tartottam tőle, mi lesz, ha megfordulok és meglátom, főleg tegnapi képzelgéseim miatt, de mikor a csillogó smaragdok rám szegeződtek, elfelejtettem minden félelmem, és csak örültem, hogy újra láthatom őt. Hallottam, amint Emmett igyekszik visszafojtani nevetését, és nővérem reménnyel teli sóhaját is. Jaj, Nessie, ne tedd ezt velem, kérlek – sóhajtottam én is, mert fájt a tudat, hogy mekkorát fog csalódni, mikor rájön, mi tényleg sohasem fogunk összejönni Bellsszel. Persze örültem, hogy kedveli őt, de féltem, az idő múlásával túlságosan is meg fogja szeretni, és akkor csak még nagyobbat fog majd csalódni.

– Akkor mi most megyünk – jelentette be anyám, mire felé pillantottam, de ő csak biccentet, majd mindannyian elindultak az épület felé. Amint kettesben maradtunk, egy percig se hezitáltam, elindultam Bells felé, mialatt hallgatva a heves szívdobogást, amit nagy valószínűséggel én váltottam ki, majd alig pár lépésnyire tőle megálltam.

– Szia! Csak nem rám vártál? – kérdeztem hangomban némi hitetlenséggel.

– Szia! Miért, talán baj?

– Az attól függ – vágtam rá halvány mosollyal arcomon, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez talán hiba volt, hogy talán biztatásnak veszi majd. Nem akartam áltatni, se fájdalmat okozni neki, csak furcsamód a közelében akartam lenni.

– Arra gondoltam, mivel úgyis együtt lesz óránk, akár mehetnénk együtt is – felelte, majd mikor észrevettem, hogy szája szeglete megrándult, biztos voltam benne, elhallgat valamit.

– Ez kedves – mosolyogtam rá. – De úgy érzem, van itt még valami – fürkésztem töretlenül arcát, mely egy pillanatnyi meglepettség után zavart tükrözött.

– Nos… tényleg van itt még valami, amit be kell vallanom neked, de kérlek, ne akadj ki rám nagyon – mondta kissé félve.

– Mondd!

– Szóval… tudom, hogy megígértem, nem mondom el senkinek a szombati dolgot, de tegnap mégis megszegtem ezt az ígéretem, és elmondtam Rebecának – sunyta le bűnbánóan tekintetét, majd ismét felnézve, gyors magyarázkodásba kezdett. – Sajnálom, de persze megígértettem vele, hogy senki másnak nem mondja el, és szerintem Rebeca szavatartó ember, szóval… – hagyta félbe mondandóját, majd végül csak egyszerűen megvonta vállát.

– Ennyi? – kérdeztem megnyugodva. Egy pillanat alatt szinte minden átvillant elmémen, már a legrosszabbra készültem, de ő csak valami buta ígéret miatt félt elmondani nekem, mit titkol. Majdnem elnevettem magam, de végül csak elmosolyodtam.

– Igen – felelte halkan, még mindig bűnbánóan nézve rám.

– Rendben – mondtam továbbra is mosolyogva, mire arcán az értetlenségé jelei jelentek meg. Olyan édes volt, ahogyan összevonta ívelt szemöldökeit, és ahogy tekintete pedig a mohó kíváncsiságtól csillogott, hogy nem bírtam tovább és kuncogásban törtem ki. – Mi az, csak nem azt hitted, hogy most komolyan megharagszom rád emiatt? – kérdeztem, miközben megpróbáltam kicsit komolyabb hangot megütni.

– Nos… az igazat megvallva, azt hittem, majd kiakadsz rám, amiért nem tartottam a szavam – vallotta be töredelmesen. Annyira meg akartam nyugtatni, de az igazat mégsem mondhattam el neki, így kénytelen voltam hazudni arról, miért is tettem.

– Ez butaság. Ilyesmiért nem fogok rád neheztelni. Az egészet csak azért találtam ki, mert jól tudom, hogyan viszonyulnak hozzám a barátaid, és nem akartam, hogy mert eljöttél velem, magyarázkodnod kelljen, és esetleg emiatt kellemetlenül érezd magad előttük. Tudod, a családomat és engem sem érdekel a többiek véleménye. Beszéljenek azt, amit akarnak, hiszen mindazzal a hazugsággal, amit összehordanak, csak magukat minősítik. Ha te szeretnéd elmondani a többieknek, hogy barátkozunk, akkor mondd csak el, engem nem zavar – mondtam, és részben még igaz is volt. – Tudod fura, de a kezdeti ellenszenvemhez képest, úgy érzem, kezdelek megkedvelni – sóhajtottam, és bár tudtam ezt nem kellett volna mondanom, mégis megtettem. Nem akartam benne hiú reményeket kelteni, és persze mert megígértem apának tisztázom a helyzetet, gyorsan folytattam, és reméltem megérti, hogy mi csak is barátok lehetünk, és semmi több, különben… – hagytam félbe eme gondolatmenetem, mert arra most igazán nem akartam gondolni, mi lesz akkor ha. – Nessie a minap azt mondta, te más vagy, mint a többi lány, és azt hiszem, igazat kell neki adnom. De persze ezt ne mondd el neki, különben elviselhetetlen lesz – nevettem fel, majd egy pillanat alatt ismét komoly lettem. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy… hogy örülök, hogy a barátom vagy – mondtam ki végül egész eddigi létem során, most először konkrétan valakinek ezt a szót, és különös mód megbizsergetett. – Minden rendben? – kérdeztem, mikor némi csalódottságot véltem felfedezni arcán. Bár számítottam erre, hiszen tudtam, és apám is mondta, hogy érez valamit irántam, de rossz volt látni, ahogy szépséges arca szomorúvá válik, és közben még azt is tudni, hogy erről én tehetek.

– Persze, és én is örülök, hogy a barátodnak tartasz – felelte mosolyogva, de biztos voltam benne, ez csupán erőltetett jókedv. Furcsa érzés volt őt csalódottnak látni, de tudtam jobb ez így, majd leplezve belső vívódásom, én is mosolyt erőltettem arcomra, ami után elindultunk a közös irodalom óránkra.

11. kép: – a menzán…

Tekintetemmel végig követtem Bells minden egyes mozdulatát, attól fogva, hogy a barátnőjével beléptek az ebédlőbe. Úgy tűnt, már sokkal jobban van, mert míg az ételkínálatok közül válogattak, végig csacsogtak. Miután helyet foglalt az asztalnál, ahol a többi barátja is ült, és bekapcsolódott a beszélgetésbe, én is visszatértem a mi asztalunknál folyó társalgáshoz. Próbáltam hozzászólni a témához, ez olykor sikerült is, de többnyire gondolataim máshol jártak, egy másik asztalnál, egy bizonyos személy körül forogva.

Pár perc után aztán úgy tűnt még sincs minden rendben, mert míg a barátai önfeledten beszélgettek, addig ő a tányérja fölé hajolva gubbasztott, mintha mindennél érdekesebb lenne, ami abban van. Csak ült és egy falatot se evett. Rossz volt ezt látni, és bármennyire is tenni akartam valamit, nem tudtam. Továbbra is csak néztem, miközben nem értettem, a társai miért nem szólnak hozzá, mikor ők is látják, mennyire magába zárkózott. Egy perccel később kissé felemelte fejét, de csak hogy megköszörülje torkát, mire Nessie alig egy pillanat alatt már mellettem is termett, és kiragadva ujjaim közül az ásványvizes palackot, mellyel addig játszadoztam, elindult Bells felé.

Teljesen ledermedtem, reagálni se voltam képes abban a pillanatban, majd ijedten nézve nővérem után, megfeszülő testtel figyeltem az eseményeket.

– Ez meg mire volt jó? – kérdeztem nővérem, úgy hogy családunkon kívül, mások ne is hallhassák, miután letárgyalva a ma délutánt Bellsszel, visszaült az asztalához. Nem válaszolt, csak mosolyogva megvonta a vállát, majd visszafordult a barátaihoz. Bosszúsan néztem rá, majd abbahagytam, mikor apám halkan megköszörülve torkát, felhívta magára a figyelmem.

Igazából nem tudtam volna megmondani, miért is vagyok dühös nővéremre, de azt tudtam, félek attól, hogy esetleg olyasvalamit mondd Bellsnek, amivel hiú reményeket kelt majd benne. Mindemellett persze azért kicsit örültem is, hogy tényleg barátkozni akar vele. Igazából magam sem tudtam miért foglalkoztat és érdekel ennyire Bells sorsa, de ezen már nem is mertem elgondolkodni, mert jól tudtam a vége csak az lenne, hogy megint oda lyukadnák ki, hogy családomnak van igaza, ami a szerelem dolgot illeti.

Már éppen ismét önkéntelenül is elkalandoztak volna gondolataim, ami jelenleg nem igazán lett volna tanácsos, mikor meghallottam nevemet. Azonnal a hang forrásának irányába kaptam fejem, majd rájöttem, Melissa mondta ki nevem, miközben arcvonásai önelégedettségről árulkodtak.

– …most pedig Nessie-ébe, majd ezt követően szép lassan beveszi magát a Cullen családba, hogy végül rátegye a kezét a vagyonukra, hiszen, mint tudjuk, piszok gazdagok. Mondjuk, én azon se lennék meglepve, ha már be is bújt volna Edward ágyába, hogy megszerezze, amit akar – mondta megvetően, miközben egész végig Bellst nézte, kinek lélegzete és szívverése szabálytalanná vált, miközben hallgatta Melissa rágalmazásait. Izmaim azonnal megfeszültek, szám szeglete meg-megrándult, mellkasomból pedig egy halk, de erélyes morgás tört fel.

– Edward! – szólt nyugtatón anyám, kezét pedig felém nyújtotta, de az én kezeim az asztal alatt pihentek, ökölbe szorítva.

Csak ültem, és figyeltem összeszorított állkapoccsal, amint Bells eddig még sose látott énje a felszínre tört, és kikérte magának Melissa vádjait. Persze Melissa sem hagyta magát, minek a vége az lett, hogy már az egész ebédlő rájuk figyelt. Egyszerűen nem tudtam, vagy talán csak nem akartam elhinni, hogy Bells csakis a pénzem miatt akar barátkozni velem. Nem, az nem lehet! – tiltakoztam magamban, majd megnyitva elmém apám előtt, kissé kétségbeesett hangon kérdeztem meg tőle, hogy igaz-e az, amit Melissa állít. Féltem a válaszától, nem akartam, hogy igaz legyen, majd mikor megrázta fejét, nemleges választ adva ezzel kérdésemre, egészen megkönnyebbültem.

Továbbra is figyeltem őket, követtem az eseményeket, majd miután Melissa feltartott orral, sietős léptekkel távozott, elvettem róluk tekintetem, melyet azután az asztallapra szegeztem. Teljesen kizártam a külvilágot, hogy megpróbálhassam összegezni magamban a hallottakat, valamint rendet tenni gondolataimban. Az ebédlő már szinte kiürült, mikor feleszméltem, álláspontom pedig a hosszas elmélkedés ellenére sem változott. Nem tudtam honnan és miért, de éreztem, hogy a vádak, tényleg alaptalanok, és Bells nem a pénzem miatt akar velem barátkozni, ahogyan én se a vére miatt.

12. kép: – A Cullen házban…

Az ágyon heverészve hallgattam, hogyan győzködi nővérem Bellst, hogy jöjjön be, majd segít be neki Emmett. Miután közös erővel meggyőzték, pontosabban a szapora légzéséből és szívverésből arra következtettem, tart Emmettől, és ezért nem mer neki ellentmondani, bejöttek a házba, ahol már a többiek várták őket. Úgy gondoltam jobb, ha nem vagyok folyton a közelében, még ha furcsamód szerettem is volna. Hallottam nővérem hangján, hogy mosolyog, és azt az izgatottságot is, mely benne volt, de arra nem számítottam, amit utána mondott.

– Kitűnően, és képzeljétek! Megkérdeztem Bellst, és azt mondta, szívesen lenne a húgom – mondta Nessie, mire felkaptam fejem, és kikerekedett szemekkel, rémülten meredtem az ajtó felé, majd egy pillanattal később úgy ugrottam fel az ágyról, mintha tűzet gyújtottak volna alattam. Hangos csörrenés, a lélegzetek elakadtak, egy aprócska szív pedig mindennél szaporábban kezdett verni.

Nem, az nem lehet! Nem mondhatta el neki, kik vagyunk, azt nem tehette! Nem! – ráztam hevesen tiltakozva fejem, miközben a lépcsőn lefelé száguldottam. Épphogy csak elértem az első emeleti lépcsőfordulót, apám kemény hangja hasított bele a feszült csendbe. Úgy mondta ki figyelmeztetőn nevemet, hogy azt Bells ne hallhassa, ezzel ösztönözve arra, hogy megálljak. Nem mondhattam ellent parancsának, így hirtelen torpantam meg, majd még mindig rémülten, megragadtam a lépcsőkorlátot, és így figyeltem tovább, a lent folyó eseményeket.

Rosalie egy pillanat alatt ott termet Bells mellett, melyet mindannyian megfeszített izmokkal figyeltünk. Megragadva csuklóját – amitől Bells és én is felszisszentünk – egy erőteljesebb mozdulattal felrántotta őt, még mielőtt megvághatta volna magát az üvegszilánkokkal, és ezzel még nagyobb bajba kerülhetett volna. Hálás voltam Rose-nak, mérhetetlenül hálás. Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha valamennyien, de legfőképpen ha én megéreztem volna vérének édes csábítását. Talán még Jasper képessége és Emmett ereje se lett volna elég, hogy megállítsanak, az önuralmamban pedig nem bízhattam. Tudtam, hogy így van, és ettől elöntött az önmagam iránt érzet düh, mire a korlátból egy nagyobb darab letört kezeim szorítása alatt.

Mikor hallhattam, majd miután Rosalie ellépett előle láthattam is, hogy jól van, kissé megkönnyebbültem. Oh, Bells! – sóhajtottam fel, mikor azt mondta, csak segíteni akart. Ezt követően, mikor Nessie elmesélte, hogyan is értette, hogy Bells a húga lesz, majdnem felnevettem, de persze közben dühös is voltam rá, amiért ránk hozta a frászt. Tudtam, hogy mindenki ugyanarra gondolt első percben, amire én is, mégpedig, hogy Nessie elmondta neki, kik vagyunk, és megbeszélték, ő is átváltozik. Szerencsére nem ez volt a helyzet, és ettől mindenki megkönnyebbült.

– Elnézést – mondta még utoljára Bells, bocsánatkérőn, majd a lányokkal együtt, ő is elindult felfelé a lépcsőn. Gyorsan úgy helyezkedtem, és tettem, hogy azt higgye csak vártam, és nem pedig azt, hogy innen figyeltem az eseményeket. Még csak a harmadik lépcsőfokot hagyta el, mikor észrevett, majd miután megállt, zavartan sütötte le a szemét, de éppen, hogy csak egy percre, majd ismét rám nézett.

– Nem gond, lányok, ha egy kicsit elrabolom Bellst? – kérdeztem tőlük, akik éppen visszatartva nevetésüket haladtak el mellettem, de én mégsem őket, hanem Bells pírban játszó arcát néztem.

– Nem, persze. A szobámban leszünk, Bells, majd ha végeztetek gyere utánunk – mondta nővérem Bells felé fordulva, mosollyal az arcán, miközben szemében olyasfajta huncut fényt csillogott, mely nem sok jót ígért, legalábbis nekem semmiképp. Miután Alice-szel együtt távoztak, majd beérve a szobába, jól kinevetgélték magukat, Bells megindult felém, majd megállt előttem, alig pár lépésnyire. Ez a közelség éppen elég volt ahhoz, hogy még intenzívebben érezzem vérének illatát, de elhatározásom úgy éreztem elég erős ahhoz, hogy ne engedjek a csábításnak, hiszen nem akartam bántani őt.

– Szia! – köszöntöttem, majd miután ő is üdvözölt, kíváncsiskodva figyelte arcomat. Ki kellett találnom mit mondjak neki, de jobb nem jutott eszembe, mint a közös feladatunk irodalomból. – Említetted, hogy esetleg ma is befejezhetnénk a kidolgozást. Gondoltam talán… – kezdtem bele, de gyorsan a szavamba vágott.

– Ha nem bánod, akkor inkább majd máskor. Eléggé elfáradtam, és még divatbemutatósat is kell játszanom – mondta fintorra húzva ajkát, mire nővérem a szobájában bosszúsan fújtatott egyet, Bells kijelentése miatt. Szóval nem – nyugtáztam keserűen magamban, de csalódottságom nem mutattam kifelé.

– Persze, megértem, viszont látom, hogy valami baj van. Esetleg Nessie-vel történt valami? – kérdeztem gyanakvón. Ha Nessie tett valamit, én esküszöm… – kezdtem bele, és kezeim már majdnem ökölbe szorultak, mikor megszólalt.

– Nem, vele minden rendben, csak éppen most semmi kedvem ruhákat próbálgatni.

– Megértelek – nevetettem fel, mire nővérem tisztán hallhatóan bevágta a durcát. De legalább nem hallgatózik tovább – gondoltam, vagyis inkább csak remélni mertem. – Gyere, majd azt mondjuk, hogy én tartottalak fel – kacsintottam rá, mire persze rögvest zavarba jött, de mikor beharapta alsó ajkát, tekintetem elkalandozott egy pillanatra. De tényleg csak egy pillanat, mely után rögvest hátat fordítottam neki, majd elindultam felfelé az emeletre, ő pedig követett.

Nem voltam benne biztos, helyesen teszem-e, sőt illendő-e bezárkóznom a szobába vele, de úgy gondoltam, mi ez ahhoz képest, hogy esténként titokban belopózom a szobájába, hogy a közelében lehessek és figyelhessem. Miután ezt letárgyaltam magammal, és végül becsuktam az ajtót, meglepetten vettem észre, hogy az ágy helyett, most az íróasztalhoz lépett, hogy ott foglaljon helyet. Na igen, ez is csak azt bizonyította, hogy tényleg nem cselekedtem helyesen.

Mégis mit akarsz, Edward, csak nem azt, hogy valósággá váljanak bizarr képzelgéseid Bellsszel kapcsolatban? – kérdezte fennhangon egy belső hang, mire persze azonnal megráztam a fejem, hogy kiűzzem onnét eme gondolat legapróbb csiráját is.

Bells az asztalnál állt, és úgy láttam, nagyon érdekli a két kis fekete díszdobozka. Lassan mögéje lépdeltem, de annyira elmerült nézésükben, hogy észre se vette, így mikor megszólaltam, aprót rezzent, de nem ijedt meg különösebben, szerencsére.

– Nessie és Bella ajándéka – válaszoltam meg, valószínűsíthetően gondolatban már feltett kérdését. – Kíváncsi vagy rájuk?

– Ha szabad – mondta rögvest, majd nem várt hirtelenséggel fordult felém, aminek az lett a következménye, hogy mindketten igencsak meglepődtünk egymás túlságosan is közvetlen közelségétől. Olyan közel volt, és ettől a közelségtől, hirtelen ezernyi gondolat cikázott keresztül elmémen, de jelenleg egyik se tudott úgy foglalkoztatni, mint az, hogy Bells ismételten oly’ édesen beharapta ajkát.

Tekintetem nem mertem egy pillanatnál tovább ajkain tartani, így inkább csillogó smaragdzöld szemeibe mélyedtem. Úgy tűnt, mint aki menekülőre fogta, mert hátrálni kezdett, de az asztal, melybe beleütközött, nem engedte, hogy túlságosan is eltávolodjon tőlem. Csak néztük egymást, miközben ő többször is ajkamra kapta pillantását, míg végül már én sem tudtam tovább visszafogni magam, és lejjebb csúsztattam tekintetem arcán, megállapodva végül telt, hívogató ajkán.

Vajon tényleg olyan puha, mint amilyennek látszik? … És vajon milyen lehet az íze? – tettem fel magamban a kérdést, miközben egyre jobban közelítettem a mágnesként vonzó ajkakhoz.