2010. július 29., csütörtök

New Sun - Sunrise - 1. fejezet



1. ÚJ ÉLETEM ELSŐ NAPJA


VERŐFÉNYES NAPSÜTÉSRE ÉBREDTEM MA REGGEL, aminek sokkal jobban örültem, mint a tegnapi borús időnek. A rossz idő engem mindig lehangolt. Nagyot nyújtózkodva ültem fel az ágyon, majd körbenéztem új szobámon. Nem volt valami nagy, de hát a régi sem volt sokkal nagyobb.

A régi szobám… éreztem máris honvágyam van, pedig még csak két napja voltunk itt. Két, hosszú napja…

Mielőtt ideköltöztünk ebbe a kis városba, Forksba, Californiába éltünk, közel a tengerhez, Montereybe. Sokat költöztünk eddigi életem során, hol apám, hol anyám munkája miatt kényszerültünk erre, de már egy jó ideje ott éltünk, és mondhatni egészen megkedveltem a helyet. De most ismét költöznünk kellett.

Eddig mindig egy jobban fizető állás miatt volt szükség erre, de most más volt a helyzet. Apám – aki nyugodt ember hírében állt – megelégelte a zajos nagyvárosokat, és a vele járó stresszt, így kitalálta, hogy egy csendes, kis városkába költözünk, ahol majd kipihenheti magát – és persze mi is –, és a nyüzsgő kórházak helyett egy nyugodtabb és kellemesebb légkörűben fog dolgozni.

Apám, Bob Sheen, pontosabban Dr. Bob Sheen neves sebész. Az egész államban ismerik és elismerik. Anyám pedig Gillian Black, egy mindig izgő-mozgó lakberendező. Én pedig Isabella Sheen vagyok. Egy átlagos tizenhat éves középiskolás lány, átlagos tinédzser problémákkal.

Nevemet, bár anyám választotta, igazából nagyapám adta nekem. Ennek a névnek, már szinte legendája volt. Mikor anyám még kicsi volt, elalvás előtt esti mese gyanánt, mindig egy Bella nevű lányról mesélt neki. Annyira szerette anyám azokat a történeteket, hogy mikor megtudta lánya születik, nem volt kérdéses számára, hogy a mesebeli lányról fogja elnevezni.

Mikor beszélni kezdtem, eleinte sokat selypítettem, így lettem én Bells, mely a Bella és egy s hangból tevődött össze, és ragadt rajtam. Onnantól kezdve már mindenkinek csak Bells voltam.

Boldog gyermekkorom volt, soha nem szenvedtem semmiben sem hiányt, mivel szüleim mindig is jól kerestek, de ennek ellenére sohasem voltam egy elkényeztetett kölyök. Bár egy szem gyerek lévén szüleim nagyon féltettek és óvtak mindentől, de szerencsésen felnőttem, minden nagyobb baj nélkül. Bár öt évesen egyszer eltörtem a kezem biciklizés közben, amitől anyám majd nem szívrohamot kapott, és egészen nyolc éves koromig nem is engedett újra felülni rá, de miután kihisztiztem, beleegyezett, és megtanulhattam biciklizni.

Az iskola számomra maga volt a tudás tárháza. Mindig is szerettem oda járni, és szerencsére jó tanuló is voltam, bár ez kihatott a társasáig életemre, mivelhogy többet foglalkoztam a tanulással és olvasással, mint a korombéliek. Így ki is tűntem közülük, de azért mindig volt egy-két jó barátom.

Sose voltam a suli legmenőbb lánya, és azt sem mondhattam, hogy az ő társaságukba tartoztam. Én inkább az a csendes, visszahúzódó lány voltam.

Szerelmes, úgy igazán még sose voltam, bár mindig is voltak fiúk, akik tetszettek. A legutóbbi sulimba is volt egy, aki nagyon tetszett, és olyan boldog voltam, amikor elhívott az iskolabálra, hogy madarat lehetett velem fogatni. De amikor jobban megismertem, rájöttem, hogy egy sokkal másabb világban él, mint én, és hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltem.

A nyári szünetet még Montereyben töltöttem, és próbáltam kihasználni a hátralévő időt, melyet barátaimmal tölthettem még utoljára. Ez idő alatt még a jogsit is sikerült letennem, apám pedig azt ígérte, majd kapok egy kocsit, ha beköltöztünk az új otthonunkba.

– Az új otthonunk – motyogtam magam elé.

Bár nem akartam ide jönni, ebbe a csendes, eldugott kisvárosba, és otthagyni a barátaimat, akiket már tényleg annak mondhattam – hosszú idő óta először –, de nem tehettem mást, el kellett fogadnom a tényt, beletörődnöm a sorsomba, és követni a szüleim akaratát, ahogy mindig is.

– Forks – vettem egy mély lélegzetet, és visszatértem a valóságba.

A szobám még mindig tele volt kisebb-nagyobb, barna színű kartondobozokkal, melyekben a dolgaim voltak. Csupán csak a ruháim kerültek már a helyükre, a fürdőszoba ajtaja mellett húzódó beépített szekrénybe. A kis szobát a lila és a világos krémszínek jellemezték. A vörös mahagóniból készült ágyon lévő ágynemű is krém sárga volt, rajta lila virágokkal.

Az éjjeliszekrényen álló órára pillantva, rémülten vettem észre, hogy már hét óra is elmúlt. Gyorsan kipattantam az ágyból, majd elhaladva a nagy ablak mellett – mely be volt ragadva, így nem tudtam rendesen bezárni, bár apám megígérte még tegnap, hogy megcsinálja, de ahogy őt ismertem, erre akár hónapokat is várhatok –, a fürdőszobába mentem.

Zuhanyzás és fogmosás után, na meg miután rendbe tettem a hajam, visszasiettem a szobába, hogy felöltözhessek, megreggelizhessek és indulhassak is az iskolába. De kilépve az ajtón csalódottan észleltem, hogy a nap már nem ontja magából meleg sugarait, melyek bevilágították szobám egészét. Az ablakhoz lépve, csak még csalódottabb lettem, mert nem volt elég, hogy elbújt a nap, a vastag felhők mögött, de egy kiadós zápornak is elébe néztünk.

A rossz idő miatti letargia ismét úrrá lett rajtam, így bánatosan haladtam lefelé a lépcsőn, majd mentem a konyhába, miután felöltöztem és összekészítettem dolgaim.

Míg a vajjal és lekvárral megkent – még meleg – pirítósokat eszegettem, a tegnapi hosszú és eseménydús napomon elmélkedtem, mely az első volt az új iskolában.



Új Napra virradt új életem első reggelén. Az izgatottságtól – melyet az új iskola miatt éreztem – alig tudtam aludni az este. Már hat előtt fent voltam, pedig sose voltam egy korán kelő típus. Mindig is szerettem lustálkodni az ágyban, főleg ha szép álmaim voltak. Akkor aztán ágyúval se lehetett kirobbantani a párnák közül.

Hamar elkészültem a szokásos reggeli teendőimmel, majd a konyhába siettem, ahol anyám – az illatok alapján – éppen palacsintát készített eper öntettel. Apám a nagy étkezőasztalnál ült, belemerülve az újság, friss híreinek olvasásába. Miután megettem a palacsintákat, ujjaimat ideges türelmetlenséggel ütögettem az asztal lapjának, tányérom mellett.

– Csak nem ideges vagy? – kérdezte mosolyogva apám, felnézve az újságból.

– Kicsit – mondtam félszegen, mialatt ujjaim egy percre sem álltak meg.

– Ne aggódj, ez az iskola is éppen olyan, mint a többi – mondta nyugtatásként, persze nem sok sikerrel. – Na és, a jó hírt még nem is mondtam.

– Hogyan? – néztem rá értetlenül.

– Anyád ma itthon marad, hogy mindent rendbe tegyen, ami azt jelenti, hogy szabad a kocsija – mosolygott rám, majd miután feleszméltem az első sokkhatásból, odarohanva hozzá, egy hatalmas csókot nyomtam mindig borostás arcára. Azután anyámnak is megköszöntem, hogy elvihetem az autóját, majd – most már sokkal boldogabban – kivártam, hogy a mutató elüsse a negyed nyolcat, és elindultam új iskolámba.

A forksi középiskolát hamar és könnyen megtaláltam. A parkoló még viszonylag üres volt, úgy tűnt kicsit korán érkeztem. Megálltam az autóval a legközelebbi helyen az épülethez, de még mielőtt kiszállhattam volna, valaki kopogtatott az utas ülés felőli ablakon. Miután leengedtem azt, kíváncsian figyeltem ki az, és mit akar.

– Szia – köszöntött nagyon kedvesen egy korombéli lány. – Új vagy, igaz?

– Igen, miért? – kérdeztem gyanakvón.

– Csak mert, ez a parkolóhely foglalt. Én a helyedben elállnák innen, ha csak nem akarsz bonyodalmat – figyelmeztetett kedvesen.

– Értem. Köszönöm, hogy szóltál.

– Igazán nincs mit.

Gyorsan visszatekertem az ablakot, és már indítottam is. Nem akartam semmiféle botrányt, főleg nem az első napon. Miután ismét leparkoltam a kocsit – nem túl távol attól a helytől, ahonnan az imént kellett elállnom –, kiszálltam, majd annak támaszkodva figyeltem a titokzatos parkolóhelyet. Hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, még is ki miatt kellett elállnom onnan. Ki lehet az, akit vagy ennyire tisztelnek az itteniek, vagy akitől ennyire tartanak.

Míg vártam, hogy megérkezzen a titokzatos illető, szemem sarkából láttam, hogy az a lány, aki oly’ kedvesen figyelmeztetett az imént, felém közeledik két társával. Miután egy lépésre tőlem megálltak, feléjük fordultam.

Az a lány, aki megszólított volt köztük a legmagasabb, bár csak fél fejjel. Hosszú fekete hajának tincsei az enyhe szélben meg-meglebbentek. A másik két lánynak barna volt a haja, de míg az egyiknek rövid és egyenes, addig a másiknak lokniba volt csavarva, ami egészen a kulcscsontjáig ért.

– Köszönöm, hogy szóltál – mondtam megtörve a csendet.

– Tényleg nincs mit. Az én nevem Rebeca, ők pedig a barátnőim Katy és Melissa – mutatta be a mellette álló két lányt.

– Az én nevem Isabella, de mindenki csak Bellsnek hív – mutatkoztam be barátságosan, majd azonnal beszélgetésbe is elegyedtünk. Először meg is lepett a dolog, hiszen sose ment könnyen a barátkozás, de Rebeca és Katy – akinek rövid, barna haja volt – nagyon kedvesek voltak. Ellenben Melissával, akiről már első percben tudtam, hogy nem leszünk a legjobb barátok, de talán még barátok se, mivel olyan flegma volt velem, és folyamatosan vizslatott tekintetével. Valamiért már most, így ismeretlenül sem szívlelt.

Miután kiderült, hogy évfolyamtársak vagyunk, és hogy szerencsémre Rebecával és nem Melissával lesz együtt az első órám, elindultunk az épület felé. Még egy utolsó pillantást vetettem a titokzatos parkolóhely felé, de mivel a még titokzatosabb illető még nem érkezett meg, kissé csalódottan követtem a lányokat.

Óra előtt Rebeca még gyorsan elkísért a tanulmányi irodába, ahol megkaptam a végleges órarendem, az iskola térképét és egy papírt, amit alá kellett íratnom a tanárokkal, majd elsiettünk Biológia órára.

Lassan telt az óra. A tanár Mr. Burke éppen a béka boncolásának lépéseit ecsetelte, amitől nekem azonnal felfordult a gyomrom. Hogy ne legyek még rosszabbul, megpróbáltam nem odafigyelni, ami nem is volt olyan nehéz, mivelhogy még mindig a titokzatos parkolóhely, és annak tulajdonosán járt az agyam. Nem tudtam elképzelni, ki lehet az a rejtélyes illető, akinek fenntartott helye van, és a többiek ahelyett, hogy fellázadnának, egytől egyig engedelmeskednek neki.

A következő két órában, sem tudtam igazán másra gondolni, bár most már Melissa viselkedése – velem szemben – is szerepet kapott gondolataimban.

Először spanyolom volt, majd alkotmánytan órám, melyre sajnos vele jártam. Bár nem tettem semmit, de még is, egész óra alatt szúrós pillantásokat kaptam tőle. Teljesen beleborzongtam tekintetébe, miközben el se tudtam képzelni, mit vétettem ellene. Hiszen nem is ismert, de úgy tűnt, még csak esélyt sem akart adni arra, hogy ezen változtasson. Az egész annyira zavart, hogy gondoltam, ha vége a napnak, megpróbálom áttetetni ezt az órám bármi másra, ahol ő nincs jelen.

Az óra végén aláírattam a tanárral a papírt, majd miután rájöttem, hogy az előző órán a spanyol tanárommal nem írattam alá, gyorsan elhagytam a termet, majd afelé az épület ajtaja felé igyekeztem, ahol spanyolom volt.

Eléggé siettem, hogy még legyen időm majd ebédelni is, miközben a táskámban kutattam azután a fránya papír után, melyet az előbb csakúgy hanyagul beledobtam. Dühös voltam magamra, na meg hogy nem találom. Mivel nem figyeltem előre, nem is láttam, hogy kinyílik az épület ajtaja, és kilép rajta valaki. Az egészből már csak annyit fogtam fel, hogy egy kemény falnak ütközöm, majd elesek, és a fal után, most a beton kemény, hideg és nedves felületével ismerkedem meg közelebbről. A könyveim szétszóródtak körülöttem, én pedig úgy éreztem, hogy olyan erővel csapódtam a földnek, hogy ott is maradok mindörökre.

Mozdulatlanul hevertem a talajon, mígnem kinyúlt értem egy krétafehér kéz, valószínűleg, hogy felsegítsen. Miután felnéztem a kéz tulajdonosára, úgy éreztem, egész testemben ledermedtem.

Egy magas, vékony, izmos fiú állt előttem. A haja bronzvörös volt és kócos, mely különös mód jól állt neki. Éreztem, hogy tátott szájjal bámulom Őt, de nem bírtam becsukni, ahogy tekintetem sem tudtam levenni tökéletes arcáról.

Ismételten nem figyeltem arra, amire kéne, így meglepetésként ért, mikor a kéz, mely az előbb kinyúlt értem, most megragadta kezem, majd egy határozott mozdulattal felrántott a kemény aszfaltról. Időm sem volt felfogni az eseményeket, nemhogy megtalálni egyensúlyom, így úgy dőltem bele karjaiba, mint egy súlyos krumpliszsák.

Éreztem kemény mellkasát, mely az enyémhez feszült, és hirtelen szabálytalanná váló légzését, mely még így sem vehette fel a versenyt enyémmel, ami egy száguldó paripa ritmusát vette fel pillanatok alatt.

Kezének ujjai, csuklóm köré fonódtak, míg másik karja védelmező pajzsként záródott körém, szorosan ölelve magához ziháló testemet. Tekintete rögvest enyémbe fúródott, ahogy enyém is övébe. Az olvadt arany íriszű szemek azonnal megbabonáztak. Bár nem ölelt annyira szorosan, és soha sem voltak légzési problémáim se, de most mégis úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt.

Mintha csak megérezte volna ezt – és úgy értelmezte volna, az ölelése miatt van –, mert először enyhített karja szorításán, majd másik kezével – mely eddig csuklóm fogta – lágyan eltolt magától.

Bár még mindig úgy éreztem, semmi erőm, és hogy egyensúlyom sem találtam még meg, most ismét saját lábamon álltam, egy lépésnyire tőle, mindenféle segítség és támasz nélkül.

Tekintetem még most sem tudtam elszakítani övéjétől, mely úgy vonzotta enyémet, mint egy erős mágnes. Miután egy pillanatra lehunyta igéző szemeit – elengedve ezzel tekintetem –, majd egy mély lélegzetvétel után – melyet nem hallottam kifújni – újra kinyitotta, még egy pillantást vetett rám, majd gyors léptekkel távozott, magamra hagyva.

Csak álltam ott mozdulatlan, már percek óta, még mindig tekintetének bűvkörében, mikor egy halk, de erélyes hang hallatszódott, valahonnan nem túl távolról.

– Jól érzed magad? – kérdezte a hang, nagy valószínűséggel tőlem.

Lehunytam egy percre szemem, majd két mély lélegzetvétel után ismét kinyitottam. A hang forrása ott állt előttem, alig egy lépésnyire, de én az előbb még sem vettem őt észre.

– Hahó, minden rendben? – nézet rám összevont szemöldökkel, mint valami bolondra, mialatt kezét meglengette arcom előtt, valószínűleg, hogy megtudja, most már látom-e.

– Minden – feleltem alig hallhatóan.

Most, hogy már tekintetem kitisztult, már nemcsak arca körvonalát láttam, így alaposan szemügyre tudtam venni.

A fiú egy fejjel lehetett magasabb nálam. Arca keskeny volt, szemei mélyen ülőek és sötétek. Talán sötét barnák vagy feketék. Nem volt egy kimondott szépfiú, de volt valami megmagyarázhatatlan a tekintetében, ami különlegessé tette egyébként átlagos arcát.

– Várj, segítek összeszedni a könyveidet.

A könyvek, el is feledkeztem róluk. Mindketten lehajoltunk, hogy összeszedjük őket, majd mikor végeztünk, már éppen köszönetet akartam mondani neki, amiért segített, de ő gyorsabb volt.

– Mi a neved? – kérdezte arcomat fürkészve.

– Bells – feleltem egész egyszerűséggel.

– Az enyém Ned.

– Szia Ned. Ja, és kösz, hogy segítettél.

– Ugyan nincs mit. Jössz a menzára?

– Üh… – néztem rá értetlenül.

– Kajálni – mondta, miközben továbbra is úgy néztem rám, mint akinek elment az esze, és azt sem tudja, mi fán terem az evés. – Tudod, az az, amikor az ételt a szádba veszed, megrágod, majd lenyeled. Biztosan jól vagy? – kérdezte még mindig arcomat fürkészve, mialatt én, most már teljesen kitisztult tekintettel néztem rá.

– Jól. Persze, megyek – válaszoltam előző kérdésére.

– Akkor gyere, elkísérlek – mondta, majd ezzel elindultunk a menza épülete felé.

Ahogy beléptünk az ajtón, megláttam Rebecáékat, miközben ők is észrevettek minket, majd intettek, hogy menjünk oda. Egy nagy ovális asztalnál ültek a terem közepén. Ned kihúzott nekem egy széket, közvetlen Rebeca mellett, majd miután helyet foglaltam, lehuppant a mellettem lévőre.

– Mi van veled, csajszi? – kérdezte Katy, arcomat fürkészve.

– Jól vagyok – próbáltam meggyőző lenni, de Ned közbevágott.

– Dehogy van jól! Az imént találtam rá, holt kómás fejjel az egyik épület előtt – mondta, mire én bosszúsan emeltem rá tekintetem.

– Jól vagyok, tényleg – bizonygattam továbbra is, de nem úgy tűnt, hogy ezt bárki is elhiszi, beleértve saját magamat is.

– Ha tényleg jól vagy, akkor bemutatom neked a többieket – terelte el hogylétemről a figyelmet Rebeca, amiért nagyon hálás voltam neki.

Katyt és Melissát már ismertem, és most már Nedet is. Szemben velem, az asztal túlsó felén ült Hanna, akinek szőke haja tökéletesen kiemelte zafírkék szemeit. Mellette Stella ült a barátjával, Andyvel. Mindkettőjüknek egyforma árnyalatú sötétbarna haja volt, de nem ezért illettek tökéletesen össze. Látszott rajtuk, hogy harmonikus a kapcsolatuk, és hogy nagyon szeretik egymást, ami megmosolyogtatott, ugyanakkor irigyeltem is kicsit őket.

Miután Rebeca befejezte a bemutatást, üdvözöltem őket, mire válaszul mosolyt kaptam, kivéve egy személytől, Melissától. Ez pusztán csak még jobban megerősített abban az elhatározásomban, hogy áttetetem a vele való órám, még a mai nap folyamán.

Ned volt olyan kedves – kicsit talán túlbuzgó is –, hogy hozott nekem egy szendvicset meg üdítőt, majd ő is bekapcsolódott az asztalnál folyó beszélgetésbe. Egy ideig én is próbáltam figyelni, és ha tudtam beleszóltam, de mivelhogy új voltam, és sok dolgot nem értettem, el-elkalandozott gondolatom és tekintetem.

Apránként körbenéztem az ebédlő hatalmas helyiségében, megszemlélve minden apróságot. Mindenhol egyforma nagyméretű, fehérre festett, fából készült ovális asztalok álltak, melyeket általában hat-nyolc szék vett körül, de mivel a diákok egyik asztaltól a másikhoz vándoroltak székeikkel, így ez nem volt mérvadó.

A mustrám végén tekintetem a hatalmas, egész falat beterítő ablak előtt ülő asztaltársaságon akadt meg. Szemmel láthatólag kitűntek a többi diák közül, de ez mintha egyáltalán nem zavarta volna őket.

Hatan ültek az asztalnál, három fiú és három lány, belemerülve a beszélgetésbe. Úgy véltem, nem véletlen, hogy párosával ülnek, valószínűnek tartottam – már első ránézésre is –, hogy mindannyijuk mellet kedvesük foglal helyet.

Mindnek krétafehér bőre volt, de nem ez volt az egyetlen közös bennük, emellett ott volt szépségük is. Mind annyira gyönyörű és tökéletes volt, mintha csak most léptek volna le a filmvászonról, melyen eddig egy angyalokról szóló filmet vetítettek. Szépségük már-már törvénybe ütköző volt.

Képtelen voltam levenni róluk tekintetem, és ahogy alaposabban szemügyre vettem őket, semmi kétség nem fért hozzá, hogy a fiú, akivel nem is olyan régen összeütköztem, közülük való.

Ahogy ezt kimondtam magamban, hirtelen a nekem eddig háttal ülő, szintén bronzvörös hajú fiú, felém fordította a fejét, és tekintetünk azon nyomban találkozott.

Az egész olyan volt, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Persze tudtam, ez képtelenség, de ez cseppet sem változtatott azon, hogy azonnal zavarba jöttem, mire gyorsan lekapva róla tekintetem visszafordultam az asztalhoz.

Magam elé meredve számoltam el lassan magamban tízig, majd a bal vállam fölött – kissé félve – néztem vissza, de ő már visszafordult az asztalhoz.

– Csak nem Cullenéket figyeled? – kérdezte Rebeca, mire zavartan kaptam le ismét róluk tekintetem, mintha bűnt követtem volna el azzal, hogy néztem őket.

– Nem, én csak… – kezdtem bele mentegetőzésembe, de rájöttem egyfelől felesleges lenne, hiszen tagadhatatlan, hogy őket néztem, másfelől, ha már így szoba hozta, úgy gondoltam kapok a lehetőségen, hogy többet is megtudjak róluk, és arról a titokzatos fiúról, aki csak is hozzájuk tartozhat, és akinek még azóta sem tudtam elfelejteni igéző tekintetét. – Kik ők? – kérdeztem Rebeca felé fordulva, úgy hogy közben szemem sarkából őket is láthassam.

– Ők Dr. Cullen családjához tartoznak. A nevelt gyerekei.

– Csak nem Cullenékről beszélgettek? – kérdezte Hanna, mire mindenki felénk kapta a fejét.

– Mért olyan különlegesek ők? – kérdeztem, bár kissé butának tartottam a kérdést – hiszen csak rájuk kellett nézni és az ember láthatta –, de mindig is kíváncsi lélek voltam, és a külső jellemzőkön kívül érdekelt a többi is.

– Nos… az igazat megvallva, ők olyan… – akadt meg Rebeca mondandójába, keresve a megfelelő szót. – furák. Nem igazán azok a nagyon barátkozós fajták, bár nagyon kedvesek.

– A fura életvitelüket se felejtsd el! – hívta fel figyelmét Melissa, hangjában merő gúnnyal.

– Jaj, maradj már! – intette le, mire engem csak még jobban érdekelni kezdett a dolog.

– Hogyan? – néztem egy pillanatra Melissára, majd vissza ismét Rebecára, aki nagyot sóhajtva megadta magát.

Elmondta, hogy annak ellenére, hogy ők mind Dr. Cullen és felesége nevelt gyerekei, még is együtt vannak, melyet én már az első percben sejtettem, még mikor nem tudtam, hogy egy családot alkotnak. Bár genetikailag semmi közük nem volt egymáshoz, így nem is volt elítélendő a kapcsolatuk, még is, Melissán kívül is voltak olyanok, akik ezt nem nézték jó szemmel. Nem értettem ellenszenvüket velük kapcsolatban, de mivel engem egy cseppet sem zavart – mert hát mért is zavarna, hogy valakik megtalálták életük szerelmét –, nem is foglalkoztam ezzel tovább.

Miután lejjebb halkította hangját – mint aki fél, hogy meghalhatják, még ebben a nagy nyüzsgésben is –, elmesélte ki-kicsoda.

A Hale testvéreket – akik nem mellesleg ikrek voltak, és Dr. Cullen felesége volt a nagynénjük – ugyanúgy örökbe fogadták, mint Alice-t és Emmettet. Az idősebb Edward – ahogyan ők hívták – és kedvese, Bella feletti felügyeleti jog is a doktoré volt, de míg Edward a testvérének a sógora volt, aki feleségével együtt súlyos autóbalesetet szenvedett, mely után a doktor őt is magához vette, addig Bella kivételt képezett, mivel őt nem fogadták örökbe, de nem is volt genetikailag a család tagja, csupán csak Edward barátnője volt, aki velük élt.

A név hallatára én is felfigyeltem, de csak Hanna sikkantott fel a felismeréstől, hogy névrokonok vagyunk, majd csöndesedet el gyorsan mikor többen is szúrós pillantásokat vetettek rá.

– Idősebb Edward? Mért, van fiatalabb is? – kérdeztem mohó kíváncsisággal.

– A fiatalabb Edward Cullen! – sóhajtott nagyot Hanna, olyan áhítattal, mint amilyennel a romantikus filmek végén szokás, mikor a főhős megcsókolja kedvesét, miután elnyerte annak kegyeit.

Nem igazán értettem, így kérdő pillantásokat vetettem felé, melyeket észre is vett, de nem jött tőlük zavarba, sőt mi több, csak úgy ömleni kezdtek belőle a szavak. Arról áradozott, hogy a fiatalabb Edward milyen helyes, miközben felhasználta a szótár összes szinonima szavát a szépre.

Még mindig nem volt teljesen világos minden, de mikor külsőleg is leírta – bronzvörös haj, és aranybarna szemek –, rájöttem, hogy a fiú, akivel találkoztam, a fiatalabbik Edward Cullen volt, és így már tökéletesen meg tudtam érteni Hannát, amiért áhítattal beszélt róla.

Mikor már éppen befejezte volna mondandóját, Stella szólt közbe, komolyabb hangnemet megütve. Bár ő is egyet értett Hannával, ami a fiatalabbik Edward kinézetét illette – mire persze Andy felhördült –, de neki volt egy másig véleménye is róla, mellyel kiegészítette Hannáét.

Úgy vélte – és ezzel a bólogató fejek láttán, úgy véltem mindenki egyet is ért –, nemcsak, hogy Edward kiismerhetetlen, de személyisége bonyolultabb, mint akármelyik másik emberé. Hol úgy tűnik, kedves, és akár még barátkozni is lehetne vele, hol úgy, mindjárt ölni tudna, egyetlen nézésével.

– Lényegtelen! – vágta rá Hanna – Edward akkor is egy édes és elbűvölő srác! Én szívesen randiznék vele – mondta, mire Melissa hangosan felhorkant.

– Szerintem pedig kicsit „fura”, ha értitek, mire gondolok – mondta Melissa, merő rosszindulattal, mintha csak a féltékenység szólt volna belőle, mialatt ujjaival macskakörmöt rajzolt a levegőbe.

– Egyáltalán nem „fura”! – csattant fel ismételten, de most már sokkal bőszebben Hanna. – Egyébként is meg, belőled csak a féltékenység beszél, mivel lekoptatott!

– Ugyan már, ne nevettess, kérlek. Meggondolatlan pillanataim egyike volt, mikor randit kértem tőle. Egyébként is, nem hogy a suliból nem ismerek olyan lányt, aki randizott volna vele egyszer is, de szerintem… – folytatta volna gondolatmenetét, de Rebeca felemelve kissé hangját, közbevágott.

– Na jó, most hagyjátok abba! – szólt rá a két lányra, azok pedig, mint ha csak jó katonák lennének, engedelmeskedtek a felettesük szavának, de továbbra is cikázó villámokkal tűzdelt pillantásokat vetettek egymásra.

Még hogy Edward „fura”… – ráztam aprót fejemen, és bár nem tudtam mit higgyek róla a hallottak után, de azt biztosan állíthattam, hogy furasága, legfeljebb csak titokzatosság lehet. De persze ez a titokzatosság volt éppen az, melyre elsőként felfigyeltem, természetesen tökéletességén kívül.

Úgy gondoltam meg kell Őt ismernem, hogy megtudhassam, milyen rejtélyes burok is védi, mely ennyire áthatolhatatlan az itteniek számára. A puszta kíváncsiság hajtott.

Ahogy ezt elhatároztam magamban, különös érzés kerített hatalmába, aminek engedelmeskedve oldalra fordítottam fejem, majd vészesen kikerekedett szemekkel néztem, az alig pár lépésre tőlem megtorpanó idősebb Edwardot, oldalán névrokonommal. De mikor tekintetünk ismét találkozott, majd ő egy határozott lépéssel elindult felém, az egész testemet átjáró, megmagyarázhatatlan érzéstől kővé dermedtem.

2010. július 28., szerda

Második díj!



Kiváló Szerkesztő Díj


Ezzel a díjjal Thara ajándékozott meg.
Nagyon szépen köszönöm Thara, örülök a díjnak, és annak is, hogy mondhatni egymásra találtunk.
Imádlak, és egy hatalmas Quileute ölelést küldök neked! :)



7 dolog rólam:


– A Quileute ölelést egyszer poénkodásból találtam ki, mely annyit tesz, hogy meleg baráti ölelés. Hiszen gondoljunk csak bele, hogyan ölelhet meg barátian azokkal a hatalmas karokkal egy farkas, a meleg pedig csak poén a testhőjük miatt.  :D

– Az írás mellett a másik szenvedélyem a rajzolás. Főként Mangákat szeretek rajzolni, de szeretek csendéletet és persze minden mást is, amihez éppen kedvem van.

– Asztmás vagyok, de azért hogy láthassam a Remember Me című filmet Robbal a főszerepben, végigfutottam a parkolón és a Westenden a moziig, mivel ki kellett mennem a vonathoz valakiért, akivel mentem és késésben voltunk, de 2 perccel a kezdés előtt szerencsésen megérkeztünk!  XD

– Mióta kint voltam a Bel Ami forgatásán egy hétig, azóta nem tartom magam normálisnak, de aki ott volt az szerintem tudja milyen ez! Rob-hatás!  ;)  (Igaz Tough Girls?)

– Nagyjából 9 éve írok, de egész eddig még sose mutattam meg egyetlen írásom sem senkinek.  :$

– Igazi kocka vagyok! Nem csak napi 24 órát töltök a gép előtt, de végzetségem szerint is informatikus vagyok.

– Mikor elkezdtem írni a J.K. Carmen írói nevet használtam, melyet a mai napig is szeretek, majd később egy online játékon az Angel név ragadt rajtam, míg nem olyan rég a TG tagjaitól a Krisz nevet kaptam, és melyet azóta szeretek és használok is. Köszönöm nekik!  :)  (Igazi nevem Krisztina.)


Akiknek szívből küldöm:




n.bella és SarahB
http://bpoison.blogspot.com/

2010. július 24., szombat

Első díj!



Szimpatikus Blogger Díj


Ezzel a díjjal Bella99 ajándékozta meg a New Sun fanfic írásom oldalát.
Örülök a díjnak, bár hozzá kell tennem, kicsit korainak érzem, de annak még jobban örülök, hogy tetszik az írásom, és rendszeres olvasómmá váltál. :)
Nagyon szépen köszönöm! Mindkettőt! :)



5 dolog rólam:


– Az írást az életem részének tartom!

– Team RobEd vagyok, minthogy mindkettejüket külön személyként szeretem. :)

– Twilight rajongó, függő, de azt hiszem, ezt nem kell mondanom. :P

– 23 éves vagyok, kissé önbizalomhiányos. :$

– Nagyon szeretem az állatokat, főleg a macskáimat és a két papagájom, na és persze a vámpírokat és az alakváltó farkasokat, teszem hozzá! XD


5 ember, akiknek szívből küldöm:



Fummie és barátai – Love of the damned
http://loveofthedamned.freeblog.hu/


Csub94 – Always with you 
http://csub-alwayswithyou.blogspot.com/

n.bella és SarahB – Beautiful poison
http://bpoison.blogspot.com/

2010. július 22., csütörtök

New Sun - Sunrise - 0. fejezet Ifj. Edward szemszög



0. EGY RÖPKE PERC

Ifj. Edward szemszög


JÓ REGGELT! – köszöntött anyám az ajtómban állva.

Észre sem vettem, hogy már reggel van, annyira belemerültem abba a könyvbe, amit az este kezdtem el olvasni. Tudni illik, a mi fajtánk sosem alszik. Ezért is nem értettem, hogy anyám mért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy a szobámba legyen egy ágy, ha úgy sem alszom benne. De hát, ki mer az anyjával vitatkozni!

– Ha nem készülődsz, elkésel az iskolából – próbált meg figyelmeztetni, de én rá se hederítettem.

Na igen, a suli. Már majdnem el is feledkeztem róla. Talán azért, mert hosszú volt a nyári szünet, talán azért, mert egy cseppet sem érdekelt. Megint csak egy újabb hosszú és unalmas tanév előtt álltam. Semmi kedvem nem volt hozzá, hiszen mégis mi újat tudnának nekem tanítani, amit az elmúlt közel hetven évbe ne tanultam volna már meg? Tudtam magamtól is a választ: semmit.

– A füleden ülsz, Edward? – éreztem anyám hangjában a kezdő dühroham jeleit, így nagy levegőt véve – nem mintha szükségem lett volna rá – felé fordítottam fejem.

– Azt hiszem, ma inkább a saját kocsimmal mennék, ha nem bánod – szóltam kedvesen, miután felöltöttem a legártatlanabb arckifejezésem.

– Rendben – egyezett bele, miután meglágyítottam már régóta nem dobogó, de nagyon is érző szívét. – De ne késs el! – figyelmeztetett még utolsó szó gyanánt, majd elhagyta szobám.

– Suli… harmadik… – motyogtam magam elé nagyot sóhajtva.

Ez a tény csak annyit jelentet számomra, hogy megint eltelt egy év – az előző tanévhez képest –, és hogy ezzel együtt még kettő van hátra.

Mindig is felesleges időpocséklásnak tartottam a középiskolát. Jobban szerettem valami újat, valami érdekeset tanulni. Olyat, amiről nem tudtam még mindent, és éppen ezért, tudott az újdonság erejével hatni. Persze lassacskán kezdtem kifogyni az ilyenekből, és emellett lassan már majdnem minden egyetemen tanultam is, ami csak Észak-Amerika területén található, és az ottani körülmények megfelelnek egy magam fajta vámpírnak.

Az a tény, hogy megint egy évvel öregebb lettem, nem foglalkoztatott, legfeljebb megnevettetett. Még mindig tizenhétnek néztem ki – és mindig is annak fogok –, pedig idén múltam el hetven. Elég öregnek számítottam volna emberként, de én vámpír voltam, és ezzel a csekély hetven évemmel a legfiatalabb a családban.

A nagyszüleimet leszámítva, a többiek is mind a húszak éveikhez közeledő fiataloknak néztek ki, és ez már örökké így is marad. Azért ez a tény még ennyi idő után is kicsit megrázó. Főleg mert egyidősnek nézek ki a szüleimmel. Persze ebben nevelkedtem fel, számomra ez a normális, és az igazat megvallva nem is érdekel, ahogy az sem, hogy én nem csak az emberektől különbözök, de sok mindenben még a családom többi tagjától is.

Na igen, a családom. Nem nevezhető szokványosnak. Először is ott van Carlisle és Esme Cullen, mindenki nevelő szülei, és az én nagyszüleim. Aztán ott vannak az örökbefogadott gyerekeik – akik az én nagynénikéim és nagybácsikáim egyben – Alice és Emmett Cullen és persze Rosalie és Jasper Hale.

Az emberek úgy tudták, hogy nagyszüleimen kívül csak Rosalie és Emmett házas, arról viszont fogalmuk sem volt, hogy Alice és Jasper, valamint a szüleim is azok Ez azért volt így, mert Rose és Em mindig megtartják az esküvőjüket, ha elérkezettnek látják az időt. Ellenben Alice-szel és Jasperrel – és persze a szüleimmel – akik nem foglalkoznak ilyen dolgokkal. Ők e nélkül is tudják, hogy egymáshoz tartoznak, bár ebben Rose-ék se kételkednek.

Végezetül pedig ott vannak a szüleim, Isabella Swan és Edward Cullen, és persze nővérem Renesmee, más néven csak Nessie, ahogy mindenki hívja.

Rólam és nővéremről, úgy tudják, mi Carlisle – valójában nem létező – testvérének a gyerekei vagyunk, ráadásul ikrek. Persze mind ez hazugság, hiszen Nessie kilenc évvel idősebb nálam. De hát nemcsak, hogy egyidősnek nézünk ki – hiszen mindketten hétévesen abbahagytuk a fejlődést, így örök tizenhétnek kinézve –, de annyira hasonlítunk is egymásra, hogy az emberek egy percig se vonják kétségbe ezt a tényt.

Ahogyan azt sem, hogy apánk az egy évvel idősebb nagybátyánknak adja ki magát – anyai ágon –, miközben ő is Carlisle örökbefogadott gyerekei közé tartozik. Erre csupán csak azért volt szükség, mert nővéremmel elégé hasonlítunk rá – főleg én –, és nem akartuk, hogy ez a hasonlóság magyarázatlanul maradjon, és később akár szemet szúrjon valakinek.

Anyámról az egyszerű emberek csak annyit tudnak, hogy apám barátnője, aki velünk él, és a felügyeleti jog felette nagyapámé, ahogyan apám felett és felettünk is, állítólagos szüleink halála után.

– Edward! – apám földszintről hallatszódó dühös kiáltása zökkentet ki gondolatmenetemből.

– Megyek már! – válaszoltam könnyedén, majd összeszedve dolgaim már indultam is a lépcső felé.

Egyenesen a garázsba mentem, és beültem vadonatúj járgányomba, egy Audi R8-asba, mely anyám szerint egy kicsit vad, de én pont ezért szerettem. Az új kocsi, kényelmes volt és gyors, ami nálunk elengedhetetlennek számított, mivel a családban mindannyian nagyon szerettük a sebességet.

A műszerfal órájára pillantva rájöttem, hogyha nem sietek, akkor lekésem az első órát. Ez persze nem is hangzott olyan rosszul, de tudtam, ha ezt szüleim megtudják, szörnyen ki lesznek akadva, és nem kockáztathattam, hogy emiatt ne vigyenek el a hétvégén a nagy vadászatra, ahol az egész család jelen lesz. Így is már egy jó ideje csak azon járt az agyam, hány medvét és pumát fogok levadászni, hogy csillapítsam mérhetetlen szomjú vágyam.

Ahogy ez végig suhant elmémen, beletapostam a gázba, és már csak arra figyeltem fel, hogy mindjárt az iskolánál vagyok. Nekünk, Culleneknek megvolt a saját parkolóhelyünk, így nem kellett az időm – nem mintha nem lett volna belőle végtelenül sok – üres hely utáni kutatással töltenem.

Hogy miért nem foglalta soha ezeket a helyeket el senki? Kérdéses, de talán csak annyi rá a magyarázat, hogy senki sem mert kötözködni Emmettel, ami azt hiszem, érthető ha valaki ránéz. Hiszen ki merne ujjat húzni egy közel két méteres, hatalmas és izmos vámpírral? Na persze ők ezt az aprócska részletet nem tudták, de hát emberként is éppen elég rémisztő lenne…

Ahogy megérkeztem az iskola udvarára, egyből beálltam apám Volvoja és Jasper Hybridje közé, aztán már mentem is a Forksi Középiskola 3-as számmal ellátott épülete felé, ahol a mai napon az első órám volt, méghozzá egyik kedvenc tantárgyamé, az irodalomé.

Az óra nyugodtan telt, nem történt semmi rendkívüli. Nem is lepett meg, hiszen éppen erre számítottam – persze nem csak a mai napon, hanem az elkövetkező két tanévben is.

Először is megbeszéltük a nyárra feladott kötelező olvasmányok naplójának leadási határidejét, majd azt, hogy azokat mikor és milyen sorrendbe fogjuk a tanév alatt végigvenni. Nem igazán figyeltem oda Mr. Morise-ra, mivel én már vagy ötvenszer elolvastam azokat a könyveket, amiket ő feladott, és persze mindegyikről már meg is írtam az olvasó naplót, még valamikor a nyár elején.

Bámultam kifelé az ablakon, amíg arra vártam, hogy végre kicsöngessenek. Odakint borús volt az idő, bár ez nem volt szokatlan itt Forksban. Ezért is szerette a családom ezt a helyet, és persze azért is, mert minden itt kezdődött el egykor, jóval születésem előtt.

A családom jó pár évtizeddel ezelőtt itt élt, amikor apám megismerte anyámat, pontosan ugyanebben a középiskolában. Így belegondolva, micsoda irónia, hogy ennyi idő után újra ide járnak.

Gondolatmenetemet a várva várt csengő ricsajos hangja szakította félbe. Mire észbe kaptam, már kifelé szállingóztak a diákok a teremből. Ma valahogy le voltam lassulva.

Következő órám biológia volt, aztán spanyolom következett. Nem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy még négy órát végig kelljen ülnöm, de mit tehettem. Hogy kibírjam a hátra levő időt, motivációként a nagy vadászatra gondoltam.

Spanyol után siettem a menzára – nem mintha éhes lettem volna, legfőképpen nem emberi ételre –, mert a többiek már vártak rám. Amint kiléptem az épület ajtaján, összeütköztem a szembe jövő lánnyal.

Mivel engem elég keményfából faragtak, így meg sem éreztem, de tudtam, ezzel szemben Ő annál is inkább. Láttam, ahogy elesik, és a könyveit, melyek szétszóródnak a nedves aszfalton.

Nem voltam oda igazán az emberekét – bármennyire is próbáltam őket megkedvelni, de mindannyiszor csalódnom kellett bennük. Az emberek mind tudatlan, buta lények, na meg kapzsik, önteltek és gonoszak. De mindezek ellenére illedelmesen nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem – ahogy azt a jó modor megköveteli, mely apám neveltetése révén ragadt rám –, de Ő csak megdermedve, tátott szájjal bámult rám.

Ettől kezdtem kényelmetlenül érezni magam, így végül megragadva a csuklóját, egy hirtelen mozdulattal felrántottam. Persze mindezt sikerült oly' erővel tennem, hogy Ő ettől egyenesen a karjaimba esett.

Mellkasa rögvest az enyémnek feszült, szabad karom pedig reflexszerűen zárta körbe törékeny, ziháló testét, míg a másikkal még mindig csuklóját szorongattam.

Ott álltunk egy hosszú másodpercig, mialatt szemeibe olvadt tekintettem. Gyönyörű zöld színűek voltak, akár csak két hatalmas, ragyogó smaragd. Tökéletesen illettek a hosszú, barna hajához.

Azután először megéreztem bőrének édes, mámorító illatát, majd véréjét, és tudtam, ha még sokáig így maradunk baj lesz. Bár egyáltalán nem éreztem mérhetetlen szomjú vágyat vére iránt, mégis észnél kellett lennem.

Leengedtem karom, mely eddig magamhoz ölelte parányi és törékeny testét, majd másik kezemmel – mely eddig csuklóját fonta körül ujjaival– finoman eltoltam magamtól. Ő továbbra is engem nézett mereven, amelytől én csak még jobban zavarba jöttem. Furcsa volt ez az érzés, mivel még soha, semmitől nem jöttem zavarba. De ahogy Ő rám nézett… annyira más volt minden. Még ez a kínos érzés is előjött.

Alighogy elengedtem és egy lépésnyire eltávolodtam tőle, hirtelen kerített hatalmába az érzés, mely eddig csak a gondolataimban volt jelen. Hirtelen kívántam meg vérét, mintha csak egész eddig befogták volna az orrom, hogy ne is érezzem, ezt a mérhetetlenül csábító, kívánatos éltető nedűt. Oly' hirtelen történt az egész, ahogyan az, ahogy Ő az előbb a semmiből bukkant fel.

Nem értettem az egészet, hiszen míg karjaimban tartottam, csak elmémben volt jelen ez a gondolat. Józan eszem mindvégig tudta, hogy így lesz, és küldte a figyelmeztető jeleket testemnek, hogy tanácsosabb lenne elengednem Őt. Most viszont, hogy már elengedtem, hirtelen kívántam meg vérét. Oly édes és csábító volt a forró és nedves nedű, mely ereiben csörgedezett, átjárva zsenge kis testét, hogy egész testemmel, és minden gondolatommal kívántam azt. A magaménak akartam tudni. Rá akartam hajolni a kecses nyakra, és addig szívni, míg csak egy csepp is van a törékeny testben.

A méreg a számban duplájára termelődött, de még mielőtt engedhettem volna a szörnyű kísértésnek józan eszem utolsó szikrája megálljt parancsolt.

Rögvest abbahagytam a légzést is, hogy ne is érezem vérének csábítóan éneklő illatát, mely teljesen felkavart. Még egy pillantást vetettem a gyönyörű zöld szemekbe, majd viharosan távoztam.

Bár egy örökkévalóságnak tűnt az egész, de nem volt több mint egy röpke perc. Egy perc, mely éreztem mindent megváltoztatott…


A menza épületének ajtaját kivágtam magam előtt, majd besietve egyenesen az asztalunkhoz mentem, mely akár csak a parkolóban a helyek, ez is csak nekünk, Culleneknek volt fent tartva.

Egy nagy, ovális asztal volt a terem túlsó felében, pontosan az egész falat beterítő ablak előtt, melynél már mindnyájan ott ültek. Az asztalon lévő tálcák mindegyike szokás szerint tele volt étellel, de evés helyet – mivel hogy nővéremen kívül egyikőnk se evett – beszélgetéssel foglalták le magukat. Úgy tűnt, mindannyian belemerültek a társalgásba, de mégsem eléggé ahhoz, hogy heves közeledésemet ne vegyék észre.

Egy emberként néztek rám, arcukon idegesség tükröződött, mikor megálltam az asztalnál, majd végül odahajolva apám füléhez, belesuttogtam. Persze e nélkül is tisztán értette volna, mit mondok, de az emberek miatt, szükség volt erre a felesleges mozdulatra.

– El kell mennem vadászni, de ne aggódj, jól vagyok. Estére otthon leszek – hadartam gyorsan el, majd miután egy futó pillantást vetettem a többiekre – és a másik asztalnál ülő nővéremre, aki a barátaival ült, és akinek szintén ijedt volt arckifejezése –, amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan távoztam is.

Míg a kocsim felé haladtam, többször is leszidtam magam, amiért így felzaklatnom családom viselkedésemmel, mikor egyszerűbben is megoldhattam volna a dolgot, ha hagyom, hogy apám meghallja a gondolataimat. De amilyen állapotban voltam jelenleg, nem voltam benne biztos, hogy tudom kontrollálni a képességem.

A képességem, mely sokban hasonlított anyáméhoz, hiszen mindketten egy erős mentális pajzzsal rendelkezünk, és mint ő, úgy én is el tudtam rejteni a gondolataim. De nem csak a magamét, hiszen pajzsom kiterjesztésével akárkijét – vagy mindenkijét – el tudom rejteni, aki kellő távolságban tartózkodik.

A kocsimhoz érve gyorsan beszálltam, és nem törődve semmivel és senkivel, beletapostam a gázba. A motor felpörgött, és én már el is hagytam az iskola parkolóját, a városon keresztülszáguldva, hazafelé tartottam. A sebességmérő éppen hogy elhagyta a száznyolcvan kilométer per órát, amikor újra bevillantak a mai nap eseményei.

Olyan tisztán éreztem a lány vérének illatát, mintha csak most is itt lenne velem, és ettől csak még jobban elfogott a vágy, az ölni akarásé, mire még erőteljesebben tapostam a gázba.

A házunkhoz érve leparkoltam a kocsit a garázsba, majd berontottam az ajtón, keresztülszáguldva a szobán, a lépcsőhöz igyekeztem. Csak Esme meglepődött és kissé aggodalmas hangja állított meg, aki nem értette, hogy kerülök haza ilyenkor, és persze mitől vagyok ennyire feldúlt. Próbáltam megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, minden rendben, csak egy kis magányra vágyom. Szerencsére nem faggatott tovább, csak lágyan bólintott, én pedig felsiettem a szobámba, amely egykoron apámék szobája volt.

Ők azóta átköltöztek egy sokkal tágasabb szobába, mely szintén ezen az emeleten volt. Ezt anno az úgynevezett „könyvtárszobának” egy nagyobb leválasztott részéből alakították ki.

Nem sokat változtattam a szobán, amikor megkaptam, mert tetszett benne minden, bár az ágy azóta ki lett cserélve egy jobban hozzám illőre, de még így is feleslegesnek tartottam. Nagyban apámra ütöttem – legalábbis anyám mindig ezt mondta –, mivel én is odavoltam az elektronikus dolgokért, na meg persze a könyvekért és CD-kért, melyek az elmúlt évek – vagy inkább évtizedek – alatt csak egyre gyűltek, míg mostanra, már alig fértem el tőlük.

Gyorsan átvettem egy, a vadászathoz sokkal kényelmesebb ruhát – és persze melyet nem sajnáltam, ha összekoszolok, vagy elszakítok, mint a jelenleg viselt, kedvenc nadrágom és ingem –, majd leszáguldva a lépcsőn, már el is hagytam a házat, bevetve magam az erdő sűrűjébe.

Késő este volt már, amikor hazatértem, a nappaliban égtek a lámpák. Tudtam rám várnak, és azt is tudtam, valamilyen magyarázattal kell majd szolgálnom az egész napos viselkedésem miatt.

Nagyot sóhajtva léptem be az ajtón – mely egyenesen a tágas nappaliba nyílt –, hogy aztán szembe találjam magam nyolc aggodalommal teli sötétarany szempárral, és egy csokoládébarnával. Nessie, amint beljebb léptem, a nyakamba borult, és egész halkan fülembe belesuttogott.

– Szeretlek öcsikém… soha többé ne ijessz így rám! – mondta az aggodalomtól elgyengült hangon, és éreztem, ahogy egy könnycsepp hagyja el szépséges szemeit.

Miután elengedte karjaival nyakam, mellém lépett, és apró, törékenynek tűnő kezébe vette enyémet. Kéz a kézben álltunk a szoba közepén, míg arra vártunk, hogy valaki megtörje a feszült csendet.

Az a két perc, míg erre vártam, szinte már óráknak tűnt, míg végül anyám megtörve a mozdulatlanságot, elém lépet. Nem szólalt meg, még egy jó percig csak néztük egymást, majd miután mindkettőnk mellkasát egy mély sóhaj hagyta el, közelebb lépet, és magához vonva, a vállamra hajtotta fejét.

Tudtam nem haragszik rám, sose haragudott volna semmiért, csupán csak aggódik, ahogy azt egy anya teszi. Néha persze túlzásokba tudja vinni, de ugyanakkor persze jól is esik.

Egy lágy csókot nyomtam feje búbjára, majd nyugodt, halk hangon megígértem neki, hogy soha többet nem csinálok ilyet. Nem akartam, hogy aggódjon, legfőképpen, hogy miattam. Miután ismét sóhajtott, felnézet rám, és végre megint mosolygott.

Szeretem a mosolyát, emlékeztetett a gyerekkoromra. Akármikor, ha csak rám nézet, mindig mosoly ült ki az arcára, olyan boldog volt, hogy élek.

Apám is közelebb lépett, és a vállamra tette a kezét. Ő nem volt az az érzelgős fajta, mint anyám, de ugyanúgy szeretett, engem és nővéremet is.

A családom többi tagja a háttérben maradt, de láttam, hogy mindenki megkönnyebbül, és eltűnik az arcukról az aggodalom okozta feszültség, amely mindeddig ott volt. Alig egy perc töredéke alatt minden visszarázódott a normális kerékvágásba – már amennyire normálisnak lehet tekinteni a mi életünket.

Hosszú volt ez a nap, és esemény dús. Már csak egy kis magányra vágytam, így miután mindenki visszatért a saját dolgához, a szobámba vonultam, és ledőltem a feleslegesnek titulált ágyamra.

Megpróbáltam nem gondolni a történtekre, de nem jártam sok sikerrel. Még mindig a mai nap képei lebegtek lelki szemeim előtt. Nem tudtam másra gondolni, csak Rá. Rá, a lányra, aki ma mindent feldúlt bennem.

Ismét tisztán éreztem, ahogy ziháló testét szorítottam egész közel a magaméhoz. Éreztem lüktető pulzusát, ahogy a csuklóját fogtam, és a vérének csábító illatát, mely oly’ erősen hatott rám, hogy egész mostanáig sem bírtam kiűzni fejemből és orromból.

Remegni kezdtem, egész testemben, és éreztem, ha most nem vezetem le valahogy a felgyülemlett feszültséget, akkor abba beleőrülök. De időm se volt kitalálni, hogyan is tehetném mind ezt – elkerülve szobám szétrombolását –, mert egy halk kopogtatás hallatszódott. Alice meg se várva válaszom, már be is libbent, könnyed táncoló lépteivel szobámba.

– Elnézést, hogy nem vártam meg a választ, de láttam előre – kuncogott, majd helyet foglalt ágyam szélén. Nénikém és az ő látomásai. Kíváncsi is voltam, hogy a mai napon történtekkel kapcsolatban mit láthatott.

– Mit láttál? – érdeklődtem kíváncsian.

– Azt hogy jól vagy, csak nagyon feldúlt, és persze, hogy magányra vágysz.

– És még?

– Mást nem – rázott aprót fején, és láttam, hogy ő maga sem érti, mért nem látott mindent. – Mégis, mi történt? – érdeklődött kíváncsian, de én figyelmen kívül hagyva kérdését, feltettem sajátomat, mely jelenleg mindennél jobban foglalkoztatott.

– Milyen… az emberi vér?

– Oh! – döbbent meg kérdésemen, de gyorsan túltéve magát ezen, megpróbálta minél pontosabban körülírni. Tudtam ő maga sosem ízlelte, de ismerte az illatát, érezte közelről, és látta mások lelki szemein keresztül is, milyen.

Én magam is éreztem – minden áldott nap – az embervér mámorító illatát, de még soha sem vonzott ennyire, egyetlen ember vére se, mint az Övé. Már csak az, hogy rágondoltam újabb remegéseket váltott ki testemből, és a számban lévő méreg is azon nyomban termelődni kezdett.

Alice nyugtatólag kezemre tette övét, ami lassanként tényleg segített lenyugodni. Nénikém volt az egyetlen, akitől ezt a kérdést meg mertem kérdezni. Vele bármiről lehetett beszélni, mert előre látta, hogy nem lesz belőle semmi baj, hogy ha őszintén válaszol.

Miután sikerült teljesen megnyugodnom, kaptam még egy mosolyt, majd ismét magamra maradtam szobám magányában. Most már könnyebb volt, legalábbis már nem akartam szétverni mindent.

Önuralom! Csak ez az egy szó járt a fejemben, és éreztem súlyát ennek az egyszerű, mások számára aligha nagy jelentőséggel bíró szónak. Tudtam, nem vallhatok szégyent. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Ezen is túl kell lépnem, ahogy minden máson eddigi létem során.

Még volt a mai napból jó pár óra vissza. Hogy ne is gondoljak Rá, elfoglaltság után néztem. Az íróasztalhoz ülve, magam elé vettem egy vastag, fekete bőrborítású könyvet, melynek nem volt sem írója, sem címe. Ezt a könyvet nem lehetett csak úgy megvásárolni a boltban. Ezt a könyvet az élet írta, és a szereplői valóságosak voltak.

Egy pár éve úgy gondoltam, szeretném megismerni családom és fajtám egész történetét. Persze tudtam már jó pár dolgot, de szomjaztam a tudásra. Még többet meg akartam tudni. Azt, hogy mik történteket velük, miket tapasztaltak. Majd miután alaposan kifaggattam őket, a megtudottakat papírra vetettem.

Már öt hasonló vastagságú könyvet teleírtam, de még így sem ismertem minden részletet. Még sok kérdésem volt, melyekre válaszokat akartam kapni, hogy aztán azokat is beleírhassam ezekbe a könyvekbe, melyek a történetünket rejtik magukban.

Megtudtam sok vidám dolgot, de sajnos még több fájdalmasat. Egyikünknek sem volt könnyű élete, volt, hogy megbotlottunk, de mégis, mindig felül tudtunk kerekedni a nehéz dolgokon.

Nővérem, bár tökéletes vámpír memóriával rendelkezett, még is imádta olvasni ezeket a könyveket. Főleg azokat a részeket, melyek a szüleink megismerkedéséről szóltak. Ő talán úgy gondolta ez egy romantikus lányregény, de én tudtam az igazságot, és az cseppet sem volt az ilyesfajta történetekhez hasonlítható.

Én vele ellentétben jobban átláttam a szüleinkkel történteket, ez is volt az egyik oka, hogy távolságtartó vagyok az emberekkel. Tudtam min mentek keresztül, és ami velük történt azt se magamnak, se senki másnak nem kívántam. Legfőképpen olyasvalakinek, aki még többet is jelentene számomra.

A szerelem nem jelentett soha semmit számomra, ahogy az emberi érzelmek, kapcsolatok többsége sem. Anyám mindig azzal traktált, hogy egyszer én is megtalálom majd a szerelmet, de ami akkor történt…

Jó pár évtizedig húztam, halasztgattam a lányokkal való közelebbi megismerkedést. Kifogásként felhoztam, hogy még nincs elég önuralmam, de már közel három évtizede annak, hogy beadtam derekam anyám unszolásának, és elhívtam egy lányt.

Minden úgy kezdődött, ahogy annak lennie kell, de semmi sem úgy folytatódott.

Egy szerencsétlen baleset, melyben súlyosan megsérült. Egy szörnyeteg, aki a vérére vágyott, és majdnem megölte – aki nem más volt, mint én magam –, és a szerencse, mely Carlisle személyében érkezett, kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem vagyok, és talán nem is leszek soha olyan erős – és arra képes –, mint apám, aki egyben a példaképem is.

A szerelem is éppen olyan dolog volt, amiben nem értettünk egyet Nessie-vel, mint annak a korcs farkasnak a tekintetében, Jacob Blackében. Bár én nem ismertem őt személyesen – nővéremmel ellentétben –, de sok mindent tudtam róla, és azok miatt gyűlöltem.

Tudtam, hogy mennyi fájdalmat és bonyodalmat okozott családomnak, legfőképpen szüleimnek. Tudtam, hogy el akarta őket választani, és azt is tudtam, hogy meg akarta ölni a nővéremet születése után. Még ha a végén nem is tette meg, és családom meg is bocsátott neki mindenért, én nem tudtam. Gyűlöltem őt!

Anyámék sose meséltek róla, de egyszer Alice akarva-akaratlanul elszólta magát, és én addig unszoltam, míg végül el nem mesélt mindent. Bár igyekezte megvédeni azt a korcsot, de én a hallottak után, nem tudtam mást érezni iránta, mint puszta gyűlöletet. Gyűlöltem őt, és ezen még az se tudott változtatni, hogy családom megbocsátott neki, és igyekeztek jobb fényben beállítani őt a szememben.

Annyira belemerültem gondolataimba a könyv sorainak olvasása közben, hogy észre se vettem, az idő elsuhant mellettem. Becsuktam a könyvet, majd a szoba déli homlokzatát beborító ablak elé léptem, miközben a rajtam lévő pólót – melyen még mindig erősen érződött az előző nap elejtett medve szaga – a földre dobtam.

Néztem az elém táruló fényárban úszó tájat, miközben éreztem bőrömön a nap meleg sugarait, melyek táncot jártak fedetlen mellkasomon. Nem tudtam megmagyarázni az érzést, ami hatalmába kerített, de éreztem, hogy ez valahogy más… olyan, mintha most másként sütött volna rám… mintha nem a régi lenne… mintha ez egy Új Nap lenne!

Gyorsan felkaptam az első inget, amit találtam, majd kis megnyugvással – amiért úgy tűnt, ezt a mai napot iskolán kívül kell töltenünk – lementem a földszintre, hogy megkérdezzem, mit csinálunk ma iskola helyett. De leérve, megdöbbenve vettem észre, hogy mindannyian a déli falat beborító üveg előtt álltak, készen arra, hogy bármelyik percben elinduljanak.

– Ti meg mire vártok? – kérdeztem értetlenül. – Kint süt a nap, ebből ma nem lesz már iskola! – jelentettem ki elégedett vigyorral arcomon, mire Alice megfordult.

– Ne aggódj, nem tart már sokáig – mondta könnyedén, egy halk kuncogás kíséretében, majd visszafordult az ablakhoz. Arcomra azonnal ráfagyott vigyorom, mert hiszen ki merne ellent mondani éppen Alice-nek!