Pillanatképek (7.-11. fejezethez) - 3. rész

Ifj. Edward szemszög

Vámpírösztönök

13. kép: – szombat este Ifj. Edward szobájában…

Kilenc lesz tíz perc múlva – pillantottam ismét az órára, ahogyan azt az elmúlt hét órában már oly sokszor megtettem, majd visszafordítva tekintetem, bámultam tovább az ablaknál állva az egyre sötétebbe burkolózó tájat.

Ma volt Bells születésnapi partija, melyet azóta vártam különös izgatottsággal, amióta kedden meghívott rá. Olyan édesen bátortalan volt, mikor átadta a meghívót, és annyira látszott rajta, hogy szeretné, ha elmennék. Én persze azonnal meg is ígértem neki, hiszen most már az ő boldogsága volt számomra a legfontosabb.

Noha igaz, sose voltam egy társasági ember, ráadásul a barátain kívül a szülei is jelen lettek volna, de ez mit sem számított, mikor tudtam, neki az okozna örömet, ha én ott lennék. Még azt is bevállaltam volna, hogy bájcsevegek az apjával, akinek a velem szemben tanúsított ellenszenve eléggé nyilvánvaló volt valószínűleg mindenki számára. Csakhogy erre nem kerülhetett sor, minthogy nem mehettem el a bulira, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy én egy vámpír voltam. Egy vérszomjas szörnyeteg, akinek bőre minden fedetlen négyzetcentiméterét gyémántként csillogtatta volna meg valamennyi jelenlévő szeme láttára, az egésznap vakító világosságot árasztó Nap minden fénysugara.

Nagyon vártam már a ma délutánt, főleg miután az este nem tudtam őt titokban meglátogatni, hiszen esett az eső egész éjjel – csuromvizesen pedig úgy gondoltam, mégsem állíthatok be hozzá. Ráadásul bár Bells mindig gyönyörű, Nessie azt mondta, ma még annál is csodásabb lesz a tőle kapott ajándékában. Annyira akartam őt látni, csillogó smaragd szemeibe nézni, megérinteni és beszélni vele, de minthogy nem tehettem, mellkasomat ismét nehéz súlyok nyomták egésznap nehezítve az egyébként szükségtelen légzést.

Igaz, anyám próbált vigasztalgatni, de az épp úgy hasztalan volt, mint Emmett és Alice terve, hogy megpróbáljanak lefoglalni. A családban a múlt hétvégén történtek után – mikor is Bells a karjaimban töltötte az éjszakát –, már mindenki tudta a kis titkom, miszerint én is szerelembe estem, mégpedig Bells által. Persze ennek nem mindenki örült felhőtlenül. Rosalie természetesen kiakadt, ami senkit sem ért váratlanul, kivéve az, hogy nem rendezett akkora hisztit, mint mikor apámékkal történt ugyanez – amit én és nővérem csak az után tudtunk meg, hogy Rose felvonult a szobájába. Alice és Nessie nagyon örültek a ténynek, ahogyan anyám és nagymamám is, bár őbennük a féltés azért erősebb volt, akárcsak a többiekben. Emmett persze elviccelte a dolgot, majd míg ő a vámpírlány és a hugica elnevezések között próbált választani, addig nekem apám, nagyapám és másik bácsikám aggodalmaival kellett szembenéznem. Ők is, akárcsak jómagam, nem tudtak gondtalanul örülni a lehetséges jövőbeni boldogságomnak. Persze mind a maga komoly, visszafogott módján biztatott, hogy igenis próbáljam meg leküzdeni az akadályokat, hiszen képes lehetek rá, de természetesen egyikük sem garantált biztos sikert.

– Kilenc múlt tizenkét perccel – csendült fel hátam mögül az ismerős, dallamos hang, majd pár hangosabb lépés után – mely a tűsarkak és a hajópadló találkozásának volt köszönhető –, két aprócska kar fonódott körém. – Tudtam, hogy úgy talállak majd itt, ahogyan délután hagytalak – motyogta nővérem két lapockám közt az ingembe.

– Milyen volt a buli? – kérdeztem egy fájdalmas, mély sóhajt követően.

– Mondhatni remek, a vendégek nagyon jól érezték magukat, csak éppen, Bells hiányolt téged rettenetesen. – Adott egyenes, őszinte választ, amitől legszívesebben sírni lett volna kedvem, de mivel nem voltam rá képes, így a felgyülemlett érzések majd’ szétfeszítették testem belülről. – Szeretnéd látni, milyen gyönyörű volt? – kérdezte, de még mielőtt megszólalhattam volna, mielőtt megkérhettem volna rá, hogy ne fájdítsa tovább már így is kegyetlenül sajgó, kővé dermedt – ám nagyon is érző – szívem, apró, kissé meleg tenyerét már arcomra is helyezte. Időm sem volt ellenkezni, a képek máris megrohamozták elmém, melyek mindegyikén egy lélegzetelállítóan meseszép, angyali teremtés volt látható.

– El kell mennem! – jelentettem ki, miután végignézve Nessie emlékeit Bellsről, tudatosult bennem, hogy mikor senki sem látta Kedvesem – nővéremet leszámítva –, a ragyogó, boldog mosoly arcáról nyomban eltűnt, szomorúságot hagyva maga után.

– Bellshez? – kérdezte csillogó szemekkel és egy félénk mosollyal arcán.

– Látnom kell őt! Tudnom, jól van-e, hogy nem sír-e megint miattam és, hogy megtud-e bocsánati, amiért cserbenhagytam – mondtam el félelmeim csendesen.

– Akkor menj! – mosolygott bíztatóan, majd még lökött is rajtam egyet az ajtó irányába – csak a biztonság kedvéért. Jól esett bíztatása, még ha ez tőle nem is volt meglepő, majd miután visszafordulva egy gyors csókot leheltem orcájára, leszáguldva a hosszú lépcsősoron a Sheen ház felé vettem az irányt.

Bellsék szerencsétlenségemre – de talán az ő szerencséjére – eléggé messze laktak tőlünk, mely út, még futva is egy jó fél órát vett igénybe. De persze ez egyik éjjelen sem érdekelt különösebben, csak éppen valahol bosszantott, hogy ennyivel is kevesebb időt tölthetek vele. Szerettem nézni, ahogyan alszik, olyan békés volt és gondtalan, ezért is látogattam el hozzá minden olyan éjjel, amikor megtehettem, azóta, hogy rájöttem, szeretem. Vigyázni akartam rá, még ha álmait nem is tudtam szabályozni, mint azon az estén, mikor egy rossz álomtól, a nevemet kiáltva vergődött az ágyon.

Már csak pár mérföld volt hátra. A szél csak úgy süvített mellettem, ahogy szeltem a tájat, mely teljes sötétségbe burkolózott már. Az avar ropogott és felkavarodott talpaim alatt, míg az állatok megérezve jelenlétem és a vele járó veszélyt, visszavonultak menedékeikbe. Még néhány perc, majd mikor végre megpillanthattam az ismerős, kicsiny, fehér kerítést, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, majd lassítottam. Nyugodtnak tűnt a környék, és bár úgy véltem ilyenkor már biztosan alszik mindenki, mielőtt kiléptem volna a fák közül, még egyszer alaposan körülnéztem, biztosan nem lát-e meg senki.

Néha kimondottan piszok mázlistának éreztem magam. Hiszen nem volt elég, hogy a Sheen ház az utca végén, az erdő peremén helyezkedett el – megkönnyítve így dolgom, hogy feltűnés nélkül járkálhassak ki-be –, de első időben még Bells szobájának ablaka is tárva-nyitva állt előttem. Persze ez pár napja megváltozott, mikor is valószínűleg az apja megcsinálta annak eddig rosszul záródó zárját, de miután azt kissé megbuheráltam, már könnyedén ki tudtam nyitni kívülről is.

Egy könnyed kis lendület, és már át is ugrottam a kerítést, de mikor észrevettem Bellst a konyhában, majdhogynem szó szerint földbe gyökerezett a lábam. Sejtettem, én tehetek álmatlanságáról, minthogy ilyenkor már aludni szokott, majd még mielőtt az ablak felé fordíthatta volna fejét, és megláthatott volna, gyorsan behúzódtam a nagy tölgyfa alá. Az egész kert holdfényben úszott, így könnyen kiszúrhatott volna, de megint csak szerencsémre, a terebélyes fa sűrű lombkoronájának árnyékában könnyedén megbújhattam, hogy aztán onnan figyelhessem tovább Kedvesem.

Percekig csak néztem őt, mozdulatlanul állva, mely nem kis erőfeszítésembe került jelenleg, hiszen rettenetesen vágytam rá, hogy közelről is láthassam őt. Bár igaz, a sötétség és a távolság számomra nem volt akadály, de a falakon még én sem voltam képes átlátni. Szerettem volna hallani a hangját, megérinteni és a szemeibe nézve elmondani, mennyire sajnálom, hogy ma csalódást kellett okoznom neki. Szörnyű érzés volt, hogy nem tehetem meg, de mikor egy fél pillanattal később, Bells tekintete váratlanul megállapodott rajtam, hirtelen minden gondolat kiszállt a fejemből. A hatalmas ragyogó smaragd szemek egyenesen felém néztek, és bár tudtam, túl sötét van, és túl messze is vagyok a háztól ahhoz, hogy ténylegesen megláthasson, mégis érzetem, lebuktam. Hihetetlen volt, és ha a gondolat mely felötlött bennem, nem lett volna annyira elképzelhetetlen, akkor azt mondtam volna, hogy megérezte a jelenlétem.

Tudtam, mennem kéne még mielőtt tényleg rájön, itt vagyok, de egyszerűen képtelen voltam elszakadni tekintetétől. Bár én voltam a vadász, és ő a zsákmány, most mégis ő vonzott engem. Éreztem, most már nem bírnám itt hagyni, még ha meg is próbálnám összeszedni minden erőm, akkor sem lennék képes rá. Most már mindennél jobban látni akartam – persze közelről –, így végül igazi vadászként, ösztöneim segítségével vonzani kezdtem őt magamhoz. Igaz, sose tettem még ilyet emberrel, így némileg tartottam is tőle, főként, hogy Bellsszel teszem ezt, de ahhoz most már túlságosan is vágytam közelségére, hogy megfutamodjak.

Folyamatosan tartva a szemkontaktust vonzottam kifelé a házból, arra egy percig sem gondolva, mit is mondok majd neki, ha itt lesz előttem, és kérdőre von, miért vagyok itt, és persze hogyan kerültem ide. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt, hiszen csakis arra tudtam gondolni, hogy hamarosan láthatom szépséges arcát, megérinthetem és beszélhetek vele.

Miután Bells néhány perccel később megadva magát csábításomnak, kilépett az ajtón, még több erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak oda hozzá azonnal, mint eddig. Bátortalan, lassú léptekkel indult meg felém, hiszen bár varázsom ellen tehetetlen volt, így pedig megbabonázottan mindenféle ellenkezés nélkül magamhoz édesgethettem, mégis ösztönei és tudatalattija ilyenkor is működtek, és jelezték neki a veszélyt. A veszélyt, melyet én jelentettem ránézve. Belegondolni is szörnyű volt, hogy az a nő, akit létemnél is jobban szerettem, tartott tőlem. A sötét árnytól, akinek macskaként világító szemei kivonzották őt a számára hűvös éjszakába. Utáltam is magam, amiért képes vagyok önzésből ezt tenni vele. Ellene használni vámpírösztöneim, hagyni, hogy féljen, csak azért, hogy nekem jó legyen. Gyűlöltem magam, de mindhiába, önzőségemen felülkerekedni így sem tudtam.

– Edward? – kérdezte váratlanul, miután figyelme egy percre elterelődött, ezzel kiszakadva vonzásomból. Igaz, sose voltam egy félős típus, de most mégis rettegtem a várható eseményektől, melyekre nem voltam felkészülve. Jól tudtam, most még lenne esélyem rá, hogy elfussak – úgy, hogy Bells meg sem tudná, valóban én voltam –, azonban jelenleg olyan gyengének éreztem magam, mint egy ember, akinek lábaiban nemhogy nincs erő, de azok még a földbe is gyökereztek. Csak álltam tovább mozdulatlanul és hangtalanul, mialatt Bells ismét elindult felém. – Hát mégis eljöttél? – kérdezte alig másfél percnyi feszült várakozás után, mialatt átlépve a kertben meghúzódó sötétség határát, tudatosult benne, valóban én vagyok az. Tudtam, felelnem kéne, de megszólalni is alig volt erőm, csak boldog mosolyát néztem, mely érzelem teljes ellentéte volt annak, amit Nessie emlékeiben láttam.

– Igen, és tényleg szívből sajnálom, hogy nem jöhettem előbb. Azonban egyszerűen képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy tudom, csalódást okoztam neked, mikor megígértem, hogy eljövök – feleltem teljes komolysággal, hiszen tényleg nagyon bántott a dolog.

– Kérlek, ne emészd magad emiatt! Nessie mondta, hogy közbejött valami fontos, én pedig ezért igazán nem haragudhatok, és nem is haragszom rád – magyarázkodott nyomban Kedvesem, hogy állítólagos bűneim alól felmentsen.

– Köszönöm – biccentettem hálásan, majd egy hirtelen jött késztetésnek eleget téve, néhány percnyi csend után végül felé nyújtottam kezem. – Szabad? – kértem fel illedelmesen táncra, amire szavak helyett, tetteivel felelt. Nem sokat habozott, szinte azonnal tenyerembe simította puha kis kezét, mely remegése fokozatosan csillapodott, ahogyan ujjaim kézfeje köré záródtak. Olyan gyönyörű volt, csodásabb, mint nővérem emlékeiben. Egyszerűen képtelen voltam betelni látványával, ahogyan közelségével is, így hát gyorsan átkarolva derekát közelebb is húztam magamhoz törékeny testét. Ettől persze arca azonnal pírba futott, majd miután szabad kezét vállamra helyezte, lassan ringatózni kezdtünk a sötét, hűvös éjszakában, melyben úgy véltem, most először ő sem fázik.

Csak táncoltunk és táncoltunk, lassan andalogva, mialatt én a rám törő különös és ismeretlen érzéseket próbáltam meg leírni magamban, melyeken kívül jelenleg nem tudtam másra gondolni, de mindhiába. Noha az elmúlt hetvenegy év során már több könyvtárnyi könyvet is elolvastam, valamint a különböző szótárak összes szócikkét fejből tudtam, most mégis képtelen voltam megtalálni a megfelelő szót arra, amit jelenleg éreztem Bells közelében. Persze a szerelem volt a legerősebb, de ezen kívül még egy tucat érzés keringett bennem, melyek közül csak a felének tudtam a nevét, és még kevesebbnek ismertem hatását. Azonban volt még egy bennem, majdhogynem oly intenzív jelenleg, mint a szerelem, ez pedig a vágy volt. A vágy, melyet a szeretett nő látványa és bőre illata mellett, teste nagyon is közvetlen közelsége fokozott bennem percről-percre egyre jobban. Most még azon sem csodálkoztam, hogy Kedvesem nemcsak, hogy képtelen egyenletesen lélegezni, de ahogyan a lélegzete, úgy dallamos szívverése is ki-kihagyott időnként. Megértettem őt, hiszen jómagam is csak nagy nehézségek árán voltam képes fenntartani a látszatot – miszerint minden rendben –, miközben persze majd’ megőrültem attól, ahogyan egyes mozdulatok közben csípőnk összeért. Némiképp féltem is tőle, józan eszem elhagy, hogy majd az ágyékomban keletkezett kínzó vágy erősebb lesz, még a jelenleg nem is érzett vérszomjamnál, de látva Szerelmem szépséges arcát, és felidézve magamban apám biztató szavait, tudtam, nem lehet baj. Hiszen apám is megmondta, Bells nekem most már túl fontos lett ahhoz, hogy képes legyek bántani őt.

Nem akartam elereszteni, de még csak gondolni sem akartam arra, hogy hamarosan el kell engednem és búcsúznom tőle. Legszívesebben örökre a karjaimba zártam volna, de mivel tudtam ez nem lehetséges, így megpróbáltam minél hosszabbra nyújtani a még vele tölthető időt.

A múlt héten, mikor is nálam aludt, volt szerencsém megismerni vérén kívül lényének többi illatát is, mely kellemes felfedezés volt, akárcsak azon bájainak megismerése, melyeket látni vélhettem. Most pedig nem csak azt az új tényt tudhattam meg róla, hogy jól tud táncolni – még ha most csak lassúztunk is –, de azt is megfigyelhettem, hogy még a magas sarkú cipője ellenére is pár centivel magasabb, mint anyám. Igaz, ez a néhány centi és a sarok magassága még mindig kevés volt hozzá, hogy rendesen felérjen, azonban úgy tűnt, ez nemcsak, hogy nem zavarja, de nem is akadályozza meg abban, hogy fejét vállamra hajtva pihentethesse meg.

Csodás volt a mai este, melyről a napközben történtek után ábrándozni sem mertem. Bells ismét a karjaimban volt, szorosan hozzám bújva, méghozzá önszántából, és nem mellesleg szeretett. Szívből szeretett, ahogyan én is őt! Tudtam, ennél már csak akkor lehetnék boldogabb, ha ez a pillanat örökké tartana, és persze ha elmondhatnám neki érzéseimmel együtt a teljes igazságot is. De nem tehettem! Nemcsak azért, mert tartottam attól, hogy megijedne tőlem, a családomtól vagy, hogy esetleg felfedné mások előtt a titkunk, hanem mert még nem éreztem magam felkészültnek erre a nagy horderejű vallomásra. Elvégre tisztában voltam vele, ez nem csak Bells és az én jövőmre van hatással, hanem mindkettőnk családjáéra is.

Hiszen jól tudtam, ha vagyok olyan szerencsés, hogy az a nő, akit szeretek, akkor is viszonozza majd érzéseim, ha már tudja, ki vagyok valójából, és beleegyezik, hogy örökre együtt maradjunk, akkor biztos voltam benne, én, apámmal ellentétben egy percig sem haboznék, hogy átváltoztassam őt. De még nem voltam kész. Addig nem, míg el nem értem önfegyelmem csúcsát, hogy szörnyemet, Bells képessége nélkül is képes legyek kordában tartani, hogy aztán veszélyek nélkül tudhassam magam mellett. Hiszen az egyetlen, amiről képtelen lettem volna lemondani, az a társasága volt. Igen, most már tudtam, hogy így van, és ezt be kellett végre ismernem magamnak, hiszen a legelejétől éreztem, hogy képtelen lennék elválni tőle, de nemhogy örökre, még csak egy kis időre sem.

– Minden rendben? – kérdeztem kissé aggódón, miután váratlanul felnézve rám, megszakította táncunk.

Úgy éreztem, mintha el akarna mondani valamit, valami nagyon fontosat, de hiába vártam percekig türelmesen, nem szólalt meg, csupán csillogó szemei becézgettek gyengéden. Tudni akartam mi lehet az, főként, hogy tartottam tőle, én tettem valami rosszat, vagy, hogy megijesztettem valamivel, de épp mikor már szóra nyitottam volna szám, Kedvesem váratlanul megmozdult. Egy pillanatra megdöbbentem, ahogyan bal kezét finoman kicsúsztatta enyémből, de mikor a következő mozdulatával azt nyakamba fűzte, rögvest torkomra forrt a szó. Tudtam, mire készül, hogy mit szeretne, mégis meglepetten meredtem rá, ahogyan pipiskedve, lassan egyre jobban közelít felém ajkaival, amik eddig is vonzották enyémeket, és melyeket már régóta csak csókolni akartam, egészen kifulladásig.

Meg akartam tenni. Hideg ajkaim az ő piciny, meleg, eperszín szájára tapasztani, hogy érezhessem annak zamatát és puhaságát. Olyan közel volt, már csak alig néhány milliméter választott el legmerészebb vágyaim beteljesülésétől, mikor pisze kis orrát enyémhez érintette. Noha igaz, az én testhőmérsékletem pár fokkal melegebb volt a többi vámpírétól – természetesen félvér nővérem leszámítva –, mégis, még mindig elég hideg ahhoz, hogy ez gondot okozzon Bellsnek. Éppen ezért is lepődtem meg, hogy még csak egy apró borzongást sem éreztem rajta, miként hozzámért. Ez persze valahol jó érzéssel töltött el, hiszen azt jelentette, hogy megszokta már annyira közelségem, hogy ez a tény ne zavarja, azonban azt is tudtam, jelen pillanatban még ennek ellenkezője sem számított volna neki.

Úgy simogatta üde lehelete arcomat, mintha csak angyalok suhantak volna el mellettem szárnyaikkal érintve kemény, márványsima bőrömet. Egy pillanatra nekem is le kellett hunynom szemeim – akárcsak Szerelmemnek –, mely idő alatt, míg próbáltam felkészíteni magam a következő percekben történőkre, addig azt a csodás dallamot hallgattam, mely Bells mellkasából szólt. Tudtam, mit érezhet, hiszen én is ugyanígy voltam ezzel az egésszel. Elvégre nekem is ez lett volna az első csókom, csak éppen az én szívem azon felül, hogy ugyanúgy szeretett, képtelen volt arra, mint az övé, hogy verjen. Annyira élveztem az eszeveszett dörömbölésbe kezdő, parányi szív dobbanásainak zenéjét, hogy azt kívántam, bár örökre így doboghatnának, mégpedig miattam. De mikor alig egy fél pillanattal később felnyitva szemeim, megláttam az én egyetlen angyalom, mint mennyből villámcsapás, úgy sújtott le rám a felismerés.

Nem, ezt nem tehetem vele, nem éltethetem benne a reményt, mikor még korántsem biztos, képes leszek-e rá, hogy az öröklét előtt, először még emberként szerethessem őt, és megadhassak neki mindent, amire csak vágyik. És különben is, az, hogy viszont szeret, még korántsem azt jelenti, hogy akárcsak egykoron anyám, ő is képes lenne feláldozni mindent a szerelemért. Megtenni bármit, csak, hogy mindörökre velem maradhasson. Nem, ezt nem várhatom el tőle, hiszen ez egy felelősségteljes döntés, ami egész hátralévő életét meghatározná. Elvégre még csak alig múlt el tizenhét éves, még túl fiatal hozzá, hogy tudja, mit is akar valójában. Nem, ezt nem tehetem, legalábbis most még nem. Ha nem is mondok le róla véglegesen – főként, hogy arra képtelen lennék –, akkor is várnom kell még. Türelmesen kivárnom azt az időt, mikor készen állva rá, elmondhatom majd neki a teljes igazságot, ő pedig azt alaposan átgondolva – már sokkal érettebben –, meghozhatja majd élete legnagyobb és legnehezebb döntését. Igen, ennek így kell lennie! Hiszen most még csak a vak szerelem beszélne belőle, melynek nincs joga egész sorsa felett rendelkezni, nem úgy, mint azoknak az igazi és mély érzéseknek, melyekben csak reménykedhetek, hogy valaha is kialakulnak majd benne, személyemet illetően – határoztam el magam, majd kitérve a csók elől, számat homlokára tapasztottam, melyet megtenni nehezebb volt, mint ellenállni vérének.

– Jó éjt… Bells! – suttogtam selymes bőrének, majd még mielőtt eltűntem volna az erdő mélyében – úgy, hogy azt ő észre sem veszi –, még utoljára hosszasan homlokára tapasztottam szám, hogy legalább ilyesformán megadhassam neki azt a szerelmes csókot, melyet ajkainak szántam.

14. kép: – egy héttel később, vasárnap délután a Sheen házban…

Vasárnap délután volt, lassan három is elmúlt, én pedig itt álltam egy szál fürdőköpenyben a Sheen ház földszinti fürdőszobájában. Ez már magában is egy eléggé bizarr helyzet volt, melyről úgy véltem, csak akkor lehetne még furcsább, ha Bells szülei váratlanul hazaállítanának. Bár igaz, az már inkább botrányos lett volna, na és persze nehezen kimagyarázható, de szerencsére ennek a lehetőségnek az esélye elég csekély volt.

Bing! – szakított ki elmélkedésemből a ruhaszárító gép halk kattanása, mely jelezte számomra, lejárt a program. Örültem neki, hiszen már amúgy is kezdtem eléggé kellemetlenül érezni magam. Gyorsan ki is vettem a már majdnem teljesen száraz ruháimat, majd felöltöztem. Bells még javában fürdött, legalábbis a hangokból arra következtettem, így úgy döntöttem, míg várok, készítek neki valami késői ebédet, vagy inkább korai vacsorafélét, mivel úgy gondoltam a sok gyaloglástól biztosan megéhezett.

Miután sebtében átnéztem az élelmiszerkészletet, úgy határoztam, valami könnyűt, de mégis laktatót készítek. Miután kivettem pár szelet húst a hűtőből, melyet a mikró sütőbe tettem, hogy felolvadjon, addig, míg vártam, megpucoltam pár szem krumplit, lereszeltem egy adag sajtot, valamint kikentem egy edényt. Na, és persze gondolkodtam, mégpedig a múlton. Hiszen olyan régen vettem utoljára emberi ételt a kezembe, pláne nem abból a célból, hogy főzzek is belőle valamit, viszont eddigi létem során, most először éreztem úgy, hogy volt valami értelme annak a szemeszternek, amit a vendéglátói főiskolán kellett eltöltenem.

Régebben anyám sokat nyaggatott és nem csak a lányokkal. Azt akarta, hogy Nessie és én, amit csak lehet, azt tanuljuk is ki, melynek egyik állomása a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskola volt, ahonnan én az első szemeszter végeztével el is jöttem. Most viszont… most viszont örültem, hogy legalább azt a fél évet kibírtam ott, így el tudtam készíteni Szerelmemnek az egyik olyan fogást, melyet még az elsők közt tanultam meg.

A sajtos rakott húsnak nem kellett sok idő, így hamar el is készült, majd miután kiszedve belőle egy jó nagy adagot, azt tálcára helyeztem az evőeszközökkel és a narancslével, elindultam vele Bells szobája felé – ahonnan már egy ideje nem hallatszódott a vízcsobogás –, hogy meglepjem.

– Bells, én vagyok, bemehetek? – kértem bebocsátást szobájába, egy kissé bátortalan kopogtatást követően. Miután kissé meglepődve némi türelmet kért, alig két perccel később már jött is az engedély, melynek köszönhetően most először léphettem be törvényesen is kis birodalmába. – Gondoltam, megéheztél – léptem beljebb egyik kezemben egyensúlyozva a tálcát, mely egészen addig ment is, mindennemű megerőltetés nélkül, míg meg nem láttam őt az ágyon ülve, abban a kinyűtt pólóban és rövidnadrágban. Torkom rögvest égni kezdett, de most nem a vérétől. Jelenleg más értelemben akartam őt felfalni.

– Ezt… ezt te készítetted? – állt el lélegzete is, miután meglátta az ételt a tálcán, melyet közvetlen elé helyeztem az ágyra, ahol aztán jómagam is helyet foglaltam.

– Igen, én. Remélem, szereted – feleltem kissé bátortalanul.

– A rakott hús az egyik kedvencem. – Egyenesen szemeimbe nézett, majd miután én övéiből kiolvasva megbizonyosodtam róla, igazat mondott, őszinte és boldog mosolyra húztam szám.

– Akkor, megkóstolod? – szólaltam meg egy jó percnyi csendet követően, mivel tartottam tőle, ha hagyom, hogy továbbra is elkalandozva járjon valahol a fellegek között – legalábbis elhomályosult tekintetéből erre következtettem –, akkor képtelen leszek ellenállni azon késztetésnek, mely arra buzdít, hogy tekintetemmel lejjebb merészkedjek meseszép arcánál.

– I… igen, persze – habogta el a választ, majd szép lassan, komótosan nekilátott elfogyasztani az általam készített étket.

Jó volt őt nézni, ahogyan az első falat után, melyet még csak félve mert szájába venni, a következőért már mohón kapott, majd alig negyed óra alatt mindazt, mit elé tettem, elpusztította. Boldog voltam, igazán az, mikor elfogyasztván még a narancslevet is, végül megköszönte a gondos kiszolgálást, és azt mondta remek volt az étel. Örültem neki, hogy ő is boldog, de ez az állapot persze túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tarthasson. Míg Bells kiment a mosdóba, hogy megszárítsa haját, addig körbenéztem szobájában annak ellenére is, hogy ezt már jó párszor megtettem. Ám, miután visszaülve az ágyra, tekintetem megakadt az éjjeli szekrényen lévő ébresztőóra digitális számlapján, melyen a piros ledek hat órát jeleztek, tudtam, vége a szép napnak, hiszen mennem kellett. Vagy legalábbis illene – tettem hozzá magamban, miután ismét megláttam Kedvesem.

– Azt hiszem, ideje indulnom – szóltam kelletlenül, miután újra helyet foglalt az ágyon, hiszen jelenleg legkevésbé ahhoz volt kedvem, hogy elmenjek innen és itt hagyjam őt, még ha jól tudtam, később vissza is jönnék titokban.

– Kérlek, maradj! – ragadta meg váratlanul kezem, miután már felálltam az ágyról. Elkeseredett hangja jól tükrözte számomra, hogy ő sem szeretné, ha elmennék, így hát szó nélkül visszaültem mellé, majd vártam. Türelmes türelmetlenséggel figyeltem őt, várva, hogy megszólaljon. Hogy adjon valami magyarázatot, miért is szeretné, hogy itt maradjak vele, de csak hallgatott.

– Minden rendben? – kérdeztem végül több, mint ötpercnyi feszült várakozás után, mire feleletként aprót bólintott, majd közelebb csúszott hozzám. Igaz, igencsak meglepett tette, de persze eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. – Jól érzem, hogy szeretnél valamit elmondani? – fürkésztem továbbra is vonásait, melyek a zavar mellett erről árulkodtak, de ő válasz helyett ismét csak biccentett. Ezt persze önkéntelenül is egy mélyebb sóhajjal nyugtáztam, de miután akárcsak a múltkor, most is finoman megnyalta eperszín ajkát, elvesztvén józan eszem, váratlanul kitört belőlem a vallomás. – Tudom, elég viccesen fog hallatszani, de én… szóval én még… – kezdtem zavartan, de mikor már épp kimondtam volna, hogy még sosem voltam szerelmes, melyet az követett volna, hogy beismerem neki, én is szeretem, legvégül pedig, hogy mi is vagyok, józan eszem hirtelen ismét átvéve felettem az uralmat, visszarántott a valóságba. Szinte megtántorodtam, és el se akartam hinni, hogy mire készültem az imént. Tudtam, nem vallhatom be neki, most még nem, de mivel már belekezdtem, hát mondanom kellett valamit. Egy hihető folytatásra volt szükség, mégpedig gyorsan. De miután kimondtam az első dolgot, ami megjelent lehetőségként elmémben, rá kellett jönnöm, hogy ismételten csak a bennem most sokkal erősebbnek bizonyuló férfi kerekedett fölém és mondatta ezt velem. – Még sosem csókoltam meg lányt – vallottam be végül mondhatni akaratlanul, telt, ívelt ajkain tartva egész idő alatt a tekintetem. Már nem volt visszaút, már kimondtam, majd, bár sose féltem igazán semmitől – legfeljebb csak tartottam némileg egyes következményektől –, most mégis megtettem, mégpedig Bells lehetséges reakciója miatt.

– Akkor talán épp itt az ideje – suttogta váratlanul elhaló, nyugodt, lágy hangon, mire rögvest felkapva fejem, hitetlenül fúrtam tekintetem szemeibe. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg jól hallottam, hogy azok után, ami a születésnapi partijának estéjén történt – mikor is én visszautasítottam közeledését –, most mégis megadta az engedélyt.

Nem, ez nem lehet, a sors nem lehet hozzám ilyen kegyes – tiltakoztam magamban, miközben folyamatosan Kedvesem szemeibe néztem, melyekből az őszinte vágyakozáson kívül semmi mást nem tudtam kiolvasni. De miután meggyőztem magam, hogy nem álmodok – hiszen hogyan is tehetném –, észrevettem némi kétségbeesett félelmet a még mindig vágytól csillogó szemekben. Ismertem már ezt a nézést, tudtam, hogy megint csak a visszautasítástól tart, pedig én ekkorra már jól tudtam, hogy most először biztosan nem fogok meghátrálni.

Szerettem, Bellst, nem akartam, hogy sokáig kétségek közt legyen, mikor már úgy is eldöntöttem, hogy megteszem, megcsókolom. Hiszen hogyan is tehettem volna mást, mikor már olyan régóta vágytam erre a percre, de persze mindannyiszor, ha esélyem nyílott rá, én gyáván megfutamodtam. Azt hazudtam magamnak, hogy csakis Bells érdekében, pedig az igazság az volt, hogy féltem az ismeretlentől, és attól, hogyha megteszem, végleg képtelen leszek őt elereszteni, ha az tényleg szükséges lesz. De ezután a hosszú és gyötrelmes hét után – mely idő alatt Matt jóvoltából alig lehettem Szerelmemmel –, hiánya végül ráébresztett arra, hogy már így is képtelen vagyok elereszteni őt, még ha csak egy kis időről is van szó. Most már biztos voltam benne, így van, ahogyan abban is, hogy nincs több elvesztegetni való időm. De miután összeszedve minden létező bátorságom – hogy végre elmondjam neki az igazat –, óvatosan arcára helyeztem kezem, ő váratlanul lehunyta szemeit.

El akartam mondani neki, de így képtelen voltam. Azonban mikor a kissé kipirult, szépséges arcról ismét piciny ajkaira siklott tekintetem, hirtelen felötlött bennem a gondolat, hogy talán szavak helyett, inkább tettekkel kéne beszélnem hozzá. Ott ült előttem mozdulatlanul, várva, hogy végre megtegyem, amit már oly régen meg kellett volna, de én még mindig csak tétováztam. Még most is, alig pár centire a cél előtt, még mindig bizonytalankodtam, hogy helyes-e amit tenni készülök, míg vágyam újra felülkerekedve rajtam végül nem hagyott más lehetőséget.

Éreztem üde leheletét arcomon, és hallottam szívének hangos dörömbölését füleimben, ahogyan lassan és óvatosan, minden mozdulatomat százszor is átgondolva egyre közelebb hajoltam hozzá. Már nem volt visszaút, de már nem is akartam meghátrálni, majd amilyen gyengéden csak tudtam, kemény és mindig hideg ajkaimat az ő lágy, édes ajkaihoz érintettem.

Hirtelen vibrálni kezdett körülöttünk a levegő. Úgy éreztem, menten elégek a vágytól, ahogyan ajkaim pillanatok alatt átvették övéinek tüzelő melegségét, majd azt testem minden apró pontjába eljuttatták. Annyira csábított Bells, és oly édes volt csókja, hogyha akartam sem tudtam volna küzdeni vágyaim akarata ellen, melyek még többet és többet akartak ebből a földöntúli jóból. Csak az ösztöneimre figyeltem, és bár nem csak számomra, de úgy tudtam Bells számára is ismeretlen még ez az egész, mégis a következő pillanatban már mindketten ösztönösen cselekedve csókoltunk vissza. Igaz, csupán csak egyetlen rövid percig tartott az egész, ami után mindketten zihálva húzódtunk el egymástól, mégis ez az idő éppen elég volt ahhoz, hogy megízlelve a legédesebb dolgot, ami csak létezik ezen a világon, menten függőjévé is váljak.

Percekig csak szaporán kapkodtunk levegő után, én azért, hogy érezve illatát lenyugtathassam magam, míg ő tüdejének sípolását enyhítendőn. Ám egy kis idő elteltével, mikor már végképp éreztem, nem bírom tovább, ha nem ízlelhetem meg újra mézédes ajkainak zamatát, lassan kinyitottam szemeim, éppen abban a pillanatban mikor szívem egyetlen birtoklója is, akinek tekintetében épp úgy égett a vágy, mint enyémben.

– Edward, én… – kezdett volna bele még mindig kissé zihálva, de mivel jelenleg semmi más nem érdekelt azon kívül, hogy karjaimban tartva csókolhassam őt, amíg csak bírja levegővel, így gyorsan beléfojtottam a szót.

– Sssh! – pisszegtem le mutatóujjamat szájára téve, majd mielőtt még tiltakozhatott volna, ujjaim helyett tüzelő ajkaimmal hallgattattam el. Éreztem, ahogyan egy pillanatra meglepődött hevességemtől, mellyel mohón falni kezdtem a gyönyör forrásait, de szerencsémre ez az állapot nem tartott sokáig. Egy perc sem kellett hozzá, és máris mindketten az én általam diktált iramot felvéve csókoltuk egymást vad szenvedéllyel.

Kétségbeesetten éreztem, nem tudok már leállni, hogy akár az idők végtelenségéig is képes lennék ebben a csodás állapotban maradni vele. Csak csókoltam és csókoltam, megízlelve mind felső, mind alsó ajkát, melyek cseppet sem tiltakoztak a nem éppen finomkodó mozdulatok ellen. A vágy csak úgy tombolt bennem, minden épeszű gondolatomat felemésztve. Lassan már azon voltam, hogy szörnyem mellé a bennem oly sokáig szunnyadó férfit is be kell majd zárnom, hogy újra csakis én uralhassam önmagam. De persze jelenleg nem, hogy nem akartam, de nem is lettem volna képes megfékezni őt.

Csillapítani akartam a testemben őrülten tomboló vágyat, így mindkét kezem – melyek közül az egyik ez idáig arcán nyugodott, hogy képességét felhasználva biztosítsam, ne történhessen baj – csípőjére simítottam, majd egy erélyesebb mozdulattal szorosan magamhoz húztam, de ez hiba volt. Nagy hiba, hiszen azzal, hogy a törékeny test most már nem csak közel volt enyémhez, de finoman hozzá is simult, azzal a vágyott hatás éppen ellenkezőjét sikerült elérnem. Ágyékom persze rögvest még kínzóbb lüktetésbe kezdett, ahogy minden vágyam felerősödve összpontosult benne. Azt hittem ez az erős vágy menten szétfeszíti még nadrágomat is, de uralkodva magamon végül elfojtottam a feltörni készülő nyögést. Ellenben Kedvesemmel, aki a következő pillanatban önkéntelenül is belenyögött csókunkba, jelezvén nekem, ő is éppen annyira élvezi a helyzetet, mint jómagam.

A Bellsből feltörő kéjes hang a legnemesebb muzsika volt füleimnek, ami után elmémben akaratlanul is lejátszódott egy pikáns jelenet, melyben Kedvesem tekintete fokozatosan elhomályosult, háta ívbe hajlott, majd egy élvezettel teli nyögés hagyta el csókolnivaló száját, mikor eléri az általam nyújtott gyönyört. Elmosolyodtam, de persze nem csak bűnös gondolataim végett, sokkal inkább a fennálló helyzettől. Ezután Szerelmem két karját nyakamba fűzte, majd míg egyik kezével tarkómat cirógatta, addig a másikkal görcsösen beletúrva hajamba, tincseimmel játszadozott. Élveztem kényeztetését, mialatt ajkaink érzéki tánca nem csak, hogy még intenzívebbé, de egyre mélyebbé is vált. Most már olyan szorosan ölelt magához, mintha csak attól félne, kirepülhetek vagy kicsúszhatok karjai közül, ami persze mindamellett, hogy számomra is jól esett, megint csak nem segített azon, hogy ne kívánjam ilyen mérhetetlenül. Így is alig tudtam fékezni vágyaim, hogy rá ne vessem magam most azonnal, hogy aztán megkaphassunk mindent, amire csak jelenleg oly nagyon vágyunk. De nem tehettem, uralkodnom kellett magamon, már csak Bells miatt is, mialatt karjaimmal én is egyre szorosabban öleltem őt, jelezvén én sem akarom, hogy eleresszen.

Annyira hihetetlen volt még mindig, ami kettőnk között történik. Hogy itt vagyunk, együtt, mindenféle zavaró tényező nélkül – melybe szörnyem is beletartozott –, és úgy szerethetjük egymást, ahogyan az – főleg az én fajtámnál –, csak nagyon keveseknek adatik meg. Igaza volt apámnak, a sors vagy valaki odafent, tényleg velünk is könyörületes, hiszen végül megadta nekem azt, akire egész eddigi létem során vágytam, még ha nem is tudtam róla. Aki képes lehet engem annak szeretni, aki igazából vagyok, és akit én is úgy szerethetek, ahogyan azt megérdemli.

Úgy éreztem, jelenleg nem számít semmi sem. Sem az, hogy ő halandó, sem az, hogy én vámpír. Hogy most csak Mi vagyunk, egy egyszerű szerelmes pár, akiket túlhevült vágyaik irányítanak, józan eszük helyett. Kívántam őt – a vérénél is jobban –, és most már szinte biztos voltam benne, ő is ugyan így érez velem kapcsolatban.

Már egy jó ideje összeforrtak ajkaink, melyek érzéki táncát bár pillanatokra meg-megszakítottuk – Bells friss oxigén után sóvárgó tüdeje miatt –, most először éreztem mégis úgy, hogy nem csak nekem, de neki sincs igazán szüksége levegőre. Mindeközben úgy tűnt sikerült megszabadulnunk gátlásainktól, akárcsak félelmeink nagyobb részétől, ezzel egyre szabadabb teret engedve vágyaink kiéléséhez. Noha igaz, még csak alig ismertük egymást, most mégis pontosan tudtuk, mire vágyik a másik, és azt igyekeztünk meg is adni neki.

Még percekig tartott ez az állapot, majd miután egy hirtelen jött ötlettől vezérelten, jobb kezemmel befurakodtam a vékony kis póló alá, apró, gyengéd mozdulatokkal kezdtem el Szerelmem cirógatni. Éreztem a női test finom melegségét és bársonyos puhaságát ujjaim alatt, ahogyan azt is, miként érintésem hatására egy kisebbfajta borzongás végigszaladt rajta. Persze több sem kellett Kedvesemnek, amint ráeszmélt ténykedésemre – melyet egy vággyal teli sóhajjal jelzett –, szám után kapva, annak alsó ajkát először fogai közé csippentette, majd végül játékosan ráharapott. Igaz, meglepő volt Bells eme reakciója, de nagyon is élvezetes, majd miután a mellkasomból ösztönösen feltörő állatias morgás elhalkult, először pimaszul elvigyorodtam, majd még mielőtt fellélegezhetett volna, már ajkaira is vetettem magam. Egyáltalán nem finomkodtam, ráadásul most még az eddigieknél is mohóbb szenvedéllyel kezdtem el felfalni, miközben folytattam – immáron mindkét kezemmel – a már korántsem tapogatózó, simogató kényeztetést ruhája alatt. Már így is vadabb voltam, mint kellett volna, de úgy tűnt ez Bellsnek mégsem volt elég, mert görcsösen belemarkolva tincseimbe még közelebb húzta arcom övéhez, hogy még gyorsabb iramot diktálhasson.

Simogattam, ahol csak értem. Míg egyik kezemmel derekától haladtam lefelé egészen combjáig, majd vissza, addig a hátán kalandozóval egyre feljebb és feljebb merészkedtem. Azonban mikor elérve lapockáját pillanatokkal később tudatosult bennem, hogy kezem nem ütközött semmiféle akadályba, addigi gyenge légzésem is elállt menten. Egy pillanatra mondhatni még meg is ijedtem, hiszen bár igaz, már többször is elképzeltem fantáziálgatás közben, milyen lehetne együtt lenni Bellsszel, most ez mégis annyira más volt. Elvégre ez a valóság volt, nem pedig holmi ábránd. Itt tényleg csak alig néhány, vékony kis ruhadarab választott el minket legmerészebb gondolataink beteljesülésétől.

Habár igaz én vámpírnak születtem, belül mégis ember voltam, nem mellesleg pedig férfi, és mint olyannak, nekem is voltak bizonyos vágyaim, amik jócskán túlmentek a józanész határán, ha Kedvesemről volt szó. Kívántam őt, minden porcikámmal, és ettől a még igencsak ismeretlen, de nagyon is intenzív érzéstől – valamint attól, hogy éreztem, ő is ugyanúgy vágyik rám, mint én őrá –, agyamat egyik percről a másikra teljesen elöntötte a vörös köd. Éreztem, elvesztem.

Nem tudtam már józanul gondolkodni, már nem voltam ura cselekedeteimnek. Most már csakis vágyaim irányítottak. Úgy csókoltam Bellst, mintha csak ő biztosítaná számomra az éltető oxigént, melyen a létem múlna. Azonban, mikor nyelvemmel beljebb kalandozva finoman elnyílt ajkai közt megízleltem övének édes zamatát, a váratlanul megszólaló hang a fejemben egy szempillantás alatt visszarántott a valóságba.

Ne, ezt ne tedd Edward, a teste a tiéd lehet, de az élete nem! – sugallta józan eszem, majd miután egy fél pillanattal később tudatosult bennem a figyelmeztetésnek szánt mondat igazi értelme, rögvest megszakítottam egymás ajkainak becézgetését. Eme hirtelen cselekedetem persze Bellst is meglepte, ám hiába fúrta kétségbeesett tekintetét szemeimbe – amiből tisztán kivehető volt vágyakozása a folytatásra –, én mégsem ismételhettem meg az újszerű, de nagyon is élvezetes csókot. Elvégre nem akartam őt bántani, és tudtam, a bennem élő férfi sem szeretné, kinek az előbb, a vágyai által diktált hevessége, majdnem Bells életébe került. Hiszen jól tudtam, egyetlen rossz mozdulat, és Kedvesemnek baja eshet, azonban a vörös köd leszálltával mindenről megfeledkeztem, legfőképpen arról, hogy a méreg a számban akármikor megmásíthatatlan következményekkel járhat.

Csak néztem Szerelmem, aki épp úgy vágyott a folytatásra, mint jómagam, és bár tisztában voltam vele, nem kéne folytatni, hogy most csak szerencsénk volt, de lehet, legközelebb már későn int megálljt józan eszem, mégis újra csókjaimtól vörösre mart ajkaira tapasztottam enyémeket. Mérhetetlenül kívántam őt. Úgy kínzott a vágy, mint szomjúságom még sohasem. Azt szerettem volna, hogy én legyek az első férfi az életében, minden értelemben, és persze az utolsó is. Nem akartam bántani, de mindkettőnk erős vágyaival és akaratával szemben teljesen tehetetlennek éreztem magam. Tudtam, az utolsó esélyem az, hogy míg szörnyem rábízom Bells képességére, addig én a bennem rejlő férfi vágyait igyekszem majd minden erőmmel kordában tartani, hogy ne történhessen baj, és mindketten élvezhessük az együtt eltöltött pillanatokat.

Miután ezt eldöntöttem, majd már igencsak éreztem, képtelen vagyok tovább ellenállni a csábításnak, jobb kezemet kicsúsztatva pólója alól megtámaszkodtam mellette az ágyon, miközben gyengéd nyomást kifejtve testemmel övére, igyekeztem tudtára hozni, mit is szeretnék. Noha igaz, majdnem biztos voltam benne, hogy ő is szeretne velem együtt lenni, mégis volt bennem némi bizonytalanság. Elvégre mégiscsak ártatlan volt még, ahogyan én sem voltam soha senkivel. De miután alig egy perc elteltével megéreztem izmainak elernyedését, már tudtam, ha nem is juthatok be soha a mennyországba, de egy angyal bizalmát és végtelen szeretetét már elnyertem, mely számomra mindennél többet ért.

Lassan, óvatos, finom mozdulatokkal döntöttem hátra Kedvesem felhevült, törékeny kis testét, melyet fokozatosan követtem enyémmel, miközben ajkaitól egy percre sem váltam meg. Egyik keze ismét görcsösen túrt hajamba, míg másiknak ujjai lassú mozdulatokkal kezdtek végigzongorázni gerincemen, miután feje lehanyatlott a párnára. Jó érzés volt, bár először kissé összerezzentem a nem várt érintéstől, majd miután ismét kinyitottam szemem – melyet alig egy pillanatra hunytam le, hogy kizárva mindent, vágyaimat megregulázhassam –, szája után kaptam.

Ismét hevesebben kezdtem el csókolni, akárcsak miután először ízleltem meg mézédes ajkait. Ezután jobb kezemmel ismét cirógatni kezdtem, míg a balnak – melynek kézfeje háta alatt pihent – alkarján támaszkodva tartottam meg magam fölé tornyosulva. Egész testét bejártam, így váltottam ki belőle élvezettel teli sóhajokat és nyöszörgéseket – bár keble halmát még így se mertem megérinteni –, mialatt arra gondoltam, ha tudnék aludni, most biztosan azt hinném, csak álmodom, mert hiszen valóságnak annyira hihetetlen volt ez az egész. De miután kezem pólója alól csípőjére siklott, melyet aztán ösztönösen előrébb lökött – ezzel egy cseppet sem segítve, hogy vágyaim kordában tudjam tartani –, az ágyékomban keletkezett erőteljes fájdalomtól egy fél percre ismét elvesztettem a kontrollt önmagam felett. Kezem ez idő alatt lejjebb csúszott combjára, de még mielőtt elmém ismét teljesen kitisztulhatott volna, erőteljesen belemarkoltam a formás női lábba.

Bells persze rögvest felsikoltott a testében keletkezett tomboló fájdalomtól, minek hangja szinte azonnal kijózanított. Elszörnyedve tettemtől húzódtam menten hátrébb az ágyon, mialatt Kedvesem kapálózva próbált meg menekülni az iszonytató érzés elől, és persze előlem. Arcom eltorzult az önmagam iránt érzett gyűlölettől, kezem pedig idegesen túrt bele hajamba, ahogy arra gondoltam, bántottam azt a nőt, aki nekem a világon a legfontosabb. Ám ez az állapot nem tartott sokáig. A következő pillanatban Bells az alkarját végigszántotta az ágy melletti éjjeliszekrény szélével, az pedig puha és sérülékeny mivoltát tekintve egyből felhorzsolódott. Üvöltése fájdalmával együtt erősödött, de még így is képtelen volt elnyomni a torkomból ösztönösen előtörő vad, állatias morgást, melyet kiserkenő vérének kínzóan csábító illata váltott ki belőlem, amint megéreztem azt.

Torkomat menten égetni kezdte a forró, éltető nedű utáni szomjúság. A légzést persze azonnal abbahagytam, de már késő volt, az orrom addigra már teljesen eltelítődött a vér szagával. Hatalmas küzdelem kezdődött testemben énjeim közt, bár korántsem kiegyenlített, hiszen vámpírként démoni felem jócskán túlerőben volt az emberivel szemben. Küzdöttem, minden létező erőmmel a vámpírösztönök ellen, de bármennyire is igyekeztem, éreztem, nem bírom már sokáig, hogy sötét énem pillanatokon belül magába szippant.

Szeretlek, Bells! – suttogtam némán, még egy utolsó pillantást vetve az én angyalomra, aki a rémülettől halálra váltan meredt rám, mielőtt szörnyem kitörve a vasketrec rácsai mögül, teljesen átvette az uralmat felettem.