Pillanatképek (7.-11. fejezethez) - 1. rész

Ifj. Edward szemszög

A harcos elbukott

1. kép: – Ifj. Edward szobájában…

Először csak meg akartam ízlelni telt, hívogató eperszín ajkait. Csak tudni szerettem volna, milyen lehet az ízük, ahogyan azt is, tényleg olyan puhák-e, amilyennek látszanak. Aztán ahogyan lassan egyre közelebb kerültem a csábító piciny szájhoz, az érzéseim megváltoztak. Még mindig vágytam ajkaira, érezni akartam őket enyémeken, de most már a csókját is kívántam. Meg akartam tenni, számat az övére tapasztani, hogy aztán addig csókolhassam, míg csak bírja levegővel.

Bizarr képzelgés, tisztában voltam vele, de jelenleg mégsem tudtam másra gondolni. Még a bennem lakozó szörnyeteg is élvezte a gondolatát annak, amit megtenni készültem. De legjobban mégiscsak a férfinak tetszett, hiszen ő kívánta mindennél jobban Bells közelségét. Neki tetszett legjobban, ahogyan orcáin megjelentek a tűzrózsák, miként lélegzete és szívverése is ki-kihagyott, és ahogy az ívelt ajkak finoman elnyíltak, vágyakozva enyémek után.

Oly’ gyönyörű volt és én olyannyira kívántam, de agyamat bármennyire is leárnyékolta az a bizonyos fátyol – mely sokszor elfedte, ha ő a közelemben volt –, mégis, mikor már csak néhány centi választott el vágyaim beteljesülésétől, vére csábítása okozta szomjúságom – melyet eddig próbáltam elnyomni – még kínzóbb, maróbb hatással kezdte égetni torkomat. Olyan könnyű lett volna megtenni, akárcsak megcsókolni őt. Ráhajolni a fedetlen kecses nyakra és addig szívni azt a mennyei nedűt, mely ereiben csörgedezik, minden egyes pillanatban kísértve engem, míg csak egy csepp is van a törékeny testben. Olyan könnyű…

Ne! – üvöltöttem fel magamban, amint tudatosult bennem, mit is készül tenni szörnyetegem, aki fölött épphogy csak egy pillanatra vesztettem el az uralmat, és ki éppen Bells nyakát készült átharapni. Miként józan eszem utolsó aprócska szikrája megálljt intett, gyorsan kitértem oldalra, ezzel megmentvén Bellst a biztos haláltól. Nem, ezt nem tehetem, nem ölhetem meg! – tartottam vissza a lélegzetem, miközben az íróasztal lapjába vésve körmeim, támaszkodtam meg Bells mellett.

Egyszerűen nem értettem, mi üthetett belém. Azzal persze tisztában voltam, hogy Bells vére nagyobb csábítást jelent nekem, mint bárki másé ezen a világon, és éppen ezért nem is hibáztathattam vámpíri énem, ki a vérét, és vele együtt a halálát kívánta. Viszont azt sehogy sem értettem, miért akarja még ennél is jobban a másik, az emberebbik felem – ki egész eddigi létem során elnyomva élt bennem, talán jelentéktelen mivolta miatt, talán mert a szörny erősebb volt bennem – Bellst életben tartani. Nem értettem, akárcsak oly’ sok mindent ezzel a lánnyal kapcsolatban, csak abban az egyben voltam biztos, hogy élnie kell. Léteznie bármi áron, és bizarrmód éreztem, én akármire képes lennék, hogy ez így is legyen.

Miután, úgy ahogy lenyugodtam, kitisztult fejjel átgondoltam a dolgokat. Bár valószínűnek tartottam, Bellsnek egyértelmű volt a közeledésem, mégis úgy véltem, van még esélyem helyrehozni a dolgokat, mégpedig úgy, ha remény helyett, kételyt ébresztek benne. Ahogy ezt eldöntöttem, el is engedtem az asztalt. A körmeim által felsértett helyet és az apró faforgácsokat miután letakartam egy papírral, gyorsan felkapva a két ékszeres dobozt, visszaegyenesedtem, miközben újra oxigént juttattam tüdőmbe.

Bells szemei ekkor már ismét nyitva voltak, melyekből csak úgy sugárzott a csalódottság. Biztos voltam benne, ha ember lennék, a szívem összeszorulna, a mellkasom pedig úgy szúrna, mintha kismillió tűt döftek volna belé. De nem voltam az, és éppen ezért úgy véltem, jobb is mindkettőnknek, hogy az az iménti csók, mégsem csattant el. Én vámpír vagyok, egy vérre éhes ragadozó, aki csak veszélyt jelent erre a törékeny, naiv kislányra, akinek nem mellesleg immáron nem csak a vérét, de a testét is kívánja. Micsoda beteges képzelgés! – korholtam le magamat gondolatban, majd két lépést tettem hátra, hogy még távolabb kerüljek a kísértéstől.

Persze tudtam, eme cselekedet igazából csak a magam megnyugtatására szolgált, hiszen ezt az aprócska távot egy szempillantás alatt képes lettem volna úgy átszelni, hogy ő már csak a nyakánál keletkezett fájdalomra eszmélt volna fel. Nem akartam erre gondolni, ahogyan arra sem, hogy ez az égi tünemény bízik bennem. Hogy szerelemmel szeret engem az, aki iránt bizarrmód én is érzek valami hasonlót.

Igen, valami hasonlót – jutott el tudatomig eme gondolat, miként összegeztem magamban az eddig történteket. Hiszen immáron elmúltam már jócskán hetven éves, mely idő alatt a családomon kívül nagyon kevesen voltak csak, akiket közel engedtem magamhoz, és még kevesebben, kik egyszerű emberi lények voltak. Persze az emberi nagyszüleimet épp úgy szerettem, ahogyan vámpíri családomat, de soha, senki más iránt nem éreztem szeretetet. Noha igaz, kedveltem már más lényeket és embereket is rajtuk kívül, de azok az érzések merőben mások voltak, mint az, amit Bells iránt éreztem jelenleg. Ő annyira másmilyen, és tudtam, érzem, általa én is teljesen más lettem.

Mit tettél velem, Bells?! – sóhajtottam aprót, majd miközben átnyújtottam neki az ajándékokat, lenyeltem a számban összegyűlt – nem csekély mennyiségű – mérget.

– Az Belláé – mondtam, miközben kinyitotta a felső, fekete, selyemmel bevont dobozt, melyben anyám ajándéka volt.

– Ez… ez csodálatos – hebegte akadozó lélegzettel. – Nagyon szeretheted őt – nézett fel rám hatalmas csillogó smaragdzöld szemeivel, amelyek képesek voltak akármikor megbabonázni.

– Mintha csak az anyám lenne! – feleltem nemes egyszerűséggel, tekintetem övébe fúrva, majd miután rájöttem mit is mondtam, gyorsan megköszörülve a torkom, folytattam. – Az pedig Nessie-é – mutattam a másik tartóra.

– Egyszerűen nem találok szavakat – hüledezett ismét, miután átadva nekem anyám ajándékát, kinyitotta nővéremét.

– Remélem, nekik is tetszeni fog – húztam apró fintorra számat. Bizonytalan voltam, akárcsak az elmúlt hatvanhét-hatvannyolc év során mindannyiszor, ha ajándékozásról volt szó. Hiszen az a tény, hogy vámpírok voltunk, ráadásul Alice-nek köszönhetően még jómódban is élhettünk, eléggé megnehezítette mindannyiunk dolgát – legalábbis családom férfi tagjaiét mindenképpen – ajándék vásárláskor, minthogy mindenkinek megvolt mindig mindene.

– Biztos vagyok benne. Nessie ennek is biztosan nagyon fog örülni – biztatott Bells kedvesen, melyet már éppen megköszönni szándékoztam, mikor is figyelmes lettem valami különösre mondandójában, mely persze rögvest szöget ütött fejembe.

– Hogyan? Nessie mondott neked valamit? – kérdeztem, és arcát kezdtem fürkészni, remélve leolvashatom róla azt, amit eltitkol. Biztos voltam benne, hogy elhallgat előlem valamit, melyet hirtelen támadt zavara csak megerősített.

– Felejtsd el, nem mondtam semmit! – rázta fejét.

– Már késő! Szóval, mit mondott? Felelj, Bells! – követeltem, de mikor a bájos arcon megjelentek a félelem első jelei, nyomban tudatosult bennem; tőlem tart. Ez persze menten rossz érzéssel töltött el, majd figyelve hangomra, ismét lágyan szóltam hozzá, miközben abban reménykedtem, nem ijesztettem meg túlságosan. – Kérlek, Bells! Mit mondott neked Nessie? – kérleltem szelíden.

– Csak a kívánságát – nézett rám zavartan.

– A kívánságát? – értetlenkedtem. – És mégis mi lenne az?

– De kérlek, ne áruld el neki, hogy elkotyogtam, bár igaz, azt mondta, nem titok. Biztos vagyok benne, hogy csak félt szóbahozni neked a dolgot. – Apró pír játszott orcáin, miközben nővérem és Alice egy szinttel lejjebb, abbahagyva a viháncolást feszült csendben várták a folytatást.

– Mondd már! – parancsoltam rá Bellsre, persze finoman.

– Nessie azt kívánta, hogy… hogy találj végre magadnak egy olyan lányt, aki mellett boldog lehetsz – motyogta el azt, amit már régóta tudtam, viszont ismerve nővérem, sejtettem nem véletlen hozta fel éppen Bellsnek ezt a témát.

Akkor az erdőben, Nessie világosan kifejtette nézeteit a Bells iránt való érzéseimről.

Még sose kedveltét egy lányt se, honnan tudhatnád biztosan, hogy amit érzel, az tényleg csak szimpla szimpátia, és nem szerelem? Bells teljesen más, mint a többi lány, ezt bárki megmondhatja, én pedig érzem, és te is érzed, hogy ez így van, épp ezért tetszik neked és érzel iránta valamit.

Viszont én már akkor megmondtam neki, hogy nem úgy érzek Bells iránt, ahogyan ő azt képzeli, vagyis inkább szeretné.

Igen, érzek valamit iránta, de ez nem szerelem, inkább csak amolyan együtt érző szimpátia, amiért mondhatni, sorstársaknak nevezhetjük magunkat. Nagyon vonz a vére, ez kétségtelen, de ő maga nem, és ezt jobb, ha elfogadod.

Bár igaz, már akkor bizonytalan voltam az érzéseimben – mostanra pedig már egyenesen nem értettem őket –, viszont mivel se Bellsnek, se nővéremnek nem akartam fájdalmat okozni, éppen ezért kértem meg őt arra, hogy ne mondjon semmit Bellsnek ezekről a dolgokról.

Nessie, kérlek, ne mondj semmit Bellsnek, főleg, míg nem tisztázom magamban a dolgokat. Nem akarok neki fájdalmat okozni, hiszen te is tudod milyen törékenyek az emberek, na meg a lelkük. Kedvelem, nem akarok neki rosszat, ezért se akarom hitegetni, és kérlek, te se tedd, mert azzal csak is neki ártasz.

Nessie! – szorult ökölbe bal kézfejem, miután pillanatok alatt összeállt a kép, pontosabban nővérem ravasz kis terve. Persze gondolhattam volna, hogy már csak a fogadás végett is felcsap kerítőnek, de mivel szeretem, megbíztam benne. Azt hittem megértette, amit mondtam neki, és nem teszi ezt se velem, se Bellsszel. Úgy tűnt hiba volt, nagy hiba!

– Tudod, Nessie hajlamos rá, hogy túlzásba vigye az aggódást, de te ne is foglalkozz ezzel – feleltem játszva a közönyöst, miközben azon gondolkodtam, hogyan is tekerhetném ki nővérem kecses kis nyakát, amiért ilyen egyértelmű célzásokat tesz Bellsnek, ezekkel éltetve benne a reményt.

– Ő csak azt szeretné, hogy boldog légy – szólt egész halkan, mint aki fél kimondani, amit gondol. Boldog? Nem Bells, én nem lehetek melletted boldog, mint ahogyan azt te és Nessie szeretnétek. Én veszélyes vagyok mindenkire, rád nézve viszont egyenesen a maga a halál! Az, ami a szüleimmel történt, nem történhet meg újra. De nemcsak mert én nem vagyok az apám, hanem mert soha senkinek, de legfőképpen Neked nem kívánnék olyan kínszenvedést, mint amit anyámnak kellett újra és újra átélnie mind emberként, mind már vámpírként. – Azt hiszem, ideje lenne indulnom, holnapra még leckém is van – szólt kizökkentve fájó elmélkedésemből. – Holnap majd találkozunk, és akkor megbeszéljük, hogy mikor fejezzük be a kidolgozást.

– Rendben. Kikísérjelek, vagy előbb még beugrasz a lányokhoz? – füleltem, de nővérem bosszús fújtatásán kívül nem hallottam semmi mást kiszűrődni szobájából.

– Elköszönnék tőlük.

– Akkor a kocsidnál megvárlak – mondtam, majd miután elhagyta a szobát, a tüdőmbe mélyen beszívott tiszta levegőt – melyben azért még mindig benne volt Bells illata, de már nem olyan intenzíven, mint mikor kétlépésnyire állt tőlem – megkönnyebbülve fújhattam ki.

2. kép: – pár perccel később…

– Akkor holnap!

– Holnap! – köszöntem el Bellstől, miután már beszállt autójába, majd egész addig követtem tekintetemmel, míg el nem tűnt a kis földúttat övezte fák takarásában.

– Brávó, öcsikém, te magad vagy a gyávaság élő, azaz pontosabban létező márványszobra – gúnyolódott Nessie a verandán, karba tett kezekkel állva, miután megfordultam. – De mindegy is, egyszer úgyis be kell látnod, hogy nekem van igazam, és akkor Bells a családhoz fog tartozni. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, már most tudod, hogy így van, csak még arra nem jöttem rá, hogyan kerülhetett az illatod Bells szobájába, mikor elméletileg te még sose jártál ott – vonta fel gyanakvón egyik szemöldökét.

– Nem értem, miről beszélsz – játszottam az értetlent, holott tisztában voltam vele, lebuktam.

– Ugyan már Edy, kár erőlködnöd, az orrom nem csal – mutatott arra a pisze kis orrára, amit feltétlenül mindig mindenbe bele kellett ütnie. Ettől persze bosszúsan fújtattam egyet, neki viszont hirtelen fény gyúlt a szemében. A megértés fénye. – Te… te besurrantál hozzá, épp úgy, mint apa! – rikkantott fel, amint összeállt fejecskéjében a kép.

– És akkor mi van? – vágtam hanyagul zsebre kezeim.

– Mi az, hogy mi van? – csendült fel élesen hangja, miközben szemei elkerekedtek. – Az van, hogy te szerelmes vagy Bellsbe, én pedig megnyertem a fogadást – fonta ismét karba kezeit, de most önelégülten.

– Nem fogok veled vitatkozni. Ha ezt akarod, akkor hidd csak ezt, de én többször nem foglak figyelmeztetni, mekkorát fogsz így, ebben a hitben élve csalódni, mikor rájössz, Bells sose lesz úgy a családunk tagja, ahogyan azt te szeretnéd – mondtam komoran.

– Mégis mi bajod neked? Bells egy okos, kedves és nem mellesleg nagyon csinos lány. A látásoddal nem lehet baj, hiszen kifinomult, ráadásul jobb, mint bármelyikünké, ahogyan eddig az ízléseddel se volt baj. Az zavar, hogy ember, igaz? – kérdezte, majd, már-már kétségbeesett hangon folytatta. – Felelj, de őszintén, ha vámpír lenne, akkor szeretnéd őt? Szeretnéd őt szerelemmel?

– Nessie! – sóhajtottam mélyet, látván nővérem pityergésre konyuló száját, és őrültem, hogy rajtunk, Alice-en, Jasperen és nagymamán kívül nincs más a közelben. – Nem értem, mégis miért ragaszkodsz te ennyire Bellshez? Soha, senkihez – a családunk tagjait leszámítva – nem ragaszkodtál még ennyire. Mégis miért Ő? – kérdeztem, tényleg értetlenül állva a tény előtt, hogy nővérem ennyire szereti és ragaszkodik hozzá, mikor még csak alig egy hete ismeri.

– Az az igazság, hogy nem tudom. Egyszerűen csak érzem, amit érzek iránta. Van benne valami, valami különleges és megmagyarázhatatlan, de persze ezt neked felesleges magyaráznom, mikor jól tudom, te is érzed ezt vele kapcsolatban. Viszont nem feleltél! Szeretnéd Bellst, ha vámpír lenne? – erősködött, mire egy elég aggasztó gondolat kelt életre elmémben.

– Remélem, nem az jár abban a rózsaszín maszlaggal telített kis fejecskédben, amire gondolok, mert ha igen, akkor én… akkor én esküszöm, Nessie, hogy… – szorultak ökölbe kezeim, amit a nadrágom zsebei reccsenve jeleztek.

– Nyugi, nem áll szándékomban vámpírrá változtatni, arra ott vagy te – kacsintott rám, mire felmordultam. – Na, meg egyébként sem venném el szívesen Bellstől az álmait, hacsak az nem feltétlen szükséges.

– Miről beszélsz? Miféle álmait? – kérdeztem vissza mohó kíváncsisággal.

– Azokat az álmokat, melyekről minden lány álmodozik. Boldog család férjjel és persze gyerekekkel – hangsúlyozta ki az utolsó szót, mely hirtelen olyasfajta erővel hatott rám, mintha csak egy nálam erősebb ellenfél mért volna rám csapást.

Bells gyerekeket akar!? – döbbentem rá a nyilvánvaló tényre. Holott persze tisztában voltam vele, ő is éppen olyan, mint akármelyik másik emberi nő – az álmait is beleértve –, mégis jócskán megdöbbentett a felismerés, akárcsak az, hogy ez engem mennyire letaglózott. Már megint csak nem értettem semmit, legfőképpen, hogy miért érdekel ez ennyire.

– Látom, felesleges erőlködnöm, nem mondasz semmit, viszont a reményt nem adom fel, mert tudom, egyszer úgy is be fogod ismerni, nem csak magadnak, de Bellsnek is, hogy szereted, és akkor… – sóhajtott beletörődön, és bár félbehagyta mondatát, én mégis pontosan tudtam mire gondolt. És akkor Bells majd a feleségemként lesz a családunk tagja – fejeztem be gondolatban nővérem mondatát, aki visszafele igyekezvén a házba, még annak ajtajában megtorpanva visszanézett rám válla felett. – Nem mellesleg, Gill üdvözöl téged! Ja, és azt tudtad, hogy Bellsnek most tizenhetedikén lesz a születésnapja? – kacsintott rám száját sokat sejtető, pimasz vigyorra húzva, majd besietett a házba.

3. kép: – az iskola parkolójában…

A kocsimnak dőlve, karba tett kezekkel figyeltem, ahogyan nővérem fel-alá járkál előttem, miközben félpercenként az órájára pillant. Biztos voltam benne, hogyha ember lennék, beleszédülnék a nézésébe. Persze értettem én, hogy aggódik Bells miatt, főleg, mert valahol én is feszült voltam, hiszen már éppen kezdtem megszokni, hogy minden reggel itt vár minket, az iskola parkolójában, de minthogy még csak két perc múlva lett volna nyolc, túlzásnak tartottam Nessie viselkedését.

– Hol lehet már? Biztos történt vele valami. Bár igaz, Forks egy kisváros, de annál veszélyesebb – motyogta maga elé idegesen.

– Mi lehetne annál veszélyesebb, minthogy két vámpír várja egy kihalt parkolóban? – kuncogtam, állva nővérem rosszalló tekintetét, majd mikor meghallottam az ismerős gumik csikorgását, ahogyan a főútról nagy ívet leírva lekanyarodnak az iskolához vezető útra, nyomban abbahagytam a nevetgélést. – Megérkezett! – jelentettem ki megfeszített izmokkal, miközben a mellkasomat eddig furcsamód nyomasztó érzés, köddé foszlott.

– Már épp ideje volt! – dohogta nővérem, majd miután Bells leállította az autóját Jasper Hybridje mellett, kiléptünk Nessie-vel annak takarásából, ezzel nem kis meglepetést okozva Bellsnek.

– Ti meg? – kérdezte kissé zihálva az okozott ijedtségtől.

– Neked is jó reggelt, húgocskám – köszöntötte nővérem. – Azt hittem, ma már nem is jössz.

– Csak egy kicsit elaludtam – magyarázkodott zavartan.

– Jó reggelt, Bells! – köszöntöttem én is, mire nyomban rám emelte hatalmas, csillogó smaragdzöld szemeit, amikről úgy véltem, akármire képesek lennének rávenni.

– Ti… ti rám vártatok? – nézett hitetlenkedve Nessie-re.

– Mégis kire? – ült ki boldog mosoly nővérem arcára. – Oh, látom az egyik új felső van rajtad. Na igen, igazam volt, tényleg jól áll neked – hívta fel figyelmem Bells ruházatára.

Ami igaz, az igaz, vitathatatlan volt, hogy Bells tényleg csinos, és persze nem csak most. Ezt akármelyik fiú igazolni tudta volna, melyben azért is voltam ennyire biztos, mert többször is elkaptam egy-egy párbeszéd foszlányait. A fiúknál, főleg az első napokban Bells volt a beszélgetések középpontjában, amit csak azért furcsállottam – és még most is –, mert azon a Ned gyereken kívül még nem próbálkozott be nála más. Nem is igazán értettem a miértjét, de jelenleg egy fél percnél tovább nem tudtam rajta töprengeni, mert Bells kiáltása kiszakított elmélkedésemből.

– Hé! – rikkantott fel, amiért nővérem lekapta válláról a táskát, melyet utána az én kezembe nyomott. Mindketten igencsak értetlenül álltunk a történések előtt.

– A felső tényleg jó, de ez a szvetter, amit rá vettél, egyszerűen szörnyű! – jelentette ki nővérem, amit Bells bosszús fújtatással fogadott. Láttam szépséges arcán kezdődő dühe első jeleit, de még mielőtt rászólhattam volna nővéremre, az elkezdte a kihalt parkolóban, a szemem láttára levetkőztetni Bellst, ezzel torkomra forrasztva a szót.

Nem csak köpni-nyelni nem tudtam a megdöbbenéstől, de még lélegezni is elfelejtettem, mely pillanatról-pillanatra, pontosabban inkább ruháról-ruhára súlyosbodott. Nessie úgy rángatta le Bellsről a ruhákat – amiket kezeimbe nyomott, melyek akár testem többi tagja kővé dermedtek –, mint valami idegbeteg. Aztán ahogy az a bizonyos szvetter is lekerült, a szemem elé táruló látványtól hirtelenjében ezer és egy érzés kerített hatalmába, melyek közül a legerősebb a vágy volt.

Olyan gyönyörű és kívánatos volt Bells abban a lenge kis pántos felsőben, melynek kivágása annyira mély volt, hogy szinte már látni véltem fehérneműje karimáját. Nekem sem kellett több, elmémbe ismét pikáns képek kúsztak be. Képek, melyeken én magam szabadítom meg a vágyaim gerjesztésére szolgáló felsőjétől, hogy aztán szinte már felfalva őt, végigcsókolhassam a puha, barackszínű bőr minden négyzetcentiét. Annyira vágytam rá, hogy képzelgésem valósággá váljon, akárcsak a minap csókjára és vérére.

Vérére! – szívtam be önkéntelenül is a csábító nedű kínzó illatát, de meglepő módon, bár nagyon is vonzott – égette torkom –, mégsem akart szörnyetegem rátámadni. Úgy éreztem, mintha az a sok érzés, mely között a vágy volt a legerősebb, és melyek csakis a bennem eddig szunnyadó férfié lehettek, elnyomták volna szörnyem. Mintha csak a legerősebb vasketrecbe zárták volna be, ahonnan nem tud kitörni. Ahol nem bánthatja Bellst.

– Na, így már mindjárt jó – csapta össze elégedetten kezét nővérem, visszarántva ezzel a valóságba, ahol egy kétségbeesett zöld szempár meredt rám, mely tulajdonosán már ismét rajta volt kabátja. A szépséges női test látványa ismét takarásba került, persze legnagyobb sajnálatomra. Bár igaz, vágyam megmaradt – még ha nem is oly’ intenzíven, mint az imént –, a vasketrec ajtaja mégis kinyílt, kiengedve szörnyem, akit újra nekem kellett kordában tartanom.

– Tessék – nyújtottam Bellsnek táskáját – miután kitisztult fejem és újra kontroll alatt éreztem valamennyi énem –, majd még egy mosolyt is küldtem felé, hogy megnyugtassam a még mindig ijedt szépséget, minden rendben.

4. kép: – még aznap, iskola után az erdőben…

Hallgattam a fejem fölé magasodó fák ágain viháncoló madarak csacsogó csicsergését, mialatt egy kisebb sziklán ülve – felhúzott térdekkel –, ujjaim között egy szív alakú kővel játszadoztam. Nyugalomra vágytam, némi magányra, ezért is döntöttem úgy, hogy kiszellőztetem a fejem, na meg persze vadászom, még mielőtt Bells átjönne hozzánk, hogy befejezzük az irodalom kidolgozást.

Át kellett gondolnom jó pár dolgot, hogy aztán magyarázatot adhassak kérdéseimre. Össze voltam zavarodva, talán most először eddigi létem során. Kedveltem Bellst, és kívántam is, nem vitás, de mostanra magam sem voltam már annyira biztos abban, hogy tényleg nem szerelmet érzek-e iránta. Azzal persze tisztában voltam, hogy a testi vágy nem egyenlő a szerelemmel, de a sok másfajta érzés bennem, vele kapcsolatban éppen azt hivatottak erősíteni, hogy nem csak a teste – és persze vére – után vágyakozom.

Mindig is szerettem a családomat, ahogy mindig is voltak olyanok, akiket kedveltem, mint mondjuk a Denalik. De Bells a felbukkanásával egy csapásra annyi új érzéssel ismertetett meg, melyeknek többségéről azt sem tudtam, léteznek. Hiába az a sok ezernyi könyv, melyeket elolvastam, vagy film, melyet megnéztem, ahogyan az a rengeteg – különböző – ember, akikkel eddig valaha is dolgom volt, ha soha semmi és senki nem volt képes ilyen erős érzéseket kiváltani belőlem, vagy legalább ezekre felkészíteni.

– Leülhetek? – kért engedélyt bácsikám, kinek lépteit már messziről hallottam. Csak bólintottam, továbbra is magam elé meredve.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem Jaspert, pár percnyi csendet követően.

– Még a házban is érezni lehetett vívódásod okozta nyugtalanságodat.

– Sajnálom! – sóhajtottam fájdalmasan. – Biztos rossz lehet most neked – pillantottam rá, de ő csak elmosolyodott.

– Ugyan, volt ennél rosszabb is, de hát te is tudod – bökött játékosan oldalba.

– Gondolom, nem a lányok kiborulásaira gondolsz – húztam én is mosolyra ajkam.

– Eltaláltad! Bár… – nevetett fel jókedvűen. Csodáltam őt, mennyire felszabadultan tud itt mellettem ülni, miközben belőlem csak úgy sugárzik felé minden aggodalmam, félelmem és érzésem. Persze tisztában voltam vele, tényleg megért már rosszabbakat is, főleg mikor anyám még ember volt.

– Nessie azt mondja, szeretem – bukott ki belőlem váratlanul.

– És te mit gondolsz? – komolyodott vissza pillanatok alatt.

– Nem tudom. Össze vagyok zavarodva! – ráncoltam össze homlokom, miközben a követ markomba rejtettem. – Vágyom a vérére, első perc óta, de az a sok különös és ismeretlen érzés egyszerűen… – képtelen voltam befejezni a mondatot. Kiborítottak persze, de egyben kellemes borzongással is töltöttek el, főleg ha Ő a közelemben volt. – Rose nem olyan régen rajtakapott, hogy Róla fantáziálgatok. Persze önkéntelenül! – tettem hozzá gyorsan. – Aztán miután tegnap majdnem megcsókoltam, ma megint tisztességtelen gondolataim voltak Vele kapcsolatban – meséltem el neki némi zavart érezve közben.

– Ami veled történik, és ami lejátszódik benned, az teljesen természetes. Ne feledd, egy részed ember, még ha csak fele annyi is, mint nekünk. Egy egészséges férfi él benned, és mint olyannak, az ilyen dolgok és érzések természetesek.

– Mégis hogyan lenne már normális az, hogy kívánom annak a nőnek a testét, akinek a vérére szomjazom a kezdetek óta? – fakadtam ki, majd a kezemben tartott követ nem túl messzire, de elhajítottam.

– Most komolyan azt akarod, hogy hozzam fel példának az apádat? – csitított le egyetlen mondatával.

– Nem, persze, hogy nem – túrtam bele idegesen hajamba.

– Bells egy igazán csinos, már-már érett nő, akit elnézve és hallgatva úgy vélem még okos is. Jóllehet, akárcsak édesanyádnak mondhatni neki is rosszul működnek az ösztönei, de az érzései a helyükön vannak. Nincs szükségem a képességemre ahhoz, hogy megmondjam, szeret téged, ahogyan ahhoz sincs, hogy bizton merjem állítani, többet érzel iránta, mint barátság.

– Na igen, a test… – akartam mondani reflexszerűen, hogy a testére vágyom, de közbeszólt ezzel belém fojtva mondandóm.

– Nem, nem arra gondoltam. Hiszen a testi vágy és a szerelem, két különböző dolog. Higgy nekem – kérlelt.

– Jazz… – kezdtem bele zavartan, de végül csak kiböktem – te és Maria, ti…? – nyújtottam el a mondat végét, és reméltem, anélkül is érti, mire gondolok, hogy azt ki kellene mondanom hangosan.

– Hüm, na igen! – kezdte hümmögve. – De ebből is látszik, hogy a két dolog nem egy és ugyan az. Habár igaz, akkor azt hittem szeretem őt, hogy az, amit iránta érzek, az a szerelem, de később rá kellett ébrednem, tévedtem. Viszont Alice-szel más! Ő az első percben megbabonázott és magába bolondított. Holott igaz, eme érzéseimet először még magam előtt is letagadtam, de végül persze be kellett látnom, hogy esélyem sincs menekülni sorsom elől. Azzal, hogy megismertem Alice-t az a harcos, aki addig voltam végleg elbukott a csatában. Egy édes csatában – kacsintott rám cinkosul. – „Lesznek, akik győzedelmeskednek, és lesznek, akik elbuknak, de minden harcosnak tudnia kell: ha a szerelem megkísérti, csakis egy kiszámíthatatlan és kegyetlen nő képében teszi, és ez még a legkeményebb harcost is térdre kényszeríti.” – idézett, mialatt vonásai egész végig nyugodt komolyságát tükrözték.

– Szóval te is azt mondod, hogy szeretem? Hogy szerelmes vagyok… Bellsbe? – mondtam ki most először nevét a beszélgetés során.

– Ezt csak te tudhatod. Én csak annyit mondhatok, hogy nézz mélyen magadba, hogy megleld a válaszokat, amikre vágysz – tette vállamra kezét, miután felállt. Nem szóltam, csak felnézve rá bólintottam, mintegy köszönetként, majd figyeltem, ahogy eltűnik a fák között, a házunk irányába.

Nézzek mélyen magamba, nézzek mélyen magamba – ismételgettem hangtalanul bácsikám szavait, miközben reméltem, hamar meglelem azokat a bizonyos válaszokat, melyek akármik is legyenek, biztosan tudtam, megváltoztatják majd egész jövőm.

5. kép: – délután, Ifj. Edward szobájában…

– Bejöhetek? – jött a félszeg kérdés Bellstől, aki szobám ajtajában állva kért bebocsátást.

– Persze, gyere csak! – invitáltam beljebb, miközben felállva az ágyról közelebb léptem hozzá. – Minden rendben, Bells? – fürkésztem aggódón arcát, látván, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elsírja magát.

– Ennyire látszik? – kérdezett vissza könnyekkel átitatott hangon.

– Mégis mi történt? – próbáltam megtudakolni, mi bántja, mialatt igyekeztem egyre erőteljesebb aggodalmam elrejteni előle. Fájt, már-már tényleg fizikai fájdalmat okozott, hogy így kellett látnom őt, de mikor ismét rá akartam kérdezni mi történt, könnyei váratlanul eleredtek. – Bells! – ejtettem ki lágyan nevét, miközben tágra nyílt szemekkel, megdöbbenve álltam a szoba közepén.

Váratlanul ért Bells reakciója, aki hirtelen hozzám lépve, arcát mellkasomba temetve átölelt. Most már tényleg fájt, mely érzés mellett szörnyetegem percekig eszembe se jutott. Szerencsémre – és persze Bellsére – önkéntelenül is bezártam őt vasbörtönöm ketrecébe, akárcsak reggel, hogy veszélyek nélkül szentelhessem minden figyelmem Bellsnek, akinek törékeny, zihálástól reszkető teste karjaim közt talált menedéket.

– Sssh! Jól van, Bells, semmi baj! – csitítgattam, miután néhány perccel kifakadását követően, leültettem őt az ágyra. Jómagam fél térdre ereszkedve előtte, két kezem közé fogtam övéit, melyek csak úgy remegtek, miközben aggódó tekintetem könnyeitől fátyolos szemeibe fúrtam, amint azokat rám emelte. – Nyugodj meg, és mesélj el mindent töviről hegyire! Rendben? – kérleltem, de válasz helyett csak aprót bólintott. – Kérlek, Bells, megijesztesz!– csuklott el majdhogynem hangom, ahogyan a kétségbeesés kezdett úrrá lenni felelletem. De erősnek kellett lennem, mégpedig Bells miatt, aki most csakis rám számíthatott, és kinek arcáról bár ujjaimmal tüntettem el könnyeit, legszívesebben csókjaimmal tettem volna.

Megint csak kényszert éreztem. Vágyaim gerjesztette kényszert. Újra át akartam ölelni, megcsókolni, megvigasztalni és megadni neki mindent, amire csak szíve vágyik. Jelenleg szörnyem elzárva volt bennem, akárcsak egyéb férfiúi vágyaim. Most csakis Bells volt a fontos és az, hogy újra boldog, nevetéstől kipirult arcát láthassam. Éreztem, bármit megadnék egyetlen mosolyáért, mely gondolat máskor már régen megijesztett és az őrület szélére sodort volna, de most nem.

Miután percekkel később, mélyeket lélegezve, úgy ahogy sikerült lenyugodnia, elmesélt mindent egészen onnan, hogy az iskola parkolójában elváltunk, addig a pillanatig, hogy átlépte szobám küszöbét. Csendben szörnyülködve hallgattam minden egyes szavát, mialatt magamban majd’ felrobbantam a dühtől, amit egy Matt nevezetű emberi lény tettei váltottak ki belőlem. Bells elmondta, hogy ez az alávaló valószínűleg meghallotta a beszélgetésünket, miszerint, ma átjön hozzám, melyet rögvest úgy értelmezett; az együtt töltött időt bizonyára majd az ágyban mulatjuk el. Végezetül pedig még hozzátette, hogy Matt eme feltevését úgy akarta felhasználni ellene, hogy azt elmondja a szüleinek. Persze tudtam, Bells apja nem kedvel, de úgy véltem bármit is feltételezzen rólam, sose hinne egy vadidegen szavainak a lányáéval szemben.

Noha meglepő volt hallani a feltételezést, ő meg én… hogy köztünk bármiféle testi kapcsolat is lenne, mégis a legjobban az döbbentett meg, amit az a fiú a családomról mondott. Azzal persze tisztában voltam, hogy sokan nem kedvelnek minket – melynek hátterében egyfelől egészséges félelem állt, másfelől pedig irigység –, de amit ez a féreg mondott, elgondolkodtatott. Egy pillanatig úgy véltem, valahogyan megtudta a titkunkat, azt, hogy kik is vagyunk valójából, de végül ezt a lehetőséget elvetettem. Több okból is, hiszen tudtam, ha egy korcs járna az iskolánknak akárcsak a közelében is, azt mindannyian azonnal megéreznénk. Már csak az ázott kutya szaguk miatt is. Azt pedig, hogy egy egyszerű ember rájöjjön a titkunkra – úgy mint egykor anyám –, szinte kizártnak tartottam, viszont ennek ellenére is megfogadtam, résen leszek, és figyelni fogom ezt a nyomorultat.

– De akkor inkább már a halál, mint Ő! – motyogta, miután arról is beszámolt, hogy ez a Matt gyerek a hazugságai kitálalásával azt akarja elérni, eltiltsák szülei tőlem, hogy aztán helyettem vele barátkozzon. Már ha tényleg csak barátkozásra gondolt, nem pedig kapcsolatra. Szerelmi kapcsolatra – szorítottam össze dühömben állkapcsom olyan erővel, hogy emberként biztosan porrá tört volna az összes fogam.

– Oh, Bells! – ejtettem ki számon leheletfinoman nevét, majd, bár éreztem hideg kezemmel újabb borzongást okozok neki, mégis képtelen voltam megállni, hogy le ne töröljem szépséges arcáról a fájdalom könnyeit. – Ne aggódj, Bells, nem hagyom. – Nem hagyom, hogy bárki is bántsa, vagy akár csak zsarolja is azt a nőt, akit szeretek! – vallottam szint magamnak váratlanul, oly’ hosszú és gyötrelmes idő után. Szeretlek, Bells! Kővé dermedt szívem minden szeretetével – mondtam el némán, amit érzek a rám szegeződő szomorúsággal telített, de mégis csillogó smaragdzöld szemeknek. Képtelen voltam tovább tagadni magam előtt érzéseim valódi értelmét, melyre családomból már oly’ sokan rájöttek, nővéremmel és persze apámmal az élen. – Nem hagyom, hogy az a ficsúr bántson, vagy akár csak zsaroljon is téged. Ígérem! – esküdtem meg Szerelmemnek mindenre elszántan, miközben arcát ismét két kezem közé fogtam. Tudtam, de leginkább éreztem, bármi áron megvédeném őt, és persze ha az szükséges a létem árán még saját magamtól is!

6. kép: – pénteken kora este…

Bátortalanul léptem közelebb apám fekete zongorájához, melyet néhány órája hoztak meg a szállítók, akik ugyancsak pár napja itt jártak, és elvitték felhangoltatni.

Jóllehet, régen játszottam már rajta – talán volt az egy éve is –, most mégis nagy késztetést éreztem rá, hogy leüljek elé. Nem tudtam, miért érzem ezt, így egy ideig csak álltam vele szemben, nézve a hatalmas hangszert.

Miután erőt vettem magamon, elmentem az ékszerészetbe – Oregonba, ahol anyámnak és nővéremnek is vettem nyakéküket –, hogy vásároljak valamit Szerelmemnek születésnapjára, de amint ismét átléptem a házunk küszöbét, újra elfogott a kényszer. Éreztem, nincs menekvésem, majd végül feladva az értelmetlen küzdelmet, engedelmeskedvén a vonzásnak, helyet foglaltam előtte.

Régi volt már a zongora, több évtizede a családunk birtokolta, apám mégsem akarta lecserélni, ráadásul bárhova költöztünk is, mindenhova vittük magunkkal. Én is ezen tanultam meg egykoron játszani, és bár igaz, apám tanított, sose érhettem az ő nyomdokaiba – elmélkedtem miközben felhajtva a kis fedelet végigfuttattam ujjaim a hófehér billentyűkön. Bells! – kúszott be elmémbe önkéntelenül is szépséges arca, melyet követő pillanatban ujjaim már önálló életre kélve, céltalanul jártak fel, s alá a billentyűkön, szebbnél szebb hangokat kicsalva a nemes hangszerből.

Egy idő után aztán a kezdeti hév bár úgy látszhatott, alább hagyott, és tetteim, ahogyan egyik billentyű után egy másikat ütöttem le, már csak bátortalan mozdulatok, mégsem így volt. Igen is tudtam, mit miért teszek, hogy az egyes hangokat, miért pont azok a hangok követik. Mindnek megvolt a maga értelme, még ha néha meg-megálltam, majd újra kezdtem az első hangtól, vagy éppen átformáltam egyes részeket, az eddig játszót, fejemben szép lassan egy egésszé összeálló zeneműből.

Finoman ütöttem le egymás után a csontszínű – és néha a szénszínű – billentyűket, újabb dallamokat belecsempészve művembe, mialatt egészvégig egyetlen személy járt csak a fejemben.

Még mindig olyan hihetetlen volt számomra, hogy szeretem Őt. Az, hogy ez az érzés kővé dermedt szívemből jön, melyet ez az égi tünemény egyetlen nézésével, mosolyával, érintésével képes volt felmelegíteni és megdobogtatni. Szerettem Bellst, szerelmes voltam belé, és mióta erre rájöttem, már nem csak, hogy nem tudtam, de nem is akartam tagadni. Legalábbis magam előtt nem. Hiszen, bár tudtam, Ő is viszont szeret, – amely érzés ellen egyikünk se tehet semmit, minthogy megváltoztatni már úgy sem tudtuk –, eme szerelemet mégsem élhettük meg teljes odaadással, éppen annak bizarrsága miatt.

A sors kegyetlen játéka, hogy ez épp velem történik – markoltam bele ideges görcsösséggel fürtjeimbe, miután leütve az utolsó hangot is a zongorán, befejezettnek tekinthettem a szonettet. Ezt követően, mialatt lassan felálltam a kis fapadocskáról, meghoztam talán eddigi létem legnehezebb döntését, mégpedig, hogy bármennyire is nehéz lesz és fájni fog, akkor sem hagyhatom, hogy ami már egyszer megtörtént, az újra megismétlődjön.

7. kép: – szombat délelőtt a forksi közösségi kórházban…

Miután tíz óra tájékán Nessie elindult Bellsért, hogy elhozza hozzánk – ahogyan azt még tegnap az iskolában megbeszélték –, annak céljából, hogy nálunk töltse a hétvégét, úgy véltem, jobb lesz, ha eljövök otthonról. Persze nehéz volt rászánnom magam, hogy meg is tegyem, de jól tudtam, ha a közelemben lenne, túl nagy volna a kísértés, hogy minden percem vele töltsem. Így is a családom mindenféléket gondolt már rólam. Főleg, amióta tudatosult bennem, szeretem Bellst, és, hogy minél több időt tölthessek vele, minden este pontban tízkor kisurranok a házból, hogy aztán virradásig őrizhessem ágya mellett állva édes álmait.

Mikor eldöntöttem, majd eljöttem otthonról, még nem tudtam, hova mehetnék, és mit is csinálhatnék majdhogynem egész nap, csakhogy elkerüljem Szerelmem. Majd miután leautóztam jó pár mérföldet – persze céltalanul –, utam végül önkéntelenül is nagyapámhoz vezetett. Dr. Carlisle Cullen volt a forksi közösségi kórház egyik osztályos orvosa. Elismerte mindenki, és szerették is, amit meg is érdemelt, hiszen jó ember és vámpír is volt. Persze az én szememben a család többi tagja is az volt, még ha réges-rég meg is botlottak a nagyapám által kikövezte úton.

– Jó napot! Miben segíthetek? – tudakolta jöttöm célját az egyik nővérke a pult mögött állva.

– Jó napot! – vettem elő bájos, megnyerő modorom. – A bácsikámhoz jöttem, Dr. Cullenhez. Esetleg meg tudná nekem mondani, hol találom jelenleg? – villantottam rá az egyik elbűvölő mosolyom, csakhogy biztosan segítségemre legyen.

– Pe…persze! – dadogta zavartan. – Egy… egy pillanat türelmét kérem – tekintett le a monitorjára, majd pár pötyögés után, ismét rám emelte topázszín szemeit. – A doktor úr éppen nagyviziten van, de ha gondolja, akkor megvárhatja az irodájában.

– Köszönöm a segítségét, tudom a járást – biccentettem, majd a pult mögött hagyva a némi kábulatban lévő, kissé kipirult orcájú nővérkét, elindultam nagyapám irodája felé, mely az emelet végén volt jobbra.

Az irodájában egy nagy tölgyfából készült íróasztal állt – akárcsak otthon –, míg a falak mentén könyvespolcok magasodtak, roskadásig tele orvosi könyvekkel és szaklapokkal. Talán a hely szelleme tette, talán a klór és fertőtlenítő szagának keveréke, de eszembe jutottak azok az idők, mikor még én is azt hittem, belőlem is orvos lehet egy szép napon, ahogyan nagyapámból. Mindenki azt hitte, én is vagyok olyan erős, mint ő. Hogy majd én leszek a harmadik doktor a családban, még ha apám sosem praktizált is. De nem így lett. Az a bizonyos nap, mikor a balesetet követően majdnem megöltem Carolynt, sok mindent megváltoztatott, többek között a terveimet is.

Akkoriban Alaszkában éltünk, közel az unokatestvéreinknek tartott Denali klánhoz. Anyám sokszor felhozta a lányokat, mint témát, amiről utáltam, és persze kínosnak tartottam vele beszélgetni, de ő hajthatatlan volt. Mikor aztán egyszer csak végül mégis beadtam derekam, és elhívtam azt a lányt, aki akkoriban tetszett nekem, éppen végzős voltam az akkori középiskolámban. A jelentkezési lapokat már jó előre postáztam a kiválasztott egyetemeknek, megjelölve rajtuk az orvosi szakot. Mindenki örült neki, hogy eme pályán is ki szeretném képezni magam, de miután azon a borzalmas napon szembe kellett néznem igazi – szörnyeteg – valómmal, elvesztve minden magamba vetett hitem, örökre feladtam orvosi terveim – emlékeztem vissza a szörnyű, kínzó múltra, melytől azonnal ökölbe szorultak kezeim.

– Tessék! – feleltem a halk kopogtatásra, mely megszakította elmélkedéssel egybekötött önmarcangolásom. – Oh, Mr. Sheen. Jó napot! – köszöntöttem udvariasan, miközben mindketten meglepődve néztünk egymásra.

– Edward! – biccentett kissé összeráncolva szemöldökeit. – Carlisle?

– Éppen vizitet tart. Esetleg segíthetek valamiben? – ajánlottam fel szolgálataimat, melyet más esetben biztosan nem tettem volna, de Mr. Sheen más volt. Hiszen ő annak a nőnek volt az édesapja, aki az én létem értelme is egyben.

– Nem, köszönöm, nem tudsz – intett felém a kezében tartott korlappal. – Egyébként, hogyhogy itt vagy? Azt hittem otthon leszel, hiszen Bells most megy hozzátok. Legalábbis tegnap még erről volt szó – címezte nekem nagyon ravasz, burkolt üzenetét.

– Igen, Bells tényleg nálunk van, és gondolom, jól mulat a testvéremmel, Nessie-vel – adtam finoman tudtára, mit csinál valószínűleg a lánya ezekben a percekben, azok helyett a dolgok helyett, melyekre, ha jól értettem – és úgy véltem, nagyon is jól értettem – eddig gondolt.

– Vagy úgy – húzta fintorra száját. – Úgy vélem, a lányom mostanában túl sokat tartózkodik nálatok – szólt fölényesen, melyet követő néhány perc, kínos csendben és persze lassan telt el, minthogy eme kijelentésére nemcsak, hogy nem akartam, de nem is voltam hajlandó reagálni. – Jól sejtem, hogy ti elég közeli barátok vagytok, az én kislányommal? – kérdezte végül ugyan ártatlanul sercegtetve állán borostáit, mégis minden jó modort félretéve alaptalanul meggyanúsítva nem csak engem, de Bellst is. Persze nekem sem kellett több, azonnal elöntött a méreg. Nem értettem, mégis hogyan feltételezheti a saját lányáról, hogy viszonyt folytat velem a háta mögött. Úgy éreztem, nem hagyhatom ennyiben, hogy most aztán meg kell neki mondanom a magamét. Már csak Bells érdekében is, hogy ne feltételezhessen róla ilyeneket, de épp mikor meg akartam szólalni – teli indulattal hangomban –, váratlanul benyitott nagyapám.

– Edward! Bob! – nézett először rám, majd Szerelmem apjára, melyet követően én rögvest a hatalmas ablak elé léptem, hogy megkapaszkodva annak keskeny kis párkányában, lenyugtassam magam, mielőtt indulataimnak köszönhetően szörnyetegem a felszínre törne. – Miben állhatok a rendelkezésedre? – kérdezte kedvesen nagyapám kollégáját.

– Csak meg akartam kérdezni, hogy asszisztálnál-e nekem holnap a százhármasban fekvő beteg, szívbillentyű műtéténél. De mint látom, ez nem a legmegfelelőbb időpont, tehát, ha beleegyezel, akkor később visszajönnék, hogy megbeszéljük a részleteket – beszélt, mely alatt némi zavart éreztem hangjában.

– Természetesen beleegyezem, szívesen asszisztálok neked – felelte nagyapám, majd miután még pár szót váltottak, Mr. Sheen távozott az irodából, kettesbe hagyva minket. – Minden rendben, fiam? – lépett mellém, majd bal kezét vállamra helyezve, igyekezett segíteni szörnyem lenyugtatásában.

– A harcos elbukott! – motyogtam szinte hangtalanul, felidézve magamban a Jasperrel folytatott beszélgetést. – El, egy már az elejétől kudarcra ítélt csatában. Semmi esélyem nem volt. Semmi! – néztem rá kétségbeesetten.

– Bellsről beszélsz, igaz? – kért megerősítést.

– Rajtam kívül már mindenki tudta. Már jó előre megmondták, hogy így lesz, de én makacsul tagadtam. Nem akartam, hogy így legyen, hogy igaz legyen! De végül bármennyire is küzdöttem ellene – magam és az érzéseim ellen –, mégiscsak vesztettem. Pedig nagy harcos voltam. A legkeményebb mindközül – hagytam figyelmen kívül kérdését, és inkább az önmarcangolás fojtogató tengerébe merültem. – Félek nagyapa, rettenetesen félek! – néztem rá ismét, egyre jobban kétségbeesve. – Félek, hogy nem leszek elég erős ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy a történelem megismételje önmagát – mondtam el neki legnagyobb félelmem.

– Először is most az a legfontosabb, hogy megnyugodj! Gyere, üljünk le – mutatott a székre, az íróasztala előtt, melyre engedelmesen leültem, míg ő a saját székében foglaltam helyet, az asztal másik oldalán. – Úgy vélem, első ízben tisztáznunk kéne pár dolgot. – kezdett bele. – Jól értem, hogy Bellsről van szó, és arról, hogy rájöttél, szereted őt? – kérdezte, amire egy biccentéssel feleltem. – Értem, és gondolom a félelmed pedig a szüleid múltjának pontos ismeretéből ered, igazam van? – Helyes megállapítására ismét bólintottam. – Edward! Ami a szüleiddel történt, az példátlan eset volt, és holott igaz, mindannyian szenvedtünk, legfőképpen ők, mégis ha most rájuk, valamint rád és a nővéredre nézek, azt mondom minden megérte és semmin se változtatnék, ha lehetőségem volna rá.

– Ezt úgy érted, hogy hagynád őket szenvedni? – értetlenkedtem elképedve.

– Edward, ők azok által a szenvedések és megpróbáltatások által lettek azok, akik most. Hiszen gondolj csak bele! Ha az édesapád nem önmagát hibáztatta volna az édesanyáddal történtekért, akkor sose fogott volna bele a kutatásokba, te pedig nem ülhetnél most itt velem szemben, azon rágódva, hogy akárcsak a szüleid, ti is egymásba szerettetek Bellsszel – érvelt diplomatikusan.

– Igen, ezt én is jól tudom, de éppen ez a baj! Nem akarom, hogy Bells is annyit szenvedjen, ahogyan önző módon azt sem, hogy nekem is annyit kelljen. Töviről-hegyire ismerem szüleim történetét, mely egyre jobban kezd hasonlítani az én életem – vagy nevezzük létem – előre megíródott históriájához. Hát tényleg nem érted, nagypapa? Én nem akarom, és nem is akarhatom, hogy ugyanaz történjen meg velünk is, mint velük. Nem szeretném, hogy a vére miatt folytonos veszélyben legyen mellettem. Hogy a születésnapján, vagy akármikor máskor bármelyikünk is életére támadjon. Vagy, hogy a Volturi karmai közé kerüljön. Egyszerűen nem akarhatom azt a sorsot neki is, mint anyámnak! – vittem feljebb önkéntelenül is hangom, majd mélyet lélegezve, visszahalkítva folytattam. – Hogyan is kérhetném őt arra, hogy mindezek a veszélyek ellenére tartson ki mellettem. Hogy tegye kezembe életét, melyet egyetlen aprócska mozdulattal akármikor véletlenségből is kiolthatok – próbáltam meg ellenérvelni, mialatt hangom végig elkeseredettnek tűnt.

– Én ezt mind értem, és tudom is, hiszen egyszer már átéltem őket, ahogyan mindezek közepette, a szép dolgokat is. Vagy tán azok neked nem jelentenek semmit?

– Mégis mire gondolsz, nagyapa? Csak nem az első csókra, vagy érintésre? Vagy tán arra, hogy anyám többször is majdnem meghalt? Nincs annyi ujj a kezeimen, hogy össze tudjam számolni, hányszor kellett szembenéznie a halállal, és itt elsősorban nem Jamesre, Victoriára vagy a Volturira gondolok, hanem sokkal inkább az apámra! Komolyan azt kívánod tőlem, hogy én is elkövessem azokat a hibákat, amiket ő? – néztem rá hitetlenkedve.

– Már megbocsáss, Edward, de miből gondolod, hogy te is elkövetnéd azokat az úgy nevezett „hibákat”, amikből egyébiránt ti is lettetek Nessie-vel? – folytatta meggyőzésem, miszerint rosszul gondolom a dolgokat. – Edward, te merőben másabb vagy, mint az édesapád. Bár konok, fafejű, és persze önmarcangoló típus vagy akár csak ő, de a világ dolgait, vele ellentétben, másként látod – mutatott rá az apám és köztem lévő különbségekre. – De ami még inkább amellett szól, hogy a te életed másként alakulhat – persze amennyiben megpróbálod azt az életet élni, amit neked szánt a sors –, az nem más, mint éppen az az ismeret és tapasztalat, amit megszereztél a szüleid által. Te már tudod, milyen akadályok lehetnek, hogy mikre kell figyelned, ez pedig csakis könnyebbséget adhat nektek, Bellst is beleértve. Ne feledd, a szüleidnek minden új és ismeretlen volt, neked azonban már nem. Úgy vélem, ahogyan sosincs két egyforma képesség, úgy nincs két egyforma jövő sem – bölcselkedett.

– Igen, igazad van, nagyapa, ezzel nem vitatkozhatom, de még így is ott van az a kérdés, hogy mégis milyen életet adhatnék én Bellsnek? Még ha nem is ölöm meg a véréért, megtehetem másért, máshogyan. Te nem tudod elképzelni milyen nehéz az ösztöneim mellett az épségére figyelnem. Az, hogy minden mozdulatomat ezerszer át kell gondolnom, mielőtt megteszem. Nem, hogy nem akarom, de bele se merek gondolni, hogyha egy apró ölelés ennyi erőfeszítéssel és áldozattal jár, akkor mi lehet az ára egy szenvedélyes éjszakának – jutottak eszembe ismét képzelgéseim Szerelmemmel kapcsolatban, melyek most vágy helyett kínzó érzéseket és gondolatokat keltettek bennem.

– Edward… – kezdett bele mondatába, de közbevágtam.

– Nem, nagyapa, ezt nem tehetem Vele! Nem kockáztathatom az életét önzőmód. Hiszen mint arra már régen rájöttem, kívánom is őt, és tudom, ha tehetném, hogy együtt legyek vele úgy is, megtenném méghozzá habozás nélkül, hiszen önzőlélek vagyok! Viszont egyetlen szenvedélyes éjjelért, pár órányi gyönyörért túl nagy ár az ő élete, mely most már az én létezésem értelme is! De ha túl is élné – kezdtem pár oktávval feljebb –, ott lenne a következő, megint csak életére törő probléma.

– Jól értem, fiam, hogy te most a várandóságra gondolsz? – nézett rám némileg meglepetten.

– Pontosan – álltam fel a székből, majd járkálni kezdtem fel, s alá. – Tudod pár napja Nessie-vel volt egy kis összetűzésem. Azt kérdezte, hogy szeretném-e akkor Bellst, ha vámpír lenne. Persze én ezt követően rögvest arra gondoltam, esetleg azért kérdezi, mert szándékában áll Bellst átváltoztatni – amihez amúgy segítségre volna szüksége. Természetesen azonnal felelősségre vontam, viszont amit utána mondott, az elgondolkodtatott. Azt felelte, hogy azért nem tenné meg, amire gondolok, mert nem akarja elvenni Bellstől az álmait. Az álmait, melyben nem csak boldog család és férj szerepel, de gyerekek is. Gyerekek, érted, nagyapa? Bells gyerekeket akar, még ha nem is most azonnal, de egyszer – futottak ráncba vonásaim, azoktól a gyötrő gondolatoktól, melyek a Nessie-vel való beszélgetés óta nyomasztottak.

– Nem értelek, fiam. Hiszen te is jól tudod, hogy ez nem lehet akadály. Te és Nessie vagytok rá az élőpéldák – mutatott rám értetlenkedve.

– Nem, nagypapa, nem erről van szó, hanem arról, hogy én más vagyok, mint ti. Hogy annyi mindenben különbözök a többi vámpírtól, hogy még abban sem lehetek biztos, valaha is tudnék neki gyermeket nemzeni – adtam ki magamból ama nyomasztó gondolatot, mely bár igaz, napokig csak kínzó elgondolás volt, de miután rájöttem, szerem Bellst, már egyenesen az egyik legnagyobb probléma lett – a sok másik között –, mely a boldogságunk útjában állhatna egyszer.

Folytatása következik…

_______________________

* A Jasper által mondott idézet Lara Adrian: A vámpír csókja című könyvéből való.

Bells’s Lullaby

(Bells altatódala)

„No matter how much we look back at the past, we never go back.

We can not change what has already happened.”

„Nem számít, meddig tekintünk vissza a múltba, sose megyünk vissza.

Ami megtörtént, azt megváltoztatni már nem tudjuk.”

New Sun – Twilight fanfiction  by Krisz

Bells's Lullaby by Ifj. Edward Soul Masen Cullen

(Bells alias Isabella Fairy Sheen)

music:  Sad piano song 2  by justice21413432