New Sun - Sunrise - 7. fejezet

7. A KELLEMETLEN ISMERETLEN

MEG FOG CSÓKOLNI! Meg fog csókolni! – mondogattam magamban mantraként, miközben lehunyt szemmel vártam, hogy megérezhessem édes ajkait enyémeken. Bár nagyon is vágytam rá, valahol kissé féltem is tőle, de úgy gondoltam csak épp annyira, mint miden lány, az első igazi csókjától. Éreztem bódító, hűs leheletét arcomon, mely mintha csak simogatott volna, és melytől úgy véltem menten megbolondulok.

Kérlek, add, hogy megcsókoljon, és hogy többet érezzen irántam, mint barátság. Kérlek Istenem! – fohászkodtam az Úrhoz, de mikor eltűnt az arcomat simogató, édes lehelet, már tudtam, baj van. Félve mertem csak kinézni pilláim alól, de nem láttam mást, csak háta ívét, ahogy kitérve, az asztalhoz hajolt mellettem. Aprókat lélegezve próbáltam lenyugtatni magam, mert igencsak a sírás szélén álltam.

Mégis mit gondoltál, Bells? Azt hitted, azok után, hogy többször is elmondta már neked, csak barátként tekint rád, majd egyszerűen megcsókol? A barátok nem szoktak csókolózni, és egyébként is, mit akarhatna éppen tőled. Ne álmodozz, Bells! – mondta egy szemernyi sajnálat nélkül belső hangom, miközben ő is jól tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen szívem már most is mérhetetlenül szerette Edwardot.

Miután visszaegyenesedett, két lépést hátralépett, majd felém nyújtotta a kezében tartott díszdobozkákat. Arcán némi zavar látszódott, melytől azt hittem, menten elsírom magam. Teljesen egyértelmű volt, hogy félreértettem őt, és hogy erre valószínűleg már ő is rájött, sőt arra is, hogy mit hittem, és most nem csak kellemetlenül érzi magát, de még meg is ijesztettem reakciómmal. Hogy is képzelhettem, hogy egy olyan fiú, mint ő többet akarhatna tőlem barátságnál. Hiszen Nessie is megmondta, ő egy különleges lányt érdemel, én pedig cseppet sem voltam az.

Gyorsan elvettem az ékszeres dobozkákat, ezzel is leplezve kezeim remegését, mely úgy éreztem, kezd átterjedni egész testemre, majd tekintetem is rájuk szegeztem.

– Az Belláé – mondta, miközben kinyitottam a felső fekete, selyemmel bevont dobozt.

– Ez… ez csodálatos – mondtam akadozó lélegzettel, mikor megláttam a három, nagyobbacska kék topáz ékkövekkel díszített, ezüst nyakéket. – Nagyon szeretheted őt – néztem fel rá önkéntelenül is.

– Mintha csak az anyám lenne! – húzta mosolyra száját, majd egy pillanattal később megköszörülve torkát folytatta. – Az pedig Nessie-é – mutatott a másik tartora. Bólintottam, majd gyorsan átadtam neki Bella ajándékát, hogy megnézhessem a másikat is, de közben persze ügyeltem rá, hogy még véletlenül se érjek a kezéhez.

– Egyszerűen nem találok szavakat – hüledeztem, mikor megláttam Nessie, négy kisebb, vörös rubinttal kirakott, szintén ezüst nyakékét. Annyira álomszép volt mindkettő, látszott, hogy Edward nagyon szereti a testvérét és Bellát.

– Remélem, nekik is tetszeni fog – mondta kissé bizonytalanul.

– Biztos vagyok benne. Nessie ennek is biztosan nagyon fog örülni.

– Hogyan? Nessie mondott neked valamit? – kérdezte hirtelen, és arcomat mohó kíváncsisággal kezdte fürkészni.

– Felejtsd el, nem mondtam semmit! – ráztam a fejem, amint rájöttem, hogy elszóltam magam.

– Már késő! Szóval, mit mondott? Felelj, Bells! – követelte keményebb hangon, ami emlékeztetett a másik énjére, amitől kissé tartottam, majd mikor ezt valószínűleg ő is észrevette, újra könnyed, bársonyos hangján szólt hozzám. – Kérlek, Bells! Mit mondott neked Nessie?

– Csak a kívánságát.

– A kívánságát? – értetlenkedett. – És mégis mi lenne az?

– De kérlek, ne áruld el neki, hogy elkotyogtam, bár igaz azt mondta nem titok. Biztos vagyok benne, hogy csak félt szóbahozni neked a dolgot.

– Mondd már!

– Nessie azt kívánta, hogy… – kezdtem bele, de úgy fájt a mellkasom, amiért az a lány, aki egyszer majd boldoggá teszi őt, nem én leszek, hogy alig bírtam befejezni. Jól tudtam, hogy Edward és Nessie is megérdemli, hogy ez a kívánság teljesüljön, így mélyet sóhajtva – és lenyelve könnyeimet – folytattam –, hogy találj végre magadnak egy olyan lányt, aki mellett boldog lehetsz – böktem végül ki, de úgy tűnt nem okoztam neki túl nagy meglepetést.

– Tudod, Nessie hajlamos rá, hogy túlzásba vigye az aggódást, de te ne is foglalkozz ezzel.

– Ő csak azt szeretné, hogy boldog légy – mondtam egész halkan. Méghogy túlzásba viszi az aggódást?! Egyszerűen csak szeret téged. Szegény Nessie, a saját boldogsága helyett ő inkább önzetlenül a tiédet kéri, miközben te meg sem érdemled ezt – vágtam a képébe, de csak magamban, mert képtelen voltam őt hangos szóval hibáztatni. De persze mindemellett, még ha így is viselkedett – ami nem volt szép dolog a testvérével szemben –, én akkor sem tudtam kiábrándulni belőle. Ahhoz már túlságosan is szerettem, még ha csak egy hete is volt, hogy ismertem. – Azt hiszem, ideje lenne indulnom, holnapra még leckém is van – mondtam, mikor már kezdett kissé kínossá válni a csend. – Holnap majd találkozunk, és akkor megbeszéljük, hogy mikor fejezzük be a kidolgozást.

– Rendben. Kikísérjelek, vagy előbb még beugrasz a lányokhoz?

– Elköszönnék tőlük – feleltem.

– Akkor a kocsidnál megvárlak – mondta, majd miután beleegyezően bólintottam, elhagytam a szobát.

– Gyere be! – jött a válasz, miután bekopogtam Nessie ajtaján. Kissé félve mertem benyitni, majd egy lépés után meg is álltam, nem mentem beljebb. – Csak nem máris menni készülsz? – kérdezte, mint aki pontosan tudja, mit is akartam mondani.

– Elfáradtam és holnapra még van tanulnivalóm is. Ne haragudj! – néztem rá bocsánatkérően.

– Rendben, ahogy akarod – sóhajtott keserűen. Nem akartam megbántani vagy ilyesmi, így fájt, hogy mégis megtettem. – Kikísérjelek?

– Nem szükséges, Edward már vár odalent.

– Értem. Akkor holnap találkozunk.

– Igen, holnap – helyeseltem, majd elvéve Alice-től a szatyrokat, melyeket felém nyújtott, elköszöntem, majd lefelé vettem az irányt.

Még csak épphogy elértem a lépcsőt, halk nevetést hallottam kiszüremleni Nessie szobájából. Hát ez remek! – bosszankodtam magamban, mert volt egy olyan sejtésem, hogy rájöttek a kis titkomra, és most rajtam nevetnek. Valószínűnek tartottam, hogy olyan furcsa képet vághattam, amikor megmondtam, hogy Edward kísér ki, hogy semmi kétségük nem maradt. Egyszerűen képtelen voltam rendesen eltitkolni az érzéseimet, főleg ha a közelében voltam, így ha valaki egy kicsit is jobban figyelt, akkor rájöhetett az igazságra, ahogy most a lányok is. Csak reménykedni mertem, hogy nem mondják el Edwardnak, mert azt képtelen lennék elviselni, ha az érzéseim miatt – melyeket jól tudtam, ő nem viszonoz – eltávolodna tőlem. Vagy ami még rosszabb, végleg elveszteném a barátságát, hiszen ki tudja, hogyan reagálna, ha már attól, hogy azt hittem, meg akar csókolni, olyan furcsán viselkedett.

Nem, az nem lehet, nem veszíthetem el Edwardot, még ha csak barátok is lehetünk, és semmi többek – zártam le magamban a témát, miközben kiléptem a házból, és még mielőtt megláthattam volna Edwardot, ami persze csak még biztosabbá tett benne, hogy bármi áron, de a közelében kell maradnom.

Miután gyorsan elköszöntem tőle, hazafelé vettem az irányt. Bár még csak alig pár perce volt, hogy elváltunk, én már most a holnapot vártam, hogy újra láthassam. Szánalmas – gondoltam. Otthon aztán, amint beléptem az ajtón, rögvest megcsapott a konyhából terjengő sült csirke illata.

– Szia! – köszöntöttem apámat. – Anya?

– Szia, kicsim! Anyád elment vásárolni. Gyere, ülj le, és egyél te is, valami mennyei – mormolta teli szájjal.

– Igen, gondolom, de nem vagyok éhes. Nessie-vel vettünk egy óriás pizzát, az elég is volt.

– Rendben. Viszont jó is, hogy szóba hoztad Cullenéket, mert úgy vélem, azt a múltkori beszélgetést ideje lenne befejezni, főleg még mielőtt édesanyád hazaérne.

– Megkért téged, hogy ne beszélj Edward ellen, igaz? – jöttem rá azonnal a dolgok nyitjára. Nem válaszolt, de nem is kellett, mert a hallgatása is csak az én igazam bizonyította.

– Bells, tudom, hogy már mindjárt tizenhét vagy, aztán már csak egy év, és teljes körű felnőttnek fogsz számítani. Tudom, hogy mennyire nehéz, és egyben meghatározó is a fiatalok számára ez az időszak, és ne hidd, hogy ezzel csak orvosként vagyok tisztában, hiszen egyszer én is voltam kamasz – kezdett bele ismét hegyi beszédébe. Sejtettem, bármilyen körítést is találjon most ki, a lényeg ugyan az lesz, mint múltkor, de ahogy akkor sem, most sem fog érdekelni, hiszen még az ő kedvéért sem vagyok hajlandó lemondani Edward barátságáról. – Tisztában vagyok vele, hogy ilyen korban a hormonok túltengnek bennetek és, hogy ez mennyi döntéseteket befolyásolja, de éppen emiatt nem szabad elkapkodni a dolgokat. Lehet, hogy most úgy érzed, hogy az a helyes, amit megtenni készülsz, de később nagyvalószínűséggel megbánnád. Kérlek, hallgass rám, apaként mondom neked, ne hagyd, hogy a hormonjaid irányítsanak, ahogyan azt se, hogy valaki befolyásoljon.

– Gondolom a valakit úgy érted, hogy Edward – mondtam keményebb hangnemet megütve, mert dühös voltam, amiért ennyire rossz véleménnyel van arról a fiúról, akit szívből szeretek.

– Kicsim, én csak féltelek, édesanyáddal együtt. Nem szeretném, hogy esetleg elkapkodj olyan dolgokat, amiket később megbánhatsz majd, vagy amiknek esetleg komolyabb következményei is lehetnek. Még fiatal vagy, ráadásul neked most még az a fő feladatod, hogy tanulj. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem barátkozhatsz fiúkkal is, csak azt, hogy várj még a komolyabb dolgokkal.

– Befejezted? – kérdeztem kissé ingerülten.

– Majdnem. Bells, te is jól tudod, hogy mit gondolok a fiú-lány közti barátságról. Szerintem olyan nem létezik, hiszen az egyik fél, és többnyire a fiú, mindig többet akar a kapcsolattól. Lehet, hogy ami eredetileg barátságnak indult, az később átváltozik szerelemmé, de ne feledd, a testi vágy és a szerelem nem egy és ugyan az a dolog – vitte lejjebb a hangsúlyt mondandója végén, így tudtam befejezte.

– Először is értsd meg végre, te és anya is, hogy Edwarddal mi csak barátok vagyunk, és ez így is marad. Ő egy igazán kedves és rendes fiú, és ha még úgy is lenne, ahogy gondolod, és akarna tőlem valamit, amitől egyébként nem kell félned, hiszen nem akar, akkor se tenne semmi olyat, ami nem lenne helyes. Jó neveltetést kapott, a korához képest talán kicsit régimódi is, de éppen ez az, ami miatt biztos lehetsz benne, hogy ő nem olyan fiú, mint amilyennek te gondolod. – Szakadt fel mellkasomból egy mély sóhaj. – Másodszor pedig, én is pontosan tudom, hogy változó korban vagyok, amikor teljesen normális, hogy érdeklődöm a fiúk után, de elhiheted, hogy több eszem van annál, minthogy bármiféle hormonok, vagy bármilyen fiú befolyásolni tudja a józan ítélőképességemet. Nem kell aggódnod, apa, ha így folytatom, főleg ha ti mindenkihez, akit csak bemutatok nektek, legyen az barát vagy udvarló, így fogtok viszonyulni, mint most Edwardhoz, akkor nagy esélyem van rá, hogy nem csak harminc éves korom előtt nem megyek férjhez, de örökre vénkisasszony leszek! – mondtam teljes nyugalommal és komolysággal, majd meg se várva reakcióját, kisiettem a konyhából.

– Kicsim! – hallottam meg anyám hangját, aki végszóra érkezett haza, de nem törődtem vele, egyenesen a szobám felé indultam. – Itt meg mi történt? Bob, mit mondtál neki? – kérdezgette kissé hisztérikusan apámat, de a választ már nem hallottam, mert belépve a szobámba, magamra zártam az ajtót.

Szinte egész este sírtam, már az összes párnámat eláztattam sós könnyeimmel, mikorra végre sikerült elaludnom. Jó volt az a pár órányi öntudatlanság, ami alatt megfeledkezhettem a gondokról, melyeket saját magamnak okoztam azzal, hogy beleszerettem Edwardba, és a szüleimről, akik bár azt mondják, mindennél jobban szeretnek, mégis ellenem vannak. Főleg apám.

Miután reggel egy kicsivel tovább aludtam a kelleténél, gyorsan kellett elkészültem, majd se szó, se beszéd távoztam otthonról. Az iskola parkolójában már elég sokan voltak, de a tiltott helyek mellett még nem állt senki, így gyorsan le is parkoltam oda az autóm, és egyben ezt a helyet, ki is neveztem az én saját tiltott helyemnek.

Akárcsak tegnap, ma is meg akartam várni Edwardot, hogy együtt mehessünk irodalomra, na meg, hogy felköszönthessem őt és Nessie-t is. Alig pár percet kellett csak várnom, már be is gördültek az autók az iskola területére. Miután mind kiszálltak, Nessie egyenesen odajött hozzám, de arra álmomban sem számítottam, hogy a nyakamba veti magát.

– Jó reggelt, húgocskám! – köszöntött a nyakamat átölelve karjaival. Szemeim vészesen kikerekedtek a meglepettségtől.

– Boldog születésnapot, Nessie! – mondtam, ami hirtelen az eszembe jutott, majd éreztem arcom forróságát, és biztos voltam benne elpirultam, mikor köszönetként egy puszit nyomot arcomra. Teljesen zavarba jöttem, amire Emmett hangos, a többiek pedig visszafojtott nevetése csak rátett még egy lapáttal.

Miután Nessie elengedte a nyakamat, majd rámordult a többiekre, akik erre azonnal abbahagyták a netevést – még Emmett is –, ismét Edward kivételével, elindultak az iskola épülete felé.

– Boldog születésnapot neked is! – mondtam mosolyogva, de csak értetlenül összeráncolta homlokát. – Mi az, hiszen ma van a születésnapod. Tudom, tegnap nem mondtad, talán direkt, hiszen végül is senki se szereti, ha öregszik, de gondoltam, jól esne azért, ha valaki mégis felköszöntene – mondtam még mindig kissé zavarban érezve magam.

– Vagy úgy, értem – felelte és láttam, alig bírja visszatartani nevetését, bár most nem értettem miért.

Az irodalom óra sajnálatomra gyorsan eltelt, nem úgy, mint az utána lévő kettő. Bár figyeltem az órákon, hiszen tudtam, nem csak az érettségi múlik ezen, hanem a főiskolára való bejutásom is, mégis örültem, mikor elérkezett az ebédszünet. Katy és Hanna, akikkel együtt mentem biológiáról a menzára, egy véget nem érőnek tűnő sorba álltak be. Nekem viszont egyfelől nem volt kedvem végigvárni a sort, másfelől nem is igazán füllett most a fogam a nehéz ételekhez, így inkább a salátabár felé vettem az irányt.

Míg válogattam a kínálatból, önkéntelenül is eszembe jutott a tegnapi esetem Melissával. Bár egy cseppet se kellett volna, hogy érdekeljen, mi van vele, mégis foglalkoztatott a téma. Kicsit még most is úgy éreztem, hogy kitúrtam őt a helyéről, de persze ha ő nem lett volna olyan elutasító velem, akkor mindez meg sem történt volna. De hát nem volt mit tenni, így alakult és kész. Kár is volt rajta rágódni, hiszen nem én akartam, hogy így legyen. Míg ezen elmélkedtem, teljesen belemerülve gondolataimba, észre sem vettem, hogy valaki áll mögöttem, míg az illető meg nem szólalt.

– Nem egészséges csak salátán élni – mondta, és én annyira megijedtem, hogy nem csak összerezzentem, de még a tálcát is kiejtettem a kezemből. Egész testemben ziháltam, szívverésem gyors és szabálytalan volt, de még így is feltűnt, hogy nem hallottam a hangos puffanást, mellyel a tálcának kellett volna padlót érnie. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, bocsáss meg, kérlek – hallottam meg ismét az előbbi hangot, melyet most szinte azonnal felismertem, így ijedtség helyett, mosollyal az arcomon fordultam Edward felé.

– Szia! Nincs semmi baj, csak kicsit elkalandoztam – néztem fel a ragyogó aranybarna szemekbe.

– Tessék, a tálcád – nyújtotta felém, épen és sértetlen a rajta lévő tányérral együtt. Nem igazán értettem, hogy tudta elkapni, de persze hálás voltam érte, így megköszöntem. – Komolyan mondtam, néha ehetnél mást is, mondjuk húst meg tésztát, és nem mindig ezeket a vackokat.

– Csak nem figyeltél? – kérdeztem hitetlenkedve. Bármennyire is gondolkodtam, egyszerűen nem találtam rá más magyarázatott, hogy mégis honnan tudja, hogy szinte minden nap salátát eszem itt az iskolában, hacsak nem onnan, hogy figyelt.

– Mondjuk inkább úgy, hogy jó megfigyelő vagyok – villantott rám egy csibészes mosolyt, amitől rögvest zavarba jöttem.

– De szeretem őket, ráadásul egészségesek is.

– Azt nem is vitatom, de a szervezetednek másra is szüksége van. A húsban például sok a fehérje, és a B12-vitamin is, ami elengedhetetlen, hogy ne legyél vérszegény – mondta mindezt teljes komolysággal, majd alig egy pillanattal később felnevetett.

– Most mégis min nevetsz? – kérdeztem értetlenkedve, de csak legyintett, majd abbahagyva a nevetést, már csak édesen mosolyogott. – Hát rendben – sóhajtottam lemondón, mert tudtam, ha nyaggatnám, sem kapnék választ kérdésemre. – Azért kedves, hogy ennyire figyelsz az egészséges fejlődésemre.

– Ne gúnyolj ki!

– Eszem ágában sem volt – tiltakoztam, és tényleg ez volt az igazság, hiszen, hogy is gúnyolhatnám ki azt a fiút, akit szeretek, és aki ráadásul aggódik értem. – És te, mit eszel? – néztem kissé körül, de sehol se láttam a tálcáját.

– Nos… az az igazság, hogy kicsit rendetlenkedik a gyomrom.

– Oh! – nyögtem fel, majd hirtelen egy kérdés kezdett foglalkoztatni. – Ugye megmutattad már magad a bácsikádnak? – kérdeztem gyanakvóan, de csak egy halk hümmögő hang hagyta el száját. – Szóval nem – jöttem rá a megoldásra válasz nélkül is, és ettől kissé dühös lettem rá. – Pedig megígérted! – emlékeztettem rá.

– Bells…

– Tudod elég vicces, hogy az én egészségi állapotom miatt aggódsz, de a sajátod miatt nem.

– Jól vagyok!

– A múltkor nem úgy tűnt, nagyon megijesztettél – gondoltam vissza az erdő, majd a szobájában történtekre, és az emlékektől önkéntelenül is megborzongtam.

– Sajnálom, de hidd el már semmi bajom, jól vagyok.

– Dehogy nincs. Túl makacs vagy, az a bajod! – mondtam határozottan.

– Azt hiszem, ezt anyámtól örököltem – mosolygott. – Hidd el Bells, jól vagyok, ne aggódj – fúrta tekintetét enyémbe, és az aranybarna íriszek olyan nyugalommal árasztott el pillanatok alatt, hogy ha akartam, se tudtam volna nem hinni neki. – Szóval, mit eszel? – jött egy percnyi csend után a kérdés.

– Mit egyek? – kérdeztem vissza, mire elmosolyodott, majd a tálcámról elvéve, visszahelyezte a pultra a tányért.

– Azt mondják, ma valami isteni a pulykás szendvics.

– Azt szeretem – feleltem mosolyogva, majd együtt elsétáltunk a szendvicsemért. – És ez? – néztem meglepetten a tálcámra helyezett rostos narancslére.

– A C-vitaminra is szükséged van – húzta ismét csibészes mosolyra száját.

– Rendben – adtam be a derekam elég könnyedén, de hiszen ki tudott volna neki ellent mondani. – De előre szólok, hogy ebből nem csinálunk rendszert.

– Majd meglátjuk – mosolygott továbbra is, én pedig olyan boldog voltam abban a pár percben, míg vele lehettem, mint eddig még soha. Bár tudtam, nem szabadna reménykednem, hiszen attól csak még jobban fog fájni, hogy nem lehetek vele úgy, ahogyan szeretnék, de jelenleg ez mit sem számított, hiszen most csakis az volt a fontos, hogy vele lehetek.

Ahogy az asztal felé haladtunk, ahol a barátaim is ültek – ahova egyébként ő maga ajánlotta fel, hogy elkísér –, megkértem egy szívességre, mégpedig, hogy legyen kedves Hannával. Először nem értette miért kérem ilyenre, de mikor elmagyaráztam neki, hogy sikerült kibékülnöm Hannával – aki csak annyit kért, mutassam be neki –, megadón bólintott.

Ahogy az asztalhoz értünk, minden szem ránk szegeződött, majd még jobban meglepődtek, mikor Edward udvariasan köszöntötte őket. Rebeca arcán a meglepettség mellett egy halovány mosoly is helyet kapott, míg Hanna úgy vigyorgott, mint a vadalma, mikor Edward külön köszöntötte őt, de amikor rámosolygott, azon nyomban elfogott a féltékenység.

– Akkor majd matekon – címezte nekem mondandóját, mire bólintottam, majd gyorsan nekiláttam az evésnek. Miután elköszönt a barátaimtól, halk susmorgás kezdődött az asztalnál, majd hirtelen csönd, melyet egy cincogó hang követett.

– Köszönöm, Bells – mondta Hanna, mire elégedetten néztem fel rá. A napi jócselekedetem is megvolt – nyugtáztam magamban.

Az ebéd hamar eltelt, Hanna alig fért a bőrébe egész idő alatt, míg Rebeca árgus szemekkel figyelte minden rezdülésemet, így még egy lopott pillantást sem vethettem Edwardra. A többiek eközben elmondták, hogy reggel egy másik banda társaságában látták Melissát, és nem kellett mondaniuk, magamtól is rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy azok, akik abban a társaságban vannak, és befogadták őt, valószínűleg elhitték minden egyes szavát, vagy legalábbis nem kíváncsiak az igazságra. Ettől persze fájdalmas sóhaj szakadt fel mellkasomból, de nem volt mit tenni.

Sajnálatomra, ahogyan a reggeli irodalomnak, most a matek órának is hamar vége lett. Edward mellett szinte repült az idő, még akkor is, ha bonyolult és unalmas képletekkel, definíciókkal traktált a tanár minket. Egyedül csak az zavar, hogy míg ki nem csengettek, Hanna minden ötödik percben hátrapillantott, hogy láthassa a mellettem ülő fiút, kinek szépsége tényleg páratlan volt, így teljes mértékig meg tudtam érteni barátnőm.

Miután sikeresen túléltem egy kimerítő tornaórát, fáradtan vezettem haza. A forró fürdő most is megtette a hatását, izmaim egészen ellazultak. Miután a házi feladataimmal is végeztem, valamint beszéltem pár szót a szüleimmel, nehéz súlyként zuhantam be az ágyba, ahol rögvest az álmok édes öntudatlanságába süppedtem.

Az álmom gyönyörű volt, melynek sosem akartam, hogy vége érjen, így mikor reggel megszólalt az ébresztő, ösztönösen csaptam rá, hogy elhallgattassam. Ez eddig rendben is volt, mert az álmom folytatódott, de miután végleg felébredtem, rá kellett jönnöm, hogy ezzel csak azt értem el, hogy alig egy fél órám maradt, hogy elkészüljek valamint beérjek az iskolába.

Magamban bosszankodtam, miközben a fürdőszobában készülődtem, majd még jól le is szidtam magam, mikor rájöttem, hogy az este nem készítettem ki a ruhát, amit ma fel kívánok venni. Nem volt sok időm, így nem válogathattam, csak kikaptam egy felsőt a szekrényből, és a tegnap viselt farmerommal párosítva felvettem.

Remek! – gondoltam, mikor a tükörbe végignéztem magamon. A felső, melyet viseltem, a tegnap vásárolt ruhák egyike volt, amit Nessie választott, nekem pedig nem volt szívem elutasítani, főleg azok után, hogy éppen előtte sírta ki magát a vállamon. A ruha tényleg szép volt, nekem is tetszett, így ezzel nem is lett volna gond, de azzal már igen, hogy túl mély volt a kivágása, valamint egyáltalán nem volt iskolába, de még Forksba való sem, ahol mindig borús az idő. Vajszínű pántos felső volt, apró virágokkal, és egy elvarással a mellrész alatt.

Az órára néztem, és mivel már nem volt időm átöltözni, gyorsan magamra kaptam egy fehér, kötött felsőt, a vállamra pedig az iskolatáskám, majd már indultam is a suliba. Szerencsémre ebben a kisvárosban nem volt nagy forgalom, így bár megkockáztatva, hogy esetleg lekapcsolnak, kissé beletapostam a gázba, aminek köszönhetően pontban nyolckor már a parkolóban voltam. Gyorsan beálltam a tegnap már kinevezett negyedik tiltott helyre, majd már indultam is volna angolja, mikor a kocsik takarásából Nessie és Edward lépett elém.

– Ti meg? – kérdeztem kissé zihálva az ijedtségtől, amit hirtelen feltűnésükkel okoztak.

– Neked is jó reggelt, húgocskám – köszöntött Nessie. – Azt hittem, ma már nem is jössz.

– Csak egy kicsit elaludtam – magyarázkodtam, majd tekintetem azonnal Edwardra siklott, amint lágy, bársonyos hangján ő is üdvözölt engem. – Ti… ti rám vártatok? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben nagy nehezen sikerül Edwardról, ismét Nessie-re emelnem tekintetem.

– Mégis kire? – mosolygott újdonsült nővérem. – Oh, látom az egyik új felső van rajtad. Na igen, igazam volt, tényleg jól áll neked.

– Nem volt sok időm, csak kikap… hé! – kiáltottam fel hirtelen, megszakítva ezzel mondandóm, mikor lekapta a vállamról a táskát, melyet aztán Edward kezébe nyomott, aki, akár csak én, meglepetten nézett a testvérére.

– A felső tényleg jó, de ez a szvetter, amit rá vettél, egyszerűen szörnyű! – jelentette ki, mire bosszúsan fújtattam egyet, mivel ez volt a kedvencem.

Fel akartam szólalni, megmondani a véleményem, de időm sem volt rá, mert Nessie a kihalt parkoló kellős közepén nekiállt vetkőztetni. A megilletődöttségtől ledermedve álltam, levegőt is alig kaptam, és csak nagy nehezen jutott el a tudatomig, hogy nem vagyunk egyedül. Mikor erre rájöttem, azonnal Edwardra kaptam tekintetem. Közvetlen előttünk állt és minket nézett, de még akkor sem rezdült meg egyetlen arcizma sem, mikor Nessie már a kardigánt is lerángatta rólam, melyet ugyancsak az ő kezébe nyomott. Néztem őt, és egyszerűen már fizikai fájdalmat okozott a felém mutatott érdektelensége. Hát tényleg ennyire nem érdeklem őt, mint nő? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.

– Na, így már mindjárt jó – csapta össze elégedetten kezét újdonsült nővérem, akinek nyakát most a legszívesebben kitekertem volna „hálám” jeléül.

Miután a kabátomba visszabújtam, Edward végre megmozdult, és ahogyan rám mosolygott, mikor visszaadta a táskámat, kigyulladt a nem kívánt remény aprócska szikrája bennem. Lehetséges lenne, hogy mégiscsak tetszett neki, amit látott? – kérdeztem magamtól bizakodón. Bár igaz, nem születtem hattyúnak, de rút kiskacsa sem vagyok – mondtam magamban, de némi kétely maradt azért bennem.

Sokáig gondolkodtam Edward reakcióin, de nem tudtam eldönteni, hogy tényleg tetszettem-e neki, még ha csak egy kicsit is, vagy csak zavarban volt, amit nagyon is meg tudtam érteni, és a mosollyal csak leplezni próbálta ezt. Bármennyire törtem a fejem, nem találtam meg a választ, de abban biztos voltam, hogy haragszom nővéremre, és hogy ezt azért még visszakapja.

Mikor elkezdődött a várva várt matekóra, már kissé jobban éreztem magam. Edwarddal még a folyosón összetalálkoztunk, majd együtt mentünk be a terembe, ahol Hanna vigyorogva fogadott minket. Persze volt is oka rá, hiszen miután tegnap megkértem Edwardot, legyen vele kedves, most amint mellé értünk, köszöntötte őt, megint csak egy édes mosollyal arcán, amitől persze nem csak barátnőm lélegzete akadt el.

– Nem fázol? – kérdezte ironikusan Edward, a rajtam lévő kabátra nézve, melyet még miután helyet foglaltunk sem vettem le.

– Haha, nagyon vicces – nyújtottam ki rá a nyelvem, mire elnevette magát.

– Miért nem veszed le?

– Mert a drágalátos testvéred elvette a szvetterem – mondtam duzzogva, és magam előtt összefontam karjaim.

Mikor az előző órán, melyre Nessie-vel együtt jártunk, meglátta, hogy visszavettem a kardigánom, minden erejét beleadva szabadított meg tőle – újra –, és nem is adta vissza. Azt mondta, a nap végéig nála marad, én pedig nem tehettem semmit, hiszen annyira azért én sem voltam vakmerő, hogy szembeszálljak egy törékenynek tűnő, ámbár nagyon is erős lánnyal.

Bár igaz, elég meleg volt a teremben, de persze eszem ágában sem volt levenni a dzsekim. Még csak az hiányzott, hogy mindenki rajtam nevessen, amiért ilyen külsővel – bár igaz, nem vagyok egy rút kiskacsa – magamra mertem venni egy efféle felsőt.

– És ezért te inkább megsülsz? – nézett rám Edward értetlenül. – Furák vagytok ti em… lányok – sóhajtott. – De most komolyan, Bells. A végén még rád melegszik a kabát, aztán ha kimész, megfázol – mondta meggyőzőn, és mindemellett persze még igaza is volt.

Nagyot sóhajtva biccentettem, jelezvén igaza van, majd miután kibújtam a dzsekimből, melyet a székem támlájára terítettem, félve Edward felé pillantottam. Megint mosolygott, de most valahogy éreztem, hogy nem zavarában teszi ezt. Talán igaz, nem nőként néz rám, amit bármennyire is fáj, el kell fogadnom, de legalább törődik velem és mellettem van, mint barát, ami legalább valamelyest enyhit a fájdalmamon.

Ebbe kezdtem is volna belenyugodni, már amennyire ez lehetséges volt, főleg ilyen rövid idő alatt, de amikor az egyik alkalommal óra alatt felé sandítottam, meglepetten vettem észre, hogy engem néz. Persze azonnal észrevette, hogy én is őt nézem, majd miután rám mosolygott, visszafordult előre és folytatta a jegyzetelést.

Különös – gondoltam, ellenben közben persze valahol tetszett, hogy most így viselkedik a jelenlétemben, amit természetesen azonnal az új felsőm számlájára írtam. Bár tudtam, megint csak áltatom magam, mégis olyan jó volt azt hinni, érdeklem őt, még ha csak egy kicsit is. Igaz, Edward érzéseiben nem voltam biztos, abban viszont nagyon is, megtartom a ruhát, valamint, noha még mindig haragszom Nessie-re, legközelebb is vele megyek vásárolni, és nem mindenben, de többnyire hallgatni fogok rá.

Miután vége lett az órának, Edwarddal kettesben mentünk a menzára, amiért a tanárnak lehettem hálás, mivel ott marasztalta Hannát. Szokásomhoz híven a salátabár felé vettem az irányt, de Edward megragadva kezem, a leghosszabb sor felé húzott.

– Ráérsz ma? – kérdezte egy perccel később, már a sorban állva. Először meglepődtem, nem igazán értettem, miért kérdi, de mikor megemlítette az irodalom, és a kidolgozás szavakat, már tudtam, mire gondol. Persze rögvest és boldogan rávágtam, hogy igen, majd miután kimondtam, zavartan kaptam el róla a tekintetem, mire halkan felnevetett. – Akkor, átjössz vagy inkább…

– Átmegyek! – vágtam gyorsan szavába, ami persze meglepte.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte rendületlenül fürkészve vonásaimat.

– Nem, dehogyis. Csak tudod, apám… – kezdtem bele, de végül úgy döntöttem jobb, ha nem tudja, mit gondol apám a fiúkról, és persze ezáltal róla is. – Hagyjuk!

– Rendben – mondta, és hálás voltam, amiért nem faggat. – Suli után azért hazakísérjelek?

– Nem kell, inkább találkozzunk nálatok.

– Biztos? Egyáltalán eltalálsz hozzánk? – kérdezte hitetlenül.

– Már voltam párszor, nem hinném, hogy eltévednék – feleltem, és bár az a pár, csupán csak két alkalom volt, mégis úgy éreztem, beleégetődött az út elmémbe.

Miután beleegyezett, majd sorra kerülve választott nekem ebédet – ízletest, táplálót és fontos vitaminokban valamint ásványokban gazdagot –, ismét elkísért az asztalomhoz. A többiek ma már nem lepődtek meg annyira, bár jó alaposan szemügyre vették most is őt, Hanna pedig mindeközben majd kicsattant a boldogságtól, amiért ma már másodjára köszöntötte. Miután magamra maradtam a barátaimmal, Ned közölte velem az észrevételét, miszerint Edward túlságosan is rám akaszkodott. Ezt persze nem hagyhattam szó nélkül, reflexszerűen védtem meg szívem választottját. Bár Hanna némi szúrós pillantással jutalmazta mondandóm, mégsem tagadhattam az igazságot, miszerint szeretek Edwarddal lenni.

Ezt követően az ebéd mondhatni csendben telt el, majd miután túléltem még két hosszú, unalmas tanórát, és a parkolóban elköszöntem Nessie-éktől, hazamentem, ahol azonnal gyors készülődésbe is kezdtem, hogy a nap további részéből, minél többet tölthessek majd Edwarddal.

Már éppen indulni készültem volna, mikor a bejárati ajtóban megcsörrent a kulcs, majd ismerős és ismeretlen hangok szűrődtek be odakintről. A konyhából kilépve, érdeklődve figyeltem, kik jöhettek ilyenkor hozzánk vendégségbe.

Elsőként apám lépett be a házba, majd őt egy vele egykorú férfi, és egy velem egyidős fiú követte. A számomra ismeretlen férfi egy fél fejjel lehetet csak magasabb, mint apám, haja őszes volt, szemei mélyen ülőek és sötétek. A mellette álló fiú, ki velem lehetett egyidős, ugyan olyan magas volt, mint apám, fekete rövidre vágott haja némi zselétől csillogott, szeme és bőrszíne – mely kissé sötétebb volt, mint az enyém – pedig megegyezett az ősz hajú férfiéval.

– Szia, Bells! Jó, hogy itt vagy, gyere, hadd mutassalak be – intett apám, én pedig engedelmesen odamentem hozzájuk. – Ő itt a lányom, Bells.

– Szia Bells! – köszöntött elsőként az ismeretlen férfi, majd a háttérben a fiú egy halk sziát intézett hozzám.

– Örvendek uram – köszöntem illedelmesen, majd én is elhebegtem egy sziát a fiúra nézve.

– Ugyan, szólíts kérlek Tonynak. Tudod mi Bobbal, az apukáddal a legjobb barátok voltunk az egyetemi évek alatt, csak hát az idő és a távolság – sóhajtott fel kissé keserűen, be sem fejezve a mondatot.

– Szép idők! – sóhajtott fel apám is.

– Ő itt a fiam, Matt. Talán ismerhetitek egymást az iskolából – mondta, de én csak aprót ráztam a fejemen, jelezvén nem ismerem.

– Jaj, drágám, miért nem szóltál, hogy megérkeztetek – sietett le a lépcsőn anyám, majd miután üdvözölte a vendégeket, megkérte apámat, hogy vezesse körbe őket a házban, majd elsietett a konyha irányába.

Úgy tűnt Mattet nem érdekli a házunk, amit mondjuk meg tudtam érteni, hiszen ez is csak ugyan olyan volt, mint akármelyik másik, viszont ahogyan rám nézett, az eléggé zavaró volt, így inkább gyorsan anyám után mentem, csak hogy ne kelljen vele kettesben maradnom.

– Anya – kezdtem bele mondandómba, hogy elkéredzkedjek, de először egy kis türelmet kért – mintha olyan nagy odafigyelést igényelne megkenni a kenyereket –, majd engem is befogott munkára. Miután végeztünk a szendvicsekkel és a ropogtatnivalókat is tálra tettük, végre nekem szentelte a figyelmét.

– Mit akartál mondani, kicsim?

– Csak azt, hogy szeretnék elkéredzkedni, mert Edward… – kezdtem bele, de akkor apám kemény hangja csattant fel a hátam mögül.

– Már megint mi van azzal az Edward gyerekkel? – kérdezte némi neheztelő éllel hangjában, és szinte beleborzongtam abba, ahogyan kiejtette Edward nevét.

– Jaj, Bob, hagyd már beszélni a gyereket – szólt rá anyám. – Szóval, mit akartál mondani, kicsim?

– Csak azt, hogy… – gondoltam át egy pillanat alatt a dolgokat, és nem maradva más választásom, ismét hazudtam a szüleimnek. – Edward testvérével, Nessie-vel moziba szeretnénk menni. Ugye nem gond?

– Nem, persze, hogy nem. Menjetek csak, és érezzétek jól magatokat. Igaz, Bob? – nézett apámra, és hangja inkább már parancsoló volt, mintsem kérdő.

– Persze, persze. Aztán majd igazán bemutathatnád ezt a kislányt nekem is – mosolygott rám, majd felkapva az egyik szendvicsestálat, elvonult. Anyám is rám mosolygott, majd a süteményekkel együtt, ő is apám után ment.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mely a tüdőmben rekedt, még akkor, mikor meghallottam apám acélos hangját. El sem hittem, hogy sikerült, bár a tudat rossz volt, hogy megint hazudnom kellett nekik. Gyorsan letörültem a láthatatlan izzadságcseppeket a homlokomról, de mikor megfordultam, hogy indulok szembetaláltam magam Matt vizslató tekintetével. Elég zavaró volt, ahogyan nézett, szinte már félni kezdtem tőle. Nagyon furcsa és idegesítő ez a fiú – mondtam magamban.

– Ha megengeded – néztem rá, mire félreállt az utamból. Már majdnem elértem a konyha bejáratát, mikor is gúnnyal áztatott hangja, de legfőképpen szavai megtorpanásra késztettek.

– Biztosan jól fogod magad érezni, ehhez nem férhet kétség.

– Hogy… mit mondtál? – kérdeztem nyögvenyelősen, feléje fordulva.

– Csak annyit, hogy érezd jól magad Nessie-vel, vagy inkább hívjam őt Edwardnak? – húzta önelégült mosolyra száját, miközben bennem megállt az ütőér, és légzési problémáim is támadtak. – Egyáltalán tudják a szüleid, hogy mennyit lógsz ezzel a Cullen sráccal, vagy mindig azt hazudod nekik, hogy a húgával vagy?

– Neked ehhez semmi közöd! – förmedtem rá nem túl szívélyesen.

– Ebben igazad van, de ha nekem nem is, a szüleidnek annál több közük van hozzá – villantak meg ravaszul, szinte már éjfekete íriszű szemei. – Azt hiszem jobb lesz, ha szólok is nekik – indult meg felém, de mikor gyorsan beálltam az ajtóba, nehogy ki tudjon menni, megállt.

– Ne merészeld! – mondtam fenyegetően.

– Tudod, már délután óta kíváncsi vagyok valamire, szóval válaszolj, de őszintén. Tényleg csak az irodalom kidolgozásról van szó, vagy ti így hívjátok „azt” a tevékenységet? – rajzolt macskakörmöket a levegőbe, mire hirtelen elállt a lélegzetem. Szemeim vészesen kikerekedtek, szám teljesen kiszáradt, nyelni is alig bírtam. Miután kissé felocsúdtam a sokkból, megpróbáltam összeszedni magam, de mindeközben olyan égető dühvel néztem Mattre, hogy azt vártam, menten porrá ég itt előttem, ám nem tette.

– Ezt meg mégis, hogy képzeled? – kértem ki magamnak.

– Ez csak egy egyszerű kérdés volt. Szóval, igen vagy sem? – tetette az ártatlant, mintha csak tényleg egy semmitmondó eldöntendő kérdést tett volna fel.

– Hmm… – fújtattam bosszúsan. – Ha még úgy is lenne, neked akkor sem lenne semmi közöd hozzá!

– Szóval nem – vonta le a következtetést. Micsoda lángész – gondoltam. – Bár ki tudja, az is lehet, hogy éppen ma lesz a nagy nap – vigyorgott kajánul.

– Fogd be! – üvöltöttem rá, de persze közben vigyáznom kellett, hogy szüleim nehogy meghalljanak.

– Tudod, apád biztosan nem örülne neki, ha tudná, hogy a fiatalabbik Edwarddal töltöd az időd. Úgy vettem észre, nem szívleli, amit mondjuk meg is értek, hiszen olyan furcsa népség ez a Cullen. Sok mindent beszélnek róluk. Bár a dokit kedvelik, de a többiekről megvan mindenkinek a maga véleménye, és ugye mondanom sem kell, hogy nem a szíve csücske ez a család az ittenieknek. Mondjuk, biztosan van alapja a szóbeszédeknek, szóval csak légy óvatos! Én a helyedben messzire elkerülném őket, és hidd el, ezt most jó szándékkal mondom.

– Kösz a figyelmeztetést, felfogtam, de nem érdekel! – feleltem még mindig ingerülten.

– Az nagy kár – mondta, miközben arcom felé nyúlt, de még mielőtt megérinthette volna, elrántottam a fejem. Ő csak ingatta az ővét, majd leeresztette kezét, és hátralépett egy lépést. – Tényleg kár lenne ezért a szép pofiért, ha bármi baja esne – mondta lágyabban, és most már egyre jobban zavart közelsége, így én is tettem hátra egy lépést, de még mindig eltorlaszolva a kijáratot. – Fogad meg a tanácsom, Bells, és kerüld el őket messzire, ellenkező esetben kénytelen leszek szólni a szüleidnek, milyen alakokkal barátkozol, hogy ők tilthassanak el tőlük. Apád biztosan nem lesz elragadtatva, főleg ha még azt is megtudja, hogy emiatt az Edward gyerek miatt hazudozol nekik – fenyegetett meg.

– Ne merj beleszólni a dolgaimba, de legfőképpen ne merészelj így beszélni róluk! Megértetted? – Szinte már vicsorogtam rá, de ő csak halkan nevetett.

– Értettem, de nem érdekel – mosolygott önelégülten, ami csak még jobban felhergelt.

– Pedig jobb lenne, hogyha érdekelne, ha jót akarsz magadnak – figyelmeztettem most én.

– Mert különben mi lesz? Csak nem rám küldöd akkor a drágalátos Edy fiúdat? – kérdezte gúnyosan.

– Nem, inkább majd Emmettnek szólok. Tudod, ő az a nagy és izmos fiú a Cullen családban. Majd ő ellátja a bajod.

– Hú, most nagyon megijedtem! – játszotta ironikusan az ijedt kisfiú szerepét. – Tudod mit? Mondjuk, hogy egyelőre nem szólok a szüleidnek, de figyelni foglak, és ha továbbra is azt látom, velük lógsz, akkor kénytelen leszek mégiscsak beszélni a szüleiddel, hogy észhez térítselek – mondta, és semmi kétségem nem volt, hogy tényleg komolyan gondolta. – Egyébként meg, ha barátokra vágysz, itt vagyok én – mutatott magára szája szegletében egy kaján vigyorral.

– Oh, hát persze! – nyögtem fel mikor megértettem igazi szándékát. – Gondolhattam volna, hogy innen fúj a szél – szusszantottam fel bosszúsan, és ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül. – Szóval azt mondod veled kéne inkább barátkoznom Edward helyett, és gondolom, azt sem bánnád, ha történetesen összejönnénk. Igaz?

– Nos, hogy őszinte legyek, nem ez az egyetlen okom, de nem, nem bánnám! – vallotta be, éppen ahogyan gondoltam. – Ami igaz, az igaz, még mielőtt tudtam volna ki is vagy, láttalak már egy párszor a suliban, és mi tagadás, megtetszettél – nézett végig rajtam, mire gyorsan összefontam karjaim mellkasom előtt, és még fejemet is elfordítottam, csak, hogy ne is kelljen látnom, ahogyan végigmustrál. – Igazán megismerhetnénk egymást kicsit közelebbről is – mondta kacéran, és ismét tett felém egy lépést.

– Csak álmodban! – vágtam arcába az igazságot, majd egyszerűen sarkon fordultam és otthagytam.

Tudtam, mielőtt autóba ülök, előbb le kéne higgadnom, így felrohantam a szobámba. Alig negyed óra alatt aztán sikerült legalább annyira lenyugodnom, hogy biztos lehettem benne, nem megyek neki az első fának. Kocsi kulcs, táska és már mehettem is.

Miközben megpróbáltam a legnagyobb csendben kiosonni a házból, remélve, hogy nem vesznek észre, olyan érzetem támadt, mintha én is egy lennék azok a lányok közül, akik a filmekben titokban szöknek el otthonról, hogy kedvesükkel lehessenek. Bár igaz, Edward nem volt a kedvesem – legnagyobb sajnálatomra –, de a helyzetem minden másban megegyezett azokkal a lányokéval.

– Állj csak meg, kisasszony! – hasított bele a csendbe apám acélos keménységű hangja.

Miután megálltam, gyorsan elrebegtem magamban egy imát, majd nagyot nyelve fordultam apám felé, de mikor megláttam Mattet a nappali boltíves ajtófélfájának dőlve, arcán pedig kárörvendő vigyorát, miközben engem nézett, szinte ostorcsapásként ért a felismerés.

Nem, az nem lehet, nem mondhatta el neki! Ilyen gyorsan nem, hiszen megígérte! – tiltakoztam magamban, miközben éreztem, az összes vér kifut arcomból, sápadtabbá varázsolva ezzel bármely Cullennél.

Pillanatképek (4.-6. fejezethez) - 2. rész

Ifj. Edward szemszög

Milyen lehet az íze?

8. kép: – az éjszaka közepén…

– Alice, te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten. Nem számítottam rá, hogy bárki is észreveszi, hogy kiosontam, ráadásul annyira elmerültem a gondolataimban, melyek már Bellsnél jártak, hogy meg sem hallottam, hogy követtek.

– Nem az a lényeg, hogy én mit keresek itt, holott én is kérdezhetném ezt tőled, hanem az, hogy te mire készülsz! – nézett rám mérgesen, az én tekintetem viszont teljes értetlenséget tükrözött.

– Mégis mire készülnék, semmire – hazudtam neki, de ez hiba volt, mert ettől csak még ingerültebbé vált.

– Na, persze! Tudod, ezt beadhatod Bellának, Edwardnak, vagy akárki másnak, de nekem nem! Nos, mire készültél, csak nem megint arra, hogy végezz Vele? – kérdezte megnyomva az utolsó szót, hogy biztosan megértsem kire is gondolt.

– Nem, persze, hogy nem! – vágtam rá azonnal. – De… te meg mégis honnan tudod? – néztem rá meglepetten.

– Hahó, hol élsz te?! Beverted a fejed, vagy mi? Ha nem emlékeznél, akkor emlékeztetlek rá, hogy látom a jövőt.

– Szóval láttad, hogy akkor én ma… majdnem… – kezdtem bele nyögdécselve, de nem tudtam befejezni, mert egyszerűen képtelen voltam kimondani azt a szót, amit tenni készültem nem is oly’ régen Bellsszel.

– Hogy majdnem megölted őt? – kérdezte jó pár oktávval feljebb, mire pár madár riadtan rebbent fel a közeli bokrokból. – Igen láttam, és teljesen kikészültem tőle, főleg, hogy nem láttam, ami utána történt. Azt hittem megtetted! Fel tudod fogni, milyen érzés volt ez nekem? – kérdezte, hangja pedig már inkább tűnt kiabálásnak, mintsem hangos beszédnek.

– Sajnálom – néztem rá bocsánatkérően. – De az mégis hogyan lehet, hogy nem láttad, ami utána történt, hogy meggondoltam magam, és Bells jól van? – kérdeztem értetlenül.

– Fogalmam sincs, de nagyon szeretném én is tudni. A többieknek azt mondtam, hogy rossz előérzetem van, és hogy ezért kell azonnal hazamennünk. Csak miután már félúton voltunk, akkor tört rám egy újabb látomás, melyből megtudtam, hogy Bells jól van, és hogy itt lesz nálunk. Nem értem, és egyben megijeszt, hogy nem látok mindent vele kapcsolatban. Arra is gondoltam, hogy talán túl közel vagytok a Quileute-ok földjéhez, na meg arra is, hogy esetleg Bellsnek van köze hozzájuk, hiszen mást nem tudok elképzelni, ami miatt ne láthatnám őt.

– Ismerem a szüleit, és biztosan mondhatom, hogy nincs közük a korcsokhoz, szóval ezt kizárhatod – mondtam mély, morgós hangon, mely önkéntelen cselekedet volt részemről, mint ahogy mindig, ha a bolhások kerültek szóba. Méghogy Bellsnek köze lenne a kutyákhoz. Ez nevetséges, és persze abszurd! – jelentettem ki magamban, mert biztos voltam benne, így van. Hiszen csak rá kellett nézni, na meg a szüleire. Semmi nem volt bennük az indiánokból – győzködtem magamat, hogy igazam van, mialatt magam elé képzeltem őket. Ettől mondhatni megnyugodtam, viszont így továbbra is maradt a kérdés, mégpedig, hogy akkor mégis miért nem látja őt Alice.

– Rendben, de most nem is ez érdekel igazán, hanem az, hogy mi történt, és persze, hogy miért igyekszel Bellshez ilyen kései órán. Szóval? – követelte a választ, és tudtam, nem menekülhetek nénikém karmai közül, míg minden kérdésére nem felelek.

– Nem történt semmi, csupán csak meggondoltam magam, és persze megnyugodhatsz, mert nem fogom többet megkísérelni a dolgot.

– De hiszen olyan elszánt voltál, mégis hogyan lehet, hogy csak úgy meggondoltad magad? – értetlenkedett most ő.

– Nem tudom, Alice, egyszerűen csak megtörtént. Ha tudnám rá a választ, én lennék a legboldogabb, de nem tudom, csak annyi biztos, hogy már nem akarom megölni, sokkal inkább a közelében lenni – árultam el magam, de tudtam, benne megbízhatok. Persze nővéremben is megbízhattam, de Alice-szel ellentétben, ő azonnal kombinálni kezdett volna, és túlságosan is beleélte volna magát abba, hogy egyszer majd Bells is a családhoz fog tartozni, mint a kedvesem.

– Azt mondtad apádnak, hogy nem viszonzod az érzéseit – emlékeztetett rá.

– Nem tudom, mit érzek iránta. Úgy vélem, nem vagyok szerelmes belé, de kedvelem, és egészen megnyugtatott ma a közelsége. Persze a vérének csábítását leszámítva – tettem hozzá kelletlenül.

– Szóval biztos vagy benne, hogy már egyáltalán nem akarod megölni? – kérdezte töretlenül fürkészve arcomat.

– Nem akarok neked hazudni, így hát nem állíthatom teljes bizonyossággal, de úgy érzem, hogy képes vagyok megállni, hogy bántsam őt, főleg a különös érzéseim miatt, melyek ma felerősödtek bennem.

– Értem. Nos, az igazat megvallva, azért jöttem eléd, hogy megállítsalak, mert láttam, hogy elmész hozzá, de semmi mást, és megijedtem, hogy esetleg megint megpróbálod… – Nem fejezte be a mondatot, és ezért hálás voltam neki.

– Ne aggódj, nem teszek semmi őrültséget, csupáncsak tisztáznom kell pár dolgot magamban, és úgy véltem, talán jobb ezt a közelében megtennem.

– Megértem – sóhajtott és az izmai végre felengedtek görcsösségükből. – Edward le se tagadhatna, tényleg nagyon hasonlítasz rá – mosolygott, és hangjában volt némi csipkelődés.

– Kösz – forgattam meg szemeim. – Az ötletet egyébként tőle vettem.

– Na, igen, ezt gondolhattam volna – nevetett. – Na jó, menj, még mielőtt felvirrad, de ígérd meg kérlek, hogy vigyázni fogsz… mindkettőtökre – nyomta meg az utolsó szót. Miután megígértem, valamint megkértem, hogy a többieknek ne szóljon erről a kis kiruccanásomról, ismét elindultam Bellsékhez.

Az utat, így futva alig egy félóra alatt tettem meg. Az erő, mely félkörívesen ölelte körül a házukat, nagy segítségemre volt abban, hogy senkinek se szúrjak szemet. A kicsiny fehér kerítést egy könnyed mozdulattal átugrottam, majd átszelve a hátsóudvart, a ház keleti oldalához mentem, ahol sejteni véltem szobáját. Az apró szuszogó hangok, a dallamos szívdobogás és vérének illata legalábbis erre engedett következtetni. Valamint nagyon mertem remélni, hogy az a mély, horkoló hang, mely a másik szobából hallatszódik ki, nem tőle származik.

Ekkora mázlistát! – gondoltam magamban, mikor megláttam a nyitott ablakot. Gyorsan felmértem a helyzetet, majd apró nekirugaszkodással, és a ház mellett magasodó fa segítségével, mely éppen kapóra jött, már bent is voltam a szobában. Igen, jó helyen járok – nyugtáztam magamban, mikor kifinomult látásomnak köszönhetően – mely lehetővé tette, hogy éjjel is kiválóan láthassak – megláttam Bellst. Nesztelenül lépdeltem oda ágyához, majd különös óvatossággal foglaltam helyet annak szélén. Olyan békésen aludt, kissé kipirult arca pedig meseszerűvé tette őt. Csak egy bökkenő volt, mégpedig, hogy ebben a mesében én voltam a gonosz.

Míg ott ültem, arra gondoltam, mennyivel könnyebb most elviselnem vérének közelségét, mint eddig bármikor. Úgy véltem, talán azért lehet, mert ma szinte egész nap vele voltam, mindvégig érezhettem az illatát, és mondhatni eltompultam iránta. Viszont tudtam, amennyiben ez tényleg így van, akkor ez azt is jelenti, hogy holnap, jobban mondva hétfőn az iskolában, már megint sokkal nehezebb lesz a közelében lennem.

Csak ültem és gondolkodtam hosszú órákon keresztül, mígnem már annyira nagy volt bennem a késztetés, hogy hozzáérjek, hogy nem bírtam tovább, és végül óvatos gyengédséggel végigsimítottam arcán, mire menten megrezzent.

Nem volt időm gondolkodni, azonnal kiugrottam az ablakon, még mielőtt felébredhetett volna, majd miután egy halk puffanással földet értem, az erdőbe futottam, és meg sem álltam hazáig.

9. kép: – valamikor vasárnap délután…

Az ágyon heverve a történteken gondolkodtam már egy jó ideje, pontosabban mióta hazajöttem Bellstől. Sehogy se fért a fejembe, hogyan lehetek ilyen gyenge, már-már mondhatni emberi. Szánalmas vagyok, és ezt jól tudtam, de egyszerűen képtelen voltam változtatni az érzéseimen és a gondolataimon. Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy nem vagyok szerelmes, de ha másnak nem is, magamnak akkor is magyarázattal kellett végre szolgálnom arról, hogy akkor mégis mi az, amit Bells iránt érzek. Hosszasan gondolkodtam, törtem a fejem, de csak nem találtam rá logikus magyarázatot, azt leszámítva persze, amit családom állított, azaz, hogy beleszerettem.

Jaj, Bells! – sóhajtottam fájdalmasan, majd önkéntelenül is a tegnap történtek kezdtek leperegni lelki szemeim előtt. Még most sem értettem, mi történt velem ott az erdőben, mikor tekintetem ajkaira vándorolt. Olyan csábítóak voltak a telt, ívelt ajkak, és úgy vonzottak a csillogó smaragdok szépséges arcán, hogy a, még most is érthetetlen volt.

Mit tettél velem, Bells? – kérdeztem, miközben már egy másik kép vette át az előző helyét. Ez is Bellsről szólt. Itt volt, a szobámban, és az ágyamon hasalva jegyzetelt szorgosan. A vámpírmemóriámnak és látásomnak köszönhetően, minden egyes aprócska porcikáját fel tudtam idézni magamban, melyet látatni engedett ruhája. Olyan csodálatos volt, még sosem láttam hozzá foghatót, és eme véleményemet bárki előtt felvállaltam volna, még ha Rose meg is haragszik érte, hogy ezt mondom.

Bájos arc, kecses test, tökéletes alak, és persze jelleme sem volt elhanyagolható. Nem is értettem, hogy miért nem zsongják körül a fiúk a suliban. Majdnem teljesen tökéletes volt, csak éppen neki is, ahogyan anyámnak, rosszul működött az agya. A két Isabella – mondtam, és bár a múltkor nem tettem, de ezt a tényt most igencsak megmosolyogtam. Aztán ismét változott a kép, én pedig hirtelen komolyodtam vissza.

Elmémbe ismét bekúsztak a pikáns jelenet képkockái, majd mikor már azt hittem vége, tovább folytatódott a film onnan, ahol eddigi képzelgésem félbeszakadt. Szinte már éreztem bőrének különleges illatát, és selymes haját, ahogy arcomat súrolja, miközben végighúztam ajkamat nyakán, éppen ott, ahol verőere futott, mely magában hordozta mindazt a mámorítóan mézédes csodát, mely éltette azt a törékeny testet, melyet én megkívántam.

Megkívántam – gondoltam bele képzelgésem értelmébe, és úgy éreztem végre rájöttem, mi is az, amit érzek, és amely nem szerelem. Bár igaz vámpír voltam, de nem mellesleg férfi is, akinek ösztönei ugyanúgy működtek, mint akármelyik másiké. Bells tényleg nagyon csinos volt, ezért is lehet, hogy elkezdtem vonzódni hozzá, de csakis testileg, és nem pedig azért, mert beleszerettem – tisztáztam magamban a dolgokat, majd a még mindig lelki szemeim előtt pergő, pikáns jelenet következő képkockáitól lélegzetem is felgyorsult és egyéb – mondhatni kínos – reakciók is történtek a testemmel. Bár tisztában voltam vele, szobám ajtaja nyitva, most mégsem tudtam testem reakcióival törődni. Szinte teljesen ledermedtem képzelgésemtől, melyben éppen azon igyekszem, hogy megszabadítsam Bellst feleslegesnek vélt felsőjétől.

A pulóver, melyet ma viselt, és mely gondolataimban is rajta volt, már majdnem lekerült, mikor elmém egy aprócska, eldugott kis része, felfigyelt egy vészesen közeledő hangra. Az egész olyan volt, mintha egy cipő talpa, a hajópadló sima felületével érintkezett volna. Hirtelen eszméltem fel képzelgésemből, amibe nagyon is belemerültem, és melynek volt köszönhető, hogy nem hallottam meg időben, hogy valaki közeledik szobám felé. A hang már egész közelinek tűnt, így gyorsan kellett cselekednem. Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet, mely igencsak kínos volt, majd felülve az ágyon, ölembe kaptam az egyik díszpárnát, még épp azelőtt, hogy Rosalie belépett volna az ajtón.

Lélegzetem kissé felgyorsult, ujjaim görcsösen szorították magamhoz a párnát, mely reccsenve adta tudtomra, hogy nem sokáig bírja már a kegyetlen bánásmódot. Ha ember lettem volna, valószínűleg már rákvörös lett volna arcom, a helyzet kínosságát tekintve. Nénikém amint belépett a szobába, megtorpant az ajtóban, majd miután alaposan szemügyre vette a helyzetet, karba öltött kezekkel, és kissé morcos ábrázattal nézet felém.

– Ugye nem Bellsről fantáziálsz? – kérdezte, és minden vonása nemtetszését tükrözte.

– Rose, húzz ki a szobámból! – mordultam rá, és egy bosszús pillantást küldtem felé.

– Megyek már, ne aggódj – mondta közönyösen, majd hátat fordított és már lépett is volna ki az ajtón, ha a hirtelen jött kíváncsiságomnak köszönhetően, meg nem állítottam volna.

– Egyébként miért jöttél? – kérdeztem.

– Lényegtelen, a választ már megkaptam – felelte és már itt sem volt. Egy ideig gyanakvón néztem utána, bár biztos voltam benne, hogy Bells lett volna a téma.

Elengedve a párnát – mely ezzel felfedte titkom bizonyítékának jelét –, hanyatt dőltem az ágyon, és bosszankodtam magamban, mert zavart, hogy egyre többen tudják már családom tagjai közül, hogy nemcsak kedvelem Bellst, de másfajta érzéseket is táplálok iránta. Ez történik, ha nem az agyaddal gondolkodsz – oktatott ki egy belső hang.

Bár tudtam, testem reakciója teljesen természetes, hiszen férfi vagyok, vagy mi, mégis zavart, hogy Bells látványának puszta gondolata ilyesfajta reakciókat váltott ki belőlem, holott eddigi létem alatt, nem sok minden volt rám ilyen hatással. Hogyan nézek majd ezek után a szemébe? – kérdeztem magamtól, majd nem tudván rá a választ, bosszúsan felszusszantottam.

Miután felkeltem az ágyról, a fürdőbe mentem, majd megengedve a csapot, egy jó hideg zuhanyt vettem, gondolva, hogy ha már úgy is ennyire emberi lettem, akkor majd erre is emberien fogok reagálni, és lenyugszom tőle. Szerencsére így is lett, és bár megfogadtam, ma este nem látogatom meg Bellst, bármekkora is legyen a késztetés, végül mégiscsak nála kötöttem ki az éjszaka közepén, majd miután elkövettem ugyanazt a hibát, mint előző éjjel és megérintettem, ismételten menekülőre fogtam.

10. kép: – hétfő reggel az iskolában…

Épphogy csak befordultam az iskola parkolójába, már messziről láttam Őt. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy rám vár, és ez családom számára is egyértelmű volt, melyet tudtomra is adtak.

– Na, nézd már a vámpírlányt. Csak nem a mi kis Edynkre vár? – vihogott Emmett, mire persze azonnal felmordultam, majd olyan erővel szorítottam meg a kormányt, hogy félő volt, menten eltörik.

– Nyugodj meg, Edward – mondta nővérem, és kezét vállamra tette, hogy lenyugtasson.

Miután leparkoltuk a kocsikat és kiszálltunk, első dolgom volt, hogy Em felé küldjek egy bosszús pillantást. Persze ő csak mosolygott, amitől én még ingerültebbé váltam, de mikor hirtelen elöntött a nyugalom, nagyot sóhajtottam, majd köszönetképpen Jasperre nézetem. Nem lett volna szerencsés ilyen ingerült állapotban Bells közelében lennem, és ezt bácsikám is tudta. Hálás voltam neki, amiért lenyugtatott, és még azelőtt, hogy meghallottam volna Bells könnyed, simogató lágy hangját.

– Sziasztok! – köszöntött minket, némi félsszel hangjában.

– Szia! – köszönt vissza Nessie és Alice, míg a többiek – Rose és apám kivételével – mosollyal üdvözölték.

Kissé tartottam tőle, mi lesz, ha megfordulok és meglátom, főleg tegnapi képzelgéseim miatt, de mikor a csillogó smaragdok rám szegeződtek, elfelejtettem minden félelmem, és csak örültem, hogy újra láthatom őt. Hallottam, amint Emmett igyekszik visszafojtani nevetését, és nővérem reménnyel teli sóhaját is. Jaj, Nessie, ne tedd ezt velem, kérlek – sóhajtottam én is, mert fájt a tudat, hogy mekkorát fog csalódni, mikor rájön, mi tényleg sohasem fogunk összejönni Bellsszel. Persze örültem, hogy kedveli őt, de féltem, az idő múlásával túlságosan is meg fogja szeretni, és akkor csak még nagyobbat fog majd csalódni.

– Akkor mi most megyünk – jelentette be anyám, mire felé pillantottam, de ő csak biccentet, majd mindannyian elindultak az épület felé. Amint kettesben maradtunk, egy percig se hezitáltam, elindultam Bells felé, mialatt hallgatva a heves szívdobogást, amit nagy valószínűséggel én váltottam ki, majd alig pár lépésnyire tőle megálltam.

– Szia! Csak nem rám vártál? – kérdeztem hangomban némi hitetlenséggel.

– Szia! Miért, talán baj?

– Az attól függ – vágtam rá halvány mosollyal arcomon, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez talán hiba volt, hogy talán biztatásnak veszi majd. Nem akartam áltatni, se fájdalmat okozni neki, csak furcsamód a közelében akartam lenni.

– Arra gondoltam, mivel úgyis együtt lesz óránk, akár mehetnénk együtt is – felelte, majd mikor észrevettem, hogy szája szeglete megrándult, biztos voltam benne, elhallgat valamit.

– Ez kedves – mosolyogtam rá. – De úgy érzem, van itt még valami – fürkésztem töretlenül arcát, mely egy pillanatnyi meglepettség után zavart tükrözött.

– Nos… tényleg van itt még valami, amit be kell vallanom neked, de kérlek, ne akadj ki rám nagyon – mondta kissé félve.

– Mondd!

– Szóval… tudom, hogy megígértem, nem mondom el senkinek a szombati dolgot, de tegnap mégis megszegtem ezt az ígéretem, és elmondtam Rebecának – sunyta le bűnbánóan tekintetét, majd ismét felnézve, gyors magyarázkodásba kezdett. – Sajnálom, de persze megígértettem vele, hogy senki másnak nem mondja el, és szerintem Rebeca szavatartó ember, szóval… – hagyta félbe mondandóját, majd végül csak egyszerűen megvonta vállát.

– Ennyi? – kérdeztem megnyugodva. Egy pillanat alatt szinte minden átvillant elmémen, már a legrosszabbra készültem, de ő csak valami buta ígéret miatt félt elmondani nekem, mit titkol. Majdnem elnevettem magam, de végül csak elmosolyodtam.

– Igen – felelte halkan, még mindig bűnbánóan nézve rám.

– Rendben – mondtam továbbra is mosolyogva, mire arcán az értetlenségé jelei jelentek meg. Olyan édes volt, ahogyan összevonta ívelt szemöldökeit, és ahogy tekintete pedig a mohó kíváncsiságtól csillogott, hogy nem bírtam tovább és kuncogásban törtem ki. – Mi az, csak nem azt hitted, hogy most komolyan megharagszom rád emiatt? – kérdeztem, miközben megpróbáltam kicsit komolyabb hangot megütni.

– Nos… az igazat megvallva, azt hittem, majd kiakadsz rám, amiért nem tartottam a szavam – vallotta be töredelmesen. Annyira meg akartam nyugtatni, de az igazat mégsem mondhattam el neki, így kénytelen voltam hazudni arról, miért is tettem.

– Ez butaság. Ilyesmiért nem fogok rád neheztelni. Az egészet csak azért találtam ki, mert jól tudom, hogyan viszonyulnak hozzám a barátaid, és nem akartam, hogy mert eljöttél velem, magyarázkodnod kelljen, és esetleg emiatt kellemetlenül érezd magad előttük. Tudod, a családomat és engem sem érdekel a többiek véleménye. Beszéljenek azt, amit akarnak, hiszen mindazzal a hazugsággal, amit összehordanak, csak magukat minősítik. Ha te szeretnéd elmondani a többieknek, hogy barátkozunk, akkor mondd csak el, engem nem zavar – mondtam, és részben még igaz is volt. – Tudod fura, de a kezdeti ellenszenvemhez képest, úgy érzem, kezdelek megkedvelni – sóhajtottam, és bár tudtam ezt nem kellett volna mondanom, mégis megtettem. Nem akartam benne hiú reményeket kelteni, és persze mert megígértem apának tisztázom a helyzetet, gyorsan folytattam, és reméltem megérti, hogy mi csak is barátok lehetünk, és semmi több, különben… – hagytam félbe eme gondolatmenetem, mert arra most igazán nem akartam gondolni, mi lesz akkor ha. – Nessie a minap azt mondta, te más vagy, mint a többi lány, és azt hiszem, igazat kell neki adnom. De persze ezt ne mondd el neki, különben elviselhetetlen lesz – nevettem fel, majd egy pillanat alatt ismét komoly lettem. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy… hogy örülök, hogy a barátom vagy – mondtam ki végül egész eddigi létem során, most először konkrétan valakinek ezt a szót, és különös mód megbizsergetett. – Minden rendben? – kérdeztem, mikor némi csalódottságot véltem felfedezni arcán. Bár számítottam erre, hiszen tudtam, és apám is mondta, hogy érez valamit irántam, de rossz volt látni, ahogy szépséges arca szomorúvá válik, és közben még azt is tudni, hogy erről én tehetek.

– Persze, és én is örülök, hogy a barátodnak tartasz – felelte mosolyogva, de biztos voltam benne, ez csupán erőltetett jókedv. Furcsa érzés volt őt csalódottnak látni, de tudtam jobb ez így, majd leplezve belső vívódásom, én is mosolyt erőltettem arcomra, ami után elindultunk a közös irodalom óránkra.

11. kép: – a menzán…

Tekintetemmel végig követtem Bells minden egyes mozdulatát, attól fogva, hogy a barátnőjével beléptek az ebédlőbe. Úgy tűnt, már sokkal jobban van, mert míg az ételkínálatok közül válogattak, végig csacsogtak. Miután helyet foglalt az asztalnál, ahol a többi barátja is ült, és bekapcsolódott a beszélgetésbe, én is visszatértem a mi asztalunknál folyó társalgáshoz. Próbáltam hozzászólni a témához, ez olykor sikerült is, de többnyire gondolataim máshol jártak, egy másik asztalnál, egy bizonyos személy körül forogva.

Pár perc után aztán úgy tűnt még sincs minden rendben, mert míg a barátai önfeledten beszélgettek, addig ő a tányérja fölé hajolva gubbasztott, mintha mindennél érdekesebb lenne, ami abban van. Csak ült és egy falatot se evett. Rossz volt ezt látni, és bármennyire is tenni akartam valamit, nem tudtam. Továbbra is csak néztem, miközben nem értettem, a társai miért nem szólnak hozzá, mikor ők is látják, mennyire magába zárkózott. Egy perccel később kissé felemelte fejét, de csak hogy megköszörülje torkát, mire Nessie alig egy pillanat alatt már mellettem is termett, és kiragadva ujjaim közül az ásványvizes palackot, mellyel addig játszadoztam, elindult Bells felé.

Teljesen ledermedtem, reagálni se voltam képes abban a pillanatban, majd ijedten nézve nővérem után, megfeszülő testtel figyeltem az eseményeket.

– Ez meg mire volt jó? – kérdeztem nővérem, úgy hogy családunkon kívül, mások ne is hallhassák, miután letárgyalva a ma délutánt Bellsszel, visszaült az asztalához. Nem válaszolt, csak mosolyogva megvonta a vállát, majd visszafordult a barátaihoz. Bosszúsan néztem rá, majd abbahagytam, mikor apám halkan megköszörülve torkát, felhívta magára a figyelmem.

Igazából nem tudtam volna megmondani, miért is vagyok dühös nővéremre, de azt tudtam, félek attól, hogy esetleg olyasvalamit mondd Bellsnek, amivel hiú reményeket kelt majd benne. Mindemellett persze azért kicsit örültem is, hogy tényleg barátkozni akar vele. Igazából magam sem tudtam miért foglalkoztat és érdekel ennyire Bells sorsa, de ezen már nem is mertem elgondolkodni, mert jól tudtam a vége csak az lenne, hogy megint oda lyukadnák ki, hogy családomnak van igaza, ami a szerelem dolgot illeti.

Már éppen ismét önkéntelenül is elkalandoztak volna gondolataim, ami jelenleg nem igazán lett volna tanácsos, mikor meghallottam nevemet. Azonnal a hang forrásának irányába kaptam fejem, majd rájöttem, Melissa mondta ki nevem, miközben arcvonásai önelégedettségről árulkodtak.

– …most pedig Nessie-ébe, majd ezt követően szép lassan beveszi magát a Cullen családba, hogy végül rátegye a kezét a vagyonukra, hiszen, mint tudjuk, piszok gazdagok. Mondjuk, én azon se lennék meglepve, ha már be is bújt volna Edward ágyába, hogy megszerezze, amit akar – mondta megvetően, miközben egész végig Bellst nézte, kinek lélegzete és szívverése szabálytalanná vált, miközben hallgatta Melissa rágalmazásait. Izmaim azonnal megfeszültek, szám szeglete meg-megrándult, mellkasomból pedig egy halk, de erélyes morgás tört fel.

– Edward! – szólt nyugtatón anyám, kezét pedig felém nyújtotta, de az én kezeim az asztal alatt pihentek, ökölbe szorítva.

Csak ültem, és figyeltem összeszorított állkapoccsal, amint Bells eddig még sose látott énje a felszínre tört, és kikérte magának Melissa vádjait. Persze Melissa sem hagyta magát, minek a vége az lett, hogy már az egész ebédlő rájuk figyelt. Egyszerűen nem tudtam, vagy talán csak nem akartam elhinni, hogy Bells csakis a pénzem miatt akar barátkozni velem. Nem, az nem lehet! – tiltakoztam magamban, majd megnyitva elmém apám előtt, kissé kétségbeesett hangon kérdeztem meg tőle, hogy igaz-e az, amit Melissa állít. Féltem a válaszától, nem akartam, hogy igaz legyen, majd mikor megrázta fejét, nemleges választ adva ezzel kérdésemre, egészen megkönnyebbültem.

Továbbra is figyeltem őket, követtem az eseményeket, majd miután Melissa feltartott orral, sietős léptekkel távozott, elvettem róluk tekintetem, melyet azután az asztallapra szegeztem. Teljesen kizártam a külvilágot, hogy megpróbálhassam összegezni magamban a hallottakat, valamint rendet tenni gondolataimban. Az ebédlő már szinte kiürült, mikor feleszméltem, álláspontom pedig a hosszas elmélkedés ellenére sem változott. Nem tudtam honnan és miért, de éreztem, hogy a vádak, tényleg alaptalanok, és Bells nem a pénzem miatt akar velem barátkozni, ahogyan én se a vére miatt.

12. kép: – A Cullen házban…

Az ágyon heverészve hallgattam, hogyan győzködi nővérem Bellst, hogy jöjjön be, majd segít be neki Emmett. Miután közös erővel meggyőzték, pontosabban a szapora légzéséből és szívverésből arra következtettem, tart Emmettől, és ezért nem mer neki ellentmondani, bejöttek a házba, ahol már a többiek várták őket. Úgy gondoltam jobb, ha nem vagyok folyton a közelében, még ha furcsamód szerettem is volna. Hallottam nővérem hangján, hogy mosolyog, és azt az izgatottságot is, mely benne volt, de arra nem számítottam, amit utána mondott.

– Kitűnően, és képzeljétek! Megkérdeztem Bellst, és azt mondta, szívesen lenne a húgom – mondta Nessie, mire felkaptam fejem, és kikerekedett szemekkel, rémülten meredtem az ajtó felé, majd egy pillanattal később úgy ugrottam fel az ágyról, mintha tűzet gyújtottak volna alattam. Hangos csörrenés, a lélegzetek elakadtak, egy aprócska szív pedig mindennél szaporábban kezdett verni.

Nem, az nem lehet! Nem mondhatta el neki, kik vagyunk, azt nem tehette! Nem! – ráztam hevesen tiltakozva fejem, miközben a lépcsőn lefelé száguldottam. Épphogy csak elértem az első emeleti lépcsőfordulót, apám kemény hangja hasított bele a feszült csendbe. Úgy mondta ki figyelmeztetőn nevemet, hogy azt Bells ne hallhassa, ezzel ösztönözve arra, hogy megálljak. Nem mondhattam ellent parancsának, így hirtelen torpantam meg, majd még mindig rémülten, megragadtam a lépcsőkorlátot, és így figyeltem tovább, a lent folyó eseményeket.

Rosalie egy pillanat alatt ott termet Bells mellett, melyet mindannyian megfeszített izmokkal figyeltünk. Megragadva csuklóját – amitől Bells és én is felszisszentünk – egy erőteljesebb mozdulattal felrántotta őt, még mielőtt megvághatta volna magát az üvegszilánkokkal, és ezzel még nagyobb bajba kerülhetett volna. Hálás voltam Rose-nak, mérhetetlenül hálás. Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha valamennyien, de legfőképpen ha én megéreztem volna vérének édes csábítását. Talán még Jasper képessége és Emmett ereje se lett volna elég, hogy megállítsanak, az önuralmamban pedig nem bízhattam. Tudtam, hogy így van, és ettől elöntött az önmagam iránt érzet düh, mire a korlátból egy nagyobb darab letört kezeim szorítása alatt.

Mikor hallhattam, majd miután Rosalie ellépett előle láthattam is, hogy jól van, kissé megkönnyebbültem. Oh, Bells! – sóhajtottam fel, mikor azt mondta, csak segíteni akart. Ezt követően, mikor Nessie elmesélte, hogyan is értette, hogy Bells a húga lesz, majdnem felnevettem, de persze közben dühös is voltam rá, amiért ránk hozta a frászt. Tudtam, hogy mindenki ugyanarra gondolt első percben, amire én is, mégpedig, hogy Nessie elmondta neki, kik vagyunk, és megbeszélték, ő is átváltozik. Szerencsére nem ez volt a helyzet, és ettől mindenki megkönnyebbült.

– Elnézést – mondta még utoljára Bells, bocsánatkérőn, majd a lányokkal együtt, ő is elindult felfelé a lépcsőn. Gyorsan úgy helyezkedtem, és tettem, hogy azt higgye csak vártam, és nem pedig azt, hogy innen figyeltem az eseményeket. Még csak a harmadik lépcsőfokot hagyta el, mikor észrevett, majd miután megállt, zavartan sütötte le a szemét, de éppen, hogy csak egy percre, majd ismét rám nézett.

– Nem gond, lányok, ha egy kicsit elrabolom Bellst? – kérdeztem tőlük, akik éppen visszatartva nevetésüket haladtak el mellettem, de én mégsem őket, hanem Bells pírban játszó arcát néztem.

– Nem, persze. A szobámban leszünk, Bells, majd ha végeztetek gyere utánunk – mondta nővérem Bells felé fordulva, mosollyal az arcán, miközben szemében olyasfajta huncut fényt csillogott, mely nem sok jót ígért, legalábbis nekem semmiképp. Miután Alice-szel együtt távoztak, majd beérve a szobába, jól kinevetgélték magukat, Bells megindult felém, majd megállt előttem, alig pár lépésnyire. Ez a közelség éppen elég volt ahhoz, hogy még intenzívebben érezzem vérének illatát, de elhatározásom úgy éreztem elég erős ahhoz, hogy ne engedjek a csábításnak, hiszen nem akartam bántani őt.

– Szia! – köszöntöttem, majd miután ő is üdvözölt, kíváncsiskodva figyelte arcomat. Ki kellett találnom mit mondjak neki, de jobb nem jutott eszembe, mint a közös feladatunk irodalomból. – Említetted, hogy esetleg ma is befejezhetnénk a kidolgozást. Gondoltam talán… – kezdtem bele, de gyorsan a szavamba vágott.

– Ha nem bánod, akkor inkább majd máskor. Eléggé elfáradtam, és még divatbemutatósat is kell játszanom – mondta fintorra húzva ajkát, mire nővérem a szobájában bosszúsan fújtatott egyet, Bells kijelentése miatt. Szóval nem – nyugtáztam keserűen magamban, de csalódottságom nem mutattam kifelé.

– Persze, megértem, viszont látom, hogy valami baj van. Esetleg Nessie-vel történt valami? – kérdeztem gyanakvón. Ha Nessie tett valamit, én esküszöm… – kezdtem bele, és kezeim már majdnem ökölbe szorultak, mikor megszólalt.

– Nem, vele minden rendben, csak éppen most semmi kedvem ruhákat próbálgatni.

– Megértelek – nevetettem fel, mire nővérem tisztán hallhatóan bevágta a durcát. De legalább nem hallgatózik tovább – gondoltam, vagyis inkább csak remélni mertem. – Gyere, majd azt mondjuk, hogy én tartottalak fel – kacsintottam rá, mire persze rögvest zavarba jött, de mikor beharapta alsó ajkát, tekintetem elkalandozott egy pillanatra. De tényleg csak egy pillanat, mely után rögvest hátat fordítottam neki, majd elindultam felfelé az emeletre, ő pedig követett.

Nem voltam benne biztos, helyesen teszem-e, sőt illendő-e bezárkóznom a szobába vele, de úgy gondoltam, mi ez ahhoz képest, hogy esténként titokban belopózom a szobájába, hogy a közelében lehessek és figyelhessem. Miután ezt letárgyaltam magammal, és végül becsuktam az ajtót, meglepetten vettem észre, hogy az ágy helyett, most az íróasztalhoz lépett, hogy ott foglaljon helyet. Na igen, ez is csak azt bizonyította, hogy tényleg nem cselekedtem helyesen.

Mégis mit akarsz, Edward, csak nem azt, hogy valósággá váljanak bizarr képzelgéseid Bellsszel kapcsolatban? – kérdezte fennhangon egy belső hang, mire persze azonnal megráztam a fejem, hogy kiűzzem onnét eme gondolat legapróbb csiráját is.

Bells az asztalnál állt, és úgy láttam, nagyon érdekli a két kis fekete díszdobozka. Lassan mögéje lépdeltem, de annyira elmerült nézésükben, hogy észre se vette, így mikor megszólaltam, aprót rezzent, de nem ijedt meg különösebben, szerencsére.

– Nessie és Bella ajándéka – válaszoltam meg, valószínűsíthetően gondolatban már feltett kérdését. – Kíváncsi vagy rájuk?

– Ha szabad – mondta rögvest, majd nem várt hirtelenséggel fordult felém, aminek az lett a következménye, hogy mindketten igencsak meglepődtünk egymás túlságosan is közvetlen közelségétől. Olyan közel volt, és ettől a közelségtől, hirtelen ezernyi gondolat cikázott keresztül elmémen, de jelenleg egyik se tudott úgy foglalkoztatni, mint az, hogy Bells ismételten oly’ édesen beharapta ajkát.

Tekintetem nem mertem egy pillanatnál tovább ajkain tartani, így inkább csillogó smaragdzöld szemeibe mélyedtem. Úgy tűnt, mint aki menekülőre fogta, mert hátrálni kezdett, de az asztal, melybe beleütközött, nem engedte, hogy túlságosan is eltávolodjon tőlem. Csak néztük egymást, miközben ő többször is ajkamra kapta pillantását, míg végül már én sem tudtam tovább visszafogni magam, és lejjebb csúsztattam tekintetem arcán, megállapodva végül telt, hívogató ajkán.

Vajon tényleg olyan puha, mint amilyennek látszik? … És vajon milyen lehet az íze? – tettem fel magamban a kérdést, miközben egyre jobban közelítettem a mágnesként vonzó ajkakhoz.