2012. február 24., péntek

Két újabb díj!



Leglebilincselőbb Olvasmány



A legfantáziadúsabb blogger díj


Sziasztok!
Egy nap különbséggel, de két díjat is kaptam, így ezeket most egyben rakom fel. Mégpedig az elsővel d. ajándékozta meg a New Sun fanfiction írásomat, míg a másodikat Cathy R.-től kaptam.
Nagyon szépen köszönöm a lányoknak!
Millió puszit és egy hatalmas Quileute ölelést küldök nekik!  :)



A díjjal kapcsolatos tudnivalók:


1, Tedd ki a képet a blogodra!
2, Köszönd meg annak, akitől kaptad!
3, Írj le 6 dolgot magadról!
4, Küldd tovább 5 blogírónak, linkkel együtt!
5, Hagyj megjegyzést a blogjukon!



6 dolog rólam:


– Állítólag pocsék az ízlésem pasik terén… Na, csak hogy értsétek, Taylor Lautner helyett Robert Pattinson, Stephen Moyer (True Blood Billje) helyett Ryan Reynolds, Ian Somerhalder (Vampire Diaries Damonje) helyett Henry Cavill. :P

– Filmek melyekbe belekezdtem, de nem bírtam végignézni (és itt a hangsúly a nem bírtamon van): A Gyűrűk Ura, Harry Potter, Narnia krónikái, Star Wars [semmilyen feldolgozásban]

– Az örökzöld külföldi és magyar film No.1-ja részemről a Pretty Woman (Micsoda nő!) Richard Gere-rel, aki joggal érdemel ki mindenféle „macsó”, sármos és egyéb jelzőt. Magyar filmek közül egészen kicsi korom óta a Csinibaba a kedvencem. (Még nem voltam iskolás, mikor Balatonon egy kertmoziban láttam a barátnőmmel és egy helyes sráccal, aki elvitt minket. Csoda, hogy a kedvencem lett? XD)

– *gondolkodik* Hogy valami példaértékűt is mondjak, ami persze teljes mértékig igaz, leírom, hogy se nem dohányzom, se nem iszom (évente ha kétszer, társaságban egy gyenge keverésű vodkanarancs, vagy valami női krémlikőr, még a pezsgőt sem szeretem), és nem is szedek bódítószereket, nélkülük is elég hülye vagyok. XD

– Inkább sütni szeretek, mint főzni. :)

– *gondolkodik, mert tudja, hogy ide valami ütős kéne* Ugye szokták kérdezni az emberektől, hogy mit szeretnek magukon. Nos, én szeretem a szememet, mert éppen olyan színe van, mint a Tigrisszemnek (az ásványra, a drágakőre gondoljatok itt). Valamint bár a hosszú hajakkal általában sok gond van, így nekem is akad bajom, de szeretem a színét, ami természetes vörösesbarna. Télen néha már-már feketének tűnik, de aztán ahogy egyre közeledik a nyár, úgy megy át barnából vörösbe és ez nem vicc. Akik ritkán látnak, és nem ismernek még eléggé, azok rendszerint felteszik a kérdést: Festeted? XD



És akiknek szívből küldöm:




(Elnézést, hogy most csak három embernek küldöm tovább, de mivel egyre ritkábban olvasok blogokat, így szükül a kör, a megmaradtak többsége pedig már nem kér a díjakból.)

2012. február 20., hétfő

New Sun - Shine - 17. fejezet

Sziasztok!
Nos, ahogy ígértem itt is van a következő fejezet (egy napos csúszással igaz), amihez csupán annyit fűznék hozzá, hogy bár a tésztája” talán kicsit vastag lett, de hát nem állhat mindig minden csak „töltelékből”. :P
Oh, és még annyi, hogy emlékeztek még a legutóbbi Nessie és Jacob novella végére? ;)
Valamint míg el nem felejtem! A fejezet végéhez igazítottam az oldalsávban egy kérdést. Örülnék, ha állást foglalnátok benne, főként mivel a történettel kapcsolatos. :)

A kommenteket – és voksokat – most is nagyon szépen köszönöm, holnap estig bezárólag mindegyikre válaszolok.

További kellemes hetet, a fejezethez pedig természetesen jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz



17. HÁROM ÉS FÉL HARANGSZÓ


NA, HOGY NÉZEK KI? – kérdezte Nessie izgatottan. Úgy dörömbölt a szíve a mellkasában, hogy néha már én is hallani véltem.

– Mesésen festesz, nővérkém, ne idegeskedj! – fogtam két kezem közé az övét, úgy néztem mélyen a szemébe. – Minden rendben lesz, és nemsokára hivatalosan is eggyek lesztek Jacobbal.

– Biztosan jól nézek ki? – kérdezte, legyezgetve magát a másik kezével, hogy a szemeiben összegyűlt könnycseppek ki ne csorduljanak, és mázolják el a gondosan előkészített sminket.

– Biztosan, nyugi! De amúgy sem a smink, a haj, vagy a ruha most a lényeg – próbáltam nyugtatni.

Amikor alig egy hete hazatérve a meghosszabbított hétvégi kiruccanásról bejelentették az eljegyzést Jacobbal, mindannyiunkat meglepett a hír. Hiszen olyan gyorsan történt minden! Alig, hogy szenteste Jake váratlanul felbukkant egy szerencsés félreértésnek köszönhetően, és mi maradásra bírtuk, rá két hétre már meg is kérte Nessie kezét. Habár mentségükre szolgált a kapkodást illetőleg, hogy épp eleget vártak minderre. Hetvennégy év egymás nélküli várakozás mégiscsak érthetővé tette, hogy nem akarnak egyetlen percet sem tovább várni semmi olyanra, aminek már réges-rég itt lett volna az ideje. És talán éppen ez volt a megmagyarázhatója, hogy amikor a nagy hír bejelentésekor végignéztem a családunkon, mindenki arcán – még Rosalie-én is – egyfajta sajátos boldogság ült. Elégedettséggel és megkönnyebbüléssel nyugtázták, hogy Nessie élete végre sínre került.

A komplett esküvőt, ceremóniával, fogadással és nem mellesleg egy nagyon különleges vendégsereggel alig egy hét alatt kellett aztán összehoznunk. Már csak maga a gondolat is, hogy vámpírok és farkasok huzamosabb ideig együtt, egy helyen, beavatatlan emberek társaságában, hátborzongató volt. Na, persze bizakodóak voltunk, és kulturáltak, épp ahogyan a farkasok is annak tartották magukat. Nekünk főként Nessie, nekik Jake jelentett sokat, és a szerelem intézménye mindannyiunkat békére sarkallt.

– Gyönyörű vagy! – szólalt meg a boldog örömapa. A szoba ajtajában állt, a félfának támaszkodva lezserül, zsebre dugott kézzel. Végigmérte a lányát és egy fél percre behunyta a szemét, míg mélyet sóhajtott. Tagadhatatlan volt, hogy még őt is meghatotta a pillanat. – Szólj rám, hogy ne olvassak Jacob fejében, amikor meglát – mondta Nessie-nek, aki csak mosolygott. – Mehetünk? – lépett beljebb, de ekkor Bella váratlanul megjelent.

– Még nincs kész! – jelentette ki, szinte már hisztérikusan.

– De hiszen készen vagyok, anya – ellenkezett értetlenkedve nővérkém, és a földig nyúló tükör elé állva végignézett magán. Bronzvörös haja teljesen szabadon, lágy csigákban omlott a vállaira és a hátára, a sminkje szolid volt. Az egyetlen kirívó dolgot a fehér ruha képezte.

Akárcsak az ifjú pár és az esküvő, a ruha sem volt szokványos. A hófehér selyemszövet bő szabása talán mást kövérített volna, de nem Nessie-t, akinek karcsú testét lengén ölelte körül. A ruha mély ívben kivágott nyakrésze a vállaknál is jelen volt, a karok után azokat is szabadon hagyva. Csak két lágy hullám fodrozódott a felső karokon. És ha a ruha nyárias szabása nem lett volna még elég, amely térd felettig ért, különleges szegélydíszítése biztosan megtette a hatását. A vállak alatt és a vállpántokon egyaránt ékkövek futottak végig, indiánmotívumokat formálva két sor tekervényes füzér között, amelyek a ruha elején lévő „V” alakú kivágásnál futottak össze.

Nessie a menyasszonyi ruhájának megtervezésénél igyekezte úgy ötvözni az amerikai és az indián hagyományt, hogy az a saját egyéniségéhez is remekül passzoljon. A ruhát aztán végül Rosalie készítette el neki, aki értett némiképp a varráshoz, míg a csokrát Alice állította össze nyolc szál kálából, amit egy selyemszalaggal átkötve díszített.

– Ez még Swan nagymamáé volt, és Renée az esküvőmkor a lelkemre kötötte, hogy egyszer adjam tovább a lányomnak – magyarázta Bella felkattintva a bársony ékszerdoboz fedelét, amiben két ezüst kontyfésű pihent, sötétkék zafírokkal díszítve. Nessie meghatódva nézett le rájuk, míg Bella gyorsan lánya pár tincséből fonatot készített a szabadon hullámzó hajzuhatag köré, amiket aztán a hajtűkkel támasztott meg. – Most már készen vagy! – ölelte át a lányát. – Valami régi és valami kék.

– A ruha pedig új, de… – akadt meg Nessie az összegzésben. Az idősebb Edward ekkor hozzá lépett, és az öltönye zsebéből előhalászott egy újabb ékszeres dobozkát.

– Már mindenkinek adtam valamit az édesanyám hagyatékából, többek között neked is, de úgy gondoltam, hogy ez nálad sokkal jobb helyen lesz, mint elzárva egy széfben. És habár a kölcsönkapott része maradt már csak ki a hagyománynak, én azért szerezném ezt neked nem csak egy alkalomra adni – mondta, miközben felcsatolta a lánya nyakára a tündöklő gyémánt nyakéket. Furcsamód, de összepasszoltak a fülében logó, álomcsapda kicsinyített másaival, amit Raheléktől kapott nászajándékba.

– Köszönöm, apa! – ölelte át hálásan.

– Ideje lesz menni, mert a végén még Jacob azt fogja hinni, hogy elraboltunk – nevetett Edward, de ezzel csak ráhozta a frászt a lányára, aki ezek után rohanva akart volna az oltár elé járulni, csak hogy jövendőbelije félre ne értse késlekedésének okát.

Én és a lányok még Nessie előtt csatlakoztunk a Cullen ház kertjében összegyűlt násznéphez. Igazi hagyományos indián esküvőt tartottunk, némi amerikai szokás beiktatásával. Jacob egy virágszirmokból kirakott kör közepén állt, a talpa alatt ezernyi fehér szirommal, melyen sötét cipője csak úgy virított. Míg mi Edwarddal elfoglaltuk a helyünket a kör két szélén egyfajta tanúkként, megigazította a nyakkendőjét és nagyot nyelt, majd idegességtől izzadó tenyerét fekete öltönynadrágjába törölte, mikor megszólaltak a parányi dobok.

Nessie az édesapja oldalán érkezett, a vendégek szegélyezte folyón át. Miután az idősebb Edward egy jelentőségteljes pillantást vetve Jake-re átadta neki a lányát, és egyben áldását adta a frigyükre, ő is belépett a körbe. Azonban még mielőtt Seth Clearwater belekezdhetett volna mondandójába – aki a vének tanácsában elfoglalt helyének megfelelően jogosult volt arra, hogy összeeskesse a párokat, amit egy jegyző jelenléte tett hivatalossá –, Nessie feltartva a mutatóujját egy perc türelmet kért, majd vőlegénye felé fordult. Első ízben megszabadította Jake-et a nyakkendőjétől, amiben mind láttuk, hogy kényelmetlenül érzi magát, majd még tört fehér ingének két felső gombját is kibújtatta a helyéről, hogy enyhítsen kedvese feszengésén. Jacob hálásan mosolygott rá, míg mi mind továbbra is döbbent néma csendben álltunk párosukat figyelve.

Seth a hagyományos esketés menetét követve először mondott néhány szót az ifjú párról az egybegyűlteknek, majd a fiatalok felé fordulva megkérte őket, hogy tegyék meg közös fogadalmukat, hogy beléphessenek a házasság szent kötelékébe. Annyira szépek voltak együtt és tökéletesek egymásnak, arról nem is beszélve, hogy mennyi mindenen mentek keresztül, míg eljutottak idáig. Az igenek elhangzását követően aztán felhúzták egymás ujjára a karikagyűrűket, és Seth felesége, Danaya indián szokás szerint egy fehér takaróval beborította őket, mely kettőjük egyesülését szimbolizálta.

Edwardra néztem, és ő rám. Szerelmem csillogó szemeiben elmerülve szinte láttam magam bennük, amint hófehér ruhában az oltár felé lépkedek, ahol ő már ott vár rám. Azonban a mi esküvőnkig még volt pár hónap vissza, amit türelmes-türelmetlenséggel vártam minden egyes nap.

Ezután Nessie és Jacob, immáron házasokként odasétáltak a kissé távolabb megrakott tűzhöz, hogy az égi szellemek előtt is letegyék hitvesi esküiket. Indián szokás szerint hét lépést kellett megtenniük körülötte, miközben kifejezik lojalitásukat, szerelmüket és tiszteletüket a másik fél iránt. A tűz rituálé végén aztán egy-egy maréknyi rizst szórtak a lángok közé, az égieknek ajánlva, mely a vagyont, az egészséget és a boldogságot jelképezte. Jacob ez után felfestette Nessie homlokára a lilás piros jelet, hogy hagyományuk szerint ezzel adja mindenki tudtára, Nessie menyasszonyból házas asszonnyá lépett elő, majd frigyüket megpecsételték az első hitvesi csókkal, ami egyben a befejezését jelentette ennek a nem mindennapi esküvői szertartásnak.



Pontosan egy hónappal Nessie-ék esküvője után, aztán újra megszólaltak a harangok. Naomi meseszépen festett a félvállas, fehér és ekrü menyasszonyi ruhájában, amit kimondottan hatalmas gömbölyded pocakjára szabtak.

Örültem, hogy nővérkém után, unokahúgom élete is rendeződni látszott. Ian jó hatással volt rá, és ezt még ő sem tagadta. Noha azt azért hozzá kellett tenni, hogy a kapcsolatuk elején mindketten felelőtlenül viselkedtek, aminek a következményét alig három hónappal későbbre várták. De ettől függetlenül a babának mindenki örült, beleértve Naomi szüleit is, akikkel a megromlott kapcsolata újra virágzásnak indult. Elvégre is egy unokának egyetlen nagyszülő sem tud ellenállni.

Az esküvő éppen Valentin-napra esett, így kétszeres volt a szerelmi túlfűtöttség az esküvőn. És habár a szertartást, és az utána lévő fogadást La Pushban tartották, az alfák engedélyével Cullenék is részt vehettek rajta, mint Naomi vendégei.

Ez az esküvő is, akárcsak Nessie-éké a két hagyományt ötvözve zajlott le, szerencsére minden fennakadás nélkül. Csak Nessie és Jacob érkezett majdhogynem késve a szertartásra, annak ellenére, hogy a tavaszi szünet ideje alatt a felújított régi Black házban laktak, alig egy sarokra az ünnepségtől. A ceremónia után aztán a fogadás is rendben lezajlott, ahol a farkasok és a vámpírok újra békében tudtak ünnepelni, és még anyám is jól elcsevegett nővérkémmel. Ugyanis bár anyám mindig is kedvelte Nessie-t, beavatatlanként túlságosan gyorsnak tűnt számára a Jake-kel való kapcsolata, legfőképpen az, hogy máris esküvő lett belőle, de ezt egy hónap elteltével úgy tűnt, hogy sikerült magában megemésztenie.

Mindezek után pedig már csak a mi esküvőnk volt hátra Edwarddal, amit ez év június tizenkettedikére tűztünk ki, közvetlen az érettségi vizsgák hete, és a diplomaosztó napja után. Ám a nagy nap előtt közel két hónappal még történt egy váratlan dolog…



– Jó reggelt! – üdvözölt Nessie, a konyhába lépve.

– Szép jó reggelt! Éppen reggelit készítek, kérsz te is? – érdeklődtem.

– Már ettem, de még fér belém, szóval jöhet – mosolygott. Láttam, hogy majd kicsattant a boldogságtól, és ezt nem hagyhattam szó nélkül.

– Nocsak-nocsak, de jó kedve van valakinek ahhoz képest, hogy hétfő van, és iskola. Habár jól belegondolok, nem is olyan nagy csoda az után, hogy az egész hétvégét távol a háztól töltöttétek Jake-kel – kuncogtam.

– Úgy látom, rád is rád férne egy kis távollét. Túl sokat tartózkodsz Emmett közelében – öltötte ki rám a nyelvét. Felnevettünk aztán Nessie vonásai váratlanul megváltoztak. Az arcáról leolvadt a mosoly, helyét fájdalmas ráncok vették át. A tekintete üvegessé vált, és már csak arra lettem figyelmes, ahogy feljajdulva kétrét görnyed.

– Nessie! – kiáltottunk fel az idősebb Edwarddal szinte egyszerre, aki a semmiből termett a lánya mellett.

– Jól… Jól vagyok – lehelte nővérkém erőtlenül, szaporán véve a levegőt. Edward leültette az egyik székre, arcán rémült aggodalommal, miközben a kicsinek nem mondható konyha megtelt ugyancsak aggódó családtagokkal.

– Ugye nem ez volt az első, már máskor is történt hasonló? – érdeklődött Carlisle, mialatt testvérkém aprókat kortyolt a vízből, amit Bella adott neki.

– Nem nagyapa, nem ez volt az első – vallotta be Nessie.

– Miért nem szóltál? – értetlenkedett az idősebb Edward, fél térdre ereszkedve a lány előtt. – És a gondolataid… – ingatta a fejét, némiképp megrovón.

– Nem akartam rátok ijeszteni, sajnálom – nézett bocsánatkérőn mindünkre. – De az már legalább két hónapja volt, és az óta semmi… mostanáig – sóhajtott. A beálló csendben tisztán hallottam a tornácon lévő szélcsengő lágy csendülését, majd egy perccel később Jacob lépett be a konyhába. Először ránk nézett, majd a feleségére, akinek mindig pirospozsgás arca most sápadt volt. Jake fekete szeme menten tágra nyílt.

– Szépségem, minden rendben? – térdelt le elé, és két tenyere közé vette Nessie apró kezeit, amiket addig az apósa szorongatott. – Mégis mi történt? – kérdezte tőlünk, és a hangjából kiérződött feszültség miatt a kérdése követelőzőnek hangzott.

– Jake, kérlek, minden rendben, jól vagyok – nyugtatgatta Nessie férjét.

– Lehetetlen! – csattant fel ekkor váratlanul az idősebb Edward, és felém fordította borostyánszín tekintetét. – Ugye? – meredt rám kérdőn, és akkor egyszeriben megértettem, hogy a gondolataimra reagált ilyen hevesen.

– Megesik az ilyen – vontam meg a vállamat, miközben nehezemre esett nem mosolyogni.

– De hiszen Jake-kel még csak nem is próbálkozunk – szólalt meg ekkor Nessie, aki úgy tűnt, rájött, miről is tanakodunk az apjával félig némán. – Mi védekezünk, hiszen ott az iskola, és… – Ekkor azonban váratlanul elhallgatott. Láttam amint jövendőbeli apósom kézfején kidülledtek az erek, ahogy lánya gondolataitól egyre inkább ökölbe szorultak és megfeszültek. Az arcvonásai ezzel szemben higgadtak voltak. – Az éjjel furcsa álmom volt – kezdte testvérkém maga elé meredve. – Egy sötét és szűk helyen voltam, de mégis kellemesen otthonos volt. Jacob horkolására ébredtem, pedig addig sosem keltem fel rá – mosolygott közben kedvesére. – De aztán amikor valóban felébredtem, rájöttem, hogy csak álom volt, azért is hallottam olyan távolinak Jake szuszogását – magyarázta, és Jacob ajkai elnyíltak.

– Csak nem arra gondolsz, hogy azt láttad, amit a…

– Gyermekünk? – kérdezte Nessie. Úgy tűnt, hogy Jacob még nem volt készen rá, hogy kimondja a szót. – Elképzelhető, de mint mondtam védekezünk, csupán egyszer esett meg, hogy… elfelejtettünk – vallotta meg nővérkém pironkodva, majd azonnal okfejtésbe kezdett. – Ám annak több mint két hónapja, és ugye mind tudjuk, hogy egy vámpírbébi milyen gyors ütemben fejlődik.

– Egy félvámpír gyermek igen, de egy negyed részben vámpír, már nem olyan biztos – elmélkedett hangosan Carlisle, Nessie szavaira reagálva, és mi mind rá függesztettük a figyelmünket. – Amikor Katerinával, Nahuel lányával a dolgozóban beszélgettem, említett pár érdekes dolgot. Olyanokat, amik megkülönböztetik a fél, és a negyed részben vámpírt egymástól. Többek között az is elhangzott, hogy az édesanyja hónapokig volt állapotos vele, de hogy pontosan meddig, azt nem tudta megmondani.

– Ez… Ezzel most azt akarod mondani, hogy elképzelhető, hogy lassan több mint két hónapja a szívem alatt hordom a gyermekem, csak éppen nem tudok róla? – nézett Nessie a nagyapjára összezavarodva.

– Doki? – pillantott fel Jake is, aki kezdett magához térni az első döbbenetből.

– Nem szeretnék belemenni találgatásokba. A legésszerűbb jelen helyzetben az lenne, ha elvégezhetnék némi számítást és tesztet. Ha valóban gyermeket vársz, talán azt is megállapíthatjuk, hogy milyen gyors ütemben fejlődik a magzat, amiből a szülés idejét, és akár a későbbi fejlődésének mértékét is kikövetkeztethetnénk – ecsetelte Carlisle, megint csak azzal a tudásra szomjazó csillogással a szemében.

Nessie persze nem mondott ellent a nagyapjának, hiszen bármiféle tesztnek alávetette volna magát, hogy kiderüljön, úton van-e már a trónörökös. A legifjabb Black, egy félig ember, egynegyed részben vámpír, egynegyed részben alakváltó gyermek, aki már akkor a szülei szeme fénye lett mielőtt bebizonyosodhatott volna a létezése.



– Ne izgulj már, lélegzetelállító vagy! – nyugtatgatott nővérkém, épp úgy, ahogyan én tettem vele közel fél éve az esküvője napján. El sem tudtam hinni, hogy ez a nap is eljött végre valahára.

– Te is!

– Tudom! – nevetett fel harsányan.

– Azért sajnálom, hogy… – fancsalodtam el egy kicsit, Nessie-t figyelve. Annyi gondolat keringett a fejemben már napok óta. Némelyek jók, mások kevésbé.

– Nehogy sírni merj nekem, és elkend a sminked! – figyelmeztetett, menten megmosolyogtatva. – A mai napon semmit sem sajnálunk.

– De olyan jó lett volna, ha… – kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.

– Te is tudod, hogy még semmi sem biztos, bármi megeshet. És egyébként is, neked most csakis azon kéne hogy járjon az eszed, hogy az estét már mint Mrs. Cullenként töltöd Edwarddal a szigeteteken – kacsintott rám.

– Igen, most ez a legfontosabb – helyeseltem. – De azért remélem, hogy megvársz – tettem hozzá makacsul, mire felszisszent. – Minden rendben? – kérdeztem aggódva, és az uszályomat magam után vonszolva gyorsan hozzáléptem.

– Persze, ne aggódj, ez normális. Mióta rájött, hogy rugdosással felhívhatja magára a figyelmet, folyamatosan ezt csinálja. Mondtam is Jacobnak, hogy ha nem fiú lesz és focista, akkor nem tudom mi – nevetett. Olyan jó volt őt így látni, anyaszerepben. Csak azt az egyet sajnáltam, hogy nem lehettünk egyszerre várandósok. Ráadásul nagyon úgy nézett ki, hogy Nessie még csak a szüléssel sem vár be, ugyanis már most akkora pocakja volt, mint egy kilenc hónapos terhesnek. Noha azt egyikünk sem tudta biztosan, mennyi ideje is van még vissza, minthogy a baba fejlődésének üteme mind az átlagtól, mind Bella esetétől eltért. Csak remélni mertem, hogy azért a nászutunk végét megvárja a kis lurkó.

– Bárhogy is, csodaszép és különleges lesz, hiszen rátok fog hasonlítani. Szabad? – kértem engedélyt, majd a tenyeremet testvérkém – percek múlva pedig már sógornőm – lila selyemruhájával takart gömbölyű pocakjára helyeztem. És mintha csak megérezte volna a pici a jelenlétemet, rúgott egyet, úgy hogy azt én is tisztán érezhettem.

– Kip-kop, bejöhetek? – kérdezte apám az ajtóban állva. Mögötte anyám és Jacob várakozott. – Készen vagy kicsim? – lépett hozzám, és körbeforgatott.

– Már csak Alice-re várok, elment a csokromért – feleltem, miközben anyámat figyeltem, aki Nessie pocakjával barátkozott.

– Most hány hónapos is vagy? – kérdezte kétkedőn, de érthető volt, hiszen nemrégiben még nem látszott semmi, most pedig… De nem volt mit tenni, nem titkolhattuk el előlük a terhességet, így is annyi mindent hallgattunk el előlük, és még fogunk is, hogy ennyi kijárt nekik.

– Már nem sok van hátra – adott kitérőválaszt Nessie, éppen olyat, amit közel fél éve én is folyamatosan adok nekik.

Tanultam a múltkori esetből. Nem akartam még egyszer átmenni mindazon, amin akkor kellett, mikor úgy hittem, hogy terhes vagyok, és egyik napról a másikra kellett megszakítanom mindennemű kapcsolatot a szüleimmel. Így hát, hogy könnyebb legyen majd az elválás, fokozatosan adagolva mondtam el nekik, az egyszer már oly gondosan kitalált fedőtörténetet, és készítettem fel őket rá, hogy Edwarddal az esküvőnk után New Yorkba költözünk, hogy a Columbiára járhassunk. Persze ez hazugság volt, leszámítva azt a tényt, hogy valóban tervbe vettük már, hogy elköltözünk, méghozzá az egész család, de csak miután megszültem a picit és átváltoztam.

A szívem szakadt meg, és persze minden egyes porcikám tiltakozott már csak a gondolattól is, hogy csak egy kis időre is itt hagyjam, elhagyjam őket. Hiszen olyan közel álltak mindig is hozzám, de tisztában voltam vele, hogy valahogyan át kellett vészelni az újszülött kort, aminek nem szerettem volna, hogy részesei – és ne adja ég, áldozatai – legyenek. Nem úgy, mint az unokájuk életének, akinek létezését még nem tudtam, hogyan fogom tálalni nekik, ha majd eljön az idő, amikor tudomást szerezhetnek már róla. Bár erről most még korai lett volna elmélkedni, hiszen még csak egy szép terv volt a gyermekünk Edwarddal.

Percekkel később apám oldalán kilépve a házból, Wagner Nászindulójának lassú ütemére lépdelve indultam el a hosszú sorok között, tekintetemmel jövendőbelimet keresve. Edward ott állt a Cullen ház udvarában felállított, virágdíszes boltív előtt. Fekete frakkja tökéletes kontrasztot képzett sápadt bőrével, és az én egyszerű fehér ruhámmal, ami miatt Alice-szel nem egyszer össze is kaptam, hiszen nemcsak hogy nem egyedi darab volt, még csak habos-babos sem.

A menyasszonyi ruhám szaténból és organzából készült. Felsőrésze váll nélküli volt és gyöngyház berakással díszített, míg az abroncsos szoknyát csak itt-ott mintázták a tekervényes motívumok, és amelyet csípőnél szalag-szárnyak öleltek körül, megadva a ruha „A” vonalát. Se egy tüll réteg, se fodrok, se mély dekoltázs nem volt rajta, és még a lekerekített uszály sem volt több méteres, viszont nekem annál inkább tetszett. Mondhatni szerelem volt első látásra! Ráadásul barátnémnak mindemellett el kellett fogadnia a tényt, hogy Nessie-éhez hasonlóan, az én esküvőm szervezésekor sem ő parancsolhatott – na, nem mintha az előkészületekben nem vett volna részt teljes erőbedobással. De szerencsére megértette, hogy miután erre a pillanatra vártam kislánykorom óta, nem engedhettem át neki a szervezés jogát.

Az oltár felé lépkedve végig Edwardot figyeltem, akinek már a mosolya is csábosan hívogatott. Majd miközben tartottam a szemkontaktust, ahogyan megbeszéltük, magamban felidéztem az érettségire való felkészülés közben megírt esküm szövegét. A fogadalmam bár szerény lett, de annál is igazabb, és mindent magában foglaló, amit csak Edward iránt érzek, és amit képes voltam szavakba foglalni.

Hosszúnak tűnt az út az oltárig, kilométereknek, így mialatt elhaladtam a násznép kettészelt végtelenbe nyúló sora között, engedélyeztem magamnak egy gyors szemlét. Úgy tűnt, minden meghívottunk itt van, és ez elégedettséggel töltött el. Nem csak a családtagjaink voltak jelen, a La Push-iak és a Denalik mellett a barátaim is itt voltak, mind a forksi, mind a montereyi iskolámból. Többekkel össze is akadt egy-egy pillanatra a tekintetem, köztük Lucaséval, a jelenlegi alfáéval, akinek meginvitálását némi hátsószándék vezérelte. Szerettem volna vele beszélni, és kihasználva az ünnepség adta alkalmat megkérni rá, hogy engedélyezze a szerződés „megszegését”, hogy következmények nélkül válhassak vámpírrá. A szemle végeztével aztán egy percre elöntött a keserű érzés, amiért a jelenlévők egy részét jó ideig, míg a többieket talán soha többé nem láthatom. Azonban amikor tekintetemet visszaemeltem Edwardra, minden rég meghozott döntésem újra értelmét nyerte.

– Most átadom neked a lányomat. Az életét a kezedbe helyezem, vigyázz hát rá, és tedd nagyon boldoggá – mondta apám Edwardnak, és kezemet Szerelmem felém nyújtott jobbjába helyezte.

– Az életem árán is, köszönöm – felelte Kedvesem biccentve, aztán apám megcsókolta az arcomat és hátralépett anyám mellé.

– Nagyon fess vagy – súgtam oda Edwardnak, miközben a lelkész felé fordultunk.

– Te pedig meseszép – mondta rám villantva híres félmosolyát, de jelenleg nem ez volt, ami libabőrbe futtatta egész testemet. Hüvelykujja szelíd cirógatásba kezdett kézfejemen, miután a fehér rózsából, orchideaból és lila liziantuszból összeállított csokromat átadtam Nessie-nek, hogy kezeinket összekulcsolhassuk Edwarddal. Ujjainak lágy érintése apró szikrákat és kisüléseket okozott testemben. Olyan nehéz volt megállni, hogy ne rögvest a csók részével kezdődjön a ceremónia. Ámbár érthető volt az után, hogy huszonnégy órája nem láthattam, és nem érezhettem. Kegyetlenségnek tartottam a hagyomány azon részét, mely előírta, hogy a vőlegény és a menyasszony az esküvőt megelőző estét külön kellett hogy töltse, ódivatú hiedelemből. De ehhez a szüleim ragaszkodtak, és én boldoggá akartam tenni őket, míg azt a babonát már természetesnek, hagyománynak tekintettem, ami előírta, hogy legyen rajtam valami régi, valami új, valami kék és valami kölcsönkapott.

A ruhám új volt és a harisnyakötőm kék, amiről Rosalie úgy nyilatkozott, hogy ez maga a „csipkébe öltöztetett érzékiség”. Azt is mondta, hogy a nászéjszakán volt szokás levennie a férjnek, hogy ezzel elhozza egy korszak lezárását, melytől kezdve nem lehetnek már titkok férj és feleség között. Noha hozzátette, hogy ez egykoron többet jelentett, mikor még a hálószobai titkok, titkok voltak a nászéjszakáig. De ez már a huszonegyedik század volt, és mi Edwarddal már régen levetettük a képzeletbeli harisnyakötőmet – na, nem mintha annyira bántam volna a dolgot.

– Jó volt a leánybúcsú? – kérdezte Kedvesem alig hallhatóan, mialatt a lelkész hozzákezdett a szónoklatához arról, miért is gyűltünk ma itt össze.

– Érdekes – leheltem visszagondolva rá, bár nem is volt annyira vészes, mint amilyenre számítottam, lévén, hogy Alice és Nessie közösen szervezték meg. De ami igazán megragadt bennem, az az este volt, amikor egy pohár tej mellett még utoljára elbeszélgettem anyámékkal.

Kicsit beparáztam a nagy nap előestéjén. Addig eszembe sem jutott hasonló gondolat, de akkor felötlött bennem, hogy vajon jó felesége leszek-e Edwardnak?

A leánybúcsú után úgy terveztem, hogy hamar lefekszem, még egyszer utoljára a régi szobámban, az ismerős illatok és a már fakulóban lévő szép emlékek társaságában, de nem jött álom a szememre. Lementem hát egy pohár tejért a konyhába, nem számítva rá, hogy ott találom a szüleimet. Az asztalnál ültek, és a fotóalbumot lapozgatták. Kitöltve a tejet aztán én is csatlakoztam hozzájuk.

– Szerinted jó felesége tudok majd lenni Edwardnak? – kérdeztem anyámat az után, hogy elértünk a múltidézésben a negyedikes farsangon készült képekhez, amikor is menyasszonynak öltöztem be.

– Biztos vagyok benne kicsim. És ne feledd, Edward olyannak szeret amilyen vagy – nyugtatott a kezemet szorongatva. – Édesapáddal szeretnénk adni neked valamit – kezdte, és apám felállt az asztaltól, hogy behozzon egy fekete bársony bevonatú ékszerdobozt, amit felnyitva elém helyezett. – Ezt a fülbevalót apádtól kaptam, mikor kiderült, hogy várandós vagyok veled. – A dobozkában egy pár gyémánt fülbevaló volt. Aprók, csillogók és visszafogottak. – Sok boldogságot kicsim, hozzon szerencsét!

– Oh, anya! – borultam a nyakába, majd két hatalmas puszi után apáméba.

A fülbevaló majdnem egyidős volt velem, igazi régi darabnak volt hát mondható, és miután Nessie kölcsönadta a nagymamája nyakékét, amit az esküvője napján kapott a szüleitől, már volt valami kölcsönkapottam is, hogy teljes legyen a lista.

– És a legénybúcsú? – kérdeztem vissza.

– Medvével keringőztem – vigyorgott.

– A csók után remélem, velem is fogsz.

– Ha csak egy csók kell hozzá – sandított rám a szeme sarkából. Sokat sejtető pajkos fény csillogott benne, és a térdeim beleremegtek. Végül olyannyira elkalandoztam fantáziám élénk világában, hogy mikor a lelkész szavainak sikerült betörnie a tudatomba és visszarántania a valóságba, az első, amit észleltem a döbbent csend volt és Szerelmem rémült tekintete.

– Isabella, kérem, ismételje utánam – szólalt meg újra, sürgetőn a lelkész, miközben mindenki feszült várakozással tekintett rám.


Nessie eljegyzési gyűrűje, amelyben a kétféle arany testesíti meg őket. Különbözőek, akárcsak ők maguk, de együtt annál is szebbek.

 Nessie és Jacob jegygyűrűi, amelyekben ugyancsak szimbolikusan jelen van az ő „két-lény” mivoltuk.

 Nessie menyasszonyi ruhája.

 Nessie fülbevalója az esküvői ruhához.

 Swan nagymama kontyfésűi, amit Bella továbbadott Nessie-nek. (A filmmel ellentétben a könyvben kettő volt!)
A dobozban két nehéz, ezüst kontyfésű volt, amit bonyolult virágformákba rendezett, sötétkék zafírok díszítettek. /Breaking Dawn/

 Elizabeth Masen nagymama nyakéke, amit Edward Nessie-nek ajándékozott.

 Nessie és Jacob a nászútjukon.

 Naomi menyasszonyi ruhája.

 Bells menyasszonyi ruhája.

 Bells és ifj. Edward jegygyűrűi, amelyeknek elején látható összekapcsolódás szimbolizálja kettőjük életének egyesülését.

 Gillian Bobtól kapott fülbevalója, amit Bellsnek ajándékozott.

 Bells esküvői kék harisnyakötője.

 Bells és ifj. Edward

 Bells és ifj. Edward

2012. február 15., szerda

Új díj!



Mert egyszer én is felnövök, de vannak történetek amikhez felnőtt fejjel is ragaszkodni fogok…

 
Ezzel a díjjal kácsa, Bee és Amelié ajándékoztak meg.
Nagyon szépen köszönöm a lányoknak!
Millió puszit és egy hatalmas Quileute ölelést küldök nekik!  :)
(u.i.: Tudom, hogy két díjjal ajándékoztatok meg, de a másikat már régebben megkaptam és ki is tettem.)



A díjjal kapcsolatos tudnivalók:


1, Tedd ki a képet a blogodra!
2, Köszönd meg annak, akitől kaptad a díjat!
3, Írj le 6 dolgot magadról!
4, Küldd tovább 5 blogírónak, linkkel együtt!
5, Hagyj megjegyzést a blogjukon!



6 dolog rólam:


– Belekezdtem egy új, teljesen saját történetbe, és nagyon élvezem a kihívást, amit az írása nyújt. :D (Aki még nem tette, az ITT beleolvashat.)

– Meyer Twilight Sagája után Becca Fitzpatrick Hush hush (Csitt, csitt) Sagájában találtam meg újra azt az érzést, amit annyira szerettem a négy könyvben. :) Egyébként erről a díjról azonnal a Twilight Saga jutott az eszembe! :)

– Mostanában Nalini Singh Angyali vadász sorozatával barátkozom. Valamint utána szeretném elolvasni Elizabeth Chandler Angyali szerelem sorozatát.

– Ha megvetnek érte, ha nem, többnyire borító alapján választok könyvet elolvasásra. Ha első látásra megfog egy borító, akkor megnézem a tartalmát, és eldöntöm, hogy elolvasom-e vagy sem. Eddig bejött, a Hush hush-ra is így találtam rá. :D

– És ha már írók és könyveik, akkor meg kell említenem Vavyan Fable-t. Példaképem a magyar írónő, a fél könyvespolcomon az ő könyvei találhatóak. :P

– Nem állok egy nagy vitatkozós hírében, igyekszem higgadtan és úri kisasszony módjára lerendezni a problémákat, de ha valaki koppint tőlem, az oldalamról, az jobban teszi, ha nem kerül elém!! (Igen, sajnos már megtörtént.)



És akiknek szívből küldöm:


2012. február 12., vasárnap

Hazug mosoly, és ami vele jár…

Sziasztok!
Nem, ez nem az újabb friss, az ezen a héten (főleg vasárnap este lévén) már nem várható, és igen, így már megint egy hét kimarad. Hogy ez miért van? Nos, erre elég nehéz lenne egy szóval válaszolni, ezért is született meg ez a bejegyzés. Szóval csapjunk is a közepébe, minthogy a Lecsóban sem a rizsa a lényeg. :P

Mint minden író(palánta) társamnak, nekem is egy saját, egyedi történet az álmom. Persze nagyon szeretem a New Sunt, jó írni, élvezetes elmerülni a világában, de teljesen más olyat és olyanokról írni, amit, és akiket mi magunk teremtettünk teljesen egészében. Nagyobb kihívást, de úgy hiszem, egy írónak éppen a kihívások jelentik az élvezetet. Na, meg persze a műfaji különbség sem elhanyagolható szempont – legalábbis azoknál, akik nem egész életükben egyetlen műfajban írnak. (Ami szerintem durva lenne, és igazából nem is tudok megnevezni egyetlen ilyen írót sem.)

A lényeg a lényeg…
Egy évvel az után, hogy felötlött bennem egy saját történet gondolata (2011. január 23.), nem bírtam magammal és nekifogtam a megírásának.
Hogy miért húztam, halasztottam, hogy miért ennyi idő után álltam csak neki? A válasz: Mert nem akartam elhanyagolni a New Sunt! Szeretek alapos lenni, nem csak összecsapni egy fejezetet, ami ráadásul csak 7-8 oldalas, de ezt észrevehettétek már. Viszont az új történet és annak szereplői egyre inkább nem hagytak békén. Folyton képeket vetítettek elém, beszéltek a fejemben, amikor éppen Edynek vagy Bellsnek kellett volna.
Tudom, mondták már, hogy bolond vagyok, de mit tegyek, ha ez az igazság. :P Nekem így jönnek az ötletek. Megsúgják, vagy levetítik előttem a jeleneteket – mint egy vásznon a filmet – a szereplők. ;)

No, de elég a „paprikából”, mert mostanra már biztosan kiélezett figyelemmel várjátok, hogy megtudjátok, mi lesz a New Sunnal… Így tehát félig meddig jó hírként tálalom elétek a tényt (nevezzük így), hogy továbbra is lesz friss, ráadásul még mindig szándékomban áll megírni a 3. részét is, a Sunsetet, azonban azt nem ígérem, hogy továbbra is hetente lesz friss. Inkább azt mondanám, hogy kéthetente várható új fejezet, ami persze nem egy életbiztosítás, de terveim és reményeim szerint ez megoldható lesz…

Tudom, most az jönne, hogy „sajnálom”, de ez elcsépelt lenne.
Nem hagyom félbe a New Sunt, ettől senkinek nem kell félnie! Csupán annyi történt, hogy a gondolataimat és a figyelmemet nem tudom már csak erre a történetre lekorlátozni. És, hogy elébe menjek annak, hogy napokat töltsek el úgy a gép előtt ülve, a monitort bámulva – amin egy üres Word dokumentum van megnyitva, aminek a címe a következő fejezeté –, hogy nem tudok bele írni semmit, mert egy másik történet uralja a gondolataimat, annak semmi értelme. Ezért inkább igyekszem egyik héten az egyikkel, a másikon pedig a másikkal foglalatoskodni, hogy egyik se legyen elhanyagolva. Főleg a ti szempontotokból a New Sun.
Nem mondom, hogy sajnálom, vagy bocsánat, mert nem érzem úgy, hogy vétkeznék ezzel a tettemmel, lépésemmel. Azért is írtam le mindezt nektek, hogy tudjátok mi is a konkrét helyzet most. Úgy gondoltam ennyivel tartozom nektek azok után, amit tőletek kapok. A sok kedves szót, a türelmet és megértést, és még oly sok mindent, amit az jelent nekem, hogy olvastok. :) De ezt tudjátok szerintem. Éppen ezért nem akartam csak annyit írni folyton, hogy mással foglalatoskodom éppen – ahelyett, hogy a New Sunt írnám -, vagy éppen akkor is a magánjellegű problémákra fogni a friss hiányát, ha az nem igaz.
Őszinte akartam veletek lenni, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kérhessem a megértéseteket a megritkuló frissek tekintetében. De még egyszer hangsúlyozom, kéthetente lesz új fejezet, hiszen Bells és Edy ugyanúgy a „gyermekeim”, azokat pedig ugyanúgy szeretjük és törődünk velük. :)


No, és akkor, akit érdekel persze, annak itt egy kis betekintő a saját történetembe, a Hazug mosolyba. :)
Jó olvasást kívánok hozzá! Viszont azt szeretném előre jelezni, hogy ameddig legalább az első könyv nincs kész, addig biztosan nem publikálom a történetet. Ne haragudjatok!




„Te meg tudod különböztetni az igazit, a hazug mosolytól?”


Mirabella Corello súlyos titokra jön rá. Olyan dolgot tud meg, amit talán jobb lett volna, ha örökre homály fed. Veszélybe kerül az élete, amely már így is darabokra hullott a hazugságok és kegyetlen tettek súlya alatt. Az egyetlen kiutat végül az öngyilkosságban látja, ám a sors mást szán neki…

Alexander Cartwright imádja az életét. Az agglegények bibliájának első parancsa szerint él: Egy életünk van, élvezzük hát ki minden percét, míg lehet. Amikor azonban a legjobb barátját megölik, bosszút esküszik. A megtorlás felé vezető út viszont rögös, és már az első lépésnél elakad. Ám a sors ekkor az útjába vezérli Mirabellát, és Alex lelkében felcsillan a remény. Úgy gondolja, barátja utolsó szavai ellenére, épp egy Corello lehet az, aki a gyilkos nyomára vezeti…

Tudtukon kívül mindkettőnek szüksége van a másikra, miközben a maguk bosszújára várnak. Hogy céljukat elérjék, képesek lennének átgázolni egymáson, és bármit megtenni hazug mosolyuk álarca mögött. Miközben egyetlen őszinte mosolyuk akaratukon kívül gyógyír a másiknak.






Este volt. A sötét égboltot füst és felhő tarkította. A haloványan pislákoló ostorlámpák alig világították meg az utat. Csend honolt, kihalt az utca, csak cipőnk kopogása keltett némi zajt, ahogy a macskakövekről és a házfalakról visszaverődött.
Figyelmemet az előttünk kúszó árnyékunk tartotta fogva. Anya kezemet fogva haladt a jobbomon, míg apa a balomon lépkedett, kikerülve a pocsolyákat. Hazafelé tartottunk a szokásos esti sétánkról. Mindig könnyebben elaludtam, ha előtte leróhattam ezeket a köröket, és legalább ilyenkor is a szüleimmel lehettem. Napközben keveset voltunk együtt, apu sokat dolgozott. Bankár volt.
Éppen a születésnapomról beszélgettünk, arról, hogy mit szeretnék a tizedikre, amikor lövés zaja hasított az éjszakába. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket. Csak a hideget észleltem, ami anyám mindent betöltő sikolyától futott végig a hátamon. Azután oldalra pillantva láttam magam mellett a földre zuhanni az apámat. Meg sem tudtam nyikkanni a rémülettől.
Anyám szakított ki a sokktól ledermedt állapotból. Megragadta a kezemet és beperdített a legközelebbi kapualjba. Nem akartam elereszteni, és a félelemtől, hogy őt is elveszíthetem, könnyek gördültek le az arcomon, de ő durván ellökött magától. Ekkor eldörrent egy újabb lövés. Anyám finom, krémszínű szövetkabátja bemocskolódott az eső áztatta talajon. Könnyeim patakokban hullottak, de a sokk megakadályozta, hogy hangos zokogásban törjek ki.
Két sötét alak lépett hozzám, az egyiknél fegyver volt. A ruhájuk fekete; kabátjuk felhajtott gallérja és kalapjuk széles karimája árnyékot vetett az arcukra. Beleolvadtak az éjszakába.
A pisztolyt tartó alak rám emelte a fegyverét, de megtorpant, mielőtt a mutatóujja meghúzhatta volna a ravaszt. Ki tudja miért, de habozott. Vérem hangos lüktetésén túl fülemben még mindig ott visszhangzott anyám sikolya. Biztos voltam benne, hamarosan újra találkozunk.
Nem mertem felnézni, reszkettem a félelemtől, azonban amikor a fegyver markolatát szorongató kézre egy másik kulcsolódott, akaratlanul is feljebb emeltem tekintetem. A felcsúszott kabátujj alól kivillanó mezítelen alkaron egy sötéten tekergőző kígyó tűnt fel. Lopva felpillantottam, a fegyver ekkorra már gazdát cserélt, új birtoklója pedig elszántnak tűnt. A rémület elemi erővel lett még inkább úrrá rajtam. Hiába próbáltam erőltetni a szememet, hogy kivehessem a vonásaikat, de csak arctalan alakok néztek vissza rám a rejtélyes homály ködén át.
Egy sziréna visított fel az éjszakába, és lassan minden elsötétült előttem…


Hirtelen riadtam fel. A hálóing verejtéktől nedvesen tapadt a testemre, a tüdőm sípolva követelőzött levegőért. Az óra hajnali hármat mutatott. Már megint ugyanazt álmodtam. Idestova tizenegy éve visszatérő álom formájában kísértett szüleim halálának éjszakája.
Csakhogy egy ideje egyre sűrűbben látogatott meg az emlék, de ezt betudtam annak, hogy nemrégiben újra gyászolnunk kellett. A nagypapám közel egy évvel ezelőtti halála feltépte bennem a régmúlt sebeit. Még kicsi voltam, amikor elvesztettem azokat, akik a világon a legtöbbet jelentették nekem, mégis tisztán emlékeztem a részletekre, kivéve egyvalamire. A gyilkosaik arcát nem tudtam felidézni.
– Minden rendben, Mira? – kérdezte a mellettem ébredező férfi.
– Persze, ne aggódj – feleltem.
– Akkor aludj tovább! – ragadta meg kissé durván az államat, hogy egy csókot nyomhasson a számra, majd visszahajtotta a fejét a párnára.
Megdörzsöltem az arcom enyhén zsibogó részét, és én is visszafeküdtem. Sosem meséltem senkinek az álmaimról. Pontosabban egyvalaki tudott róluk. A nagymamám volt az én egyetlen igaz bizalmasom és támaszom. Neki beszéltem a tetoválásról is először, ami azon a borzalmas estén az elmémbe égett.
Tudtam, hogy a mi családunkban a szemet-szemért elvet komolyan veszik, és hogy a bűnös a tettéért ugyancsak az életével fizet majd, de én épp ezt akartam. Végül a jellegzetes tetoválás nyomra vezette nagyapám unokaöccsét, aki nem habozott pokolra küldeni a mocskot. Azonban se a társáról, se a megbízójukról – már ha volt – nem sikerült kiderítenie semmit. Persze akadtak sejtések, hogy kik állhatnak az ügy mögött, de bizonyíték híján nem sokat tehettünk. Ennek ellenére megesküdtem a szüleim sírja felett, hogy bosszút állok értük. Hogy mindenki megfizet, akinek csak köze volt a halálukhoz.







– Ezen a számon bármikor elérsz. – A szőke cicababa kikattintotta a tollat, és az éjjeliszekrényre helyezte a papírfecnit. – Ha megtaláltad a bugyimat, hívj fel! – kacsintott rám, majd kiriszálta formás fenekét a szobából.
Amikor a bejárati ajtó hangos csapódással becsukódott, hasra fordultam és a fejemre húztam a párnát. Úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Még emlékeztem a negyedik felesre, amit a második körben gurítottam le, a ginnel és a méregerős törköllyel karöltve, de utána mintha elvágták volna a filmszalagot. Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem haza, sem arra, ki volt az a nőcske, aki az előbb távozott. Totál szétcsúsztam.
A másnaposság okozta hasogató fejfájást a mobil éktelen rikácsolása súlyosbította. Megpróbáltam kizárni a visító hangot a fejemből, de mindhiába. Aztán vártam, hátha abbahagyja, de ez sem jött be – kíméletlenül ordított. Végül kinyúltam és kitapogattam a kis készüléket.
A párna alól kilesve néztem a kijelzőre, és egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. A valódi hívó, és a gondolt személy nevének kezdőbetűi egyeztek, megtévesztve ezzel. Pedig jól tudtam, hogy Ő nem hívhat, hogy Ő már soha többé nem fog felhívni. Lenyomva a „fogadás” gombot a telefont a párna alatt a fülemhez emeltem.
– Mégis hol a fészkes fenében vagy?! – ordította az ideges hang a vonal másik végén.
– Neked is jó reggelt, Jon! – feleltem nagyot ásítva.
– Ne mondj semmit, csak legyél a cégnél húsz perc múlva! – utasított. – És öcskös! Jobb, ha kitalálsz valami elfogadható magyarázatot, máskülönben ne csodálkozz, ha apánk leüvölti a fejedet. Ma szabadnapos vagyok, szóval nincs kedvem száz méternél közelebb menni a kórházhoz, még a te kedvedért sem – közölte, és bontotta is a vonalat.
Magamban felhorkantam; még hogy jó indokot. Hát az nem elég jó az utóbbi napokban tanúsított hanyag viselkedésemre és a céges ügyek hanyagolására, hogy egy hete a legjobb barátom egy golyóval a mellkasában a karjaimban vérzett el?
Úgy éreztem, senki nem ért meg. Csoda, hogy az alkoholba fojtom a bánatom? Na, nem mintha máskor nem ittam volna „eleget”, és nem távoztak volna másnap reggel ismeretlen hölgyemények a lakásomról. De ez most más volt.
Végül túltettem magam a meg nem értettség keserű érzésén, és kimásztam az ágyból, hogy kezdetét vehesse egy újabb átkozott nap.
(...)