Pillanatképek (7.-11. fejezethez) - 2. rész

Ifj. Edward szemszög

Veszélyes játék

8. kép: – még mindig a kórházban…

Úgy zuhantam vissza a bőrfotelba, mint valami rongybaba. Bár teljes képtelenség volt, mégis úgy éreztem, minden erő kiment a lábamból. Annyira akartam, hogy nagyapámnak legyen igaza, hogy az én jövőm Bells mellett merőben másabb legyen, mint szüleimé, de féltem, és nem csak ettől. Tartottam tőle, hogy örökléten és szerelmen kívül nem lennék képes megadni azt, amire Bells vágyik. Megadni neki legalább az egyik gyermeket.

Noha jómagam még a szerelemre se akartam eddig gondolni, nemhogy a családalapításra és a vele járó felelősségre, melyet egy gyermek jelent, most mégis egy csapásra megváltozott minden nézetem. Szerettem Bellst, egész valómból, még ha szörnyem vérén – és talán a teste nyújthatta gyönyörökön – kívül nem is vágyott másra. Tudtam, bármit megtennék és megadnék Szerelmemnek, csak, hogy boldognak lássam, ahogyan azzal is tisztában voltam – családom női tagjai révén –, hogy egy gyermek mennyire fontos egy nő számára. Hogy mennyi szeretet és boldogságot hozhat még a mi életünkbe is, még a sok probléma ellenére is. Egy gyermek. Bells és az én gyermekem.

– Edward, jól vagy? – szakított ki elmélkedésemből nagyapám nyugtalan hangja.

– Jól, ne aggódj, csak egy kicsit elkalandoztam.

– Edward, ha az a legnagyobb problémád, hogy nem vagy benne biztos, meg tudnád-e adni Bellsnek a közös gyermeket, akkor azt egy egyszerű vizsgálattal megmondhatom neked – kezdett vigasztalásomba nyugodt hangon, miközben kezeit vállaimra tette.

– Mármint olyan vizsgálatra gondolsz? – néztem fel rá hitetlenkedve, hogy tényleg komolyan gondolta-e, amit mondott.

– Fiam, ez egy rutin és egyszerű vizsgálat. Természetesen, mivel ilyenkor a minta összetételét is vizsgálják, így ezt a labor helyett jómagamnak kéne elvégeznem, de megoldható, ha ez téged megnyugtatna – ecsetelte.

– Nem, felejtsük el! Ez hülyeség és felesleges! – ugrottam fel a székből idegesen, majd ismét mászkálni kezdtem.

– De mégis miért?

– Mert akár lehet gyerekem, akár nem, nekem és Bellsnek soha nem lehet közös! Nem fogom kockáztatni az életét, se a szüléssel, se az addig vezető út rejtett veszélyeivel! – jelentettem ki határozottan, eme döntésem megingathatatlanságát bizonyítandón.

– Rendben, fiam, ahogy jónak látod, de ne feledd, csak egy szavadba kerül és…

– Köszönöm, nagyapa, de nem lesz rá szükség – ráztam aprót fejemen.

– Edward, bármennyire is nem akarom, de meg kell, hogy kérdezzem, el akarsz-e költözni? – tudakolta hangjából jól kicsengő aggodalommal. Tudtam, mire gondol, hogy attól tart, nem bírom ezt a nyomást és megint egyik napról a másikra itt akarom hagyni jelenlegi otthonom, akárcsak egykoron a Carolynnel történtek után.

– Nem kell aggódnod, nagypapa, nem szándékozom meghozni ezt a lépést, hacsak az nem feltétlen szükséges. Ahhoz túl önző vagyok, hogy lemondjak Bells közelségéről, még úgy is, hogy tudom, nagy veszélyben van mellettem. Egyszerűen képtelen lennék elhagyni őt, legalábbis most még nem – sóhajtottam fájdalmasan, ahogy elmémen átsuhant a gondolat, miszerint egyszer úgyis el kell válnom Bellstől. – Szánalmas vagyok, igaz? – néztem rá meggyötörten az ajtóban állva.

– Nem vagy az, fiam, csupáncsak szerelmes! – mosolyodott el halványan. – Kérlek, Edward, gyere és csináljuk meg azt a vizsgálatot, már csak a saját magunk megnyugtatása végett – kérlelt, mire megint rá akartam vágni, hogy nem, mert felesleges, de végül egy megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem tettem.

Csak álltam ott az ajtóban, szemközt nagyapámmal, aki csak segíteni akart nekem. Akinek a legfontosabb az én boldogságom volt – velem ellentétben, akinek Bellsé –, miközben csak arra tudtam gondolni, most nagy szükségem lenne az apámra, méghozzá jobban, mint eddig bármikor.

9. kép: – még aznap éjjel…

Már elég későre járt, és minthogy unatkoztam, bekapcsoltam az íróasztal fölötti falrészre szerelt televíziót, melyet egész halkra vettem, hogy még csak véletlen se zavarja Szerelmem, aki egy szinttel lejjebb aludt nővéremmel.

A házban nem sokan tartózkodtunk, mivel szüleim még az este átmentek a kisházba. Anyám azt állította, azért, hogy egy kicsit kettesbe lehessenek, de persze tudtam, az igazság az, hogy apám nem szívesen van egy fedél alatt életem nőével. Ahogyan Rosalie sem, aki Emmettel együtt pedig még délben elment vadászni, amiről szintén tudtam, kifogás. De egyikük sem érdekelt!

A későesti adások mind unalmasak voltak, így ide-oda váltogattam a csatornák közt, miközben fél füllel a nagyszüleim beszélgetésére figyeltem. Nagyapa, mint oly’ sokszor, ma is hazahozta pár betege korlapját – melyeket ilyenkor szinte egész este tanulmányozott –, míg nagymama éppen recepteket keresgetett a neten. Nem csak nagypapa, de én is éreztem rajta, hogy örül, amiért Bellsnek ízlett minden, amit készített.

Bells! – sóhajtottam, és már éppen hegyeztem is volna fülem, hogy meghallhassam halk szuszogását és dallamos szívdobogását – amiket olyan élvezettel hallgattam azokon az alkalmakon, melyeket náluk, szobájában töltöttem –, de végül figyelmem Alice csacsogása terelte el. Jasperrel, éppen ezekben a percekben érkezeztek vissza kis esti sétájukról, majd minthogy nénikém éppen azt ecsetelte élete párjának, mi mindent csináltak ma hármasban a lányokkal, és, hogy ezt Bells mennyire élvezte, így hát figyelmem inkább neki szenteltem. Mondhatni, kihallgattam őket – ami persze tudtam, nem szép dolog –, de csakis azért tettem, hogy megtudhassam, milyen napja volt Kedvesemnek.

Miután alig néhány percnyi, egészen elmélyült hallgatózást követően, végre eljutott tudatomig az apró lábak egyenletes dobogásának hangja, hirtelen – és persze későn – eszméltem már csak fel rá, hogy a kihallgatott beszélgetésben említett személy, a folyosón haladva közelít szobám felé.

– Bells? – meredtem rá döbbenten, miután egy halk kopogást követően bátortalanul beljebb lépett szobám nyitott ajtaján.

– Nem zavarok? – kérdezte halvány pírral orcáin, míg én lekapcsolva a televíziót, ülő helyzetbe tornásztam magam az ágyon. Merész, méghozzá még milyen! – gondoltam. Hiszen bár igaz, nem tudta, mi vagyok valójában, de mindezt leszámítva, akkor is merész tett volt részéről, éjnek éjjelén bekéredzkedni egy mondhatni majdhogynem vadidegen fiú hálójába, még ha úgy is hiszi, barátok vagyunk.

– Nem, gyere csak – invitáltam beljebb, mire rögvest még beljebb jött, majd az ajtót visszahajtotta résnyire nyitott állapotába. – Nem tudsz aludni? – kérdeztem, majd nyomban le is korholtam magam bugyuta kérdésem miatt, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem tud aludni.

– Ahogyan te sem, mint látom. – Megmosolyogtatott felelete. – Megengeded? – mutatott az ágyra, amire apró biccentettem, így helyet foglalt annak szélén.

Láttam rajta, beszélgetni szeretne, így felé fordultam, mire ő is ugyan így tett, de ahogy felhúzta bal térdét, a vékony, fekete selyem köntös lejjebbcsúszott lábáról, nagyobb felületet felfedve ezzel előttem gyönyörű szép testéből. Szárazon nyeltem egyet a látványtól, ahogy a női comb – melyen volt mit fogni – kezdete is elővillant rejtekéből. Éreztem, ezt még szörnyem is élvezi odabent, vasketrecem börtönében, ahova ismét száműztem. De persze nem csak ő tombolt bennem jelenleg. A féri, aki nőként szerette és kívánta ezt az égi tüneményt, most mindennél jobban éhezett a kéjre. Olyan egyszerű lett volna rávetnem magam, de persze nem azért, hogy megöljem. Meg akartam kapni, a magamévá tenni. Azt akartam, hogy csakis az enyém legyen, mert ha arra gondoltam, egy másik férfi akárcsak egy ujjal is hozzá érhet, menten elfogott a gyilkolási vágy. Bells volt szívem birtoklója, ő hozzám tartozott! – jelentettem ki kemény határozottsággal magamban. Ellenben miután elmémet megrohamozták a szörnyűbbnél is szörnyűbb képek, melyeken Bells szenvedett, gyorsan emlékeztettem magam ígéretemre, miszerint nem hagyom, hogy bárki bántsa őt, persze beleértve önmagamat is.

– Milyen napod volt? – kérdeztem egy fájdalmas, mély sóhajt követően.

– Remek, igazán jól éreztem magam a lányokkal. – Örvendeztetett meg a jó hírrel, ami igazolta Alice állításait. – És te, hol voltál egész nap? – kíváncsiskodott félénken, majd rózsaszín puha kis nyelvével finoman benedvesítette alsó ajkát, melyet én égő torokkal figyeltem. Annyira bizarrok, de egyben oly’ élvezetesek is voltak csapongó gondolataim. Tudtam, csak egyetlen szavába kerülne, és én máris kiscicaként dorombolnék ölében, némi simogatásért és szeretetért cserébe.

– Üh… Csak el kellett intéznem… valamit – válaszoltam nem túl hitelesen, majd, hogy eltereljem a figyelmet magamról, gyorsan megkérdeztem, miért nem tud aludni. Persze ez ismét ostoba kérdés volt, melyre csupán csak egy nem tudom volt felelete. Ezt követően viszont elmesélte, hogyan is vezetett útja szobámig. – Nem vagy te egy kicsit túl kíváncsi? – kérdeztem végül bazsalyogva.

– Ha zavarok, el is mehetek – jött a durcás felelet, majd már állt is volna fel, hogy aztán itt hagyhasson. Ezt persze nem engedhettem meg – hiszen még csak most jött, alig pár percet tölthettem vele, mely számomra cseppet sem volt elég –, így mozdulata közben megragadtam bal karját, majd visszahúztam az ágyra. Annak ellenére, hogy figyeltem, mégis kicsit nagyobb erővel rántottam őt vissza, mint kellett volna. Nem akartam, hogy baja essen, még ha tudtam, puhára is esne, így reflexszerűen hajoltam közelebb hozzá, hogy elkapjam. Persze ő sem volt tétlen, másik kezét hátranyújtva tompította az esést, melyet követően váratlanul felém fordította fejét. Már így is túl közel voltam hozzá, de eme cselekedetének hatására arcunk is olyan távolságba került, hogy jelenleg akár egyetlen aprócska milliméter is elég lett volna ahhoz, hogy ajkát most én nyelvem nedvesítse be.

Éreztem üde leheletét, ahogyan az, finoman elnyílt ajkai közt felém áramlik megborzongatva, miközben csillogó smaragd szemeiből igyekeztem kiolvasni, ő is akarja-e ezt a csókot. Csak néztem Szerelmem, türelmes türelmetlenséggel várva engedélyére, hogy számat övéhez érinthessem, mígnem oly’ váratlanul húzódott el tőlem, hogy azt még számomra is nehéz volt felfogni.

Szóval nem akarja. Nem akarja, hogy megcsókoljam – árasztotta el egész lényemet eme gondolatokozta szomorúság, mely mellkasomat olyasfajta fájdalommal nyomta, mint több tonnányi kőrengeteg másét. Nem értettem, hiszen mindenki azt állította, szeret engem, még apám is, kinek szavában nem kételkedhettem és nem is kételkedtem, hiszen ő hallotta Bells gondolatait, nekem pedig sosem hazudna. Csak arra tudtam gondolni, hogy megérezte a veszélyt, melyet rá nézve jelentek, és aminek – bármennyire is fájt – örülnöm kellett. Örülnöm, hiszen legalább az ösztönei egy része megvédik tőlem, ha szükséges.

Nem, Edward, ezt így nem folytathatod! Ha biztonságban akarod Őt tudni, méghozzá úgy, hogy közben a közelében maradsz – ezzel állandó fenyegetettséget jelentve rá –, akkor meg kell tanulnod fegyelmezned magad. Szereted Őt, nem kockáztathatod az életét holmi gyengeséggel! Ha ezt megteszed, ha gyenge leszel néhány percnyi élvezet reményében, szörnyeteged akármikor könnyűszerrel kiszabadulhat börtönéből, és felszínre törve elpusztíthatja ama teremtést, ki neked immáron az öröklétig tartandó életednél is fontosabb – emlékeztetett egy belső hang arra, miért is nem szabad engednem a kísértésnek. Noha igaz, rettenetesen vágytam Bellsre – a testére, a csókjára, az ölelésére és simogatására –, mégis erőt kellett vennem magamon, hogy mind szörnyemet, mind a vágyaimat képes legyek kontrollálni mindkettőnk létének érdekében. Hiszen oly’ nyilvánvalóvá vált mostanra, hogyha neki bármi baja is esik, abba én is belepusztulok.

Önuralom! – csak ezt ismételgettem percekig, míg úgy nem éreztem, sikerült – józan eszemmel karöltve – ténylegesen uralmam alá vonni szörnyem és férfiúi vágyaim. Ezután lassan és óvatosan Bells felé fordultam, kinek szívverése még mindig szapora volt, és aki azóta sem mert rám nézni.

– Maradj! – kérleltem határozottan, mely tudatosság féltem, inkább már paranccsá teszi egyszerű, könyörgő kérésem, de miután beleegyezően bólintott, megkönnyebbültem.

Miután mindketten elhelyezkedtünk az ágyon – persze tisztes távolságra egymástól –, beszélgetésbe elegyedtünk. Jóllehet egy ideig mindketten zavarban voltunk, de pár felvetett téma után mindkettőn nyelve megeredt. Örültem, hogy nem fél tőlem és itt maradt velem, ahogyan annak is, képes így megnyílni előttem. Ez jól esett, ugyanakkor tartottam tőle, túlságosan is megbízik bennem, ez pedig csak még inkább azt az elhatározásomat erősített meg, hogy mostantól kezdve még keményebb önfegyelmet kell gyakorolnom.

Mindenféle téma szóba jött, vidám és szomorú is, mint például a nagyszüleink halála. Noha nekem figyelnem kellett rá, mit árulhatok el neki, azt követően, hogy elmesélte pár éve elhunyt az anyai nagymamája és mostohanagypapája – mivel az igazi még édesanyja, Gill, gyermekkorában halt meg –, én is elmondtam neki, hogy elvesztettem anyám részéről a nagyszüleimet. Persze Szerelmemnek még ily’ kései órán is vágott az esze, és rögvest rákérdezett az apai nagyszüleimre. Minthogy nem igazán tudtam, mit is mondhatnék anélkül, hogy túlságosan bele kelljen bonyolódnom az álcsaládfámba, megemlítettem neki, hogy ez a téma mennyire fájdalmas a számomra, mire ő bocsánatot kérve rögvest más vizekre terelte a beszélgetést. Bár nem volt szép dolog, tisztában voltam vele, mégis jobb így, már csak avégett is, mert nem akartam még többet hazudni neki.

Miután már egy jó két órája csak társalogtunk és meséltünk az életünkről, láttam, Bells végre kezd elfáradni, melynek jelét adva lejjebb csúszott az ágyon, hogy fejét a párnára téve hallgathassa tovább az iskolás éveimről szóló beszámolót. Igaz, mikor láttam, már alig bírja nyitva tartani szemeit, meg akartam kérdezni, ne hagyjuk-e abba, de minthogy önzőségem még mindig nagyobb volt, végül mégsem tettem. Én is lejjebb csúsztam némiképp – már csak a látszat miatt is, én is fáradok –, így folytatva tovább arról a közel hatvannégy évről regémet – természetesen úgy beállítva, mintha az csak alig egy évtized lett volna –, melyet iskolában töltöttem.

Csak mondtam és mondtam, mindvégig figyelve Szerelmem még fáradtan is kíváncsi arcát, majd mikor beszámolómban elértem odáig, hogy ideköltöztünk Forksba, Bells szemei megadva magukat a késztetésnek lecsukódtak. Noha, értelme már nem volt, a mondatot még befejeztem, melyet egy némi reménnyel vegyített, fájdalmas sóhaj követett.

Olyan meseszép volt Kedvesem, akár csak egy angyal, és bár tudtam, sosem lehet az én angyalom, mégis ezt kívántam. Aztán kezem önkéntelenül is kinyúlt felé, mely cselekedetemet bármennyire is igyekeztem megfegyelmezni, nem sikerült. Most még túl gyenge volt önfegyelmem, így végül óvatosan megérintve arcát, finoman végigfutattam ujjaimat annak vonalán, egészen álláig. Hideg kezemtől akárcsak szobájában, némiképp megborzongott, de ahelyett, hogy most is felébredt volna – ami lehet, jobb lett volna, hogy aztán visszamehessen nővérem szobájába, még ha nekem megint csak önzőmód, nem volt szándékomban –, csak édesen aprót szusszantott.

Jóllehet, először örültem neki, hogy nem kelt fel érintésemre, de miután jobban belegondoltam a dolgok következményeibe, úgy döntöttem – bár némiképp még mindig kelletlenül –, hogy én magam viszem őt vissza. Az elhatározás már megvolt, már csak arra vártam, Bells mélyebb álomba szenderedjen, hogy biztonságosan és persze lebukás nélkül vihessem őt vissza. Azonban alig egy perccel később, és egy sikertelen próbálkozást követően – minek alkalmával megpróbálta kinyitni szemét –, váratlanul közelebb csúszott, melytől én persze rögvest kővé dermedtem.

Bells! – fojtottam vissza lélegzetem, miként a finom, meleg női test enyémhez simult, majd szinte már lángolni kezdett hideg bőröm minden négyzetmétere, ahogy fejét és jobb kezét is mellkasomra helyezve, befészkelte magát karomba. Holott jól tudtam, nem lehet baj, ha ő – ennyire – a közvetlen közelemben van, mégis egy jó percet követően is csak félve mertem levegőt venni.

– Aludj csak, Kedvesem, addig én őrzöm álmodat! – zártam finoman teste köré jobb karom, miután éreztem, izmai elernyedtek, légzése pedig egyenletesen lassúvá vált, jelezvén, átlépte az álmok birodalmának kapuját. Olyan törékeny volt, annyira emberi, én pedig úgy szerettem őt, ahogyan azt ezelőtt legmerészebb ábrándomban sem képzeltem volna.

Önuralom, Edward, önuralom! – emlékeztettem magam, ahogy tekintetem Szerelmem boldog mosolyt sugárzó arcáról lejjebb siklott, megállapodva végül mellkasán, mely előtt a vékony kis köntös félrecsúszva szétnyílt. Szárazon nyeltem, ahogy figyeltem a kerekded halmok emelkedését és süllyedését, miként Kedvesem egyenletesen lélegzett. Noha torkomat most nem égette szomjúságom, kínokat okozva ezzel, mégis szenvedtem, mégpedig a testem egy pontjára koncentrálódó sajgó lüktetéstől. Úgy véltem, ez a sors és az élet karöltve kitervelt kegyetlen játéka ellenem, hiszen bár utamba vezérelték Bellst, mégsem adják könnyen nekem. Mert hisz, ha éppen nem a vére okozta kínzó szomjú vágyammal kell megküzdenem, akkor a teste édes csábításával, melyek közül, ha csak egynek is engedek, ha önző vagy gyenge leszek, örökre elvesztem őt.

Örökre! – visszhangzott fejemben eme szó, elmélkedésre késztetve. Hiszen mégis mit nevezhetünk öröknek a mi esetünkben? Azt a csekélyke két évet, mely még vissza van a középiskolából, vagy azt a négyet, amit jó esetben még itt töltünk Forksban? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten, mialatt ügyelve, fel ne ébresszem Kedvesem, gondosan betakartam. Olyan könnyű lett volna megoldani minden problémám. Hiszen csak egy aprócska harapás szükségeltett hozzá, hogy az idők végtelenségéig boldogan élhessek vele, de nem tehettem. Bells nem csak, hogy nem ezt a sorsot érdemelte, de biztosan nem is ezt szeretné, ha lehetősége nyílna választani.

Mindeközben hallottam családom aggodalommal átitatott szavait, melyeket egymásnak intéztek, és amik azt taglalták, helyesen teszik-e, ha hagyják, hogy Bells mellettem töltse az éjszakát. Sejtettem, mit érezhetnek, hiszen én is féltettem Szerelmem, azonban még ha józan eszem igazat is adott nekik – hiszen nem csak, hogy nem helyes, de nem is illendő, amit teszek –, mégsem voltam képes vágyaim ellen cselekedni. Még túl gyenge volt önfegyelmem, és túlontúl szerelmes a bennem lakozó férfi, mégis úgy véltem – mindezek dacára –, nem lehet baj ebből a rövidke kis éjszakából, melyet Bells egy szerelmes szörnyeteg, oltalmazó karjaiban tölt el.

Akkor este minden olyan könnyű volt, de egyben nehéz is! Könnyű volt ott feküdni mellette, a karomban tartani és magamhoz ölelni törékeny kis testét, mégis, a jövőről szóló csapongó gondolataim, és jelenleg érzett vágyaim miatt, mindez mégis oly’ nehéz volt. Csak három dolognak tudtam örülni, persze azon kívül, hogy Szerelmem itt volt velem. Az egyik, hogy szüleimnek és nővéremnek – aki szintén az álmok világában járt jelenleg – eme mostani önsanyargató tettem, mely belső vívódással párosult, nem kell átélniük, és ezáltal még többet szenvedniük. A második, aminek különösképp örültem, hogy szörnyem még mindig a neki szánt ketrec vasrácsai mögé, bezárva lakozott bennem. Az utolsó pedig az a segítő ajándék volt, mely nem csak mostani helyzetem könnyítette meg – méghozzá nem csekély részben –, de eddig mindannyiszor segített Bells közelében lennem, ha arra már tényleg nagy szükségem volt.

Egy segítség… egy képesség… Bells képessége!

Tudtam, elég hihetetlenül hangzik, hogy ő is rendelkezzen képességgel, mint a mi fajtánkból oly néhányan, de mégis úgy véltem, ez az egyetlen logikus magyarázat. Hiszen jól belegondolva mivel mással lehetett volna magyarázni azt, hogy a vére – mely épp úgy énekel nekem, mint anyámé egykor apámnak, és aminek közelében lennem gyötrelmes kínokkal jár –, ha csak megérintem őt, már egyáltalán nem csábít. Hogy amint fizikai kontaktusba kerülök vele, az addig torkomat égető illat, egy könnyed, egyszerű semmivé válik nyomban.

Azonban ezzel még korántsem volt vége, hiszen ekkor nemcsak, hogy a Kedvesem ereiben csordogáló éltető nedű aromáját nem éreztem már hívogatónak, de másét sem. Ilyenkor egyszerűen megszűnt minden kísértés, melyet a vér okozott számomra, és ez most sem volt másként.

Bells itt feküdt mellettem, kiszolgáltatottan, védtelenül egy szörnyetegnek, ami voltam. Akármikor belévájhattam volna éles fogaimat, melyek, mint kés a vajon, olyan könnyedén hatoltak volna át bőrén, hogy aztán az alatta pulzáló artériából az utolsó cseppig kiszívja az őt éltető forró nedűt, de mégsem tettem. Még csak szándékomban sem állt őt bántani, és nem csak azért, mert mindennél jobban szerettem, hanem mert szörnyem békés nyugalomban volt odabent testemben.

Jelenleg egyáltalán nem éreztem vérének kísértését, csak bőrének észveszejtő illatát, melynek pólusai kókusz és vanília elegyének aromáját árasztották magukból – talán testápolójának köszönhetően –, míg selymes hajának eper illata volt. Most, hogy nem kellett félnem, bátran lélegeztem, magamba szívva lényének összes létező eszenciáját.

Élveztem Bells közelségét, úgymint még soha senkiét, de mikor mocorogni kezdett, karja pedig – ami eddig mellkasomon nyugodott – lejjebb csúszott, az agyamat addig borító rózsaszín köd hirtelen oszlott el.

– Hé-hé, Édes, ne csússz lejjebb! – intéztem eme szavakat Szerelmemhez, majd amint rájöttem, ezt rajta kívül mindenki más hallja, fájdalmasan felszusszantottam.

Egész testemet elárasztotta a bizsergés, mely az imént még görcsösen megfeszült, ahogy Bells könyöke vészesen közel került testem legérzékenyebb pontjához, mely sajgón lüktetett szakadatlanul, mióta csak ő mellém telepedett. Szerencsémre még épp időbe eszméltem és kaptam el karját, melyet könyökénél fogva most visszaemeltem mellkasomra, ahol önuralmam határait nem feszegethette tovább.

– Aludj, Szerelmem, nem foglak bántani! – suttogtam selymes hajába, majd egy csókot leheltem belé.

10. kép: – pár órával később…

– Edward Soul Masen Cullen! – hallottam meg hirtelenjében nővérem dallamos, de mégis dühös hangját. – Az, hogy jelenleg nincsenek itthon a szüleink, még nem jogosít fel rá, hogy ártatlan lányokat cipelj az ágyadba! Ezt mégis, hogy képzelted? Nem szégyelled magad? – vont kérdőre haragosan. – Most azonnal húzd ide a nemesebbik feled, ha csak nem akarod, hogy én menjek oda és Bells előtt tárgyaljuk ezt meg! – fenyegetőzött.

Tudtam, komolyan gondolja, ahogyan azt is, ha nem engedelmeskedek, akkor képes rá, hogy feljöjjön és kitálaljon mindent Bellsnek. Persze ő még csak sejtette az érzéseim, hiszen nem ismertem be neki, tényleg szeretem Bellst, mikor arra rájöttem, de tartottam tőle, eme gyanúi is épp elegek lennének ahhoz, hogy Kedvesem reménykedni kezdjen. Nem akartam, hogy így legyen, hogy fájjon neki az, hogy miután megtudja az igazságot, rá kelljen jönnie, nem szerethetjük egymást. Ahogyan persze azt sem szerettem volna, hogy a hazugságtól női önbecsülése romokba dőljön, amiért azt hiszi, nekem nem tetszik és nem kéne úgy, mint nő. Azonban, ha már választanom kellett, akkor a kisebbik rosszat választottam, azaz a hazugságot.

– Mi bajod? – termettem egy szempillantás alatt nővérem szobájában, miután ügyelve, fel ne ébresszem Szerelmem, kiszabadítottam magam finom öleléséből.

– Hogy mi bajom? Ezt most komolyan kérded? – kérdezett vissza hisztérikusan. – Hát persze, mégis mi bajom lehetne, ha a legjobb barátnőm, aki történetesen egy ember, nincs mellettem, mikor reggel felkelek. Igazad van, nem is tudom, minek aggódóm, mikor hallhattam saját fülemmel, hogy az öcsém szobájában alszik, aki persze történetesen mérhetetlen nagy szomjat érez a vére iránt – adta elő ironikusan, amitől persze nem kicsit pöccentem be.

– Engedd meg, hogy felvilágosítsalak, drága nővérem! – kezdtem bele türtőztetve magam, hogy le ne üvöltsem nyakáról azt az okoskodó fejecskéjét. – Először is tudd meg, hogy Bells volt az, aki az ágyamba mászott, méghozzá önszántából, és maradt velem egész éjjel. Egyébként pedig nem tudom mire fel ez a színjáték, mikor tudtommal éppen te vagy az, aki mindenáron össze akar minket boronálni – néztem rá haragosan.

– Ne forgasd ki a szavaim – motyogta maga elé hirtelen támadt szomorúsággal, majd csüggedten visszahuppant ágyára. – Én csak féltem őt.

– Ahogy én is! – sóhajtottam fájdalmasan, majd igyekeztem erőt venni magamon, hogy elmondhassam végre a már egy ideje kikívánkozó igazságot, még ha azzal nagyobb fájdalmat is okozok neki. – Nessie én… én… – kezdtem makogva – én szeretem Bellst! Szerelmes vagyok belé! – adtam ki végül magamból az eddig mellkasomat feszítő titkot.

– Hogyan? Ez… ez most komoly? – hitetlenkedett kissé zihálva.

– Igen, Nessie, az! – feleltem nemes egyszerűséggel.

– De… de hiszen ez remek hír! Jaj, öcsikém, úgy örülök! – ugrott a nyakamba hirtelen. – Olyan boldog vagyok, és meglásd, ti is azok lesztek! – nyomott egy csókot arcomra, majd eleresztve folytatta, még mielőtt megszólalhattam volna. – És mikor mondod el neki, vagy már elmondtad? Ha még nem, akkor enged meg, kérlek, hogy én is ott legyek. Úgy szeretném látni Bells arcát, mikor megtudja, hogy te is szereted. Jaj én úgy… – Ömlengett volna tovább majd’ kicsattanva a boldogságtól, melyet persze nem engedhettem, így gyorsan szavába vágtam.

– Hagyd abba, Nessie! Bells ezt sose tudhatja meg, megértetted? Soha! – jelentettem ki határozottam, bármennyire is fájt.

– Tessék? – csattant élesen hangja. – De hiszen azt mondtad…

– Azt, hogy szeretem, és nem azt, hogy ezt el is mondom neki. Nessie, kérlek, érts meg! Szeretem őt, és éppen ezért nem szeretnék fájdalmat okozni neki. Nem akarom, hogy szenvedjen mellettem, hogy minden pillanatban veszélyben legyen az élete, hiszen te is tudod, mennyire kívánom a vérét.

– Ez csak kifogás a gyávaságodra! – üvöltötte arcomba. – És akkor az éjjel mégis mi volt? Halljam! Azt, hogy bírtad ki?

– Nehezen, Nessie, nehezen! Ráadásul sok minden van, amit még nem tudsz.

– Akkor mondd el! Kérlek, Edward, jogom van tudni, hiszen az én legjobb barátnőmről és fogadott húgomról van szó – kérlelt.

– Nessie… – próbáltam nemet mondani, de a rám szegeződő hatalmas csokoládébarna szemeknek egyszerűen képtelen voltam, így végül beadtam a derekam. – Bellsnek van egy képessége! – Kijelentésemmel nagy megdöbbenést okoztam nővéremnek, és valószínűleg mindenki másnak is, aki még a házban tartózkodott. – Pontosan én se tudom, miféle, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezzel az adottságával képes elérni nálam, hogy ne kívánjam a vérét, így védve magát tőlem, és segítvén nekem, hogy ne bánthassam – magyaráztam a tényeket.

– Na jó, de… de rád nem hatnak a képességek – értetlenkedett összezavarodva. Tudtam, mire gondol, hiszen először bennem is felvetődött ez, míg rá nem jöttem a magyarázatra.

– Bellsnek fizikai képessége van – árultam el a megoldást, melynek megértése jeléül halkan felnyögött. – Ezért hathatott rám, hiszen mint azt tudjuk az én pajzsom anyánkéval ellentétben sebezhető. Ahogyan Kate és a te képességeddel szemben is védtelen vagyok, úgy az övével is. Ez az adottság az, mely nem csak most este, de már többször is megvédte őt szörnyemtől. – Ajkam fájdalmasan húztam fintorra, jeléül az undornak, melyet saját magam iránt éreztem. Gyűlöltem magam, amiért a szeretet nő, csak azért lehet még életben, mert volt egy olyan képessége, mely rám is hatott, és nem pedig az önfegyelmemnek köszönhetően.

– De hiszen ez jó hír, Edy! Hiszen ez azt jelenti, hogy a vére okozta csábítás nem lehet akadálya annak, hogy együtt legyetek – próbált meggyőzni arcán félénk mosollyal.

– Nem, Ness, ez csak annyit tesz, hogyha végképp nem bírnék uralkodni magamon, akkor is van még esély arra, hogy Bells életben maradjon. Viszont nekem ez nem elég! Hiszen túl nagy a kockázata ennek az esélynek, így hát meg kell próbálom az adottságát figyelmen kívül hagyva megvédenem magamtól.

– De, Edy – kezdett volna bele, valószínűleg meggyőzésembe, de leintettem.

– Kérlek, érts meg. Nem akarom, és nem is tehetem meg, hogy elsősorban a képességére támaszkodva legyek mellette, mert különben hamar elbíznám magam. Nem gondolhatom azt, hogy ez majd mindig segíteni fog megvédenem magamtól, mert mi lesz, ha egyszer cserbenhagyja, ha cserben hagy mindkettőnket, akkor mi fogja megóvni őt szörnyetegemtől és a vele járó biztos haláltól? – tettem fel a kérdést nagyon drámaian, de csak annak érdekében, hogy végre megértse a lényeget.

– Kérlek, ne mondj ilyeneket! – rázta hevesen tiltakozva fejét.

– Sajnálom, Nessie, de neked is jobb, ha tisztán látod a dolgokat – töröltem le könnyeit szépséges arcáról. Nem akartam az előbb mondottakra gondolni, arra, hogy Bellsnek bármi baja eshet, méghozzá éppen miattam.

– De ugye nem fogod őt elhagyni, ugye nem? – nézett fel rám reménytől és könnyektől csillogó szemekkel.

– De, Nessie elfogom, egyszer biztosan elhagyom, de most még képtelen vagyok megtenni. Noha jól tudom, már most el kéne engednem őt, hogy ne okozhassak neki a későbbiekben még nagyobb fájdalmat, de mivel ez ellen minden porcikám hevesen tiltakozik, így most még nem teszem meg – számoltam be tervemről.

– És ezt az egészet mégis hogyan akarod eltitkolni apáék elől?

– Sehogy, hiszen jobb, ha ők is tudják az igazat, még ha apa ki is lesz rám akadva. Teszem hozzá jogosan – vágtam fancsali képet.

– Ugyan már, öcsikém, hiszen azt nem mi választjuk meg, hogy kibe legyünk szerelmesek. Az érzés magától jön, és mint láthatod, ez ellen, még te sem tudtál tenni semmit – vigyorgott pimaszul. – Kérlek, testvérkém, könyörgöm neked, ígérd meg, hogy legalább megpróbálod elfogadni a helyzetet és megtenni minden tőled telhetőt azért, hogy egyszer együtt lehessetek és nyíltan viszonozhassátok egymás érzéseit – kért esdeklőn.

– Nem, Nessie, ezt nem ígérhetem meg! Bár nagyon szeretnék vele maradni, mindent megadni neki és boldoggá tenni, mégsem tehetem – sóhajtottam fel fájdalmasan. – Nem tehetem, és kérlek, ne is erősködj, mert úgysem fogom megígérni! – mondtam határozottan.

– Ha neked lesz igazad, bármit kérhetsz tőlem, megteszem. – ismételte el tökéletes vámpírmemóriájának köszönhetően szóról-szóra egykor tett felelőtlen kijelentésemet. – Ha ismerősnek találod az elhangzottakat, az nem véletlen, ugyanis ezeket a szavakat te mondtad nem is oly régen nekem, ahogyan azt is, hogy te mindig megtartod a szavad.

– Meg is, de… – kezdtem volna, de most ő vágott közbe.

– Semmi de, Edward! Megígérted, és minthogy megnyertem a fogadást, hiszen beismerted szereted Bellst, hát most tartsd is be a szavad! – erősködött, mire fogcsikorgatva, kelletlenül megígértem neki megpróbálom. – Nem, öcsikém, félre értettél, ez nem a kívánságom volt, csupán csak egy kérés. Az igazi kívánságom az, hogy valld be Bellsnek az érzéseid. Azt, hogy te is szereted! – mondta el kívánságát, mely hallatán elkerekedtek szemeim.

– Nem, Nessie, ezt nem kérheted, felejtsd el! – csattantam fel kissé hangosabban, mint kellett volna, ami Szerelmemre is hatással volt, aki ezt követően fészkelődésbe kezdett odafent.

– Úgy tűnik, ébredezik a mi kis Csipkerózsikánk, szóval jobb lenne, ha gyorsan eldöntenéd, hogy elmondod te neki, vagy mondjam el én – adta föl a labdát.

– Rád se ismerek, Ness! Mégis mióta lettél te ilyen zsarnok? – hitetlenkedtem fájóan.

– Mióta tudom, egy gyáva nyúl az öcsém, akinek ha nem segítek, akkor képes, és elszalassza az egyetlen esélyét, hogy boldog lehessen végre valahára – görbültek sírásra rózsaszín ajkai.

– Jaj, Nessie! – ragadtam meg vállainál fogva, majd szorosan magamhoz öleltem. – Nem ígérhetek semmit, de meg fogom próbálni. Igyekezni fogok, hogy elérhessem önfegyelmem csúcsát, ami után, ha minden úgy akarja, hogy együtt legyünk boldogok Bellsszel, akkor elmondom majd neki az igazat. Csak kérlek, adj időt nekem – néztem jelentőségteljesen szemeibe, kissé eltolva őt magamtól.

– Rendben, Edy, kapsz időt, de nem sokat – törölgette meg szemeit. – Ne feledd, Bells ember, neki most még véges az ideje.

– Most még – ismételtem el a szavakat, miközben bár lehetetlen volt, mégis úgy éreztem, mintha valami belenyílat volna mellkasomba. – Nem kell aggódnod, nem feledem el, viszont cserébe azt kérem, hogy ne éld bele túlságosan magad. Szeretlek, és épp ezért nem akarok neked még nagyobb fájdalmat okozni. A szerelem az embereknél múlandó érzés, de még ha nem is szűnik meg Bells szeretete irántam, akkor is előfordulhat, hogyha megtudja, mi vagyok, félni fog tőlem. Sőt, az is lehet, hogy futva menekül majd vissza Californiába, ami nem csak ésszerű reakció lenne, de bármennyire is fáj ezt kimondanom, lehet a legjobb mindannyiunknak – szorultak ösztönösen ökölbe kezeim a gondolattól, hogy így vagy úgy, de majdnem biztosan, örökre elvesztem Bellst.

– Ne is mondj ilyeneket! – szólt rám aprókat rázva fején. – Bells szeret, és biztosan tudom, hogy az érzései akkor sem fognak megváltozni vagy akár csak elhalványulni is, ha megtudja a titkunk. Meglásd, így lesz! – biztosított róla teljes magabiztossággal.

Annyira szerettem volna, hogy igaza legyen, hogy mindenben igaza legyen. Hiszen most már Bells jelentette nekem a mindenséget. Ő volt az én létezésem értelme!

11. kép: – nem sokkal később…

Bells táskájával a kezemben álltam mozdulatlanul szobám közepén, így figyelve Szerelmem minden egyes mozdulatát, lélegzetvételét és szívdobbanását, melyek közül az utóbbiak egyre szaporábbak lettek, míg az első fokozatosan lassult, ahogy közelített nővérem szobájához.

Most már egyre inkább rossz ötletnek tartottam minden eddigi cselekedetem. Azt, hogy este hagytam Bellst nálam aludni, hogy elmondtam Nessie-nek szeretem Őt, és azt is, hogy beleegyeztem – vagyis legalábbis nem tiltakoztam eléggé erélyesen ellen – beszéljenek egymással.

Nem, ezt nem hagyhatom, most azonnal el kell vinnem innen Bellst, még mielőtt Nessie a mostani állapotába olyat találna mondani neki, ami megmásíthatatlan következményekkel járna. Igen, most azonnal el kell vinnem innen! – indultam meg az ajtó felé, de alighogy megtettem az első lépést, meghallottam az apró, bátortalan kopogtatást a tölgyfaajtón, amitől nyomban kővé dermedtem.

– Gyere! – hangzott nővérem felelete, amit Bells mély lélegzete követett, majd az ajtó kissé nyikorgó hangja, ahogyan lassan kinyílott.

Önkéntelenül feszültek meg izmaim, és szorultak ökölbe kezeim, ahogy megéreztem azt a feszült félelmet, ami Bellsből áradt, mely csak még intenzívebb lett, miután helyet foglalt az ágyon – amit a rugók mozgásának hangjából tudtam. Úgy éreztem túlságosan is nyugodt nővérem, és ez csak még inkább megijesztett, valamint adott okot még nagyobb aggodalomra.

– Csak egyetlen dologra válaszolj, de őszintén! – szólalt meg ismét nővérem, egy egész örökkévalóságnak tűnő perccel később. – Szereted te a testvérem? – kérdezte nyugodt komolysággal, amitől nekem először elkerekedtek szemeim, majd olyan vad zihálásba kezdtem, mint egy éppen rohamot kapni készülő asztmás.

– Ne, Nessie, ne! Ne tedd ezt! – tiltakoztam kétségbeesetten. – Nem mondhatod el neki, nem teheted! Ígérem, elmondom neki, ha itt az ideje, ígérem, de könyörgöm, ne bántsd őt! Ne bántsd őt azzal, hogy élteted benne a remény, könyörgöm neked! – kérleltem esdeklőn, de nem jött felelet, még vámpír hangon sem, hogy azt Bells ne hallhassa.

Feszült figyelemmel, összeszorított állkapoccsal és a kezeim közt még mindig a táskát szorongatva vártam a folytatást. Bells válaszát. Azt a választ, melytől magam sem tudtam, mit várok. Hiszen ha nem szeret, ha mindenki tévedett, akkor az egyfelől megkönnyebbülést fog hozni mindannyiunknak, másfelől viszont tudom és érezem, csalódottságot és fájdalmat nekem. Fájdalmat! – sóhajtottam keserűn, majd alig egy fél pillanattal később meghallottam a választ.

– Halálosan szerelmes vagyok a testvéredbe! – felelte Bells komoly, könnyekkel átitatott hangon, amitől ha az lehetséges, csak még jobban ledermedtem.

Szeret! Hát mégis igaz, Bells valóban szeret engem! – hunytam le egy pillanatra szemeim, hogy képes legyek felfogni, tényleg szeret engem az a nő, az az égi tünemény, akit én is mindennél és mindenkinél jobban szeretek és féltek ezen a világon.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, még ha mondhatni tudtam is, hiszen mindenki ezt állította, valamint én is észrevettem jeleit Bellsen, mégis tudni másoktól – sejteni, hogy igaz lehet –, vagy hallani azt a saját szájából, merőben más volt.

De nem! Bells nem engem szeret, hanem azt a valakit, akinek hisz engem. Azt a szörny nélküli férfit, aki mellette áll, oltalmazza, szereti és megad neki mindent, amit csak egy férfi meg tud adni annak a nőnek, akit szeret. De én nem ez voltam! Én egy szörnyeteg voltam, aki a vérét kívánta és ki még saját magától is csak nehezen tudta megvédeni. Igen, szerettem Bellst, teljes odaadással, de ez helytelen! Hiszen túl nagy volt a kockázat, arról nem is beszélve, hogy nem lettem volna képes megadni neki mindent, amire csak vágyott ebben az életben. Nem, ezt nem tehetem, én nem szerethetem Bellst, ha a szerelmemmel csak megölni vagyok képes őt. Nem, ezt nem tehetem, nem szerethetem őt!

Nem szerethetem, Bellst! – üvöltöttem fel magamban, majd miután megtorpantam eddigi hátrálásomban, leejtve a kezemben tartott táskát a padlóra, egy szempillantás alatt megfordultam, majd kiugrottam a nyitott üvegajtón, és eltűntem az erdő sűrűjében.

12. kép: – az erdőben, Ifj. Edward elmélkedő helyén…

Veszélyes játék a szerelem, főleg ha az ember vámpír, és akit szeret nem más, mint egy törékeny emberi lény!

Ez az egy gondolat járt már egy ideje a fejemben, amióta csak elrohantam otthonról, a gondok elől, ahelyett, hogy érett férfiként szembenéztem volna velük. Gyáva voltam, ahogyan azt Nessie is megmondta. Egy gyáva nyúl, aki fél szembenézni a szeretett nővel, ki mostanra már valószínűleg nem csak azzal van tisztában, hogy az érzései viszonzásra leltek, de azzal is, hogy egy szörnybe szeretett bele.

– Ne! – szisszentem fel, amint meghallottam az óvatos lépteket, ahogy közelednek felém. – Hagyj most magamra, kérlek, egyedül akarok lenni – kértem az ismerős léptek tulajdonosát, de mint aki meg sem hallotta, továbbra is közelített felém. – Mégis mit akarsz? – szólaltam fel élesebben, felnézve, de egyelőre még sehol sem láttam. – Azt akarod, hogy kimondjam? Hát tessék, kimondom! Igen, beleszerettem Bellsbe! Szeretem, méghozzá reménytelenül! Tudom, hogy te már az elején megmondtad, hogy figyelmeztettél, így lesz, ha nem húzom meg azokat a bizonyos határokat. De én meghúztam! Esküszöm, hogy meghúztam, mégis belészerettem. Egyszerűen nem tehettem semmit. Már akkor késő volt, mikor megláttam Őt első nap az iskolában. Ő maga, az én végzetem! – halkult le egészen hangom, mintha csak elcsuklott volna a sírástól. Jóllehet igaz, én fizikailag képtelen voltam könnyeket hullatni, hogy velük mutassam ki érzéseimet – azt, hogy fáj, vagy szomorú vagyok –, de belül én is tudtam sírni, méghozzá most nagyon is.

– Akkor mégis miért menekülsz előle? A végzeted elől? Bells elől? – lépett ki apám a fák takarásából, majd megállt velem szemközt.

– Ezt pont te kérded? – kérdeztem vissza hitetlenül. – Te, aki ezt már megélte? Ki ugyancsak abba az emberbe szeretett bele, akinek a vére az összes többi halandóét együttvéve is jobban csábította?

– Ez így igaz, fiam, nem is tagadom, hiszen nem lenne értelme. Édesanyád az én végzetem, aki elől akárhogy is próbáltam menekülni, végül nem tudtam, hiszen a sorsa elől senki sem futhatunk el – bölcselkedett. – Tudod miért nem akartam veled eddig ezekről a dolgokról beszélni? Hogy miért kerültem olyannyira ezt a témát, annak ellenére, hogy édesanyád nyúzta érte a fülem? – jött a kérdés váratlanul. Láttam, most még a komolyabbnál is sokkal határozottabbak vonásai, így csak megráztam fejem, nem szóltam semmit. – Mert pontosan tudtam, hogy így lesz! – adott egyenes választ, ami igencsak megdöbbentett, hiszen nem értettem, miért nem tett akkor ellene semmit, ha tényleg tudta. – Már a legelejétől sejteni lehetett. Amikor feldúltan távoztál az iskolából, hogy vadászni menj, és mikor először jelentél meg Bells gondolataiban. De mégis, az igazi, a kegyetlen felismeréssel akkor szembesültem csak, amikor először láttam meg, hogyan pillantotok egymásra. Akkor már semmi kétségem nem volt afelől, hogy a történelem megismétli önmagát, melyet bármennyire is nehéz volt karba tett kezekkel végignéznem, mégis megtettem. Hagytam, hogy minden a saját medrében folyjon tovább, hogy az események úgy történjenek, ahogyan azoknak lenniük kell. Miként azok előre el vannak rendelve – ejtette ki a szavakat száján, én pedig kétkedni kezdtem, hogy tényleg apám áll-e előttem, minthogy ő sosem volt nagyon vallásos, nagyapámmal ellentétben. – Jóllehet, én az ilyen sorsszerű dolgokban sosem hittem igazán, de már csak Bella miatt is megpróbáltam hinni bennük. Hinni, hogy valóban van valaki odafenn, aki még a mi fajtánkhoz is könyörületes. Hiszen nézz csak rám! Egy szörnyeteg lakozik bennem, ki embereket ölt, még ha azok nem is voltak ártatlanok, és akinek mégis magadatott, hogy szerethessen. Aki volt olyan szerencsés, pedig nem érdemelte meg, hogy a sors – vagy valaki odafentről –, az útjába irányítsa azt az angyalt, aki képes volt viszont szeretni őt, a szörnyet.

– De Bells nem a szörnyet szereti, ő nem, hiszen nem is tudja, ki vagy mi vagyok igazából! Ő azt szereti, akinek kívülről látszom. A jóképű, kicsit rosszfiús csábítót, aki minden lélegzetvételével vonzza őt magához, de, csak mert a mi fajtánk ösztönösen ezt teszi áldozatával – szorultak ökölbe kezeim, a saját magam által érzett undortól.

– Tévedsz, fiam! Bells már az első percben átlátott a magadra erőltetett álarcon, melyet a külvilág felé mutattál. Ő az igazi valód látta, és azt szerette meg, melyhez nem csak a benned lakozó férfi, de a szörnyed is hozzátartozik. Higgy nekem, hiszen elég gondolatát hallottam hozzá, hogy tudjam az igazságot, és még többet hallanák, ha nem rejtenéd folyton el őket előlem – dorgált meg finoman.

– Elnézést, néha már ösztönösen rejtem el őket, mintha csak azzal, hogy a közelembe kerülne, automatikusan maga köré vonná a pajzsom.

– Fiam! Ne hidd azt, hogy attól, mert veled is megtörtént az, ami velem – hogy miután megízleltük a tiltott gyümölcs zamatát, már képtelenek voltunk leállni –, hogy akkor majd veletek Bellsel is ugyan az fog megtörténni, ami velünk, édesanyáddal. Hiszen ne feledd, a döntéseink alapján a jövő mindig változhat, még ha Alice ez esetben nem is láthatja miként.

– Igen, ettől eléggé ki is van – húztam el ajkam, de apám csak halványan elmosolyodott. Na igen, ahogy nénikém ki tudott akadni, ha a képessége korlátokba ütközött, az tényleg vicces volt. – Szeretem Bellst, a létemet is odaadnám érte, ha megvédhetném mindentől, de félek, hogy a saját szörnyemtől képtelen vagyok megóvni, ahogyan attól is, hogy nem leszek képes megadni neki mindent – mélyedtek önkéntelenül is bele körmeim a kisebbfajta sziklába, melyen ültem.

– Igen, tudok a félelmeidről, Carlisle gondolatai eléggé aggódok voltak a minap. Nem fogok neked hazudni, ahogy eddig se tettem. Igen, tényleg nehéz volt saját magammal küzdeni, hogy életben tudjam tartani magam mellett Bellát, de az érzések, amiket iránta éreztem, segítettek, hogy erős legyek, és ne engedjek a kísértésnek.

– De én nem vagyok olyan erős, mint te, én nem! – tiltakoztam ingatva fejem.

– Biztos vagy benne? – kérdett vissza, és bár bizonyosan tudtam, így van, mégsem feleltem. – Hiszen gondolj csak bele, mennyire erős már most a te igazi valód – az, aki érez, szeret és józanul gondolkodik benned –, hogy képes volt ez idáig kordában tartani a szörnyed. Nem mondom, hogy könnyű lesz, hiszen nem csak elérni az önuralmunk csúcsát nehéz, de szinten tartani is. Viszont ha tényleg annyira fontos neked Bells, akkor nem lehetnek lehetetlenek előtted – mondta igazán meggyőzőn, de én mégis féltem elhinni.

– Amikor rájöttél, hogy velem is az fog történi, mint veled, hogy bele fogok szeretni egy emberbe, akkor miért nem tettél semmit? Miért nem léptél közbe? Elköltözhettünk volna, vagy valami. Miért? – rohamoztam meg kérdéseimmel, melyek most már fájtak. Hiszen már tudtam, milyen a tiltott gyümölcs, és nem akartam, de nem is tudtam volna lemondani róla, minthogy ez volt a legédesebb, legjobb dolog a világon. Ellenben, míg nem ismertem, addig tudtam, nem lett volna nehéz megválni tőle.

– Mert rájöttem, hogy csak így lehetsz boldog – Válasza nagyon is meglepett. – Igaz, először nekem is megfordult a fejemben a költözés gondolata, mikor is rájöttem, hogy Bells veszélyt fog jelenteni ránk, a titkunkra. Azonban amikor tudatosult bennem, hogy ez egy szerelem kezdete lehet kettőtök között, majd magam mellé nézve megláttam Bellát, akkor újból önzőmód viselkedtem – sóhajtottunk fel mindketten. – Szeretlek, fiam, amit remélem, akkor is tudsz, ha nem mondom neked minden nap. Te, a nővéred és Bella vagytok nekem a legfontosabbak a világon. A ti boldogságotokért bármit megtennék, hiszen ha ti azok vagytok, akkor én is az vagyok! – sóhajtott ismét mélyet. – Ezért is hagytam, hogy ez a Bells-dolog idáig fajulhasson. Hogy legyen időd rájönni, tényleg szereted-e őt, ahogyan neki is, miközben a háttérből mindvégig figyeltelek titeket, és vigyáztam, hogy semmi olyan baj ne történhessen, ami végzetes lehetne mindannyiunkra nézve.

– Figyeltél? – csengett hangom hitetlenül, mialatt szemeim elkerekedtek.

– Igen, Edward, és meg kell mondanom, rossz hatással vagyok rád. Bár, azt azért remélem, hogy a Sheen házon kívül, máshova nem szándékozol a jövőben besurranni – nézett rám felvont szemöldökkel, és halvány mosollyal arcán, amitől persze rögvest megkönnyebbültem.

– Lenyúltam az ötleted, most haragszol? – próbáltam viccesre venni a figurát, hogy oldjam a hangulat feszültségét, mely persze főként nekem volt köszönhető.

– Nos… – gondolkodott el egy pillanatra, vagy legalábbis úgy tett a látszat kedvérét. – Ha én nem is, de amikor Bells megtudja, biztosan fog, még ha csak kicsit is.

– Gondolod, hogy ezt Bells valaha is megtudhatja? – komolyodtam vissza egy szempillantás alatt, majd eszembe jutott nővérem, és azok a dolgok, amik elől nem olyan régen elfutottam otthonról. – Vagy már tudja? – kíváncsiskodtam tartva az igenlő választól.

– Nem, Nessie nem mondtam el neki. – Megkönnyebbülten fellélegeztem, miután kimondta ezeket a szavakat. – Úgy vélem nemcsak, hogy képes vagy elérni önfegyelmed csúcsát, de képes arra is, hogy megváltoztasd a dolgok menetét, hogy a történelem ne ismételhesse meg teljes mértékben önmagát. Kérlek, ne haragudj rám, fiam, hogy nem mondtam el, és nem biztattalak téged a legelejétől fogva, de tartottam tőle, ha így teszek, akkor azzal csak rontanék a helyzeten. Féltem, hogy elbízod magad, ami súlyos következményekkel járhatott volna, de mostanra már biztosan tudom, hogy túl fontos lett neked Bells ahhoz, hogy képes legyél bántani őt.

– Talán igazad van. Talán a végzetem elől tényleg nem menekülhetek, főként, ha egy ilyen gyönyörű égi tünemény képében jön el értem – sóhajtottam fel szerelemesen, reménnyel telve. – De azt hiszem, még várok egy kicsit a vallomással – mondtam amolyan zárómondatként, amire apám helyeslőn bólintott.

– Mit gondolsz, találunk fent északon pár pumát? – intett fejével az adott égtáj felé, én pedig miután látva arcán mindazt az érzelmet, melyet Bells megjelenése óta hiányoltam, örömmel ugrottam fel ültőmből, majd kihívva őt versenyre, felszabadultan vágtunk neki egy kellemesnek ígérkező közös vadászatba.

Folytatása következik…