New Sun - Sunrise - 11. fejezet

11. SZERET, NEM SZERET, SZERET… ?

– MATT! – hasított bele élesen Szerelmem hangja a folyosó nyüzsgő forgatagának zsivajába. Szemeim azonnal felpattantak, amint meghallottam az ismerős hangot, majd kihasználva Matt figyelmetlenségét kirántottam magam vasmarkából, és még mielőtt felészlelve utánam kaphatott volna, én már Edward karjaiba vetettem magam.

Úgy bújtam bele Kedvesem ölelésébe és fúrtam arcom nyakába, mintha az életem múlna azon, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz, és szívhassam be tüdőmbe édeskés illatát. Éreznem kellett őt, a teste hűs közelségét és bőre illatának aromáját, hogy tudjam, tényleg itt van velem, nem csak álmodom.

– Sssh! Jól van, semmi baj! – nyugtatgatott, hogy lecsillapítsa vad zihálásom, miközben egyik körém font kezével finoman simogatni kezdte hátamat. Én jobb kezemet oldalán tartottam, míg bal tenyerem mellkasán – mely szintén sűrűn emelkedett és süllyedt –, majd bár nem néztem fel rá, de a mélyről jövő morgás miatt biztos voltam benne, hogy vicsorít, mégpedig Mattre.

– Lám-lám, a hős szerelmes is megérkezett, hogy megmentse az ő kedvesét a csúnya, gonosz karmai közül. Csak éppen a fehér lovat hagyta el valahol útközben – szólt gúnyosan Matt, én pedig már a hangjától is összerezzentem, amire Edward úgy reagált, hogy még szorosabban ölelt magához.

– Hagyd békén Bellst, különben nagyon megjárod! – fenyegette meg Szerelmem egy mély morgás kíséretében.

– Cöh! Na persze! – fintorodott el Matt, éppen akkor, mikor felé fordultam. Edward egyik karja eközben derekamra siklott, biztosítva róla, itt van, és nem engedi, hogy akárcsak egy ujjal is újra hozzám érjen. – Hüh! Ahogy elnézlek titeket, lehet, nem is mondtam akkora hülyeséget. Igazam van, nagylány? – nyomta meg az utolsó szót, mire felmordultam.

– Fogd be, Matt! – szóltam rá dühösen, mire Edward értetlenül nézett először rám, majd őrá.

– Úgy tűnik, van itt valaki, akinek nem egészen világos miről is beszélünk mi pontosan. Na rajta, Bells! Mondd el a megmentődnek, hogy miért is akadtál így ki rám – vigyorgott Matt önelégülten. – Nem mered. Pont, ahogy sejtettem! – szólt ismét, miután még egy jó perccel később is csak bosszúsan fújtattam, de nem szólaltam meg.

– Már megint miféle rágalmakat hordtál össze? – vetette oda neki Szerelmem.

– Rágalmakat? – kérdezett vissza, játszva az ártatlant. – Erről szó sincs, csupán csak bepipult a kicsike, amiért rájöttem, hogy az elmúlt hetek alatt a szabadidejét a te szobádban, pontosabban a te ágyadban töltötte. – Mindketten felmordultunk, mikor Matt közölte feltevését.

– Neked ahhoz semmi közöd, hogy Bells hol és mivel tölti a szabadidejét! Jobb lenne, ha ezt egy életre megjegyeznéd, különben… – hallgatott el hirtelen Kedvesem, majd torkát újabb erélyes morgások hagyták el.

– Különben mi? – várt Matt a válaszra, de minthogy az nem hangzott el, folytatta. – Na, de mindegy is. Inkább azt mondd meg, tényleg igaz? – kötötte az ebet a karóhoz, nekem pedig nem csak amiatt lett volna kedvem ismét képen törölni, amit mondott, de azért is, ahogyan ránk vigyorgott.

– Mi az, csak nem féltékeny vagy kölyök? – vonta fel szemöldökét Kedvesem. – Ugye nem azt várod, hogy majd beszámolok róla, mit is csináltunk kettesben? – vágott vissza neki, miközben én vészesen elkerekedett szemekkel néztem fel rá.

– Üh! – fújtatott ismét Matt, akit felpaprikáztak Szerelmem szavai, míg én képtelen voltam egy tizedmásodpercnél tovább rá figyelni azok után, amit Edward mondott. Persze tudtam, hogy csak azért tette, hogy visszavágjon neki, de mégis zavart. – Nem, nem kell. Én is pontosan tudom, milyen Bells az ágyban… na, de nem akarok kérkedni – szólt öblös hangon, mire már így is kikerekedett szemeim, még jobban elkerekedtek.

– Mi? – csattantam fel hirtelen éles hangon. – Nem, ez nem igaz! – tiltakoztam hevesen, majd tekintetem hirtelen visszakaptam Edwardra, kinek arcán csak az értetlenség jelei voltak láthatók, miközben hol rám, hol őrá nézett.

– Ugyan már, Bells, felesleges tovább játszanod – szólt vigyorogva, miközben borostáit sercegtette állán. – Mondd csak el ennek a szerencsétlennek, hogy csak azért vagy vele, hogy engem féltékennyé tegyél! Ami persze hasztalan, hiszen már akkor megmondtam neked, hogy csak egyetlen éjszakáról lehet szó – kacsintott rám, amitől még jobban elöntött a méreg, de mikor tekintetem találkozott Edwardéval, melyből hitetlenséget olvastam ki, az a bizonyos utolsó húr is elpattant.

– Eressz el! – üvöltöttem Szerelmemnek, aki két karját derekam köré fonva tartott vissza attól, hogy rátámadjak Mattre. – Kikaparom a szemed te nyomorult, aljas, hazug, beképzelt majom! – szitkozódtam, és jelenleg az sem érdekelt, hogy a folyosón sétáló diákok – kik egész eddig nem törődtek velünk, még akkor sem, mikor Matt karmaiból próbáltam meg kiszabadulni –, mind minket néztek.

– Mondhatnám, hogy sajnálom Edward, amiért így kellett megtudnod az igazságot, de akkor hazudnék – nevetett a nyomorult. – Na jó, most magatokra hagylak. Ja, és ne feledd Bells, két nap! – emlékeztetett, majd miután intett, a döbbent tömegben utat vájva magának távozott az épületből.

– Eressz! – szóltam rá Edwardra már sokkal nyugodtabban, de még mindig jól kiérződő dühvel hangomban, miután azt a hitvány férget már nem láttam. Amint Kedvesem elengedett, felé fordultam. Dühös voltam rá, amiért nem engedte, hogy kikaparjam Matt szemét, de a haragomon túl jelenleg egy sokkal erősebb érzés is volt bennem, mégpedig a félelemé. Tartottam tőle, Szerelmem elhiszi Matt hazugságait, így magyarázkodásba fogtam. – Edward én… én… – kezdtem bele többször is, de hangom úgy remegett, hogy képtelen voltam akárcsak egy értelmes mondatot is összehozni.

– Gyere! – ragadta meg hirtelen csuklómat, majd sietős léptekkel – ami nekem topánkámban még mindig nehezemre esett – mi is távoztunk az épületből, magunk mögött hagyva a kíváncsiskodó diáksereget. – Ülj le ide! – ültetett le egy padra, valahol az iskola hátsó udvarán.

– Edward én…

– Sssh! – pisszegett le, mikor belekezdtem mondandómba. Ezután óvatosan kisöpörte arcomból zilált hajam tincseit, melyek közül többet is fülem mögé tűrt, amitől persze nem csak fülcimpám kezdett el azonnal bizseregni. – Tudom, mit akarsz mondani, de felesleges. Matt egy… – hallgatott el, arcán pedig csak düh látszódott. – Miatta igazán nem érdemes sírnod. Ugye megígéred, hogy egyetlen könnyet se hullajtasz miatta? – fogta gyengéden két keze közé arcomat.

– Ígérem! – esküdtem meg az igéző, olvadt arany szemeknek.

– Tudod mit, van egy ötletem. Gyere! – húzott fel a padról, majd egyenesen a parkolóba citált. Azt mondta, le kell nyugodnom, amivel egyet is értettem, így az ő kocsiját otthagyva az enyémmel mentünk el – pontosabban lógtunk el az iskolából – egy kicsit kikapcsolódni.

Mozi, biliárd és bowling után – mely idő alatt sikerült elengednem magam és remekül szórakoztam –, még beültünk egy csendes kis vendéglőbe, ahol Edward pár falatnál többet nem volt hajlandó enni, viszont annál többet tuszkolt belém. Miután mondhatni egyedül megettem egy óriási pizzát, végül hazavitt.

– Köszönöm a szép napot, csodásan éreztem magam – hálálkodtam a verandán, az ajtónk előtt állva.

– Én köszönöm – tette jobb kezét arcomra, melybe én önkéntelenül is még jobban belebújtam. Csak néztük egymást a haloványan izzó lámpa fényénél – miközben nekem már nem csak térdeim voltak kocsonyából, de minden egyes csontom is –, míg végül elrebegve egy jó éjtet távozott az utca elején található buszmegálló irányába.

Még egy ideig néztem utána, majd miután anyámat leráztam és a szobámba mentem, az ágyra vetettem magam. Furcsa, kettős érzés volt bennem, mely eredményezte azt is, hogy miután párnámba üvöltöttem, hanyatt dőlve az ágyon hangosan felnevettem. Rossz volt arra gondolni, hogy csók helyett, már megint csak majdnem csók lett. De bármennyire is bántott ez, jelenleg nem tudtam szomorú lenni, hiszen egy meseszép napot tölthettem vele. Ha arra gondoltam, mennyiszer ért ma hozzám – csak úgy, minden ok nélkül –, hogy mennyit beszélgettünk, nevettünk és kellett zavarba jönnöm nézésétől, akkor aztán még csak tettetni sem voltam képes semmiféle csalódottságot.

A következő nap úgy indult, akárcsak a többi, egészen addig, míg az én fülembe is el nem jutottak a pletykák, melyeket barátaim mondtak el nekem. A tegnapi incidens után Mattel, számítani lehetett az ilyesfajta, rosszindulatú és persze alaptalan szóbeszédekre. Bár igaz, az este megpróbáltam felkészíteni magam rájuk, de mégis annyira másabb – rosszabb – volt megélni ezeket a dolgokat a valóságban, mint ahogy azt gondoltam. Habár tudtam, ezt a csatát Matt nyerte, de minthogy a háborúnak még koránt sem volt vége – hiszen csak most kezdődött el igazán –, így nem adtam fel a küzdelmet.

Edward, nővérkém és a barátaim mellettem álltak, biztattak és ez erőt adott, az új Bells pedig egy jó ötletet. A terv részleteit hamar ki is találtam, majd abba beavatva őket hamar terjeszteni is kezdtük az új pletykát. Az elképzelés egyszerű volt, hiszen csak Matt fegyverét kellett maga ellen fordítanom. Minthogy engem neki köszönhetően jelenleg egy ócska kis ribancnak tartottak, így mindenféle lelkifurdalás nélkül kezdtem el híresztelni róla, hogy egy aljas féreg, aki az első perc óta csak azért legyeskedik körülöttem, hogy megdönthessen. Igaz, kicsit gyerekesnek tűnt bosszúm, de végül is jó tervnek. A lényeg pedig amúgy is az volt, hogy ha nem is a pontos igazságot, de annak lényegét higgyék diáktársaim.

A hír, ahogy azt sejteni lehetett hamar elterjedt, bogarat ültetve mindenki fülébe, miszerint még sem úgy vannak a dolgok, ahogyan azt eddig gondolták. Mattnek sem kellett több, a diákok megrendülése hitükben épp elég volt ahhoz, hogy fortyogni kezdjen a dühtől. Csendben, meghúzva magát, tűrte az ellentámadást és a vele járó megaláztatást. Ezek után egész péntekig nem is láttuk őt, amikor is szerencsére már lecsengeni látszott ez az ügy, mely helyét szép lassan kezdték átvenni a kisebb iskolai pletykák.

Már az első perctől kezdve tisztában voltam vele, Matt jelenleg annyira dühös rám, hogy akármelyik percben beállíthat hozzánk, és elmondhatja szüleimnek hazugságait. Minthogy tartottam ettől, így közöltem Szerelmemmel, hogy a héten nem megyek át hozzájuk – hogy otthon lehessek, ha az a nyomorult beállítana –, amitől úgy tűnt, eléggé letört, de persze nem jobban, mint én.

Igaz, próbált meggyőzni róla, hogy mondjuk el szüleimnek az igazat, hiszen semmi olyat nem tettünk, ami helytelen lenne, de én nem akartam. Vele ellentétben, én jól ismertem a szüleim. Persze tudtam, az első sokk és kisebbfajta kibukás után azért hinnének nekem, de azzal is tisztában voltam, hogyha egyszer valakiben elvetik a kétely magját, az örökre benne is marad. Miután eme feltevésem Edwardnak is előadtam, úgy tűnt, megértette miért is nem szeretném elmondani szüleimnek az igazságot.

Két tini, tele hormonokkal apám értelmezésében semmi jót nem ígért, ráadásul most az egyszer igaza volt, legalábbis ami engem illetett. Tudtam, ha Edward arra kérne, feküdjek le vele, egy percig sem haboznék, és habár ezt csak pirulva – otthon, szobám magányában – mertem bevallani még magamnak is, mégsem éreztem semmiféle szégyenérzetet. Az volt az igazság – melyet eddig ugyancsak nem mertem beismerni –, hogy kívántam Edwardot, méghozzá minden egyes porcikámmal. Igaz, még fiatal voltam, talán éretlen is, de nő, Ő pedig amolyan szívdöglesztően helyes, kicsit rosszfiús beütéssel rendelkező férfi, aki minden létező hölgy szívét megdobogtatja.

Miután szüleim még csütörtök este a vacsoránál közölték velem, hogy mivel sikerült eladni a montereyi házunkat, így szombaton reggel elutazunk, kissé kiakadtam. Persze miután a hír okozta sokból feleszméltem, rögtön kijelentettem, hogy én nem megyek velük, amin igencsak meglepődtek. Tudtam, nem is oly’ rég, még kézzel-lábban tiltakoztam az ellen, hogy elköltözzünk onnét, most pedig, hogy ha csak két napra is, de visszamehetnék oda, nem örülnék. Az igazság persze az volt, hogy szerettem volna, már csak a barátaim miatt is, akiket ott hagytam, és persze kiket mostanában eléggé elhanyagoltam, de nem tehettem. Már csak három napom volt vissza a határidőből, ami jelenleg mindennél és mindenkinél fontosabb volt. Szerencsére némi győzködés után végül sikerült megbeszélnem szüleimmel, hogy itthon maradhassak, ami egyben azt is jelentette, hogy oda megyek, ahova csak akarok, és akkor jövök, amikor csak kedvem tartja. Ez persze éppen kapóra is jött, így aztán mikor pénteken Szerelmemmel a menzára igyekeztünk, egy furcsa kérdést intéztem hozzá, melyet úgy tűnt, először nem is tudott hova tenni.

Miután még az este lebeszéltem szüleimmel, hogy én nem utazok, sokat gondolkodtam a hétvégén, míg végül arra jutottam, hogy áthívom hozzánk Edwardot, hiszen úgy is azt mondják, hazai terepen minden könnyebb. El is mondtam hát neki, hogy a szüleim nem lesznek otthon, így átjöhetne kicsit beszélgetni, meg mondjuk filmet nézni, mely ötlet ellen szerencsémre nem tiltakozott. Gyorsan meg is beszéltük, hogy másnap délre átjön, amit én, gyomromat görcsben tartó izgatottsággal vártam.

Miután szombaton szüleim még a reggeli órákban távoztak, volt elég időm elkészülni. Bár anyám – akárcsak Esme – katonás rendben tartotta a házat, mégis kezelésbe vettem a nappalit, hogy minden tökéletes legyen. Míg kitakarítottam és berendezkedtem egy mozis délutánra – na meg magamat is rendbe szedtem –, addig a sütőben már ott sült a kacsa a hozzá való körettel. Edward, mint mindig, most is pontos volt, de mikor azt mondta, már evett, eléggé elszontyolodtam. Persze ezt ő is észrevette, így hát, hogy jobb kedvre derítsen, mégis bekapott pár falatot. Azt mondta, ízlik neki, amitől boldog voltam, majd miután befejeztük az ebédet a nappaliba mentünk. Sokat gondolkodtam rajta, vajon milyen filmet is kéne megnéznünk, de csak abban voltam biztos, hogy nem fogom letámadni egy csöpögős romantikussal, így végül egy vérfagyasztó horrort tettem be a lejátszóba.

Az igazság az volt, hogy sose szerettem az ilyesfajta filmeket. Maszkos gyilkosok, sikítozó áldozatok, vér és egyéb nyalánkságok – persze csak annak, aki kedveli ezt a műfajt. Nem is értettem, hogy szeretheti bárki is ezt, míg az egyik félelmetesebb jelenetnél önkéntelenül is Edward karjába csimpaszkodtam, majd mikor a maszkos férfi lesújtott következő áldozatára, arcomat kemény vállába fúrtam, hogy ne is lássam. Ezen persze Szerelmem jót nevetett, de mikor duzzogva el akartam húzódni tőle – na meg, mert amúgy is zavarban voltam attól, hogy hozzá bújtam –, vállam átkarolva ölelt magához, és a film végéig el sem eresztett.

– És mit szólnál a… – Miközben éppen a következő filmet igyekeztem kiválasztani, a csengő csilingelő, de fülemet most nagyon is bántó hangja belém fojtotta a szót.

– Menj, nyisd ki, addig én választok – intett fejével az ajtó felé, majd felkelve a díványról, mellém sétált, hogy aztán a polcon lévő filmek között kezdjen el keresgélni.

Remek! – gondoltam magamban, miközben az ajtó felé igyekeztem. Azzal tisztában voltam, hogyha a szomszédok egy vadidegen autót látnának egész nap parkolni a házunk előtt, akkor biztosan szólnának szüleimnek miután hazatértek, de minthogy éppen ezért még tegnap megkértem Edwardot, távolabb tegye le a kocsiját, így fogalmam sem volt róla, ki lehet az.

– Szia, Bells! – köszöntött jókedvűen Rebeca, miután kinyitottam az ajtót. – Csak erre jártam, és gondoltam benézek, na meg megkérdezem, nincs-e meg véletlenül Dorengotól a Szárnyalás – hadarta el gyorsan, ujjait tördelve.

– Szia! – üdvözöltem némi fáziskéséssel, miközben tisztán éreztem, hogy homlokomon megjelentek az izzadságcseppek. – Nos, ami azt illeti… vagyis… – hebegtem-habogtam magam sem értettem miért, hiszen barátném nem tudhatta, hogy Edward nálunk van. – Várj meg itt! – intettem maradásra, majd besiettem a nappaliba, ahol Kedvesem rögvest a kezembe is nyomta a kért könyvet. Nem igazán értettem, hogy találta meg ilyen gyorsan, na meg hogyan hallotta meg, miről beszélgettünk, de jelenleg ez mindegy is volt. Már éppen indultam is volna vissza a bejárathoz, mikor Rebeca megjelent a nappali ajtajában.

– Ha esetleg megvan a… – forrt rögvest torkára a szó, amint meglátta Szerelmem.

– Szia, Rebeca! – üdvözölte Edward, amire barátném egy alig érthető, makogó köszönéssel felelt. Mindhárman zavarban voltunk, a levegőt csak úgy vágni lehetett a szobában, majd a keletkezett kínos csendet végül Kedvesem törte meg. – Ha még nem olvastad Dorengotól a Kék eget, akkor ajánlom figyelmedbe. Igaz kicsit eltérő a két könyv műfaja, de a mondanivalójuk azonos. – Mondata végén leemelte  a könyvet a polcról, majd azt is kezembe adta.

– I… igen… tudom – hebegett még mindig Rebeca, majd miután átadtam neki a könyveket és elköszönt Edwardtól, kikísértem. – Bocsánat, nem tudtam, hogy zavarok. Ne haragudj! – mentegetőzött kipirult arccal, a verandánkon toporogva.

– Rebeca, figyelj! – szóltam rá, mire végre felnézett rám. – Először is ez nem az, amire gondolsz, másodszor pedig nagyon szépen kérlek, ne mondd el senkinek. Rendben? – kérleltem.

– Persze, nem mondom el, de annyit azért árulj el, hogy akkor ez most egy randi? – kérdezte ajkán egy halovány mosollyal.

– Mint már mondtam, mi csak barátok vagyunk – szajkóztam a már jól betanult szöveget. – Egyszerűen csak átjött kicsit dumálni, meg megnézni egy filmet, ennyi – néztem el zavartan feleletem közben, ami nem segített abban, hogy elhitessem vele, ez a teljes igazság, mely mögött nem húzódik ott ama hátsó szándékom, hogy kicsit közelebb kerüljünk Edwarddal.

– Ja, persze, én meg az amerikai elnök vagyok – fonta durcásan karba kezeit. – Ugyan már, Bells, nekem igazán elmondhatod, hiszen nincs abban semmi szégyellnivaló, ha összejöttetek. Én megértem, de tényleg – erősködött Rebeca, mire újra elismételtem a barátságunkról szóló részt. – Ahogy akarod, akkor tagadd csak, de úgy is tudom, hogy amint elhúztam, ti úgy összetapadtok, mint két gumimaci, a forró nyári napon. – Megforgattam szemeim, mire tényleg bevágta a durcát, majd sietős léptekkel távozott.

A nap további részében – melyben egyszer sem említettük Kedvesemmel Rebecát – még megnéztünk két vígjátékot, valamint beszélgettünk is egy keveset. Miután megállapodtunk abban, holnap ismét átjön, hazament, én pedig bár ma sem úgy alakult minden, ahogyan azt terveztem, de boldog voltam.

Másnap délben, mikor Edward megérkezett, mondhatni szép idő volt, bár nem sütött a nap, így felvetettem, hogy tegyünk egy rövid kis sétát. Persze nem volt ellenére, én viszont mikor a hátsó kertbe citált, majd átemelve a kis fehér kerítésen bevezetett a sűrű erdőbe, eléggé meglepődtem. Bár igaz, nem egészen így értettem a sétát, de látva, ő élvezi, végül nem szóltam semmit. Ahogy akkor sem, mikor egy jó mérfölddel később, ahogy elértük a folyót elkapott minket a zuhé, és így csuromvizesen – na meg kissé koszosan – kellett visszaindulnunk. Habár tisztában voltam vele, nem most ment el az eszem, de beismerni csak most ismertem be, mégpedig azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a visszavezető út alatt alig bírtam levenni tekintetem a testére tapadt vizes ingről, melyet tudtam, ő is észrevett.

Miután kissé átfagyva visszaértünk a házba, készítettem Edwardnak törölközőt és fürdőköpenyt a földszinti fürdőbe, majd miután elmagyaráztam, hogyan is használja a ruhaszárító gépet, szobámba siettem, hogy én is felmelegítsem, valamint rendbe szedjem magam. Az első gyors zuhanyt aztán azonnal egy alaposabb követte, minthogy rájöttem, hamarosan letelik a határidő és én még mindig nem mondtam semmit Edwardnak. Mivel nem akartam, Nessie-től tudja meg, mit érzek iránta, így miközben megmostam a hajam, valamint alaposan lecsutakoltam magam – csak, hogy minden tökéletes legyen, ha esetleg kicsit közelebb kerülnénk egymáshoz –, végig azon gondolkodtam, hogyan is mondhatnám el Kedvesemnek, szeretem.

Bár az érzéseimmel tisztában voltam, az mégis nehezemre esett, hogy szavakba öntsem őket. Szerettem Edwardot, vele akartam lenni – minden értelemben –, és éppen ezért is féltem annyira ettől a beszélgetéstől. Már az első perc óta tartottam tőle, hogy mi lesz akkor, ha elutasít. Ő eddig, azt leszámítva, hogy megnézett magának az utóbbi két hétben, csakis barátként tekintett rám, melyet én bármennyire is próbáltam megváltoztatni, nagyon úgy tűnt, még mindig nem sikerült. Azok a bizonyos falak, bár az első találkozásunkhoz képest jócskán meggyengültek, még mindig nem omlottak le köztünk. Viszont amitől a legjobban rettegtem, hogy a falak nemcsak, hogy nem fognak sose leomlani, de még magasabbak és erősebbek lesznek, mint valaha.

Ahogy ott álltam félkészen a beépített szekrényem előtt, azon gondolkodva, mi lesz velem, ha ezen félelmem beigazolódik, egy halk kopogtatás és Szerelmem hangja volt az – ki éppen bebocsátást kért szobámba –, mely kizökkentett egyre fájdalmasabb elmélkedésemből. Miután kértem egy percet, gyorsan magamra kapva az első pólót, amit találtam és leülve az ágyra, a hajamat kezdtem szárítgatni a törülközővel, behívtam.

– Gondoltam, megéheztél – lépett beljebb kezében egy tálcával, majd letéve azt elém az ágyra, helyet foglalt velem szemben.

– Ezt… ezt te készítetted? – akadt el a lélegzetem, mikor megláttam a tálcán lévő ételt.

– Igen, én. Remélem, szereted – felelte kissé bátortalanul.

– A rakott hús az egyik kedvencem – néztem egyenesen az eddig reménytől, most pedig már a boldogságtól csillogó aranybarna szemekbe, miközben én is az voltam, méghozzá mérhetetlenül.

Olyan figyelmes volt velem, nem is csodáltam, hogy kissé elkalandoztak gondolataim, de miután rám szólt, szép lassan, komótosan nekiláttam elfogyasztani a kései ebédet. Bár bíztam Edwardban, az első falatot mégis félve mertem csak számba venni, majd miután megízleltem a különféle fűszerekkel megbolondított mennyei étel ízét – mely kicsit sem hasonlított anyáméhoz, hiszen annál sokkal jobb volt –, habzsolni kezdtem. Ebben a tempóban persze hamar végeztem, majd miután elfogyasztottam a nekem szánt narancslevet, megköszöntem a remek ételt és a kiszolgálást.

– Azt hiszem, ideje indulnom – közölte, miután egy gyors hajszárítás után visszatelepedtem az ágyra. A kétségbeesés elemi erővel tört rám nyomban, és bár fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem, abban az egyben biztos voltam, hogy míg meg nem tudja, szeretem, addig nem engedhetem el.

– Kérlek, maradj! – kaptam keze után, miután felállt az ágyról. Hangom jól tükrözte elkeseredettségemet, és talán ez volt az, ami miatt Edward szó nélkül visszaült mellém. Tudtam és láttam szemében is, magyarázatot vár, de jelenleg egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Át kellett gondolnom még egyszer mindent. Felidézni magamban a lehetséges variációkat, melyekkel bevallhatom neki érzéseimet és kiválasztani közülük a legjobbat, de ez persze nem ment egyik pillanatról a másikra.

– Minden rendben? – fürkészte vonásaimat, mire aprót bólintva közelebb csúsztam hozzá. – Jól érzem, hogy szeretnél valamit elmondani? – jött az újabb kérdés, én pedig folytatva a néma játékot, ismét biccentettem. Ekkor egy mélyről jövő sóhaj hagyta el száját, majd miután egy pillanatra ajkaimra siklott tekintete, ismét szemeimbe nézett. – Tudom, elég viccesen fog hallatszani, de én… szóval én még… – motyogta pár néma percet követően, majd egy újabb sóhaj után tekintetét ismét visszahelyezte ajkamra, így folytatva – még sosem csókoltam meg lányt – hangzott el a beismerő vallomás. Nekem ettől a lélegzetem is elakadt, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egy mély légvétellel lenyugtattam magam, hogy aztán – bár kissé félve – megszólalhassak.

– Akkor talán, épp itt az ideje – suttogtam elhaló, nyugodt, lágy hangon, mire ismét szemeimbe fúrta tekintetét. Olyan gyengéd volt nézése, mint még soha, mintha csak tényleg bársonnyal simogatna. Most már csakugyan mindennél jobban vágytam hűsítő csókjára, és éppen emiatt éreztem most miden eddiginél nagyobb félelmet. Szinte már rettegtem tőle, hogy most is hoppon maradok, amit éreztem, nem lennék képes elviselni.

Egy hosszú, kínzó perc után – mialatt elmélyülve néztük egymást –, végül Edward megtörte testeink némaságát, majd miután jobb kezét arcomra helyezte, én lassan lehunytam szemeim. Éreztem a hideg ujjakat kissé kipirult arcomon, testemben pedig azt a különös bizsergést, melyet csak is érintése tudott kiváltani. Ki akartam zárni mindent elmémből, minden zavaró tényezőt, hogy csak is Őrá és az érzéseimre koncentrálhassak, majd mikor a hűs ajkak pár pillanattal később – melyeket én évtizedekként éltem meg – végre rátaláltak enyémekre, egy szempillantás alatt szűnt meg létezni minden gondolatom.

Úgy éreztem magam, mint aki meghalt, majd a mennybe került. El sem tudtam hinni, hogy annyi gyötrelmes nap és elhullajtott könny után, most végül mégiscsak beteljesülni látszik legféltettebb álmom. Aztán ahogy a kemény és hideg ajkak lassan elnyíltak, enyémek is követték példájukat, finoman megízlelve így alsó ajka zamatát. Bár igaz csak egy nagyon rövid, de annál érzékibb csókot váltottunk, mely után mindketten zihálva húzódtunk el egymástól.

Szívem ekkorra már olyan eszeveszett vad vágtába kezdett, akár csak egy szilaj mén a szabad pusztában. Tudtam, le kell nyugodnom, hiszen félő volt, valóban áttöri bordáimat, de ez jelenleg szinte lehetetlennek bizonyult. Lehunyt szemmel próbáltam meg lecsillapítani a testemben kitörni készülő vulkánt, melyet vágyaim tápláltak. Úgy éreztem, menten szétrobbanok. Kíváncsi voltam, vajon Edward is azt érzi-e, amit én, de vad zihálásomon kívül nem hallottam mást, csak a vér zúgását fülemben. Még mindig éreztem számon mézédes ajkainak ízét, arcomon pedig üde leheletét, és ha lehet ez csak még jobban felkorbácsolta vágyaimat. Éreztem, nem bírom tovább, hogy tényleg menten felrobbanok, ha nem kapok még többet Szerelmemből. Ekkorra a vér már tüzes lávaként száguldozott ereimben, mialatt testem minden egyes porcikája szinte már fájóan könyörgött a folytatásért. A közelségére vágytam, az érintéseire, remegő ajkaim pedig övéire. Csak pár perc telhetett el így, majd mikor éreztem, valóban nem bírom már tovább, szép lassan felnyitottam szemeim, éppen akkor mikor ő is rám emelte tekintetét, mely akárcsak az enyém, vágytól izzott.

– Edward én… – kezdtem volna a gyors vallomást, mert hisz ennél megfelelőbb alkalmat keresve se találhattam volna, de nem engedte, hogy befejezzem.

– Sssh! – pisszegett le mutatóujját számra téve, majd alig egy fél pillanattal később, még mielőtt teljesen elveszhettem volna aranyszín szemeiben, ujja helyét ajkai vették át, melyek azonnal mohón falni kezdték enyémeket. Egy pillanatra meglepődtem a nem várt hevességtől, majd ezt az érzést nyomban felváltotta a vágy, melyet már régóta éreztem iránta, és mely most viszonzásra lelt.

Ajkaim nem sokáig maradtak tétlenek, pillanatok alatt felvették az övéi által diktált iramot, hogy aztán kezdetét vehesse egy vad, szenvedélytől fűtött csókcsata. Éreztem, megtört a jég kettőnk közt, hogy az összes fal leomlott. Bár boldog voltam, hiszen tudtam, majdnem mindent megkaptam, amiről csak álmodhattam, testem most mégis azután az egy után vágyott, szinte már fájóan. Úgy tűnt eme vágyakozásomat Edward is észrevette, de persze jelen esetben azt is el tudtam képzelni, hogy az ő teste is ugyan azért sóvárog, mint enyém, mégpedig egy érzéki, mindent felemésztő együttlétért.

Karjait ezután – melyek közül az egyik eddig arcomon nyugodott – csípőmre simította, majd egy erélyesebb mozdulattal szorosan magához húzott. Ez nem várt mozdulat volt, melytől önkéntelenül is belenyögtem csókunkba. Ezt követően persze – hiszen én már csak ilyen voltam – hirtelen átsuhant elmémen, hogy talán félreérti majd eme reakciómat, de mikor belemosolygott a csókba, rögvest elszállt minden aggodalmam. Leírhatatlan volt az érzés. Testemet most már csakis vágyaim irányították, ezért sem lepődtem meg, mikor ösztöneimet követve karjaimat nyaka köré fontam. Ezután egyik kezemmel finoman tarkóját kezdtem el cirógatni, míg a másikkal beletúrtam kócos, bronzvörös hajába. Bőre olyan sima volt és kemény, mint a márvány, és persze hideg, akárcsak szája, mely hol éppen felső, hol alsó ajkam nedvesítette csókjaival. Nem bírtam tovább, karjaimmal olyan szorosan húztam és öleltem magamhoz, hogy mellkasunk minden egyes kapkodó légvételnél – melyeket az eredményezett, hogy épphogy csak fél pillanatokra szüneteltettük ajkaink érzéki táncát – összeért.

Percekig csak öleltük és csókoltuk egymást, semmi nem számított, ami eddig történt, most csakis a jelen és a bennünk tomboló érzések voltak a fontosak. Még mindig annyira hihetetlen volt számomra, hogy annak a férfinak a karjaiban lehetek, akit szívem minden egyes dobbanásával szeretek, és akinek én érinthetem először ajkait, akárcsak ő enyémeket.

A levegő csak úgy izzott körülöttünk. Ki tudja, mióta tarthatott már ez a csodás állapot, melyben, ahogyan a percek, gátlásaink is úgy kezdtek elmúlni szép lassan, egyre többet engedve ezzel vágyainknak és sóvárgó testünknek. Cselekedeteink bár óvatosak és finomak voltak, mégis hevesek, szenvedélyesek. Úgy öleltük, csókoltuk és simogattuk egymást, mintha csak egész eddigi életünkben ezt csináltuk volna. Aztán hirtelen megéreztem egy eddig ismeretlen érzést, melytől egész testem menten lángba borult.

Edward keze – ki tudja mikor, és hogy – befurakodott a vékony kis póló alá, hogy így kényeztethessen tovább. Olyan gyengéd volt, az apró simogató mozdulatok pedig úgy felkorbácsolták érzékeimet, hogy nem bírtam magammal, és egy vággyal teli sóhaj után ráharaptam alsó ajkára. Tisztában voltam vele ez nem éppen az a reakció, amire számított, de mikor egy morgásszerű nyögés után – mely mellkasából szakadt fel – pimaszul elvigyorodott, már tudtam, nem rontottam el semmit és ettől megnyugodtam.

Persze eme cselekedetem nem maradhatott megtorlás nélkül. Még csak fellélegezni sem volt időm, ő már ajkaimra is vetette magát, majd még mohóbb szenvedéllyel kezdte felfalni azokat, miközben az a keze is beszállt testem kényeztetésébe, mely eddig csípőmön pihent. Nekem sem kellett több, görcsösen belemarkolva vörös tincseibe még közelebb húztam arcomhoz övét, hogy aztán még nagyobb odaadással és intenzitással viszonozhassam ajkaim kényeztetését.

Egyre jobban éreztem, egyikünk se bírja már sokáig ezt az állapotot. A hátamon kalandozó kezétől apró borzongások futottak végig a gerincem mentén, míg az oldalamat és combomat birtokba vevőtől úgy éreztem magam, mintha egy szaunában lennék, miközben pedig érintése még mindig hideg volt.

Tudtam, hogy ezt nem kéne, hogy nem szabadna, de jelenleg minden értelmes gondolat elkerülte elmém, még józanabbik énem is csak csendben élvezte a helyzet adta gyönyöröket. Csak arra az egyre tudtam gondolni, mennyire kívánom és, hogy érezhetem, ő is ugyanúgy akar engem.

Edward ajkai voltak a legédesebb dolgok, amiket valaha megízleltem. Úgy éreztem, nem bírom tovább, hogy kezdem elveszteni az irányítást testem felett, majd mikor Szerelmem édes nyelve egy pillanatra találkozott enyémmel, tudtam, végleg elvesztem. Nyelve olyan finoman érintette enyémet, mint egy könnyed hópihe, de legnagyobb bánatomra éppen olyan gyorsan is tűnt el. Miután már nem éreztem, kétségbeesetten fúrtam tekintetem aranyszín szemeibe, követelvén az újabb, eddig ismeretlen, de nagyon is mennyei érzést. Láttam rajta, megértette, ennek ellenére még sem teljesítette. Ám miután jobb kezét kihúzva pólóm alól az ágy kissé benyomódott mellettem, mellyel egy időben teste finom nyomást gyakorolt enyémre, már tudtam, mit szeretne inkább.

Bár a tudattól, hogyha akarom, megtörténhet az, mire testem most oly’ nagyon vágyik, kissé megijedtem, de minthogy nem akartam, Edward félreértse hezitálásom okát, hogy azt feltételezze, nem akarom, nem kívánom őt úgy is, így gyorsan orromon véve egy mély lélegzetet – csak, hogy ne kelljen egy pillanatra se elválnom a gyönyört okozó forrástól – lenyugtattam magam. Miután sikerült kizárnom minden mást, és már csak mi maradtunk, na meg érzéseink és vágyaink, ellazítva izmaimat hagytam, hogy lassan, óvatos, finom mozdulatokkal hátradöntsön a puha ágyon. Olyan gyengéd volt, de mégis szenvedélyes szerető. Tudtam, meg sem érdemlem mindazt, amit velem tesz.

Akadozó lélegzettel és szívveréssel túrtam ujjaimat még jobban hajába, amint lehanyatlott fejem a párnára, miközben másik kezemet izmos hátára csúsztattam, hogy én is kényeztethessem kicsit. Ahogy lassú mozdulatokkal végigzongoráztam gerincén, éreztem kissé összerezzent, majd miután ismét kinyitotta egy pillanatra lehunyt szemeit, úgy kapott szám után, mintha csak az biztosítaná neki az éltető oxigént.

Ismét heves lett és olyan vadul kezdett el csókolni, mint miután először ízleltük meg egymás ajkait. Bal kezét, mely még mindig a hátamon pihent magam alá szorítottam, így kénytelen volt jobb kezével bejárni egész testemet. Bizseregtem, nyöszörögtem a kellemes érzéstől, ahogy felforrósodott testemet simogatta hideg kezével a vékony kis anyag alatt, miközben csókbajnokokat is megszégyenítő intenzitással falta ajkaim. De mikor keze csípőmről combomra siklott, melybe aztán erősen belemarkolt, a keletkezett fájdalomtól hirtelen elválva tőle felsikoltottam.

Elviselhetetlen volt az érzés, melyet lábamban éreztem. Menekülni akartam ez elől az iszonyatos fájó érzés elől, de nem tudtam, míg végül kapálózásom eredményeként végigszántottam az alkarom az ágy melletti éjjeliszekrény szélével. A fájdalom ettől azonnal a duplájára nőtt testemben. Láttam egy nagyobb területen fel is horzsolódott a bőr kezemen és vérzett, de még mielőtt igazán foglalkozni tudtam volna vele – vagy lábammal –, Szerelmem torkát egy eddig sose hallott vad, állatias morgás hagyta el. Hirtelen kaptam rá a rémülettől vészesen kikerekedett szemeim, majd mikor megláttam az éjfeketén megvillanó tekintetet, nyomban kővé dermedtem.

New Sun - Sunrise - 10. fejezet

10. HOLDFÉNY

JAJ, BELLS! Neked teljesen elment az eszed? Ébredj már fel! Még hogy egy gyűrű, ez nevetséges! Ne is álmodozz, Bells! Ne is álmodozz… Bells… Bells…

– Bells! Hallasz, Bells? Bells! – üvöltötte egy nem túl távoli, ismerős hang, melyet felismerve hirtelen feleszméltem a kábulatból, majd még kissé fátyolos tekintetem Edward aranybarna szemeibe fúrtam.

– Hogyan? – kérdeztem, még mindig kissé kótyagosan.

– Jól érzed magad? – fürkészte aggodalommal vonásaimat.

– Persze. Mit is mondtál?

– Csak annyit, hogy Nessie azt mondta, most lesz a születésnapod, és mivel láttam, mennyire tetszettek neked a múltkor azok a nyakékek, gondoltam megleplek ezzel – nyújtotta felém a fekete, selyemmel bevont díszdobozkát, mely közelebbről megszemlélve sokkal nagyobb volt, mint amiben egy gyűrűt szokás tartani. Ne is álmodozz! – figyelmeztetett ismét józanabbik eszem. – Nyisd ki! – intett Kedvesem fejével a dobozka felé, miután átadta nekem.

– Ezt… ezt nem kellett volna, hiszen én sem adtam neked semmit – néztem a csillogó szemekbe, mire azok zavartan a földre szegeződtek, majd még egy halvány mosoly is megjelent Szerelmem arcán. – Mi az? – kérdeztem értetlenül, mert láttam és éreztem is, hogy eltitkol valamit.

– Semmi, csak nyisd ki – nézett ismét szemeimbe. Bár nem hittem neki, nem firtattam tovább a dolgot, még ha majd megölt a kíváncsiság, hogy megtudjam, mit is adhattam én neki, amire persze csak zavarából következtettem.

Abba már biztos voltam, hogy nem egy gyűrű lapul a dobozka fedele alatt, hanem egy nyaklánc, de mégis, mikor kissé remegő kézzel felnyitottam a fekete tetőt, elállt a lélegzetem. A fehér selyem párnán egy csodaszép, hatalmas zöld smaragddal ékesített nyakék pihent. A lánc része ezüstből volt, akárcsak az a tekergőző inda, mely a követ fonta körül, és melyen három őszülő falevél is helyet kapott.

– Mikor megláttam, rögtön a szemeid jutottak az eszembe. Reméltem, tetszeni fog – mondta bátortalanul.

– Ez… ez meseszép! K… köszönöm – hebegtem, alig jutva szóhoz a meghatódottságtól, majd egy pillanatra elvesztve magam felett a kontrollt, hozzá léptem, majd ajkaimat kemény és hideg arcára nyomtam. Éreztem, ahogy megfeszülnek izmai, de csak miután visszanyertem az uralmat önmagam felett, jöttem rá, hogy alsó ajkammal súrolom szája szegletét. A felismeréstől egy pillanatra kővé dermedtem, majd szívemmel a torkomban és kissé zihálva húzódtam el tőle, de mindezt olyan lassan téve, hogy még az utolsó másodperc töredék részét is kiélvezhessem annak, hogy ajkaim bőréhez érhetnek.

– Szívesen – sóhajtott mélyet, miután ellépve tőle, rákvörös arccal, zavartan és félve néztem fel rá. – Szabad? – mutatott a nyakékre, de mivel látta, nem értem mire gondol, végül nem várt választ, csak kivette azt a neki szánt tartóból, majd lassú léptekkel a hátam mögé sétált.

Szívem még mindig a torkomban dobogott, de most még hevesebben, mint az előbb. Elkerekedett szemekkel és visszafojtott lélegzettel vártam, mire készül. Edward először óvatos mozdulatokkal félresöpörte hajamat, majd a nyakamba akasztotta a nyakláncot, de mikor annak kapcsát igyekezett bekapcsolni éppen, libabőr futott végig nyakamon és kissé meg is borzongtam, ahogy keze bőrömhöz ért.

– Illik hozzád – mosolygott rám, miután visszaigazította hajam, majd visszalépett elém.

– Mondd, hogy nem volt drága!

– Nem volt az – felelte, és csak remélhettem, hogy nem hazudna nekem.

Miután a ház ajtajából visszaszóltam szüleimnek – mivel nem akartam, hogy aggódjanak miattam, ha meglátják a kocsimat a felhajtón – gyorsan visszasiettem Edwardhoz, majd elindultunk az iskolába.

– Szóval ez volt az a nagy titkolózás vasárnap – törte meg pár perc utazás után a csendet.

– Mondhatjuk – hallgattam el az igazságnak egy részét. – Nessie és Alice azt hiszik, ha egy rút kiskacsát feldíszítenek, akkor abból máris egy szép hattyú lesz – fanyalogtam.

– Ne butáskodj! Hiszen te igazán csinos vagy… ö – jött hirtelen zavarba, nekem pedig a lélegzetem is elakadt szavai hallatán. – Te nem vagy rút kiskacsa, ne mondj ilyeneket – szólalt meg ismét, de most kissé érdes hangon.

– Üh… Köszönöm – fordítottam el zavartan tekintetem róla, de míg boldog mosolyom úgy, ahogy tudtam leplezni, addig ismét vörösben játszó arcomat nem. Belül már most ugráltam és majd kicsattantam az örömömtől, hogy csinosnak tart. Bár kissé féltem tőle, hogy csak az új külsőm miatt gondolja így, de mégis olyan jó volt az érzés, hogy tetszem annak a férfinak, aki nekem már most a mindent jelenti. – Jaj, majdnem elfelejtettem! – kaptam a fejemhez, majd a táskámból gyorsan kivettem a neki címzett borítékot, melyet a műszerfalra helyeztem.

– Az meg mi?

– Meghívó a hétvégén tartandó születésnapi bulimra. Reméltem, eljössz – haraptam be alsó ajkam, már csak azért is, hogy el ne kezdjek könyörögni neki, jöjjön el.

– Semmi pénzért nem hagynám ki! – biztosított róla egy édes félmosollyal ajkán. – De nem úgy volt, hogy édesapád miatt nem mehetek hozzátok? – vonta fel szemöldökét kérdőn.

– De, de apa külön kihangsúlyozta, hogy fiúk is jöhetnek.

– Vagy úgy, értem – nyugtázta magában a tényt, majd az út további részét csendben tettük meg.

Miután megérkeztünk a parkolóba, ami most zsúfolásig telt érkező diákokkal, nem várt esemény történt, melyre igazából számíthattam volna, de mégsem tettem. Amint kiszálltam az autóból, a nagy zsivaj hirtelen elhalkult, majd alig egy pillanattal később hol halkabb, hol hangosabb sustorgásokra lettem figyelmes. Nem tudjátok, ki az ott a fiatalabbik Edward Cullennel?, Ki lehet az a bombázó, azzal a ficsúrral?, Vajon ez a lány is egy a doktor örökbefogadott gyerekei közül?, Szerinted ez a lány lehet Edward barátnője? – hangzottak a feltevések. Zavartan néztem körül, majd rá kellett jönnöm, akárcsak első nap, most is én vagyok a figyelem középpontjában.

– Jól vagy? – kérdezte Edward kizökkentve ezzel álmélkodásomból, majd miután magamhoz tértem, meglepődve néztem rá, mert bár előttem állt, eddig észre sem vettem őt.

– Persze, csak… csak megint mindenki engem néz – feleltem még mindig zavarban érezve magam ettől a ténytől.

– Már mondtam, nem kell velük törődni, hiszen holnapra úgyis elfelejtik az egészet. Az emberek már csak ilyenek – nyugtatgatott, majd miután bólintottam, jelezvén megértettem, amit mondott, közelebb mentünk a családjához, akik meglepetésemre, ránk vártak.

Elsőként nővérkém köszöntött fel, majd miután hangosan megjegyezte, milyen csinos vagyok, a fülembe súgta, hogy reméli, ezt testvére is észrevette, amire én egy apró biccentéssel feleltem. Nessie után Alice, Bella, az idősebb Edward és Jasper is felköszöntöttek.

– Hányadik is? Száz, kétszáz? – csipkelődött Emmett, amit a többiek furcsamód rosszalló tekintettel fogadtak.

– Tizenhét meg egy nulla – feleltem beszállva a játékba.

– Mondtam már, hogy bírom a kiscsajt? – intett a fejével felém, én pedig a bókot mosollyal és persze tűzrózsákkal arcomon fogadtam.

Minthogy már csak Rosalie volt hátra, akiről biztosan tudtam, sosem köszöntene fel, már fordultam is Szerelmemhez, hogy megkérjem, induljunk. Bár még mindig nem értettem, miért ilyen ellenszenves velem Rose, főleg mikor még az idősebb Edward is felköszöntött – akinek tudtam, ugyancsak nem vagyok a szíve csücske –, de most nem is akartam ezzel foglalkozni. Már éppen nyitottam volna a számat, mikor is felcsendült valahonnan mögülem egy kissé érdesebb, mégis simogatóan lágy, gyönyörű hang.

– Boldog születésnapot! – Meglepve fordultam a hang irányába, majd a szám is tátva maradt, mikor rájöttem, Rosalie köszöntött fel. Először el sem akartam hinni, hiszen még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy valaha is kapok tőle, akárcsak egy kedves szót is, majd miután Kedvesem halkan odaszólt nekem, megráztam fejem, hogy kitisztítsam gondolataim. Miután gyorsan megköszöntem Rose jókívánságát is, vele az élen, a többiek elindultak az iskola épülete felé.

– Jobb, ha mi is megyünk – szólt Szerelmem, de amikor utána akartam indulni, már az első lépésnél éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábaim alól, de még mielőtt hanyatt vágódtam volna a kemény és hűvös aszfalton, Edward karjai körém zárultak. – Minden rendben? – kérdezte ma már nem először aggodalmasan.

– Persze, csak ez a fránya magas sarkú – mosolyogtam kínomban, amiért ilyen ügyetlen vagyok, bár azt nem mondhattam, hogy rossz Edward karjaiban lenni.

– Vagy úgy. Na, gyere! – állított ezzel talpra, majd átkarolva derekam – nehogy elessek –, indultunk végül közös óránk terme felé.

A sustorgások az épületbe érve sem szűntek meg, ahogyan a ránk szegeződő tekintetek sem lettek diszkrétebbek. Kissé zavart ez a felhajtás, ilyet még sose tapasztaltam, pedig sok helyen laktam, és sok iskolába jártam már, de az, ahogyan az itteniek egyes dolgokra reagáltak, az még számomra is újként és különösként hatott. De mivel Edward végig velem volt, hogy többen – főleg lányok – miatta néztek meg és súgtak össze a hátam mögött, elég boldogsággal töltött el ahhoz, hogyha csak részlegesen is, de ki tudjam zárni a zavaró tényezőket.

Az első három óra a mai napon mondhatni gyorsan és érdektelenül telt el, bár biológián Katynek és Hannának igencsak nagy meglepetést okoztam új kinézetemmel. Tudtam jól, hogy a barátaim is hallottak ezt-azt, amit a többi diák beszélt – főleg rólam és Edwardról –, mégsem hozták szóba, aminek örültem. Óra után, bár igaz velük indultam el a menzára, de végül Szerelmemmel érkeztem oda, akivel még a folyosón találkoztunk, és kivel diszkréten – bár Hanna kicsit vonakodva – kettesben hagytak.

– Hűha, Bells, hogy te milyen jól nézel ki! – kezdte Rebeca.

– Ami igaz, az igaz, nagyon dögös vagy! – kontrázott rá Ned, amitől tűzforróvá vált az arcom.

– Mi igaz a pletykákból, kislány? Tényleg a Cullen gyerekkel van kapcsolatban ez a nagy változás? – puhatolózott Stella.

– Ha Cullen gyerek alatt Nessie-re gondolsz, akkor igen, ugyanis az ő ötlete volt ez az egész – feleltem, bár jól tudtam kire és mire gondolt igazából.

– Jaj, Bells, hiszen te is jól tudod, hogy nem rá gondolok. De válaszolj, akkor ti most jártok? – kérdezett rá konkrétan, mire Hanna szeme élesen megvillant.

– Mint már mondtam, mi csak barátok vagyunk, de kérlek, hagyjuk is ezt a témát! – zártam le ezzel a beszélgetésnek eme részét, majd a táskámból kivéve a meghívókat, átadtam nekik. Miután kibontották és elolvasták, legnagyobb örömömre mindannyian megígérték, hogy eljönnek.

– A nyakláncot most kaptad? – kérdezte Rebeca, majd miután bólintottam megkért, hadd nézze meg, így közelebb hajoltam hozzá.

– Nagyon szép ajándékot kaptál a szüleidtől – szólt Katy, aki Rebeca mellett ülve, szintén jobban szemügyre vette a nyakamban lógó ékszert.

– Nem tőlük kaptam – csúszott ki a számon, de mikor rájöttem, mit is mondtam, már késő volt, már nem tudtam visszaszívni.

– Akkor kitől? – jött többektől is a kíváncsiság hajtotta kérdés, melyre így hirtelenjében azt sem tudtam, mit is felelhetnék.

– Tudtam, hogy valahonnan ismerős! – csattant fel hirtelen Rebeca, mire mindenki, köztük én is kérdőn meredtem rá, így rögvest magyarázkodásba is kezdett. – Mint tudjátok, délutánonként be szoktam segíteni anyukámnak az ékszerészetben, és a minap, mikor éppen az egyik katalógust forgattam, akkor találkoztam ezzel a nyakékkel. Először nem voltam benne biztos, hogy tényleg az, de most már ezer százalék! – jelentette ki.

– Jó, ezt értjük, de azt már kevésbé, hogy miért vagy ennyire felpörögve attól, mert felismertél egy ékszert, amit a prospektusban láttál – forgatta meg a szemét Andy. – Biztosan az is onnan választotta ki, aki ezt Bellsnek adta.

– Valószínűleg, de az már biztos, hogy aki ezt neked adta csajszi, az nem csak, hogy nem sajnálta a pénzt, de nagyon szerethet is téged – nézett fel rám barátnőm mosolyogva, de én a döbbeneten kívül jelenleg nem voltam képes más érzelemre.

– Mit jelent az, hogy nem sajnálta a pénzt? – kérdezte egy nem túl távoli hang, de momentán képtelen voltam arra figyelni, hogy az kihez is tartozik.

– Csak annyit, hogy mivel ez a nyaklánc egyedi darab, ráadásul egy elég különleges kolumbiai smaragdból van, így az ára majdhogynem eléri a fél millió amerikai dollárt – válaszolta meg a kérdést, majd komoly kifejezéssel arcán kezdte fürkészni vonásaimat. – Bells, mégis kitől kaptad ezt a méregdrága ajándékot?

– Igen, Bells, nagyon kíváncsiak vagyunk, szóval most már el kell árulnod! – erősködött Katy, miután lassan végignéztem mindenkin az asztalnál. Úgy éreztem, menten szétrobban a fejem, nem tudtam, mit is felelhetnék, beleértve az igazságot is, melyet sokkal nehezebb lett volna elmondani nekik, mint valamit hazudni.

– Bells, mondd már, különben még a végén azt fogjuk hinni, hogy Edwardtól kaptad – nevetett Hanna, de miután automatikusan rákaptam tekintetem elhallgatott. – Csak nem tőle kaptad? – rikkantott fel éles, cincogó hangján.

A kétségbeesés elemi erővel tört rám. Nem akartam elmondani az igazságot, főleg most, hogy már ők és én is tudom, milyen drága egy ajándékot kaptam. Tisztában voltam vele, magyarázkodás csak magyarázkodást szülne. Nem tudtam, mitévő legyek, míg végül egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy mozdulattal kitoltam magam alól a széket, majd se szó, se beszéd, kiviharzottam az ebédlőből.

Egyenesen a parkoló felé vettem az irányt, haza akartam menni, de már csak az oda vezető lépcsőn tudatosult bennem, hogy ma nem a saját kocsimmal jöttem. Úgy éreztem, minden erő kiszállt a testemből, így csak lerogytam az egyik lépcsőfokra, arcomat pedig két kezem közé fogtam, és bár már régen megszegtem az Edwardnak tett ígéretemet, most mégsem fakadtam sírva. Csak ültem a hideg betonlépcsőn, aprókat ringatózva próbáltam nyugtatgatni magam egészen addig, míg pár perccel később valaki meg nem érintette vállam, amitől persze ijedtemben azonnal összerándult még a gyomrom is.

– Csak én vagyok – szólalt meg Szerelmem bársonyos, halk hangján, majd helyet foglalt mellettem. – Minden rendben? Mégis mi történt? Mi volt ez a kirohanás? – kérdezősködött.

– Azt mondtad, nem került sokba, hazudtál! – vágtam a képébe dühösen, figyelmen kívül hagyva mindazt, amit mondott, miközben kezemben ott szorongattam a nagyobbacska smaragdkövet.

– Én csak örömet akartam szerezni vele – mondta nemes egyszerűséggel.

– Akkor sem helyes, hogy ennyit költöttél rám. Edward, a barátságomat nem kell megvenned, hiszen az már a tiéd! – néztem egyenesen a kavargó mézhez leginkább hasonlító szemeibe, miközben magamban újrafogalmaztam iménti kijelentésem, mely annyiban módosult, hogy nem csak a barátságom, de a szívem is már az övé.

– Ugye nem akarod visszaadni? – váltak bánatossá vonásai, én pedig alig bírtam magamon uralkodni, hogy át ne öleljem, meg ne vigasztaljam, hogy ne csókjaimmal tüntessem el arcáról a keserűség okozta barázdákat. – Kérlek, Bells! Neked vettem, az immáron a tiéd, és bármennyibe is került, azon a tényen, hogy szívből adtam, mit sem változtat.

Láttam rajta, teljesen őszintén mondja, és ettől csak még inkább szükség volt önmagam fegyelmezésére. Alig bírtam ki, hogy most azonnal a karjaiba ne vessem magam, meg ne adjam ajkaimnak mindazt, amire már régóta áhítoznak, és persze, be ne valljam neki, mit érzek iránta. Bár tudtam, ezt hamarosan úgy is el kell neki mondanom, de szerettem volna a végsőkig húzni. Egyfelől, hogy minél tovább maradhassak a közelében, hiszen már most rettegtem tőle, mi lesz, ha elutasít. Másfelől pedig azért, mert valahol legbelül mégiscsak reménykedtem abban, hogy ennek a változásnak, amin Nessie jóvoltából most keresztülmegyek, lesz valami eredménye. Tudtam, badarság azt gondolni, hogy Edward majd belém szeret ezalatt a két hét alatt, de legalább kecsegtetni jó volt ezzel magam.

– Rendben, nem adom vissza, de csak ha megígéred, hogy többet nem költesz rám. Megegyeztünk? – kötöttem az ebet a karóhoz, mikor láttam, hogy hezitál.

– Igen, meg – tett ígéretet, bár elég kelletlenül.

A nap további része gyorsan telt, bár volt még egy kissé kínos beszélgetésem a barátaimmal. Mivel már úgy is rájöttek, nem titkolhattam tovább előttük az igazságot, miszerint tényleg Edwardtól kaptam a nyakéket. Miután nem igazán tudták mire vélni ezt a dolgot, inkább nem is feszegették tovább a témát. Bár igaz, Rebeca, mikor kettesben maradtunk rákérdezett, mi is van köztünk pontosan Edwarddal, de azon kívül, hogy barátok vagyunk, neki sem mondtam többet.

Nessie unszolására a délutánt a Cullen házban töltöttem, ahol kicsit jobban megismerhettem Emmettet, Alice-t, Bellát, Esmét és még Jaspert is. Bár igaz, Jazz eléggé visszahúzódó típus volt, de legalább nem rideg velem szemben, mint mondjuk Rosalie, aki egész idő alatt, míg én ott voltam, ki sem mozdult a szobájából. Ahogy benne, az idősebb Edwardban sem csalódtam, aki most is kerülte a társaságom, de legalább udvarias volt, mikor mégis összefutottunk.

A szerda gyorsan telt, akárcsak a hét többi napja. Az új Bells még legalább két napig volt a figyelem középpontjában, majd az a tény, hogy Cathryn Theo miatt dobta Toddot sokkal érdekfeszítőbbnek tűnt, aminek persze én csak örülni tudtam. A tanulással töltött otthoni idő, valamint az órákon való figyelés úgy tűnt, hamar meghozta a várva várt eredményt, mely leginkább a dolgozatok osztályzásán látszott meg. Úgy éreztem, kezdek visszarázódni régi életem eme szakaszába, ami nem volt egy rossz dolog, főleg, hogy tisztában voltam vele, jövőre le kell adnom a jelentkezési lapokat a főiskolákra. Ezt és még pár apróságot leszámítva a napok nem csak gyorsan, de egyhangún is teltek.

Reggelenként általában én vártam meg a parkolóban Szerelmemet és Nessie-t, majd ez délután fordult, amikor is nővérkém úgy, hogy Edward azt észre ne vegye, különböző utalásokat tett arra, még hány napom van vissza abból a bizonyos két hétből. A tény, hogy egyre kevesebb időm volt, többször is mélyen elgondolkoztatott. Ilyenkor többnyire bezárkóztam a szobámba és az ágyon eldőlve próbáltam lejátszani magamban a lehetséges eshetőségeket és azoknak következményeit, vagy ugyanezt a fürdőkádban tettem meg. Nem volt sok eshetőség, hiszen Edward vagy örülni fog neki, ha megtudja, szeretem, vagy bekövetkezik az, amitől nagyon is féltem, és végleg vége mindennek. Minthogy erre a második variációra egyáltalán nem szerettem gondolni, így inkább annak a gondolatával játszottam el többször is, hogy Edward örül majd a hírnek.

Lassan elkövetkezett a szombat és ezzel egyben a bulim időpontja is, mely miatt olyasfajta izgatottság lett úrrá rajtam, amitől nemhogy aludni, de még enni sem tudtam. Ideges voltam egyfelől, mert most először jönnek el hozzánk az új barátaim, másfelől pedig, hogy ne legyen semmi gond apám és a fiúk között, de legfőképpen Edward és közte.

Drágalátos nővérkémtől még a pénteki nap folyamán megkaptam az ajándékom, melyet persze először visszautasítottam. Arra az ígéretre hivatkoztam, amit Edward tett nekem, hogy többet nem költ rám, de mivel Nessie úgy vélte, az rá nem vonatkozik – ami mellett ráadásul még túl erőszakos jelleme is volt –, végül elfogadtam. Az ajándék nem volt más, mint az a zöld nyári ruha, amit még az első vásárlásunknál próbáltam fel, de hagytam is a boltban. Persze nem azért, mert nem tetszett, hiszen meseszép volt, de úgy gondoltam, nem lesz rá alkalmam, hogy viseljem. Viszont ezt Nessie másként gondolta, és mikor átadta nekem, külön kikötötte, hogy ez legyen ma rajtam. Minthogy tudtam, mi jár abban a furmányos eszecskéjében, nem kellett győzködnie, szívesen tettem eleget kérésének.

Az esti eső és a reggeli borult idő miatt a nappalit neveztük ki szüleimmel a buli főhelyszínéül, majd miután fél tíz környékén elkezdett felszakadozni a vastag felhőzet, majd még a nap is kisütött, áthelyeztük az egész összejövetelt a hátsó kertbe. Két óra környékén végre megérkeztek az első vendégek, majd szép lassan mindenki tiszteletét tette nálunk. Teljes volt a banda, így már csak Szerelmem és Nessie hiányzott, hogy a létszám is hiánytalan legyen. Szerencsére nem kellett sokáig várnom és aggodalmaskodnom. Amint megszólalt a csengő, majdnem szó szerint mindent eldobtam a kezemből, hogy aztán átszáguldva a házon én nyithassak ajtót szívem választottjának, de miután ezt megtettem, arcomról egy szempillantás alatt lefagyott boldog mosolyom.

– Hol van Edward? – kérdeztem kétségbeesetten Nessie-től, mellőzve mindenféle udvariassági formát. Nővérkém persze megértette, így gyorsan el is mesélte, hogy Edwardnak valami nagyon sürgős dolga akadt, ami tényleg nem várhatott halasztást és, hogy azt üzeni, nagyon sajnálja, valamint kéri, hogy bocsássak meg neki.

Persze megértettem és nem is haragudtam rá, hiszen van ilyen, de a ténytől, hogy ő nincs jelen, egész idő alatt egyfajta feszítő érzést éreztem a mellkasomban. Szerencsére úgy tűnt, Nessie-n kívül – aki láthatólag hamar beilleszkedett – ebből a többiek mit sem vettek észre, így a buli mondhatni jól sikerült. Mindenki élvezte a napfényt, a friss levegőt valamint a társaságot. Sokat beszélgettünk és nevettünk, de persze alig múlt el olyan perc, hogy ne gondoltam volna Edwardra.

Miután este nyolc környékén az utolsó barátom is távozott, a szobámba zárkóztam és úgy, ahogy voltam – a gyönyörű szép ruhámban – a párnák közé vetettem magam, de arra gondosan ügyeltem, hogy szemeim még véletlen se hagyják el a bánat könnyei. Az ígéret! – emlékeztettem magam, majd azon kezdtem elmélkedni, hogy mennyivel lesz rosszabb ennél az az érzés, amikor elmondom Kedvesemnek az igazságot és ő a számomra legrosszabb lehetőséget választja, azaz, hogy nem kér belőlem.

Sokáig gondolkoztam ezen és azon is, vajon mi lesz velem utána. Tudtam jól, még csak tizenhét éves vagyok, hogy a szerelem ilyen korban még korántsem biztos, hogy örökké fog tartani, de mégis úgy éreztem ez más, hogy nekem igenis Edward az igazi. Már az első percben, mikor összeütköztünk az iskolában, éreztem azt a bizonyos vibrálást, melyre azt mondják, ha megvan, már biztos lehetsz benne, hogy megtaláltad az igazit. De emellett azzal is tisztában voltam, hiába érzem ezt, ha ő nem érzi ugyanezt velem kapcsolatban.

Egy hét, már csak egy nyamvadt rövidke hét – jutott mindannyiszor eszembe és nyitotta fel azonnal szemeimet, ahányszor csak engedelmeskedve a rám törő fáradságnak lehunyva pilláim, megpróbáltam álomba szenderedni. Ezt egy jó párszor eljátszottam, míg végül felkelve az ágyról, a konyhába nem sétáltam, hogy egy pohár tejbe fojtsam bánatom, melyben egyben bíztam is, hogy majd segít elaludni.

Lassan, kortyonként próbáltam elfogyasztani a jéghideg italt, miközben tekintetemmel a hátsó kertet pásztáztam az ablakból. Gyönyörű volt az éjszaka, a hold majdnem teljes egészében bevilágította az udvart, csak a nagy tölgyfa alja burkolózott sötétségbe annak sűrű lombkoronája miatt. Aztán, ahogy még percekkel később is a holdfényben úszó tájat figyeltem, tekintetem egyszer csak megakadt a fa levelei teremtette sötétjében egy élesen világító aprócska fényfolton. Először persze azt hittem, csak a fáradtságtól képzelgek, de miután megdörzsöltem szemeim és a kis fénypontok még mindig ott voltak, tudtam, nem hallucinálok.

Talán egy macska – gondoltam, majd hamar el is vetettem az ötletet, mivel a ragyogó valamik sokkal magasabban voltak. Ám mikor egy medve képe villant be elmémbe, megborzongtam, mint akit kirázott a hideg, majd gyorsan ezt a lehetőséget is elvetettem. Csak néztem a ragyogó sárga szempárra hasonlító fényfoltokat, és bár tudtam, a kis fehér kerítésen túl már az erdő veszi kezdetét, így bármi lehet odakint, mégis, pár rövidke perc után már egyszerűen képtelen voltam ellenállni a tekintetem és egész lényemet vonzó titokzatos dolognak.

Miután letettem a poharat a pultra, a konyhából az egyenesen a kertbe nyíló ajtóhoz mentem, melyen teljesen megbabonázva léptem ki a hűvös éjszakába. Elmém leghátsó zugába bár tisztában voltam vele, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan erő hatása alá kerültem, mégis, egyszerűen képtelen voltam tenni ellene bármit is. Csak hagytam, hogy ez a különleges erő kedve szerint irányítson, akárcsak egy marionett bábut.

Már egész közel jártam a sötétben alig kivehető emberi alakhoz, mikor is az erdő közelebbi fájának ágai megreccsentek, majd azokról egy nagyobbacska termetű madár kélt szárnyra. Az állatnak köszönhetően figyelmem egy pillanatra elterelődött, aminek következtében az eddig elmémet borító fátyol hirtelen köddé foszlott, én pedig visszatértem a valóságba.

– Edward? – kérdeztem bár kissé félszegen, de nagyon is reménykedve. Vártam egy percet, de mivel válasz még akkor sem jött, lassú, bátortalan léptekkel indultam meg ismét, de most már szabad akaratomból.

Az emberi alak egyre jobban körvonalazódott előttem, ahogy közelebb értem, majd miután átléptem a lombkorona által meghúzott sötétség határát, csak egy percbe tellett, hogy szemem hozzászokjon a fényviszonyokhoz. Miután ez megtörtént és megláttam Szerelmem, kinek kavargó méz íriszű szemei kivonzottak a házból, az egész napos búslakodás után most rögvest boldog mosoly terült el arcomon, amiért láthatom.

– Hát mégis eljöttél? – fürkésztem vonásait, és nemhogy nem bírtam, de nem is akartam leplezni mérhetetlen nagy örömömet.

– Igen, és tényleg, szívből sajnálom, hogy nem jöhettem előbb, de egyszerűen képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy tudom, csalódást okoztam neked, mikor megígértem, hogy eljövök – felelte bársonyos, halk hangján, és éreztem, komolyan bántja a dolog.

– Kérlek, ne emészd magad emiatt! Nessie mondta, hogy közbejött valami fontos, én pedig ezért igazán nem haragudhatok, és nem is haragszom rád.

– Köszönöm – biccentett, majd néhány percnyi csend után végül felém nyújtotta kezét. – Szabad? – szólt gyengéden, amire nem feleltem, csak habozás nélkül tenyerébe helyeztem kissé remegő jobb kezemet. Erre ő is elmosolyodott, majd átkarolva derekam, közelebb húzott magához, míg én szabad kezem vállára helyeztem.

Az érzéstől, amiért ilyen közel van hozzám, attól, hogy megérint, nyomban bizseregni kezdett minden porcikám, testemben pedig apró remegéshullámok indultak meg még jobban gerjesztve vágyaim. Ezután lágyan ringatózni kezdtünk a sötét, hűvös éjszakában, és bár Szerelmem keze is hideg volt, én mégse fáztam, mert a szívemet és lelkemet olyasfajta melegség öntötte el, mely egész lényemet felmelegítette.

Ahogy ott táncoltunk sokáig, egyszerűen képtelen voltam egyenletesen lélegezni, amit az eredményezett, hogy kemény mellkasa ismét enyémnek feszült, akárcsak akkor első nap az iskolában. De mégsem ez volt, melytől lélegzetem és szívverésem is kihagyott olykor-olykor, hanem az, amikor ebben a szinte már bűnösnek mondható közelségben csípőnk akaratlanul is néha-néha összeért. Ilyenkor térdeim megremegtek, mint a kocsonya, és biztos voltam benne, ha Ő nem fogna, itt helyben összerogynék. Mindezt leszámítva és, hogy azt éreztem, úgy ölel magához derekamnál fogva, mint aki sosem akarna elereszteni – melyet nem tudtam eldönteni tényleg igaz, vagy csak beképzelem –, nagyon is élveztem a helyzetet.

Láttam a ragyogó olvadt arany tekintetet, majd még intenzívebben érezhettem, és mélyen, szinte már kábultan szívhattam be tüdőmbe bőrének észveszejtően különleges, édeskés illatát, mikor fejemet vállára hajtottam. Edward legalább egy fejjel magasabb volt tőlem, így a magam százhatvanöt centiével egyébként csak a mellkasáig értem, éppen ezért is adtam most hálát Nessie-nek, hogy rám erőltette és megtanított ezekben az egyébként fránya magas sarkúkban járni.

Élveztem a pillanatot, azt kívántam, bár örökké tartana, de egy kósza gondolat, mely aztán nem hagyott nyugodni, azt sugallta most van itt a megfelelő alkalom, hogy mindent bevalljak neki. Persze nem akartam engedelmeskedni ennek a belső késztetésnek, meg is próbáltam elhessegetni elmémből, de mindhiába. Végül összeszedve minden bátorságom – és még egyszer mélyen beszívva Kedvesem illatát – felnéztem rá, egyenesen csillogó szemeibe, de ez hiba volt. Nagy hiba, amitől persze azonnal elgyengültem.

– Minden rendben? – jött a kissé aggodalmas kérdés, melyre egyszerűen képtelen voltam felelni. Éreztem, nincs elég erőm, hogy elmondjam neki az igazat, legalábbis most még nem. Csak néztem őt és azt kívántam, bár ne lennék ennyire gyámoltalan és, hogy bárcsak minden sokkal könnyebb lenne.

Nem szólt semmit és én is csendben voltam, csupán csak ajkaim üvöltöttek övéi után, melyek olyan közel voltak most hozzám, de egyben mégis annyira távol. Kétségbeesetten éreztem, nincs elég erőm megfékezni vágyaim, harcolni ajkaim akarata és szívem ellen, mely mostanra már úgy dübörgött mellkasomban, mint egy légkalapács.

Már így is kissé pipiskednem kellett, még ebben a topánkában is, de jelenleg egy bokaficam vagy lábtörés sem állíthatott volna meg. Bal kezem kiszabadítva övéből finoman – figyelve, hogy semmi hirtelen mozdulatot ne tegyek, amivel elijeszthetném – nyakába fűztem, majd még egy kicsit nyújtózkodva, lassan ajkaihoz közelítettem. Végre meg akartam kapni hűsítő csókját, melyre már oly’ régóta áhítottam, és amelyről úgy véltem az egyetlen, ami jelenleg képes lehet lecsillapítani a testemet tomboló tűzet.

Már olyan közel voltak színtelen hívogató ajkai, én pedig minden egyes pillanattal csak még jobban kívántam azokat. Érezni akartam őket enyémeken, megízlelni, legalább egy kicsikét. Különös volt, de most először éreztem azt, ő se bánná, ha megtörténne, mely egyfelől erőt adott, másfelől pedig csak még biztosabbá tett benne, helyesen cselekszem.

Mikor orrunk hegye már összeért, én pedig érezhettem hűs, bódító leheletét, mely arcomat simogatta, immár tényleg csak néhány milliméter választott el a teljes mámortól. Ekkor lassan lehunytam pilláim, akárcsak a filmeken a szemérmes lányok az első csókjuknál, de mikor egy pillanattal később a puha ajkak hűsítő csókját szám helyett homlokomon éreztem meg, tudtam, minden elveszett.

– Jó éjt… Bells! – suttogta bőrömnek, majd még egyszer hosszasan homlokomra tapasztotta hideg ajkait. A kétségbeesés elemi erővel tört rám, de mikor alig egy pillanattal később felnyitottam szemeim – mert karját és teste közelségét már nem éreztem –, már sehol sem láttam Őt. Úgy foszlott köddé egy szempillantás alatt Szerelmem alakja a félhomályban, mint a reményeim egy boldogabb, szebb jövőről vele kapcsolatban.

Reggel, mikor felébredtem, alig emlékeztem valamire. Tudtam, hogy miután Edward elment, otthagyott, még egy jó ideig csendben álltam, majd mikor a remény tüze már csak parázslani tudott szívemben – ezzel testemtől is megvonva a melegséget, minek következtében fázni kezdtem –, visszabotorkáltam a házba, majd párnáimnak elmondva bánatom, álomba sírtam magam.

Vasárnap volt, egy új nap, mely bár nem kecsegtetett új reményekkel, de minthogy túl sok időm volt gondolkodni a következő virradásig, a tegnap eloltott tűznek parazsát szívemben erős izzásnak indítottam. Bár igaz, Edward az éjjel visszautasított, én mégis úgy éreztem – főleg, hogy vesztenivalóm nem volt, hiszen már csak egy hét állt rendelkezésemre –, el kell követnem minden tőlem telhetőt, hogy mégis belém habarodjon.

Tisztában voltam vele, ez kemény menet lesz, ahogy azzal is, hogy ez már teljesen az új Bells hatása. De tudtam, ha ez bejön, hogyha sikerül, akkor már mindegy lesz, kinek az érdeme volt és mit kellett érte tennem, mert akkor már csak a boldogság fog számítani, amit Edward mellett élhetek meg.

Miután meghoztam a döntést a napból visszamaradt idő gyorsan eltelt, majd mire újra feleszméltem, már indulnom is kellett a suliba. Alig múlt háromnegyed nyolc, a három csodaszép autó már be is gördült az iskola parkolójának kapuján. Tudtam, nem a legszebb dolog kihasználni a tényt, hogy vannak bizonyos adottságaim, de ahogyan azt egy bölcs öreg is mondta, szerelemben és háborúban mindent szabad.

Úgy tűnt, jól gondoltam és be fog válni a terv, mert miután Edward kiszállt kocsijából és meglátott igencsak kihívó öltözékemben – farmer és blúz együttesében, melynek felső két gombját nem véletlenségből nem gomboltam be –, ha nem is tátotta el a szó szoros értelmében száját, de azt le sem tagadhatta, min akadt meg először tekintete. Bár igaz, mindig is szégyenlős voltam, ráadásul attól, ahogyan nézett lányos zavarom is előjött, most mindezt – a cél érdekében – mégis igyekeztem legyűrni, mely egész addig ment is, míg a többi Cullen srác ki nem szállt autójukból. Ekkor annyira zavarba jöttem, hogy gyorsan összefontam mellkasom előtt karjaim, majd miután ők is távoztak, mi is közös óránkra siettünk Szerelmemmel.

Persze amellett, hogy jó érzéssel töltött el, amiért ilyen reakciót vagyok képes kiváltani Edwardból, tisztába voltam vele, ő is csak férfi, és mint annak, önkéntelenül is tetszik egy női test látványa. De nekem nem ez kellett, én a szerelmére vágytam! Arra, hogy szeressen, és én viszont tehessem ezt, de tudtam, amit most érezhet – már ha érez ilyet egyáltalán irántam –, az csakis fizikai vágy lehet, mely nem egyenlő azzal, amit én szeretnék tőle.

Irodalom után spanyolom következett, mely ugyanabban az épületben volt, mint Edwardé, de a biológia órám már másikban. A Matt eset óta Szerelmem, hacsak tehette mindenhova elkísért, és ez most sem volt másként. Az óra dögunalom volt, így mikor a tanár a kicsengetés előtt néhány perccel előbb kiengedett minket, nagyon örültem. Gyorsan össze is szedtem a cuccaim, majd kisiettem a teremből azzal a szándékkal, hogy meglepem Edwardot, és elé megyek.

– Csak nem a lovagodhoz igyekszel ilyen sietősen? – Egy ismerős, fülemnek kellemetlen hang megállásra késztetett.

– Matt! – szűrtem fogaim közt, felé fordulva.

– Különös, hogy még nem jártok egyazon órákra a gavalléroddal, hiszen mostanában amúgy is sülve-főve együtt vagytok. Csak nincs valami baj? – játszotta az aggódó kisfiú szerepét.

– Neked ahhoz semmi közöd, és jobb lenne, ha egy életre elfelejtenél minket! – morogtam, szemeimből pedig csak úgy pattogtak felé a szikrák.

– Bells, Bells! – ingatta a fejét. – Hát tényleg nem érted, hogy én csak jót akarok neked?

– Még, hogy jót? – kérdeztem vissza hisztérikusan, majd kínomban elnevettem magam. – A legjobbat azzal tennéd, ha messzire elkerülnél, és persze a családomat is – váltottam vissza pillanatok alatt nyugodt, komoly hangnemre.

– Üh – fújtatott bosszúsan, majd közelebb lépett hozzám. Talán túl közel is, mely igencsak zavart, de azt, hogy kissé tartok azért tőle, nem akartam neki kimutatni, így álltam tekintetét és közelségét. – Eddig kedves voltam veled. Figyelmeztettelek, hogy válassz más barátokat, sőt mi több, felajánlottam a sajátomat az övék helyett, ráadásul még apádéknak se szóltam, pedig annak már több mint egy hete. Kezd elfogyni a türelmem, kislány! – szólt fenyegetően. – Oh, bocsánat! Vagy inkább szólítsalak már nagylánynak? – csúsztatta lejjebb tekintetét arcomról, mire gyorsan összehúztam magamon a kabátot. Nem kellett gondolkodnom, jól tudtam, mire célzott, melyre a mellkasomból feltörő erélyes morgással és némi vicsorítással válaszoltam. – Ki tudja, de engem ez nem is érdekel, viszont a szüleidet – vitte feljebb a hangsúlyt – na igen, őket biztosan nagyon fogja izgatni ez a tény – vigyorgott önelégülten.

– Hogy te mekkora egy szemét vagy! – vicsorogtam rá fogaim közt szűrve a szavakat.

– Hé, ne sértegess! – csattant fel. – Na, jó, adok neked még két napot, de ha azután se jelentkezel nálam, akkor megyek és elmondok mindent a szüleidnek – fenyegetőzött ismét. – Kíváncsi lennék, milyen képet vág majd a drágalátos Edy fiúkád, ha megtudja, eltiltottak tőle – vigyorgott képembe.

– Miért érzem úgy, hogy te nem is engem akarsz, hanem csak valami miatt bosszút állni Edwardon?! – szóltam elgondolkozva, mire elkomolyodott.

– Azzal te ne törődj, hogy én mit, miért teszek, te csak tartasd be a két napot, különben a szüleid megtudják, hogy ez az Edward gyerek már hetek óta titokban dönget téged – dünnyögte, mire agyamat hirtelen elöntötte a méreg, aminek következtében gondolkodás nélkül emeltem fel kezem, majd mindent beleadva képen töröltem.

Hatalmasat csattant, ahogy tenyerem találkozott arcával, melyen nem csak ő, de jómagam is meglepődtem, majd a következő pillanatban – még mielőtt igazán feleszmélhettem volna – erélyesen megragadva karomat magához rántott. Hirtelen tisztult ki a kép előttem, majd a perc töredékrésze alatt felmérve a helyzetet megértettem, mire is készül.

Szája vészesen közel került enyémhez, mire heves tiltakozásba kezdtem minden létező porcikámmal. Nem akartam, hogy megcsókoljon, hogy ő legyen az első, aki ezt megteszi, de bármivel is próbálkoztam, bármennyire is ellenkeztem, minden hasztalan volt. Olyan erősen tartott – immáron két kézzel szorítva karjaim –, hogy egyszerűen képtelen voltam kitörni fogságából, amitől persze teljesen kétségbeestem. Éreztem, nincs menekvés, már csak pillanatok kérdése volt az egész, így gyorsan szemhéjaimat fájdalmasan összeszorítva, ajkaimat egyetlen vékony vonallá préselve össze vártam az elkerülhetetlent.