Sziasztok!
Hálásan köszönöm a türelmeteket, és még egyszer elnézést, hogy ilyen sokáig várattalak titeket a folytatással. *pironkodik*
Egy amolyabb nagyobb írói válságon vagyok túl (lekopogom, hogy el ne kiabáljam), amin való túljutásban nagy szerepe volt az egyik új olvasómnak, Szilviának. És mi mást is tehetnék, hogy hálámat kifejezzem, mint azt, hogy neki ajánlom ezt a fejezetet. Még egyszer nagy köszönet neki mindenért! :)
Mivel a fejezet önmagáért beszél, így nem is húzom tovább az időt felesleges fecsegéssel, csak még annyit mondanák, hogy a fejezet végére azért tettem be azt a pár képet, amit majd látni fogtok, mert a kedvenceim, és nem tudtam megállni, hogy meg ne mutassam nektek, ha már úgy is idevágnak. ;)
A kommenteket – és voksokat – nagyon köszönöm, mindegyikre válaszoltam.
További jó tavaszolást! :P
És persze jó olvasást kívánok a fejezethez! :)
Pusza, Krisz
18. MÉZESHETEK
– HOGY? Oh, igen! – pillantottam zavartan a lelkészre, majd tekintetemet a borostyánszín szembe fúrtam. – Én, Isabella Fairy Sheen, téged, Edward Soul Masen Cullen férjemül fogadlak, és ígérem, hogy szeretni és tisztelni foglak, amíg csak élünk – ismételtem kissé zihálva. Szavaim nyomán az Edward arcára kiült rémület végül egy megkönnyebbült sóhajjal távozott.
– Én, Edward Soul Masen Cullen, téged, Isabella Fairy Sheen feleségemül fogadlak, és ígérem, hogy szeretni és tisztelni foglak, amíg csak létezünk – pontosított.
– Örömben és bánatban… – folytattam.
– Gazdagságban és szegénységben…
– Egészségben és betegségben…
– Fogadom! – mondta határozottan, és a szívem kihagyott egy dobbanásnyit.
– Fogadom! – feleltem én is, búcsút intve a régi életemnek, ami mostanra ért el a rendeltetési helyére.
– Ezennel az Úr színe előtt férjnek és feleségnek nyilvánítom önöket – adta áldását a lelkész frigyünkre, és az én szemeimbe könnyek szöktek. – Megcsókolhatja a feleségét – intett végül Edwardnak, aki habozás nélkül húzott közelebb magához, hogy jókisfiú módjára engedelmeskedjen.
– Szeretlek! – szóltam elfúló hangon, és habár ez mindent magában foglalt, többet is szerettem volna mondani, de pillanatnyilag nem voltam képes rá.
– Szeretlek és szeretni foglak mostantól egész létünkön át! – mosolygott Edward győzelemittasan, és noha szemeiben csintalan fény csillogott, tudtam, e szavakat súlyukkal együtt komolyan gondolta, ami a jónál is jobb érzéssel töltötte el mellkasomat. – Szeretem Mrs. Cullen! – suttogta ajkaimnak, amit az első hitvesi csókunk követett.
A boldogság nedves könnyei finoman gördültek végig az arcomon, mialatt alig, hogy ráébredtem, valóság ez a csoda, és nem csak egy szép vágyálom, a násznép zengte örömujjongás és tapsvihar elült, hogy aztán elénk járulva gratulációjukat fejezhessék ki. Ám minderre igazán csak akkor eszméltem rá, mikor megéreztem a két, kissé remegő kart a nyakam köré fonódni. Anyám szipogva gratulált elsőként. Őt apám követte és Edward szülei, de hogy őket ki követte, és mit mondott, nem tudtam volna felidézni. Még mindig valahol máshol jártam, így nem igazán voltam tisztában vele, hogy éppen kinek a karjaiba vagyok. Továbbra is képtelen voltam elhinni, hogy az a különleges személy, akit annyira megszerettem, mint még soha senkit, tényleg hozzám tartozik. Hogy immáron Isten és mindenki más szemében is egymáshoz tartozunk.
A gratulációk fogadása után aztán egyből kezdetét vette a fogadás egy nem mindennapi összetételű násznéppel, így egy percünk sem volt egymásra Edwarddal. Legalábbis nyugodtan, négyszemközt. Ellenben sikerült elkapnom a svédasztalnál és félrehívnom Lucast, hogy az engedélyét kérjem. Félve tettem, kezem-lábam remegett, de legnagyobb szerencsémre némi vonakodás után megértően beleegyezését adta az átváltoztatásomra, hogy az egyezmény sértetlen maradhasson. Az egyetlen kérése az volt, hogy az újszülött kort, a maga veszélyei miatt távol töltsem La Pushtól és Forkstól, amit bármennyire is nehéz volt megígérnem neki, de megtettem. Főként miután Cullenékkel – az új családommal – ezt már oda-vissza átbeszéltük nem egyszer, megegyezve abban, hogy a nászút után, de még a szülés előtt továbbállunk, hogy biztonságban tudhassam a szeretteimet.
Az esküvő és a fogadás szerencsére gond nélkül zajlott le. A köszöntők, a menyasszonyi tánc, és minden más egyéb kötelességünk után elköszöntünk Edwarddal a családjainktól és a barátainktól, hogy elindulhassunk a nászutunkra. A magángép már várt ránk Szerelmem jóvoltából, hogy kevesebb, mint tizennégy óra alatt a szigetünkre repítsen bennünket. Az idegesség a tetőfokára hágott bennem, és az izgatottságtól görcsbe rándult a gyomrom. Nagyon vártam már ezt a pillanatot, csak a szüleimtől való fájdalmas búcsúzás részét hagytam volna ki az egészből, ha lehet. Ám tudtam, nem utoljára látom őket hiszen két hét múlva mikor hazatérünk, még egyszer lesz alkalmam elköszönni tőlük, mégis piszkosul nehéz volt az elválás.
– Biztosan mindent bepakoltatok? Útlevelek, mobiltöltő? – kérdezgetett minket Bella, némileg aggodalmaskodva. A reptérre, akárcsak a múlt alkalommal, most is ők vittek ki, hogy még utoljára átbeszélhessünk mindent, és pár jó tanáccsal még elláthassanak.
– Ne nyugtalankodj anya, minden rendben lesz – nyomott egy csókot Edward édesanyja arcára. – Bent van minden, kétszer is ellenőriztem.
– Hívjatok, ha megérkeztetek! – mondta Bella, mire az idősebb Edward megköszörülte a torkát.
– Hidd el, jobb elfoglaltságuk is lesz, hívnak majd, ha lesz idejük – bazsalygott sokat mondón, amitől csoda volt, hogy nem pirultam el a lábam ujjáig.
– Oh, na igen – jött zavarba Bella, de azért még egyszer hangsúlyozta, hogy amilyen sűrűn csak tudunk, jelentkezzünk. – Nagyon vigyázzatok magatokra, és hogyha bármilyen, akármilyen furcsaságot észleltek, vagy érzel Bells, kérlek, azonnal gyertek haza!
– Megígérjük Bella, de ne aggódj, minden a legnagyobb rendben lesz – öleltem át, hogy megnyugtassam.
– Semmilyen váratlan dolog nem jöhet közbe – mondta Szerelmem, de hangjában a megszokott határozottság helyett kérdő élt véltem felfedezni, ami nem csak meglepett, de el is gondolkodtatott.
– Semmilyen! – helyeselt apósom, majd elköszöntünk és felszálltunk a gépünkre. Edward miután beszélt pár szót a pilótával, helyet foglalt a velem szemközt lévő kényelmes bőrülésben. Televízió, dívány, mini bár és persze kényelem mindenekfelett volt az előnye a magángépnek.
– Ha éhes vagy csak szólj, tudom, hogy nem ettél sokat a partin, de ha fáradt vagy, felszállás után nyugodtan ledőlhetsz.
– Kedves vagy, de egyik sem. Viszont kérdeznék valamit. – Felvont szemöldökkel várta a kérdésemet. – Mi volt az a kódolt párbeszéd köztetek apáddal mielőtt elköszöntünk tőlük? Mit jelentett? Esetleg aggódnom kéne valami miatt? Kérlek, Edward, jobb, ha tudok róla, bármi is legyen az, és mellesleg ne feledd, hogy alig pár órája fogadtad meg, hogy nem lesznek köztünk ezentúl titkok. Szóval?
– Te aztán ismersz – mosolygott. – De ne aggódj, minden rendben, nincs miért nyugtalankodnod.
– Az jó, de ez nem válasz, szóval mit hallgatsz el előlem? – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Nem akartam, hogy nyugtalankodj, hogy felidegesítsd magad feleslegesen, sőt mi több, rémeket láss, ezért sem szóltam a levélről – fogott hozzá a magyarázkodáshoz.
– Mégis miféle levélről?
– Amit apámékkal közösen a Volturinak írtunk a napokban.
– A Volturinak? Úgy érted, hogy…? – tátottam el a szám és kerekedett el a szemem rémült döbbenetemben.
– Nem jókedvemben tettem elhiheted, de beláttam, hogy muszáj értesítenünk őket a létezésedről és az esküvőnkről. Na, meg persze Nessie-éről. Ha nem tesszük és rájöttek volna, akkor sokkal nagyobb baj is történhetett volna, így viszont megúsztuk némi tehetetlen aggodalommal. Emlékszel, meséltem neked, hogy amikor értesültek a szüleim házasságáról, Aro még egy nyakéket is küldött anyámnak nászajándékba?
– Emlékszem, de inkább azt mondd meg, most mi lesz? – kérdeztem idegesen tördelve a kezeimet, mire Edward hozzám lépett és megfogva őket elém térdelt.
– Mint mondtam, nincs miért aggódni! – csitított. – A levelet mikor postáztuk, megkértem Alice-t, hogy azonnal értesítsen róla, ha megkapták, hogy tudjam hogyan fogadták a benne leírtakat. Azóta „figyelte” Arót, és míg te Lucasszal beszéltél, addig Alice-nek látomása volt arról, hogy megérkezett hozzájuk a levelünk.
– És hogy fogadták? Mondd már! – kérleltem kétségbeesetten.
– Alice úgy látta, hogy Aro nyugodtan reagálta le a tényeket. Megírtam, hogy ember vagy, de azt is, hogy egy hónapon belül átváltoztatlak. Alice persze továbbra is figyelni fogja a döntéseit, hogy tudjuk, készül-e valamire, de ne aggódj Szerelmem biztonságban vagy – lehelt egy csókot kezeimre.
– És, ha később mégis úgy dönt, hogy… – Nem bírtam kimondani, kirázott a hideg már csak a gondolatától is, hogy tervezhet ellenünk valamit. Hogy az életünkre törhet csak azért, mert megtaláltuk a boldogságot egymás mellett, és ezzel a Cullen klán új tagokkal valamint szövetségesekkel bővült.
– Erre ne is gondolj! – rótt meg finoman. – De ha mégis így lenne, felkészülten fogjuk várni őket. Egyszer már sikerült nyernünk ellenük. Akkor nem került sor harcra, de ha az szükséges, arra is készen állunk. Jelentős az erőnk a képességeink révén, és biztos vagyok benne, ahogyan egykoron, most is mellénk állnának a barátaink és a farkasok.
– Bárcsak én is valami szuperebb képességgel rendelkeznék – sóhajtottam csüggedten.
– Ahogyan Eleazar mondta, még nem tudni pontosan mikre leszel képes vámpírként, de nem is ez a fontos. Ne aggódj Szerelmem, megvédelek, ha kell. Téged és a gyermekünket is – biztosított róla, és két ujja közé fogva az államat közelebb vont magához egy csókra.
– Remélem, nem lesz szükség rá, hogy a sors nem gördít elénk több akadályt. Szeretnék végre boldogan élni veled, és békében nevelni a gyermekünket – mondtam ki hangosan is a legfőbb kívánságomat. – Azt akarom, hogy amennyire csak lehet, normális élete legyen. Félelem, idegeskedés és legfőképpen vérre menő harcok nélküli. A legjobbat akarom Neki és az unokaöcsédnek!
– Hogy érted, hogy az unokaöcsémnek? – ráncolta homlokát értetlenül.
– Csak úgy, hogy Nessie úgy véli, fiú lesz a pici – feleltem mosolyogva. – Persze Jake naná, hogy kislány párti, mint általában minden apa. Amúgy abba már belegondoltál, hogy hiába szüleik előbb Nessie-ék gyermeke, mégis a miénk lesz az idősebb, ha úgy vesszük? Olyan bizarr! Jó lenne ott lenni, amikor megszületik. Carlisle szerint amúgy lehetséges, hogy még egy egész hónap van vissza, szóval…
– Bells! – szólt rám Edward kissé erélyesebben, mire ijedten felkaptam a fejem. – Szeretem, imádom a nővéremet, de most nem szeretnék se vele, se az unokaöcsémmel vagy húgommal, de még csak másokkal sem foglalkozni pillanatnyilag.
– Üm! – nyögtem fel zavaromban, majd egy fél perccel később csintalanul visszakérdeztem. – Akkor mivel szeretnél foglalkozni?
– Ez nem kérdéses Mrs. Cullen – ingatta a fejét. Szemeiben tűz égett, ajkán pimasz félmosoly ült, de még mielőtt elmélyülhetett volna a csókunk, a kapitány hangja megzavart minket, figyelmeztetve a felszállásra és a biztonsági öv használatára.
Közel tizennégy órás repülőút után vasárnap dél körül végül megérkeztünk a Galápagosi Isabela-szigetre, aminek kikötőjében már ott várt ránk a kis motoros hajó, épp mint a legutóbb. A különbség csak annyi volt, hogy most cseppet sem szorongtam olyan dolgok miatt, mint a múlt alkalommal, így pedig volt lehetőségem szemügyre venni a tájat, és élvezni az óceán hullámait.
Szerelmem ismét kedvét lelve a száguldásban, őrületes sebességgel szelte a kékség végtelen habjait, így alig egy órával később már ki is köthettünk a kis fapalánkokból álló mólónál. Minden békés és csöndes volt a kis szigeten, csak az egzotikus élővilág teremtményeinek hangját lehetett néha hallani az óceán halk morajlásán túl. Edward a bőröndök után engem is kiemelt a hajóból, de ahelyett, hogy letett volna, a karjaiba kapott. Irigyeltem, amiért vonásai, de még légzése is tökéletes nyugodtságot voltak képesek tükrözni még ilyenkor is, ellenben az enyémekkel. A szívem majd kiugrott a helyéről, pedig pillanatokkal ezelőtt maga voltam a nyugalom tengere, és úgy véltem, ezen semmi sem változtathat, hiszen nem először fog megtörténni közöttünk, aminek meg kell.
– A múltkor azt mondtad, hogy azért nem szeretnéd, ha az ölemben vinnélek be a házba, merthogy azt tartogassuk a nászutunkra – kezdte bazsalyogva. – Nos, most újra itt vagyunk, méghozzá nászúton, vagyis remélem már nincs ellenedre, hogy átvigyelek a küszöbön – nézett le rám kérdőn, mire a nyakába karolva beleegyezően bólintottam, majd elindult velem befelé.
A boldogság, ami átjárt leírhatatlan volt. Egész kicsi korom óta valaki olyanra vágytam, majd vártam hosszú-hosszú évekig, mint Edward! Akivel kölcsönösen szeretjük és tiszteljük majd egymást, akiért nem csak egy üres ígéret, hogy az életünket is odaadnánk – amit Edwarddal már nem egyszer bizonyítottunk. Hihetetlen volt, ami velem történt röpke másfél év alatt, de valóság volt minden. Edward egy különleges férfi, akit kezdetben a házasság nem csak hogy megrémisztett, egyenesen taszított sok más érzelmekkel átszőtt kapcsolattal egyetemben. És akit később a szerelem olyan tettekre sarkallt és változtatott meg, amit talán nemhogy maga, de mások sem feltételeztek volna. Egy magát démoni szörnyetegnek valló fiúból mostanra különösen erős önuralommal rendelkező szerelmes férfi vált. És bár azt vallják szerte a világban, hogy ilyen férfi és szerelem nincs is a valóságban, számomra mégis bebizonyosodott, csodák igen is léteznek a mi világunkban is, csak hinni kell bennük és tenni értük, hogy megélhessük őket. Én pedig hittem és tettem érte, és most, hogy már a felesége voltam egy ilyen csodálatos személynek – még ha vámpír is az illető –, a világ legboldogabb nőjévé váltam.
– Tudod, hogy nagyon rám ijesztettél az oltárnál? – kérdezte egész halkan, miután a házba érve talpra állított és magához vont. – Azt hittem, meggondoltad magad, és már nem akarsz hozzám jönni – magyarázta, és a szemében még mindig látni véltem a félelmet, pedig már nem volt miért. – De tudod, megértettelek volna! Hiszen egy égi tünemény miért választaná önként a Poklot, ha ott van neki a Menny – tűnődött el.
– Azért, mert Te ott vagy! – adtam meg a nyilvánvaló választ. – Bocsáss meg Szerelmem, nem volt szándékomban rád ijeszteni! Elbambultam. Gondolatban már akkor itt jártam, a szigetünkön – mentegetőztem pironkodva.
– Ne tégy többet ilyet! – simított végig az arcomon, majd egy rizsszemet halászott ki a hajamból.
– Nem teszek! – ígértem meg.
Lassan, apró csókokkal kezdtük kényeztetni egymást. A hátrálás nem volt éppen az erősségem, de Edward nem hagyta, hogy bárminek is nekimenjek, míg bevezetem a hálóba. Nem kapkodtunk, ráérősen szabadítottuk meg a másikat ruháitól. Már nem kellett sietni, se félni, jól ismertük egymást minden titkával együtt, így tényleg azzal törődhettünk, amivel szerettünk volna. Egymással!
A felsők lekerülése után először én szabadítottam meg Edwardot a nadrágjától, amiben igencsak kezdett már szűkös lenni a hely. Míg ő csókolva becézgette melleimet, kicsatoltam és kigomboltam a nadrágját, hogy az alsónadrágján át végigsimítva vágytól kemény ágyékán én is kényeztetésébe fogjak. Elmémben eközben a régmúlt képei villantak fel, mikor még túlságosan félt önmagától – a szörnyétől, ahogy ő nevezi –, és alig engedett meg nekem valamit is, amivel örömet szerezhettem neki. Pedig ahogyan érintései folytán a vágy szikrái bennem tüzet csiholtak pillanatok alatt, úgy tudom, én is képes vagyok ugyanezt elérni nála, legnagyobb elégedettségemre.
Halk, gyakori sóhajok hagyták el mindkettőnk ajkát, és a szobában egyre fülledtebb lett a levegő, ami immáron nem csak a közel harminc fokos tikkasztó hőség számlájára volt írható. Az egész testem kellemesen bizsergett, ahogy férjem újra felfedező útra indult testemen, pedig alig egy hónap telt csak el az utolsó együttlétünk óta. De valamit, valamiért, minthogy Carlisle úgy vélte, ajánlatos lenne a gyógyszerszedést jóval a tervezett fogantatás előtt abbahagynom, ennek ellenére most mégsem kapkodtunk. Nem akartunk és nem is szabadott, ki szerettük volna használni ennek a csodás pillanatnak minden másodpercét.
Mikor Edwardra került a sor, aki a rá jellemző gyorsasággal szabadított meg a nadrágomtól, elővillant a még mindig viselt kis kék harisnyakötő. Egy pillanatig meglepettség ült ki az arcára, aztán kezeit hátra tette és fogai közé csippentve a csipkedarabot ügyesen lefejtette rólam, hogy végül győzelemittas vigyorral az arcán a sarokba hajítsa azt. Így már csak alig két ruhadarab választott el minket a gyönyör felé vezető úttól, percekkel később pedig már annyi sem, de bármennyire is kívántuk egymást, még akartuk egy kicsit húzni az időt, ám ez nem volt olyan könnyű.
Mezítelen testünk forrón tapadt egymáshoz, tekintetünk vágytól csillogón járt fel s alá szemügyre véve az immáron törvényesen is hozzá tartozó másik testet. Nem esett nehezünkre teljesen egymásra hangolódni, talán ezért is voltam türelmetlenebb, mint Szerelmem, aki ezt észrevéve hanyatt dőlt mellettem, majd egy könnyed mozdulattal magára húzott, de rájöttem, hogy csak azért, hogy tovább kínozhasson. Láttam rajta, élvezi a helyzetet, vigyora mindent elárult, miközben erős kezei a combomat markolászták. Furcsa egy perverziója volt ez, de legalább neki tetszettek vaskosabb combjaim, ellentétben velem, aki keményen tornázott a megszüntetésük ellen.
– Kérlek! – nyöszörögtem zihálva a fülébe, és ő egyből tudta mit szeretnék. Olyan nehéz volt tovább várni, és már egyáltalán nem akartam. A vágy tüze elviselhetetlen magasságokba csapott a testemben. Az ölem sajgón lüktetett a beteljesülés után áhítozva.
A bűnre csábító szempár mosolyogva adta meg magát végül, és ajkaim után kapva átgördített, ismét felcserélte a testhelyzetünket. Nem kellett tovább kérnem. Elégedett sóhaj hagyta el mellkasomat, ahogy újra eggyé olvadt testünk. Lassan, finoman csusszant belém, majd egyre szenvedélyesebben, mélyebbre lökte magát bennem, a színpompás beteljesülés felé hajtva mindkettőnket.
Nem léteztek szavak, melyekkel kifejezhettem mit érezek, ha Edwarddal szerelmeskedhetek. A karmaim a borzongató kéj fokozatosan erősödő hullámaitól testemben a hátába vájtak. Az idő pedig, mintha csak ólomlábakon haladt volna csakis a mi kedvünkért, hogy minden egyes pillanatot felejthetetlenül elménkbe véssünk, mielőtt a gyönyörtől aléltan feküdve a saját nevünkre se emlékeznénk.
A testünk szinkronban mozgott, és nem kellett már sok, hogy a kábulat ködén át észrevegyem, hangos nyögéseink és vad zihálásunk a végéhez közeledett. Most is, mint minden alkalommal a testet és elmét szétfeszítő gyönyör alattomos módon ért el először engemet, aztán Szerelmemet. Majd ahogy az ismerős langyosság elöntött, amire tudat alatt most talán jobban vágytam, mint magára az elragadtatás bizsergető érzésére, a boldogság meleg hulláma tetőtől talpig átjárta a testemet.
Zihálva, erőtlenül hevertem pihegő Kedvesem mellett. A testem verejtékben úszott, a lepedő anyaga kényelmetlenül tapadt hozzám. Mindennek ellenére jó volt így feküdni, érezni a másik közelségét, de még jobb volt mikor Edward gyengéden átölelve magához húzott. Egy apró csókot leheltem mellkasára, ami irigylésre méltóan már normális ritmusában emelkedett és süllyedt, majd fejemet ráhajtva vártam, hogy felhevült testem megnyugodjon. A pihenés aztán lassanként végül álomba kúszott át, annak ellenére, hogy a gépen aludtam eleget, ám most mégis olyan fáradtnak éreztem magamat, mint amilyen boldognak. És bár nyugodt, szép álmom volt, mégis örültem mikor vége szakadt.
– Jó reggelt Mrs. Cullen, hogy aludt? – ébresztett Edward, hideg ajkaival gyöngéden lecsókolva a nap melegétől gyöngyöző izzadtságcseppeket a hátamról. Tette megbizsergetett, majd a takarót magamra húzva hanyatt fordultam.
– Tetszik ez a megnevezés – mosolyogtam. – Egyébként köszönöm, remekül vagy még annál is jobban – mondtam még szélesebb vigyorral arcomon, és a hajába túrva lehúztam egy csókra.
– Sejtettem – reagált pimaszul, mire a vállába öklöztem. – Mi az, csak a megszólításodra értettem – nevetett jókedvűen. – Remélem, éhes vagy – váltott témát, és talán önkéntelenül tette, de a pillantása a hasamra csúszott. Nagyot nyeltem, és ezt Edward is észrevette, mire lassú óvatossággal megérintette takarón át – még – lapos hasamat.
– Szerinted már… odabent van? – kérdeztem elcsukló hangon. Egészen eddig a percig eszembe sem jutott, miféle csodát hozhattunk össze tegnap. Azonban valahol féltem is belegondolni, hiszen nem akartam újra csalódni. Megszeretni valakit, aki nem is létezik, aztán átmenni újra mindazon, amin át kellett.
– Én mindent megtettem – vigyorgott, majd látva nem derülök vele, komolyra váltott. – Ne aggódj semmiért Szerelmem! – nyugtatott először is. – Elmondtad, hogy gyermeket szeretnél én ezt tudomásul vettem, majd elfogadtam és mostanra mondhatni megbarátkoztam a gondolattal. Megbeszéltük, hogy a nászút alatt összehozunk egyet, és így is lesz – mondta határozottan –, azonban még egy napja sincs, hogy próbálkozunk – emlékeztetett végül.
– Tudom – leheltem kissé szégyellve magam. Az állam alá nyúlt és arra „kényszerített”, hogy egyenesen a szemébe nézek, ami még mindig egy kavargó mézfolyamhoz hasonlított.
– Este újra próbálkozunk – mondta egy szívdöglesztő félmosollyal. Akaratlanul, és tisztán érezhetőn megcsillant a szemem, mire elnevette magát. – Behozom a reggelidet.
– Edward! – szóltam utána. – Korai lenne elkezdenem vért inni, igaz? – kérdeztem félve, és mielőtt megszólalt volna, már láttam a választ az arcán.
– Igaz, úgyhogy erre térjünk vissza egy hét múlva – felelte, majd kiment a konyhába.
A nappalok ezután gyorsan teltek, az éjszakák többsége pedig szenvedélyesen. Igaz a terhességemnek még jó ideig nem lehettek jelei, én mégis minden nap reménykedve vártam, hogy feltűnjenek. Persze csak mérsékelt reménykedéssel, nehogy újra bebeszéljem magamnak és csalódnom kelljen. Ezért sem csináltam terhességi tesztet, bármennyire is nagy volt a kísértés. Nem bíztam bennük! Inkább türelmes-türelmetlenséggel vártam, hogy kerekedni kezdjen a pocakom, majd először megmozduljon a babánk. Addig is Edwarddal remekül múlattuk az időt.
Az étvágyammal nem voltak bajok, de ez nem jelentett semmit, mivel volt rá más logikus magyarázat; energiapótlás, ahogyan Emmett nevezte egyszer. Az első hét elteltével, amit a szigeten töltöttünk, egy kissé megszédültem az egyik sétánkból visszatérve, ami már tüneti jelnek betudható lett volna, de mivel nem jelentkezett többé hasonló, figyelmen kívül hagytuk az esetet. Mégis ennek, és annak ellenére, hogy az ösztöneimben már csalódnom kellett egyszer, hittem mindannak, amit a szívemnek súgtak, és fokozatosan újra rászoktattam magam a vérivásra. Noha semmilyen más egyéb tünet nem jelentkezett, egészen pontosan a második hét végéig.
Két hét elteltével még mindig nem akartam tesztet csinálni, holott kezdtem aggódni, hogy valami nincs rendben velem, hiszen se szédülés, se rosszullét, se kívánósság nem jelentkezett. És habár továbbra is jól teltek a mézeshetek napjai – elvégre is Edward mellett esélyem sem volt unatkozni –, egyre többet gondoltam az elmaradó tünetek okára. Féltem belegondolni mi lesz ha… Azonban Edward bizakodó volt, azt mondta, hogy ő érzi, hogy az ösztönei jót súgnak. Apai ösztönök, viccelődött.
A nászutunk vége előtti estén éppen filmet néztünk Edwarddal a nappali nagyképernyős tévéje előtt, amikor is egy hirtelen mozdulatot követően a szédülés egy furcsa hulláma tört rám. Edward nagyon megrémült, bár szó mi szó én is megijedtem de miután megmostam az arcomat kértem, hogy folytassuk a filmnézést. Edward belement, de még előtte készített pár mini hot dogot, nem mintha az éhséghiány okozta volna az előbbi szédülésemet. Ahogyan az étel elkészülése után sem annak minősége volt a felelős a váratlanul rám törő émelygésért.
– Szerelmem! – Edward rémült ábrázattal állt felettem. A fürdőszoba kövén ültem, erőt gyűjtöttem.
– Gondolod? – néztem fel rá végül. Hangom erőtlen volt, a légzésem szapora. Annyira akartam már mióta, hogy beigazolódjon, amit napok óta egyre inkább biztosabban sejtettünk, mint amennyire féltem az ellenkezőjétől. Most is remegett minden tagom. Hinni akartam és később nem csalódni. Edward letérdelt elém, és kezét a hasamon nyugvó jobbomra simította.
– Hazamenjünk? Úgy értem, még ma este. Szeretnél?
– Nem! – feleltem határozottan. – Inkább maradjunk még egy napot, elég ha kedden délben indulunk vissza. Megoldható?
– Biztosan ezt szeretnéd? – kért megerősítést.
– Nem tudom, hogy mennyi idős lehet a babánk, de egy nap ide vagy oda már nem számít.
– Ahogy szeretnéd – lehelt egy csókot a homlokomra beleegyezésül.
– Szerinted miért nem rúgott még? – kérdeztem percekkel később, miután visszatelepedve a díványra folytattuk a megkezdett film nézését, mivel aludni jelen állapotomban képtelen lettem volna.
– Ezt majd holnap megkérdezem nagyapától, mikor újra felhívom, de gondolom azért nem, mert anyám is csak a várandóságának tizenhetedik napján észlelte először. Te pedig, ha az első feltételezett fogantatástól is számítjuk az időt, még csak a tizennegyedik napnál jársz – számolt gyorsan utána. Amit mondott, elgondolkodtatott, végül a gondolataim egészen addig nem hagytak nyugodni, míg nem vettem a kezembe papírt és ceruzát, hogy lefirkantsak némi számítást.
– Mit számolsz? – nézte a papírt értetlenül.
– Csak a fiúnk fejlődésének ütemét – feleltem mi sem természetesebben. – Valahol olvastam, hogy az öt hónapos babák az anyaméhben már értik, hogy mi folyik körülöttük.
– Bells…
– Bella ugye huszonhét napra szült titeket? – kérdeztem, de nem vártam választ, a nélkül is jól tudtam. – Ha huszonhét nap felel meg kilenc hónapnak, akkor három nap tesz ki egy hónapot, tizenöt pedig ötöt – magyaráztam. – Azt nem tudom, hogy te mikor kezdtél el mocorogni, de Nessie a tizenhetedik napot követően, ami azt jelenti, hogy akkor már értette, hogy mi folyik körülötte. A szüleid azt mondták, hogy nagyon értelmes egy vámpír gyermek már a születése előtt is, úgyhogy ha a kettőt összetesszük, az is lehet, hogy Kicsi Edward már most tudja, mi történik körülötte – mosolyogtam a pocakomra simítva kezem.
– Értem – szisszent fel Edward. – Csak két dolog! – emelte fel két ujját. – Egy; apám jóval később hallotta csak Nessie gondolatait.
– Gondolom mert Bella pajzsa alatt volt – néztem Kedvesemre értetlenül, hiszen ez olyan nyilvánvaló volt. – Időbe telhetett, míg „kibújt” alóla.
– Ebben van logika. – Egy-null logikus magyarázat keresés kategóriában az én javamra.
– Mi a másik? – emlékeztettem.
– A név! Úgy emlékszem, ezt már megbeszéltük – sóhajtott. – Miért épp fiúnév? És ha már makacsul csak abban gondolkodsz, Edward helyett lehetne akár Andrew, vagy valami huszonegyedik századbeli név – bocsátkozott magyarázkodásba.
– Andrew? – kérdeztem vissza ízlelgetve a nevet.
– Csak példa volt, de semmi esetre sem Edward! – szögezte le. – Tudom, hogy nekünk nem lesz kilenc hónapunk rá, hogy kitaláljunk egy olyan nevet, ami egy elég hosszú életen át vele lesz és jellemezni fogja, de akkor se kapkodjuk el.
– Félreértesz! Nekem tetszik az Andrew, nagyon tetszik – szabadkoztam mosolyogva, majd áthúzva a nevet melléírtam; Andrew.
Másnap első dolgunk volt felhívni a családot, hogy beszámoljunk nekik az újabb fejleményekről, és az egyre biztosabb tényről; gyermeket várok. A kételyeim egyre inkább kezdtek eloszlani bennem, de azért igyekeztem erős kontroll alatt tartani az örömömet és a mérhetetlen boldogságomat. Nem akartam magam addig nagyon beleélni, hogy a babánkat – aki egy kicsi mindkettőnkből – már a szívem alatt hordom, míg teljesen biztosak nem lehetünk benne. Egy álterhességen és a vele járó fájdalmas csalódáson már átestem, amit soha többet nem akartam átélni, azonban minden jel pozitív eredményt mutatott. Edward kedvéért végül még egy terhességi tesztet is elvégeztem, annyira kérlelt. Mindennek ellenére az első kis rúgását vártam, hogy minden kétséget kizáró bizonyosságot nyerjek, és végre önfeledten örülhessek Neki. Andrew-nak!
A hétfői nap folyamán aztán még a bőröndjeinket is összekészítettük, hogy másnap délben kapkodás nélkül indulhassunk haza. Na, és hogy az utolsó esténk utáni reggelt ameddig csak lehet kitolhassuk. Mielőtt a fáradtság lehúzott volna a mélybe a szenvedélyesen töltött utolsó esténk végén, Szerelmem szólt, hogy reggel átmegy az Isabela-szigetre vadászni, de megígérte, hogy sietni fog vissza hozzám.
Másnap reggel édes álmomból egy fura neszre ébredtem. Kinyitottam a szemem, a nap tűzött be a szobába az üvegajtókon át. Nagyot ásítva kinyújtózkodtam, de továbbra is hason maradtam. Túl fáradtnak éreztem magam a felkeléshez. Aztán újra megütötte fülemet a szokatlan nesz.
– Edward? – szólítottam Kedvesemet, majd mikor nem jelent meg ahogyan szokott, és felelni sem felelt, két karommal kitoltam magamat. A testemhez tapadt takarót igyekezve lerúgni lassan megfordultam hogy felkeljek és megnézzem, Edward visszaért-e már, de mielőtt még bármit is tehettem volna megpillantottam az ágy végében álló két sötét csuklyás alakot.
_____________________________
*Andrew, ejtsd: endru
Mézeshetek
