New Sun - Sunrise - 9. fejezet

9. A HATÁRIDŐ

A REGGEL HAMAR ELJÖTT, persze legnagyobb sajnálatomra, de nem is ez volt a legrosszabb, hanem, hogy esti meggondolatlan – bár akkor nagyon is jó ötletnek tűnő és szándékos – tetteimnek következményeivel még csak most készültem szembesülni. Úgy szerettem volna, hogy mikor kinyitom a szemem, ő mellettem feküdne, aztán mosollyal az arcán köszöntene, majd egy szenvedélyes csókba forrnánk össze. De mindez persze csak szép remény volt.

Félve mertem csak kilesni pilláim alól, mert bár nagyon vágytam rá, hogy láthassam, tartottam tőle mi lesz, hogyan fog hozzám viszonyulni és mit fog mondani. De nem húzhattam tovább az időt, tudtam, egyszer úgy is fel kell kelnem – és akkor már jobb minél előbb túlesni rajta –, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy magyarázatot kell majd adnom esti viselkedésemre.

A csalódottság nem ért váratlanul, miután kinyitottam szemeim, és rájöttem Edward már nem fekszik mellettem. Szomorú voltam, nagyon is, de megpróbáltam leplezni, majd feljebb emelve fejem, körülnéztem. Szerelmem a nyitott üvegajtónál állt, hátát annak keretének támasztva, karjait mellkasa előtt összefonva meredt kifelé a szabadba. Egy pillanat alatt elfogott az aggodalom, mert tudtam odakint se erkély, se párkány. Nem akartam abba belegondolni, mi lesz, ha elveszti az egyensúlyát, de persze elmém önkéntelenül is lepergette eme következményeinek képkockáit.

– Hogy aludtál? – szakította meg – szerencsére – elmélkedésem, majd amikor ránéztem egy édes mosolyt küldött felém.

– Jól – feleltem gépiesen, bár ez enyhe kifejezés volt, hiszen ez volt eddigi életem legjobb éjszakája. Bármit megadtam volna, hogy még egy ilyen lehessen. – Edward én… én sajnálom – motyogtam és reméltem, hallja hangomon a szégyenérzetet, melyet mindamellett éreztem, hogy persze élveztem is az együtt töltött éjszakát.

– Mégis mit? Azt, hogy elaludtál? – kérdezte, és bár én nem egészen erre gondoltam, mégis lesunyt tekintettel biccentettem.

– El tudom képzelni, mit gondolhatsz most rólam, és joggal lehetne ilyen véleményed. Hiszen mégis milyen erkölcsű lány lehet már az olyan, aki egy pizsamapartira volt hivatalos a barátnőjéhez, majd annak testvérének az ágyában köt ki végül, de kérlek, hidd el, nincs igazad! Én nem vagyok olyan lány! – bizonygattam igazam, de csak remélni mertem, hogy elhiszi. Nem akartam sírni, előtte nem, de éreztem szemeim ennek ellenére is megteltek könnyekkel.

– Ebben biztos vagyok, és ne aggódj, nem gondolok semmi rosszat az erkölcseidről. Emiatt ne emészd magad – nyugtatgatott, miközben összébb húztam magamon a köntöst, de még így is úgy éreztem, túl sokat engedek láttatni bájaimból – már ha egyáltalán ezt a szót összefüggésbe lehet hozni velem. – A cuccaid felhoztam, a fürdőben vannak – intett a fejével annak ajtaja felé.

Nessie! – üvöltöttem fel magamban, majd rögvest kétségbe is estem, amiért teljesen elfeledkeztem róla. Biztos voltam benne, hogy már felkelt, ráadásul, ha Edward elhozta tőle a dolgaim, akkor már nem csak azt tudhatja, nem aludtam vele, hanem azt is, hogy a testvérével töltöttem az éjszakát. Oh, nővérkém, mit gondolhatsz most rólam, de ami talán még ennél is fontosabb, hogy vajon hányan tudhatnak erről az éjszakáról? – kérdeztem magamtól, de igazából a legfontosabb, az Edward őszinte véleménye volt, melytől nagyon is féltem.

– Bells, mégis mi a baj? – lépett oda hozzám, majd leülve az ágy szélére, arcomat két keze közé fogta, ezzel kényszerítve rá, hogy egyenesen szemeibe nézzek. Először nem értettem hirtelen jött aggódását, de azonnal rájöttem okára, mikor jobb keze hüvelykujjával finoman letörölt egy könnycseppet arcomról, melyről fogalmam sem volt, mikor hagyhatta el szemem. – Valami rosszat mondtam, vagy esetleg tettem? – fürkészte vonásaimat, hogy mielőbb választ kaphasson kérdésére.

– Nem, dehogyis! – vágtam rá nyomban. – Egyszerűen csak szégyellem magam. Én nem ilyen vagyok és nem ilyen neveltetést kaptam, mégis illetlenül viselkedtem, melyre semmi mentségem. – Hacsak nem az, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd, és emiatt még a józan eszemre sem hallgatok – tettem hozzá, de már csak magamban.

– Kis butám! – kacagott, de mikor észrevette, hogy meglepett kijelentése, abbahagyta. – Nincs miért szégyenkezned, hiszen nem történt semmi olyan, ami erre okot adhatna. Egyszerűen csak elaludtál beszélgetés közben, de ez nem egyedi eset a történelemben. Hiszen nézd csak meg, hány olyan baráti kapcsolat van világszerte, ahol a barátok egymásnál töltik az éjszakát. Felesleges ilyen miatt szomorkodnod, főleg sírnod, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem ilyen vagy. Te inkább az a mindenért pityergős fajta vagy – csipkelődött széles vigyorral arcán, hogy jobb kedvre derítsen. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy lehet valaki ennyire figyelmes, megértő, kedves, szeretni vagy inkább imádnivaló és persze szívdöglesztő.

– Kösz! – mosolyodtam el végül, aminek szemmel láthatóan örült. Miután megkérdeztem, ki tud még az estéről, ő pedig megpróbált megnyugtatni azzal, hogy Nessie-n kívül senki más – ami persze csak részben vigasztalt –, elküldött a fürdőbe.

Hű – torpantam meg egy pillanatra a mosdóba menet, mikor az ágy előtt a földön észrevettem egy párnát és egy pokrócot. Csak nem a padlón aludt? – jött a felismerés, mely egyszerre töltött el aggódással és szomorúsággal. Egyfelől rossz volt belegondolni, milyen kényelmetlenül aludhatott, másfelől pedig fájó volt rájönni, hogy életem legszebb éjszakáját még sem a szeretet férfi karjaiban töltöttem.

Jaj, Bells, mégis mire számítottál? Hiszen Edward jól nevelt, igazi úriember, aki sose használna ki egy ilyen helyzetet. Már egy párszor megmondta neked, legutoljára alig pár perce, hogy ti barátok vagytok. Az lenne a legjobb, ha végre megértenéd és elfogadnád ezt – súgta könyörtelenül belső hangom.

– Nem, nem! – ráztam hevesen a fejemet, hangom alig volt több mint suttogás, miután becsukva magam mögött a fürdő ajtaját, melynek nekitámasztva hátam, zihálásba kezdtem. Nem akarom megérteni, legfőképpen elfogadni! – üvöltöttem, de már csak magamban. Szeretem Edwardot, mindennél és mindenkinél jobban! Nem akarok csak a barátja lenni. Azt akarom, hogy nyíltan szerethessem, hogy ő is legalább fele annyira szeressen engem, mint én őt. Azt szeretném, ha megérintene, ha átölelne, ha megcsókolna. A nap minden percében a közelében akarok lenni. Én akarok az lenni, aki boldoggá teszi őt élete végéig! – csúsztam egyre lejjebb, hátamat még mindig az ajtónak támasztva, míg végül némán zokogva ki nem kötöttem a hideg kövön.

Miután úgy-ahogy összeszedtem magam, majd elvégeztem reggeli teendőimet – ami közben kicsit frusztrálva éreztem magam, hiszen mégiscsak egy fiú fürdőjében voltam, és nem is akárkijében –, visszamentem a szobába.

– Megígérsz nekem valamit? – kérdezte, miközben elvette kezemből a táskámat. Egy pillanatig gondolkodtam a válaszon, majd mivel úgy éreztem nincs más választásom, ha már másként nem tehetem boldoggá, így bólintottam. – Azt szeretném, ha megfogadnád nekem, hogy nem sírsz többet, és persze, hogy ezt az egész butaságot, amit az előbb összehordtál, elfelejtenéd holnapra. Megegyeztünk? – nézett rám teljes komolysággal, melyet hangjából is kiéreztem, és minthogy nem okozhattam neki csalódást, hát megígértem. – Rendben, most pedig menj, Nessie már vár.

– Hogyan? – kerekedtek el szemeim.

– Ugye nem hitted komolyan, hogy ennyivel megúszod a részéről? Nessie nem az a típus, aki bármit is függőben tudna hagyni. Sajnálom, de ellene még én is tehetetlen vagyok, de ne aggódj, nem akar bántani vagy ilyesmi, csak annyit mondott beszélni szeretne veled. A táskádat pedig majd én visszajuttatom később a szobájába úgy, hogy a többiek ne vegyék észre, most viszont menj – küldött ezzel az oroszlán barlangjába, mert bár nővérkém szeretett engem, ahogy én is őt, csakis rosszra tudtam számítani, hiszen az ő szemszögéből nézve nem más történt, minthogy én kihasználva a lehetőséget, a testvére ágyába bújtam.

– Gyere! – jött a felelet halk kopogásomra Nessie ajtaján. Gyorsan még vettem egy mély lélegzetet, majd benyitottam. Az ágyon ült, nyugodtnak tűnt, de engem éppen ez rémisztett meg, hiszen a vihart is szélcsend előzi meg. Miután becsuktam az ajtót intett, hogy foglaljak helyet vele szemben az ágyon. Félve mertem megtenni, miközben már nem is a viharért, hanem a tomboló hurrikánért imádkoztam, mely gyors és kegyetlen, és nem ilyen lassú és kínzó halált szán nekem. – Csak egyetlen dologra válaszolj, de őszintén! – szólalt meg egy végtelennek tűnő perccel később. – Szereted te a testvérem? – kérdezte nyugodt komolysággal, anélkül, hogy egyetlen arcizma is megrezdült volna.

Szavai hallatán a levegő is bent rekedt tüdőmben, szemeim vészesen elkerekedtek, szívem kihagyott egy ütemnyit. Kellett pár perc, hogy felfogjam mi is történik, mely alatt nem csak szívverésem lett szapora és szabálytalan, de a levegőt is úgy vettem, mint egy súlyos asztmával küszködő. Nessie arcán még ekkor sem látszott semmi, csak ült és mereven nézett engem, de mikor egyenesen a hatalmas csokoládébarna szemeibe pillantottam, melyek arcomat fürkészték, miközben nyugalmat árasztottak felém, rájöttem, hogy ő tényleg csak erre az egy dologra kíváncsi.

– Halálosan szerelmes vagyok a testvéredbe! – feleltem teljes komolysággal, de hangom és könnyeim – melyek újra összegyűltek szemeimben – nem tudtam megregulázni. Furcsamód úgy éreztem, hogy attól, mert hangosan is kimondtam féltett kis titkom, a mellkasomat nyomó teher sokkal könnyedebb lett.

– Csak ennyit akartam tudni – mosolyodott el, szemei pedig úgy csillogtak, mint még soha, és akkor rájöttem.

– Nem, Nessie, nem! – csattantam fel. – Én nem az a lány vagyok, aki boldoggá teheti őt. Ahogy te is mondtad, ő valaki különlegest érdemel, és egyébként is, Edward csakis barátként tekint rám – csuklott el hangom, mert torkomat a sírás fojtogatta. – Kérlek, Nessie, ne mondd el neki, hogy szeretem. Légy hozzám kíméletes és kérlek hallgass az érzéseimről – könyörögtem neki, mialatt megszegtem az Edwardnak tett ígéretemet azzal, hogy könnyeimnek szabad folyást engedtem.

– De mégis miért? Hiszen tudnia kell, joga van tudnia! – mondott ellent nekem, értetlensége folytán pedig a kétségbeesés elemi erővel hatott rám.

– Nem, Nessie, ez nem ilyen egyszerű! Edward már vagy százszor kihangsúlyozta, hogy mi barátok vagyunk. Ő csakis haverként tekint rám és nem nőként. Érted már? – próbáltam elmagyarázni neki, remélve megérti, de mindhiába.

– Honnan veszed ezt? Vagy talán egyszer is konkrétan elhangzott az, hogy nem szeret téged? A legjobb kapcsolatok barátságként indulnak. Nem lehetsz benne teljesen biztos, hogy nem érez többet irántad! – győzködött, de ő ezt nem érthette.

– Nessie, nővérkém, kérlek, mindenre, ami szent, ne mondd el neki, mert biztos vagyok benne, hogy azt nem élném túl, ha az érzéseim miatt éppen ellenkezőleg változna meg a kapcsolatom vele, mint ahogyan szeretném – kérleltem teljesen meggyötörten, és most már minden porcikámban reszkettem a jövőképemtől, melyben Edward nem volt jelen.

– Rendben, nem mondom el neki, de kérlek, nyugodj meg. Hallod, Bells? – kérdezett vissza, mikor nem feleltem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, sikerült meggyőznöm, hogy nem mondja el és még nincs minden veszve.

– Köszönöm – suttogtam egy mély sóhaj kíséretében, és már éppen kezdtem volna megnyugodni, mikor Nessie folytatta.

– Ne köszönd, mert ezt akkor sem hagyom ennyiben!

– Hogyan? – csattantam fel ismét alig kapva levegőt. – De hiszen azt mondtad, hogy…

– Hogy nem mondom el neki, ami igaz is. Értsd meg, Bells, Edward a testvérem. Mindkettőtöket szeretlek külön-külön, de a legjobb mégis az lenne, és ezzel az álmom is teljesülne, ha az öcsém és a húgom együtt lennének egy egészek, én pedig együtt szerethetném őket – mosolygott, nekem mégis minden vér kifutott az arcomból, majd még a szoba is forogni kezdett velem. – Bells, én nem fogom elmondani Edwardnak, hogy szereted, mert az a te dolgod. Az érzéseidet csakis te mondhatod el neki, senki más!

– Én? Nem, nem, az ki van zárva! – tiltakoztam hisztérikusan.

– Két lehetőséged van, Bells. Az egyik, hogy elmondod neki te magad vagy a másik, hogy én teszem meg – közölte velem rideg határozottsággal.

– Ne tedd ezt velem, Nessie, könyörgöm! – markoltam bele idegesen fürtjeimbe.

– Sajnálom, de nincs más választásom, ezt így nem nézhetem tovább. Már csak a te döntéseden múlik, melyik lehetőséget választod, de abban az egyben biztos lehetsz, hogy így vagy úgy, de Edward egy hét múlva mindent tudni fog! – jelentette ki, mire én füleimre szorítottam tenyereim, mintha ezzel bármit is tehetnék az ellen, hogy ne halljam a fülemben visszhangként csengő szavait, melyek a halálos ítéletemet adták tudtomra újra és újra.

Egy hét… egy hét… – zsongott a fejem, úgy éreztem, menten szétrobban, pedig át kellett gondolnom a dolgokat. Egy hét túl kevés időnek tűnt, melyet még Edwarddal tölthetek, mielőtt bevallom neki az igazat, és mely után több mint valószínű, hogy még a barátságáról is le kell mondanom. Már most tudtam, ebbe bele fogok halni. Hát tényleg ennyi lenne már csak hátra az életemből? Egyetlen rövidke hét? – jött a költői kérdés, melyre sose kapni választ, majd átgondolva a dolgokat, végül meghoztam a döntést.

– Két hét, ennyit kérek! – szólaltam meg hirtelen, hangom határozottsága viszont engem is meglepett. Nővérkém ezek után kérdőn tekintett rám, így magyarázkodásba kezdtem. – A jövő héten van a születésnapom, azt még te sem akarhatod, hogy akkor veszítsem el őt… örökre – ejtettem ki alig hallhatóan az utolsó szót.

– Rendben, akkor legyen két hét, de egy nappal sem több! Két hét múlva, pontban vasárnap éjfélkor letelik a megállapodás, és ha addig nem mondod el neki, akkor én fogom. Sajnálom – nézett rám bocsánatkérőn, de én csak biccentettem, jelezvén tudomásul vettem, amit mondott. – Hidd el nekem, Bells, én tiszta szívemből szeretlek téged, de egyszerűen nem tehetem meg a testvéremmel, hogy egy ilyen fontos dolgot eltitkolok előtte. Remélem, megérted.

– Ha hiszed, ha nem, megértem – feleltem őszintén. – Neked is Edward boldogsága a legfontosabb, ahogyan nekem is, így hát ezért nem hibáztathatlak, de kérlek, próbálj megérteni engem is. Szeretem őt, nem akarom elveszteni – sóhajtottam mélyet. – Bár tudom, egy csalódásba még senki sem halt bele, de én mégis úgy érzem, bele fogok.

– Ne mondj ilyet, kérlek! – rázta tiltakozón fejét. – Jaj, Bells, nem tudod elképzelni, mennyire szeretném, ha a testvérem barátnője lennél. Ha te is a családhoz tartoznál.

– Hidd el, én szeretném ezt a legjobban. Ennyire még soha, semmit nem akartam az életben. Képes lennék megadni érte bármit, hogy ez teljesüljön! – mondtam, vonásaim és hangom pedig mind őszinteségemet tükrözték, melyet úgy tűnt, Nessie is észrevett.

– Tényleg, bármit? – kérdezett vissza mégis hitetlenül.

– Bármit! – nyomatékosítottam. – Akár még a lelkemet is eladnám az ördögnek, ha azt kérné! – Nessie szemei nyomban felcsillantak, ahogy kimondtam.

– Ez most csak vicc, ugye? Mármint, nem komolyan gondoltad, igaz? – hadarta el gyorsan.

– Én halálosan komolyan gondoltam, Nessie! A bármi, az bármi! – fokoztam a drámai hangulatot, hogy megértessem vele, tényleg akármit megtennék, ha cserébe Edward szerelmét elnyerhetném.

– Tehát két hét. Rendben, annyit még kibírok – mosolygott, ami kissé meg is ijesztett, mivel ezt a hirtelen jött jókedvét sehogy se tudtam hová tenni. – Bells, ugye azért mi még továbbra is testvérek maradunk? – kérdezte bátortalanul, de ez számomra nem volt kérdés, így egy határozott perszével feleltem neki, amitől még szélesebb lett vigyora, mint az előbb.

Miután mindketten úgy véltük, mindent tisztáztunk, amit csak lehetett és kellett, én előbb elvonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, majd úgy tettünk mintha mi sem történt volna és lementünk a konyhába, hogy megreggelizzünk.

Esme megint csak kitett magáért, hiszen akárcsak tegnap délben, az ebédlő asztala most is zsúfoltig volt mindenféle finomsággal. A pékárutól kezdve a főtételig minden megtalálható volt a választékban. Hamar rá is jöttem a megoldásra, miszerint ha két hét múlva kudarcot vallok Edwardnál, akkor majd én magam fogom megkérni őket, hogy vágjanak le, hiszen addigra már úgy is eléggé fel leszek hizlalva hozzá – viccelődtem ismét magamban, bár egy percig komolyan megfordult a fejemben ez az abszurd ötlet.

Nessie úgy vélte, evés után el kéne mennünk vásárolni, mégpedig, hogy vegyünk nekem új, szép és persze kicsit kihívóbb ruhákat, annak érdekében, hogy még biztosabb legyen a dolgom Edwardnál. Amint ezt kimondta, azonnal lepisszegtem, és csak remélni mertem, hogy senki sem hallotta meg, miről is volt szó. Persze amellett, hogy zavarban éreztem magam, egyfelől örültem annak, hogy Nessie nem bánná, ha én lennék az a bizonyos lány testvére oldalán, sőt az is jó érzéssel töltött el, hogy még segíteni is akar ennek érdekében. Másfelől pedig azt be kellett ismernem, hogy az a felső, amit ő választott nekem, szemmel láthatólag hatással volt Szerelmemre. Nehéz volt a helyzetem, hiszen egyrészről jól tudtam, Edward csakis barátként tekint rám, másrészről viszont már nem volt vesztenivalóm, hiszen két rövidke két múlva akár így, akár úgy, de meg fog változni a kapcsolatunk, és éppen emiatt végül mégiscsak belementem a dologba.

Nővérkém ennek persze iszonyatosan örült, majd felvetette, Alice-t is magunkkal vihetnénk. Először kissé tiltakoztam, mivel nem akartam, hogy bárki más is tudomást szerezzen a kis titkomról. A végén viszont mégis beleegyeztem, amikor Nessie azzal nyugtatgatott, hogy Alice-t nem érdeklik az okok, amik vásárlásra sarkallnak, mert őt csakis az azzal járó szórakozás izgatja.

Miután befejeztük a reggelit, szóltunk Alice-nek, aki azonnal és örömmel mondott igent, majd Seattle felé vettük utunk. Alice vezetett, míg mi Nessie-vel a hátsó ülésen foglaltunk helyet. Nővérkém egész idő alatt, míg meg nem érkeztünk a bevásárló központhoz, arról próbált meggyőzni, hogy legyek kicsit optimistább, merthogy az állítólag könnyít a dolgomon, ahogyan az is, ha hallgatok rá. Na, persze – gondoltam magamban. Egyfelől akár optimistább vagyok, akár nem, akár szép és kihívó ruhában járok, akár nem, én akkor is ugyan az a lány maradok, és ezen senki és semmi se fog tudni változtatni. Másfelől pedig tudtam, ha őrá hallgatnék, akkor még két hetem se maradna Szerelmemmel, így megköszöntem a jó tanácsot, de úgy véltem, csak bizonyos mértékben fogadom meg, bár ezt neki nem mondtam.

Nem akartam megbántani Nessie-t, hiszen ő igazából csak segíteni akart nekem – amiért egyébként hálás voltam –, de ennek meg is lett a következménye. Alice és ő órákon keresztül úgy bántak velem, mint egy Barbiebabával, akinek öltözékét fél percenként cserélgetni kell. Miután már szinte az összes fellelhető ruhát felpróbáltam a butikban, a lányok gyorsan – alig egy óra alatt – összeválogatták a megfelelő kiegészítőket számomra, míg én cipőket próbáltam. Retikülök és olyan táska, mely megy a ruhákhoz, de iskolatáskaként hordható, sálak, sapkák, kesztyűk – a hidegebb időkre, mintha két hét alatt akkora változás állhatna be az időjárásban – és a kedvencem, a napszemüvegek. Egyáltalán nem értettem, hogy azokra mi szükség, mikor az ember annak is örül Forksban, ha egy kicsit süt a nap, de nem mertem vitatkozni, csak csendben figyeltem és tűrtem.

Ez eddig rendben is volt – már amennyire –, de amikor azt befejezték, majd visszatértek hozzám, és a cipőkkel kezdtek el foglalkozni, kissé kiakadtam. Először is nem volt elég, hogy majdnem minden általam kiválasztott párt visszatettek a polcokra, de helyettük ráadásul olyanokat hoztak, melyekben még csak felállni sem tudtam, nemhogy járni. Az igazsághoz az is hozzá tartozott, hogy soha életemben nem volt még rajtam három centinél nagyobb sarkú cipő, így nekem már az öt centis is maga volt a Mount Everest. Ráadásul mivel ezek még tűsarkak is voltak, végképp betették a kaput nálam.

Miután kivertem egy kisebb fajta hisztit, hogy márpedig én azokat fel nem veszem, engedményt tettek, és lemondtak a tízen felüli méretű sarkakról, de az öt és tíz közöttiekről nem voltak hajlandók. Láttam, az eladók már így is elég furcsán néznek ránk, ezért végül megadtam magam, majd, hogy egy rossz szavam se lehessen, megengedték, hogy két pár akármilyen cipőt én választhassak magamnak.

Úgy tűnt, mindennel megvagyunk, aminek csak azért örültem, mert így végre vége volt a kínzásomnak. Mikor már éppen átnyújtottam volna a bankkártyám a kassza mögött álló hölgynek – hogy lenullázzam egyenlegem –, Nessie hirtelen mellettem termett, majd egy könnyed mozdulattal kikapta kezemből a kis színes műanyag lapocskát.

– Hé! – csattantam fel rögvest, majd egyszerre dühösen és értetlenül néztem rá. – Add vissza!

– Nem adom, ugyanis ezt én fizetem – nyújtotta a saját kártyáját a hölgy felé, aki ugyan csak értetlenül állt a dolgok előtt.

– Azt már nem! – löktem el kezét, majd perlekedni kezdtünk. Mondtam neki, hogy ezek az én ruháim, így logikus, hogy én is fizetem ki őket, de őt ez nem érdekelte, csak makacskodott, hogy márpedig ő veszi meg, és jobb, ha ebbe beletörődöm. – Márpedig ezeket én fogom kifizetni, vagy különben nem veszünk semmit – jelentettem ki határozottan, és még karjaim is összefontam mellkasom előtt, hogy demonstráljam elszántságom.

– Ahogy akarod húgocskám, de akkor én meg megyek, és máris elmondom neki – villantak meg hatalmas csokoládébarna szemei, én pedig éreztem nem viccel, hogy tényleg képes rá és most azonnal kitálal Edwardnak.

– Kérlek, Nessie, ne! – néztem rá könyörgő kutyakölyök szemekkel.

– Ez akkor azt jelenti, hogy hagysz végre fizetni?

– Azt nem mondtam – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert közbevágott.

– Tudod mit? Kössünk egy alkut! – szólt fél oldalra billentve fejét, de mikor rám villantotta tökéletes, hófehér fogsorát kissé megijedtem. – Én most megveszem ezeket, és ha mégse jönne össze a „dolog”, akkor két hét múlva megadod a ruhák árát. Nos, mit szólsz? Remélem, így megfelel – vigyorgott, mint aki teljesen biztos benne, úgyis ő nyer.

– Látom, nagyon biztos vagy magadban!

– Mi az, csak nem félsz? Hiszen te is az vagy magadban, akkor meg mi vesztenivalód van? Nem teljesen mindegy, hogy mikor fizeted ki őket? Vagy talán attól tartasz, hogy még sem kell? – bazsalygott.

– Te is jól tudod, hogy én is „azt” szeretném a legjobban! – sóhajtottam keserűen. – Rendben, legyen, ahogy akarod, fizess – adtam be végül a derekam.

– Ne aggódj, húgocskám, minden rendben lesz – kacsintott rám, majd átnyújtotta a bankkártyáját a kishölgynek, aki végre fellélegezhetett, de még előtte gyorsan lehúzta a gépben a kis műanyag lapocskát, nehogy meggondoljuk magunkat.

– Úgy legyen! – szusszantottam még mindig csüggedten, majd jó pár szatyorral együtt – melyekben az új cuccaim voltak – elindultam kifelé az üzletből.

Miután visszatértünk a Cullen házba, Nessie és Alice nyomban kezelésbe vettek. A nap további részében két helyszín játszott fontos szerepet. Az egyik nővérkém szobája volt, a másik pedig annak fürdője. Először is az új ruháimat vettük sorjában, majd miután megtanultam, mit mivel párosítva szabad csak hordanom – a kiegészítőket és lábbeliket is beleértve –, jött a neheze. Én már a boltban is mondtam nekik, hogy lehetetlent kérnek tőlem, mikor azt akarták álljak fel, lábamon egy tíz centis tűsarokkal rendelkező csizmával, de most, hogy még azt is akarták járjak benne, majdhogynem kiröhögtem őket. Szerencsére az első lépéseknél Nessie volt olyan kedves – persze csak miután akaratom ellenére kényszerített rá, hogy mégis felálljak, a biztos nyaktörésnek elnevezett csizmámban – és hagyta, hogy megfogódzkodjak benne. Mikor már úgy éreztem, megy ez nekem egyedül is, elengedtem őt és sétálgatni kezdtem. Egész jól ment, így kezdtem magam elbízni, melynek következménye egy nagy esés lett, amit drágalátos barátnőim hangos kacagással díjaztak.

Miután ezzel is megvoltunk, és már úgy-ahogy tudtam új cipellőimben járni, leültettek egy székre a fürdőben, majd megpróbáltak valami elfogadható kinézettel rendelkező emberi lényt varázsolni belőlem. Igencsak féltem, mikor egy fél – de lehet volt az több is – órával később először szembefordítottak a tükörrel, de amikor megláttam az abból visszaköszönő lányt, még a lélegzetem is elakadt. Jó pár percig csak tátott szájjal bámultam Őt, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy az a lány Én lennék.

Nem, az képtelenség! – néztem végig Rajta már vagy századjára, miközben próbáltam minden egyes porcikáját jó alaposan szemügyre venni, melyet a rövid szoknya és blúz együttese láttatni engedett. Formás, hosszú lábak, kicsit vastagabb, de mégis nőies combok, széles csípő és karcsú derék jellemezte, arról nem is beszélve, hogy melltájékban sem lehetett panasza. A ruha tényleg tökéletesen kiemelte és hangsúlyozta alakjának eme tulajdonságait. Igazán nőiesen és csinosan festett benne – állapítottam meg, majd áttértem a fejére, gondosan szemügyre véve azt is.

Az ovális arcot szegélyező hosszú gesztenyebarna haj kissé tépázott tincsei szanaszét meredeztek, miközben hullámosan omlottak vállaira. Homloka nem túl magas, éppen ideális volt, ahogyan álla is, mely se túl hegyes, se túl lapos nem volt. Bőre, mely jó pár árnyalatnyival sötétebbnek hatott a mellette álló fekete hajú lányétól, éppen megegyezett a másik oldalán szemlélődő bronzvörösével. Orra pisze, ajkai pedig teltek voltak, melyeket egy halványbarna – talán mokka színű – rúzs emelt ki. A szépen ívelt, keskeny szemöldök alatt, sötétebb barna szemhéjfesték hangsúlyozta ki hatalmas, csillogó smaragdzöld szemeit, melyekben lévő hitetlenség volt talán az, mely végül mégiscsak biztosított róla, hogy az a lány, akit magam előtt látok, tényleg én lennék.

Az új külsőm nagyon meglepett, mivel sose gondoltam volna, hogy valaha így fogok kinézni, de persze tetszett, ahogyan annak gondolata is, hogy így majd jobban felfigyel rám Edward, és tényleg igaza lesz Nessie-nek, elnyerhetem szerelmét.

A lányok nagyon élvezték ezt az egészet, főleg, hogy még látták is, tetszik a végeredmény, így miután kinézelődtem magam, folytatták. Mivel nem voltam valami járatos a sminkelésben – legtöbbször csak egy egyszerű világos tónust vittem fel a szemem fölé –, és ezt ők is látták, így különféle tanácsokkal láttak el a még megmaradt időben, melyet a mai napon náluk tölthettem. A vége felé persze már kezdett sok lenni az a rengeteg információ, melyet igyekeztek minél rövidebb idő alatt belepasszírozni abba a csöpp kis elmémbe, hogy végül még a fejem is megfájdult.

Mivel másnap iskola volt, így nem maradhattam sokáig, főleg az új szabály miatt. A lányok, még mielőtt távoztam volna, kitalálták, hogy holnap még legyek a régi Bells, majd kedden, éppen a születésnapomon váltsak és jelenjek meg úgy az iskolában, mint az új Bells, hogy még nagyobbat üssön a változás – ahogyan ők mondták. Nem vitatkoztam velük, nem lett volna értelme és talán most az egyszer nem is akartam. Miután a lányok eltüntették rólam az új Bells nyomait, megköszöntem a szíves vendéglátást a családnak – mely közben eléggé zavarban voltam a történtek miatt –, majd Nessie hazavitt.

Szerencsére az estét úgy aludtam végig, mint akit fejbe vertek egy baseballütővel, így reggel frissen és kipihenten ébredtem. A nap gyorsan eltelt, alig, hogy elkezdődött már vége is volt. Valahol sajnáltam, hiszen ez volt az utolsó napom régi Bellsként, viszont szomorúság helyett egész nap nagy izgatottság volt bennem, főleg ha arra gondoltam, hogy Edward hogyan fog rám nézni holnap, ha minden jól megy.

Bár még volt vissza majdnem tizenkét óra az új Bells megjelenéséig, és még több mint tizenhárom napom, hogy elmondjam Edwardnak, szeretem, Nessie már most árgus szemekkel figyelte minden egyes mozdulatom, de persze nekem most még eszem ágában sem volt elmondani Szerelmemnek az igazságot.

Anyámék a vacsoránál meglepő, de egyben remek ötlettel álltak elő, mégpedig, hogy rendezzünk egy születésnapi bulit, méghozzá most hétvégén. Nagyon örültem neki, azonnal sorolni is kezdtem kiket szeretnék meghívni, de legjobban az tett boldoggá, hogy apám belement, hogy fiúk is jöhessenek a partimra. Tudtam, ebben van némi hátsó szándék is, máskülönben biztosan nem ment volna bele ilyen könnyedén, de jelenleg ez mit sem számított. Hiszen azzal, hogy alaposan megfigyeli majd a fiú vendégeimet annak érdekében, hogy kiderítse, ki lehet veszélyes az ő tizenhét éves pici lányára, nagy bajt nem tud okozni, így nem féltem.

Anyámmal még az este elkészítettük a meghívókat, melyeket aztán borítékba tettünk, majd bele egyenesen az új iskolatáskámba, melyet Nessie választott, és ami tökéletesen passzolt a holnapra kiválasztott öltözékemhez. A lányok azt mondták, hogy a legjobb az lenne, ha a születésnapomon, és persze az első napján az új Bellsnek, a fekete farmert, a hosszúszárú, magas sarkú csizmával, és a velük egyszínű hosszú ujjú, kissé lezserebb pulóverrel venném fel, melynek egy elég mély dekoltázsa volt, amiből épphogy nem látszott ki a melltartóm szegélye. Először persze rögtön tiltakozni akartam. Amikor viszont belenéztem a tükörbe, melyben nem csak magamat, de nővérkém vigyorgó képét is láttam, letettem róla, persze csakis a jó cél érdekében.

A kedd reggel is hamar eljött, és bár a gyomrom az éjszaka folyamán úgy tűnt, egy hatalmas gombóccá változott – persze csakis az izgatottságtól valamint némi szorongástól –, mégis vidáman keltem fel, majd alig egy óra alatt alakultam át a régiből új Bellsé.

– Boldog születésnapot, Bells! – üvöltöttek fel szüleim, amikor beléptem a konyha ajtaján, majd boldog mosolyuk felett hirtelen a megdöbbenés jelei vették át az uralmat, melyet legjobban leesett álluk és kikerekedett szemük tükrözött.

Én csak bazsalyogtam, mely mellett persze el is pirultam, majd miután szüleim feleszméltek ámulatukból, melyet alapos szemügyre vételezés követett, elmondtam nekik kiknek köszönhető ez a hatalmas változás. Látszott rajtuk, hogy nagyon örülnek, majd ezt szóban bővebben is kifejtették. Ezt követően apám még kétszer meg is pörgetett – mint a kislányokat szokás az új fodros szoknyácskájukban –, hogy minden szögből jól láthassanak, ami még nem is lett volna baj, de új topánkámban ez elég nehezen ment.

– Kívánj valamit, majd fújd el a gyertyákat! – utasított anyám, így az asztalhoz léptem.

Azt kívánom, hogy Edward szeressen! – mondtam ki magamban gondolkozás nélkül, amit a legjobban szeretnék most az életben, majd egy mély lélegzetvétel után egy szuszra fújtam el mind a tizenhét gyertyát a tortámon. Miután gyorsan mindannyian megettünk egy-egy szeletet a túróból és csokoládéból készült édességből, elköszöntem tőlük, majd lekapva a kocsikulcsot a neki szánt akasztóról, már indultam is kifelé a házból.

Még csak épphogy kiléptem a széles tornácra, szemem rögvest a patka mellett parkoló ismerős metálszürke autó felé tévedt, majd alig egy pillanattal később már annak tulajdonosát tüntettem ki figyelmemmel, aki kocsijának nekidőlve várt rám. Lassan lépdeltem felé, és jelenleg annyira boldog voltam, amiért itt van, hogy az sem zavart, hogy szemérmetlenül végigmustrált aranybarna szemeivel.

Alig pár lépésnyire álltam meg végül előtte, majd alsó ajkamat beharapva figyeltem és vártam szóbeli reakcióját is, miközben a remény parazsa már nem csak izzott, hanem egyenesen lángolt bennem attól, ahogyan rám nézett.

– Bells? – kérdezte hitetlenül, mint aki tényleg nem hisz a szemének.

– Igen, én lennék – kuncogtam zavaromban. – Hogy kerülsz ide? – próbáltam megtudakolni tőle, mire aprót rázott a fején, mintha ki akarná tisztítani. Azt hittem, menten elalélok, amiért sikerült ilyen hatással lennem rá.

– Érted jöttem. Először is azért, hogy nagyon sok boldog születésnapot kívánjak neked és elvigyelek az iskolába, hiszen ezen a napon még sem mehetsz egyedül, nemde? – kért megerősítést, miközben ajkát arra az édes félmosolyra húzta, melytől a szívem most is kihagyott egy ütemnyit.

– És másodszor? – puhatolóztam bátortalanul.

– Másodszor pedig… nos, ez a nap különleges, éppen ezért szeretnék adni neked valami rendkívülit… valamit, aminek reményeim szerint nagyon fogsz örülni. – Fordult vissza mondata végén a kocsijához, majd annak leeresztett ablakán keresztül kivett valamit belőle.

Valamit, aminek nagyon fogok örülni? – gondolkodtam, de semmi sem jutott az eszembe, mindeközben a hasamban keletkezett izgatottság minden egyes pillanattal csak nőtt és nőtt.

– Nessie azt mondta – kezdett bele, de már nem tudtam szavaira figyelni, mert ahogyan visszafelé fordult hozzám, a kezében megcsillanó dobozka láttán, azonnal bevillant elmémbe egy aprócska kerek tárgy, melytől a már beszívott levegő hirtelen a tüdőmben rekedt.