2011. november 26., szombat

New Sun - Shine - 11. fejezet

Sziasztok!
Megérkezett hát az újabb fejezet, még ha ugye némi csúszással is. Ne haragudjatok miatta, se most, se a későbbiekben, ugyanis mostanság kevesebb időm lesz írni, bár nagyon fogok igyekezni, hogy ezt ne nagyon érezzétek meg. A türelmeteket és megértéseteket kérem, ha mégis érezhetővé válna. Egyet megígérhetek, mégpedig, hogy az írást sosem hagyom abba, és titeket sem hagylak cserbe, így ha időbe is telik majd, mindig lesz új fejezet, míg minden szálat el nem varrok, ami után már csak a boldog örökkévalóság van hátra. :)

Na, de erről a részről az előző ismeretében csak annyit – azon felül, hogy kissé lájtosabb lett, de remélem, azért így is tetszeni fog -, hogy : Gondoltok valamit, lehet igaz, lehet nem… Lehet, tudom, mire gondoltok, hát megkeverem a lapokat, de lehet nem… A lépéseim kiszámíthatatlanok, akárcsak az élet. ;)

És még mielőtt zárnám soraimat, engedjétek, hogy utólagosan is nagyon boldog névnapot kívánjak Erzsinek, aki ha kell, akkor mindig a segítségemre siet bölcs és megfontolt tanácsaival, vagy csak puszta, őszinte véleményével és eszmefuttatásával, amik eddig mindig segítettek túllendülni egy-egy problémán. Köszönöm! :)

A kommenteket – és voksokat – most is nagyon szépen köszönöm, mindegyikre válaszoltam. Kíváncsian várom véleményeteket vagy épp a jövőt illető elképzeléseiteket, eszmefuttatásaitokat. :)

További szép hétvégét és melegebb hetet kívánok mindenkinek, valamint aki még nem nézte meg a Breaking Dawnt az sürgősen pótolja, hisz egy felejthetetlen élmény nyújt! :)
A fejezethez pedig természetesen jó olvasást! :)

Pusza, Krisz

ui.: A „Nevezd el TE a szigetet” játékot egy kicsit meghosszabbítottam, így most szerda (azaz 30.-a) estig szavazhattok a nektek legszimpatikusabb szigetnévre. :)



11. EGY PICI BELŐLE BENNEM!?


NE AGGÓDJ ANYA, MINDEN RENDBEN! – Edward hangja váratlanul rántott ki álmomból a valóságba. Mintha kiabált volna, pedig beszéde alig volt több suttogásnál. Álmosan pillantottam fel rá. Épp telefonált, majd mikor észrevett, rám mosolygott és egy csókot nyomott a homlokomra. – Bells felébredt, most leteszem, majd még besz…

– Ne! – nyúltam ki a szürke kis mobiltelefonért, mielőtt letehette volna. Egy percig habozott, majd átadta a készüléket. – Jó reggelt, Bella! – köszöntöttem, mialatt szememből kidörzsölve az álmot felültem.

– Reggelt? Hisz felétek két óra lesz lassan – kuncogott a vonal másik végén, amitől zavarba jöttem. Edwardra pillantottam, aki ugyancsak mosolygott, majd egy újabb csókot nyomott a homlokomra, de aztán ahelyett, hogy visszadőlt volna a párnára, inkább lejjebb vándorolt ajkaival a nyakamra.

– Bocs, mit is mondtál? – kérdeztem vissza és eltoltam Edward fejét, ugyanis míg csókolgatott, képtelen voltam odafigyelni Bellára.

– Csak annyit, hogy jó hallani a hangod – ismételte el, miközben a fiacskája újra próbálkozott. Most a gerincemben lévő csontokat vette sorra. – Edward említette a rosszulléted. Minden rendben?

– Persze, nem kell aggódnotok, csak egy enyhe gyomorrontásról van szó – hazudtam kelletlenül.

– Biztos, minden rendben? – erősködött, mint aki tud valamit. Nagyot nyeltem, miközben Edward szája már a hasam tájékán járt, amitől ösztönösen rándultak össze izmaim.

– A legnagyobb rendben, boldogabb már nem is lehetnék – mosolyogtam a telefonba, mialatt beletúrtam Kedvesem bronzvörös tincseibe, hogy ezzel ösztökéljem rá, folytassa hasam kényeztetését.

– Ennek szívből örülök, és persze mindenki. Várunk haza titeket addig is vigyázatok magatokra.

– Úgy lesz! – köszöntünk el, majd a kis ezüst készüléket az éjjeliszekrényre helyeztem. Igazából nem fűztem nagy reményeket a Bellával való beszélgetéshez, hiszen ha Alice bármit is látott volna a babával vagy velem kapcsolatban, arról már kétségkívül tudtam volna. Mi több, Edward is, aki biztosan nem lenne ennyire nyugodt. Viszont valahol örültem is annak, hogy még nem tudják, mert így én lehetek majd az, aki bejelenti a nagy hírt.

– Míg lezuhanyozol, készítek neked valami. Mit ennél? – érdeklődött Szerelmem. Mióta a szigeten voltunk szinte csak ő főzött rám. Kíváncsi is voltam, honnan tudja, mit, hogyan kell elkészíteni.

– Valami édeset – mondtam mire összefutott a nyál a számban.

Míg Edward kiment, hogy elkészítse nekem, vagyis nekünk a reggelit hanyatt fekve simogattam a hasam és beszéltem a kis pocaklakómhoz. Persze csak magamban, ugyanis nem akartam, hogy Edward kifinomult hallásának köszönhetően idő előtt tudomást szerezzen az állapotomról.

El akartam mondani az én kicsi, de okos gyermekemnek, hogy bár nem így terveztem jövetelét, most mégis nagyon örülök, hogy ő van nekem. Hogy nem kell semmi miatt sem aggódnia. Aztán ahogy Edward behozta a reggelinek szánt palacsintahalmot bevillant, amit Bella mondott és rájöttem, hogy az én kis vámpír bébim nagy valószínűséggel nem erre a táplálékra vágyik. Hogy szomját csillapítsa, nagy és erős lehessen vér kéne neki, amit sajnos addig nem adhatok meg neki, míg Edward nem tud a létezéséről.

Miután Szerelmem magamra hagyott, hogy vadászhasson kicsit – kivételesen itt, a szigeten –, vettem egy fürdőt lazításképp. Persze az agyam továbbra is csak a baba körül forgott. Utánaszámoltam, hogy ha már az első este teherbe estem, és Bella esetét általánosnak vehetjük, akkor minden bizonnyal október tizenhetedikére, vagy legalábbis a környékére várható a pici érkezése. Ami egyben persze azt is jelentette, hogy már nincs sok idő, így pedig nemcsak hogy a szüleimtől nem lesz elég időm tisztességesen elköszönni, de megházasodni sem, hacsak nem tartjuk meg gyorsan, minden szervezés nélkül az esküvőt.

– Bocsáss meg kicsim, hogy még mindig nem mondtalak el az apukádnak, de nemsokára megteszem, ígérem, és akkor kapsz vért is, amennyit csak szeretnél – simítottam végig hasamon, mialatt a konyha felé igyekeztem, hogy ehessek valamit. A kívánósságon túl – amitől lassan elhízom – csak a fáradékonyság volt rossz, mint a terhesség velejárója. Bosszankodtam is miatta, hiszen lassan itt volt az indulás ideje én meg alvással fecséreltem a drága időt. – Ne aggódj, kincsem, minden rendben lesz! Ha először meg is ijed a családunk, mikor tudomást szereznek rólad, később be fogják látni, hogy te egy áldás vagy, és szeretni fognak téged, ahogyan én szeretlek már most – köröztem tenyeremmel finoman pocakomon, miközben kihasználtam, hogy Edward nincs itthon és a hűtőből kivettem két adag csokoládépudingot. Egyszerűen nem tudtam betelni vele, majd még mielőtt befejezhettem volna meghallottam a hátam mögül az ismerős torokköszörülést, ami a lebukásomat jelezte.

– Mielőtt elmentem fejezted be az evést – sóhajtott.

– Sajnálom, megéheztem – fordultam felé bűnbánó arcot vágva.

– Akkor miért nem eszel valami rendes ételt? – vont kérdőre.

– Ez is rendes étel – ellenkeztem.

– Nem, a csokoládépuding nem az, az desszert.

– Nem, a desszert az te vagy! – vágtam rá pimaszul, mire elmosolyodott, majd egy szempillantás alatt mellettem termett és magához vonva megcsókolt. Szerettem mikor ilyen intenzíven ölelt és becézgette ajkaim, de el kellett, hogy toljam magamtól. Még mindig kissé pilledt voltam, nem akartam, hogy belelovalja magát egy újabb együttlétbe.

A nap hátralévő részében nem történt különösebb esemény. Alig, hogy észbe kaptam a reggelit már a vacsora követte. Egyszerűen képtelen voltam magamhoz térni, csak egy puha ágyra és egy pihentető alvásra vágytam.

Miután végeztem a fürdőben esti teendőimmel a mosdóhoz léptem, és az antibébi tabletta tegnapi és mai adagját leengedtem a lefolyón. Már semmi szükség nem volt rá, de tartottam tőle, hogy még mielőtt elmagyarázhatnám Edwardnak a helyzetet, megtalálja és rájön, hogy nem szedtem be. Akkor biztosan elkapja az ideg, én meg magyarázkodhatok, pedig úgy terveztem, hogy otthon, nyugodt légkörben, a családja, pontosabban a családunk népes körében közlöm vele a hírt, apa lesz.

Nem vicceltem, valóban fáradt voltam. Talán részben az idő miatt, hisz Forks időjárásához is nehezen szokott hozzá a szervezetem, nem még újra ehhez a meleghez. Azonban fáradékonyságom másik részbeni okozója tagadhatatlanul a terhesség volt. Így történhetett, hogy Edward bármennyire is dicsérte az egyik új hálóingemet, hogy szépeket mondva bókolt nekem, és ez által megpróbáljon hangulatba hozni, én végül mégiscsak elaludtam. Az ólomsúlyú álom nem kegyelmezett, alattomos módon, hirtelen csapott le rám, mikor a hátamat cirógató ajkaktól már kezdtem volna úgy érezni, mégiscsak lehet valami ma este. Nem is emlékeztem, mikor aludtam el, csak Kedvesem azon szavai maradtak meg bennem, amikkel szép álmokat kívánt nekem.



– Jó reggelt álomszuszék – ébresztett fel Szerelmem másnap egy hűs csókkal egy gyönyörű álomból. – Éhes vagy?

– Mint a farkas – feleltem nyújtózkodva, majd lassan ülő helyzetbe tornásztam magam.

– Kint fogyasztod, vagy inkább az ágyban?

– Ha már lehet választani, akkor inkább itt. Köszönöm – mondtam mire kisietett, majd vissza, de már kezében a tálcával.

– Halat sütöttem, remélem, szereted – tolta elém a tálcát. A gőzölgő hal nehéz illata azonnal megcsapta az orrom, és mint a minap, a váratlanul intenzív szagtól a gyomrom felkavarodott. Az ételt félretolva a fürdőbe siettem. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem vártam, mikor jelentkezik az újabb rosszullét, csak épp nem volt kellemes.

Az ajtót már nem volt időm becsukni, bár egy egyszerű falap akkor sem állíthatta volna meg Kedvesem. Edward a kirohanásomat követően azonnal utánam sietett, és sosem hallott aggodalommal és kétségbeeséssel hangjában kérdezgettet, jól vagyok-e. Persze minden rendben volt, csak a terhesség miatt érzékenyebb voltam a szagokra, mint máskor, de ezt most még nem mondhattam el Edwardnak, legalábbis a vécécsésze fölé görnyedve semmiképpen sem.

Nem tudtam, hogyan mondhatnám el a nagy hírt. Mondjam meg Kedvesemnek minden kertelés nélkül, hogy terhes vagyok, vagy tálaljam körítéssel a tényt, apa lesz. Nem tudtam, hogyan mondja el, ahogyan azt sem, hogyan fogja fogadni. Tartottam tőle, nagyon kiakadna, hogy ebben is az apjára ütött. Hogy rá akar majd venni, ne kockáztassam az életem, inkább vetessem el, míg nem késő. Csak, hogy én ahhoz már most túlságosan szerettem azt a kis lényt, aki a méhemben növekedett.

– Na jó elég, most azonnal hazamegyünk! – fakadt ki váratlanul Szerelmem, és még mielőtt reagálhattam volna pakolni kezdett. Egy percig holttá rémülve álltam a mosdónak támaszkodva, majd összeszedve magam utána mentem, hogy megállítsam.

– Ne! – ragadtam meg a csuklóját. A bőröndök már majdhogynem teli voltak.

– Bells, ez nem normális! Vagy most is azt akarod mondani, hogy csak gyomorrontás? Még bele sem ettél az ételbe és rosszul lettél tőle. Ez nem normális, úgyhogy hazamegyünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően és tovább csomagolt.

Nem tudtam, mit tegyek, teljesen leblokkoltam. A legszívesebben most azonnal elmondtam volna neki az igazat, de túl ideges. Ebben az állapotában nem mondhatom el neki, akkor biztos nem örült volna. Minden bizonnyal csak még ingerültebbé tenné a bejelentés, és bár nem hittem, hogy bármiféle hülyeséget is elkövetne, otthon azért mégiscsak ott lennének a többiek, hogy vigyázzanak rá.

– Kérlek, maradjunk még! – kérleltem, de hajthatatlan volt.

– Nem Bells, hazamegyünk, hogy nagyapa megvizsgálhasson.

– De nincs semmi bajom! – ellenkeztem.

– Nem vitatkozok veled és nem is kockáztatok! Vegyél fel valamit, addig elintézem az utat – adta ki parancsba, mire bepipultam. Összeszedve hát minden erőm, és kihasználva figyelmetlenségét az ágyra löktem, majd ahogy Emmett mondaná igazi vadmacskaként viselkedtem. Fölé másztam és széttárva ingét végigcsókoltam hófehér mellkasán, majd lejjebb haladtam hasfalán, de amikor a nadrágjától akartam megszabadítani őrült sebességgel a csuklóm után kapott, mire felsikoltottam. Erősebb volt a szorítása, mint kellett volna, amin nyomban engedett is, de teljesen nem eresztett. Aztán most ő kihasználva az én pillanatnyi gyengeségem átfordított minket.

– Beléd meg mi ütött? – meredt rám hitetlenül és igencsak dühösen.

– Nem akarok még hazamenni, kérlek – esdekeltem újból, de egyetlen arcizma sem rezdült meg.

– Megmondtam, nem vitatkozok. Hazamegyünk és pont! – szögezte le. – Értsd meg, ahhoz túlságosan is szeretlek, hogy az egészségedet kockáztassam. Ha szeretsz, engeded – nézett le rám bánatosan, kérlelőn. Erre nem tudtam mit felelni. Sakk-matt!



A hazafelé vezető út most mintha rövidebb lett volna, mint az idefelé. Edward egész idő alatt nyugtalan volt. Rossz volt látni, de továbbra is úgy véltem, jobb, ha nem most közlöm vele a dolgokat. A Seattle-ből Port Angelesbe vezető járaton aztán felhívtuk végül Nessie-t, hogy megkérjük, jöjjön ki elénk. Edward először a szüleit akarta, azért is nem telefonált előbb, hogy ha már egyszer úgy tűnik, Alice nem látott semmit, semmi komolyat – hiszen ez esetben biztosan szóltak volna már –, akkor ne aggódjanak előre, ráadásul lehet, feleslegesen. Én viszont ragaszkodtam nővérkémhez. Nem akartam, hogy az idősebb Edward idő előtt bármit is kiolvasson az elmémből.

Reggel hatra értünk végül Port Angelesbe, ahol Nessie már ott várt minket a parkolóban. Mivel nem mondtunk neki sem semmit, nem kicsit volt ideges, de amikor meglátta, jól vagyok a nyakamba borult és úgy-ahogy megnyugodott. A hazafelé vezető úton aztán végig faggatott minket, bár most a részleteken túl leginkább az érdekelte, miért jöttünk haza korábban. Hogy ne kérdezősködjön és idegeskedjen egyszerű gyomorrontásra fogtam, amit Szerelmem már jó ideje nem hitt el nekem. Végül megérkeztünk a házukhoz ahol, ahogy beléptem tekintetem azonnal összetalálkozott az idősebb Edwardéval. Egész testében megfeszült. Nem volt hát kérdéses, már tud mindent.

– Bells! – borult a nyakamba Alice, mialatt a többiek a nappaliban egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől, hogy élek és jól vagyok, legalábbis első ránézésre. Láttam Szerelmem apján az erőlködést, hogy kiolvassa elmémből, mi történt, hogy megtudhasson mindent, mialatt én Alice tekintetét fürkésztem, de mindhiába. Vagy valóban nem látott semmit, vagy csak nem mondta.

– Jól vagyok! – nyugtattam mindenkit.

– Mi történt? – lépett közelebb Carlisle. Hangja és vonásai nyugodtak voltak, mégis tudtam, ő is aggódik. – Nem úgy volt, hogy csak a hétvégén jöttök vissza?

– Úgy volt, nagyapa, de Bells… – kezdte Szerelmem erőt véve magán – tegnap ismét rosszul lett, nem akartam kockáztatni.

– Helyesen tetted – értett vele egyet Carlisle.

– Jól vagyok! – erősködtem, mialatt nagyon úgy tűnt, hogy Bella megsejtett valamit. Tekintetét köztem és a férje közt ugráltatta, míg végül már csak az a bizonyos világító körte hiányzott a feje fölül. Szemei elkerekedtek, száját egy halk „oh” hagyta el. Nem volt már értelme tovább várni, ideje volt, hogy a legfőbb érintett is tudomást szerezzen a dolgokról. Erőt vettem hát magamon, majd Kedvesem felé fordultam és megfogva a kezét tekintetem mélyen övébe fúrtam. – Nem így terveztem a pillanatot, mikor megtudod – simítottam kezeinket finoman a hasamra. Úgy tűnt sejt már valamit, mert hitetlenül meredt rám. – De a lényegen ez mit sem változtat, ahogyan az sem, hogy kisfiú vagy kislány lesz, csak egészséges legyen és hasonlítson rád – mosolyogtam, mindenkibe belefojtva még a szuszt is.

– Hogy… Hogy mondtad? – habogta, alakja kővé dermedt. A tényt immáron kétszer is megcáfolták, miszerint a vámpírok igen is kaphatnak sokkot.

– Hamarosan új taggal bővül majd a családunk… apuci – vigyorogtam, de vonásai továbbra is rezzenéstelenek maradtak, mintha csak kifeszítették volna őket. Kezdtem aggódni miatta. – Edward? – szólongattam, de nem reagált, mint aki már nem is ebben a világban van. – Lesz egy közös babánk, ugye örülsz? – próbálkoztam újból és újból, de meg se moccant. – Bella… – pillantottam ki oldalra, hangom elcsuklott. Mindenki mozdulatlanul állt és figyelt, csak Rosalie-t nem láttam már. Bella lassan, mint aki minden mozdulatát megfontolja mellénk lépett és kissé félszegen kezét fia vállára helyezte.

– Minden rendben lesz, Edward! – nyugtatta alig hallhatóan, miközben tisztán érezhető volt az ellentmondás szavai és érzései közt. Ő maga sem hitte, hogy minden teljesen rendben lesz.

– Biztos vagy benne… abban, hogy terhes vagy? – kérdezte váratlanul az idősebb Edward, mire még Szerelmem is felé kapta a fejét. – Hiszen még csak néhány nap telt el azóta, hogy elmentetek.

– Igen tudom, de a tünetei már mind jelentkeztek. Szédülés, hányinger, fáradékonyság, kívánósság – ecseteltem.

– A csokoládépuding – nyögte Edward akadozó lélegzettel, mire újból elmosolyodtam.

– Ha teherbe is estél még csak alig egy hetes vagy, az nem lehet, hogy máris tüneteid legyenek – hitetlenkedett most Bella, épp akitől a legkevésbé vártam.

– Miért, neked mikor jelentkeztek először? – kérdeztem vissza.

– Az étvágyat leszámítva, mind csak a második hét után.

– Akkor én egy különleges eset vagyok – mosolyogtam, miközben Szerelmem óvatosan megmozdította ujjait, majd finoman végigsimított hasamon. Tekintetében az ellentétes érzések egymással hadakoztak, ahogy ujjai útvonalát figyelte.

– Terhes vagy? – kérdezte végül síri hangon felpillantva rám. Arca meggyötört volt.

– Igen! – bólintottam határozottan, bizakodva benne, elhiszi, és egyúttal elfogadja gyermekünk létét. – Érzem és tudom, és a tünetek is ezt igazolják – érveltem, majd tekintetünk újból Szerelmem apjára kaptuk.

– Minek mennyi a valószínűsége, apa? – kérdezte Kedvesem az apját.

– Edward csak az én gondolataimra reagált – szólalt meg Carlisle. – Pusztán felötlött bennem a gondolat, hogy ha valóban terhes vagy, az pedig ennyivel gyorsabb lefolyású, mint Belláé volt, arról akkor nagy valószínűséggel a farkasgének tehetnek. Azonban…

– Azonban mi? – sürgettem, mikor megtorpant.

– Azonban az is elképzelhető, hogy ez csak egy úgy nevezett pseudocyesis – gondolkodott el.

– Carlisle, kérlek! – szóltam rá, ugyanis egy kukkot sem értettem. Persze nem csak most, az esetek nagy százalékában fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, de már eldöntöttem, hogy amint vámpír leszek, bemagolok egy orvosi kézikönyvet, hogy legalább részben megértsem.

– Elnézést! Szóval csak annyit akartam mondani, hogy az is elképzelhető, hogy ez az állapot nem más, mint egy úgynevezett álterhesség. Ritka jelenség, de nem egyedi esetről lenne szó.

– Hogy mi? – kérdeztem vissza felháborodottan. – Szóval nektek egy ilyen nem mindennapi esetet könnyebb lenne elfogadnotok, mint a nyilvánvaló tényt, hogy babát várok? – fakadtam ki. – Hiszen mind tudtuk, hogy a gyógyszer hatékonyságának esélye egy a százhoz, akkor meg miért kételkedtek és kombináltok?

– Szerelmem, nyugodj meg! – csitított Edward.

– Ez csak egy felvetés volt – szabadkozott Carlisle. – Egyszerűen próbáltam reálisan nézni a helyzetet. Ahogyan Bella is mondta a tünetek még túl koraiak.

– De hiszen az előbb te magad mondtad, hogy mindez a farkasgének miatt is lehet – emlékeztettem.

– Igen, ez is egy lehetőség, ezt sem zárhatjuk ki. Csupán felrémlett bennem egy régi esetem. Pár évszázada történt meg velem, akkor még kezdő orvos voltam. Volt egy asszony a kórházban, a férjével nagyon szeretek volna gyermeket, de nem jött össze nekik. Miután én erre a helyre kerültem az asszony egyik nap azzal sétált be hozzánk, hogy a terhesség összes tünete jelentkezett nála, és valóban, még a hasa is láthatóan kerekedni kezdett. Akkoriban még az orvostudomány nem volt ilyen fejlett, nem voltak különböző műszerek. Vért vettünk tőle, de az eredmény negatív lett, ellenben a tünetek nem múltak el. Értetlenül álltunk az esettel szemben, majd mikor eljött az idő, az asszonynál pedig nem indultak be a fájások, a túlhordás veszélye miatt császározáshoz folyamodtunk. Mikor felnyitottuk derült csak ki, hogy sosem volt terhes. Ezt hívja a mai orvostudomány álterhességnek – mesélte.

– De… – kezdtem volna ellenkezni, ám folytatta belém fojtva mondandóm.

– Ennek a betegségnek a hátterében mindig a gyermek utáni, rendkívül erős vágyakozás áll. Az emberi agy sok mindenre képes, a szervezetet is tudja befolyásolni, mely ritkán, de olyan tüneteket is képes produkálhat, mintha az illető valóban más állapotban lenne – vázolta tárgyilagosan.

– És mi van akkor, ha mégis terhes vagyok? – erősködtem, hisz a női, de legfőképp az anyai megérzéseim nem csalhattak, nem csaphattak be.

– Mint mondtam, ez csak egy elmélet, természetesen az is meglehet, hogy valóban édesanya leszel – mosolygott kedvesen. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mellkasomból.

– Edward? – néztem Szerelmemre, de ő csak a pocakom fixírozta szótlanul.

– Ránk mindenben számíthatsz, Bells – ölelte át a vállam Alice mosolyogva. – Ugye, Bella?

– Egy család vagyunk! – mondta őszintén, mire hálásan mosolyogtam rá.

– Nem lesz semmi baj, húgocskám, hisz néz csak rám – nevetett Nessie megpördülve előttem, hogy élő példát mutasson egy nem mindennapi csodára, ami egy emberrel és vámpírral megtörténhet.

– Tudom, hogy félted Bellst – lépett közelebb most az idősebb Edward, azonban a fia továbbra is mozdulatlan maradt –, de ő már eldöntötte, már nem tudod lebeszélni róla. Higgy nekem! – pillantott Bellára, aki a szemeit forgatta. – Bárhogy döntesz, így vagy úgy, de a felelősség akkor is közös, és neked Bells mellett a helyed. Ne kövesd el ugyan azt a hibát, amit én – próbált hatni észérvekkel a fiára. Szerettem mikor ilyen megértő volt, csak épp ezek még mindig a ritka pillanatok közé tartoztak.

– Egyikőtök sem tudja garantálni, hogy minden rendben lesz, hogy Bellsnek nem esik baja – szorultak ökölbe Kedvesem kezei, miközben továbbra sem tekintett fel ránk, de legfőképp rám.

– Valóban nem, de amit tudunk, megteszünk. És ne feledd, ez nem az első ilyen eset lesz.

– Minden rendben lesz, Szerelmem – vettem át a szót jövendőbeli apósomtól. – Csak kérlek, nézz rám és mondd, hogy örülsz a babánknak – kérleltem gyöngéden. – Edward… – csuklott el hangom, ahogy felpillantott. Arca gondterhelt volt, egy csöppnyi örömöt sem láttam rajta, amitől a sírás kezdte fojtogatni a torkomat.

– Behozom a csomagokat – jelentette be, majd már ki is viharzott. Nem tudtam, mitévő legyek. Az idősebb Edward ahelyett, hogy a fia után ment volna, Carlisle-lal vonult el. Talán igaza volt, hisz Kedvesem most valószínűleg magányra vágyik, nem úgy, mint én, aki csakis a társaságára vágytam, semmi másra.

– Nem lesz semmi baja, Bells, mi mind itt vagyunk melletted, és segítünk, amiben csak kell – vigasztalt Alice. Szavai jólestek, de nekem elsősorban most nem erre volt szükségem.

– Szóval anya lesz a mi kis vadmacskánkból? – lépett közelebb Emmett vigyorogva. – Úgy tűnik, a tűzkeresztségen való átesés elég… hüm… intenzívre sikeredett, de legalábbis maradandó nyomot hagy majd az életetekben – kacsintott játékosan.

– Szóval ott van bent az unokahúgom? – mosolygott Nessie átvéve a szót.

– Vagy öcséd – helyesbítettem. – Nem tudom, kisfiú lesz-e vagy kislány, de én mind a kettőnek örülni fogok, csak az apukájára hasonlítson – sóhajtottam vágyakozón.

– Gyönyörű lesz, ehhez nem férhet kétség! A ti kettőtök ötvözetéből csak csodaszép és különleges baba születhet.

– Köszönöm! – biccentettem hálásan. Bella eközben alig hallhatóan elmormolt valamit a bajsza alatt, de még mielőtt rákérdezhettem volna Emmett mély hangja rikoltva törte meg a beálló csendet.

– Hogy az a… – csattant fel a homlokára csapva.

– Mi az, Emmett, csak nem most tudatosult benned, milyen tapintatlan is tudsz néha lenni? – kérdezte Alice gúnyosan.

– Csak utánad idegesítő kis kobold húgocskám, csak utánad! – vágott vissza Em, amitől Alice szemei csak úgy szikráztak. – Na, de amire én rájöttem, azt egy életen át hallgathatja majd Bella és Edward, de nem tőlem – vigyorgott sejtelmesen.

– Emmett! – csattant fel Bella.

– Ugyan már, jobb, ha hozzászoksz, hogy hamarosan úgy hívnak majd, nagymami – vihogott, mire most Bella szemei szórták a szikrákat a nagymedve felé. Megforgattam a szemem.

– Nem vagy fáradt életem? – kérdezte Esme, látva, nem hiányzik semmiféle marakodás még, ha játékos is, hisz így sem vagyok épp a toppon.

– Hosszú volt az út, azt hiszem, ledőlök egy kicsit – helyeseltem bágyadtan, majd elnézést kérve elindultam a lépcső felé. Még hallottam nővérkém, akinek feltett szándéka volt, hogy elkísér, de Bella leintette. Ő volt most, aki leginkább megértett engem. Odafent aztán úgy, ahogy voltam bedőltem az ágy, és mélyen magamba szívva Edward illatát, amit még mindig őriztek a párnák, átadtam magam a békés öntudatlanságnak.



– Olyan jó lenne tudni, vajon tényleg odabent vagy-e… – Még álmodtam, miközben Edward hangja lassan beszűrődött elmémbe. Fokozatosan tudatosult csak bennem, valóban beszél. Felpillantottam. Az ágyon ült, háttal nekem és a pocakomat figyelte. Neki beszélt. – Ha bizonyosságot szerezhetnék róla, hogy minden rendben lesz, hogy Bellsnek nem eshet baja, akkor könnyebb lenne elfogadnom téged… Bocsáss meg, hogy nem tudlak úgy szeretni, ahogyan kéne, de félek… félek, hogy elvesztem Bellst, elvesztem az édesanyádat. Nekem ő a legfontosabb… – beszélt megtörten.

– Nem fogsz elveszteni! – szóltam közbe, mire meglepetten hátrapillantott. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, már ébren vagyok.

– Te is tudod, milyen kockázatos ez az… egész – kereste a szót.

– Terhességnek hívják – javítottam ki. – És igen, tisztában vagyok vele, de azzal is, hogy megéri. Edward, ő egy pici belőled bennem! A legnagyobb ajándék, amit csak kaphattunk egymáson kívül. Ő bármilyen szenvedést megér!

– Ezek nem kis szenvedések, Bells! – emelte feljebb hangját, hogy nyomatékosítsa. Arca eltorzult, belül már megint önmagát marcangolta.

– Gondolj csak bele, Szerelmem – helyeztem kezem arcára, mire vonásai ellágyultak, de szemeiben ott maradt a világ összes fájdalma és félelme –, milyen tökéletes is lesz a te vonásaiddal és az én szemeimmel. Vér a vérünkből lesz, mindkettőnkből egy kicsi – vázoltam, hogy meggyőzzem a leghelyesebb döntés a picit megtartani.

– Ez így nem ér! – csattant fel. – Te túlságosan is akarod ezt a gyereket, én viszont téged akarlak! – rázta a fejét elkeseredetten.

– És ahhoz mit szolnál, ha egyszerre kaphatnál meg mindkettőnket? Egy szerető feleséget személyemben, személyében pedig egy kis trónörököst vagy egy kis hercegnőt – húztam kezét a hasamra. Egy percig némán figyeltünk, pedig tudtuk, hiú ábránd arra várni, hogy már most megmozduljon. – Ne félj, hisz itt vannak nekünk a többiek. Ők tudják majd, mit kell tenni. Nem érhet semmi baj, hisz a meglepetés ereje már nem fenyeget – nyugtattam. – Edward – kezdtem félszegen. – Örülsz neki, hogy lesz egy babánk? – kérdeztem nagy reményeket fűzve válaszához.

– Először is biztosra kéne menni – kerülte ki a választ.

– Még mindig kételkedsz! – löktem el magamtól kezét bosszúsan. A sírás újból fojtogatni kezdett.

– Bells, nagyapa azt mondta…

– Tudom mit mondott! – vágtam a szavába. – De ő nem érzi azt, amit én. Bár csak szerdán jöttem rá, de tudat alatt már a fogantatásakor tudtam. – Belepirultam, ahogy visszagondoltam az első éjszakánkra, amikor is nemzettük.

– Bells, kérlek, tudom, nem mérvadó a mi esetünkben egy egyszerű teszt, de több a semminél. Végezd el, a kedvemért, és ígérem neked, hogy ha bebizonyosodik… – torpant meg egy pillanatra, majd tenyerét ismét a hasamra simítva folytatta – gyermekünk lesz, én melletted leszek és mindenben támogatlak, ha valóban ezt szeretnéd – fogadkozott méghozzá úgy tűnt, őszintén.

– Semmire nem vágyom jobban! – öleltem magamhoz szorosan és percekig el sem engedtem. Habár nem mondta ki, hogy örül a gyermekünknek, most már egyre biztosabb voltam benne, egyszer így lesz.

Miután átadott egy kisebb csomagot, amiben az Alice által vásárolt terhességi tesztek voltak, kértem tőle egy csókot, majd bevonultam a fürdőbe. Mindvégig tisztán hallottam az odakintről beszűrődő hangokat. A fél család a szobánk előtt toporgott, hogy elsőként szerezhessenek tudomást az eredményről.

– Nyugodj meg, Edward, minden rendben lesz! – csitítgatta a fiát, Bella.

– Idegtépő ez a várakozás! Mikor tudjuk már meg? – járkált fel s alá Szerelmem.

– Pár perc, ne türelmetlenkedj! – felelt Carlisle, amire reagálva Kedvesem felhorkant.

– És mi van, ha ikrek lesznek? – nevetett Emmett, akire aztán többen is ráförmedtek, maradjon csendben. Valóban idegtépő volt ez a várakozás. Az a három perc, míg vártam, mintha örökké tartott volna.

– Nem hallok semmit… – szisszent fel Szerelmem apja.

– Ne néz így rám, nem én rejtem el Bells gondolatait – mentegette magát Kedvesem, majd bár nem láttam őket, biztosan tudtam, most mind Bellára szegezték tekintetük.

– Neki is kijár a magánélet! – vett védelmébe jövendőbeli anyósom. Hálás voltam neki mindenért.

– Bells!? – sikkantott alig hallhatóan nővérkém, ahogy meghallotta a zárat kattanni. Kezemben a kis fehér teszttel léptem ki a folyosóra, ahol valóban majdnem teljes létszámmal jelen volt új családom. A kilenc aranybarma szempár azonnal rám szegeződött. Feszült tartásban mind egyetlen dolgot akartak tudni, ki ezért, ki azért… Ám engem csak egy valaki első és őszinte reakciója érdekelt. Tekintetem egyetlen borostyán szempárba fúrtam, mielőtt megadtam a választ.

– Terhes vagyok! – jelentettem be Szerelmem tekintetét fürkészve. A felismerés szavaim hallatán jeges hullámként árasztotta el őt és a többieket is, amitől nem csak a szavuk, de a lélegzetük is elakadt percekre.

2011. november 21., hétfő

Krisz Twilight land-ben, avagy sosem akarok felnőni!


SPOILER!!!

(Élménybeszámoló a Breaking Dawn 1. részéről, szigorúan csakis azoknak, akik már látták, a többiek ne rontsák maguknak az élményt!)


Sziasztok!
Nos, hol is kezdjem az én kis élménybeszámolómat…
Talán ott, hogy kalandos utat jártam be, míg eljutottam a moziba. Tudva illő, nem sok barátom pesti, főleg nem olyan, aki még szereti is ezt a történetet. Végül Ibolya (blogos körökben csak Bee) – akinek mostanában köszönhetitek a fejezetek tisztaságát, amit ezúton is köszönök neki – és Klaudia elhívtak, amiért ugyancsak hálás vagyok, hisz egy élmény volt velük megnézni a filmet. :)
Így lettünk hát négyen – a leányzók, egy öcsike és én – egészen indulás előttig! Ugyanis amikor készülődtem, viccesen azt mondtam Adrinak (blogos körökben QueenAnne) – akiről tudni kell, hogy a kezdetekkor még szerette a Sagát, de az óta elmondása szerint „kinőtte” –, hogy „meg sem kérdem, el akar-e jönni”, mire azt felelte, hogy nincs jegye. Ami egy nagyon rossz kifogás volt, ugyanis a Westendben nem lehet négy helyet foglalni, ha az adott sorban öt üres szék van. -.-” De tévedtem! Nem kifogás volt, így indulás előtt húsz perccel öt tagra gyarapodtunk. :)
(Adriról még csak annyit, hogy régésznek készül, és nemrég volt ásatáson, szóval az odafelé vezető úton „cuki” koponyáról meg régi vázákról és pénzérmékről hallgathattam kiselőadást. :P)

Tudjátok, valahol nem bánom, hogy nem premierre mentem. Tavaly azon voltam, és igencsak voltak „sikoltozó tini lányok”. -.-” Most viszont, ha leszámítjuk azt a két izgő-mozgó ficsúrt, akiknek épp mögém kellett ülniük, és olyankor-olykor kinyújtóztatniuk a lábukat – hogy a görcs kapta volna el azokat! –, akkor elmondhatom, hogy eddig ez volt a legjobb közönség! :D Se felesleges nevetés, beszéd, főleg nem sikoltás! Még akkor sem, amikor elég hiányos öltözetben voltak egyes jóképű fiúcskák. *húzogatja a szemöldökét kacéran*
Szóval egy hatalmas köszönet és gratula a közönségnek, hogy nem rontották az élményt, hogy ilyen szépen, fegyelmezetten viselkedtek. :)


Na, és akkor a filmről, kritikus szemmel… bármit is jelentsen ez nálam Twilight esetében XD

Mikor elkezdődött a film… Nem is tudom, olyan hirtelen történt, hogy felfogni sem volt időm, eljött a pillanat, amire több mint egy éve várok. Csak a szívem kiugró dobbanása jelezte, hogy az élmény elkezdődött!

A könyvvel ellentétben a film nyitó jelenetében kopog az eső a Black ház tetején, majd kirohan Jacob kezében az esküvői meghívóval. És naná, hogy azonnal leveti a felsőjét – nem mintha zavarná az átalakulásban –, csak hát benne van a szerződésben. Végtére is nem véletlenül gyúrta ki magát Taylor. XD
Valamint ekkor már tudtam, hogy Ibolyát elvesztettük, ahogyan még jó pár lányt a nézőtéren. :P

Mikor a következő jelenetben Bella csetlik-botlik az új topánkájában, és mondja, hogy már három napja gyakorolja benne a járást, majd a lagzin már egy fehér, lapos cipőt visel, hogy kényelmesen tudjon járkálni és táncolni, nem hittem volna, hogy nem sokkal később olyan ügyesen tud majd menni abban, a szerintem nagyobb sarokkal rendelkező fekete topogóban, amiben elindul a nászútra. Furcsa, de ezek szerint a házas élet valóban megváltoztat mindent. Bénákat bénástalanít. XD (Azt hiszem, akkor nekem is ideje lenne férjhez mennem, ugyanis kissé Bella-szindrómás vagyok. XD)

Ez után, naná, hogy Alice tiltása ellenére Edward mégiscsak elmegy este Bellához. Ekkor meséli el neki, hogy egyszer régen elhagyta Carlisle-t, hogy emberek vérével oltsa szomját. Amiben csak az volt a kissé groteszk, hogy egy vámpír elmegy moziba megnézni egy vámpíros filmet. XD Amúgy meg ez a pasi (Rob, Edward, hívjuk bárhogy) még csurom véresen is szexi! Lennék svédasztal nála az már fix. XD

Egyébként meg hát mit ne mondjak, ebben a jelenetben nagyon meglátszott az az egy év, ami Bella és Edward között van, úgymond. Ugyanis szegény Bella itt – és néhol máshol is – mintha kicsit öregebb lenne a koránál (Kristen koránál is). Csak, hogy valami negatívum is legyen a kritikának nem épp nevezhető beszámolómban, mivel majd meglátjátok, nekem úgy, ahogy volt nagyon tetszett a film. :D

Ezután Bella rosszat álmodik, majd másnap lesz, amikor is Alice és Rosalie segítenek neki az előkészületekben, majd jöhet az oltár, a fogadalom és az öröklét kezdete a szeretett férfi mellett! :)

Őszintén megvallanom, nekem, talán sokakkal ellentétben (a lányokéval biztos, akikkel voltam) nem az álombéli ruha tetszett jobban. Ahogyan az igazi esküvői ruhának pedig nem a merészen kivágott háta, hanem épp az a visszafogott, amolyan igazi régimódi eleje tetszett. Hisz tudjuk, milyen Edward, ez szerintem igazán az ő menyasszonyához illő ruha. :)

Azon meg, amit a fiatalok az oltárnál műveltek jót mosolyogtam. Hisz mi történt!? Edward eddig alig merte megcsókolni Bellát, szenvedő fejeket vágott – ok, elismerem, eddig minden Awardson megnyerték vele a Legjobb csóknak járó díjat –, most meg vagy öt percen keresztül mást sem tettek, ráadásul nagyközönség előtt, minthogy nyalták-falták egymást. XD
Ha gonosz akarok lenni – és miért ne –, akkor azt mondanám, hogy Edward félreértette, amit a pap mondott. A megcsókolhatja a menyasszonyt helyett, felfalhatja a menyasszonyt érhetett. XD

A pohárköszöntőkön meg azt hiszem, nem is kell mondanom, hogy sírtam a nevetéstől!
Emmett: „Remélem, Bella, hogy az elmúlt 18 évben eleget aludtál, mert most egy jó ideig nem lesz rá lehetőséged.”
Charlie: „Edwardból jó férj lesz… Én már csak tudom, zsaru vagyok. Tudok ezt-az… Tudok lőni.”

Oh, és Bella barátai, ki ne hagyjam őket, és frappáns beszólásaikat.
Mint amikor Jessica figyelmeztette Mike-ot, hogy csorog a nyála a Denali lányok látványától. Vagy amikor meglátták a hatalmas tortát, és poénkodtak, hogy nagyobbra számítottak meg, hogy Alice mennyire nem vitte túlzásba a dekorációt. :P

A gratulációk és Irina „botránya” után aztán sokak örömére Jacob is előkerül – hogy csípős legyek, megjegyzem, hogy ez a boldogság valószínűleg nem volt felhőtlen, hiszen talpig ruhában volt a kis drága. XD
Majd persze kiakad… szóval csak a szokásos. :P

Amúgy ki tudja megmondani, hogy Edward fekete, Volvo S60-asának mi volt a rendszáma?
.
.
.
149–LFN
Na jó, megvallom őszintén, hogy csak a 149-et figyeltem meg a moziban, a többit most néztem meg a neten. De ez körülbelül olyan volt és talán lesz, mint az, hogy a mai napig, ha álmomból felkeltenek, akkor is tudom annak a kocsinak a rendszámát, ami a budapesti forgatásokon hozta és vitte Robot. (JHJ–730 sötétkék Mercedes) Viszont a saját kocsinknak a rendszámát vagy pontos típusát ne kérdezzétek, mert azt már nehezebben mondanám meg. XD

A rioi nyüzsgő éjszakát elhagyva végül megérkeztek a csendes kis szigetre, majd jött, aminek jönnie kellett… khm… *vöröslik az arca*
Mint oly sokan, én is olvastam cikkeket arról, hogy újravágták ezeket a bizonyos jeleneteket, mert nem fért bele nekik a PG 13-as (nálunk 12-es korhatárú) besorolásba. Akkor én is kicsit kivoltam, hogy ha már egyszer leforgatták, akkor látni akarom Rob szeplős hátát szélesvásznon, minden mennyiségben. XD
Viszont most, bárki bármit mondjon, ha ennél több forró jelenet lett volna a filmben, vagy belefulladtam volna a nyálamba, vagy oxigénhiányban haltam volna meg. XD
Se nem volt sok – perverz énem helyeslőn bólogat –, se nem volt kevés. Nagyon szép és érzéki lett. :)
Amúgy az ágytörést egy hajszállal, de megelőzi az a jelenet, ami másnap reggel felvillan Bella lelki szemei előtt, amikor a fürdőben megérinti a nyakát. Mikor ülnek az ágyon és csókolóznak, majd fekszenek és Edward a nyakát csókolgatja. Az olyan nagyon csodaszép lett! *sóhajt*

Viszont szerintem ez még így sem PG 13-as! Habár nincs benne szex, de nagyon durva jelenetek annál is inkább! Ibolya néha már azon volt, hogy oda sem fog nézni – főleg amikor Bella hasát mutatták –, gondolkodtam is rajta, hogy eltakarom a szemét. :P
Engem is csak a kíváncsiság hajtott, na meg egyetlen percről sem akartam lemaradni. Ezért sem érdekelt, hogy kiborult a kukorica vagy, hogy a ficsúrok nyújtogatják a lábukat mögöttem. Ugyanis agresszív énem nagyon a felszínre kívánkozott, de rájöttem, hogy ha nekiállok helyretenni őket, akkor lemaradok valami fontosról, szóval csak ennek köszönhetik épségüket, és nem finom, úri hölgy mivoltomnak. XD
Na, de visszakanyarodva, nem lett pornó a filmből, de thriller annál is inkább. Ami mondjuk, nem baj, legalább jól szemléltetve lett a helyzet komolysága. Úgyhogy jó alku volt ez a filmesek és a besorolást végzők között.
Amúgy erről az alkuról eszembe jutott egy vicc:
„Mózes lejön a hegyről, és így szól a többiekhez:
– Na, fiúk, van egy jó meg egy rossz hírem.
– Kezdd a jóval!
– Lealkudtam tízre.
– És mi a rossz?
– A ne paráználkodj még mindig benne van.”

Oh, és a nevetés. Abban itt sem volt hiány! Ahogy kinézett az a szoba az első éjszaka után… És amikor a személyzet meglátta… XD
Adrival olyat nevettünk, amikor Bella megpróbálta elcsábítani Edwardot a fehérneműkkel… Bár lehet inkább azon nevettünk, ahogy Edward nevetett. :P
Nagyon örültem neki, hogy ilyen Emmett féle viccesre vették a filmet, hisz ki nem szereti Emmett – néha kissé idegtépő és persze csípős – poénjait! :D

Ami Leah-t illeti, már a könyvben is sajnáltam. Szerintem nagyon jól éreztették az ő bánatát és fájdalmát. Nem vágyik semmi másra, csak egy kis szeretetre. Be akar vésődni, hogy elfelejtse Samet és boldog lehessen. Hát nem szívbemarkoló az ő története? (Úgy érzem, novella van készülőben. :))

Oh! Na, ezt, ha akarnám, se hagyhatnám ki…
De most komolyan, valaki mondja már meg nekem, hogy azt minek kellett premier plánban végignéznünk, ahogyan Bella hány? Ez kiakasztott kissé!
Amúgy számolta valaki?
Bella megkérdezte, hogy hány nap telt el az esküvő óta, mire Edward azt mondta, hogy 14. Majd amikor Jacob először találkozik újra Bellával a Cullen házban, akkor Carlisle azt mondja neki, hogy Bella már két hete itthon van. Ez után nem tudom pontosan, hogy hány nap telhetett el, így azt sem, hány napra szült Bella, viszont valahogy nagyon nem fér össze Meyer nyilatkozatával, miszerint egy hónap volt a terhesség. Hiszen 14+14+pár nap, az már jóval több, mint egy hónap.

Egyébként meg nagyon édes ahogy Rob spanyolul beszélt!
„Por favor… Por favor… Me amo!” („Kérem… Kérem… Szeretem!”)

Viszont…
ad1. Minek kell egy farkasnak motor? Még emberi alakban is gyorsnak mondható.
ad2. Még mindig nem értem, hogy minek egy több mint 40°C-os testhővel rendelkező valakinek pólóra inget, plusz még rá bőrdzsekit is venni?!
De Rosalie édes volt. „Baba! Mondd ki, baba!” :D

Ami az újabb negatívumot illeti, bár ez lehet, csak a szélesvászon számlájára írható, hogy egyes jeleneteknél – mint mikor Jake rohan farkas alakban az után, hogy beszélt Bellával, aki nem akar lemondani a gyerekről – a nagyon gyorsan váltakozó képek, villanások sokszor már-már összemosódtak a szemem előtt, pedig jó hátul ültünk. :S

Egyébként ott éreztem először azt, hogy kezdem megkedvelni Jake-et, amikor rohant az erdőben, majd Sam rá akarta kényszeríteni az akaratát. A földre akarta taszítani Alfai parancsszóval, ami után ugye Jacob felemelkedik egy újabb Alfának.
Olyan cuki kutyuli volt, amolyan simogatnivaló, és ahogy szenvedett a gondolattól, hogy bántsa Belláékat… áh, igen, akkor nagyon édes volt, füle tövét vakargatni való kutyuli! :D

Oh, Istenem! Amikor Edward mérges volt, kiabál Bellával, hogy nem az ő döntése, hogy nem közös döntés volt a gyerek megtartása, hogy nem adott neki választási lehetőséget és egyebek, ott padlót fogtam a gyönyörtől… oh! *ábrándos sóhaj*

Máskülönben meg nem tudom, hogy miért nyilatkozta azt Taylor, hogy mindenki vigyen magával zsebkendőt. Én nem sírtam, egyetlen egyszer fátyolosodott el a tekintetem, amikor Edward megfogta és megpuszilta Bella pocakját, miután hallotta a lánya gondolatait.
Olyan édesek voltak, ahogy boldog nagycsaládként összebújtak a díványon és nevettek.

E. J. … hüm… Már a könyvben is nevetnem kellett kínomban. Mert valljuk be őszintén, Edwardnak milyen rosszul esett volna már az, hogy a fiát részben a legnagyobb ellenségéről nevezi el a felesége. Arról, aki el akarta őt venni tőle! Na, ezért lett lány a gyermekük, nem is másért! :P

Ami meg ezután jött… jesszusom! Hatalmas alakítás volt… Ahogy eltört mindene Bellának, az a fájdalom és miegymás… Hátborzongató volt, és épp ezért szép és élvezetes! :D
De az a sok vér, meg anorexiás kinézet… Arról nem is beszélve, hogy nagyon megöregítették Bellát, hogy a fájdalmat, amit a terhesség jelent, jól szemléltetni tudják.
Belegondolva, ha így haladt volna tovább a kilencedik hónap végére Bella kinézete megegyezett volna Edward valós életkorával. XD

Ezután újabb borzongások következtek… Grr…
Még nem hatott ugye a morfium, de Rosalie nem akart várni. Hallani lehetett, ahogy a szikével belevág Bella bőrébe. Nagyon durva volt! Aztán Jake leteperte a szöszit, na persze nem úgy. :P
Bella fájdalma… A bensőmig hatoltak sikolyai!
Aztán Edward kirágta Nessie-t. Oh, olyan édes volt az a baba, hogy ááá! Oda meg vissza voltam tőle!
Amúgy az a kisbaba, aki a szülésnél volt jelen élő, létező kis lény, viszont akit Rosali fog a karjaiban a kandalló előtt, az már digitális – ami nagyon meglátszott. :S Ezt Rob nyilatkozta. Azt mondta, hogy nagyon élvezte a kicsivel való forgatást. Hogy bekenték művérrel és ettől mindig sírt és akkor le kellett állni és megvigasztalni. :D
Oh, bocsánat, tudom, elkalandoztam… *pirul*

Aztán jött Bella halála… *szóhoz sem jut* Ha nekem még egyszer valaki azt meri mondani, hogy Kristen nem jó színésznő, akkor azzal szívesen elbeszélgetnék kicsit személyesen. ;)

Ezután viszont, ha hiszitek, ha nem, eljött a nagy pillanat is az életemben, amit gyorsan oda is súgtam Ibolyának, miszerint; „Most kezdtem el megkedvelni Jacobot!”. :D
Igen, igen…
Mikor meglátta Nessie-t, amikor a tekintetük és a sorsuk összeforrt, majd féltérdre zuhant, na, az volt az a pillanat, amikor nem voltam képes többé „utálni” őt azért, amit Edward ellen elkövetett. :)

Ami meg Renesmee-t illeti, nos… Ez megint csak egy negatív kritikának fogható fel, mivel nekem nem tetszett a kamaszodó Nessie. :S
Mackenzie Foy szerintem szép kislány, és Christie Burke se csúnya – ő volt a kamasz Nessie „teste” –, de a két lány „keveréke”, megspékelve egy nagyon mű bronzvörös hajzuhataggal enyhén szólva nem volt szép. :S

A végén tetszett az a kis harc a farkasok és Cullenék közt, valamin, ahogy Edward megtudta, hogy Jacob bevéste a lányát. Kikerekedtek a szemei, de mégis higgadt maradt. Jó volt ezt látni, hisz a könyvből az ő reakciója kimaradt. „A lányom biztonságban van.”
De azért a végén elég jelentőségteljesen összenéztek Jake-kel. XD

Bellában dolgozik a méreg, telik az idő, ami alatt felöltözteti, kisminkelik, eltűnnek a testéről a harapásnyomok, összeforrnak a csontjai, a haja élénkebb lesz és dúsabb… Mikor pedig a tüdeje újra megtelik levegővel, amitől teltebbnek tűnik, azt mi csak úgy hívtuk, „megnőtt a melle”, mivel film közben még nem igazán fogtunk fel minden gyorsan zajló eseményt. :P
Viszont ami kifejezetten rossz volt itt, az a vége-hangulat, ami körüllengte az egészet és engem is. :(
Mikor leperegtek Bella lelki szemei előtt az eltelt idő történései, olyan rossz volt arra gondolni – jelzem akaratlanul tettem –, hogy már csak egy év és vége… Persze tudom, hogy én nem fogom egykönnyen elfelejteni, hisz amit ennyire szerettem eddigi életemben, mint ezt, azt sose feledtem, azokat még most is szeretem, de akkor is rossz volt belegondolni. :(

Na, de hogy egy újabb negatív kritikát mondjak, nekem kicsit olyan érzésem volt ennél az egész átalakulásos résznél, hogy annyira látványosra, annyira jól meg akarták csinálni ezt az egészet, hogy a végén már kissé elvesztette a hitelességét. :S Bella meghal, a morfium teljesen elnyomja a reakcióit… nem is tudom, de nekem ez a túlzott mozdulatlanság nem volt hiteles – nem mintha nem tudnám, hogy a könyvben Bella küzd a méreggel és az ösztöneivel egyszerre, hogy ne okozzon a szenvedésével fájdalmat Edwardnak.

És hát a vége… Igazi kegyetlen függővég! :D
Na jó, azt azért tegyük hozzá, hogy a legkegyetlenebb az egészben az az egy év, amit a következő részre várni kell. :S

Amúgy hányan felejtettétek el, hogy beharangozták, a film végén felbukkan majd a Volturi, hogy megalapozzák a második rész cselekményvonalát és hangulatát?
Én megvallom, úgy voltam ezzel, hogy mielőtt elindultam volna itthonról a moziba még bennem volt, tudtam, hogy lesz, de ott aztán… Annyira máshol járt az agyam. Az események és az élmény feldolgozása ment bennem, így erről teljesen megfeledkeztem, de mivel amúgy is végig szoktam várni a stáblistát, így biztosan nem maradtam volna le róla akkor sem, ha Ibolya nem mondja.
De a többiek a moziban… Azt látnotok kellett volna!
Ahogy vége lett a filmnek, Bella kinyitotta vérvörösen izzó szemeit majd elsötétült a képernyő, mindenki felállt és elkezdett kivonulni. De amikor hirtelen megjelent a Volturi a vásznon, szó szerint vegyétek, hogy kővé dermedt mindenki! Nagyon vicces volt! A levegő is megfagyott a teremben, az emberek mozdulatlanná dermedtek ott ahol voltak, abban a pózban. XD


Utólagos megjegyzések, észrevételek:

A mozi után hazaérve tartottam egy kis élménybeszámolót az én drágalátos nővérkémnek, aki annyit kérdett tőlem, igaz-e, hogy nem csillogott Edward? Hát tudjátok, ezt az apróságot a film közben nem figyeltem, pedig tényleg! Mikor Edward és Bella a vízesésnél vannak, kirándulnak, de még Bella álmában is, mikor sakkoznak, Edward valóban nem csillog! (Pedig az egyik haverom még az Alkonyat idején elnevezte őt „csilli-villi vámpírnak”.)

A másik, ami utólagosan szemet szúrt az Edward szürke trikója. Van az a jelenet, amikor Bella leveti magát az ágyra egy világoskék ruciban Edward meg betakarja. Akkor rajta egy kék nadrág meg egy szürke trikószerű póló van. Azonban mikor Bella felriad a gyönyörű álmából és kérleli Edwardot, hogy legyenek együtt, akkor a mi szívtipró vámpírunkon már nincs rajta a felsője. Hüm… Nos, erre csak annyit tudok mondani, hogy úgy tűnik, Rob szerződésébe is beleírták a minimum fél óránkénti felsőtest villantást. *imába foglalja Bill Condon nevét*

Na, de hogy a karakterekről és színészekről is mondjak valamit…
Nekem úgy összességében tetszettek. A promóciós képekhez képest pozitívan csalódtam, kivéve egyvalakinél. Jasper néhol olyan volt, mintha jó pár plasztikai műtéten átesett volna. Valamint megint eltúlozták azoknak a kontaktlencséknek a színét. Nézzétek meg a Denalikat, mintha világító macskaszemeik lennének. :S

Az aláfestő zenékről pedig csak annyit, hogy minden évben nagyon várom az új filmalbumot, és sajnos egyre jobban csalódom benne. Az Alkonyaté volt a kedvencem, abban talán nincs is olyan szám, amit nem szeretek. Az Újholdé már kevésbé tetszik, de még mindig sok számot szeretek róla. A Napfogyatkozáséról már egyre kevesebbet, de ha nézem a filmet, akkor semmi bajom velük, elismerem, hogy illenek a jelenetekhez. Azonban! A mostani albumon lévő számok közül alig tetszik valami, és ha nézem a filmet, rájövök, hogy nagyon nem illenek a jelenetekhez, legalábbis néhány egyáltalán nem. Persze ez, és minden más, amit eddig mondtam, csak is az én személyes véleményem! :)

Amúgy az meg már szinte hagyomány, legalábbis az lesz, ha így folytatom, hogy kidobnak a moziból… Na persze ne teljesen szó szerint vegyétek! :P
Tavaly is végig szerettük volna várni a stáblistát, hogy megpillantsuk a feliratot „Breaking Dawn”, ami ugye a következő részt vetíti elő. A New Moonnál kiírták, hogy Eclipse, azonban tavaly sajna a végén az „Eclipse” felírat volt. Akkor nagy nehezen, de végig tudtuk várni a stáblistát, bár az őr meg a takarító nagyon hisztizett. :P Ám sajnos most nem tudtam, mivel ez egy sokkal mogorvább takarító és őr volt. -.-”
Na mindegy, ebben csak az a „szép” (dühítő), hogy kifizettem X összeget, és nem nézhetem meg teljes hosszában a filmet. -.-”

Ja, és míg el nem felejtem! Emlékeztek, hogy azt mondtam, Adri már nem rajong a Sagáért? Hogy igazából csak az én kedvemért jött el, amiért nagyon hálás vagyok neki, hiszen ha ez nem igaz baráti szeretet, akkor olyan nem létezik! Na, de visszakanyarodva, mindebből annyit akartam kihozni, hogy a film végén még ő is úgy állt fel a székből, hogy ez JÓ volt, tetszett neki! :D Szóval ne hallgassatok senkire, csak is a saját szívetekre, hisz az mondja a legnagyobb igazságot! :)


Nos, úgy hiszem itt az ideje, hogy zárjam soraimat.
Egy élmény volt látni ezt a részt! *még mindig csillognak a szemei*
Hatalmas és még annál is hatalmasabb köszönet illeti Meyert ezért a fantasztikus csodáért, amit megálmodott és aztán papírra vetett!
Természetesen a rendezőt és minden munkást, aki részt vett ebben köszönet illeti, ahogyan ezeket a csodálatos színészeket is, akik, bárki bármit mondjon, egytől egyig nagyon tehetségesek!

Köszönöm, hogy végigolvastatok. Ha esetleg ti is szeretnétek elmondani a véleményeteket, megosztani élményeiteket a filmmel kapcsolatban, akkor azokat komment formájában írjátok meg ide. Örömmel venném őket. :)
Legyetek rosszak, hisz tudjátok, jónak lenni unalmas! ;)
Pusz

ui.: Ha tetszett a film, nyomjatok egy 10-est rá az IMDb hivatalos honlapján! ;)
(facebook profillal is be lehet jelentkezni)