2011. március 27., vasárnap

New Sun - Sunrise - 23. fejezet



23. LA PUSH


MÉGIS, HOGY KERÜLSZ IDE, NAOMI? – kérdeztem az ajtóban álló, rég nem látott unokatestvéremet.

– Ki az, Bells? – kiáltott apám a konyhából.

– Csak én vagyok, bácsikám! – felelt helyettem unokahúgom, majd mosolyogva kikerült, és a konyha felé vette az irányt. Én csak álltam ott az ajtóban, és mint borjú az új kapura néztem a küszöbön árválkodó bőröndre. Reméltem, tévedek, és unokahúgom nem szándékozik ideköltözni, sem hosszabb, sem rövidebb időre. Ám hiába pillantottam ki az utcára, sehol sem láttam autót – amivel jött és hamarosan távozni is fog –, legfőképp az édesanyját nem láttam.

Naomi apám öccsének a lánya. Willel sosem tartottuk igazán a kapcsolatot, pontosabban ő velünk. Karácsonykor és születésnapokkor is csak telefonon beszéltünk. Jó, ha egy évben egyszer láttuk, főleg mióta Canadába költözött a válása után. Alig két-három éve válhattak el, Naomi pedig a hárpia anyjával maradt. Legalábbis a családból egyikünk sem rajongott Sophiáért.

– Naomi, kedvesem, te meg? Mi járatban itt nálunk? – üdvözölték szüleim, míg én magam után húzva a súlyos bőröndöt mentem csakugyan a konyhába.

– Anya hozott el.

– És ő miért nem jött be? – vette át a szót apám, ő még nem sejtvén azt, amit én már igen. Ám mikor szüleim megpillantottak az ajtóban, kezemben az útitáskával, tisztán látszott arcukon a felismerés.

– Bácsikám, nénikém, ugye itt maradhatok egy ideig nálatok? – kérdezte hátborzongatóan édes hangján, mire szüleim összenéztek, én pedig nagyot sóhajtva nyugtáztam, hogy félelmem beigazolódott. Naomi itt marad… ki tudja meddig.



– Vacsora után majd Bells megmutatja a szobád, de addig is mesélj el mindent! – mondta apám, miután mind leültünk az asztalhoz. Már előre láttam, hogy a nyakamba akarják varrni Naomit, mintha csak valami pesztra lennék, pedig egyidősök voltunk – már ha azt a hónapot nem számítottuk, amennyivel előbb születtem én.

– Rendben bácsikám, de nincs sok mesélnivalóm – kezdett bele folyamatosan felém pillantgatva, mintha csak lenne rajtam valami. Valami furcsa vagy éppen meglepő. Eléggé idegesítő volt. – Nagyvonalakban annyi történt, hogy anya még év elején összeismerkedett egy férfival az egyik rendezvényen, aztán találkozgattak, randi meg ilyenek. Egymásba szerettek, közben viszont kiderül, hogy a pasi nem Scottsdale-i – mesélte, mintha az olyan nagy bűn lenne, hogy valaki nem „nagyvárosi”, sőt nem is Arizonába valósi. Rá persze mind a kettő igaz volt, még a kinézetére is. Napbarnított, szőke hajú és zöld szemű volt, amilyennek az ottani lányokat képzelik. – Itt, Port Angelesben él, és miután alig két hete összeházasodtak, anyu úgy döntött, hogy ideköltözünk hozzá – sóhajtott, és én kezdtem megsajnálni. Az a fránya jó szívem, az fog egyszer a vesztembe vinni! Gondoltam, mivel kezdtem elfeledni, hogy mennyi borsot tört már az orrom alá Naomi, annak ellenére, hogy pár napnál sosem töltöttünk együtt több időt.

– Na, és ők most hol vannak? – tudakolta apám két falat közt.

– Nászúton! – felelte a kérdezett nemes egyszerűséggel, mintha mi sem lenne természetesebb. – Anya kivett már az otthoni… azaz a régi sulimból – helyesbített –, és átíratott a Port Angelesibe. Ezenfelül tegnap átköltöztünk Trevorhoz, az „új apámhoz”, de mivel anyu szerint én még fiatal vagyok, meg amúgy sem ismerek itt senkit, így nem maradhattam egyedül. Aputól megtudta, hogy errefelé laktok, és úgy vélte, nem jelentene gondot nektek, ha ideköltöznék arra a két hétre, míg távol vannak – ecsetelte és csak a szerencsén múlott, hogy a kés, melyet elejtettem, nem a lábamban állt meg. Elkerekedett szemekkel meredtem Naomira, miközben elmémben csak az a két szó ismételgette önmagát; két hét.

– Minden rendben, Bells? – néztek mindannyian felém, majd miután bólintottam, ismét Naomit tüntették ki figyelmükkel. – Értem, és természetesen itt maradhatsz, szívesen látunk, tudod – mosolygott apám, én pedig legszívesebben rászóltam volna, hogy csak a saját nevében beszéljen.

Ezután még beszéltették kicsit unokatestvéremet, majd a vacsora vége felé anyám rákérdezett, hogy miért akartam beszélni a nagyszüleimről. Füllentettem, azt mondtam, ma épp a családról beszélgettünk a Cullen lányokkal, és közben felvetődött bennem, hogy alig tudok valamit az igazi nagypapámról. Anyám nagyokat sóhajtott, tudtam, mennyire szerette őt és fáj neki a korai elvesztése, mégis készségesen mesélésbe kezdett.

Nem sokra emlékezett elmondása szerint, mivel még alig múlt hét éves, mikor a nagyim egyik nap azzal fogadta az iskolából hazatérve, hogy Black nagypapa autóbalesetet szenvedett. Borzalmas volt újra végighallgatni a történetet, amit egyszer rég már elmesélt, de akkor még én is kicsi voltam, és a részletek most sokkal jobban érdekeltek. Minden sokkal mélyebben hatott rám annak a bizarr gondolatnak köszönhetően, hogy legjobb barátnőm egykori kedvese esetleg az én nagypapám volt. És ez az idea éreztem, kezdett már rögeszmémmé válni. Ugyanis mikor anya azt ecsetelte, hogy a nagyi nem engedte, hogy elbúcsúzzon az apjától, majd a hamvait a tengerbe szórta, felmerült bennem, hogy esetleg azért tette, mert igazából nem is halt meg. Persze ez már tényleg abszurd volt, hiszen a nagyi miért okozott volna fájdalmat a lányának, ám a tény, hogy az alakváltók nem öregednek – mondhatni halhatatlanok, ahogyan Cullenék –, nem hagyott nyugodni. Elvégre is pár hónappal ezelőttig a vámpírok létezésében sem hittem, mostanában pedig a mindennapjaimat majdnem egy tucatnyival töltöttem. Úgy véltem, akár igaznak is bizonyulhat elképzelésem.

Bár nem akartam felzaklatni anyámat, de mondhatni szó szerint kifaggattam, ami közben Naomi apámmal csevegett, bár észrevehetően fél füllel a mi beszélgetésünket figyelte. Sajnos tényleg nem tudtam meg sok mindent, legfőképp a nagypapa származásáról. Anya csak annyit tudott, hogy indián volt, ezért is sötétebb némileg a bőrünk, de nagyi – akitől barna hajam enyhe vörösségét is örököltem, anyuval együtt –, valamint részemről apa génjei miatt is ez alig észrevehető. Viszont arról, hogy melyik törzsből is származott, fogalma sem volt. Így hát úgy véltem nem marad más választásom, hogy megtudjam az igazat – vagy legalábbis megpróbáljam kideríteni azt –, mint felkeresni a Quileute törzset és kérdezősködni. Ezt elhatározva be is rekesztettem a beszélgetést, és inkább megmutattam Naominak az ideiglenes szállását, a vendégszobát, mely az én és szüleim szobája között volt.

– Ez lenne az! A fürdő a gardrób mellett, törülközőt és ágyneműt pedig mindjárt hozok. Ha nem találsz valamit, csak szólj! – hadartam el unottan. Semmihez sem volt kedvem a ma történtek után, legfőképp Naomihoz.

– Rendben, és köszi Izzie! – vigyorgott.

– A nevem Bells! – javítottam ki ingerülten rámordulva. Utáltam, ha így szólított, egyszerűen idegesített, ő viszont annál jobban élvezte.

Gyorsan összeszedtem a huzatokat, amit az ágyamra tettem, majd a fürdőbe mentem tiszta törülközőért és még pár dologért. Azonban mikor kiléptem az ajtón, Naomi már a szobámban volt, és épp Kedvesem fényképét nézegette az éjjeliszekrényen.

– Nagyon dögös, csak nem a pasid? – vigyorgott.

– A barátom! – helyesbítettem kezébe nyomva az összekészített dolgokat.

– Szóval neki köszönhető ez a nagy változás. – Értetlenül néztem rá. – Ugyan már, Izzie, hiszen csak rád kell nézni! Teljesen kicserélődtél, legalábbis ami a külsődet illeti. Mondjuk csakis a javadra vált, hiszen nagyon csinos lettél. Ez biztosan miatta van.

– Edward olyannak szeret, amilyen vagyok, nem akar megváltoztatni!

– Edward? Ez meg mégis miféle ódivatú név? – meresztgette szemeit, mire felmordultam, és olyan szúrós pillantást küldtem felé, hogy csoda volt, hogy nem esett nyomban össze. – Jól van, na! – tartotta fel kezeit védekezőn. – És, lefeküdtetek már?

– Naomi! – csattantam fel most már tényleg dühösen.

– Mi az? Csak azt ne mondd, hogy még nem! – tátotta el száját. – Pedig egy ilyen pasival aztán… hú… – rázta meg kezét úgy téve, mint ki megégette azt. Ha nem lettem volna bosszús, még el is nevettem volna magam. Edward tényleg nagyon dögös volt, ahogyan unokahúgom mondta, ezzel talán senki sem mert volna vitába szállni.

– Ehhez aztán tényleg semmi közöd!

– Jó, igazad van, bocsika! Csak hát gondoltam, egy ilyen pasi mellett az ember lánya képes annyira elveszteni a fejét, hogy ne érdekelje, hogy a katolikus apja kitekeri vagy sem a nyakát, ha megtudja.

– Ez most olyan volt, mint ha magadról beszéltél volna – vontam föl szemöldököm gyanakvón, mire zavarba jött. – Szóval eltaláltam!

– Mondjuk, bár Tod és énköztem nem történt semmi. Ártalmatlan „játszadozás” volt, csak apa mikor ránk nyitott, félreértette a szitut – macskakörmözött a levegőbe a törülközőkkel egyensúlyozva. – Tudod milyen! – Jól tudtam, ez volt az egyetlen, amiben hasonlítottak apámmal, és nem csak azért, mert hívők. – Ugye holnap bemutatsz a barátodnak? – váltott témát.

– Nos… öh… Edward… ő most elutazott. A… a keresztanyja beteg, elment, hogy… segítsen neki a ház körül, mivel egyedül él – makogtam, de reméltem, beveszi.

– Értem. Kár, de remélem, visszajön, míg itt vagyok – bazsalygott, majd kifelé vette az irányt, de még az ajtóból visszaszólt, hogy teljesen a padlóra küldjön. – Ja, egyébként anyu elintézte, hogy amíg itt vagyok, a te sulidba járhassak, hát nem remek? – nevetett, majd kivonult a szobámból. Arcomat tenyereimbe temetve rogytam le az ágyra, hogy aztán ismét átadva magam a bánatnak úgy, ahogy voltam, álomba sírjam magam.

A reggel túl hamar érkezett el. Szüleim furcsállták, hogy Edward nem jött értem, de ezt gyorsan megmagyaráztam. Nekik is beadtam a koholt történetet, és mivel most Naomi körül forgott úgyis minden, nem firtatták az elég különös mesét. Legalább ennyi hasznát láttam unokahúgom ittlétének.



A parkolóban bemutattam őt nővérkémnek és annak családjának, majd az ebédnél a barátaimnak. Mind kedvesek voltak vele és számomra megmagyarázhatatlan módon őt is annak találták. A fiúk azonnal körülrajongták, de ez nem volt furcsa, elvégre is csinos volt. Emmett meg ráadásul még azt is mondta, hogy vicces, és persze rögvest le is csapott az általam utálatos Izzie megszólításra. Ám szerencsére a többiek figyelmeztették, hogy ne packázzon velem – legalábbis jelenleg biztosan ne –, így leállt. Még mindig nem voltam jó kedvemben, és úgy véltem, ez egészen addig így is marad, míg Edward vissza nem tér és minden olyan nem lesz, mint volt.

Suli után egyből hazamentünk, ami ellen Naomi tiltakozott. Szeretett volna lógni kicsit az új barátaival, de azt mondtam neki, dolgom van, és ellentmondás nem tűrően beparancsoltam a kocsiba. Míg ő duzzogott és az ideiglenes szobájába zárkózott, kiírtam a szüleimnek, hogy elmentem. Azt persze nem közöltem velük, hogy hova és milyen ügyben, de ezen volt még időm gondolkodni estig.

La Push jó egy húsz mérföldre volt tőlünk. Nem tudtam, mi vár majd ott rám. Ám erős volt a kényszer, hogy kiderítsek mindent a múltamról, ami nagymértékben befolyásolhatja a jövőmet, és ez volt a legaggasztóbb minden félelmem közül.

Nem volt tervem, hogyan találom meg a Black leszármazottakat – már ha voltak olyanok, amiben nagyon bíztam –, aztán az erdő mellett haladva egyszer csak jött a bizarr gondolat, miszerint fel kéne hívnom magamra a farkasok figyelmét. Egyszerűen nem gondolkodtam, csak leállítottam a kocsit az út szélén, majd besétáltam a fák közé. Furcsa érzés kerített a hatalmába, a hátamon a hideg futkosott, de mélyeket lélegezve próbáltam legyűrni mindennemű félelmem.

– Hahó! – próbálkoztam, de hangom rekedtesen csengett. Tanácstalanul álltam, nem tudtam, mit tegyek. – Én… én a Quileute-okat keresem. Van itt valaki? – kérdeztem a nagy csendtől, és mikor még a felröppenő madarak sem válaszoltak, majdnem felnevettem. Elment az eszem, gondoltam. – Vajon merre lehetnek azok a rühes kutyák? – toporogtam idegesen, önkéntelenül is Rosalie szavait használva. Ám ekkor megremegett a bokor, majd halk morgást hallottam a hátam mögül. Egy pillanatra kővé váltam, aztán nagyot nyeltem és lassan megfordultam.

Nem kellett már tovább várnom, az eszement tervem bevált. Két hatalmas – átlagos ló méretű – farkas lépett ki a fák és bokrok takarásából. Kikerekedett szemekkel és némileg remegő térdekkel figyeltem a határozott léptekkel felém közeledőket, és csak remélni mertem, tényleg azok, akikre vártam és igaz, hogy nem bántanak embert.

– Szi… sziasztok! Ugye ti… nem igazi farkasok vagytok, hanem… alakváltók? – kérdeztem dadogva, mialatt tettem néhány lépést hátrafelé. Ekkor a csokoládébarna bundájú farkas a nála egy gondolattal testesebb ébenfeketére pillantott majd, mint akit leszidtak, lesunyta fejét. A fekete farkas hatalmas sötét szemei továbbra is engem bámultak mereven, mígnem a levelek ismét zörögni nem kezdtek. Ekkor mindketten a hang forrásának irányába kapták tekintetüket. Kíváncsi voltam mi, vagy inkább ki az – ugyanis elmémbe egy újabb, sokkal hatalmasabb állat képe kúszott be –, de féltem levenni szememet a másik kettőről. Ám ekkor egy éles hang hasított az erdő csendjébe.

– Mit mondtál az imént? – kérdezte. Emberi hang volt és ez némi megnyugvással töltött el. Lassan a hang tulajdonosa felé fordítottam a fejem. A fiú pár évvel lehetett idősebb tőlem, és vagy másfél fejjel magasabb. Fekete, fiúsan rövidre vágott haja kócosan az égnek meredt. Rézbőrű teste szinte teljesen fedetlen volt, csak egy sötét, rövid szárú nadrág fedte. Nagyon izmos volt és helyes, de nem ezért nem tudtam levenni róla a szemem. A tekintete ijesztő volt. Önkéntelenül is megborzongtam. – Kérdeztem valamit, felelj! – mordult rám durván. – Mi az, csak nem elvitte a farkas a nyelved? – élcelődött hallgatagságom okán. Erre a két farkas is, mint akik nevetnek, halk, nyüszítő hangot hallatott. Nem tűrtem, sőt, egyenesen utáltam, ha valaki nevetett rajtam. Kuncogásuk olyannyira feldühített, hogy még félni is elfelejtettem.

– Képzeld, nem vitte! – szóltam vissza szarkasztikusan, szememből szikrákat lövellve felé.

– Akkor pedig felelj! – utasított ismét mindennemű kedvességet mellőzve.

– Egy kérlek megerőltető lenne, igaz? – próbálkoztam, de úgy tűnt, az illemet még hírből sem ismeri. – Egyébként pedig azt kérdeztem a farkasaidtól, hogy remélem, ők alakváltók és nem pedig… nos, igaziak. Ám, amint látom jól gondoltam, szóval igazán szólhatnál nekik, hogy húzzák vissza a karmukat – pillantottam az említettek felé, akik bármilyen nyugodtnak is tűntek, ugrásra készen álltak és ez eléggé feszélyezett.

– Már miért kérném meg őket erre? Örülj neki, hogy nem téptek szét azonnal!

– Hogyan? – nyögtem tágra nyílt szemekkel. – Nem, azt nem tennék, hiszen… nekik az embereket kell védelmezniük…

– Úgy van! Őket kell megóvnunk a magadfajtától – rándult meg szája szeglete az elfojtott vicsortól.

– Mégis miért beszélsz velem így, undorral? – értetlenkedtem.

– Miért, mégis hogyan kéne beszélnem egy hozzád hasonló vérszívóval? – köpte a szavakat.

– Tessék? – tátottam el szám.

– Ugyan már, kár tagadni! Még ha félvér is vagy, a szagod akkor is elárulja kilétedet.

– A szagom? – Nem értettem, mégis miről beszél. Én csak a parfümömét és a testápolómét éreztem, bár… És akkor eszembe jutott, hogy Alice a minap a kocsiban megemlítette, hogy nekik van egy bizonyos jellegzetes, édeskés illatuk, amit a farkasok nem szeretnek. Úgy véltem, csakis ez lehet a magyarázat, ám mivel nem akartam, hogy tudják, ismerem Cullenéket és a titkukat, legalábbis most még nem, így beszélni kezdtem elterelvén a témát. – A nevem Isabella Sheen… Jacob Black unokája vagyok, talán ismered!?

– Hogyan? Mit mondtál? – nézett döbbenten.

– Ha ennyire nem jó a hallásod, akkor talán el kéne menned az orvoshoz – vágtam vissza csipkelődőn az előbbiért. Láttam, nem vevő a poénomra, ráadásul a két farkas is felmordult, de a mogorva fiú felemelve a kezét hallgatásra intette őket.

– Tőle tudsz rólunk? – fürkészte vonásaim, hogy láthassa, tényleg igazat beszélek-e.

– Nem, nem tőle!

– Miért jöttél ide?

– A Black családot keresem, szeretnék velük beszélni. Esetleg tudnál nekem segíteni? – Igyekeztem kedves lenni, még egy halovány mosolyt is megeresztettem, azonban ki tudja miért, a csokoládébarna bundájú farkas váratlanul felmordult.

– Nyugodj meg! – szólt oda neki a fiú. – Ti most szépen visszamentek és szóltok a többieknek, hogy látogató érkezik. Nyomás! – parancsolt rájuk, mire a két farkas felszusszantott, majd elrohantak a fák takarásában. – Mehetünk? – intett, mire bólintottam, aztán a kocsim felé vettük az irányt.

– Mi a neved? – érdeklődtem barátságosan, miután beszállva elindultunk.

– Jaden! Jaden Clearwater, és bocs az előbbiért. Félreértés történt, ráadásul nem szoktuk meg, hogy idegenek járkálnak a földünkön, főleg nem olyanok, akik ennyit tudnak rólunk.

– Felejtsük el! – legyintettem. – Amúgy pedig nagy valószínűséggel nem is vagyok olyan idegen. Ha minden igaz, akkor negyedrészben az én ereimben is a ti véretek csörgedezik – magyarázkodtam, mire érthetetlen módon kirázott a hideg.

– Minden rendben? – érdeklődött Jaden, mire mosolyogva biccentettem, pedig nem volt igaz. Az, hogy bennem is Quileute vér folyik, még nem akasztott volna ki annyira, de, hogy épp annak az embernek legyek az unokája, akit szívem választottja gyűlölt, már más lapra tartozott, még ha egyelőre csak feltételezés is volt. – Ha fázol, nyugodtan bekapcsolhatod a fűtést, nem zavar.

– Nem fázom, tényleg, de ha te igen, akkor beindíthatom. – És már nyúltam is a fűtésgomb felé, de akkor megfogta a kezem. A nem várt forróságtól azonnal elrántottam és kissé rémülten, bár inkább csak értetlenül néztem rá.

– Nyugi, Bella! – tartotta fel védekezőn kezeit. – Úgy tűnik, hogy mégsem tudsz mindent rólunk.

– Nem, nem tudok, de nem is állítottam. Egyébként pedig kérlek, szólíts Bellsnek. Kiskorom óta mindenki így hív.

– Rendben, ahogy szeretnéd, Bells! – bazsalygott, majd tovább nézett, ami kezdett kissé zavarni. – Mondták már, hogy olyanok a szemeid, mint két ragyogó smaragd?

– Öh! – pillantottam rá meglepetten a bók hallatán, majd gyorsan zavartan el is kaptam róla tekintetem, amit inkább az útra szegeztem. – Nos, ami azt illeti… igen, már mondták… a barátom mondta.

– Vagy úgy! – sóhajtotta és hátradőlt az ülésben. – Te tényleg Jacob Black unokája vagy?

– Azt hiszem, ám… az igazság az, hogy nem tudom biztosan. Épp azért jöttem ma ide, hogy ezt kiderítsem.

– Az hogy lehet?

– Úgy, hogy sosem ismerhettem őt, csak a nevét tudom és, hogy indián volt. Még édesanyám gyermekkorában elhunyt, legalábbis a nagyim ezt mondta.

– Meghalt? – fordult felém megfeszített izmokkal.

– Nem tudom… én már nem hiszek senkinek és semmiben! A nagymamám azt mondta, igen, de mikor megtudtam, hogy ti nem öregedtek, akkor elbizonytalanodtam.

– Mégis honnan tudsz te ennyi mindent rólunk? – faggatott ismét.

– Az… az lényegtelen, elég annyi, hogy tudok egyet s mást – mondtam ellentmondás nem tűrően és reméltem, nem nyaggat tovább ezzel.

– És mégis hogyan akarsz megbizonyosodni róla, hogy az a Jacob Black, aki a mi törzsünkből származott, ugyanaz a személy, mint a nagyapád?

– Ez egy nagyon jó kérdés! – sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem jelezvén, fogalmam sincs.

Az út további részét beszélgetéssel ütöttük el. Főleg én kérdeztem, így megtudtam róla, hogy a látszat ellenére még csak tizennyolc múlt, hogy kicsivel több, mint két éve változott át farkassá, mégpedig harmadikként a falkában. Hogy az átlagos testhőmérsékletük negyvenkét Celsius fok, ami legalább megakadályozza, hogy megfázzanak, főleg mikor visszaváltoznak és a ruházatuk nem több, mint a jelenleg is rajta lévő nadrág. Ezt mondjuk kár volt felhoznia, mert ettől ismét csak zavarba jöttem, bár megértettem, hogy nem köthetnek a lábukra egy egész ruhatárat. Ezenkívül azt is megtudtam, hogy ha minden igaz, amit sejteni vélek Jacobbal kapcsolatban, akkor a csokoládébarna bundájú farkas valamiféle rokonom. Ugyanis ő is Black leszármazott, bár a családneve Cabot. Azt mondta, mivel Jacob volt az egyetlen férfi tagja az egykori családnak, így a nevet bár nem, de a vérvonalat azért továbbvitték testvérei. Két nővére volt, az egyik unokái és dédunokái – köztük a barna farkas, David is – itt élnek, így most hozzájuk visz. Mikor megérkeztünk a kis falunak kinéző, az erdő és a tengerpart ölelésében fekvő, barátságos kis helyre, leparkoltunk az egyik nagyobb, fából készült ház előtt, ahol már vártak ránk.

– Azt hittem, már sosem értek ide – dörmögte a ránk váró fiú az ajtóban. Ő is nagyon magas volt, rézbőre és kissé hosszabbra hagyott mogyoróbarna haja volt. Ám legalább rajta a rövidnadrágon kívül volt egy vékony fehér trikó is.

– Siettünk, ahogy csak tudtunk, de ez is csak egy kocsi, ne várj tőle csodákat. És a többiek? – kérdezte Jaden.

– Mindenkit idecsődítettem, akit csak tudtam. Biztos nem veszélyes? – pillantott rám, mire fújtatva karba fontam kezeimet mellkasom előtt, és szúrósan néztem rá.

– Ne aggódj! – nyugtatta barátját, majd felém fordult. – Úgy tűnik, nagyobb fogadóbizottság vár rád, mint a királynőre – viccelődött, mire én is elmosolyodtam, majd beljebb mentünk.

Odabent első ránézésre vagy egy tucatnyian voltak. Minden szem egyenesen rám szegeződött, ami eléggé zavaró volt, ám igyekeztem nem kimutatni ezt.

– Szia, a nevem Rahel! – lépett elém egy asszony barátságosan kezét nyújtva nekem, ám kinézetétől egy pillanat alatt ledermedtem. Hihetetlen volt a hasonlóság, egyenesen bizarr! A haja lágy hullámai, az álla szögletessége, az orra vonala és a szürkés szemei… Mintha csak anyámat láttam volna magam előtt.

– I… Isabella Sheen! – makogtam és nyújtottam a kezemet, ám akkor valaki váratlanul elütötte azt, majd a nőt maga mögé tolva támadóállásba helyezkedett előttem. Ösztönösen hőköltem hátra ijedtemben, nekiütközve ezzel Jadennek.

– Elég legyen, Jezabel! Mégis, mi bajod? – kérdezte Jaden védelmezőn elém lépve az éppen rám vicsorító lánytól.

– Ne mondd, hogy te nem érzed ezt az ocsmány bűzt! – szűrte a szavakat hófehér fogai közt. – Ki vagy te, halljam!? – köpte felém parancsolón a szavakat.

– Nyugodj le, Jeza!

– Nem Jade, igaza van Jezabelnek! – lépett előrébb egy újabb fiú. Ő is indián volt és talán farkas is. Haja kissé zilált volt, majdnem súrolta vállait, és épp oly szurokfekete színben pompázott, mint ellenszenvtől csillogó szemei, melyekkel engem nézett, miközben Jadenhöz beszélt. Ekkor a velem szemben álló lány beleszimatolt a levegőbe, majd ismét felmordult. Szinte már vakítóan szürke szemeit – melyek teljes kontrasztban voltak ébenfekete, hátközépig érő hajával – egy percre sem vette le rólam, majd végül kiegyenesedve elindult felém. Nem szólt egy szót sem, akárcsak a többiek. Lassan körbekerült, miközben alaposan végigvizslatott tekintetével. Lélegezni is alig mertem, nemhogy megmoccanni. Aztán a szépséges, rézbőrű lány megállt ismét előttem, de most már normál állásban.

– Bár a szaga förtelmes, nem hinném, hogy köze lenne hozzájuk – szólt számomra rejtélyesen, arcán undorral.

– És, ha csak megtévesztés? Vagy… – szólt most az a fiú, aki az ajtó előtt várt minket, de Jezabel leintette.

– Na jó, ebből elegem van, mi folyik itt? – csattantam fel követelvén a választ a furcsa viselkedésre és rejtélyeskedő beszédre.

– Itt én kérdezek! – szólt rám erélyesen Jezabel, ám nem ért váratlanul, így lenyeltem semmiféle félelmet nem mutatva, pedig kissé ijesztő volt ő is és a helyzet is. – Szóval felelj, mitől bűzlesz ennyire?

– Nos… – Nem tudtam, mit felelhetnék, Cullenékről pedig nem akartam nekik beszélni… legalábbis egyelőre… mondjuk, míg jobban meg nem ismerjük egymást. Sarokba szorítva éreztem magam.

– Ugyan már, Bells, mondd csak el nekik az igazságot – csendült egy ismerős hang a háttérből, ám először nem láttam ki az, csak mikor felkelve a díványról közelebb lépett.

– Matt? – néztem rá döbbenten és ösztönösen hátrébb léptem.

– Szia, cica! – kacsintott rám pajkosul.

– Hogy… hogy kerülsz ide? Egyáltalán, mit keresel itt?

– Ez itt a nénikém háza is, de most nem ez a lényeg. Nos, mire vársz, mondd el szépen nekik az igazat, még mielőtt szétszednének azért, mert bűzlesz a vámpírszagtól – mondta egyszerre undorral és kaján vigyorral a képén.

– Miféle igazat? – kérdezte Jaden értetlenül nézve rám.

– Na, mi az Bells, csak nem megijedtél? Gyerünk, mondd csak el nekik, hogy ki is a te kis szívszerelmed – utasított, de mikor nem feleltem, folytatta. – Na jó, ha te nem mondod el, akkor majd én megteszem – ezzel némileg a többiek felé fordult, majd hozzájuk intézte a szavakat. – Nem kell aggódnotok, Bells nem vámpír, egyszerűen csak az egyik Cullen gyerek szeretője – ecsetelte a többieknek gúnnyal és undorral, mire ökölbe szorult a kezem.

– Ez igaz? – néztek rám.

– Nem! – csattantam. – Nem vagyok a szeretője, a kedvese vagyok! – helyesbítettem, kikérve magamnak.

– Te tényleg képes voltál összeállni egy vámpírral úgy, hogy tudod, a mi törzsünkhöz tartozol? – hitetlenkedett Jezabel.

– Először is nem tudtam, hogy én is közétek tartozom – ami felől, látva Rahelt, már semmi kétségem sem volt –, másodszor pedig szeretem Edwardot! – feleltem, hangom határozott volt.

– Azt hiszem, ezek után nem kérdéses, hogy tényleg Jacob unokája-e vagy sem – nevetett az egyik fiú, aki egész eddig még nem szólalt meg. Csak egy pillantás erejéig néztem rá, de így is majdnem teljes bizonyossággal kijelenthettem volna, hogy ő és Jezabel testvérek, hiszen a hasonlóság szembeötlő volt. Sötét haja és szürkés szemei voltak, és a jobb vállán díszelgő tetoválásból ítélve – amilyet Jaden is mutatott a kocsiban – ő is falkatag volt.

– Szóval a vérszívóktól tudsz annyit rólunk. Szép mondhatom! Mi persze hallgassunk az ő kis féltve őrzött titkukról, miközben ők szétkürtölik a miénket! – fújtatott dühösen Jezabel. – Minek jöttél ide? Ők küldtek, igaz?

– Engem nem küldött senki, magamtól jöttem, hogy válaszokra leljek a családom múltját illetően. Egyébként pedig nem vérszívók, beszélj róluk tisztelettel! – mordultam én is rá.

– Tisztelettel? Te most szórakozol? Na persze, meg még mit nem! – köpte undorral a szavakat.

– Elég legyen, Jezabel! – szólt rá az asszony, aki annyira hasonlított anyámra. – Mit is mondtál, kedvesem, hogy hívnak? – kérdezte barátságosan. Kedvesnek tűnt, így én is hasonló hangvételben válaszoltam neki.

– Isabella Sheen! Az édesanyám Gillian Black, a nagypapámat pedig Jacob Blacknek hívták.

– És biztos vagy benne, hogy a nagyapád közülünk való? Hiszen az is lehet, hogy csak névrokonok.

– Igen, tudom, gondoltam is rá, de… – Megakadtam, nem tudtam, hogyan hozakodhatnék elő azzal, hogy mikor megláttam, minden kétségem tovaszállt afelől, hogy a két Jacob egy és ugyan az a személy.

– De? Folytasd, kérlek!

– Jaden – fordultam a szóban forgó személy felé –, megtennéd, hogy behozod a táskámat a kocsiból? – kértem, mire aprót biccentett, majd pár kínos és feszült pillanattal később már vissza is tért. Gyorsan előkotortam a pénztárcámat, majd a képet odaadtam Jadennek, mivel Jezabel még mindig védelmezőn állt Rahel előtt.

– Hüm… Ez… Nos, elképesztő a hasonlóság. Csak nem az édesanyád? – kérdezte Jaden még mindig a képet nézve.

– De, és éppen ezért most már semmi kétségem afelől, hogy… – nyeltem nagyot, mielőtt kimondtam volna a számomra cseppet sem kedvező, de most már nyilvánvaló tényt – … vér szerinti rokonságban állok a ti Jacob Blacketekkel! – sóhajtottam.

– Megengeded? – kérte a képet Rahel, majd ő maga is megdöbbent a hasonlóságon. – Mintha csak testvérek lennénk – szólt elcsodálkozva, miközben a képet gyors pillantásokkal többen is szemügyre vették. – Fájdalmas ilyet kérdeznem, de abból ítélve, hogy idejöttél válaszokért arra következtetek, hogy a nagyapád már… nos, hogy ő már elhunyt, igaz? – kérdezte akadozón, mintha csak egy sokkal közelebbi rokona felől érdeklődött volna, akit ismert és szeretett.

– Az igazat megvallva ezt nem merném ilyen biztosan állítani. Anyukám még gyerek volt, mikor a nagyim azt mondta neki, hogy autóbalesetet szenvedett az édesapja. De a körülmények tükrében, elvégre is farkas volt vagy mi – magyaráztam –, és a nagyim „meséje”, hogy a hamvait a tengerbe szórta, nekem kissé különös és bizalmatlanságra ad okot. Arra is gondoltam, hogy mindezt csak azért mondta a nagymamám, hogy megmagyarázza Black nagypapa – megborzongtam a kifejezéstől – eltűnését. Mert hát, hogyan is mondhatta volna el azt anyámnak, hogy az apja azért nem öregszik, mert alakváltó. Mikor én megtudtam… nos, eléggé furcsa volt, talán kissé félelmetes is. Az, hogy ennyi misztikus lény él a közelben, akiknek a szándékairól mit sem tudni, nem épp megnyugtató, nem még azzal a ténnyel szembesülni, hogy a rokonaim egy része is az – adtam ki végül mindazt magamból, amit eddig elfojtottam.

– Érthető! – sóhajtott Rahel. – Na, jó! Most már meggyőződhettetek róla, ki is ez a lány, szóval engedjétek végre beljebb – tett rendet, majd hozzám lépve átkarolta a vállaim. – Nem vagy éhes, vagy esetleg szomjas? Adhatok valamit, kedvesem? – érdeklődött, és anyáskodása csak egy újabb olyan vonás volt, amivel igazolta azt, hogy rokonságban áll anyámmal.

– Egy csésze tea jól esne, köszönöm! – mosolyogtam.

– Rendben, mindjárt hozom, addig helyezd magad kényelembe, hiszen lesz mit megbeszélnünk – intett a dívány felé, majd elsietett.

Ezalatt a többiek szétszóródtak a tágas helyiség nappalinak kinevezett részében, míg az ebédlőnek mondható rész – ahol jelenleg is álltam – hátsó felében Rahel egy másik asszonnyal sürgölődött a tűzhely körül. Jaden kedvesen lesegítette a kabátomat, majd azt a táskámmal együtt – amibe időközben visszatettem anyám képét – elvitte, hogy felakaszthassa. Kissé szétszór voltam még a gondolataim és az újonnan megtudottak miatt, így nem figyeltem fel rá, hogy valaki mellém lép. Ellenben, mikor megéreztem az erős kezeket a derekam köré fonódni, reflexszerűen kevertem le visszakézből az illetőnek egy jókora maflást, amibe még a ház alapzata is beleremegett. Erre persze mindenki felénk kapta a fejét, de csak Jezabel volt az, aki vicsorítva, dühtől izzó szemekkel megindult felém.

Új díj!



Your blog in the Best


Ezzel a díjjal Bee és Killa23 ajándékozta meg a New Sun fanfiction írásom oldalát.
Nagyon szépen köszönöm!
Millió puszit és egy hatalmas Quileute ölelést küldök nekik!  :)



És akiknek szívből küldöm:


QueenAnne – Fanfictions and tales
http://www.fanfictionsandtales-queenanne.blogspot.com/

Thara – Red Moonlight  ÉS  „Szeress!”
http://red-moonlight-twilight-fanfic.blogspot.com/

OneGirl – Levadászott szerelem
http://vampirehunt.blogspot.com/


Anita – A walk to remember
http://walktoremember-byanita.blogspot.com/

n.bella & SarahB – Beautiful poison

Újabb díj!



I Love Blog!

 
Ezzel a díjjal Bee ajándékozta meg a New Sun fanfiction írásom oldalát.
Nagyon szépen köszönöm!
Millió puszit és egy hatalmas Quileute ölelést küldök neki!  :)



És akiknek szívből küldöm:


QueenAnne – Fanfictions and tales
http://www.fanfictionsandtales-queenanne.blogspot.com/

Thara – Red Moonlight  ÉS  „Szeress!”
http://red-moonlight-twilight-fanfic.blogspot.com/

OneGirl – Levadászott szerelem
http://vampirehunt.blogspot.com/


Anita – A walk to remember
http://walktoremember-byanita.blogspot.com/

n.bella & SarahB – Beautiful poison

2011. március 20., vasárnap

Twilight novella - Imprinting

Sziasztok!
Nos, mint azt olvashattátok már a hét folyamán, most egy meglepetéssel készültem nektek fejezet helyett. Mégpedig egy Twilight novellával, mely amolyan kiegészítő novellaként is funkciónál a történetemhez. Átvezető a Saga és a New Sun között, mondjuk úgy. Remélem, tetszeni fog nektek, én nagyon élveztem írni, főleg a végét, ami mindennek az alapja volt, ugyanis azt találtam ki legelőször. :P
A címe Imprinting, azaz bevésődés! :) És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egy neten talált bejegyzésnek köszönetet mondjak – persze főleg annak szerkesztőjének –, mivel annak elolvasása után kissé átalakítottam a novellát, hogy jobban érzékeltetni tudtam a különböző „bevésődéseket”, amik a Meyer félén kívül ténylegesen léteznek. :) Ha kíváncsiak vagytok az említett bejegyzésre, akkor ITT elolvashatjátok! :)
Nem utolsó sorban pedig a fejezet végén találtok pár képet, amit ehhez a novellához válogattam össze. :)

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket – és voksokat –, mindegyikre válaszoltam. :) Szép kis eszmefuttatásokat láttam, nos, majd kiderül, hogy melyek bizonyulnak igaznak. ;)
Kellemes hétvégét kívánok mindenkinek a rossz idő ellenére is! Olvassatok, filmezzetek, hívjatok barátokat és mulassátok velük az időt. :)
Jó olvasást a fejezethez! :)

Millió puszi, Krisz



Twilight novella


Imprinting


Szerinted melyiket vegyem fel? – próbálgatta Nessie a tükör előtt állva a szebbnél-szebb ruhácskákat maga elé, hogy megtudhassa, melyik is állna jobban neki. Ám sehogy sem tudott dönteni.

– Szerintem a rózsaszínt – mutatott Alice nagynénje az ágyon heverő ruha halom legtetején lévőre. A kislányruha pink színe rikító volt, habos-babos, selyem és tüll. Nessie elfintorodott, pedig nem is olyan rég még tetszett neki. – Ha nem tetszik a választásom, akkor meg minek kérdezel? – forgatta meg szemét a hollófekete hajú lány.

– Helló, Edward! – köszönt a most érkező fiú a neki ajtót nyitó bronzhajú férfinak. Ezt Nessie is hallotta odafent, és rögvest eldobva mindent a kezéből már száguldott is a földszint felé. Olyan hévvel rohant legjobb barátjához, hogy közben majdnem elsodorta másik nénikéjét, aki morgolódva adta ezt tudtára. Azonban jelenleg semmi sem érdekelte a kicsi lánykát – egy dolgot kivéve. Párosával véve a lépcsőfokokat haladt lefelé.

– Jake! – kiáltotta a kislány, és az indiánfiú kitárt karjaiba vetette magát. Jacob is örült, hogy láthatja, erős karjait nyomban a törékenynek tűnő test köré zárta, úgy ölelte magához a lányt. Nessie az övéit a fiú nyakába fűzte és végtelenül boldog volt, hogy két – számára nagyon hosszúnak tűnő – hét után most ismét találkozhattak.

Mióta pár hete eldöntötte a családja, hogy továbbállnak a körülmények alakulása a farkasokkal és az emberek figyelmének esetleges felkeltése miatt – mivel az idő múlásával ők, másokkal ellentétben nem öregedtek –, Nessie nagyon szomorú lett. Nem akart távol lenni az ő farkasától, de nem tehetett mást. Oregonba költöztek, Portland városától kissé nyugatra, ugyancsak erdős részre. És így nem is kerültek olyan messze Forkstól – ahova most egy ünnepség miatt tértek vissza pár napra –, Jake pedig bármikor meglátogathatta őket.

– Nagyon hiányoztál! – ölelte szorosan magához az ugyancsak bronzhajú lány barátját, szinte már megfojtva azt szeretetével.

– Nekem is, kicsi Nessie, nekem is! – mondta az indiánfiú szíve legmélyéből. Hisz szerette az ő lenyomatát, ő volt számára a legfontosabb az egész világon. Mióta csak bevéste néhány évvel ezelőtt azon a borzalmasan induló szeptemberi napom, azóta féltette őt. Védelmezni, óvni akarta mindentől és mindenkitől. Ám ezt nem mindenki nézte jó szemmel!

– Még, hogy kicsi! – mondta a lány durcásan és elengedve a fiút csípőre tette kezeit. – Csak közlöm, hogy maholnap már négy éves leszek! – büszkélkedett kihúzva magát, mialatt a két férfi elfojtott egy-egy mosolyt. – Nagypapi szerint korban tizenhárom évesnek fogok megfelelni. Úgyhogy már egyáltalán nem vagyok kicsi! – kérte ki magának Renesmee és ezt a jelenlévők egyike sem bírta már ki bazsalygás nélkül.

– Igen, tudom! Na, és már tudod, mit szeretnél a születésnapodra? – érdeklődött Jacob. Nem is olyan rég már feltette ugyanezt a kérdést, mikor is telefonon beszéltek, de akkor nem kapott rá választ. Most viszont már igencsak sürgette a határidő, mivel már csak alig több mint tizenkét óra volt vissza a kicsi lány születésnapjáig.

– Még nem döntöttem el – tette Nessie mutatóujját állára, gondolkodást imitálva.

– Akkor ideje lesz – mondta a rézbőrű férfi, és közben ő maga is a megfelelő ajándékon kezdett el gondolkodni.



Eközben lent La Pushban nagy volt a készülődés. Sokan sürögtek és forogtak az egyik fakószínű, alacsony faépítmény körül. Mindenki ott volt a törzsből, aki csak számított és kivette a részét a munkából. A nők sütöttek és főztek már jó egy napja, szinte megállás nélkül, hiszen a férjeiknek és a gyermekeiknek – főként a farkasoknak – nagy volt az étvágya. Az éhes férfinépség pedig eközben a ház udvarán a dekorációt helyezte el és az asztalokat állította fel, majd terítette meg.

Jó hangulat lengte körül a régi házat, meghitt volt és vidám, míg odabent már vegyes érzések keringtek a levegővel vegyülve. Az egyik hálószobában épp a ház úrnője készülődött élete egyik nagy napjára. Némileg ideges és izgatott volt, de ez ilyenkor természetesnek számított. Barátai mind próbálták nyugtatgatni, több-kevesebb sikerrel. Azonban ő nem csak az esküvője miatt volt feszült, hanem lánya miatt is.

A férje halála több évvel ezelőtt nagy csapás volt mindannyijuknak, amit nem tudtak egykönnyen megemészteni. Ellenben az élet nem állt meg, az idő múlásával pedig a nő lassanként ráébredt, hogy egy hozzá közelálló személy mellett újra rátalált a szerelemre. Ám boldogsága nem volt felhőtlen, mivel tartott tőle, lánya sosem fogja teljesen elfogadni választottját, annak családja miatt.



– Igazán siethetnél egy kicsit jobban, apu! Még a végén megtartják nélkülünk az egészet – nevetett fel harsányan Bella, a Swan ház fürdőszobájának ajtaja előtt toporogva. Már kora reggel átjött, hogy segítsen apjának elkészülni, mivel ismerte jól, és tudta, hogy az elmúlt pár év alatt mit sem változott e téren. Azonban egy óra ácsorgás után már igencsak kezdte unni magát.

– Jaj, ne dühíts már te is, kölyök! Ez a fránya nyakkendő így is az idegeimre megy – bajlódott a sötét anyag csomózásával Swan rendőrfőnök, a fürdőből kilépve.

– Várj, segítek! – lépett a lány apjához, majd vámpírsebességének köszönhetően egy perc törtrésze alatt megoldotta a felmerült problémát. Charlie csak pislogott, de nem igazán lepődött meg. Már megszokta a körülötte lévő különös dolgokat, mint például lánya gyorsaságát, melynek igazi okát épp annyira nem akarta tudni, mint unokájának hihetetlen ütemű fejlődését. Csak elfogadta és igyekezett nem is töprengeni ezeken a dolgokon. Egyes egyedül az számított neki, hogy bár egy ideje már távolabb élt tőle a lánya és az unokája, mint eddig, a félelmével ellentétben mégsem vesztette el őket örökre.

– Kösz! – felelte kurtán a férfi.

– Jól nézel ki, apu! – mosolygott elégedetten Bella. El sem hitte, hogy tényleg elérkezett ez a nap is és, hogy ennek majd a szíve legmélyén is örülni fog, nem csak a látszat kedvéért. Persze az anyja, Renée már évekkel ezelőtt újraházasodott és akkor is örült. Mind az édesanyja boldogságának, mind pedig Philnek, akit ugyancsak kedvelt, mint ahogy apja választottját. Boldog volt, hogy ezután is lesz, ki gondoskodjon róla, főzzön rá, és megajándékozza szeretettel, amit igencsak megérdemelt már.

– Ühm… Kösz… Te is… nagyon szép vagy! – motyogta bajsza alatt zavartan a férfi.

– Köszi! Lent megvárlak – mondta Bella, majd a földszintre ment.

Míg Charlie odafent az utolsó simításokat végezte, addig lánya a zsebkendőnyi nappaliban a falon függő fényképeket nézegette a parányi kandalló fölött. Még most is tisztán emlékezett rá, hogy mikor Phoenixből ideköltözött kicsivel több, mint hat éve, mennyire lehangoló volt számára látnia a múltat. Azonban most megkövült szívében melegséggel gondolt vissza mindazokra az időkre.

A képek száma az évek múlásával arányosan nőt, mivel a rendőrfőnök szerette nézegetni őket, és legalább így kicsivel közelebb is érezhette szeretteit magához. Viszont egy nagy változás észrevehető volt, éspedig, hogy lekerült a Las Vegasban készült esküvői kép, melyen a férfi és annak volt felesége, Renée volt látható. Hosszú évekbe telt, míg a rendőrfőnök el tudta felejteni egykorvolt szerelmét, ám mostanra úgy tűnt, minden seb begyógyult, ami egy új asszonynak volt köszönhető.

A nő és Charlie régóta ismerték egymást, barátok voltak, majd pár éve a közös magány olyannyira összehozta őket, hogy a barátságból vonzódás, abból pedig szerelem lett. És bár mindketten igencsak rég elmúltak már tizenévesek, eleinte mégis úgy viselkedtek és titkolták mások előtt a kapcsolatukat. Aztán ahogy az egy kisvárosban lenni szokott kiderül minden. A barátok és a család persze örültek a jó hírnek, hamar el is fogadták őket egy párként, azonban a komoly lépésekkel – esküvő és összeköltözés – mind ez idáig vártak.



Az immáron hét esztendős Claire vígan ugrándozott a két oszlopba rendeződött násznép hosszú sora között a faragott, boltíves oltárig. Kezében virággal teli kosárkát tartott, melyből a puha rózsaszirmokat a földre szórta. Charlie Swan, a délceg úrnak öltöztetett kisvárosi rendőrfőnök már a helyén várta aráját, aki lassan lépkedett a kislány után krémszínű ruhájában.

Az Öreg Quil mély, érdes hangján a törvényeikhez híven tartotta meg a szertartást. Bár a rendőrfőnök maga hívő volt, tisztelte választottja hitvilágát, és annak törvényeit. Így kapták hát végül meg mind az Isten, mind a Nagy Szellemek áldását frigyükre.

Nessie a halványbarack színű ruhácskájában a megadott jelre odatáncikált a nagypapájához és újdonsült nagymamájához, Sue-hoz, hogy átadja a két fénylő, aranygyűrűt nekik. Majd ugyanolyan boldogan libbent vissza helyére szülei és az ő farkasa mellé. Jacob elégedett mosolyt küldött a lány felé, tudatván vele, hogy ügyes volt, büszke rá. Nessie-nek ez sokat jelentett, széles vigyorra húzta ajkát, elővillantva ezzel tökéletes, hófehér fogsorát.

A szertartás végeztével, miután a gratulációk sora is véget ért, kezdetét is vette a lakodalom. Étel és ital került mindenki elé, melyet zene és tánc követett. Mindenki jól érezte magát, még a vámpírok és a farkasok is békében megfértek egymás mellett, bár a köztük lévő feszültség így is érzékelhető volt. Sosem lesznek igazából barátok, legfőképpen egy család, és ezt mind tudták. La Pushban is csak az ünnepség ereéig tartózkodhatott a Cullen család, amit hosszas megbeszélés előzött meg a felek között. A határnál Sam Uley és Jacob Black, a két Alfa adott nekik engedélyt a földjükre való belépésre.

Az emberek – és vámpírok – vígan mulattak, beszélgettek és táncoltak. Sue és újdonsült férje a tortát vágta fel, míg a „táncparketten” Seth új nővérkéjét, Bellát táncoltatta meg, aki még vámpír létére is ügyetlenül mozgott eme helyzetben. Mellettük egyik oldalt Jared Kimmel ropta a gyorsabb ütemre, míg másik felükön Embry pörgette barátnőjét. A lány is a törzsből származott, alig pár hónapja szerettek egymásba annak ellenére, hogy a fiú farkas létére nem véste be őt. Mégis, így is szerették egymást és boldogok voltak.

A mulatság azonban nem mindenki számára volt oly élvezetes. Leah Clearwater mióta leült a számára kijelölt helyre, egy tapodtat sem mozdult onnét. Ő öccsével ellentétben nem örült annyira ennek a frigynek – persze az édesanyja boldogságának igen, és Charlie-t is kedvelte –, de legfőképpen nem örült az új testvérkéjének és annak családjának. Bella Swan vámpír volt és ő utálta a vérszívókat. Hiszen miattuk lett belőle farkaslány, egy hasznavehetetlen korcs, ahogy magáról vélekedett. Képtelen volt bevésődni és gyermeket szülni, ellenben Emily Uley-val, kinek karjában ott szunyókált édesdeden elsőszülött fiúk Sammel. A férfiről már rég lemondott, tudta, soha sem lehet az övé, ebbe bele kellett törődnie, még ha nehéz is volt számára. Azonban azt sokkal fájdalmasabb volt látnia, nő létére, hogy körülötte mindenki más hordhat egy új életet a szíve alatt, csak ő nem. Néhanapján eltöprengett róla, hogyan nevezné a kis kezek, lábak és pirospozsgás arcocska tulajdonosát, a saját gyermekét. Viszont képzelgése végével mindig rá kellett ébrednie, hogy az nem a valóság és, minden bizonnyal örökre csak egy szép ábránd marad.



Nessie nagyon jól érezte magát a gyerekekkel és a felnőttekkel is egyaránt, őt nem lehetett nem szeretni, de legjobban a tizenöt éves Molly Wymannel találta meg a közös hangot. A lány Collin lenyomata volt, aki pár éve csatlakozott még csak Sam falkájához. A két lány nagyon jól megértette egymást, annak ellenére is, hogy csak most ismerkedtek meg. Nagy volt a nyüzsgés az udvarban, ezért úgy döntöttek, hogy lemennek a partra beszélgetni, aminek Nessie különösen örült, ugyanis még sosem járt La Push csodás partjain.

A puha homok be-besüppedt talpuk alatt, megőrizve nyomaikat, miközben az óceán hullámai mezítelen lábukat nyaldosták, ahogy a parton sétálgattak a naplementében. Élvezték egymás társaságát, találtak közös témákat is, így nem unatkoztak. Ám mikor Molly megemlítette a közte és Collin közötti erős köteléket, Nessie nem akart már tovább semmi másról sem beszélni, csakis a „bevésődésről”. Faggatni kezdte újdonsült barátnőjét, míg az mélyeket sóhajtozva végezetül be nem adta derekát és el nem mesélt neki mindent, amire csak kíváncsi volt.

Molly nem is olyan rég vett épp részt azon az eseményen, ahol is a törzs vénei elmesélték a népük, a Szellemharcosok és a harmadik feleség történetét, így még tisztán emlékezett mindenre. A legifjabb Cullen álmélkodva hallgatta minden egyes szavát, közben az összes részletet jól bevésve elméjébe. Tetszettek neki a történetek, és bár Jacobtól már hallott farkasokról szóló meséket, ilyet még sohasem, így teljesen lenyűgözték a részletek. Viszont mikor a bevésődésről kezdett kérdezősködni, a lány nem akart neki felelni. De a bronzvörös színben pompázó, loknis fürtökkel megáldott tüneményes kislánynak – kinek szemei a téli estéken a kandalló mellett elfogyasztott forró csokoládéhoz hasonlítottak –, nem lehetett sokáig nemet mondani.

Molly elmondott mindent a bevésődésről, azt is, hogy maga is lenyomat. Ő tizenegy éves volt, mikor az akkor már tizennégy esztendős Collin egyik nap váratlanul odament hozzá az iskolában, hogy felajánlja barátságát. Kedvesnek találta a fiút, így hát örömmel fogadta közeledését. Aztán a barátság elmélyült az évek múltával, és mára már szerelem lett az egykor gyermekinek mondható kapcsolatból.

Nessie nem igazán értette, hogy ha a bevésődés nem szerelem első látásra, akkor mi lehet igazából és, hogy lehet akkor ennyire erős kötelék két ember között ilyen megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolog. Persze Molly szerint ő választhatott volna mást is kedveséül – ellenben Collinnal –, de nem tette, mert érezte, ő a legtökéletesebb személy a számára.

Barátság, kötödés, védelmezés, gondoskodás… és végül szerelem. Ennél romantikusabbat Nessie még sosem hallott, pedig látott már dolgokat – a családján belül és kívül is –, és olvasott is róluk a könyvekben. A szülei nagyon szerették egymást, ahogyan a körülötte élők is. Ő is akart egyszer egy olyasvalakit, akit csakis neki rendelt a sors.

– Már majdnem elaludtam a tűznél, miközben Billy bácsi még mindig mesélt, de még hallottam, mikor a fiúk azzal ugratták Jacobot, hogy ő… nos, hogy ő a Loch Ness-i szörnybe vésődött – bökte ki nehézkesen és zavartan Molly.

Nessie először nem is értette a dolgot, ám aztán eszébe ötlött egy furcsa gondolat. Még kiskorából emlékezett rá, hogy az édesanyja mennyire haragudott Jake-re, amiért egy szörnyről nevezte el őt. Az említett lény Skóciában élt, a beceneve pedig Nessie volt, akárcsak neki, ezt ő is jól tudta, hiszen nagyon is szeretett olvasni, mind közül pedig legjobban a tudományos könyveket kedvelte.

Hosszú percekig ültek szótlanul a parton sokasodó uszadék fák egyikén, lábukkal köröket rajzolva a homokba. Észre sem vették, hogy elszaladt az idő, míg Jacob és Collin fel nem tűntek. A két fiú mikor felfigyelt rá a nagy nyüzsgés közepette, hogy a két lány eltűnt, rögvest a keresésükre indultak. Mollyt barátja visszavitte a partira, míg Jake ott maradt Renesmee-vel. Csendben ültek egymás mellett, a lány még mindig csak töprengett, azonban mikor a fiú felállt, hogy visszakísérje őt is az ünnepségre, Nessie váratlanul megszólalt.

– Jacob! Igaz, hogy én a lenyomatod vagyok? – kérdezte a kislány mindvégig a talajt fixírozva, amibe öntudatlanul is egy szívet rajzolt. Nem volt buta, nagyon is okos volt fiatal kora ellenére, és könnyedén tette össze a dolgokat.

A kérdezett meglepetten meredt a lányra, hirtelen azt sem tudta, mit is mondjon, de nem pusztán azért, mert sosem volt a szavak embere. Úgy vélte, a lány még fiatal, még ha sokkal érettebb is volt a koránál, hogy megérthesse, mit is jelent valójából a bevésődés náluk. Nem akarta, hogy félreértse, hogy rosszat feltételezzen róla, hiszen az nagyon bántotta volna. Számára a lány volt a legfontosabb, mindent megtett volna érte és neki, és épp ezért, a kérdésére is felelettel kellett szolgálnia. Mélyet sóhajtva és némileg csüggedten huppant vissza a fatörzsre.

– Ezt meg mégis ki mondta neked? – tudakolta a rézbőrű férfi, amivel persze csak az időt próbálta húzni, hogy kitalálhasson valamit.

– Nem az a lényeg, csakis az, hogy igaz vagy sem? – pillantott fel Nessie a barátjára, mire az leszegte fejét.

– És még mit mondott Molly? – folytatta a kertelő kérdezősködést az indiánfiú, összerakva a dolgokat.

– Sok mindenről mesélt nekem. A Quileute-okról, a Szellemharcosokról és arról az erős kötelékről is, ami összeköti őt Collinnal. Szóval igaz? – kötötte a kislány az ebet a karóhoz. A fiú tudta, nem fog addig tágít, míg választ nem kap.

– Igen, igaz! – vallotta be Jacob, lemondóan sóhajtva.

Renesmee csak sűrűn pislogott pár percig, mert bár sejtette a választ, valóban tudni a tényeket sokkalta másabb volt számára. Nem tudta, mit érezzen, mit is kéne éreznie, hiszen a férfi volt a legjobb barátja egész életében. Azt persze érezte, hogy már most is nagyon kedveli, szereti és ragaszkodik hozzá. Legbelül, valahol mélyen a szívében pedig már azzal is tisztában volt, hogy az ő barátságuk mindig is másabb, erősebb volt bármelyik másiknál. Ám, hogy ez szerelem lett volna, azt ő még most nem tudta megállapítani.

Meleg borzongás futott végig váratlanul a gerince mentén, mikor arra gondolt, hogy egyszer úgy fogja szeretni a mellette ülő férfit, ahogyan a szülei szeretik egymást. Nem értette, honnan jött a gondolat, melyet aztán felváltottak Molly szavai. Ők is csak barátok voltak először Collinnal. A lánynak volt választása, akárkit szerethetett volna, de ő a fiú mellett döntött, akinek azonban nem volt beleszólása a dolgok alakulásába. Nessie nem akarta, hogy Jake csak kényszerből legyen majd vele. Ám önző módon annyira szerette a férfit már most is, hogy ha arra gondolt, hogy egyszer még ennél is jobban fogja szeretni, hogy ha a szerelmese lesz, akkor már nem fogja érdekelni, hogy míg neki van, a férfinak nincs választása szerelmük terén.

– Mi ugye egymás életéhez tartozunk? – kérdezte percekkel később Renesmee.

– Mindörökre! – felelte Jacob, majd mindketten elmosolyodtak.

– Már tudom, mit szeretnék születésnapomra!

– Hogyan? – nézett Nessie-re meglepetten a férfi.

– Elmúlt éjfél, ma van a születésnapom! – világosította fel az immáron négy esztendős – ám fizikumát és szellemi képességeit tekintve sokkal érettebb – lányka. Jacob meglepetten tekintett fel az égre. Észre sem vette, mennyire későre jár.

– Nos, akkor boldog születésnapot, Nessie! És, mi lenne az, mit szeretnél?

– Hunyd le a szemed! – kérte az ünnepelt, ami a férfit először meglepte, de minthogy lenyomatának minden kérése számára örömteli parancs volt, szó nélkül teljesítette.

Ekkor Nessie lassan közelebb hajolt az ő farkasához, majd némi habozás után ajkait annak szájához érintette. Hirtelen apró szikrák pattogását érezte bőrén, testét pedig melegség öntötte el, olyan, amit addig még sosem érzett. Megijedt! Elszakítva ajkát a fiúétól, mely alig egy perc tört részéig érintette csak azt, felpattant, majd még egy pillantást vetve barátjára és jövendőbeli szerelmére, vihorászva visszafutott az ünnepségre.

Jacob még percekkel később is sokkosan ült maga elé meredve a farönkön. Ajkai égtek a váratlan és nem épp gyermeki csóktól. Elméjében az érzések tornádóként kavarogtak, míg be nem kúszott közéjük egy hang. Egy ismerős férfihang, mely most ostorként sújtott le rá szavaival, mikor azok egy értelmes mondattá álltak össze fejében.

– Jacob Black, te rühes kutya! Ezért még számolunk! – Edward Cullen szólt mérgesen, miután mindent kiolvasott lánya elméjéből. Jacob összerezzent a fenyegető kiáltás hallatán, majd nagyot nyelve végül elindult a hang forrása felé.