2011. december 31., szombat

B.Ú.É.K. 2012


Sziasztok!
Itt van hát az év utolsó napja…
Szeretnék Nektek és családotoknak Sikerekben – íróknak ihletben, olvasóknak frissekben – Gazdag, Nagyon Boldog Új Évet Kívánni!
Kívánom, hogy bármi is az, ami nagyon boldoggá tesz titeket, legyen a tiétek a 2012-es esztendőben! :)

Ezer hála és köszönet, hogy egész évben kitartottatok mellettem! Köszönöm a türelmeteket és megértéseteket. Remélem, jövőre sem csalódtok bennem. *bizakodik*
Millió csók és ölelés, Krisz
Jövőre ugyanitt találkozunk! ;)


„Peregnek a percek,
órák és napok.
Te hozod nekünk
a nevető napot,
vidám hóvirágot,
lila ibolyát -
s újra hallhatjuk
a madarak dalát.”


 
___________________
*Az idézet Osvát Erzsébet tollából származik.
(Csak enyhe utalás a sorok közt a New Sun – Új Napra… *pirul*)

2011. december 30., péntek

Sajnálom... (de azért nincs vész!)



Sziasztok!
*mély sóhaj* Hol is kezdjem… Na jó, jöjjön inkább a lényeg, hisz az a fontos.

Elnézést, bocsánat és mi egyéb! Mostanság valahogy nincs ihletem, nem tudom, hogy miért lehet. :/ Hetekig próbáltam kitalálni és megírni a karácsonyi novellát, de egyszerűen a minap rá kellett jönnöm, hogy nem fog menni. Most legalábbis nem. Szép lassan, ahogy jönnek az ötletek, majd megírom, de annak semmi értelme, hogy ülök napi X órát a gép előtt és erőltetem az írást, és alig haladok pár sort. :/

Így inkább úgy döntöttem, hogy nekikezdek az új, azaz a 14. fejezetnek. Nem tudom, hogy ki mire számít, én tartom magam az eredeti elképzelésem. Remélem, lesz benne izgalom, meglepő fordulat és mi egyéb. *bizakodik*

Valamint, ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor ezzel a fejezettel párhuzamosan megírok egy még legyen meglepetés milyen novellát, vagy egy Pillanatképeket, ami egy, esetleg két részes lesz, ez a 14. és 15. fejezettől függ.
Nos, ennyi lenne nagy vonalakban, a többi igazából csak rizsa, azt meg mindenki tud főzni. :P

Tényleg ne haragudjatok, hogy eddig várattalak titeket és még egy kicsit foglak, mivel csak 2012-ben lesz friss , és még csak nem is az a novella jön, amire vártatok, de az írást és az ihletet nem lehet erőltetni, én legalábbis nem tudom, és nem is igen szeretném.

Millió bocsánat, és előre is Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! :)
Pusz

ui.: Köszönöm mindenkinek a jókívánságokat, a hátam lassan, de biztosan gyógyulgat. :)

2011. december 24., szombat

Boldog Születésnapot Stephenie Meyer!


Mint minden Twilight Saga szerető, én is szeretnék Nagyon Sok Boldog Születésnapot kívánni kedvenc írónőnknek, Stephenie Meyernek, aki 38 éve, éppen szenteste látta meg a napvilágot, szülei legnagyobb örömére – és a miénkére is! :)


Stephenie Morgan Meyer, 1973. december 24.-én született Hartfordban, Connecticutban. Szülei Stephen és Candy Morgan. Keresztnevét édesapja után kapta, persze lányosítva. Öt testvére van: Seth, Emily, Jacob, Paul és Heidi. Gyermekkorukat Phoenixben, Arizonában töltötték. Itt ismerkedett meg férjével is (akinek beceneve "Pancho") és 1994-ben össze is házasodtak. Stephenie egy évvel később sikeresen befejezte a Brigham Young Egyetem, angol szakát. Három fiú gyermekük született: Gabe, Seth és Eli. Meyer mormon vallású, tagja Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza nevű közösségnek.


Az Alkonyat ötlete álmában fogant meg, egész pontosan 2003. június 2-án. Álmában egy halandó lányt látott, aki egy vámpír fiúval beszélgetett egy mezőn. A vámpír szerelmes volt a lányba, de ugyanakkor mérhetetlenül kívánta annak vérét is. Miután felébredt, úszó edzésre vitte fiait, és amíg rájuk várakozott, addig aprólékosan megírta álmának történéseit, később ez lett az Alkonyat (egyik leghíresebb) 13. fejezete. Szinte minden napját a számítógép előtt töltötte és írt. Éjjeli szekrényére jegyzetfüzetet és ceruzát készített ki. Amikor éjjel vagy reggel felébredt és álmában olyan dolgot látott, ami a könyv hasznára válhat, akkor rögtön leírta. Azelőtt soha nem írt semmit, de onnantól, hogy papírra vetette a 13-as fejezetet, csupán három hónapjába telt, míg elkészült a teljes könyvvel, és neki kezdett az Epilógusok írásának is. Rengeteget készített belőlük így nyilvánvalóvá vált számára, hogy a történetnek még koránt sincs vége.


Stephenie Meyer; arról, ahogyan az egész kezdődött:

Ezt az egész álmomról szóló történetet mindig nagyon problematikusnak éreztem. Amikor a kiadóm rávett, hogy meséljem el – azt mondták, egy ilyen történet fellendítheti az eladásokat –, attól féltem, sokan azt gondolják majd: „Ekkora sületlenséget még életemben nem hallottam. Ezzel az ostobasággal próbál a figyelem középpontjába kerülni?” Pedig az igazság az, hogy tényleg így lettem író.

Hajnali négy körül rendszeresen felébredek – azt hiszem, a gyerekeim miatt van így, talán még mindig bennem van az érzés, hogy szükségük van rám –, majd újra visszaalszom. Ilyenkor, ezekben a kora reggeli órákban vannak a legélénkebb álmaim. Ezek azok az álmok, amelyekre ébredés után még emlékszik az ember.

És akkor álmomban ott láttam magam előtt azt a jelenetet: fölülről néztem le a rétre, és minden napfényben fürdött. Nagyon-nagyon színes álom volt. Nem tudom, írásban mindig átjönnek-e azok a csodálatos, ragyogó fények.

Igen. Ott volt előttem a gyönyörű kép, ahogy egy ragyogó bőrű fiú áll a fényben, és egy átlagos lánnyal beszélget. Mert ez az álom valójában róla szólt, a fiúról. A lány és én is őt hallgattuk, ő pedig elmondta a történetét. A történet arról szólt, hogy mennyire vágyik arra, hogy megölje a lányt – és hogy mindeközben mennyire szereti.

Szinte minden benne volt az álomban, amit aztán beleírtam a tizenharmadik fejezetbe. Persze azokat a részeket, ahol Edward a korábbi jelenetekre utal vissza, utólag illesztettem hozzá, hiszen az álom idején még nem voltak meg. Ezen kívül azonban szinte semmi nincs a fejezetben, amiről ne lett volna szó álmomban. Még az étellel kapcsolatos párhuzamot is megálmodtam.

Hevesen vert a szívem, mikor felébredtem. Felültem az ágyban, és arra gondoltam: Vajon mi lesz a vége? Vajon megöli a lányt? Csak mert nagyon közel volt hozzá. Álmában az ember nem a hallásán és a látásán keresztül fogja fel a dolgokat, de valamiképp érzi is, mi történik, ráadásul képes a szereplők szemén keresztül nézni a világot. Innen tudtam, milyen közel van hozzá. Kevésen, nagyon kevésen múlott, hogy nem tette meg. És akkor arra gondoltam: Na, most mihez kezdenek? Mi lesz a következő lépés? Hogyan lesz ebből kapcsolat?

Akkoriban vettem észre, hogy romlik a memóriám, és néha arra sem emlékszem, kinek mit mondtam előző nap. A legkisebb gyerekem akkor múlt egyéves, a középső kettő volt, a legidősebb már majdnem öt. Ettől olyan volt az agyam, mint a tésztaszűrő – szinte minden kifolyt belőle. És akkor bevillant, hogy ezt a történetet is el fogom felejteni! Ez a felismerés nagyon megijesztett és elszomorított.

Tudod, kiskoromban folyton történeteket találtam ki magamnak, de soha nem írtam le őket. Nem volt rá szükség, mert akkor még jó volt a memóriám. Könnyedén felidéztem őket, újra elmondtam, átírtam magamban, finomítottam rajtuk. Erről viszont tudtam, hogy ha nem csinálok valamit, el fogom veszíteni. Miután megreggeliztettem a gyerekeket, még volt két órám az úszótanfolyamig, és tudtam, hogy mást kellene csinálnom, mégis nekiálltam leírni az egészet. Igazából nem az álom csinált belőlem írót aznap – persze jó álom volt, amiből jó történet kerekedett, de ha nem lett volna olyan pocsék az emlékezetem [nevet], az egész megmarad egy fejben őrizgetett mesének. Nyilván akkor is kiderítettem volna, mi történt a szereplőkkel, és mindent elmeséltem volna magamnak, de itt véget is ért volna a dolog.

Az írás viszont – amitől sokkal valódibbnak tűnt az egész, és aminek köszönhetően újra meg újra visszatérhettem a történethez, és újraolvashattam a mondatokat – hihetetlenül felszabadító hatással volt rám. Csodálatos volt megtapasztalni, milyen érzés leírni egy történetet. Magával ragadott az élmény, és nem akartam, hogy vége legyen.

Régebben – főleg gimis koromban – sokat festegettem. Egészen tűrhetően bántam a vízfestékkel, még néhány díjat is nyertem. Pár képem még mindig ott lóg anyukám házában. Kissé zavarba ejtő látni őket, de attól még tudom, hogy tisztességesen megcsinált festményekről van szó. Soha nem voltam jó festő, és eszembe sem jutott, hogy ezt válasszam hivatásomnak. Hiába volt meg a kép a fejemben, nem tudtam átmásolni a vászonra. És ez mindig elkeserített. Abban a pillanatban azonban, ahogy írni kezdtem, valami áttörés-félét éreztem. Azt éreztem: Ha tollat ragadok, képes vagyok pontosan úgy leírni mindent, ahogy a fejemben látom. Ezt korábban még csak nem is sejtettem. Ez volt az az élmény, amelynek hatására elhatároztam, hogy író leszek.



Miután elkészült, megmutatta húgának, Emilynek. Miután elolvasta azt ajánlotta neki, hogy mindenképpen próbálja meg kiadatni.

„Jóságos ég, annyira megalázó lesz, ha ezt elolvassa valaki. Lehetetlen, hogy bárkinek is megmutassam.” – S.M.

„Az a helyzet, hogy kissé szégyellős vagyok, és ezen nyilvánvalóan túl kellett lépnem valahogy. A valódi Stephenie-nek például nagyon nehezére esik, hogy megengedje másoknak, hogy elolvassák, amit írt. [Nevet] Pedig biztosan te is tapasztaltad már, milyen jó is, amikor valaki elolvassa, amit írtál. Ugyanakkor ott van a kudarctól való félelem – nagyon sebezhetővé válik ilyenkor az ember.” – S.M.

Az első kötet kéziratát 15 kiadónak küldték el testvérével. A tizenöt közül 5 egyáltalán nem reagált, 9 elutasította a kiadás lehetőségét, és mindössze 1, a Little, Brown and Company csapott le rá. (Meyer 1 millió dollárt kért a három kötetért, azonban a kiadó mindössze 300 ezret kínált, végül 750 ezerben állapodtak meg. Talán nevetségesnek tűnik az összeg, ha arra gondolunk, hogy a Twilight saga kötetei több példányban keltek el, mint az addig csúcstartó Harry Potter-sorozat darabjai.)

„Amikor elém kerül egy különösen kemény kritika, azt mondom magamban: Bárcsak soha ne engedtem volna, hogy ez a könyv kiszabaduljon a szövegszerkesztőmből! Ragaszkodnom kellett volna hozzá, meg kellett volna tartanom saját magamnak. Néha azon töprengek: Vajon megéri az, hogy másokkal is megosztom az írásaimat? Aztán rendszerint arra jutok, hogy a szereplőim megérdemlik, hogy teljesebb életet éljenek valaki más fejében. Igen, tudom, hogy őrültségnek hangzik. [Nevet]” – S.M.


Pedig NEM az! Mert, ahogy az írónő maga is mondta:

„Ha szeretsz írni, akkor írj! De ne az legyen a cél, hogy a regényed megjelenjen, hanem az, hogy te magad élvezd a történeteidet. Ám, ha befejezed a sztorit, és meg akarod osztani másokkal, legyen bátorságod hozzá. Ne kételkedj abban, hogy másoknak is tetszeni fog. Ha jó olvasó vagy és tudod, hogy mi az érdekes, és ha a sztori számodra vonzó, akkor bízzál benne. Ha én annak idején tudtam volna, hogy a fejemben lévő történetek mások számára is olyan izgalmasak, mint nekem, valószínűleg hamarabb kezdtem volna írni. Higgyél a saját ízlésedben!”


Egy 16 éves lány így nyilatkozott az írónőről: „Sok szempontból megváltoztatta az életemet. Az apukám azt mondta nekem, Stephenie Meyer nem a kedvenc könyveid írója, ő az életed legcsodásabb élményeinek okozója, és ez annyira igaz.”


Szerintem is!
Boldog Születésnapot kívánnunk, Stephenie Meyer! :)



_____________________
*Felhasznált irodalom: a twilight világa, wikipédia, újságcikkek