2012. december 31., hétfő

B.Ú.É.K. 2013


Sziasztok!
Megint itt van hát egy év utolsó napja. Nemrég ez még új volt, most pedig már régi…
Ez alkalommal is szeretnék Nektek és családotoknak Sikerekben – íróknak ihletben, olvasóknak frissekben – Gazdag, Nagyon Boldog Új Évet Kívánni!
Kívánom, hogy minden álmotok teljesüljön 2013-ban. Mert álmodni jó, álmodni kell, álmodni érdemes! Éljétek az álmotok, mert nélküle semmit se érnek a napok.
Még így 2012 végén utoljára, hadd rebegjek el egy hálát, és köszönjem meg nektek, hogy ebben az évben is kitartottatok mellettem! Köszönöm a türelmeteket és megértéseteket.
Millió csók és ölelés, Krisz
Jövőre ugyanitt találkozunk! ;)


„Új esztendő beköszön.
Régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót ígér,
minden napja cél és
minden éje kéj.”




 
___________________
*Az idézet Babits Mihály tollából származik.

2012. december 26., szerda

Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - 1. fejezet

Sziasztok!
Remélem, Karácsony harmadik napja is jól telik, és nem mellesleg tetszett a tegnap felkerült saját történetem Prológusa, amit, aki esetleg nem olvasott, de szeretné, az IDE kattintva tehet meg. Míg ITT az Alice és Jasper novellát olvashatjátok. :)
Mint ahogy ígértem és jeleztem, ma a saját történetem, a Hazug mosoly első fejezetét hoztam nektek. Bizakodom benne, hogy sokatok tetszését elnyeri majd. :$
(Az oldalsávban a New Sun szereplők alatt találhattok pár Hazug mosoly szereplőt. Ahogy halad előre a történet, úgy bővítem a listát. Sajnos Scottot hiába keresitek majd, őt még nem sikerült megtalálnom, de igyekszem vele!)
Valamint nagyon örülnék most is pár véleménynek, miután ez az első teljesen saját témájú történetem. :$ Aki ír, annak előre is köszönöm. :)

Továbbra is nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek!

Aki hóembert épít, annak jó mulatást, a fejezethez viszont jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz




1.

Felcsillanó remény



Alex


– Ezen a számon bármikor elérsz. – A szőke cicababa kikattintotta a tollat, és az éjjeliszekrényre helyezte a papírfecnit. – Ha megtaláltad a bugyimat, hívj fel! – kacsintott rám, majd kiriszálta formás fenekét a szobából.
Amikor a bejárati ajtó hangos csapódással becsukódott, hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát. Úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Még emlékeztem a negyedik felesre, amit a második körben gurítottam le, a ginnel és a méregerős törköllyel karöltve, de utána mintha elvágták volna a filmszalagot. Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem haza, sem arra, ki volt az a nőcske, aki az előbb távozott. Totál szétcsúsztam.
A másnaposság okozta hasogató fejfájást a mobil éktelen rikácsolása súlyosbította. Megpróbáltam kizárni a visító hangot a fejemből, de mindhiába. Aztán vártam, hátha abbahagyja, de ez sem jött be – kíméletlenül ordított. Végül kinyúltam és kitapogattam a kis készüléket.
A párna alól kilesve néztem a kijelzőre, és egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. A valódi hívó, és a gondolt személy nevének kezdőbetűi egyeztek, megtévesztve ezzel. Pedig jól tudtam, hogy Ő nem hívhat, hogy Ő már soha többé nem fog felhívni. Lenyomva a „fogadás” gombot a telefont a párna alatt a fülemhez emeltem.
– Mégis hol a fészkes fenében vagy?! – ordította az ideges hang a vonal másik végén.
– Neked is jó reggelt, Jon! – feleltem nagyot ásítva.
– Ne mondj semmit, csak legyél a cégnél húsz perc múlva! – utasított. – És öcskös! Jobb, ha kitalálsz valami elfogadható magyarázatot, máskülönben ne csodálkozz, ha apánk leüvölti a fejedet. Ma szabadnapos vagyok, szóval nincs kedvem száz méternél közelebb menni a kórházhoz, még a te kedvedért sem – közölte, és bontotta is a vonalat.
Magamban felhorkantam; még hogy jó indokot. Hát az nem elég jó az utóbbi napokban tanúsított hanyag viselkedésemre és a céges ügyek hanyagolására, hogy egy hete a legjobb barátom egy golyóval a mellkasában a karjaimban vérzett el?
Úgy éreztem, senki nem ért meg. Csoda, hogy az alkoholba fojtom a bánatom? Na, nem mintha máskor nem ittam volna „eleget”, és nem távoztak volna másnap reggel ismeretlen hölgyemények a lakásomról. De ez most más volt.
Végül túltettem magam a meg nem értettség keserű érzésén, és kimásztam az ágyból, hogy kezdetét vehesse egy újabb átkozott nap.


A céghez menet még beugrottam az Angelo's Coffee Cornerbe, ami csak tíz percnyire található a lakásomtól – gyalog. És ahol egy héttel ezelőttig még minden reggel együtt kávéztunk Joey-val.
Gyerekkori jó barátok voltunk. Testvérként szerettük egymást.
– Szép napot, Alex! A szokásosat? – köszöntött Rachele, amint a pulthoz léptem. Már nem is emlékszem, mióta járok ide, olyan régen volt, amikor először beléptem a kis kávézó ajtaján.
Rachele egy mosolygós, középkorú, testes nő. Fiatalon legalább olyan csinos lehetett, mint a lánya, Chiara, aki suli után mindig besegített az anyjának. Modell alkata vonzotta a férfiszemet, de túl fiatal, és már csak Rachele miatt sem kezdtem volna ki vele soha. Azért nálam is volt egy határ, bár az is igaz, hogy mindig akadtak kiskapuk rajta.
– Jöhet, és egy pulykás szendvicset is tegyél mellé, kérlek. Nem reggeliztem – magyaráztam kérdőn megránduló szemöldöke láttán.
– Tudsz már valami konkrétabbat Joey esetéről? – kérdezett félénken, miközben az extra erős és habos feketémet készítette elő. Ő is tudott a történtekről, én mondtam el, hiszen Joey még régebb óta volt törzsvendége a helynek, mint én.
– Vagy nem mondanak, vagy valóban nem tudnak semmi biztosat, de én az előbbire szavazom – vontam meg a vállam, mint aki azt mondja; ezek már csak ilyenek. – Az ismerősöm a rendőrségnél úgy tudja, a héten már kiadják a testét a családjának, hogy eltemethessék.
– Sajnálom, jó gyerek volt. – Mindketten felsóhajtottunk. – Tessék, a kávé és a szendvics – tette elém a tétel elemeit, és én szokásosan odacsúsztattam neki a megfelelő értékű bankjegyet. Elvette és a csilingelőn kinyíló kasszába helyezte, majd a pultra könyökölt, állát megtámasztva öklén. – Elkélne már melléd egy rendes nő. Így is olyan kis soványka vagy, még a végén elfogysz – kacarászott.
– Ha a férjed nem bánja, az ajtóm mindig nyitva áll előtted – kacsintottam rá, mire hangosan is felnevetett. Az asztaloknál ülők egy pillanatra felénk kapták a fejüket, aztán folytatták, amit abbahagytak, mintha mi sem történt volna.
– Oh, ha egy húszassal fiatalabb lehetnék, hidd el, nem mondanék ellent ennek a szempárnak – hajolt kissé előrébb, és mélyen elmerült a tekintetemben. – Épp, mint a tenger. Ha boldog vagy, élénk kék hullámok ringatóznak benne, de ha lelkedben bánat lakozik, vagy épp düh, mint a tomboló óceán, olyan sötét és vad. A szemed mindent elárul, ha akarod, ha nem – állapította meg.
– Kösz, Rachele, megjegyzem – intettem, majd a kávémmal és a szendviccsel kifelé indultam. Késésben voltam, de azért az ajtóból még visszaszóltam. – Amint meglesz a temetés időpontja, jelzem – majd elköszöntem és mentem is utamra.


Tíz perccel később, beérve Midtown szívébe már megpillantottam a tizenkét emeletes, üvegtáblás toronyházat, és a rajta lévő feliratot: Cartwright Companies Holdings Inc.
A következő sarkon jobbra fordultam, majd szokásosan a parkolóház harmadik emeletén tettem le az én kicsikémet. Akárcsak mint minden férfit – ha bevallotta, ha nem –, engem is ugyanaz a két dolog tudott tűzbe hozni. A nők és a kocsik. Annyi különbséggel, hogy az utóbbiért képes voltam fizetni, ráadásul elég sokat is. Egy limitált példányszámú Mazda RX-8-as, amiből összesen öt darabot készítettek, nem számított olcsó játékszernek.
A lifttel a tizenegyedikre mentem, ahol a megbeszéléseket tartottuk. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy e hét első napján esedékes a negyedéves igazgatósági ülés. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor a folyosón Blythe, a titkárnőm a kezembe nyomta a múlt héten elkészített kimutatásokat és prezentációs anyagokat tartalmazó aktákat.
– Csakhogy végre ideértél! – förmedt rám Jon, mikor beléptem az ülésterembe.
Fáradtan köszöntem neki, és levetettem magam a hosszú, fehér asztalnál kijelölt, szokott helyemre. A színes dossziékat az asztalra csaptam, majd nagyot kortyolva a még langyos kávéból kényelembe helyeztem magam.
– Ki fárasztott le így az éjszaka? – érdeklődött vigyorogva.
– Bocs, de nem kértem el a személyiét, nem tudtam, hogy a bátyám majd kikérdez – feleltem. Nem voltam túl jó passzban, ráadásul még mindig hasogatott a fejem. Mostanában tényleg kiérdemeltem az ügyeletes feketebárány titulust, amivel egyesek illettek, csak mert szeretem élni az életet.
– Gondolom, már megint Masonékkel múlattad az időt. Annak a srácnak a második neve zűr, higgy nekem. Nem kéne vele barátkoznod! Amúgy mennyit ittál?
– Nem eleget, hogy elfelejtsek mindent – vágtam rá egy szúrós pillantás kíséretében.
– Nem lesz ez így jó, Alex – ingatta a fejét. Az asztalnak támaszkodott. – Ami történt, szörnyű, de ha Joey látná, hogy mit művelsz, biztos lehetsz benne, hogy jól seggbe rúgna. Szedd már össze magad! – parancsolt rám. – Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy találsz végre magadnak valakit, és nem csak egy éjszakára. Talán akkor végre észhez térsz és felnősz.
– Megállapodni? Viccelsz? – csattantam fel nevetve. – Eszem ágában sincs még elkötelezni magam egy valakinek, még csak az kéne! Én nem te vagyok, huszonhét évesen még nincs kedvem lemondani a szabadság édes érzéséről. Amúgy meg mi van ma, hogy mindenki a házassággal jön? Nem érdekel se világnap, rekordkísérlet vagy halott nagybácsi vagyona – szögeztem le.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy rossz a házas élet. Különben is, legalább biztos lehetsz benne, hogy minden este lesz kivel ágyba bújnod – vigyorgott, megvillantva mind a harminckét fogát.
– Nekem így is van, de te meg ha jót akarsz, ezt Ally előtt ne hangoztasd – tanácsoltam.
Ekkor kinyílt a terem ajtaja, és apánk után a befektetők, a vállalati és gazdasági igazgatók, vagy épp azok képviselői, a könyvelők, valamint a jogi tanácsadók is mind beléptek. Hiánytalanul megérkezett mindenki, aki csak érdekelt a Holdingban. A titkárnők ízlés szerint kávét, teát, üdítőt szolgáltak fel.
Még anyám is tiszteletét tette, aki Jonhoz hasonlóan résztulajdonos. Amolyan csendestársként vannak jelen a családi üzletből mostanra az egyik legnevesebb mamutcéggé kinőtt vállalkozásban, ami apám irányítása alatt áll.
Daniel Cartwright az egyik legbefolyásosabb üzletember Manhattanben. Több kisebb és nagyobb vállalatban van érdekeltsége, mint ahány nyakkendő lóg a szekrényében, amiket valamiféle furcsa hóbortként úgy gyűjt, mint más a bélyeget.
Megbeszélés után aztán egyből elhúztam a csíkot az épületből. Semmi kedvem nem volt végighallgatni apám szónoklatát arról, hogy mostanában mennyire megbízhatatlan és nemtörődöm lettem. Hogy egy igazgatónak nem így kéne viselkednie, legfőképpen, ha el is akarok érni valamit az életben. De apám amúgy is háklis, ha a cégről van szó. Tisztában voltam vele, hogy azért fog keményen, és vár el sokat tőlem, mivel Jon inkább orvosnak tanult, így a céget, ha ő visszavonul, csakis rám hagyhatja. Nekem kell majd továbbvinnem.


A hét lassan telt el – pia és nők nélkül még inkább. Cseppet se vártam a vasárnapot. Látni a legjobb barátomat, ahogyan egy szűk koporsóban a föld alá süllyesztik – senkinek nem kívánnék hasonlót.
Jonon kívül mindenki eljött – ő is csak azért nem, mert orvosi továbbképzésen vett részt Maine-ben –, és részvétét nyilvánította Joey édesanyjának és húgának. A család nem tartozott kimondottan a szegény réteg közé, de többnyire Joey keresetéből éltek, így a temetés teljes költségét természetesen én álltam.
Fel nem foghattam, mégis hogyan történhetett mindez…


Már fél nyolc is elmúlt, Joey pedig még mindig sehol. Furcsállottam, hogy még nem ért ide, és nem is szólt, hogy késni fog. Idegesen pillantgattam a telefonom kijelzőjére.
Minden reggel munka előtt a lakásomhoz közeli törzshelyünkön találkoztunk. Olasz hangulatú kávézó és étkezde, amerikaias stílusban. És a Biscottijuk…
Joey kapatott rá a helyre. Még kisgyerekként emigráltak a szüleivel Olaszból, számára ez a hely az otthoni ízeket idézte vissza. Általában sonkás omlett és egy erős fekete mellett elbeszélgettünk, majd mindenki ment a dolgára. Én a céghez, Joey pedig a Pulzing Blaze-be. Jó nevű szórakozóhely, a legfelkapottabb Midtownban. Üzletvezetőként dolgozott ott; intézte a beszerzést, foglalkozott a pénzügyekkel és dirigált az alkalmazottaknak. Imádta a munkáját, mert maga oszthatta be az idejét, irigyeltem is mindezért.
Háromnegyedkor úgy döntöttem, felhívom, hogy megmondjam, nem tudok tovább várni rá. Igaz, az út a Holdingba csak tíz perc, apám viszont nem díjazza, ha kések. Folyton azzal jön, hogy példát kéne mutatnom, mint főnöknek.
Hat csörgés után bejelentkezett a hangposta. Rossz érzés fogott el, ezért újrahívtam. Ötöt pittyent, már majdnem kinyomtam idegességemben, mikor végre beleszólt. A hangja furcsán szenvedőnek tűnt, rögvest szóvá is tettem.
– Hé, haver, minden rendben?
– Alex – suttogta alig érthetően.
– Joey, hol vagy? – A nyomasztó érzés gombócot képzett a torkomban.
– Nem lényeg – válaszolta és köhögésben tört ki. – Vigyázz nagyon magadra, tesó! – Kínkeserves nyögés hallatszott a vonal túlsó végéről, beleborzongtam.
– Joey! Minden rendben? Hol a francban vagy? – Szinte már kiáltottam. Az emberek rosszallón kapták felém tekintetüket, de nem izgatott.
Nem válaszolt, és engem majd’ szétfeszített az ideg. Felhagyva a szólongatással tárcsáztam Scottot, aki a helyi rendőrhadnagy. Hirtelen nem jutott jobb eszembe, mint megkérni, hogy mérje be Joey mobilját.
Ujjaim idegesen doboltak az alumíniumasztalon. Nem sok hiányzott, hogy rámorduljak Rachele-re, aki csak azt akarta tudni, kérek-e még valamit, és hogy segíthet-e valamiben, mivel látta, mennyire feszült vagyok.
Csak pár percbe telt és csörgött is az Xperia a kezemben, mégis közel álltam hozzá, hogy beleőrüljek a várakozásba. Amint megkaptam a címet előkotortam egy tízdollárost, amit az asztalra dobtam, és indultam is. Tudtam, hogy Mrs. Angelo megérti majd.


Joey-t ott találtam, ahol Scott mondta. A látvány, ami fogadott leírhatatlan.
– Istenem, Joey! – kiáltottam fel kipattanva a kocsiból. Nem értettem, hogy egyáltalán mit keres Bronxban, ráadásul egy olyan részén, ahol még fényes nappal se szívesen megy végig senki az utcán. – Mi történt haver? Ki tette ezt veled? – Letérdeltem mellé a sikátor mocskába, a tenyerem tiszta vér lett. A mellkasán érte a lövés, rengeteg vért vesztett. A homlokomat dörzsöltem, kétségbe voltam esve. A telefonomért nyúltam, de Joey keze megállított. Meglepően erősen kulcsolódtak ujjai a csuklóm köré.
– Alex… – kezdte nyögve. Láthatóan nehezére esett a beszéd. Egy lepukkant gyár téglafalának támasztott háttal ült a földön. – Vigyázz a… Co-Corellókkal… – nyöszörögte.
– Ne beszélj. Minden rendben lesz! Hívom a mentőket és…
– Alex, ők gyil… gyilk… – De a torkából feltörő vér megakadályozta, hogy befejezze az elkezdett mondatot. Pupillái vészesen kitágultak, a szájából bugyogva szökött felszínre az élénkvörös vér. Hörögve, rázkódva vonaglott a karjaimban, és én tehetetlenül kellett, hogy végignézzem haláltusáját.
– Joey! Joey, kérlek. Oh istenem, Joey, haver, ne tedd ezt! Joey! – A könnyek csípték a szemem, kezem ökölbe szorult.
– Alex! – kiáltott Scott megérkezve, de már késő volt. Joey szeme fénytelenül bámult a semmibe. A legjobb barátom, a testvérem, örökre itt hagyott engem.
Mialatt Scott felhívta a társait az őrsön, lezártam Joey szemét és ígéretet tettem neki, hogy megtalálom a gyilkosát, és a pokolra juttatom. Ezt nagyon is komolyan gondoltam!


A szertartás rövid volt és egyszerű. Időközben az eső is eleredt. Amerre csak a szem ellátott fekete ruhás gyászolók vették körbe a frissen ásott sírt. Vörös, fehér, sárga virágok gyülekeztek mellette koszorúkba fonva. Az édesanyja zokogva, olaszul vett a fiától végső búcsút. Joey-t mindenki szerette, nem voltak ellenségei, ezért is érthetetlen a halála.
Nem feledtem a neki tett ígéretem. Azonban a bosszúm beteljesítéséig vezető úton már az első lépésnél akadályba ütköztem. Nem tudtam, merre, s hogyan tovább.
Ugyan Scott felajánlotta, hogy utánajár ezeknek a bizonyos „Corellóknak”, de még rendőrhadnagyként sem ér el a keze mindenhova. Annyi biztos volt, hogy a New York-i nyilvántartásban nem szerepel egyetlen Corello sem, bár ettől még lehetett titkos akta róluk, amihez viszont Scott nem férhetett hozzá. Ha így van, akkor az eset magasabb körökre tartozik, ami azt is jelenti, hogy az üggyel kapcsolatban semmilyen információ nem szivároghat ki mindaddig, míg le nem zárják a nyomozást. Már ha egyáltalán a bűnüldözők foglalkoznak egy egyszerű civil életével, s halálával. Én viszont képtelen voltam tétlenül ülni és várni.
– Úgy sajnálom, Alex! – nyilvánított részvétet Scott is, majd együtt indultunk a parkoló felé a sor végén.
Szótlanul kullogtam, mint egy kutya, zsebre dugott kézzel. Szüleim előttünk mentek, Joey megtört anyját valamint húgát kísérve és vigasztalva. Átéreztem a fájdalmukat, hisz Joey a testvérem volt, a hiánya pokolian megviselt.
A mobilom váratlanul rezegni kezdett a zsebemben. Először fel sem figyeltem rá, teljesen a gondolataimba merültem.
– Mondd, Jon! – A bátyám hívott.
– Nem fogod elhinni, hogy kivel találkoztam – kezdte nagy hévvel, mire megdörzsöltem az orrnyergem.
– Bocs, de ehhez most nagyon nincs…
– Az egyik beteget az osztályon, ahová a továbbképzés ideje alatt beosztottak, úgy hívják, hogy Corello.
– Hogy mit mondtál? – akadt bennem a levegő. Scott is megállt, ahogy megtorpantam a hallottak hatására. Kérdőn tátogott felém.
– Beszedett egy rakat altatót, csak ma tért magához. Mikor megkérdeztem a nevét, meglepődtem, de csak azért, mert nem a kartonján szereplőt mondta. Márpedig tiszta öntudatánál kellett lennie. Tudta, hogy milyen évet írunk, ki az elnök, szóval a szokásos dolgokat. Aztán a név kezdett ismerősen csengeni, mikor pedig rájöttem, honnan… Gondoltam jobb, ha felhívlak.
– Jól tetted, bátyó, jól tetted.
Váratlanul felcsillant bennem a remény, hogy valamiképp mégiscsak előrébb juthatok esküdött bosszúm útján. Ha ez a beteg valóban az, akinek mondta magát, talán rajta keresztül Joey gyilkosának nyomára akadhatok, és beteljesíthetem ígéretem.
Nem késlekedhettem! A kocsinál gyorsan lefirkantottam egy cetlire a kórház címét, a szobaszámot és az illető nevét. Scott rossz ötletnek tartotta odamenni, mi több, baljós előérzete támadt. Arra kért, hagyjam az ügyet a rendőrségre, ám bármennyire is kedveltem őt – jó haver volt –, de ettől függetlenül nem bíztam az igazságszolgáltatásban.
Scott felajánlotta, hogy velem tart – ki tudja milyen megfontolásból: talán engem akart megóvni, vagy épp ellenkezőleg, mást megvédeni tőlem –, de gondolkodnom kellett. Még ki kellett ötlenem valamit. Rá kellett jönnöm, mihez is fogok kezdeni, ha ott állok majd szemtől szemben egy Corellóval.
Az út közel öt óra – időm, mint a tenger, hogy átgondoljam a dolgokat.


Hiába hívtam Jont, nem vette fel a telefonját. A kocsit gyorsan leparkoltam az első szabad helyre és felsiettem a harmadikra, ahol a kétszáztízes kórtermet sejtettem. Egy ringó csípőjű, bögyös nővérke – a kitűzője szerint: Evy – igazított útba. A folyosó végén jobbra, szólt a felvilágosítás.
Továbbsiettem. Kikerülve egy hordágyat toló ápolót befordultam a megadott irányba, ahol nem kis hévvel ütköztem össze a szemben jövővel. A nő megingott, a fal mentén húzódó fémkorlát után kapott, de nem érte el. Reflexszerűen nyúltam a karja után, hogy hárítsam az esést.
– Hé! Nem tud vigyázni?! – zörrent rám. – Ez egy kórház, nem gyorsulási pálya.
Jobban megnézve inkább lány volt, egy közel velem egyidős. Magas, karcsú, homokóra alkatú, de átlagos kinézetű. Barna haj és szem, amolyan szomszéd lánya típus. Jobb esetben egy olyan szomszédé, akitől nem kell tartani, ha a lányát egy éjszakára elcsábítják.
– Elengedne? – pillantott a karját szorító kezemre. Elvettem, ő pedig körbepillantott a folyosó minden irányába. Feszültnek tűnt, de nem úgy, mintha várna valakit, az pedig nem akaródzna megérkezni. Nem tudtam hova tenni nyugtalanságát.
– Most elnézést kellene kérnem, amiért neked mentem, de hazudnék, ha sajnálnám – villantottam rá legcsábosabb mosolyom. – Kárpótlásképp engedd meg, hogy meghívjalak… – eszembe jutott, hogy sietek – valamikor egy kávéra vagy egy italra. Ha megadnád a számod…
– Bocs, de nem szokásom vadidegen férfiakkal egy gyors menetre elmenni, szóval kösz, de nem.
Meglepően szókimondó volt a kicsike, ez tetszett. Ellenben az már nem, hogy le akart koptatni.
– Áh, fáj, hogy ilyeneket feltételezel rólam – kaptam színpadiasan a szívemhez. – Most már biztos, hogy az önbecsülésembe tiporsz, ha nem jössz el velem legalább egy ártatlan juice-ra.
– Üdv a valóságban! – vigyorgott haloványan. – Most pedig ha nem haragszol… – Ezzel ellépett mellettem és folytatta az útját a liftek felé, otthagyva összetört méltóságom darabjaival. Nem szoktam hozzá, hogy kikosarazzanak, ráadásul ilyen könnyedén, de nem volt időm siránkozásra. Sietve megkerestem a kétszáztízes szobát.
– Oh, hogy a franc esne belé! – öklöztem dühömben az ágy rácsába, mikor megláttam azt üresen.
– Elnézést, segíthetek valamiben? – kérdezte egy éppen akkor belépő nővérke.
– Remélem. Hol az illető, aki itt feküdt?
– Saját felelősségére távozott. Elkerülhették egymást, az előbb láttam beszállni a liftbe. – Ahogy az utolsó szót kiejtette a száján a fejemhez kaptam. Rögvest értettem már mindent. – Na, de kérem! – sipított a rosszul kikent ápolónő, ahogy sarkon fordulva kiviharzottam a helyiségből, nem törődve vele, hogy majdnem feldöntöttem.
Jelenleg csak egyvalami érdekelt, mégpedig hogy utolérjem Mirabella Corellót.




_____________________________
*A Biscotti sütemény egy olasz különlegesség. Kis kekszet jelent, ami lapos kenyérszerűségre hasonlít leginkább.
*Az Xperia a Sony újtechnológiás mobiltelefonja.

2012. december 25., kedd

Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - Prológus

Sziasztok!
Ahogy ígértem, ma sem hagylak titeket olvasnivaló nélkül. :)
Viszont most nem egy Twilight témájú írásom hoztam nektek, de azért nagyon remélem, hogy ez is tetszeni fog. :)
Ez egy teljesen saját történet fülszövege és Prológusa, aminek HOLNAP (szerdán) jön az első fejezete.
Néhányatoknak talán ismerős lesz, DE azoknak is érdemes lehet újra elolvasni, mivel időközben átgondoltam a történetet és így változtak dolgok, ezáltal pedig jó pár változtatást kellett eszközölnöm a fülszövegben és a Prológusban is.
(Az oldalsávban a New Sun szereplők alatt találhattok pár Hazug mosoly szereplőt. Ahogy halad majd előre a történet, úgy bővítem a listát.)
Valamint nagyon örülnék pár véleménynek, miután ez az első teljesen saját témájú történetem. :$ Aki ír, annak előre is köszönöm. :)

Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek továbbra is!

A tegnap felkerült Alice és Jasper novellát, aki még nem olvasta, az IDE kattintva megteheti.

A sütikhez jó dőzsölést, a Prológushoz pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz





"Nem voltam gonosz. Néha arra van szükség, hogy az ember harcoljon. Vannak helyzetek, amikor félre kell hajítania a nemesebb eszményeket, és be kell piszkolnia a kezét."
/Darren Shan/


„Te meg tudod különböztetni az igazit, a hazug mosolytól?”


Mirabella Corello súlyos titokra jön rá. Olyan dolgot tud meg, amit talán jobb lett volna, ha örökre homály fed. Veszélybe kerül az élete, amely már így is darabokra hullott a hazugságok és kegyetlen tettek súlya alatt. Az egyetlen kiutat végül az öngyilkosságban látja, ám a sors mást szán neki…

Alexander Cartwright imádja az életét. Az agglegények bibliájának első parancsa szerint él: Egy életünk van, élvezzük hát ki minden percét, míg lehet. Amikor azonban a legjobb barátját megölik, bosszút esküszik. A megtorlás felé vezető út viszont rögös, és már az első lépésnél elakad. Ám a sors ekkor az útjába vezérli Mirabellát, és Alex lelkében felcsillan a remény. Úgy gondolja, barátja utolsó szavai ellenére, épp egy Corello lehet az, aki a gyilkos nyomára vezeti…

Tudtukon kívül mindkettőnek szüksége van a másikra, miközben a maguk bosszújára várnak. Hogy céljukat elérjék, képesek lennének átgázolni egymáson, és bármit megtenni hazug mosolyuk álarca mögött. Miközben egyetlen őszinte mosolyuk akaratukon kívül gyógyír a másiknak.






Prológus



Mira


Este volt. A sötét égboltot füst és felhő tarkította. A haloványan pislákoló ostorlámpák alig világították meg az utat. Csend honolt, kihalt az utca, csak cipőnk kopogása keltett némi zajt, ahogy a macskakövekről és a házfalakról visszaverődött.
Figyelmemet az előttünk kúszó árnyékunk tartotta fogva. Anya kezemet fogva haladt a jobbomon, míg apa a balomon lépkedett, kikerülve a pocsolyákat. Hazafelé tartottunk a szokásos esti sétánkról. Mindig könnyebben elaludtam, ha előtte leróhattam ezeket a köröket, és legalább ilyenkor is a szüleimmel lehettem. Napközben keveset voltunk együtt, apu sokat dolgozott. Bankár volt.
Éppen a születésnapomról beszélgettünk, arról, hogy mit szeretnék a tizedikre, amikor lövés zaja hasított az éjszakába. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket. Csak a hideget észleltem, ami anyám mindent betöltő sikolyától futott végig a hátamon. Azután oldalra pillantva láttam magam mellett a földre zuhanni az apámat. Meg sem tudtam nyikkanni a rémülettől.
Anyám szakított ki a sokktól ledermedt állapotból. Megragadta a kezemet és beperdített a legközelebbi kapualjba. Nem akartam elereszteni, és a félelemtől, hogy őt is elveszíthetem, könnyek gördültek le az arcomon, de ő durván ellökött magától. Ekkor eldörrent egy újabb lövés. Anyám finom, krémszínű szövetkabátja bemocskolódott az eső áztatta talajon. Könnyeim patakokban hullottak, de a sokk megakadályozta, hogy hangos zokogásban törjek ki.
Két sötét alak lépett hozzám, az egyiknél fegyver volt. A ruhájuk fekete; kabátjuk felhajtott gallérja és kalapjuk széles karimája árnyékot vetett az arcukra. Beleolvadtak az éjszakába.
A pisztolyt tartó alak rám emelte a fegyverét, de megtorpant, mielőtt a mutatóujja meghúzhatta volna a ravaszt. Ki tudja miért, de habozott. Vérem hangos lüktetésén túl fülemben még mindig ott visszhangzott anyám sikolya. Biztos voltam benne, hamarosan újra találkozunk.
Nem mertem felnézni, reszkettem a félelemtől, azonban amikor a fegyver markolatát szorongató kézre egy másik kulcsolódott, akaratlanul is feljebb emeltem tekintetem. A felcsúszott kabátujj alól kivillanó mezítelen alkaron egy sötéten tekergőző kígyó tűnt fel. Lopva felpillantottam, a fegyver ekkorra már gazdát cserélt, új birtoklója pedig elszántnak tűnt. A rémület elemi erővel lett még inkább úrrá rajtam. Hiába próbáltam erőltetni a szememet, hogy kivehessem a vonásaikat, de csak arctalan alakok néztek vissza rám a rejtélyes homály ködén át.
Egy sziréna visított fel az éjszakába, és lassan minden elsötétült előttem…


Hirtelen riadtam fel. A hálóing verejtéktől nedvesen tapadt a testemre, a tüdőm sípolva követelőzött levegőért. Az óra hajnali hármat mutatott. Már megint ugyanazt álmodtam. Idestova tizenegy éve visszatérő álom formájában kísértett szüleim halálának éjszakája.
Csakhogy egy ideje egyre sűrűbben látogatott meg az emlék, de ezt betudtam annak, hogy nemrégiben újra gyászolnunk kellett. A nagypapám közel egy évvel ezelőtti halála feltépte bennem a régmúlt sebeit. Még kicsi voltam, amikor elvesztettem azokat, akik a világon a legtöbbet jelentették nekem, mégis tisztán emlékeztem a részletekre, kivéve egyvalamire. A gyilkosaik arcát nem tudtam felidézni.
– Minden rendben, Mira? – kérdezte a mellettem ébredező férfi.
– Persze, ne aggódj – feleltem.
– Akkor aludj tovább! – ragadta meg kissé durván az államat, hogy egy csókot nyomhasson a számra, majd visszahajtotta a fejét a párnára.
Megdörzsöltem az arcom enyhén zsibogó részét, és én is visszafeküdtem. Sosem meséltem senkinek az álmaimról. Pontosabban egyvalaki tudott róluk. A nagymamám volt az én egyetlen igaz bizalmasom és támaszom. Neki beszéltem a tetoválásról is először, ami azon a borzalmas estén az elmémbe égett.
Tudtam, hogy a mi családunkban a szemet-szemért elvet komolyan veszik, és hogy a bűnös a tettéért ugyancsak az életével fizet majd, de én épp ezt akartam. Végül a jellegzetes tetoválás nyomra vezette nagyapám unokaöccsét, aki nem habozott pokolra küldeni a mocskot. Azonban se a társáról, se a megbízójukról – már ha volt – nem sikerült kiderítenie semmit. Persze akadtak sejtések, hogy kik állhatnak az ügy mögött, de bizonyíték híján nem sokat tehettünk. Ennek ellenére megesküdtem a szüleim sírja felett, hogy bosszút állok értük. Hogy mindenki megfizet, akinek csak köze volt a halálukhoz.

2012. december 24., hétfő

Alice és Jasper novella – Érezd

Sziasztok!
Nagyon Boldog, Békés Karácsonyt kívánok nektek! Köszönöm, hogy egész évben itt voltatok!
No, de ez még nem az év vége, a mai nap az ajándékozásé. Én is készültem ám nektek. Fogadjátok sok szeretettel ezt a rövidke novellát. :)
(Mondjuk nem épp karácsonyi témájú, inkább enyhén korhatáros, de talán nem bánjátok. :P)

Legyen áldott Karácsonyotok, és ha HOLNAP (kedden) visszanéztek, ígérem, lesz mit olvasni. ;)

A fadíszítéshez jó munkát, a novellához pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz



Alice és Jasper novella


Érezd


Éreztem, hogy valami vonz befelé…

Ő már ott várt rám. A pult mellett ült.

Amint beléptem az út menti vendéglőbe, leszökkent a bárszékről, és egyenesen felém indult. Megdöbbentem.

Azt hittem, meg akar támadni. A tapasztalataim alapján csakis így tudtam értelmezni a viselkedését.

Aztán újabb megdöbbenés. Elmosolyodott. És olyan érzelmek áradtak felém belőle, amikhez hasonlót még soha nem éreztem.

– Nagyon megvárakoztattál! – mondta.

Arany tekintete megbűvölt, először fordult elő velem, hogy nem tudtam mit mondjak.

– Sajnálom, hölgyem! – hajtottam fejet előtte.

Nevetett, és ez engem is mosolyra késztetett.

Odanyújtotta a kezét, és én megfogtam, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit is csinálok. Közel száz év után először éledt bennem remény.

Már biztosan tudtam, hogy miatta kellett betérnem ide…



Csendben ültünk egymással szemben, a tó mellett, a fák oltalmazó árnyékában. Túl szép idő volt ahhoz, hogy csak úgy szabadon mászkálhassunk, de Alice mindenképp ide akart jönni. Megtanultam nem megkérdőjelezni a döntéseit, és azt is, hogy jobban teszem, ha nem szegülök vele szembe.

Alice még a megismerkedésünkkor elmesélte, hogy látott egy klánt, egy magukat családnak nevezőket, akik békében élnek az emberek közvetlen közelében, egy másfajta táplálkozási szokást folytatva. Alice azt mondta, azt is látta, hogy egy napon közéjük fogunk tartozni, hogy mi is úgy élünk majd. Boldogan!?

Nemrég még el sem tudtam képzelni, hogy másként is lehetne élni, hiába szakadtam el Mariától, majd váltam külön a barátaimtól: Petertől és Charlotte-tól. Szörnyű emlékeket hordoztam új életemből. Ráadásul a halandók érzései nem hagynak nyugodalmat. Az adottságom révén – már ha ezt annak lehet nevezni – észlelem többek közt az emberek lelkében élő fájdalmat és keserűséget. Nehezen viselem, többször kerített hatalmába a depresszió. Aztán jött Alice… A közelében csökken a rám nehezedő nyomás, szűnni kezdenek gyötrelmeim. Nehezen akartam bevallani önmagamnak, de a közelsége gyógyír a számomra.

Ez a folyton csicsergő, szeleburdi lány visszaadta az életbe vetett hitemet. Nem tudom mivé lettem volna nélküle, ahogyan azt sem, mivel érdemeltem őt ki.

Alice tényleg mindent megváltoztatott. Szeme aranyló mézhez hasonlított az állatvértől – ő csak úgy nevezte magát: vegetáriánus. Én is megpróbálkoztam az általa választott életmóddal, inkább kevesebb, mint több sikerrel. De semmit se erőltetett rám, megértő volt és türelmes. És a folytonos vidámsága… Jókedve, ahogy mondani szokás ragadós volt. Ebben a légkörben végre jól éreztem magam. Így hát követtem őt amerre csak ment, hogy megkeressük Carlisle-t és a családját, még ha a táplálkozási szokásaik – amit Alice is folytatott – furcsán rendellenesnek tűntek is.

Egy könyvet olvasva henyéltem a fa tövében, bár gondolataim folyvást másfelé terelődtek. Alice már egy jó ideje a tavat bámulta mereven, ahogy csillognak tükörsima felszínén a napsugarak. Ritka alkalmak egyike, mikor nem beszélt folyamatosan. Nem is értettem, hogy bírom ki magamnak való típus lévén. De az igazság az, hogy mulattatott a locsogása.

Tekintetem a könyv lapjairól felé tévedt, amit rögvest megérzett. Pillantásunk összeakadt, felém küldött mosolya lágy volt. Majd ismét a távolba révedt, ám én ezúttal nem tudtam visszatérni a kötet soraihoz. Valami nem engedte, valami fogva tartotta a tekintetem.

Csak ült mozdulatlan, arca békés, kisimult. Érzései semmit sem árultak el arról, mi járhat most a fejében. Az ő élete sem volt könnyű, még ha nem is emlékezett emberi életéből semmire. Talán így volt a legjobb, ki tudja.

Már egy ideje együtt folytattuk az utunk. Titokzatos lány meg kell hagyni, de hogy is lehetne valaki mindennapi teremtés egy olyan adottsággal, mint az övé. Az első perctől kezdve megosztotta velem a látomásait, én pedig igyekeztem gondoskodni róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltse el, valahányszor kínzó víziók érték. Ennek ellenére úgy éreztem, van valami, amit mégsem árul el. Ha szóvá tettem, azt felelte: majd ha eljön az ideje megtudom.

A találkozásunkat is látta előre. Érzékenységem, mely tehetségemből fakad, már akkor azt sugallta, fontos volt, hogy találkozzunk. Hosszú ideig várt rám, huszonnyolc évig. Megvárta, míg én találok rá, nem akart siettetni. Nem is értem, még a mai napig sem. De nem ez volt az egyetlen rejtély számomra vele kapcsolatban.

Miután képes vagyok megérezni mások érzelmeit, így jól tudom, hogy részéről ez több mint szimpátia, igazi szerelem talán. Már az előtt többet érzett, hogy megismerkedtünk volna.

Persze képes lennék befolyásolni az érzelmeit, nem lenne nehezebb, mint elmozdítani egy utamba álló farönköt, de nem akartam bántani. Nem látszott rajta, de törékeny és sebezhető volt belül. Annyi mindent tett értem, csak azzal, hogy a közelemben volt. Hálás voltam neki, de még nem éreztem késznek magam egy kapcsolatra. Egy olyan mély és őszintére, amilyet megérdemelne. Még…

Ahogy néztem őt, koboldszerű, alacsony termetét, tündérszép arcát, pillantásom vörös ajkára tévedt. Még soha nem volt annyi ideig zárva, hogy feltűnjön művészien rajzolt szív alakja. Ez megmosolyogtatott.

Szeme sárga ékkövekként csillogott, a hollófekete haj keretezte arcon, mint annak ékessége. Olyasfajta nyugalom fogott el mindannyiszor, ha rám emelte őket.

Sötét szemöldöke finom ívet lejtett, hosszú pillái alig rebbentek, de akkor könnyed, pillangószárnyakként súrolták orcáit. Ha vidám volt, fitos orrát megemelte, ha bosszús, összeráncolta.

Lassan megnyalta az ajkát és én elkaptam pillantásom. Nem akartam illetlen lenni azzal, hogy hosszasan őt nézem. Visszatértem az olvasáshoz, de bármennyire is érdekfeszítő történet volt bontakozóban, elmém képtelen volt elszakadni a szemközt ülő teremtéstől.

Nem csak ellenállhatatlan vámpírszépsége vonzotta a férfiak tekintetét. Kecses, nőies alakja engem sem hagyott hidegen. Porcelánfehér, gránátkeménységű bőre számomra puhának érződött. Elfogott a vágy, hogy újra megérintve selymességéről is tanúbizonyosságot nyerjek.

Vállai lágyan mozdultak, ahogy beszívta a tavasz illatának elegyét. A tüdejébe szökő levegőtől mellkasa megemelkedett, keblein megfeszült a ruha. Tenyerem gondolatban arcára helyeztem. Ujjaim szelíden siklottak lejjebb, hosszú nyakán, formás szegycsontján át a szemrevaló halmokig.

Alice ekkor váratlanul felnyögött, tekintetét rám kapta, a rémület jött rám. Szemem elkerekedett, azt hittem valami rosszat tettem, holott egyetlen izmom sem mozdult.

– Kérlek, ne hagyd abba – nézett rám vágyakozón. Hangja kihívó volt, mosolya csintalan. Nem értettem, mégis mire céloz. Hiszen nem tettem semmit. Semmit, leszámítva illetlen fantáziálásomat; mellének gyöngéd cirógatásáról, fedetlen combjának titkos érintéséről.

Alice mélyet sóhajtott, pillái egy percre lecsukódtak, és rájöttem, épp erre célzott. A fantáziálásom lehetett, ami kiváltott nála bizonyos érzéseket.

Tisztában voltam vele, hogy képes vagyok manipulálni a környezetemben lévők érzéseit, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy én. Le tudtam csillapítani egy teremnyi dühös embert, vagy éppenséggel izgalomba hozni egy letargikus tömeget. Mind ennek ellenére rá kellett jönnöm, hogy még számomra is rejteget meglepetéseket a saját erőm.

Alice várakozón nézett rám, én viszont haboztam. Tudtam, hogy érez velem kapcsolatban, én viszont még nem voltam tisztában a saját érzéseimmel. Kedveltem, jó volt vele, tiszteltem és hálával tartoztam neki, de részemről még idő kellett az érzéseim rendezéséhez. Ennek ellenére mégis vonzott valami hozzá.

Tekintetemmel végigkövettem karcsú nyaka vonalát, mire fejét hátravetette, és apró keze épp úgy siklott végig rajta, mint ahogyan én szerettem volna azt tenni. Először tenyeremmel, aztán ajkammal. Gondolatban nyelvem hegyével végigkövetni a már megkövült erek vonalát. A méreg is felgyülemlett a számban. Oda akartam hajolni fölé és valóban megcsókolni a hibátlan bőrt.

Alice ismét sóhajtott, aztán nekilátott lehámozni magáról a vörös bőrkabátot. A könyvet becsukva fészkelődni kezdtem, de hátam továbbra is a fa törzsének támasztottam. Alice kihívón nézett, majd lehunyta szemét, úgy várta, hogy folytassam.

Arra gondoltam, most még megálljt inthetek, hogy megfékezhetek valamit, amiről azt sem tudtam, hogy akarom, vagy sem. Elejét vehettem volna a dolgoknak, de valami mégis gondoskodni akart róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltse el őt… a megmentőm. Mert Alice volt az én megmentőm.

Feleletként vívódásomra jóleső önzetlen érzés árasztotta el bensőmet.

Gondolatban ismét visszatértem nyaka ívének cirógatásához, álla lágy harapdálásához, fülének puha csókokkal való elhalmozásához. Mintha csak megérezte volna minduntalan, hol és hogyan szeretném érinteni. Sóhajtott, nyöszörgött, ujjai minden olyan helyet bejártak, amit enyémek valójában nem érinthettek.

Ha valóság lett volna, lassan döntöm hátra a zöld fűben, és lassú, ügyes ujjmozdulatokkal bújtatom ki blúza gombjait a kis vágatokból. Meglepődve konstatáltam magamban, hogy rám nem jellemző szelídséggel gondolok kényeztetésére. A vad évek után Mariával ez egyszerre volt bizarr és kellemes.

Jóllehet valójában hozzá sem értem eme csodás hölgyeményhez, a hangok, és a belőle felém áradó erős érzések tagadhatatlanul arra engedtek következtetni, hogy kéjes örömökben részesül. Nem követelőzött, én mégis adni kívántam neki. De ő is adott nekem; még sosem éreztem magam ennyire felszabadultnak.

Gondolatban bármit megtehettem, és lassanként meg is tettem. Becézgethettem kezemmel és ajkaimmal felváltva keblei halmát. Érinthettem fedetlen combját, ujjaimat végigsiklathattam oldalán, megmarkolhattam csípőjét. Számára ez nem csak egy felfedezés volt, egy izgató kaland, de kezdtem azt hinni, már számomra sem csak az. Kezdtem elveszni az érzéseim kavargó rengetegében.

Alice olyan erős érzéseket keltett bennem, amik által én is egyre erőteljesebbeket benne. Teste már a fának feszülve remegett, vonaglott a szemem láttára, mindezt egyetlen igazi érintés híján. Szükségtelen légvételei szaporább ritmusra váltottak, mellkasa észvesztő gyorsaságban emelkedett és süllyedt. Szeme még mindig lehunyva, vöröslő ajkai lágyan elválva egymástól engedték szabadjára feltörő sóhajait. Sose láttam még ennél szebb, édesebb, kívánatosabb látványt.

Ujjaim és szám képzeletben minden porcikáját bejárta. Egész lényemben beleremegtem, ahogy megéreztem vágyának beteljesülését. Ahhoz hasonló érzés volt, mint mikor még emberként az adrenalin végigszáguldott az ereimben. Boldog, nyugtató, lazító melegség öntötte el a testem. Rég éreztem már ilyen jól magam, és képtelen voltam megakadályozni, hogy ez arcomra is kiüljön, egy halovány mosoly formájában.

Egy percre átfutott elmémen a gondolat, hogy bánni fogja a történteket, de szavai megnyugvást hoztak.

– Remélem, legközelebb már valóban érezhetem magamon a kezeidet – nézett rám gyengéden, mosollyal ajkán és lelkében.

Mellette nem éreztem kétszeres súlyát minden nyomasztó érzésnek, fájdalomnak mi körülvesz. Ha kacagott, ha csacsogott, könnyed volt minden, mint sétálni egy réten. A zord világ megtelt színekkel, örömteli érzésekkel és reménnyel. Noha még tisztába kellett tennem az iránta kelt érzéseimet, úgy véltem, a kedvéért képes lennék akár egész hátralévő életemben büdös húsú vadak vérén élni, csak a közelében lehessek…