New Sun - Sunrise - 8. fejezet

8. SZÉP ÁLMOKAT!

– KÉRLEK, APA, minden, amit Matt mondott az… – fogtam neki a gyors magyarázkodásnak, de apám nem hagyta, hogy befejezzem.

– Szóval már neked is elmondta – kezdte, én pedig úgy éreztem, menten elájulok. – Borzasztó, ami azokkal az emberekkel történt, éppen ezért is kérlek meg rá, hogy korán gyere haza, és persze nagyon vigyáz magadra. Rendben, Bells? – kért megerősítést, de én csak elkerekedett szemekkel, értetlenül meredtem rá, majd tekintetem rögvest Mattre kaptam, amint apám mellé lépett.

– Elmondtam édesapádnak, hogy bár Forks egy kisváros, de semmivel sem veszélytelenebb, mint a nagyok, főleg az elmúlt két-három évben – vigyorgott rám önelégülten. Szóval mégsem mondta el neki, csak az én idegeimet akarta húzni, hogy végül én tegyem meg, ami majdnem sikerült is – jöttem rá az igazságra, majd legbelül igencsak bosszankodtam, amiért majdnem rájátszottam Matt kezére. Ügyes, el kell ismernem. – Apádnak igaza van, jobb, ha vigyázol magadra, főleg a kései órákban, hiszen közel az erdő, a legtöbb támadást pedig ott követték el – mesélte úgy, mintha Cullenék valamiféle vadállatok lennének, mert az teljesen nyilvánvaló volt számomra már az első percben, hogy róluk beszél, mindaz pedig, amit elmondott a szüleimnek, csak az ő agyából pattant ki.

– Elsőre is megértettem – küldtem felé szúrós pillantásokat, majd apámra néztem. – Nem kell aggódnod, tudok magamra vigyázni. Most viszont megyek, engedelmetekkel – köszöntem el, majd meg sem álltam a kocsimig, melynek miután felbőgött motorja, már száguldottam is a Cullen ház felé.

– Szia, Bells! – köszöntött Bella, miután ajtót nyitott nekem.

– Szia! Edward? – tértem rögvest a lényegre. – Mármint… – kezdtem volna magyarázkodásba mikor rájöttem kettő is tartózkodik a házban.

– Értem én – mosolygott. – Fent van a szobájában, menj csak fel nyugodtan.

– Köszönöm – szóltam hálásan, majd miután üdvözöltem a nappaliban tartózkodókat, kettesével véve a lépcsőfokokat felsiettem a második emeletre. – Bejöhetek? – kérdeztem kissé félszegen, a nyitott ajtóban állva.

– Persze, gyere csak! – invitált beljebb, miközben felpattant az ágyról. – Minden rendben, Bells? – érdeklődött, és ahogyan az aranybarna tekintet tisztán kivehető aggodalommal fürkészte arcomat, szemeimben akaratlanul is összegyűltek a könnyek. Nem akartam elveszteni őt, bár tudtam, hiába tiltanának el tőle szüleim, én nem engedelmeskednék, de féltem, hogy esetleg megbántódik, és majd ő nem akar velem barátkozni, azt pedig tudtam, képtelen lennék elviselni.

– Ennyire látszik? – kérdeztem vissza, hangom pedig elég pityergősre sikeredett.

– Mégis mi történt? – nézett rám, arca pedig egyre több aggodalmat tükrözött. Éreztem, már nem sokáig bírom tartani magam, de mikor elmémbe bekúszott Matt képe, és az utolsó szavai, melyeket még a konyhában mondott nekem, könnyeim szabad utat törve maguknak, záporozni kezdtek. – Bells! – szólt halkan, mikor hirtelen odalépve hozzá, átöleltem, arcomat pedig mellkasába temettem. Edward, Szerelmem! – áztattam el sós vízzel ingét, miközben most először mondtam ki – még ha csak magamban is – a bűvös szót, Szerelmem, holott már régóta tudom, hogy az, de mindezidáig mégsem volt merszem így hívni őt.

Még csak pár perce állhattunk így – karjait ziháló testem köré zárta, szorosan ölelve ezzel magához, ami most mindennél jobban esett –, mikor lassan húzni kezdett, majd a következő pillanatban már az ágy szélén ülve találtam magam. Edward karjai bár eleresztettek, teljesen még sem engedtek el, mert fél térdre ereszkedve előttem, remegő kezeimet az övéji közé fogta. Egy pillanatig úgy éreztem, ő jobban kétségbe van esve, mint én magam, ahogy az aggodalomtól csillogó tekintet menten enyémbe fúródott, amint felnéztem rá.

– Sssh! Jól van, Bells, semmi baj! Nyugodj meg, és mesélj el mindent töviről hegyire! Rendben? – kérlelt, de én még bólintani is alig tudtam a torkomat fojtogató sírástól. – Kérlek, Bells, megijesztesz!– törölt le egy könnycseppet, mire bizseregni kezdett arcom ott, ahol megérintette.

Miután mély lélegzetvételekkel sikerült lenyugtatni magam annyira, hogy képes legyek úgy megszólalni, hogy nem fakadok ismét sírva, összeszedtem gondolataimat, majd elmeséltem neki mindent. Elmondtam, hogy valószínűleg Matt meghallotta az iskolában, hogy ma ide jövök, majd halkan és belepirulva a gondolatba hozzátettem, hogy ebből persze azonnal arra következtetett, hogy mi kidolgozás címszó alatt légyottokat szervezünk. Láttam, ettől ő is zavarba jött, így gyorsan folytattam. Beszámoltam róla, mi mindent mondott a családjáról és, hogy közölte velem, elmondja a szüleimnek a hazugságait, csak azért, hogy eltiltsanak tőlük, ha nem Ővele fogok barátkozni.

– De akkor inkább már a halál, mint Ő! – motyogtam még utoljára, mielőtt könnyeim újra elárasztották arcomat.

– Oh, Bells! – ejtette ki egész lágyan nevemet, majd kissé beleborzongtam, ahogy hideg kezével ismét letörölte könnyeim. – Ne aggódj, Bells, nem hagyom – hallgatott el egy pillanatra, majd újra kezei közé véve enyémeket folytatta. – Nem hagyom, hogy az a ficsúr bántson, vagy akár csak zsaroljon is téged. Ígérem! – hangja kemény volt és elszánt miközben megfogadta, megvéd tőle.

Jól estek szavai, és persze hálás is voltam neki, de még mindig csak biccenteni tudtam. Zihálásom úgy tűnt nem akar csitulni, ahogyan könnyeim sem akartak elapadni. Csak ültem és sirattam az egereket, mígnem ismét megéreztem Szerelmem karjait testem köré fonódni, kemény mellkasát pedig enyémnek feszülni. Persze igencsak meglepett eme reakciója, de mégis ösztönösen és azonnal bújtam még jobban bele ölelésébe.

Jó volt így lenni, még ha csak pár percig is, majd miután úgy-ahogy összeszedtem magam, bocsánatot kértem, amiért így kifakadtam. Tudtam nem lett volna szabad, de nem tehettem róla. Erre persze csak annyit felelt, ne aggódjak, majd ő gondoskodik Mattről, azonban bármennyire is örültem a hallottaknak, megijesztett a szemeiben izzó láng, melyet a düh táplált, és az a mélyről jövő morgás is, mely mellkasából tört fel.

– Ne, kérlek! – tiltakoztam. – Attól lehet, minden csak még rosszabb lenne. Majd én megpróbálom valahogyan észhez téríteni – mondtam, holott tudtam ez szinte lehetetlen anélkül, hogy engedelmeskednem kelljen neki, de azt akkor sem akartam, hogy esetleg Edward valami olyat tegyen, aminek súlyos következményei lennének. Féltem, hogy esetleg a szemeiben égő tűz Matt helyett neki ártana.

– Jó, legyen, de meg kell ígérned, azonnal szólsz, ha nem megy, hogy közbeléphessek – kérte, és láttam nagyon is komolyan gondolja, így nem tudtam nem megfogadni neki. – Rendben, most viszont kérdeznék egy dolgot, és szeretném, ha őszintén válaszolnál rá – kezdte, én pedig már előre féltem a rám váró kérdéstől. – Miért hazudtad azt a szüleidnek, hogy Nessie-vel mész moziba, mikor ez nem igaz? Egyáltalán miért füllentettél? – értetlenkedett.

– Én csak… – hebegtem, majd igyekeztem gyorsan összeszedni magam – nem akartam, hogy apám tudja, hogy veled találkozom – vallottam szint, de ez csak úgy ment, hogy közben tekintetem másfelé kellett fordítanom, így inkább kezeinket néztem.

– Oh! És mégis miért? Nem értem, mi az oka, amiért nem tudhatja, velem vagy, hogy nálunk töltöd az… – akadt meg hirtelen mondandójában, mint aki rájött valamire, majd alig fél pillanattal később befejezte, mit elkezdett – időd. Bells! – emelte fel finoman államat, hogy szemeimbe nézhessen. – Csak nem attól félsz, hogyha édesapád megtudná az igazságot, azt hinné, hogy mi… szóval, hogy mi… – köszörülte meg végül a torkát, én pedig azt hittem mentem belehalok a szégyenbe, mikor rájöttem, mire gondol, és ami ráadásul zavarba is hozta.

– Nem, dehogyis! – vágtam rá azonnal, és éreztem arcom lángokban áll. – Mármint… – kezdtem volna, hiszen ez így hazugság volt.

– Nyugi, értem – mosolygott.

– Tudod, apámnak megvan a maga véleménye a fiú-lány közti barátságról. Úgy véli, olyan nem létezik, mert az egyik fél, és szerinte többnyire a fiú, biztosan mást is akar a kapcsolattól. Erre szokta azt mondani, hogy nincs érdek nélküli barátság fiú és lány között – sunytam le egy pillanatra szemeim zavaromban, amiért ilyenekről kell vele beszélnem. Mindeközben bármennyire is fanyalogva, de be kellett ismernem magamnak, hogy apámnak most többé-kevésbé igaza volt. Bár még mindig úgy véltem, igen is van érdek nélküli fiú-lány barátság, a miénk Edwarddal nem volt az, hiszen itt éppen én voltam az, aki többet akart ettől a kapcsolattól. Ezt persze nem mondhattam el Szerelmemnek, hiszen jól tudtam, ő hogyan tekint rám, azt pedig nem akartam, hogy a beismerésemmel éppen az ellenkezőjét érjem el nála, mint amit szeretnék – amire egyébként nagy esélyem volt. – Persze, mondtam neki, hogy mi csak és kizárólag barátok vagyunk, de…

– …de nem hitte el – fejezte be helyettem a mondatot, egy kényszerű mosollyal arcán.

– Tudom, hogy apám megbízik bennem, bármit tennék, ő akkor is hinne nekem.

– Csak éppen bennem nem bízik, ami valljuk be érthető, hiszen nem ismer, így joggal gondolhatja, hogy én is csak egy suhanc vagyok a többi közül, aki ráadásul most a kislánya körül legyeskedik – húzta egy édes, ámbár úgy éreztem keserű mosolyra ajkát. – Édesapád csak félt téged, így a reakciója teljesen természetes.

– Nem, nem az! – tiltakoztam. – Apám féltése olykor már beteges. Ha tudna, még a széltől is megóvna, anyám ezzel szemben – bár ő is félt – tudja, hogy hol vannak a határok. Apám egyszerűen nem képes elfogadni a tényt, hogy már felnőttem. Azt hiszi, még mindig vigyáznia kell rám, hogy nem tudom eldönteni, mit tehetek és mit nem vagy, hogy kivel barátkozhatok és kivel nem.

– Nem örülök, hogy hazudsz a szüleidnek – ingatta a fejét.

– Hidd el, én sem. Ezért is gondoltam arra, hogy talán az lenne a legjobb, ha minél kevesebbet tudnának arról, mikor és kivel vagyok.

– Főleg ha velem vagy, igaz? – kérdezte komoran.

– Elég lenne, ha csak a tényekre szorítkoznánk, mármint elmentem és, hogy épségben hazaértem, így nem kéne nekik folyton füllentenem – hagytam direkt figyelmen kívül kérdését.

– Szóval azt mondod, ahhoz, hogy találkozhassunk az iskolán kívül is, az egyetlen megoldás az, ha hazudsz a szüleidnek? – túrt bele idegesen kócos bronzvörös hajába, miközben arcán gondterhelt ráncok jelentek meg.

– Én szeretek veled lenni, de bármennyire is szeretném, apám felfogásán nem tudok változtatni. Továbbra is annak fog gondolni aminek, ahogy te mondtad egy suhancnak, de én nem! Én tudom ki vagy és… és kedvellek – vallottam be az igazságnak csak egy kis töredékét, de ennyi is elég volt hozzá, hogy a tűzrózsák újra kiüljenek arcomra. – Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem érdekel, mit mond vagy gondol rólad apám, én akkor is szeretnék továbbra is barátkozni veled, de persze ha te így nem akarod, én azt is megértem – szontyolodtam el, holott még nem is tudtam válaszát.

– Nem, dehogyis, nem erről van szó! Nekem is jó veled… – csuklott el egy pillanatra hangja, de már folytatta is. – Örülök, hogy a barátom vagy – szorította meg kezeim, mire keserű mosollyal arcomon feleltem neki, miszerint én is örülök, hogy a barátom.

Miután tisztáztunk mindent, megkértük közös testvérkénket, hogy ha úgy adódna, akkor falazzon nekünk a szüleimnél. Szerencsére nem kellett sokáig győzködni, azonnal belement, ami számomra – bár örültem neki – kissé furcsa volt. Az is lehet, hogy Nessie örülne neki, ha én lennék az a valaki, aki boldoggá teszi a testvérét? – ötlött fel bennem a kérdés, de gyorsan el is vetettem, hiszen azt mondta, Edward egy különleges lányt érdemel, na meg kár is volt ezen rágódnom, hiszen Szerelmem csak barátként tekintett rám.

Miután nővérkémnél végeztünk, azt hittem majd Dr. Cullennel is beszélnünk kell, hiszen mint kiderült egy kórházban dolgozik az apámmal, én pedig tartottam tőle, hogy esetleg elszólja magát, miszerint nem Nessie-vel töltöm az időm, miközben otthon azt füllentem. Edward megnyugtatott és megígérte, hogy később beszél vele, és megkéri, ne mondjon semmit apámnak, így ezt a kínos magyarázkodást szerencsésen megúsztam.

A mai napon történtek után Kedvesem nem nyaggatott az irodalom feladattal, melyet így megint csúsztatni kellett, de legalább volt indokom legközelebb is vele tölteni a délutánt. Mivel még mindig elég zaklatott voltam, nem engedett autóba ülni, így még egy ideig náluk maradtam és beszélgettünk. Már igencsak besötétedett mikor végül távozásra adtam fejem, majd miután elköszöntem mindenkitől, hazafelé vettem az irányt.

Egyszerre volt kellemetlen és szép is ez a nap. Egyfelől ott volt Matt és a vele járó gondok, másfelől viszont ott volt Edward, akivel úgy éreztem, ma kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Legszívesebben visszabújtam volna ölelésébe, hogy érezhessem közelségét, hűs érintését és bódító édes illatát, de nem tehettem.

Miután leparkoltam a kocsit a felhajtón, félve léptem be a ház ajtaján, hiszen nem tudhattam biztosan, hogy Matt tényleg megtartotta-e a szavát, vagy már mindent elmondott szüleimnek, persze a hazugságokat is beleértve.

– Jó estét, ifjú hölgy. Tudod te hány óra? – kérdezte apám keményen.

– Sajnálom, kicsit elbeszélgettük az időt.

– Megegyeztünk, hogy korán hazajössz, a telefonodat pedig jó lenne, ha bekapcsolva tartanád – szidott meg, mire gyorsan előkotortam a táskám mélyéről mobilom, mely úgy tűnt lemerült és magától kikapcsolt, de tudtam apámat ennek magyarázata most cseppet sem érdekelné.

– Tényleg sajnálom, apa – kértem őszintén bocsánatot, de látszott elég dühös most rám ahhoz, hogy ennyivel beérje.

– Édesanyáddal úgy döntöttünk, hogy ezentúl este nyolcra itthon kell lenned, hétvégeken pedig legkésőbb kilencre – adta ki a parancsot, melytől menten elállt még a lélegzetem is.

– De… – próbáltam volna tiltakozni, ám leintett.

– Hallottad te is Mattet, nem biztonságos este ez a környék se. – Miután rájöttem, hogy erről is az a nyomorul tehet, ökölbe szorultak a kezeim. – Édesanyáddal nagyon örülünk, amiért vannak barátaid, ráadásul olyanok, akikkel végre kimozdulsz a négy fal közül, de ez persze nem jelenti azt, hogy rendben van, ha későn jársz haza. Szeretünk és féltünk, tehát arra kérünk, tartsd be ezt a nem túl szigorú szabályt. Rendben, kicsim? – kért megerősítést, melyet kelletlenül, összeszorított állkapoccsal szűrtem ki fogaim közt.

Úgy véltem, ennyi rossz dolog elég volt egy napra, így hamar ágyba bújtam, de úgy tűnt odafent nem így gondolják, mert a szépségesnek induló álmom végül rémálommá változott.

Először persze minden szép és jó volt. A Cullen ház nappalijában voltam, méghozzá Szerelmem védelmező karjaiban. Körülöttünk a többiek mind tettek-vettek, nem zavartak minket, hagyták, hogy kiélvezhessük egymás társaságát. Minden békés volt és nyugodt. Olyan boldog voltam, mint még soha, de ez a nagy öröm sajnos csak addig tartott, míg a bejárati ajtó hangos robajjal ki nem vágódott, és meg nem jelent Matt a szüleim kíséretében. Ezen olyannyira meglepődtem, hogy egy percig még azt sem vettem észre, Edward eleresztett, majd már csak arra eszméltem fel, hogy Mattel viaskodik.

Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek, segítségért kiabáltam, de senki se hallotta, és akkor egyszer csak apám vasmarka fonódott csuklóm köré, majd vonszolni kezdett kifelé. Amint észbe kaptam, tiltakozni kezdtem, de ezzel csak annyit értem el, hogy még szorosabban fogott. Torkom szakadtából üvöltöttem, mikor betuszkoltak a kocsi hátsó ülésére, de mit sem használt erőfeszítésem.

A motor felbőgött, az autó nekilódult, én pedig még láthattam sűrűn hulló könnyeim fátyolán keresztül, amint Szerelmem utánunk fut. Kérleltem szüleim és üvöltöttem Kedvesem nevét, de mindez hasztalan volt, ahogyan az ő próbálkozása is, hogy utolérje a száguldó járművet.

– Edward! – üvöltöttem, mikor már sehol sem láttam őt, majd miután rájöttem elvesztettem, a félelemtől zihálva, ébredtem fel hirtelen. A tüdőm sípolt és egész testemben remegtem, a könnyeim pedig most már valójából záporozni kezdtek. Alsó ajkamra ráharapva fojtottam el nyöszörgésemet, miközben felhúzott térdeim köré kulcsoltam karjaim, majd néma zokogásba kezdtem.

Tudtam, ez csak egy álom volt, ahogyan azt is, hogy nem veszthetek el olyasvalakit, aki sose volt az enyém, de mégis olyan valóságos volt és úgy fájt, mint még soha semmi. Szemem sarkából észrevettem, hogy a függöny lágyan meglebbent, de mit sem törődve vele hagytam, hogy fájdalmam keserű tengerében elmerüljek.

Miután befejeztem a sírást, melyet követően még pár órácska nyugodt alvásra is futotta, mondhatni könnyedén ébredtem fel reggel. Edward betartotta a szavát, melyet tegnap tett nekem, és megvárt a parkolóban, méghozzá Nessie-vel együtt. Azt ígérte, megvéd Mettől, amit bár én nem kértem, de jól esett. A mai napon az első óránk nem együtt volt, ennek ellenére mégis elkísért rá. A következőre igaz már egyedül mentem, de annak végén ott várt rám a terem előtt, hogy aztán közösen mehessünk matekra. Örültem, hogy ennyi időt tölthetek vele, főleg az esti álmom után.

A menzára is ugyancsak az ő társaságában mentem, ahol kiharcolta magának, hogy ma is ő választhasson nekem ebédet. Olyan édes volt, így ha akartam, sem tudtam volna nemet mondani neki. Már éppen az asztalom felé kísért, mikor észrevettem, Matt minket néz. Rögvest szóltam is Edwardnak, aki egy bosszús pillantást vetett rá, miközben szemeiből csak úgy cikáztak a villámok felé, majd gyorsan az asztalomhoz kísért, azután ő maga is a helyére ment.

Miután túléltem még két órát – szerencsére Matt-mentesen –, majd torna után kimerülten megérkeztem a parkolóba, Edward közölte velem, hogy hívjam fel szüleim és kéredzkedjek el tőlük. Először persze meglepődtem, de nem sokáig kellett duruzsolnia, már tárcsáztam is anyámat, aki miután emlékeztetett az új szabályra, elengedett. Nessie természetesen azonnal velem akart jönni, majd végül Alice is csatlakozott hozzánk, így mentünk hárman az én kocsimmal.

A nap további részében az irodalom kidolgozás játszott főszerepet, melyet olykor Esme vagy éppen Bella szakított félbe, hogy megkérdezzék, nem-e kérünk valamit. Úgy tűnt, csak én vagyok ilyen falánk, mert Edward se a muffinból, se a szendvicsekből nem evett, amit Esme direkt, csakis nekünk készített. Már későre járt, mikor befejeztük a munkát, amitől bár nem mutattam, de eléggé szomorú lettem, mert így többé már nem volt indokom, hogy ezentúl is Kedvesemmel tölthessem a délutánokat. Ideje volt hát indulnom, majd mikor a doktor azt mondta, máskor is szívesen látnak, azon nyomban jobb kedvem lett.

Másnap reggel Bella igencsak meglepődött, mikor felköszöntöttem, de úgy láttam, azért örült is neki, majd délután fordult a kocka, és én voltam az, aki elcsodálkozott. Nem csak, hogy nem volt már indokom a délutánt a Cullen házban tölteni, de ma volt Bella születésnapja, így egyáltalán nem számítottam rá, hogy megvárnak a parkolóban tanítás után.

– Szia! – köszöntött nővérkém, majd anélkül, hogy megkérdeztem volna miért vártak rám, elmondta, hogy reggel nem volt alkalma elhívni a hétvégén rendezendő zártkörű születésnapi pizsamapartijára, így mindenféleképpen meg akart várni, hogy ezt megtehesse. – Ugye eljössz? Kérlek, húgocskám, mondd, hogy ott leszel. Nem hívtam senki mást, mert úgy érzem, te vagy a legigazibb barátom, és persze a húgom. Veled szeretném megünnepelni – nézett rám azzal az ártatlan, ámbár hipnotikus nézésével, melyet megígért, nem használ többet rajtam, és melyre most nem is volt szükség, hiszen anélkül is örömmel mondtam igent neki.

Egész hazafelé vezető úton azon gondolkodtam, hogyan is kérhetnék engedélyt szüleimtől. Nagyon szerettem volna elmenni, de tisztában voltam vele, ha apám megtudja, hogy Edward is ott lesz – mármint a házban, a közvetlen közelemben –, akkor nem fog elengedni. Bár a remény lángja még nem hunyt ki, mikor beléptem házunk ajtaján, mégis volt egy olyan érzésem, hogy próbálkozásom hasztalan lesz.

Szüleim a konyhában tettek-vettek, mikor beléptem annak ajtaján. Látszott, nem ez a legalkalmasabb időpont rá, hogy elkéredzkedjek, mert míg anyám a bevásárló listának szentelte minden figyelmét, addig apám kapkodva itta meg a kávéját, hogy mihamarább indulhasson is a kórházba, ahol ma délutános volt.

– Szia, kicsim! – nyomott egy puszit apám homlokomra, miközben kifelé sietett a konyhából. – Hallottam a pizsamapartiról, majd este beszélünk róla, sziasztok – vetette oda futólag, majd már ki is viharzott a bejárati ajtón. Kérdőn néztem anyámra, aki ezek után felvilágosított. Elmesélte, hogy nem is olyan régen – érkezésem előtt talán egy negyed órával – Nessie felhívta őket, és elkért a hétvégére. Csak ámultam és bámultam, de nem azon, amit nővérkém tett, hiszen ez rá vallott, hanem azon, hogy szüleim ilyen könnyedén belementek, mert mint kiderült, apám beszélt Nessie-vel, akinek sikerült is azonnal meggyőznie őt, hogy elengedjen. Nekem ezek után már más dolgom nem is volt, mint beszerezni valami ajándékot, és várni a holnapot, mely szerencsére hamar elérkezett.

Nessie korán értem jött, majd először elmentünk hozzájuk, hogy lepakoljuk a cuccaim, aztán egy rövidnek induló, ám végül hosszan eltartó sétát tettük a közeli erőben, mely alatt sokat beszélgettünk. Nem volt kimondott jó idő, bár a nap pislákolt az égen. A természet gyönyörű volt, a társaság pedig remek, így hamar el is ment az idő. Ebéd tájt értünk vissza a házba, melynek ebédlőjében az asztal már meg volt terítve. Esme igencsak kitett magáért, össze se tudtam számolni, hányféle fogást készített. Egy egész hadseregnek elég lett volna, éppen ezért is lepett meg annyira, hogy csak én és Nessie ettünk.

Most már biztos vagyok benne, hogy fel akarnak hizlalni, méghozzá Edwarddal az élen, aki az iskolában figyel hizlalásomra. Igen, így van. Már csak az a kérdés, mikor akarnak levágni. Vajon hálaadáskor, vagy inkább megtartanak karácsonyra? – viccelődtem magamban, mely még egy halk kuncogást is eredményezett, melyet nővérkém nem értett.

Ebéd után Alice társaságában felmentünk Nessie szobájába, melyben a világos színek mellett – ami az egész házat jellemezte –, a barackszín minden árnyalata játszott még nagy szerepet. Az Edwardénál kicsit nagyobbacska helyiség nem részesült a ház déli homlokzatát beborító üvegből, de így is nagyon világos és barátságos volt. Miután átadtam az ajándékot, mely egy pár fülbevaló volt – ami jól ment ahhoz a nyaklánchoz, melyet testvérétől kapott –, a hatalmas gardróbba mentünk, ahol kezdetét vette a divatbemutatósdi, melyet most nem úszhattam meg, mint múltkor.

A nap hamar eltelt, és bár először vonakodtam ettől az egész ruhapróbálgatós dologtól, végül nagyon élveztem. Nessie és Alice remek társaságom voltak, akikkel nem csak a divatról lehetett beszélni, de az élet dolgairól is, méghozzá komolyan. Én is sok mindent megtudtam róluk, és ők is rólam, viszont az egyetlen, ami ebbe a csodás napba szomorúságot csempészett, az Edward hiánya volt, akit egész idő alatt egyszer sem láttam.

Vacsora után, melyet most a szobába kaptunk, még egy picit beszélgettünk, de már csak ketten nővéremmel, majd eltettük magunkat másnapra. Nessie ágya hatalmas volt, így kényelmesen elfértünk rajta mindketten, de nővérkémmel ellentétben én bármennyire is próbálkoztam, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Számoltam bárányokat és megszámláltam a szoba összes sarkát is, de úgy tűnt az álom ma este messzire elkerül. Egy idő után aztán úgy döntöttem lemegyek a konyhába inni egy pohár tejet, amitől kiskoromban, és néha még mostanában is könnyebben sikerült elaludnom.

A ház csendes volt, már jóval elmúlt éjfél is, így amilyen halkan csak tudtam, lelopóztam a földszintre. Valószínűnek tartottam, hogy ma vásárolhattak be, mert a hűtő tele volt étellel, de néhány dolgot leszámítva, szinte minden érintetlen volt. Gyorsan megittam a tejet, amit kitöltöttem magamnak, majd amilyen óvatosan lejöttem, most ugyanúgy igyekeztem visszasurranni.

Vajon honnan jöhet ez a fény? – kérdeztem magamtól, mikor felérve az emeletre a sötétségben apró világosságra lettem figyelmes, mely a második emelet felől jött. Vajon ki lehet rajtam kívül még ilyen későn is ébren? – hajtott a kíváncsiság, így elindultam felfelé, hogy kiderítsem. Mikor felérve a következő szintre rájöttem, kinek a szobájából is szűrődött ki a fénysugár, rögvest elfogott a vágy, hogy bemenjek hozzá. Persze, tudtam, nem lenne jó ötlet, se illő dolog, de végül ez a szinte már kínzó érzés mégiscsak győzedelmeskedett – méghozzá fölénnyel – józan eszem felett, és megindultam Szerelmem szobája felé.

– Bells? – meredt rám döbbenten Edward, mikor egy halk kopogtatás után bátortalanul beljebb léptem az egyébként csak résnyire nyitott ajtón.

– Nem zavarok? – kérdeztem pironkodva, miközben felült az ágyon. Meglepett, hogy utcai ruhában van még ilyenkor is, de ezzel most egy pillanatnál tovább nem tudtam törődni.

– Nem, gyere csak – invitált beljebb, majd mikor már bent voltam, az ajtót visszahajtottam eredeti – résnyire nyitott – állapotába. – Nem tudsz aludni?

– Ahogyan te sem, mint látom – feleltem, amitől egy édes félmosolyra húzta ajkát. – Megengeded? – mutattam az ágyra, mire aprót biccentet, így helyet foglaltam annak szélén, majd felhúzva bal térdem, felé fordultam.

– Milyen napod volt? – kérdezte, miután egy mély sóhaj hagyta el száját.

– Remek, igazán jól éreztem magam a lányokkal. – Edward mosollyal nyugtázta a hallottakat. – És te, hol voltál egész nap? – tudakoltam meg, amire egész délután kíváncsi voltam.

– Üh… Csak el kellett intéznem… valamit – jött a válasz, majd, mint aki el akarja terelni a témát, gyorsan megkérdezte, miért nem tudok aludni. Igazából magam sem értettem, hiszen éreztem, hogy fáradt vagyok, így végül egy egyszerű nem tudommal feleltem neki. – Nem vagy te egy kicsit túl kíváncsi? – kérdezte bazsalyogva, mikor elmeséltem neki, hogyan kerültem ide a szobájába.

– Ha zavarok, el is mehetek – vágtam rá durcásan, és már álltam is volna fel, hogy itt hagyjam, mikor hirtelen, mozdulat közben megragadta bal karom, majd visszahúzott az ágyra. Reflexeim azonnal működésbe léptek, így miután jobb kezemmel sikeresen tompítottam az esést, felé fordítottam a fejem, minek hatására arcunk olyan közel került egymáshoz, hogy az már csak milliméterekben volt mérhető.

Az olvadt arany tekintet szinte már simogatott. Egész testemben éreztem a bizsergést, de legjobban ajkaimban, melyeket most olyan könnyű lett volna övéire tapasztani, hogy végre megízlelhessem a mézédes ajkai nyújtotta gyönyöröket, de nem lehetett, és elmém még időben figyelmeztetet is erre, így bár kín szenvedve, de gyorsan elhúzódtam tőle.

Szívem még mindig hevesen vert odabent, lélegzetem pedig akárcsak Edwardé, szapora volt. Mindketten zavarban voltuk, így jó néhány percig nem is mertünk egymásra tekinteni. Míg megpróbáltam magam lenyugtatni és minden gondolatomat a helyes medrébe visszaterelni, aközben az az egy kérdés járt végig a fejemben, hogy mégis honnan van ennyi erőm kordában tartani vágyaim. Egyszerűen nem értettem, de a válasz váratott marára, mert a bársonyos halk hang kizökkentett elmélkedésemből.

– Maradj! – kérlelt, bár határozottsága már inkább paranccsá tette kérését, ennek ellenére örömmel engedelmeskedtem. Miután mindketten – egymástól elég távol – kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon, beszélgetésbe elegyedtünk. Egy idő után mindkettőnk nyelve megeredt, zavarunk már csak a múlté volt. Mindenféle téma szóba került, és bár legtöbbet én beszéltem, róla is nagyon sok mindent megtudtam.

Nem igen érzékeltem mellette az időt, így fogalmam sem volt mióta társaloghattunk már, mikor fáradságom arra a pontjára ért, ahol már pilláim kezdtek elnehezedni. Minden pillanatot ki akartam használni, amit csak Szerelmemmel tölthettem, így anélkül, hogy megszakítottam volna diskurálásunk, egy kényelmesebb, fekvő pozíciót vettem fel, fejemet pedig úgy fordítottam, hogy tisztán láthassam arcának tökéletes vonásait. Úgy tűnt, ő is kezd fáradni, mert lejjebb csúszott, de még így is félig ülve helyezkedett el az ágy túlsó felén.

Egy kis idő eltelte után, szinte már alig bírtam küzdeni a szemhéjaimra nehezülő ólomsúlyokkal, míg végül éppen akkor, mikor Edward arról az időszakról mesélt, miután ideköltöztek Forksba, megadtam magamat a késztetésnek, és hagytam, hogy szemeim lecsukódjanak.

Még csak félálomban lehettem, mert hallottam mikor Kedvesem abbahagyta a mesélést, majd egy fél pillanattal később még éreztem, ahogy a hideg ujjak végigszaladtak arcom vonalán egészen államig. Érintésétől először apró borzongás futott végig egész testemben, a hidegre reagálva, majd ezt egy forró bizsergés váltotta fel, mely nyomban fel is melegített. Elmondhatatlanul jól esett a gyengédsége és közelsége, melyekből csak még többet és többet akartam. Ugyan megpróbáltam kinyitni szememet, de a nehéz súlyok miatt nem ment, melyek ellen lehetetlen küldetés volt küzdeni, míg nem rájöttem, hogy bár pilláim nem tudom megmozdítani, de testem többi tagját igen.

A felismerés lassan jött, de cselekedeteim már gyorsak voltak, és mire igazán felfoghattam volna, mit készülök tenni, már közelebb is csúsztam Edwardhoz, majd fejemet és jobb kezemet is mellkasára helyeztem. Éreztem, ahogy visszafojtja lélegzetét, de túlságosan is kimerült voltam ahhoz, és persze túlontúl is vágytam ilyesfajta közelségére, hogy ezzel törődni tudjak most. Ennek ellenére, mikor egy perccel később a beáramló levegő újra megemelte kemény és – még pólóján keresztül is érezhető – hideg mellkasát, azért megnyugvással töltött el a tudat, hogy nincs komolyabb baj.

Észveszejtően különleges édeskés illata – mely orgona, méz és még valami, amit nem tudtam beazonosítani elegye volt – teljesen elöntötte orromat, még tudatomba is befészkelve magát. Most már, hogy itt volt velem, ilyen közel, már nem érdekelt semmi. Se az, mit gondolhat most, se az hogyan fog reggel vélekedni rólam és persze mondani, mert most csak is az a végtelennek tűnő pillanat számított, amit együtt tölthetek szívem választottjával eme éjjelen.

Ahogy ezen gondolatmenetem végére jutottam, erőm végleg kifújt, majd boldog mosollyal arcomon adtam meg magam a késztetésnek, hogy Szerelmem oltalmazó karjai közt az álmok békés öntudatlanságába merülhessek.