2012. december 31., hétfő

B.Ú.É.K. 2013


Sziasztok!
Megint itt van hát egy év utolsó napja. Nemrég ez még új volt, most pedig már régi…
Ez alkalommal is szeretnék Nektek és családotoknak Sikerekben – íróknak ihletben, olvasóknak frissekben – Gazdag, Nagyon Boldog Új Évet Kívánni!
Kívánom, hogy minden álmotok teljesüljön 2013-ban. Mert álmodni jó, álmodni kell, álmodni érdemes! Éljétek az álmotok, mert nélküle semmit se érnek a napok.
Még így 2012 végén utoljára, hadd rebegjek el egy hálát, és köszönjem meg nektek, hogy ebben az évben is kitartottatok mellettem! Köszönöm a türelmeteket és megértéseteket.
Millió csók és ölelés, Krisz
Jövőre ugyanitt találkozunk! ;)


„Új esztendő beköszön.
Régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót ígér,
minden napja cél és
minden éje kéj.”




 
___________________
*Az idézet Babits Mihály tollából származik.

2012. december 26., szerda

Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - 1. fejezet

Sziasztok!
Remélem, Karácsony harmadik napja is jól telik, és nem mellesleg tetszett a tegnap felkerült saját történetem Prológusa, amit, aki esetleg nem olvasott, de szeretné, az IDE kattintva tehet meg. Míg ITT az Alice és Jasper novellát olvashatjátok. :)
Mint ahogy ígértem és jeleztem, ma a saját történetem, a Hazug mosoly első fejezetét hoztam nektek. Bizakodom benne, hogy sokatok tetszését elnyeri majd. :$
(Az oldalsávban a New Sun szereplők alatt találhattok pár Hazug mosoly szereplőt. Ahogy halad előre a történet, úgy bővítem a listát. Sajnos Scottot hiába keresitek majd, őt még nem sikerült megtalálnom, de igyekszem vele!)
Valamint nagyon örülnék most is pár véleménynek, miután ez az első teljesen saját témájú történetem. :$ Aki ír, annak előre is köszönöm. :)

Továbbra is nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek!

Aki hóembert épít, annak jó mulatást, a fejezethez viszont jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz




1.

Felcsillanó remény



Alex


– Ezen a számon bármikor elérsz. – A szőke cicababa kikattintotta a tollat, és az éjjeliszekrényre helyezte a papírfecnit. – Ha megtaláltad a bugyimat, hívj fel! – kacsintott rám, majd kiriszálta formás fenekét a szobából.
Amikor a bejárati ajtó hangos csapódással becsukódott, hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát. Úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Még emlékeztem a negyedik felesre, amit a második körben gurítottam le, a ginnel és a méregerős törköllyel karöltve, de utána mintha elvágták volna a filmszalagot. Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem haza, sem arra, ki volt az a nőcske, aki az előbb távozott. Totál szétcsúsztam.
A másnaposság okozta hasogató fejfájást a mobil éktelen rikácsolása súlyosbította. Megpróbáltam kizárni a visító hangot a fejemből, de mindhiába. Aztán vártam, hátha abbahagyja, de ez sem jött be – kíméletlenül ordított. Végül kinyúltam és kitapogattam a kis készüléket.
A párna alól kilesve néztem a kijelzőre, és egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. A valódi hívó, és a gondolt személy nevének kezdőbetűi egyeztek, megtévesztve ezzel. Pedig jól tudtam, hogy Ő nem hívhat, hogy Ő már soha többé nem fog felhívni. Lenyomva a „fogadás” gombot a telefont a párna alatt a fülemhez emeltem.
– Mégis hol a fészkes fenében vagy?! – ordította az ideges hang a vonal másik végén.
– Neked is jó reggelt, Jon! – feleltem nagyot ásítva.
– Ne mondj semmit, csak legyél a cégnél húsz perc múlva! – utasított. – És öcskös! Jobb, ha kitalálsz valami elfogadható magyarázatot, máskülönben ne csodálkozz, ha apánk leüvölti a fejedet. Ma szabadnapos vagyok, szóval nincs kedvem száz méternél közelebb menni a kórházhoz, még a te kedvedért sem – közölte, és bontotta is a vonalat.
Magamban felhorkantam; még hogy jó indokot. Hát az nem elég jó az utóbbi napokban tanúsított hanyag viselkedésemre és a céges ügyek hanyagolására, hogy egy hete a legjobb barátom egy golyóval a mellkasában a karjaimban vérzett el?
Úgy éreztem, senki nem ért meg. Csoda, hogy az alkoholba fojtom a bánatom? Na, nem mintha máskor nem ittam volna „eleget”, és nem távoztak volna másnap reggel ismeretlen hölgyemények a lakásomról. De ez most más volt.
Végül túltettem magam a meg nem értettség keserű érzésén, és kimásztam az ágyból, hogy kezdetét vehesse egy újabb átkozott nap.


A céghez menet még beugrottam az Angelo's Coffee Cornerbe, ami csak tíz percnyire található a lakásomtól – gyalog. És ahol egy héttel ezelőttig még minden reggel együtt kávéztunk Joey-val.
Gyerekkori jó barátok voltunk. Testvérként szerettük egymást.
– Szép napot, Alex! A szokásosat? – köszöntött Rachele, amint a pulthoz léptem. Már nem is emlékszem, mióta járok ide, olyan régen volt, amikor először beléptem a kis kávézó ajtaján.
Rachele egy mosolygós, középkorú, testes nő. Fiatalon legalább olyan csinos lehetett, mint a lánya, Chiara, aki suli után mindig besegített az anyjának. Modell alkata vonzotta a férfiszemet, de túl fiatal, és már csak Rachele miatt sem kezdtem volna ki vele soha. Azért nálam is volt egy határ, bár az is igaz, hogy mindig akadtak kiskapuk rajta.
– Jöhet, és egy pulykás szendvicset is tegyél mellé, kérlek. Nem reggeliztem – magyaráztam kérdőn megránduló szemöldöke láttán.
– Tudsz már valami konkrétabbat Joey esetéről? – kérdezett félénken, miközben az extra erős és habos feketémet készítette elő. Ő is tudott a történtekről, én mondtam el, hiszen Joey még régebb óta volt törzsvendége a helynek, mint én.
– Vagy nem mondanak, vagy valóban nem tudnak semmi biztosat, de én az előbbire szavazom – vontam meg a vállam, mint aki azt mondja; ezek már csak ilyenek. – Az ismerősöm a rendőrségnél úgy tudja, a héten már kiadják a testét a családjának, hogy eltemethessék.
– Sajnálom, jó gyerek volt. – Mindketten felsóhajtottunk. – Tessék, a kávé és a szendvics – tette elém a tétel elemeit, és én szokásosan odacsúsztattam neki a megfelelő értékű bankjegyet. Elvette és a csilingelőn kinyíló kasszába helyezte, majd a pultra könyökölt, állát megtámasztva öklén. – Elkélne már melléd egy rendes nő. Így is olyan kis soványka vagy, még a végén elfogysz – kacarászott.
– Ha a férjed nem bánja, az ajtóm mindig nyitva áll előtted – kacsintottam rá, mire hangosan is felnevetett. Az asztaloknál ülők egy pillanatra felénk kapták a fejüket, aztán folytatták, amit abbahagytak, mintha mi sem történt volna.
– Oh, ha egy húszassal fiatalabb lehetnék, hidd el, nem mondanék ellent ennek a szempárnak – hajolt kissé előrébb, és mélyen elmerült a tekintetemben. – Épp, mint a tenger. Ha boldog vagy, élénk kék hullámok ringatóznak benne, de ha lelkedben bánat lakozik, vagy épp düh, mint a tomboló óceán, olyan sötét és vad. A szemed mindent elárul, ha akarod, ha nem – állapította meg.
– Kösz, Rachele, megjegyzem – intettem, majd a kávémmal és a szendviccsel kifelé indultam. Késésben voltam, de azért az ajtóból még visszaszóltam. – Amint meglesz a temetés időpontja, jelzem – majd elköszöntem és mentem is utamra.


Tíz perccel később, beérve Midtown szívébe már megpillantottam a tizenkét emeletes, üvegtáblás toronyházat, és a rajta lévő feliratot: Cartwright Companies Holdings Inc.
A következő sarkon jobbra fordultam, majd szokásosan a parkolóház harmadik emeletén tettem le az én kicsikémet. Akárcsak mint minden férfit – ha bevallotta, ha nem –, engem is ugyanaz a két dolog tudott tűzbe hozni. A nők és a kocsik. Annyi különbséggel, hogy az utóbbiért képes voltam fizetni, ráadásul elég sokat is. Egy limitált példányszámú Mazda RX-8-as, amiből összesen öt darabot készítettek, nem számított olcsó játékszernek.
A lifttel a tizenegyedikre mentem, ahol a megbeszéléseket tartottuk. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy e hét első napján esedékes a negyedéves igazgatósági ülés. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor a folyosón Blythe, a titkárnőm a kezembe nyomta a múlt héten elkészített kimutatásokat és prezentációs anyagokat tartalmazó aktákat.
– Csakhogy végre ideértél! – förmedt rám Jon, mikor beléptem az ülésterembe.
Fáradtan köszöntem neki, és levetettem magam a hosszú, fehér asztalnál kijelölt, szokott helyemre. A színes dossziékat az asztalra csaptam, majd nagyot kortyolva a még langyos kávéból kényelembe helyeztem magam.
– Ki fárasztott le így az éjszaka? – érdeklődött vigyorogva.
– Bocs, de nem kértem el a személyiét, nem tudtam, hogy a bátyám majd kikérdez – feleltem. Nem voltam túl jó passzban, ráadásul még mindig hasogatott a fejem. Mostanában tényleg kiérdemeltem az ügyeletes feketebárány titulust, amivel egyesek illettek, csak mert szeretem élni az életet.
– Gondolom, már megint Masonékkel múlattad az időt. Annak a srácnak a második neve zűr, higgy nekem. Nem kéne vele barátkoznod! Amúgy mennyit ittál?
– Nem eleget, hogy elfelejtsek mindent – vágtam rá egy szúrós pillantás kíséretében.
– Nem lesz ez így jó, Alex – ingatta a fejét. Az asztalnak támaszkodott. – Ami történt, szörnyű, de ha Joey látná, hogy mit művelsz, biztos lehetsz benne, hogy jól seggbe rúgna. Szedd már össze magad! – parancsolt rám. – Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy találsz végre magadnak valakit, és nem csak egy éjszakára. Talán akkor végre észhez térsz és felnősz.
– Megállapodni? Viccelsz? – csattantam fel nevetve. – Eszem ágában sincs még elkötelezni magam egy valakinek, még csak az kéne! Én nem te vagyok, huszonhét évesen még nincs kedvem lemondani a szabadság édes érzéséről. Amúgy meg mi van ma, hogy mindenki a házassággal jön? Nem érdekel se világnap, rekordkísérlet vagy halott nagybácsi vagyona – szögeztem le.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy rossz a házas élet. Különben is, legalább biztos lehetsz benne, hogy minden este lesz kivel ágyba bújnod – vigyorgott, megvillantva mind a harminckét fogát.
– Nekem így is van, de te meg ha jót akarsz, ezt Ally előtt ne hangoztasd – tanácsoltam.
Ekkor kinyílt a terem ajtaja, és apánk után a befektetők, a vállalati és gazdasági igazgatók, vagy épp azok képviselői, a könyvelők, valamint a jogi tanácsadók is mind beléptek. Hiánytalanul megérkezett mindenki, aki csak érdekelt a Holdingban. A titkárnők ízlés szerint kávét, teát, üdítőt szolgáltak fel.
Még anyám is tiszteletét tette, aki Jonhoz hasonlóan résztulajdonos. Amolyan csendestársként vannak jelen a családi üzletből mostanra az egyik legnevesebb mamutcéggé kinőtt vállalkozásban, ami apám irányítása alatt áll.
Daniel Cartwright az egyik legbefolyásosabb üzletember Manhattanben. Több kisebb és nagyobb vállalatban van érdekeltsége, mint ahány nyakkendő lóg a szekrényében, amiket valamiféle furcsa hóbortként úgy gyűjt, mint más a bélyeget.
Megbeszélés után aztán egyből elhúztam a csíkot az épületből. Semmi kedvem nem volt végighallgatni apám szónoklatát arról, hogy mostanában mennyire megbízhatatlan és nemtörődöm lettem. Hogy egy igazgatónak nem így kéne viselkednie, legfőképpen, ha el is akarok érni valamit az életben. De apám amúgy is háklis, ha a cégről van szó. Tisztában voltam vele, hogy azért fog keményen, és vár el sokat tőlem, mivel Jon inkább orvosnak tanult, így a céget, ha ő visszavonul, csakis rám hagyhatja. Nekem kell majd továbbvinnem.


A hét lassan telt el – pia és nők nélkül még inkább. Cseppet se vártam a vasárnapot. Látni a legjobb barátomat, ahogyan egy szűk koporsóban a föld alá süllyesztik – senkinek nem kívánnék hasonlót.
Jonon kívül mindenki eljött – ő is csak azért nem, mert orvosi továbbképzésen vett részt Maine-ben –, és részvétét nyilvánította Joey édesanyjának és húgának. A család nem tartozott kimondottan a szegény réteg közé, de többnyire Joey keresetéből éltek, így a temetés teljes költségét természetesen én álltam.
Fel nem foghattam, mégis hogyan történhetett mindez…


Már fél nyolc is elmúlt, Joey pedig még mindig sehol. Furcsállottam, hogy még nem ért ide, és nem is szólt, hogy késni fog. Idegesen pillantgattam a telefonom kijelzőjére.
Minden reggel munka előtt a lakásomhoz közeli törzshelyünkön találkoztunk. Olasz hangulatú kávézó és étkezde, amerikaias stílusban. És a Biscottijuk…
Joey kapatott rá a helyre. Még kisgyerekként emigráltak a szüleivel Olaszból, számára ez a hely az otthoni ízeket idézte vissza. Általában sonkás omlett és egy erős fekete mellett elbeszélgettünk, majd mindenki ment a dolgára. Én a céghez, Joey pedig a Pulzing Blaze-be. Jó nevű szórakozóhely, a legfelkapottabb Midtownban. Üzletvezetőként dolgozott ott; intézte a beszerzést, foglalkozott a pénzügyekkel és dirigált az alkalmazottaknak. Imádta a munkáját, mert maga oszthatta be az idejét, irigyeltem is mindezért.
Háromnegyedkor úgy döntöttem, felhívom, hogy megmondjam, nem tudok tovább várni rá. Igaz, az út a Holdingba csak tíz perc, apám viszont nem díjazza, ha kések. Folyton azzal jön, hogy példát kéne mutatnom, mint főnöknek.
Hat csörgés után bejelentkezett a hangposta. Rossz érzés fogott el, ezért újrahívtam. Ötöt pittyent, már majdnem kinyomtam idegességemben, mikor végre beleszólt. A hangja furcsán szenvedőnek tűnt, rögvest szóvá is tettem.
– Hé, haver, minden rendben?
– Alex – suttogta alig érthetően.
– Joey, hol vagy? – A nyomasztó érzés gombócot képzett a torkomban.
– Nem lényeg – válaszolta és köhögésben tört ki. – Vigyázz nagyon magadra, tesó! – Kínkeserves nyögés hallatszott a vonal túlsó végéről, beleborzongtam.
– Joey! Minden rendben? Hol a francban vagy? – Szinte már kiáltottam. Az emberek rosszallón kapták felém tekintetüket, de nem izgatott.
Nem válaszolt, és engem majd’ szétfeszített az ideg. Felhagyva a szólongatással tárcsáztam Scottot, aki a helyi rendőrhadnagy. Hirtelen nem jutott jobb eszembe, mint megkérni, hogy mérje be Joey mobilját.
Ujjaim idegesen doboltak az alumíniumasztalon. Nem sok hiányzott, hogy rámorduljak Rachele-re, aki csak azt akarta tudni, kérek-e még valamit, és hogy segíthet-e valamiben, mivel látta, mennyire feszült vagyok.
Csak pár percbe telt és csörgött is az Xperia a kezemben, mégis közel álltam hozzá, hogy beleőrüljek a várakozásba. Amint megkaptam a címet előkotortam egy tízdollárost, amit az asztalra dobtam, és indultam is. Tudtam, hogy Mrs. Angelo megérti majd.


Joey-t ott találtam, ahol Scott mondta. A látvány, ami fogadott leírhatatlan.
– Istenem, Joey! – kiáltottam fel kipattanva a kocsiból. Nem értettem, hogy egyáltalán mit keres Bronxban, ráadásul egy olyan részén, ahol még fényes nappal se szívesen megy végig senki az utcán. – Mi történt haver? Ki tette ezt veled? – Letérdeltem mellé a sikátor mocskába, a tenyerem tiszta vér lett. A mellkasán érte a lövés, rengeteg vért vesztett. A homlokomat dörzsöltem, kétségbe voltam esve. A telefonomért nyúltam, de Joey keze megállított. Meglepően erősen kulcsolódtak ujjai a csuklóm köré.
– Alex… – kezdte nyögve. Láthatóan nehezére esett a beszéd. Egy lepukkant gyár téglafalának támasztott háttal ült a földön. – Vigyázz a… Co-Corellókkal… – nyöszörögte.
– Ne beszélj. Minden rendben lesz! Hívom a mentőket és…
– Alex, ők gyil… gyilk… – De a torkából feltörő vér megakadályozta, hogy befejezze az elkezdett mondatot. Pupillái vészesen kitágultak, a szájából bugyogva szökött felszínre az élénkvörös vér. Hörögve, rázkódva vonaglott a karjaimban, és én tehetetlenül kellett, hogy végignézzem haláltusáját.
– Joey! Joey, kérlek. Oh istenem, Joey, haver, ne tedd ezt! Joey! – A könnyek csípték a szemem, kezem ökölbe szorult.
– Alex! – kiáltott Scott megérkezve, de már késő volt. Joey szeme fénytelenül bámult a semmibe. A legjobb barátom, a testvérem, örökre itt hagyott engem.
Mialatt Scott felhívta a társait az őrsön, lezártam Joey szemét és ígéretet tettem neki, hogy megtalálom a gyilkosát, és a pokolra juttatom. Ezt nagyon is komolyan gondoltam!


A szertartás rövid volt és egyszerű. Időközben az eső is eleredt. Amerre csak a szem ellátott fekete ruhás gyászolók vették körbe a frissen ásott sírt. Vörös, fehér, sárga virágok gyülekeztek mellette koszorúkba fonva. Az édesanyja zokogva, olaszul vett a fiától végső búcsút. Joey-t mindenki szerette, nem voltak ellenségei, ezért is érthetetlen a halála.
Nem feledtem a neki tett ígéretem. Azonban a bosszúm beteljesítéséig vezető úton már az első lépésnél akadályba ütköztem. Nem tudtam, merre, s hogyan tovább.
Ugyan Scott felajánlotta, hogy utánajár ezeknek a bizonyos „Corellóknak”, de még rendőrhadnagyként sem ér el a keze mindenhova. Annyi biztos volt, hogy a New York-i nyilvántartásban nem szerepel egyetlen Corello sem, bár ettől még lehetett titkos akta róluk, amihez viszont Scott nem férhetett hozzá. Ha így van, akkor az eset magasabb körökre tartozik, ami azt is jelenti, hogy az üggyel kapcsolatban semmilyen információ nem szivároghat ki mindaddig, míg le nem zárják a nyomozást. Már ha egyáltalán a bűnüldözők foglalkoznak egy egyszerű civil életével, s halálával. Én viszont képtelen voltam tétlenül ülni és várni.
– Úgy sajnálom, Alex! – nyilvánított részvétet Scott is, majd együtt indultunk a parkoló felé a sor végén.
Szótlanul kullogtam, mint egy kutya, zsebre dugott kézzel. Szüleim előttünk mentek, Joey megtört anyját valamint húgát kísérve és vigasztalva. Átéreztem a fájdalmukat, hisz Joey a testvérem volt, a hiánya pokolian megviselt.
A mobilom váratlanul rezegni kezdett a zsebemben. Először fel sem figyeltem rá, teljesen a gondolataimba merültem.
– Mondd, Jon! – A bátyám hívott.
– Nem fogod elhinni, hogy kivel találkoztam – kezdte nagy hévvel, mire megdörzsöltem az orrnyergem.
– Bocs, de ehhez most nagyon nincs…
– Az egyik beteget az osztályon, ahová a továbbképzés ideje alatt beosztottak, úgy hívják, hogy Corello.
– Hogy mit mondtál? – akadt bennem a levegő. Scott is megállt, ahogy megtorpantam a hallottak hatására. Kérdőn tátogott felém.
– Beszedett egy rakat altatót, csak ma tért magához. Mikor megkérdeztem a nevét, meglepődtem, de csak azért, mert nem a kartonján szereplőt mondta. Márpedig tiszta öntudatánál kellett lennie. Tudta, hogy milyen évet írunk, ki az elnök, szóval a szokásos dolgokat. Aztán a név kezdett ismerősen csengeni, mikor pedig rájöttem, honnan… Gondoltam jobb, ha felhívlak.
– Jól tetted, bátyó, jól tetted.
Váratlanul felcsillant bennem a remény, hogy valamiképp mégiscsak előrébb juthatok esküdött bosszúm útján. Ha ez a beteg valóban az, akinek mondta magát, talán rajta keresztül Joey gyilkosának nyomára akadhatok, és beteljesíthetem ígéretem.
Nem késlekedhettem! A kocsinál gyorsan lefirkantottam egy cetlire a kórház címét, a szobaszámot és az illető nevét. Scott rossz ötletnek tartotta odamenni, mi több, baljós előérzete támadt. Arra kért, hagyjam az ügyet a rendőrségre, ám bármennyire is kedveltem őt – jó haver volt –, de ettől függetlenül nem bíztam az igazságszolgáltatásban.
Scott felajánlotta, hogy velem tart – ki tudja milyen megfontolásból: talán engem akart megóvni, vagy épp ellenkezőleg, mást megvédeni tőlem –, de gondolkodnom kellett. Még ki kellett ötlenem valamit. Rá kellett jönnöm, mihez is fogok kezdeni, ha ott állok majd szemtől szemben egy Corellóval.
Az út közel öt óra – időm, mint a tenger, hogy átgondoljam a dolgokat.


Hiába hívtam Jont, nem vette fel a telefonját. A kocsit gyorsan leparkoltam az első szabad helyre és felsiettem a harmadikra, ahol a kétszáztízes kórtermet sejtettem. Egy ringó csípőjű, bögyös nővérke – a kitűzője szerint: Evy – igazított útba. A folyosó végén jobbra, szólt a felvilágosítás.
Továbbsiettem. Kikerülve egy hordágyat toló ápolót befordultam a megadott irányba, ahol nem kis hévvel ütköztem össze a szemben jövővel. A nő megingott, a fal mentén húzódó fémkorlát után kapott, de nem érte el. Reflexszerűen nyúltam a karja után, hogy hárítsam az esést.
– Hé! Nem tud vigyázni?! – zörrent rám. – Ez egy kórház, nem gyorsulási pálya.
Jobban megnézve inkább lány volt, egy közel velem egyidős. Magas, karcsú, homokóra alkatú, de átlagos kinézetű. Barna haj és szem, amolyan szomszéd lánya típus. Jobb esetben egy olyan szomszédé, akitől nem kell tartani, ha a lányát egy éjszakára elcsábítják.
– Elengedne? – pillantott a karját szorító kezemre. Elvettem, ő pedig körbepillantott a folyosó minden irányába. Feszültnek tűnt, de nem úgy, mintha várna valakit, az pedig nem akaródzna megérkezni. Nem tudtam hova tenni nyugtalanságát.
– Most elnézést kellene kérnem, amiért neked mentem, de hazudnék, ha sajnálnám – villantottam rá legcsábosabb mosolyom. – Kárpótlásképp engedd meg, hogy meghívjalak… – eszembe jutott, hogy sietek – valamikor egy kávéra vagy egy italra. Ha megadnád a számod…
– Bocs, de nem szokásom vadidegen férfiakkal egy gyors menetre elmenni, szóval kösz, de nem.
Meglepően szókimondó volt a kicsike, ez tetszett. Ellenben az már nem, hogy le akart koptatni.
– Áh, fáj, hogy ilyeneket feltételezel rólam – kaptam színpadiasan a szívemhez. – Most már biztos, hogy az önbecsülésembe tiporsz, ha nem jössz el velem legalább egy ártatlan juice-ra.
– Üdv a valóságban! – vigyorgott haloványan. – Most pedig ha nem haragszol… – Ezzel ellépett mellettem és folytatta az útját a liftek felé, otthagyva összetört méltóságom darabjaival. Nem szoktam hozzá, hogy kikosarazzanak, ráadásul ilyen könnyedén, de nem volt időm siránkozásra. Sietve megkerestem a kétszáztízes szobát.
– Oh, hogy a franc esne belé! – öklöztem dühömben az ágy rácsába, mikor megláttam azt üresen.
– Elnézést, segíthetek valamiben? – kérdezte egy éppen akkor belépő nővérke.
– Remélem. Hol az illető, aki itt feküdt?
– Saját felelősségére távozott. Elkerülhették egymást, az előbb láttam beszállni a liftbe. – Ahogy az utolsó szót kiejtette a száján a fejemhez kaptam. Rögvest értettem már mindent. – Na, de kérem! – sipított a rosszul kikent ápolónő, ahogy sarkon fordulva kiviharzottam a helyiségből, nem törődve vele, hogy majdnem feldöntöttem.
Jelenleg csak egyvalami érdekelt, mégpedig hogy utolérjem Mirabella Corellót.




_____________________________
*A Biscotti sütemény egy olasz különlegesség. Kis kekszet jelent, ami lapos kenyérszerűségre hasonlít leginkább.
*Az Xperia a Sony újtechnológiás mobiltelefonja.

2012. december 25., kedd

Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - Prológus

Sziasztok!
Ahogy ígértem, ma sem hagylak titeket olvasnivaló nélkül. :)
Viszont most nem egy Twilight témájú írásom hoztam nektek, de azért nagyon remélem, hogy ez is tetszeni fog. :)
Ez egy teljesen saját történet fülszövege és Prológusa, aminek HOLNAP (szerdán) jön az első fejezete.
Néhányatoknak talán ismerős lesz, DE azoknak is érdemes lehet újra elolvasni, mivel időközben átgondoltam a történetet és így változtak dolgok, ezáltal pedig jó pár változtatást kellett eszközölnöm a fülszövegben és a Prológusban is.
(Az oldalsávban a New Sun szereplők alatt találhattok pár Hazug mosoly szereplőt. Ahogy halad majd előre a történet, úgy bővítem a listát.)
Valamint nagyon örülnék pár véleménynek, miután ez az első teljesen saját témájú történetem. :$ Aki ír, annak előre is köszönöm. :)

Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek továbbra is!

A tegnap felkerült Alice és Jasper novellát, aki még nem olvasta, az IDE kattintva megteheti.

A sütikhez jó dőzsölést, a Prológushoz pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz





"Nem voltam gonosz. Néha arra van szükség, hogy az ember harcoljon. Vannak helyzetek, amikor félre kell hajítania a nemesebb eszményeket, és be kell piszkolnia a kezét."
/Darren Shan/


„Te meg tudod különböztetni az igazit, a hazug mosolytól?”


Mirabella Corello súlyos titokra jön rá. Olyan dolgot tud meg, amit talán jobb lett volna, ha örökre homály fed. Veszélybe kerül az élete, amely már így is darabokra hullott a hazugságok és kegyetlen tettek súlya alatt. Az egyetlen kiutat végül az öngyilkosságban látja, ám a sors mást szán neki…

Alexander Cartwright imádja az életét. Az agglegények bibliájának első parancsa szerint él: Egy életünk van, élvezzük hát ki minden percét, míg lehet. Amikor azonban a legjobb barátját megölik, bosszút esküszik. A megtorlás felé vezető út viszont rögös, és már az első lépésnél elakad. Ám a sors ekkor az útjába vezérli Mirabellát, és Alex lelkében felcsillan a remény. Úgy gondolja, barátja utolsó szavai ellenére, épp egy Corello lehet az, aki a gyilkos nyomára vezeti…

Tudtukon kívül mindkettőnek szüksége van a másikra, miközben a maguk bosszújára várnak. Hogy céljukat elérjék, képesek lennének átgázolni egymáson, és bármit megtenni hazug mosolyuk álarca mögött. Miközben egyetlen őszinte mosolyuk akaratukon kívül gyógyír a másiknak.






Prológus



Mira


Este volt. A sötét égboltot füst és felhő tarkította. A haloványan pislákoló ostorlámpák alig világították meg az utat. Csend honolt, kihalt az utca, csak cipőnk kopogása keltett némi zajt, ahogy a macskakövekről és a házfalakról visszaverődött.
Figyelmemet az előttünk kúszó árnyékunk tartotta fogva. Anya kezemet fogva haladt a jobbomon, míg apa a balomon lépkedett, kikerülve a pocsolyákat. Hazafelé tartottunk a szokásos esti sétánkról. Mindig könnyebben elaludtam, ha előtte leróhattam ezeket a köröket, és legalább ilyenkor is a szüleimmel lehettem. Napközben keveset voltunk együtt, apu sokat dolgozott. Bankár volt.
Éppen a születésnapomról beszélgettünk, arról, hogy mit szeretnék a tizedikre, amikor lövés zaja hasított az éjszakába. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket. Csak a hideget észleltem, ami anyám mindent betöltő sikolyától futott végig a hátamon. Azután oldalra pillantva láttam magam mellett a földre zuhanni az apámat. Meg sem tudtam nyikkanni a rémülettől.
Anyám szakított ki a sokktól ledermedt állapotból. Megragadta a kezemet és beperdített a legközelebbi kapualjba. Nem akartam elereszteni, és a félelemtől, hogy őt is elveszíthetem, könnyek gördültek le az arcomon, de ő durván ellökött magától. Ekkor eldörrent egy újabb lövés. Anyám finom, krémszínű szövetkabátja bemocskolódott az eső áztatta talajon. Könnyeim patakokban hullottak, de a sokk megakadályozta, hogy hangos zokogásban törjek ki.
Két sötét alak lépett hozzám, az egyiknél fegyver volt. A ruhájuk fekete; kabátjuk felhajtott gallérja és kalapjuk széles karimája árnyékot vetett az arcukra. Beleolvadtak az éjszakába.
A pisztolyt tartó alak rám emelte a fegyverét, de megtorpant, mielőtt a mutatóujja meghúzhatta volna a ravaszt. Ki tudja miért, de habozott. Vérem hangos lüktetésén túl fülemben még mindig ott visszhangzott anyám sikolya. Biztos voltam benne, hamarosan újra találkozunk.
Nem mertem felnézni, reszkettem a félelemtől, azonban amikor a fegyver markolatát szorongató kézre egy másik kulcsolódott, akaratlanul is feljebb emeltem tekintetem. A felcsúszott kabátujj alól kivillanó mezítelen alkaron egy sötéten tekergőző kígyó tűnt fel. Lopva felpillantottam, a fegyver ekkorra már gazdát cserélt, új birtoklója pedig elszántnak tűnt. A rémület elemi erővel lett még inkább úrrá rajtam. Hiába próbáltam erőltetni a szememet, hogy kivehessem a vonásaikat, de csak arctalan alakok néztek vissza rám a rejtélyes homály ködén át.
Egy sziréna visított fel az éjszakába, és lassan minden elsötétült előttem…


Hirtelen riadtam fel. A hálóing verejtéktől nedvesen tapadt a testemre, a tüdőm sípolva követelőzött levegőért. Az óra hajnali hármat mutatott. Már megint ugyanazt álmodtam. Idestova tizenegy éve visszatérő álom formájában kísértett szüleim halálának éjszakája.
Csakhogy egy ideje egyre sűrűbben látogatott meg az emlék, de ezt betudtam annak, hogy nemrégiben újra gyászolnunk kellett. A nagypapám közel egy évvel ezelőtti halála feltépte bennem a régmúlt sebeit. Még kicsi voltam, amikor elvesztettem azokat, akik a világon a legtöbbet jelentették nekem, mégis tisztán emlékeztem a részletekre, kivéve egyvalamire. A gyilkosaik arcát nem tudtam felidézni.
– Minden rendben, Mira? – kérdezte a mellettem ébredező férfi.
– Persze, ne aggódj – feleltem.
– Akkor aludj tovább! – ragadta meg kissé durván az államat, hogy egy csókot nyomhasson a számra, majd visszahajtotta a fejét a párnára.
Megdörzsöltem az arcom enyhén zsibogó részét, és én is visszafeküdtem. Sosem meséltem senkinek az álmaimról. Pontosabban egyvalaki tudott róluk. A nagymamám volt az én egyetlen igaz bizalmasom és támaszom. Neki beszéltem a tetoválásról is először, ami azon a borzalmas estén az elmémbe égett.
Tudtam, hogy a mi családunkban a szemet-szemért elvet komolyan veszik, és hogy a bűnös a tettéért ugyancsak az életével fizet majd, de én épp ezt akartam. Végül a jellegzetes tetoválás nyomra vezette nagyapám unokaöccsét, aki nem habozott pokolra küldeni a mocskot. Azonban se a társáról, se a megbízójukról – már ha volt – nem sikerült kiderítenie semmit. Persze akadtak sejtések, hogy kik állhatnak az ügy mögött, de bizonyíték híján nem sokat tehettünk. Ennek ellenére megesküdtem a szüleim sírja felett, hogy bosszút állok értük. Hogy mindenki megfizet, akinek csak köze volt a halálukhoz.

2012. december 24., hétfő

Alice és Jasper novella – Érezd

Sziasztok!
Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek! Köszönöm, hogy egész évben itt voltatok!
No, de ez még nem az év vége, a mai nap az ajándékozásé. Én is készültem ám nektek. Fogadjátok sok szeretettel ezt a rövidke novellát. :)
(Mondjuk nem épp karácsonyi témájú, inkább enyhén korhatáros, de talán nem bánjátok. :P)

Legyen áldott Karácsonyotok, és ha HOLNAP (kedden) visszanéztek, ígérem, lesz mit olvasni. ;)

A fadíszítéshez jó munkát, a novellához pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz



Alice és Jasper novella


Érezd


Éreztem, hogy valami vonz befelé…

Ő már ott várt rám. A pult mellett ült.

Amint beléptem az út menti vendéglőbe, leszökkent a bárszékről, és egyenesen felém indult. Megdöbbentem.

Azt hittem, meg akar támadni. A tapasztalataim alapján csakis így tudtam értelmezni a viselkedését.

Aztán újabb megdöbbenés. Elmosolyodott. És olyan érzelmek áradtak felém belőle, amikhez hasonlót még soha nem éreztem.

– Nagyon megvárakoztattál! – mondta.

Arany tekintete megbűvölt, először fordult elő velem, hogy nem tudtam mit mondjak.

– Sajnálom, hölgyem! – hajtottam fejet előtte.

Nevetett, és ez engem is mosolyra késztetett.

Odanyújtotta a kezét, és én megfogtam, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit is csinálok. Közel száz év után először éledt bennem remény.

Már biztosan tudtam, hogy miatta kellett betérnem ide…



Csendben ültünk egymással szemben, a tó mellett, a fák oltalmazó árnyékában. Túl szép idő volt ahhoz, hogy csak úgy szabadon mászkálhassunk, de Alice mindenképp ide akart jönni. Megtanultam nem megkérdőjelezni a döntéseit, és azt is, hogy jobban teszem, ha nem szegülök vele szembe.

Alice még a megismerkedésünkkor elmesélte, hogy látott egy klánt, egy magukat családnak nevezőket, akik békében élnek az emberek közvetlen közelében, egy másfajta táplálkozási szokást folytatva. Alice azt mondta, azt is látta, hogy egy napon közéjük fogunk tartozni, hogy mi is úgy élünk majd. Boldogan!?

Nemrég még el sem tudtam képzelni, hogy másként is lehetne élni, hiába szakadtam el Mariától, majd váltam külön a barátaimtól: Petertől és Charlotte-tól. Szörnyű emlékeket hordoztam új életemből. Ráadásul a halandók érzései nem hagynak nyugodalmat. Az adottságom révén – már ha ezt annak lehet nevezni – észlelem többek közt az emberek lelkében élő fájdalmat és keserűséget. Nehezen viselem, többször kerített hatalmába a depresszió. Aztán jött Alice… A közelében csökken a rám nehezedő nyomás, szűnni kezdenek gyötrelmeim. Nehezen akartam bevallani önmagamnak, de a közelsége gyógyír a számomra.

Ez a folyton csicsergő, szeleburdi lány visszaadta az életbe vetett hitemet. Nem tudom mivé lettem volna nélküle, ahogyan azt sem, mivel érdemeltem őt ki.

Alice tényleg mindent megváltoztatott. Szeme aranyló mézhez hasonlított az állatvértől – ő csak úgy nevezte magát: vegetáriánus. Én is megpróbálkoztam az általa választott életmóddal, inkább kevesebb, mint több sikerrel. De semmit se erőltetett rám, megértő volt és türelmes. És a folytonos vidámsága… Jókedve, ahogy mondani szokás ragadós volt. Ebben a légkörben végre jól éreztem magam. Így hát követtem őt amerre csak ment, hogy megkeressük Carlisle-t és a családját, még ha a táplálkozási szokásaik – amit Alice is folytatott – furcsán rendellenesnek tűntek is.

Egy könyvet olvasva henyéltem a fa tövében, bár gondolataim folyvást másfelé terelődtek. Alice már egy jó ideje a tavat bámulta mereven, ahogy csillognak tükörsima felszínén a napsugarak. Ritka alkalmak egyike, mikor nem beszélt folyamatosan. Nem is értettem, hogy bírom ki magamnak való típus lévén. De az igazság az, hogy mulattatott a locsogása.

Tekintetem a könyv lapjairól felé tévedt, amit rögvest megérzett. Pillantásunk összeakadt, felém küldött mosolya lágy volt. Majd ismét a távolba révedt, ám én ezúttal nem tudtam visszatérni a kötet soraihoz. Valami nem engedte, valami fogva tartotta a tekintetem.

Csak ült mozdulatlan, arca békés, kisimult. Érzései semmit sem árultak el arról, mi járhat most a fejében. Az ő élete sem volt könnyű, még ha nem is emlékezett emberi életéből semmire. Talán így volt a legjobb, ki tudja.

Már egy ideje együtt folytattuk az utunk. Titokzatos lány meg kell hagyni, de hogy is lehetne valaki mindennapi teremtés egy olyan adottsággal, mint az övé. Az első perctől kezdve megosztotta velem a látomásait, én pedig igyekeztem gondoskodni róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltse el, valahányszor kínzó víziók érték. Ennek ellenére úgy éreztem, van valami, amit mégsem árul el. Ha szóvá tettem, azt felelte: majd ha eljön az ideje megtudom.

A találkozásunkat is látta előre. Érzékenységem, mely tehetségemből fakad, már akkor azt sugallta, fontos volt, hogy találkozzunk. Hosszú ideig várt rám, huszonnyolc évig. Megvárta, míg én találok rá, nem akart siettetni. Nem is értem, még a mai napig sem. De nem ez volt az egyetlen rejtély számomra vele kapcsolatban.

Miután képes vagyok megérezni mások érzelmeit, így jól tudom, hogy részéről ez több mint szimpátia, igazi szerelem talán. Már az előtt többet érzett, hogy megismerkedtünk volna.

Persze képes lennék befolyásolni az érzelmeit, nem lenne nehezebb, mint elmozdítani egy utamba álló farönköt, de nem akartam bántani. Nem látszott rajta, de törékeny és sebezhető volt belül. Annyi mindent tett értem, csak azzal, hogy a közelemben volt. Hálás voltam neki, de még nem éreztem késznek magam egy kapcsolatra. Egy olyan mély és őszintére, amilyet megérdemelne. Még…

Ahogy néztem őt, koboldszerű, alacsony termetét, tündérszép arcát, pillantásom vörös ajkára tévedt. Még soha nem volt annyi ideig zárva, hogy feltűnjön művészien rajzolt szív alakja. Ez megmosolyogtatott.

Szeme sárga ékkövekként csillogott, a hollófekete haj keretezte arcon, mint annak ékessége. Olyasfajta nyugalom fogott el mindannyiszor, ha rám emelte őket.

Sötét szemöldöke finom ívet lejtett, hosszú pillái alig rebbentek, de akkor könnyed, pillangószárnyakként súrolták orcáit. Ha vidám volt, fitos orrát megemelte, ha bosszús, összeráncolta.

Lassan megnyalta az ajkát és én elkaptam pillantásom. Nem akartam illetlen lenni azzal, hogy hosszasan őt nézem. Visszatértem az olvasáshoz, de bármennyire is érdekfeszítő történet volt bontakozóban, elmém képtelen volt elszakadni a szemközt ülő teremtéstől.

Nem csak ellenállhatatlan vámpírszépsége vonzotta a férfiak tekintetét. Kecses, nőies alakja engem sem hagyott hidegen. Porcelánfehér, gránátkeménységű bőre számomra puhának érződött. Elfogott a vágy, hogy újra megérintve selymességéről is tanúbizonyosságot nyerjek.

Vállai lágyan mozdultak, ahogy beszívta a tavasz illatának elegyét. A tüdejébe szökő levegőtől mellkasa megemelkedett, keblein megfeszült a ruha. Tenyerem gondolatban arcára helyeztem. Ujjaim szelíden siklottak lejjebb, hosszú nyakán, formás szegycsontján át a szemrevaló halmokig.

Alice ekkor váratlanul felnyögött, tekintetét rám kapta, a rémület jött rám. Szemem elkerekedett, azt hittem valami rosszat tettem, holott egyetlen izmom sem mozdult.

– Kérlek, ne hagyd abba – nézett rám vágyakozón. Hangja kihívó volt, mosolya csintalan. Nem értettem, mégis mire céloz. Hiszen nem tettem semmit. Semmit, leszámítva illetlen fantáziálásomat; mellének gyöngéd cirógatásáról, fedetlen combjának titkos érintéséről.

Alice mélyet sóhajtott, pillái egy percre lecsukódtak, és rájöttem, épp erre célzott. A fantáziálásom lehetett, ami kiváltott nála bizonyos érzéseket.

Tisztában voltam vele, hogy képes vagyok manipulálni a környezetemben lévők érzéseit, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy én. Le tudtam csillapítani egy teremnyi dühös embert, vagy éppenséggel izgalomba hozni egy letargikus tömeget. Mind ennek ellenére rá kellett jönnöm, hogy még számomra is rejteget meglepetéseket a saját erőm.

Alice várakozón nézett rám, én viszont haboztam. Tudtam, hogy érez velem kapcsolatban, én viszont még nem voltam tisztában a saját érzéseimmel. Kedveltem, jó volt vele, tiszteltem és hálával tartoztam neki, de részemről még idő kellett az érzéseim rendezéséhez. Ennek ellenére mégis vonzott valami hozzá.

Tekintetemmel végigkövettem karcsú nyaka vonalát, mire fejét hátravetette, és apró keze épp úgy siklott végig rajta, mint ahogyan én szerettem volna azt tenni. Először tenyeremmel, aztán ajkammal. Gondolatban nyelvem hegyével végigkövetni a már megkövült erek vonalát. A méreg is felgyülemlett a számban. Oda akartam hajolni fölé és valóban megcsókolni a hibátlan bőrt.

Alice ismét sóhajtott, aztán nekilátott lehámozni magáról a vörös bőrkabátot. A könyvet becsukva fészkelődni kezdtem, de hátam továbbra is a fa törzsének támasztottam. Alice kihívón nézett, majd lehunyta szemét, úgy várta, hogy folytassam.

Arra gondoltam, most még megálljt inthetek, hogy megfékezhetek valamit, amiről azt sem tudtam, hogy akarom, vagy sem. Elejét vehettem volna a dolgoknak, de valami mégis gondoskodni akart róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltse el őt… a megmentőm. Mert Alice volt az én megmentőm.

Feleletként vívódásomra jóleső önzetlen érzés árasztotta el bensőmet.

Gondolatban ismét visszatértem nyaka ívének cirógatásához, álla lágy harapdálásához, fülének puha csókokkal való elhalmozásához. Mintha csak megérezte volna minduntalan, hol és hogyan szeretném érinteni. Sóhajtott, nyöszörgött, ujjai minden olyan helyet bejártak, amit enyémek valójában nem érinthettek.

Ha valóság lett volna, lassan döntöm hátra a zöld fűben, és lassú, ügyes ujjmozdulatokkal bújtatom ki blúza gombjait a kis vágatokból. Meglepődve konstatáltam magamban, hogy rám nem jellemző szelídséggel gondolok kényeztetésére. A vad évek után Mariával ez egyszerre volt bizarr és kellemes.

Jóllehet valójában hozzá sem értem eme csodás hölgyeményhez, a hangok, és a belőle felém áradó erős érzések tagadhatatlanul arra engedtek következtetni, hogy kéjes örömökben részesül. Nem követelőzött, én mégis adni kívántam neki. De ő is adott nekem; még sosem éreztem magam ennyire felszabadultnak.

Gondolatban bármit megtehettem, és lassanként meg is tettem. Becézgethettem kezemmel és ajkaimmal felváltva keblei halmát. Érinthettem fedetlen combját, ujjaimat végigsiklathattam oldalán, megmarkolhattam csípőjét. Számára ez nem csak egy felfedezés volt, egy izgató kaland, de kezdtem azt hinni, már számomra sem csak az. Kezdtem elveszni az érzéseim kavargó rengetegében.

Alice olyan erős érzéseket keltett bennem, amik által én is egyre erőteljesebbeket benne. Teste már a fának feszülve remegett, vonaglott a szemem láttára, mindezt egyetlen igazi érintés híján. Szükségtelen légvételei szaporább ritmusra váltottak, mellkasa észvesztő gyorsaságban emelkedett és süllyedt. Szeme még mindig lehunyva, vöröslő ajkai lágyan elválva egymástól engedték szabadjára feltörő sóhajait. Sose láttam még ennél szebb, édesebb, kívánatosabb látványt.

Ujjaim és szám képzeletben minden porcikáját bejárta. Egész lényemben beleremegtem, ahogy megéreztem vágyának beteljesülését. Ahhoz hasonló érzés volt, mint mikor még emberként az adrenalin végigszáguldott az ereimben. Boldog, nyugtató, lazító melegség öntötte el a testem. Rég éreztem már ilyen jól magam, és képtelen voltam megakadályozni, hogy ez arcomra is kiüljön, egy halovány mosoly formájában.

Egy percre átfutott elmémen a gondolat, hogy bánni fogja a történteket, de szavai megnyugvást hoztak.

– Remélem, legközelebb már valóban érezhetem magamon a kezeidet – nézett rám gyengéden, mosollyal ajkán és lelkében.

Mellette nem éreztem kétszeres súlyát minden nyomasztó érzésnek, fájdalomnak mi körülvesz. Ha kacagott, ha csacsogott, könnyed volt minden, mint sétálni egy réten. A zord világ megtelt színekkel, örömteli érzésekkel és reménnyel. Noha még tisztába kellett tennem az iránta kelt érzéseimet, úgy véltem, a kedvéért képes lennék akár egész hátralévő életemben büdös húsú vadak vérén élni, csak a közelében lehessek…

2012. december 1., szombat

New Sun - Sunset - 2. fejezet

Sziasztok!
Szívből sajnálom, hogy ilyen sokat kellett megint várni a frissre, ígérem, nem kezdem el sorolni az okokat, hiszen mindenkinek van elég magánéleti gondja, ami mellé egyeseknek ugyancsak hozzátársul ihlethiány, úgyhogy tudjátok, miről beszélek. :S

A fejezet végén képeket, valamint egy videót találhattok, érdemes meghallgatni, megnézni őket. :)

Még egyszer köszönet a türelemért és a megértésért! ♥
Akárcsak a kommentek – és voksok –, valamint a mailben érkezett véleményekért, amikre visszamenőleg is válaszoltam.

További szép hétvégét, és jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz



2. RÖVID BÚCSÚ


SZERINTED TUDJA? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.

– Szerinted miért ilyen morcos?! – suttogta Andrew, és úgy nézett rám, mint aki kételkedik benne, hogy tudom mennyi kettő meg kettő.

Anyám szúrós pillantást vetve felénk felmordult, majd folytatta a reggelim elkészítését. Nagyot nyelve léptem be a konyhába. Andrew helyet foglalt az asztalnál, míg én félénk bátorsággal anyámhoz léptem, hogy jó reggelt puszit nyomjak morcos, szép arcára.

Sose értettem, miféle különös oknál fogva van úgy kiakadva, ha Andrew-val alszom. Bár nyíltan sose szólt érte, mindannyiszor tett burkolt megjegyzései elegendőek voltak, hogy rájöjjek, nem szereti. Az egyetlen logikus magyarázatnak azt láttam, hogy félt! Andrew képessége cseppet sem mondható veszélytelennek, de tudja kezelni, és én bízok benne, még soha sem okozott vele nekem fájdalmat. Nem értettem anyámat.

Miután megreggeliztünk – csendben – mindenki ment a maga dolgára. Ideje volt elkezdenem összecsomagolni. Jövő hét végén költözünk. Nem akartam az utolsó percre hagyni a pakolást, nehogy itt felejtsek valamit. Habár Alice azt mondta, hogy csak a legfontosabbakat szedjem össze, minden más vagy már van az új házban, vagy veszünk. Nénikém megígérte, hogy amint beköltöztünk, elvisz vásárolni. Hogy a mandarinnarancs ruha csak az előleg volt a születésnapi ajándékomból. Már most izgatottan vártam. Alice és Nessie mellett felnőni… Csoda, hogy Cassie-vel amióta csak az eszünket tudjuk, szeretünk vásárolni?



– Mind egy iskolába fogunk járni? – kérdeztem izgatottan. Terelni próbáltam a figyelmemet, de izgalmam túl nagy volt.

Az I-84-esen haladtunk északnyugat felé Idahón át. A táj gyorsan szaladt mellettünk, az idő múlása mégis csigalassúságúnak tűnt. Portland népesebb város volt, mint Salt Lake City, az egyik a legnépesebb városok közül az államokban. De hol máshol is lehetne megbújnia a legjobban a „mi” fajtánknak, mint többszázezer ember közt. Akik folyton-folyvást csak rohannak, és olyan vegyes összetételűek – származásra, színre, alkatra –, hogy eggyel több különbség már fel sem tűnik nekik. Egy kisvárosban, mint amilyen Forks is, hamarabb keltenénk feltűnést. Forksban, az esős kisvárosban, amit a mai napig is mind igazi és egyetlen otthonunknak tartunk.

– Mi hárman biztosan – válaszolt Andrew, rám és Cassie-re nézve. Hogy a közel tizenhárom órás út alatt se unatkozzunk, velem és szüleimmel utaztak egy autóban.

– Én úgy tudom, hogy anyám is a mi sulinkba iratkozott be, úgyhogy gondolom Edy meg Bells is oda fog járni.

– Ne találgassatok – szólt hátra anyám. – Mindent meg fogtok tudni még ma, a családi gyűlésen.

– Halljátok, ne találgassatok, inkább imádkozzatok – vigyorgott apám, míg anya oldalba nem bökte. Nevettünk. – Ugyan cica, én csak arra gondoltam, egy kis imádság nem árthat, miután Alice-re volt bízva a dizájn. Ne mondd, hogy a te fejedben nem fordult meg egy rózsaszín Barbie-ház lidérces képe – borzongott meg apa látványosan, azonban vigyora egy percre sem tűnt el arcáról.

– Az utat figyeld! – sziszegte anyám, lerázva combjáról apám simogató kezét. Morcos volt pillanatnyilag, és tagadhatatlanul éppen annyira ideges, mint én. Ideges-izgatottság futott keresztbe-kasul a gyomromban, mióta csak elindultunk.

– Ne aggódj, nagynagyapi biztosan mindent kitalált már, és részletesen elmond azzal kapcsolatban, hogy mit kell mondanunk az embereknek. Csupán jól be kell tanulnunk, és vigyázni, el ne szóljuk magunkat – nyugtatott Cassie. Persze neki könnyű volt, ő első hallásra megjegyez bármit.

– A lényeg, hogy mindig tartsd magad a kitalált történethez. És ha nem tudod, mit mondj, térj ki a válasz elől – összegezte Andrew.

– Azt hiszem menni fog, elvégre is Cullen vagyok, nem eshet nehezemre a hazudozás – mosolyogtam, gondolatban játékosan nyelvet öltve.



– Alice, ez csodaszép! – Csak álltam és ámultam tátott szájjal új otthonunkat.

Portlandtől keletre, jó másfél órára, a Lolo Pass út sokadik kis leágazásánál, egy ritkásabb erdőrész szegélyezte tisztáson ott állt a valaha látott legmesésebb ház. Egy igazán mesébe illő.

Gyönyörű volt és hatalmas, igazi luxusvilla, ahol mind kényelmesen elférünk. Tiszta elegancia és nyugalom áradt belőle. Csak szívtam magamba a látványát, mialatt száz és egy madár dalolt közel s távol. Rózsafabarna faborítású szilárd, emeletes kőépület uralta a közel háromhektáros tisztást.

– A kőépület és a faburkolat között speciális hangszigetelés található. Az eljárást nem ismerem, de azt mondták, hogy ilyeneket használnak az állathotelekben, hogy a sokféle szőrös és tollas jószág ne zavarja egymás nyugalmát.

– Hát nem édes? – vigyorgott apám, állva nénikém azonnali szúrós pillantását.

– Az állatok hallása többszörösen kifinomultabb, mint az embereké – magyarázta tovább Alice. – Kértem, hogy duplázzák meg a megszokott eljárás mennyiségét, hogy a mi fülünknek is hangszigetelésként funkcionáljon. Ahogyan az ablakokat és ajtókat is speciális eljárással készítették – mosolygott önelégülten, de volt is rá oka. Cassie-vel hatalmas cuppanós puszit nyomtunk hófehér arcára. Jónak, sőt még annál is jobbnak hangzott, amit mesélt.

– Hallod, cica?! Szabadon garázdálkodhatunk, nem hallanak – nevetett apám kitörő jókedvvel.

– Emmett Cullen! – rivallt rá nyomban anyám, de hasztalan. A többiek ugyancsak nevettek, míg én a szemem forgattam. Nem volt remény, apám tagadhatatlanul sohasem fog már megváltozni.

– Ügyes munka, kedvesem – ölelte át nagyi Alice-t, hogy gratuláljon a csodaszép új otthonunkkal végzett munkájához.

– Köszönöm, anya – mosolygott. – Reméltem is, hogy tetszeni fog. Nem keveset kell majd tőzsdéznünk Jacobbal, hogy visszanyerjük az árát – nézett bocsánatkérőn nagyira. A pénz sohasem jelentett gondot, legfőképpen nem neki. Ráadásul Portland ezen részén sokan laknak drága villában, így kivételesen legalább nem leszünk különcök és feltűnőek, főleg ezzel a „palotával”. Újabb jó hír.

– Hé! – sikkantott fel Bells, mikor a tökéletes, zöld pázsiton lerakott járóköveken, és a három-négy fokos lépcsőn lépkedve felértünk a ház bejáratához, ahol is Edy váratlanul a karjaiba kapta.

– Nem hagyhatom, hogy a saját lábadon lépd át a küszöböt, végtére is itt úgy tudják, hogy friss házasok vagyunk – mosolygott huncutul, majd mindketten nevetve vették birtokukba a házat.

Ha lehetséges, belül még szebb volt, mint kívül. Magas, rózsafabarna faléces mennyezet, fehér falak – amik még tágasabbá tették az így is méretes, egybenyitott teret. Rejtett fényforrások világítottak mindenhonnan, a mennyezetben elrejtettek összképe a csillagos eget megszégyenítőn hatott. A barna árnyalatai játszottak a bútorokban és textíliákban: a világos bézstől, a fa narancsos színein át a sötét eleganciáig. A padló sivatagsárga fényes kőfelület. Modern komfort, hangulatos és barátságos. Virágok díszelegtek mindenütt: szobai növények és vágottak egyaránt helyet kaptak.

Jasper az üveglapú konyhapultnál ült egy bárszéken. Hálás öleléssel köszöntem meg a munkáját, hisz Alice-en túl az ő érdeme is volt mindez.

Egy, kettő, három, négy nappalinak kinéző helyiséget számláltam, míg a bejárattól eljutottam a hátsó kertre nyíló teraszajtóig. Az egyikben egy nagyobb kandalló ékeskedett, míg a másikban, egy kisebb. Egyben nagyméretű plazmatévé, a másikban törtfehér zongora volt a domináns. Konyha, mosókonyha és étkező. A fiúk vihorászva érkeztek a folyosó távolabbi feléről.

Egy lépcsősor vezetett le a garázsszintbe, és egy fel az emeletre, de engem a mögülük rejtőző helyiség érdekelt. Az, mely első pillantásra elment volna egy rosszhírű lokál füstös játéktermének. A falakat dísztéglákkal borították. A legszembetűnőbb egyértelműen a biliárd- és pókerasztal volt. Már csak a játék gondolat is lázba hozott – titkolni se tudtam volna, hogy Emmett Cullen lánya vagyok.

A játékszobához vezető keskeny folyosó másik oldaláról nyílott nagypapi dolgozószobája. Csak résnyire nyitottam az ajtót, hogy bekukkanthassak, de így is láttam mindent. A hatalmas előteret, melynek két oldalán hosszú, nehéz, könyvekkel teli polcok húzódtak. És a két márványoszlopon túl a súlyos, tölgyfa íróasztalt. Nagyapi igazán megérdemelte. Én viszont még mindig nem tértem magamhoz. Felmásztam az egyik bárszékre, hogy megpihenve kifújjam magam. Az egész olyan volt, mintha csak Alice Csodaországában lennék. Még soha nem volt ehhez fogható otthonunk, bár mindegyiket szerettem.

A nappalik felől váratlanul lágy zongoraszó ütötte meg a fülem. Melankolikus dallamok szálltak felém, hívogatva, vonzva. Az idősebb Edward ült a törtfehér zongora előtt. Hosszú, rutinos ujjai fürgén szaladtak fel s alá a billentyűkön, keserédes muzsikát kicsalva a hangszerből.

Mindenki őt figyelte! Bella mellette ülve, a vállán pihentette fejét, úgy hallgatta lehunyt szemmel szerelme játékát. Andrew és Cassie a zongora mellett állt, Alice Jasper ölelésében a teraszajtó előtt, mellettük nagyapiék gyors, szemérmes csókot váltottak. Bellsék és Nessie-ék a fotelokban foglaltak helyett, mind szerelmesen mosolyogtak párjukra. Anya közel vont magához, mindketten bőven belefértünk apa méretes mackó ölelésébe.

Nem értettem miért, csak azt tudtam, hogy a zene tehet róla, hogy szememben könnyek gyűltek. Különös érzés kerített hatalmába, a változás szele borzongatott, libabőrbe futtatva a karom. A muzsikaszó lassan halt el végül, érthetetlen ürességet keltve bennem, a lelkemben.

– Ez… – akartam szólni – kifejezni az érzéseket, amit kiváltottak belőlem a dallamok –, de Edward megelőzött.

– Elmegyünk – mondta nyugodt hangon, mire a következő pillanatban Cassie váratlan hévvel nagyapja nyakába vetette magát. A torkomon akadt mondanivalóm.

– Hé! Sssh! Nincs semmi baj – mosolygott Edward Cassie-t vigasztalva. Semmit sem értettem.

– Meglásd, hamar elszáll az idő.

– A nagynagyapádnak igaza van, ne szomorkodj kincsem – simogatta Bella lágyan barátném arcát.

Bennem a fogaskerekek lassan kerültek csak a helyükre. Szólni se tudtam a felismeréstől, a levegő is akadozva jutott csak el a tüdőmig. Nem akartam elhinni, felnéztem anyámra, de sokat sejtető szelíd mosolya nem hagyott bennem kétséget.

– És mégis mennyi időre? – Andrew zsebre dugott kézzel állt, a cipőjét figyelte, aminek orrával a fényes padlót piszkálta, nem is nézett nagyszüleire. Vagy csak éppen nem tudott.

– Tíz hónap, egy év, nem több. Hamar visszajövünk, csak meg ne bánjátok – mosolygott még mindig Edward, azzal az utánozhatatlan félmosolyával. Bárcsak én is képes lettem volna rá, akkor nem marták volna arcomat sós könnyek.

– Ti is nagyon fogtok hiányozni nekünk, de nem a világ végére megyünk, tartani fogjuk a kapcsolatot telefonon – próbálta oldani Bella a helyzet feszültségét.

– És m… mi… miért? – szipogta Cassie, könnyes szemmel felnézve rájuk.

– Kicsit szeretnénk megpihenni.

– Na ja, az rátok is fér, eléggé sápadtak vagytok – szólt közbe apa, a tőle megszokott gonoszkás humorral.

– Kösz a megértést, Em! – bökte oda Bella, szája fintor-mosolyra rándult.

– Bármikor! – intett vigyorogva apám.

– Biztos szükség van erre? – hallattam én is a hangom, de rögvest el is szégyelltem magam. Bella magához intett, és az ölébe vont. Cassie-vel mindketten pityeregtünk.

– Tudod, hosszú ideje már, hogy nem volt úgy igazán időnk egymásra Edwarddal – pillantott az említett felé. – Sok minden történt, sok mindenen mentünk keresztül, de most végre valahára mindenki boldogan éli az életét. Már Nessie-ért és Edyért se kell aggódnunk – mosolygott rájuk anyai szeretettel –, és ti is nagyok vagytok, a nevelésetekbe se kell már besegítenünk. – Értettem az álláspontját, és meg is érdemelték, hogy kicsit kettesben lehessenek, utazgathassanak, hogy csak egymással foglalkozhassanak, de olyan nehéz volt elengedni őket.

– És mikor?

– A következő hét végén.

– Értem – feleltem csukladozva. Fejem a vállára hajtva pihentettem meg. Súlyosnak éreztem a nyomasztó gondolattól, még meg kellett ezt emésztenem.



Határozott mozdulattal fordítottam el új szobám ajtajának kilincsét, hogy belépve birtokba vehessem. A szobám maga volt a régmúlt bája és a jövő varázsa egyben. Nagyon én voltam! A falak bíborlilák, az ablakok előtt földig omló, nehéz függönyök ametiszt színben pompáztak. Tökéletes összhangban voltak a porcelánfehér bútorokkal.

Íróasztal, könyvespolc és háromtükrös fésülködőasztal. Az ágyam kovácsoltvas kerete szívet mintázott az elő- és a fejtámlánál. Lila selymek és szatén párnák Kánaánja – már vártam, hogy aludhassak benne. A szoba jobb oldalán a fürdő és a gardrób húzódott, amik praktikusan egymással is egybenyíltak. Míg a bal oldali teret nagyrészt két, egymással szemben elhelyezett dívány uralta, egy falba mélyesztett kis elektromos kandalló előtt kétoldalt.

Miután mindent jó alaposan szemügyre vettem idefent, megcéloztam a ház többi részének felfedezését, főként a hátsó kertét. Alice most igazán kitett magáért, Salt Lake-ben nem volt ennyire fényűző házunk, talán mert az egy sokallta kisebb, visszafogottabb város, amihez alkalmazkodnunk kellett.

A teraszon grillező, étkező résszel, alatta pedig egy hatalmas medence húzódott. A tiszta víztükörből visszamosolygott rám önarcképem. Csak álltam és ámultam, mikre nem gondolt nénikém, mikor az igényeimet sorba vette.

– Pöpec kégli, nemde?

– Megjárja – nevettem. Andrew tenyere a derekamra simult, finom, meleg érintése bizsergetett.

– Úszunk egyet? – hozakodott elő az ötlettel.

– Jól hangzik – vettem fontolóra. – Rendben, legyen, átöltözöm és úszhatunk – egyeztem bele. El akartam lépni, hogy felsietve a szobámba mielőbb magamra ölthessem a fürdőruhák egyikét, amikről ugyancsak Alice gondoskodott. A gardróbom már most tele volt ruhákkal, cipőkkel és kiegészítőkkel, miközben nénikém megígérte, hogy még iskolakezdés előtt elmegyünk bevásárló túrára. Csakhogy Andrew nem engedett.

– Minek átöltözni? – Meglepett kérdése.

– Csak nem gondolod, hogy ruhástól…

– Miért is ne? – rántotta meg a vállát.

– Csak mert vizes leszek?! – vontam föl szemöldököm értetlenül.

– Így is, úgy is vizes leszel – nevetett. – Nem értem, mi a gond. Ha jól emlékszem, egy hete még vidáman csobbantál ruhástól a Bear tóba, anyád tiltása ellenére – emlékeztetett a „régi” szép időkre.

– Jó, de… – Azonban még mielőtt bármit is mondhattam volna, magával rántott. – Ezt még megkeserülöd! – sipítottam, amint a felszínre keveredve levegőhöz jutottam.

A medence két méternél nem lehetett mélyebb, és amúgy is jó úszó voltam, mégis elfogott a düh. Andrew csak nevetett, teli szájjal, ami csak táplálta bennem a hirtelen jött haragot. Gondolva egyet, két karcsapással már ott is voltam mellette, hogy a fejénél lenyomva a víz alá taszítsam.

– Andrew!? – szólítottam ijedten, mikor sehol se láttam. Tudtam, hogy nem eshet baja, mégis aggódni kezdtem. Ám ez az állapot csak addig tartott, míg hátulról váratlanul két kar meg nem ragadott. Vihogva nevetett legjobb barátom, még az után is, hogy a mellkasába bokszoltam.

Jellegzetes családi öröksége: kócos, bronzvörös haja most vizesen tapadt fejére, akárcsak a rövid ujjú póló sportos, kidolgozott testére. Bicepszén az izmok megfeszültek, smaragdzöld szeme vidáman ragyogott rám. Méz-kókusz-napfény illata, mint valami édes parfüm lengte körül. Utáltam is, amiért mindig, minden helyzetben tökéletesen néz ki – na persze ezzel nem volt egyedül, irigyeltem is a családomat ezért.

– Ugye tudod, hogy utállak? – Próbáltam bosszúsan nézni rá, de képtelen voltam, hiszen a legjobb barátomról van szó.

– Már bocs, de engem csak imádni lehet – közölte nagyképűen, kacagva. Le akartam törölni a képéről a vigyorát, de még mielőtt kiötölhettem volna valami frappánsat, váratlanul anyám hangja csendült fel mögülem. Összerezzentem, mint akit rajtakaptak valami rosszaságon.

– Mielőtt megfázol, mássz ki onnan, és irány átöltözni – csattant élesen, sötéten a hangja. Felnéztem Andrew-ra, aki elengedett, hogy kiúszhassak.

– Az én hibám, Rose – védett meg. Szinte már hobbiként űzte ezt, legalábbis mióta az eszemet tudom mindig megóvott.

– Lehetne több eszed is – mordult rá.

– Anya, kérlek! – csattantam, mire rosszalló, szigorú pillantást kaptam válaszul. A vállamat átkarolva vezetett fel a szobámba, hogy mielőbb száraz, meleg ruhában tudhasson.



Gyönyörű verőfényes napnak néztünk elébe, így augusztus utolsó hétvégéjén. Már csak két nap és kezdetét veszi egy újabb tanév, ami számomra sok újdonsággal szolgál majd. És talán izgalmakkal, esetleg még szerelemmel is, bár erről még álmodni se nagyon mertem. Azt mondják, féltett titkaink akkor válnak bizton valóra, ha nem mondjuk el őket, csak csöndben reméljük, hogy megvalósulnak – legalábbis azt hiszem, bár néha érdemes tenni értük.

A levegő meleg volt, a nap kellemesen égette bőrömet, ezt mondják errefelé strandidőnek. És bár a kertben ott terpeszkedett a hatalmas márványmedence, én mégis a partra vágytam, a nagy kékség mellé. Talán azért is, hogy kicsit elszabadulhassak itthonról, el a gondolat forrása közeléből, ami ha nem is mutatjuk ki, titkon mindnyájunkat nyomaszt, mióta csak tudjuk, hogy Edward és Bella, ha csak kis időre is, de különválnak a családtól.

Próbáltam rávenni barátnémat, hogy menjünk le a partra, csak pár órácskára, de nem volt hozzá hangulata. Még vásárolni sem akart elmenni Alice-ékkel. Mindenkit megvisel Belláék távozása, de talán Cassie-t a leginkább, imádattal szerette nagyszüleit. Végül, mivel anya nem akart elengedni egyedül a több mint száznegyven mérföldre lévő partra, Andrew felajánlotta, hogy eljön velem. Pontosabban némi ráhatás után vállalkozott rá, hogy elkísér.

– Annyira szép az idő, tudod milyen ritka, még itt is. Szeretnék lemenni a partra, de anya nem enged egyedül, ők nem jöhetnek, Cassie-nek pedig nincs hozzá hangulata. Na, kérlek, Andrew – néztem rá könyörgő, sírásra kész kiskutya szemmel, persze az egész csak színjáték volt.

– Tudod, hogy nagyon utálom mikor ilyen vagy?

– Milyen? – Szájam sarkában mosoly bujkált, alig bírtam visszafojtani, éreztem, nyerő pozícióban vagyok.

– Olyan, akinek képtelenség nemet mondani – közölte nem igazi bosszúsággal. Nem bírtam tovább, mosolyognom kellett.

– Ezt a tulajdonságomat én különösképpen szeretem.

– Azt meghiszem – forgatta meg szemét, de közben már ő is mosolygott.

Olykor igazán meggyőző tudok lenni – állapítottam meg.

A Rockaway partra mentünk, az utat Andrew-nak köszönhetően kicsivel több, mint két óra alatt le is tudtuk. A kocsit a közelben leállítottuk, és a maradék távot gyalog tettük meg. Én a cipőm is levetettem, hogy érezzem a puha szemcséjű homok simogatását a talpamon. Nem voltunk egyedül, de nem is volt tömeg. Csak pár srác próbálta meglovagolni a hullámokat szörfdeszkájukkal, több-kevesebb sikerrel, ahogy elnéztem.

Csábított a víz, de hiába sütött a nap, hideg volt, így nem voltam benne biztos, hogy bemerészkedek. Inkább leterítettem a pokrócot, és míg Andrew megmártózott, levettem a lenge, spagetti pántos ruhácskát, ami alá még otthon felvettem az egyik új, kétrészes fürdőruhám. Majd nekiálltam bekenni naptejjel halványan barna bőröm.

– Új vagy erre? – kérdezte egy hang. Mikor felnéztem, egy magas fiú állt előttem. Rövidre vágott barna haja vizesen tapadt a fejére, izmos testét fekete szörfruha fedte, hónalja alatt színes szörfdeszka díszelgett. – Ty vagyok, és a te neved? – villantak elő hófehér fogai csábos mosolya mögül.

– Rosetta – fogadtam el a felém nyújtott jobbot.

– Gyere már, Ty! – üvöltött valaki a távolból.

– Örültem, remélhetőleg még találkozunk – intett, majd könnyed futással a haverja után eredt.

– Egy percre hagylak magadra, és máris összeszedsz valami rosszarcú fazont – tért vissza Andrew, tekintetével egy ideig Tyt követve.

– Nem is volt rosszarcú. – És valóban nem, egész helyes volt.

– Jobb, ha nem állsz szóba mindenféle jöttment alakkal, és ne feledd, szigorúan tartsd magad ahhoz a sztorihoz, amit Carlisle mesélt.

– Befejezted a kioktatásomat? – vágtam csípőre a kezem. – Utálom, amikor úgy viselkedsz, mint anyám, holott ha nem rólam van szó máskülönben nagyon nem hasonlítotok egymásra. Bár te néha már rosszabb vagy nála – vágtam a fejéhez.

Ember voltam, rendben, el kellett fogadom, hogy vannak hibáim, több is, mint a tökéletes memóriájú vámpír családomnak, de akkor sem kéne ennyire bizalmatlannak lenni velem szemben. Nagyapa tövéről-hegyére elmondta, hogy mit kell mondanunk másoknak arról: kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen rokoni viszonyban állunk egymással. Még egy családfát is rajzolt, hogy könnyebb legyen megjegyeznem. Meg is jegyeztem! Álmomból fölkeltve is képes lennék elmondani.

– Bocs, én csak… – próbált volna mentegetőzni, de rá se hederítettem. Csak hevertem a puha homokba leterített pokrócon és néztem, ahogy a víz lágyan hullámzik. Élveztem a tenger friss, zamatos sós illatát. Percek teltek el így csendben, mire rászántam magam az úszásra. Pontosabban csak meg akartam mártózni, ha már idáig eljöttem.

Andrew hason fekve napfürdőzött, mikor visszatértem. Úgy tűnt, nem vett észre. Gyorsan jött, bosszúálló gondolat következtében hajamból a vizet tenyerembe csavartam, majd azt fürge ujjmozdulatokkal testére spricceltem. Hirtelen érték a hűvös vízcseppek, amiktől felszisszent és hanyatt vetette magát. Kacagnom kellett, csakhogy a következő pillanatban kezemet megragadva lerántott magához.

– Na várj csak! – vigyorgott gonoszul. Míg egyik karjával szorított, hogy egy helyben tartson, a másikkal kíméletlenül csiklandozott. Az se érdekelte volna, ha néznek, bár nem tudhattam, nem teszik-e valakik tényleg.

– Kérlek! Kérlek! – esdekeltem, míg abba nem hagyta. Tekintete gyengéd volt, mélyen enyémbe fúródott, hosszú ujjai pihekönnyeden cirógatták meg arcomat.

– Sajnálom, amiért úgy rád förmedtem – kért bocsánatot a történtekért. Nem haragudtam már rá, sose haragudtam sokáig, így amikor újra szóra nyitotta a száját, felemelve ujjam rá szorítottam.

– Felejtsük el! – Ölelésébe bújva fejem a vállára hajtottam, majd egy apró csókot leheltem nyakhajlatába, amitől némiképp megfeszültek izmai. Egészen kidudorodtak a kékes vénák selymes, halvány rózsaszín bőre alatt.

– Bekenjelek? – hasított hangja az elmémbe, mely békés nyugalomba helyezve magát szinte kikapcsolta a külvilágot.

– Hogyan? – kérdeztem riadtan. Zavartan próbáltam értelmet kovácsolni a mondottaknak.

– Hol jársz, Szépségem? – mosolygott ábrándos, bolondos mivoltomon. – Azt kérdeztem, bekenjelek? A végén még leégsz, aztán Rose-tól megkapjuk a magunkét – húzta nevető fintorra ajkát. – Fordulj meg! – utasított.

Nem ellenkeztem, lassan megfordultam, karjaimat összekulcsolva a fejem alá helyeztem, amit oldalra billentve figyeltem az eseményeket. Andrew felvette a földről a naptejet, majd térdelő helyzetbe húzta magát a csípőm fölött, de nem ért hozzám. Halkan felszisszentem, mikor a hűs krémtől síkos kezek a vállaimhoz értek. Hajamat előre igazítottam, arcomat karomon pihentettem meg, így élveztem a szinte már altató hatású masszást. A bőrömön ezernyi apró kis elektromos szikra pattogott végig. Bizsergetett az érzés, ajkamat élvezetteli sóhaj hagyta el.

– Várj – szóltam, mikor a kényeztető ujjak már nem először ütköztek akadályba, fürdőruha felsőm pántjába. Akartam még élvezni kicsit ezt a kellemes cirógatást, ezért hátranyúlva kikapcsoltam felsőm, mire az anyag pántrésze leomlott kétoldalt. A naptejtől hűs kezek egy perccel később ismét a hátamon kalandoztak.

Órákig elbírtam volna viselni ezt a pár percnyi kényeztetést. Ujjai szelíden szaladtak fel hátamon, csiklandozták meg nyakam, és zongoráztak végig visszafelé gerincemen. Alapos volt, látszott, hogy nem akar összetűzést anyámmal. Bár vele ki akar?!

Éreztem a mozdulatain, hogy hamarosan vége a „gyereknapnak”. Még egyszer bejárta a hátam, majd még utoljára fölsiklott keze az oldalamon, csakhogy ezúttal történt valami.

Mindketten megtorpantunk mozdulat közben. Arcomat azonnal elöntötte a zavar vérvörös pírja. Azt se tudtam mit tegyek, hogy mit kéne mondanom, leblokkoltam a váratlan helyen ért érintéstől, és egy percig úgy tűnt Andrew is. Hisz bármennyire is közel állunk egymáshoz, bármilyen jó barátok is vagyunk, ez még testvérek között is kínos, zavarba ejtő esetnek számítana.

Ujja épphogy csak érintette mellem oldalát, mégis megtette akaratlanul, és ezzel kínos helyzetbe hozott minket. A másodpercek melyeket dermedten töltöttünk megnyúltak. Andrew törte meg végül a mozdulatlan csöndet. Ujjai észrevehetetlenül tűntek el rólam, majd ő maga is fölülem. Miközben lassan ülő helyzetbe tornásztam magam visszakapcsoltam fürdőruha felsőm kapcsait. Még mindig zavaromban, bátortalanul pillantottam fel Andrew-ra, akinek kifejezéstelen arca meglepett.

– Bocsi. Megyek, úszok egyet – mondta teljesen megszokott hangvételben, és már állt is fel, ment a lágyan hullámzó víz irányába. Semmit se értettem, aztán döbbenetem hamar elszállt, mikor rájöttem, Andrew-nak igaza van, nincs az egészen mit felfújni, nem is történt igazából semmi, ilyen bárkivel megesik. Miután ezt átgondoltam, és zavarom is úgy, ahogy elillant, Andrew után siettem, aki még emlékezve a múltkorira, mikor víz alá nyomtam, most felkapott és kegyetlenül a vízbe dobott bármennyire is tiltakoztam.



Hosszú volt a nap, eseménydús, fárasztó, és még fel kellett készülnöm a holnapra, leginkább lelkiekben. Már csak két nap választott el az iskolakezdéstől, de még előtte el kellett búcsúznom Bellától és Edwardtól. Akik bár ugyan úgy nénikém és bácsikám voltak, mint Alice és Jasper, különös tisztelettel szerettem, épp mint a nagyszüleimet, Esmét és Carlisle-t.

Kivételesen korán feküdtem le, hogy még alvás előtt legalább egyszer át tudjam olvasni a nagyapi által csak nekem papírra felvázolt családfát. Nem akartam, hogy esetleg az én hibámból bárkinek is magyarázkodnia kelljen, vagy rosszabb esetben a tervezetnél jóval előbb tovább kelljen állnunk innen. Pedig már kívülről fújtam, talán csak a mai, Andrew-val való összezörrenés miatt éreztem szükségét újraolvasni.

Dr. Carlisle Cullen, általános orvos, a felesége Esme Anne Platt, restaurátor, 30 évesek. Saját gyermekük nincs, hét éve két gyermeket fogadtak örökbe: az akkor tizenkét éves Alice-t és a tizenhat éves Emmettet.

Alice Cullen, első éves joghallgató, 19 éves, férjezett. Férje Jasper Hale, első éves joghallgató, 21 éves.

Emmett Cullen, autóipari ágazatban értékesítési menedzser, 23 éves, nős. Felesége Rosalie Hale, közgazdász, 21 éves.

Az ikrek, Jasper és Rosalie Hale pár éve tanulmányi csereprogram keretében érkeztek Kanadából az államokba. A befogadó család, dr. Cullen és felesége volt. Rosalie és Emmett Cullen két, Jasper és Alice Cullen egy éve házasok. Rosalie Hale a törvényes gyámja a 16 éves kishúguknak, Rosetta Lillian Hale-nek. Édesapjuk kiléte ismeretlen, édesanyjuk hosszas betegségben elhunyt.

Id. Edward Anthony Cullen, egy párizsi főiskola utolsó éves nemzetközi marketing szakos hallgatója, 22 éves, nős. Felesége Isabella Marie Swan, utolsó éves nemzetközi marketing szakos hallgatója egy párizsi főiskolának, 22 éves. Két éve házasok. Id. Edward Cullen, dr. Carlisle Cullen legfiatalabb testvére.

Ifj. Edward Soul Cullen, utolsó éves középiskolás, 18 éves, nős. Felesége Isabella Fairy Sheen, utolsó éves középiskolás, 18 éves. Friss házasok.

Renesmee Carlie Cullen, utolsó éves középiskolás, 18 éves. Vőlegénye Jacob Black.

Dr. Carlisle Cullen rendelkezik idősebb testvére gyermekei; az ikrek: ifj. Edward és Renesmee, valamint a 16 éves Andrew Sheen Cullen feletti felügyeleti joggal, miután repülőgép szerencsétlenségben fivére és annak neje pár éve elhunytak.

Jacob Black, építész, 22 éves. Jegyese Renesmee Carlie Cullen. Felügyeleti jogot kapott 16 éves húga, Cassandra Elizrah Black felett, akinek nevelésébe besegít anyai ági idősebb nővérük, Esme Cullen, mivel a szülők munkájuk folytán folyamatosan úton vannak.



– Aludj csak – suttogták a szavakat mégis felriadtam rá. Andrew ült az ágyam szélén, éppen betakart, miközben a papírokat, amiket olvastam, az éjjeli szekrényre tette.

– Csak egy percre hunytam le a szemem – magyarázkodtam, bár igazából feleslegesen.

– Apával meg nagyapával beszéltem, most megyek én is lefeküdni.

– Csak nincs valami baj? – ijedtem meg egy pillanatra. – Ugye nem voltak dühösek, amiért késtünk kicsit? Anyáék nem voltak… annyira.

– Nem, nem aggódj. Csak beszélni akartak velem… valamiről – válaszolta rejtélyesen. – Aztán gondoltam benézek. Láttam, hogy ég a lámpa, miközben te már alszol.

– Csak olvastam és… – Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, nagyot ásítottam. Andrew jót nevetett az igazán látványosra sikerült befejezésen.

– Aludj! – nyomott egy csókot a homlokomra, majd felállt és elindult az ajtó felé.

– Andrew! – szóltam utána, mire megállt. Mindkét szemöldöke kérdőn rándult a magasba, még mindig mosolygott. – Csak örülök, hogy a barátom vagy, és itt vagy nekem – vallottam meg neki. Úgy éreztem, olyan kevésszer mondom, még akkor is, ha ő ezt jól tudja.

– És mindig itt is leszek! – Ezzel visszafordult és kiment. Szavaiban megnyugtató ígéret csengett, olyan, ami egész éjszakára békés, pihentető álmokat hozott nekem.



– Aztán vigyázzatok magatokra kedveseim! – búcsúzkodott nagyi.

– Semmi rosszalkodás, megtudjuk úgyis a hírekből, ha elsüllyedt valahol egy egész sziget, szóval csak csínján gyerekek – poénkodott még ilyenkor is apa, de Bella sem volt jobb, gyerekesen nyelvet öltött rá.

– Hiányozni fogsz, Bella. És persze te is, apuciii – nevetett Jake, majd bár Edward a szemét forgatta rá, összeütötték az öklüket.

– Húgocskám – szipogta Alice Bellához lépve.

– Még szerencse, hogy nem tudsz sírni, elkenődne a sminked – vigasztalta.

– Mennyire igaz – mosolygott haloványan, aztán a nyakába csimpaszkodva szorosan átölelte, mielőtt átengedte őt a lányának.

– Vigyázz magadra, kincsem – mondta elcsukló hangon Bella. Nessie nem szólt semmit csak az arcára tette halvány rózsaszín kezét. Bella lehunyt szemmel figyelt, végül hosszasan összeölelkeztek. Nessie sminkje hasonlóképpen járt, mint a miénk Cassie-vel; kár volt kifestenünk magunkat.

– Elbírsz majd velük? – kérdezte mindeközben Edward a fiát, fejével az általunk alkotott kisebb csoportosulás felé bökve.

– Igyekszem majd ész lenni egy eszetlen bagázsban – felelte Edy, mire apáék morgásban, ők nevetésben törtek ki.

– Nyugodtan lásd el a bajukat, rájuk férne már egy kis puhítás.

– Meglesz – kacsintottak még egymásra, majd Edy átölelte az anyját, míg Bells és Edward megropogtatták egymás csontjait.

– Ideje indulnunk.

– Legyetek jók – mosolygott Bella erőltetetten.

– Vigyázz a lányokra! – veregette még meg Edward Andrew vállát, aki egyszerre próbált Cassie-t és engem is vigasztalni, nyugtatni, talpon tartani.

A sötétített üvegű kocsi lassan gurult le a felhajtóról, és tűnt el kicsivel távolabb a fák takarásában. Csend volt, igazi, mély, őszinte, most először talán.




_____________________________
*A fejezetben elhangzott zongoradarab Yirumától a Love Hurts.



 A Cullen ház, Portland...

 A Cullen ház bejárata és előtere.

 A Cullen ház egyik nappalija.

 A Cullen ház konyhája.

 A Cullen ház étkezője.

 A Cullen ház egyik nappalija.

A Cullen ház egyik nappalija, melyben zongora áll.

 A nappaliban álló törtfehér zongora.

A Cullen ház, Portland...

 Carlisle dolgozószobája

 A Cullen ház játékszobája.

Rosetta ágya