2013. szeptember 19., csütörtök

New Sun - Sunset - 6. fejezet

Sziasztok!
Kivételesen rövid leszek, de csak mert mielőbb szerettem volna, ha felkerülhet a fejezet, ha már megint csak ennyit kellett várni rá. :$
Viszont a fejezet olvasása előtt még szeretnék egy dolgot tisztába tenni, amire Virág hívta fel a figyelmemet, ugyani eddig bele se gondoltam, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogyan is kell Andrew nevét helyesen ejteni.
Tehát Andrew nevét Endrúnak kell ejteni, ami egyébként, ha a magyar vonatkozását nézzük, az András alakváltozatának, az Endre névnek az egyik becézése. Jelentése: erős, férfias.

No, de most már tényleg jön a fejezet, amihez ismételten jó olvasást kívánok!
És természetesen most is köszönöm a kommenteket, amiket a legutóbbi fejezethez írtatok nekem, a válaszokat mindegyik alatt megtaláljátok. :)


Pusza, Krisz



6. VÁGYAK TENGERE


TŰRTEM ÉS TŰRTEM A RÁM KIVETÜLŐ FÁJDALMAT, mert tudtam, Andrew-ban sokkal erőteljesebben, kínzóbban él. Bármit megadtam volna, hogy enyhíthessek a szenvedésén, hogy elűzhessem, elfújhassam akár a pitypang sok ezernyi pihekönnyű, selymes szőrbóbitáját. Látni a kemény testet, benne egy erős lélek személyével, ahogy tehetetlenül hever a földön – mindezt miattam –, legalább ugyanannyira kínzó volt, mint a belülről feszítő érzés.

Alig nyöszörögtem, bár nagyon nehéz volt megállni, hogy ne ordítsak. Ráhajolva Andrew hátára öleltem őt mindkét karommal, szorosan, míg a fájdalmunk csillapodni nem kezdett. Könnyek potyogtak a szememből. Megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy már egyikünk teste sem rángatózik vagy remeg a fájdalomtól, csak a légzésünk hangos és szapora. Néhány gyötrelemben megélt perc, ennyi volt az egész s mégis óráknak tűnt: soha meg nem szűnő, véget nem érő pillanatnak. Végül mindketten pihegve dőltünk el a füvön. A testünk kimerült, erőtlenné, megkínzottá vált.

– Köszönöm – csendült fel mellőlem Andrew hangja, egészen halkan, rekedtesen. És abban a percben, ahogy keze rátalált enyémre és megszorította, cseppet sem fájdalmas elektromos impulzus kígyózott fel a bőröm alatt egészen a mellkasom legmélyéig.

Bármennyire is igyekeztem távol tartani magamtól a gondolatot az elmúlt napokban – a gondolatot, amit ha beismernék, minden megváltozna, visszavonhatatlanul –, nem áltathattam magam tovább. Attól, mert nem merem kimondani, még tisztában vagyok vele, hogy szeretem a mellettem heverő személyt. Hogy tiszta szívemből és lelkemből, őszintén, szerelemmel szeretem Andrew-t. Ez volt az igazság, és nagyon fájt, hogy még csak el sem mondhatom neki, reménytelve, hogy talán ő is így érez irántam.

– Hééé! Sssh! Most már minden rendben. Sajnálom – hajolt fölém Andrew, ujjaival az összes kicsorduló könnyemet felitatta az arcomról. Azt hitte, azért sírok, mert fáj valamim: hogy a lábam a marástól, vagy a testem az általa okozott fájdalomtól, miközben semmim se fájt annyira, mint az általa akaratlanul megsebzett és összetört szívem. Nem akartam, hogy lássa az érte hullajtott könnyeket, de nem bírtam visszatartani, elfojtani őket. – Rosetta! Szépségem… – Könnyeim megállíthatatlanul záporoztak. Andrew fölém hajolva ajkát a homlokomra nyomta, és egészen addig így maradt, mozdulatlanul, csak hüvelykujjával körözve szüntelenül kézfejemen, hogy nyugtasson, míg kivörösödött szemem könnycsatornájában el nem apadt minden nedv.

Csurom vizesek voltunk mind a ketten, ami jó ideig egyikünket sem zavarta, legalábbis nem különösebben. Ahogyan arról is, hogy Andrew-n továbbra sincs ing, csak az után vettem tudomást, hogy abbamaradt az értelmetlen sírásom. Zavarba ejtő volt őt így látni – egy ideje mindenképp. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy ez az állapot nem fog egyhamar megváltozni, lévén, Andrew ragaszkodott ahhoz, hogy felvegyem az egyetlen száraz ruháját, még mielőtt megfázom.

Próbáltam ellenkezni, de nem volt értelme; makacs egy pasi! Míg én levetve vizes gönceim – nadrág, felső és még a melltartót is – belebújtam a nemcsak száraz, de kellemes méz, kókusz, és egy csipet napfény-fűszer illategyveleget árasztó fekete-szürke kockás flanelingbe, Andrew tűzet rakott. Azt mondta, előbb melegedjek át kicsit, mielőtt visszaindulunk, arról nem is beszélve, hogy a ruháinkra is ráfért némi szárítás. Meglepő vagy sem, nem tiltakoztam ellene. Miért is tettem volna, mikor semmi másra nem vágytam jelenleg, mint a közelében lenni, kicsit kettesben, megbizonyosodva arról, hogy jól van.

A narancsos-vörösen izzó lángok tényleg kellemes meleget árasztottak magukból, egészen közel telepedtem le a gyorsan, de természetesen precízen összerittyentett tábortűzhöz. A tűz közelébe tartottam tenyereim, hogy aztán a velük fölvett meleget karjaimba és lábaimba dörzsölhessem. Egészen bizsergető volt az érzés, bárcsak ne csöpögött volna víz kontyba tekert hajamból a nyakamba.

– Jobban vagy? – Az aggodalomtól keserű kérdésre hátrakaptam a fejem, majd gyorsan vissza. Égni kezdett az arcom; ami azt illette, már nem is fáztam annyira. Andrew-n nem volt más, csak egy szál bokszeralsó. Imádkozni kezdtem, hogy ne kérje, nézzek rá. – Nem fázol?

– Ö… Egy kicsit – füllentettem, mert zavarom melegsége ide vagy oda, többek közt a lábaimat még mindig hideg libabőr borította.

– Gyere, felmelegítelek – szólt, és már helyezkedett is el mögöttem, időm se volt reagálni. Zavartan figyeltem, ahogy leül ő is a talajra, majd bizalmat keltő tekintettel nézve rám, felém nyújtja a kezét. Ki tudja, miért, ösztönösen csak a szemét figyeltem és nem gondolkodtam. Önként bújtam közelebb hozzá, hátamat kemény mellkasának döntve. Az ölelésébe zárt, karjai meleg sálként körém fonódtak, lábai enyémek két oldalán helyezkedtek el, közrezárva, melengetve őket saját belső hőjükkel. Majd minden porcikámat érintették övéi, ami ellen se nem tudtam különösebben, se nem akartam tenni.

Békés, nyugtató érzés volt így ücsörögni csöndben, összebújva, amellett, hogy végtagjaimba teste melegétől kezdett visszatérni az élet. Annyira szerettem volna ébren maradni, minden pillanatot, mit így tölthetek vele kiélvezni, de a történtek kimerítették minden tartalékomat. Pilláim egyre sűrűbben rebbentek meg, próbálva tudatomnál hagyni, míg végül lecsukódtak, s győzött a boldog öntudatlanság.



Egy csodaszép álom közepén jártam épp, mikor egy oda nem illő óvatos, gyöngéden simogató érzés a lábamon fel nem riasztott. Még mindig az erdőben voltam, térdeim a mellkasomig húzva, a hátam Andrew egyik lábának vetve, míg fejem a szíve fölé döntve – fülemben ott visszhangzott a dübörgő ritmus. Lenéztem, megsérült lábamból már majdhogynem teljesen kiment a zsibbadás, így érezhettem meg a finom, bátortalan érintést.

– Sajnálom, nem akartalak felébreszteni – szabadkozott. – Hogy érzed, fáj még? – kérdezte, és tenyere a bokámtól elindulva lassan végigsimított vádlimon, mialatt a zöld tekintet olyan mélyre fúródott enyémben, hogy lélegezni is elfelejtettem.

Apró remegéshullámok borzolták fel testem nyugalmát. A hosszú ujjak lágyan, mégis mint dörzspapír súrolták végig lábamat, perzselést hagyva maguk után. Olyan intim volt minden egyes mozdulat, és én úgy kívántam, olyan bűnösen, hogy kússzanak feljebb azok az ujjak, hogy a combom is kapjon a nem mindennapi kényeztetésből, hogy már most a Pokol bejárata előtt éreztem magam. Finom, de egyben kínzó is volt minden érintés, mert jól tudtam ennek nincs, és nem is lehet semmiféle folytatása. Megkóstolni és utána szenvedni a megfosztottságtól – csak kínoztam magam, véget kellett vetnem az egésznek, méghozzá minél előbb. Még mielőtt valami őrültséget követek el, és véglegesen tönkreteszek mindent: az eddigi életemet, a jövőmet.

Szerencsére nem kellett nagyon kérlelnem Andrew-t, hogy induljunk vissza, már ő is gondolt rá, hogy ideje lenne, még mielőtt jobban meghűlök és nagyobb bajom lesz. Miután visszavettük a saját, még nyirkos ruháinkat, felültünk a lovakra és lassú ügetésben visszaindultunk.

Hosszú volt az út, hosszabb, mint amilyenre emlékeztem – vagy legalábbis annak éreztem. Csendben haladtunk egymás mellett, én többnyire a gondolataim kordonja mögül figyeltem a külvilágot. Mikor Andrew megnyugtatásképp rám mosolygott, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, el kell neki mondanom mindent, lesz, ami lesz. Ám még mielőtt egy hang is elhagyta volna a számat, elszállt minden bátorságom, hát gyorsan becsuktam. Nem volt elég merszem kockára tenni a biztosat a bizonytalanért. Andrew barátságának elvesztése olyan dolog lenne számomra, amit ha örökké élnék, sem tudnék pótolni mással. Így hát csöndben maradtam, ami jó taktikának tűnt, csak épp közben szívem elleni vétek volt.



– Uram isten, veletek meg mi történt? – sikkantott fel Adriana, mikor visszaérkezve az istállókhoz összefutottunk vele. Már nagyon várhatott ránk, először idegesnek tűnt, majd pedig rémültnek, amikor közelebb érve megpillantotta nedves gönceinket. Amint leszállt Andrew a lováról Ana a nyakába ugrott, szorosan ölelte magához, ahogyan nemrégiben én is tettem, hogy segítsem fájdalmában. Gyötrő volt látnom őket így, de el kellett ismernem, Adriana őszintén szereti, és ha kell, aggódik érte, Andrew pedig megérdemelt mindennemű szeretetet és boldogságot. Nem lett volna szívem a kapcsolatuk ellen fellázadni puszta féltékenységből. Sikítani tudtam volna, de visszafogtam magam.

– Egy kis baleset, de már jól vagyunk. Rosettát ledobta a ló és beleesett a tóba. Most haza kell vinnem, ne haragudj, hogy így alakult, később mindenképp beszélünk.

– Persze, persze, a lényeg, hogy jól vagy… tok – biggyesztette a végire felém pillantva.

Miután én is lekecmeregtem a ló hátáról, Andrew visszavezette a két kancát a helyükre, legnagyobb pechemre így pár percre kettesbe hagyva a barátnőjével. Kínos volt a csend és nem őszinte a mosoly, amelyet neki címeztem, így végül vigyázva a lábamra, ne terheljem meg túlságosan, elindultam a kocsinkhoz, a parkolónak kinevezett előkert felé. Adriana látta, hogy sántítok, így követett, és bár felajánlotta, hogy segít, visszautasítottam. Nem tudtam a szemébe nézni – nem mertem –, féltem, hogy kiolvassa belőle titkaimat.

Elérve Andrew hybridjét annak motorházára támaszkodtam, s a cipőm orrával a földet piszkáltam. Feszült voltam és zavart, csak ritkán pillantottam fel, mire mindannyiszor Ana merev tekintetébe ütköztem. Folyamatosan engem bámult, méregetett leplezetlenül, míg nem váratlanul megszólalt. Hamis mosollyal az ajkán intézte hozzám a következő szavakat:

– Nem tudom, mi történt, és hogy valójában mi van köztetek Andrew-val, de jobban tennéd, ha észben tartanád, hogy ő már hozzám tartozik. Remélem, érthető voltam! – Mosolya minden szavával egyre félelmetesebbnek hatott, majdnem elfelejtettem lélegezni. Pedig gyorsan kellett reagálnom valamit, megvédenem a magam, és Andrew tiszteletét is, aki sosem csalná meg őt, legfőképpen nem velem.

– Félreérted Adriana! Andrew nekem… Andrew nekem olyan, mintha a… a testvérem lenne – böktem ki, ami először az eszembe jutott, ami mi is lehetett volna más, hisz annyit mondogattam magamnak, hátha majd valóban újra így érzek iránta. Ám ösztönös reakcióm elárult, mikor kissé lejjebb szegtem a fejem bánatomban a szomorú valóságtól. Csakhogy ezt nem kellett volna, túlságosan árulkodó volt, Adriana pedig nem hülye, se nem figyelmetlen.

– Lehet, hogy ezt mások beveszik, de én nem. Figyelni foglak, tartsd magad tisztes távolságra tőle, és inkább foglalkozz Tyjal, ha már behülyítetted szegényt.

– Nem hülyítettem be senkit – morogtam felháborodva. Kezem ökölbe szorult. Ezt meg mégis miért mondta?

– Szeretem Andrew-t, ő egy nagyon különleges fiú. Nehéz lehet neki, de én készen állok mindig és mindenben segíteni őt. Tudom, hogy meg tudom adni neki azt, amire szüksége van.

Nagyon elszántnak tűnt, akár egy igazi, szerelmét védelmező nő. Semmi kétség, tényleg szereti, és még csak azt sem mondhattam rá, hogy álszent, gonosz nőszemély lenne, mert mindig kedves volt mindenkivel, még velem is – persze ezt a beszélgetést leszámítva. Utálni akartam, minden sokkal könnyebb lett volna, de nem tudtam. Hisz hogyan utálhatnék valakit, aki valószínűleg csak féltékenységből, a kapcsolatuk védelme érdekében mond most ilyeneket? Még hogy én, mint potenciális vetélytárs… Bárcsak így lenne, akkor nem várnék egy perccel sem tovább, hogy valóban lecsapjam a kezéről.

Azonban nem így volt, és még csak reményt sem láttam rá, hogy ez valaha megváltozna. Ráadásul Ana gyanakodni kezdett, arra pedig semmi szükségem nem volt, hogy tényleges tudomást szerezzen róla, az érzéseim Andrew iránt többek, mint testvéri szeretet.

Nem bíztam Adrianában, hogy ha úgy adódna, megtartaná a titkomat. Számára ez egy kiváló aduász lehetne, ami jól tudtam mit jelentene. Nem volt más választásom, addig kell cselekednem, míg van lehetőségem lépni: tenni az ellen, hogy bárki, köztük Andrew is, tudomást szerezzen fenekestül felfordult érzéseimről. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy ne veszítsem el Andrew barátságát!

Azért egy utolsó figyelmeztető döfést még sikerült Anának bevinnie nekem, mikor Andrew odaért hozzánk, és arról érdeklődött, miről trécseltünk a távollétében.

– Nem érdekes, drágám – legyintett Adriana, de mégis folytatta. – Csak épp azt meséltem Rosie-nak, mennyire letörve jöttél át az Edwarddal való összezörrenésetek után aznap, mikor összejöttünk. Akárcsak a filmeken, egy egyszerű megvigasztalásból aztán több lett – csipogta sejtelmes lepelbe burkolva az aznap eseményeit, hogy még véletlenül se hagyjon nyugodni, mi mindenre is akart utalni.

Azzal már régóta tisztában voltam, hogy aznap jöttek össze, amikor is megtörtént az a csók, de új volt számomra, hogy ugyan ezen a napon, közvetlen a kettőnk közt történtek után Andrew összeszólalkozott az apjával. Nem vallott rájuk ez a viselkedés, többnyire egyetértettek, apróságokon pedig sosem húzták fel annyira magukat, hogy az veszekedésbe torkoljon.

Vajon miről lehetett szó, mi történhetett? Vajon Adriana sejtelmes szavaiba csak én képzelek bele egy szenvedélyes légyottba átfordult vigasz nyújtást?



Tudtam, hogy anyám ki lesz akadva, ha megtudja mi történt. Oh, miért is kellett bevallanunk, mikor különösebb bajom nem esett. Fájt még a lábam és némi alvás jót tett volna, de ennyi. A méreg Andrew-nak köszönhetően maradéktalanul kiürült a véráramomból. Ha ő nincs, és nem vállalja a kínokat értem, nos…

– Nyugodj le Rose, nem azért mondtuk el, mi történt, hogy kiakasszunk. Minden rendben, hisz Rosetta jól van – próbálta csitítani Andrew anyámat, ám hasztalan.

– Az, hogy fájdalmat okoztál a lányomnak, szerinted rendben van? – ordította anyám, kivillantva vicsorra húzott ajkai mögött megbúvó hófehér, borotvaéles fogait. Én személy szerint leblokkoltam: megszeppenve álltam, és csak hallgattam a fejem felett zajló civakodásukat. A ruháim még mindig nyirkosak voltak, de ezzel nagyin kívül, aki egy plédet terített a vállaimra, senki sem törődött jelenleg. – Komolyan emlékeztetnem kell mennyire veszélyes a képességed egy emberre nézve? A lányomnak komoly, akár végzetes baja is eshetett volna! Az elektromos impulzusaid akár szívrohamot is előidézhetnek, erre nem gondoltál? – zúdította rá a haragját.

– Elég legyen Rosalie! – Edward erőteljes hangjára mind elhallgattak. Összerezzentem, amitől kibillentem a sokkból, majd én is a beszélő felé fordítottam tekintetem. – Gondolkozz már el egy kicsit! Anélkül támadtál neki a fiamnak, hogy előbb belegondoltál volna abba, mi is történt valójában. A lányodat megmarta egy mérges kígyó, Andrew-nak gyorsan kellett mérlegelnie mégis jól döntött. Még ha kockázattal is járt a tette mindkettőjükre nézve, helyesen cselekedett és ezzel megmentette Rosetta életét. Jól tudod, hogy sosem hagyná, hogy baja essen – hangsúlyozta a vége felé a szavakat, ami nagyon úgy tűnt, hatott, mert anyám elhallgatott, és mintha még a dühe is elillant volna: arca ellágyult, a tekintetét félrefordította.

– Köszönöm – bökte ki végül anyám Andrew-ra nézve, habár halkabban talán a kelleténél, de éreztem, őszintén gondolva.

Ez után felém fordult, arca megtört volt, de még mindig szépséges, szemében végtelen szeretet és féltés irányomban. Átkarolta a vállam és a lépcsők felé vezetett, forró fürdőt s meleg ágyikót, pihentető alvást ígérve. De még mielőtt mindezt igénybe vettem volna, még leróttam tartozásom. Valahogy a nagy zűrzavarban elfelejtettem valamit: megköszönni Andrew-nak, hogy megmentett. Csak odaléptem hozzá, és miután a fülébe súgtam, egy ártatlan, de végtelen hálával átitatott puszit nyomtam az arcára, azután anyámmal tartottam az emeletre.



A következő hetek hol egész gyorsan, hol kínzóan lassan teltek. Elérkezett az október, a levelek az ősz színeibe öltöztek az ágakon. Már túl voltam a nehezén, legalábbis, ami az iskolát érintette. Szerencsére hamar sikerült felzárkóznom, megszoknom az új tanárokat és a tanítási módszerüket. Már meg is írtam minden tantárgyból az első, év eleji ismétlő dolgozatot. Jó eredményeim születtek, bár szerves- és biokémiából itt nagyobb volt a követelmény, így abból nem sikeredett hoznom a tőlem megszokott átlagot – de már dolgoztam rajta.

Tyjal végül hivatalosítottuk a kapcsolatunkat. Ez persze különösebb változást nem hozott kettőnk életében, csupán számomra nyújt egyfajta biztonságot – mondhatni biztosít alibit. És bár tisztában vagyok vele, hogy helytelen, amit teszek, hiszen csak kihasználom Tyt, nem volt más választásom. Adriana gyanakvását még időben kellett elfojtanom. Ezért sem közvetlen a születésnapi partija után mondtam igent Tynak a kapcsolatunk hivatalossá tételére, nehogy túl átlátszó legyen Ana szemében. Pedig még aznap este elhatároztam, hogy így biztosítom be magam, bármennyire is nem tisztességes Tyjal szemben, hiszem nem érdemli ezt.

Ty jó srác, nem voltak zűrjei, se konfliktusai, csak a nővérével, Maribellel civódott néhanapján. Élt-halt a rugbyért, nem véletlen az a sok győztes meccs, amire kapitányként a csapatát vezette. És még a szüleivel is kijött, akik első alkalommal megkedveltek. Bár ne tették volna, hiszen hazudtam nekik, ahogyan Tynak is. Mindenkinek…

Nem így terveztem az első kapcsolatot az életemben. Persze sosem hittem azt, hogy az első fiú, akivel összejövök, majd a nagy Ő lesz. Az önbecsapás lett volna, hisz ilyen csak a tündérmesékben létezik – legalábbis pár igazán ritka (általam ismert) kivételt leszámítva. Azonban azt sosem gondoltam volna, hogy barátságnál és némi egészséges vonzalomnál nem érzek majd többet első választottam iránt.

Mit ronthattam el? Vagy pontosabban inkább, mit tettem, amiért a sorsistennők, a Párkák egy lehetetlen szerelmet szőttek életfonalamba? Mit kezdjek én most ezzel? Ha legalább ne látnám minden nap…

De élnem kellett tovább az életem, és nem lehettem mindig búskomor, aki folyton magyarázkodni meg hazudni kényszerül miatta a szeretteinek. Ráadásul, még ha nem is fizikai fájdalmat, de minimum fejfájást okoz vele az egyik nagybácsikájának. Már csak szegény Jasper miatt is igyekeztem olyan dolgokkal foglalkozni s körülvenni magamat, amik boldoggá tettek.

Maribellel remekül kijöttünk. Igaz, ő nem volt oda a hosszú órákon át tartó boltról boltra járásért, próbálgatásért és vásárlásért, de azért már nem egyszer sikerült elcipelnünk magunkkal Cassie-vel. Ám a titkáról továbbra is csak én tudtam, ami bár először aggasztotta Mr. Richtont, de végül belátta, nincs rá ok, mert én rendes barátként sosem hoznék a fejükre bajt.

Ami a többieket illeti, velük a kapcsolatom átlagosnak mondható. Nem mindenkivel akadt túl sok közös témám. Főként nem Adrianával vagy Zarekkel! Mindig feszengek, ha csak a közelükben tartózkodom. Arról nem is beszélve, hogy tartok tőle, egy szép napon átlátnak a hazugságon és rájönnek, hogy a Tyjal való felhőtlen kapcsolatom csak álca.

Habár az is igaz, hogy Tyt a napok, hetek múlásával egyre inkább… kedveltem. Igen, csupán ennyiről volt szó: kedvelem, ám nem vagyok belé szerelmes, még ha titkon még mindig reménykedtem benne, hogy ez megváltozhat.

Bárcsak az lennék, akkor talán az az este is másként alakult volna a kisházban, lent a parton, ahova a Banda egy kisebb csoportja együtt ment le a hétvégére. Hiszen olyan jól kezdődött minden: séta a parton, melegedés és nevetgélés a tábortűz körül a többiekkel, majd csókolózás félrevonulva az egyik szobába.

Magam is meglepődtem, hogy tényleg igaz a mondás, s a kemény külső érzékeny belsőt takar. Az igazság az, hogy nem néztem volna ki belőle, hogy tud szép szavakat sugdosni egy lány fülébe, s azt meg is teszi mindvégig tudván, hogy nem kap érte többet, mint egyébként. Mert azt már a kapcsolatunk elején közöltem vele, hogy én még nem állok készen a szexre. De ő mégis megtette, és nekem bűntudatom volt, amiért nemcsak, hogy nem állítom le, még jól is esik, miközben nem szeretem úgy, ahogy megérdemelné.

Eközben a többiek odakint mályvacukrot pirítottak és iszogattak, majd többen esti túrára indultak. Csak mi maradtunk ketten, Cassie-ék és egy srác a rugbycsapatból, Ben, na meg Adriana és Andrew. Miután megvacsoráztunk úgy volt, hogy mindenki nyugovóra tér, ki-ki a párjával egy-egy szobába, mielőtt a többiek visszatérnek és versengés üt ki a jobb helyekért. Én viszont személy szerint ódzkodtam ettől az ötlettől, miközben Cassie még csak bele sem gondolt abba, mi lenne, ha Jacob megtudná, hogy egy ágyban aludt Owennel. Míg én abba nem akartam belegondolni, hogy mi történhet abban a kis helyiségben, amit Ana és Andrew vett birtokba. Azonban még mielőtt bármelyikünk is kényelembe helyezhette volna magát, nem várt helyzet állt be.

Először nem tűnt súlyosnak Ben rosszulléte, a hasát fájlalta, de amikor már Ty és Owen is nehéz légzésre kezdett panaszkodni, amit bőrkivörösödés és hányinger is követett, lépni kellett. Csakhogy majd mindannyian ittunk legalább egy pohárkával. Végül Adriana vállalta el a sofőr szerepét, de csak mert Cassie ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindenképp Owennel tartson, ötnél többen pedig nem fértünk volna el a kocsiban és ő itta a legkevesebbet. Így Andrew velem maradt a házban, amit biztos voltam benne, Ana nem díjaz.

Márpedig nem volt oka a bizalmatlanságra Andrew részéről. Ami viszont engem illetett… Nagyobb volt a zavarom és jobban feszengtem most Andrew társaságában, mint bármikor. Nem is értette, miért nem akarok vele aludni, mikor már annyiszor megtettük, de nem bírtam volna, már nem! Csakhogy miután begyújtott a kandallóba, a csend és a meleg elegye lassan elnyomott, hogy aztán a visszaérkezők hangos beszédének zsivajára arra kelljek, hogy a testemet meleg takaró fedi, a fejem pedig egykori legjobb barátom ölében nyugszik.

Miután felhívtuk Adrianáékat és megtudtuk, hogy a fiúknak ételmérgezésük lett a valószínűleg rosszul hűtött tonhaltól, amiből „szerencsére” csak ők hárman ettek, jó éjt kívántam és elvonultam az egyik szobába, ahol egyedül lehettem, „messze” Andrew-tól. És ahol sokáig tartó álmatlan forgolódás után rájöttem, képtelen vagyok újra elaludni, így végül az első könyvet a kezembe véve, s azt találomra felütve olvasni kezdtem:

„A lány kezdte egyre közelebb érezni magát a titokzatos férfihoz. Maga sem tudta, miért, de jól érezte magát a társaságában. Akarata ellenére megbízott benne, és egy idő után feloldódott érthetetlen zárkózottsága, ami mindenki mással szemben gátként magasodott a feje fölé.
Egy este a lány felment Kyrian lakására, hogy beszélgessenek, mint máskor is tették, de ez a beszélgetés valamiért mégis máshogy alakult, mint a többi. A lány nem volt teljesen biztos a tetteiben, de szerette a férfit. Még nem tudta, miért és hogyan, de nagyon közel érezte őt magához.
A zene egyre lassult, egyre lágyabb ütemben szállt a végtelenség felé a lejátszó hangfalaiból. A lány a férfi arcát figyelte, s közben érezte a nyugalmat, ami egész lényéből áradt.
Kint nagy pelyhekben hullt a hó és dermesztő hideg köszöntött a kis városka lakosaira. Ami azt illette, a szegényes albérletben sem volt túlságosan meleg, de a mindkettejük szívében ott lakozó tűz, amit egymás iránt ébredt vágyuk táplált, felmelegítette testüket.
A vérük csak úgy forrott, ahogy a vágy egyre jobban a hatalmába kerítette őket. A lány még mindig hezitált, de szerette a férfit, jobban, mint azt bemerte vallani, ahogyan a férfi is titkon szerette őt már hosszú ideje.
A férfi mindig is nehezen tudta magát kifejezni, ahogyan az érzéseit is nyíltan kimutatni. Katona volt egykoron, kemény, hűvös férfi, aki a harcmezőkön sok mindent látott s megélt, de ezekre a bensőséges emberi dolgokra semmi sem készíthette fel.
A zene kihívón lüktetett a háttérben, de őket inkább egymás látványa varázsolta el. Talán csak a kiürült whiskys üveg, de az is lehet, hogy az a mérhetetlen vágy, mely mindkettőjükbe az idő múlásával egyre feljebb és feljebb csapott, volt felelős az este következményeiért.
A férfi látta, hogy a lány is éppen annyira akarja a folytatást, mint ő, de azt is észrevette, hogy fél. Tisztában volt vele, hogy Amanda még érintetlen, akárcsak a frissen lehullott hó. A lány is tudta, hogy a férfi ismeri a titkát, melyet ő maga osztott meg vele egyik esti beszélgetésük alkalmával.
Nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekszik, de szerelem és vágy mezsgyéjén nem sok racionalitás létezett, ezzel ő is tisztában volt. Remegő ujjakkal lassan kibontakozott a vékony selyemblúzból, mely egy könnyed, hanyagnak tűnő mozdulattal a padlóra hullott a férfi lábai előtt. S immáron ott állt, ideges-izgalomtól reszketve, fedetlen keblekkel, a férfi vággyal teli tekintetének kereszttűzében.

A lány az este után sokat töprengett a férfihez fűződő kapcsolatán. Sokáig azt hitte, csak barátság az, mi hozzá köti, de már tudta, hogy bár eleinte talán tényleg annyi volt, mostanra már sokkal több annál. Nem csak testi vonzalom, ez szerelem, és pont ez volt, ami megrémisztette.
Még soha sem volt igazán szerelmes. Ez a terület is éppen annyira ismeretlen a számára, mint az este történtek. A testi vágyat tudta szabályozni, képes volt szavakba foglalni, hogy mit érez, s mit kíván, de a szerelem, melyet Kyrian iránt érzet leírhatatlan volt és irányíthatatlan. Félt ettől az érzéstől, de amitől még ennél is jobban tartott, hogy elveszti a szeretet férfit.
Egy erős, őszinte, mély barátság volt az övék, mely nagyon ritka kincsnek számított ebben az ellenségeskedő, irigy és törtető világban. Vétek lett volna egy ilyet elvesztegetni, ezzel bárkinél jobban tisztában volt.
Szép pár lehetne belőlük, de ki tudja meddig tartana. Hiszen úgy hírlik, minden csoda csak három napig tart, miért lenne épp az övék kivétel.
A lány nem akarta elveszteni a férfit, s minthogy úgy érezte, a szerelemmel csak elrontana mindent, végül nem vallotta meg szíve súgta titkait. Mert tudta: ha egyszer elveszíti a férfit és annak barátságát, soha nem fogja újra visszakapni.”



– Nem lesz sok, gyönyörűm? – érdeklődött Ty, mikor meglátta, hogy egy újabb pohár, csípős grappát készülök felhajtani a dugi készletből.

– Ez csak a második volt, és nem azt mondtad, hogy érezzem jól magamat?

– Persze, hogy azt szeretném, ha jól éreznéd magadat, azért is rendeztem a bulit, csak arra utaltam, hogy nem vagy hozzászokva az iváshoz, talán…

– Nyugi, bírom – kiabáltam túl a hangos zenést, s lármát, majd kézen ragadva őt a táncparkettre húztam, ami jelen esetben a házuk nappalijának közepét jelentette.

Sokáig úgy volt, hogy el sem jövök, ami csak azért lett volna gorombaság Tyjal szemben, mert ezt a bulit részben miattam hozta össze. Ő is látta, hogy nincs mindig túl jó kedvem, és fel akart vidítani. Persze jó alkalmat biztosított egy ekkora banzájhoz az is, hogy a rugbycsapat megnyerte az Oregon állambeli iskolák közt rendezett bajnokságot. Így itt voltak most a barátaink kiegészülve a csapat majd minden tagjával, a pompom lányokat is beleértve, s pár VIP szurkolót az iskolánkból.

Cassie hozott el ide, de a megérkezésünket követő egy órán belül sűrű bocsánatkérések közepette jött oda hozzám, hogy közölje, lelépnek Owennel, de éjfélre visszaér és hazavisz. Ilyenkor bántam csak igazán, hogy még nincs jogsim. Így mindenképpen maradnom kellett.

Az elektro zene nem az én stílusom volt, de nem akartam megbántani Tyt. És amúgy is nekem teljesen mindegy volt mi szól, miután többnyire semmire sem tudtam odafigyelni, mikor úgy jöttünk el otthonról Cassie-vel, hogy kiderült, Andrew nem tart velünk, hiába a csapat tagja, mert Adrianával van randija. Náluk, a lakásán!

Hülyeség volt féltékenykednem, de ez már csak ilyen ösztönös reakcióvá vált nálam, amit aztán minden erőmmel próbálhattam leplezni mások előtt. Rossz volt őket együtt látnom, ölelkezni és csókolózni, de a legrosszabb az volt, hogy még mindig ott csengtek a fülemben Ana egykori szavai: Akárcsak a filmeken, egy egyszerű megvigasztalásból aztán több lett. Biztos voltam benne, hogy lefeküdtek, s hogy most is együtt vannak.

Vodkanaranccsal nyitottam szomj és bánatoltásképp, mivel azt már kóstoltam és nem volt rossz, vagy túl ütős. Aztán Seb, aki a bátyjától tanulta a mixerkedést kevert pár koktélt, amik közül pár igazán finomra sikeredett. Egy idő után az volt az érzésem, azt hiszi, valamiféle bíra vagyok, akinek tiszte, ha nem kötelezettsége eldönteni, melyik mennyire sikerült jóra.

A Piña Coladától a Long Island Ice Tea-ig mindent felsorakoztatott, hogy a B-52-ről már ne is beszéljek. Ami varázslatos kék lánggal égett közvetlen az előtt, hogy egy szívószállal kiszippantottam volna a pohárból a mexikói kávélikőr, Baileys és rum elegye alkotta italt. Végül még a tequila is bejött sóval és lime-mal, amitől eleinte ódzkodtam, hogy a grappát meg se említsem, amiből csak egy üveg volt dugiba a pult alatt, csakis igazán VIP tagoknak. Mint amilyen én voltam.

Persze zsongott rendesen a fejem, és talán nem minden tettemnek voltam ezek után teljes tudatában, de mindez nem számított, mikor végre jól éreztem magam. Ellazultam, s még az elektronikus zenére is tudtam felszabadultan táncolni. Csak akkor volt rossz, amikor megálltam két szám közt. Akkor többnyire szédülés fogott el, s a dolgok hol összefolytak, hol furán mozogtak a szemem előtt. Egyszóval jobb volt nem leállni a tánccal.

Egy kis csípőrázás, hajdobálás némi buja simulós mozdulattal a partnerhez, és már tűzbe is hoztad őt. Én is csak nőből voltam, még ha nagyon fiatal és tapasztalatlan is. Szükségem volt a törődésre, és nem csak lelkileg, szavakkal. A testem is vágyott egy kis gyöngéd, szerető bánásmódra.

– Gyönyörű vagy – lehelte Ty két csók között, amelyekkel nyakamat borította be.

Lábbal rúgta be az ajtót mögöttünk, hallottam a hangos csapódását, miközben végig érzem magamon kezeit, amik mindenhol ott voltak. Pörgött, forgott velem minden, így többnyire lehunyva tartottam a szemem. Először a kemény, hűvös faajtó simult a hátamnak, majd miután csókok közepette sikerült Tynak lejjebb tornáznia a fekete, félvállas ruhám cipzárját, aminek szoknyarésze talán kissé túl volt fodrozva, már az ágy puha matraca biztosított kényelmet.

Nem néztem körül, de minden bizonnyal az ő szobája lehetett, az ágyneműnek ugyan olyan fűszeres kölni illata volt, mint neki. Csak az ajkaira és a kezeire koncentráltam, amik ügyesen és hamar kibújtatták felsőtestemet a ruhából – bár meg kell vallani, ez nem volt akkora szám, lévén igencsak kevés anyag takarta. Noha utána még kevesebb, pontosan egyetlen aprócska, pánt nélküli melltartó.

Még mindig forgott velem a világ, s mikor felpillantottam, gyönyörű zöld szemek ragyogtak le rám. Boldog mosoly terült el tőle az arcomon, visszacsuktam a szemem és hagytam, hogy Andrew birtokba vegye testem. Csókolt és simogatott, a combjaim közé helyezkedett, és én hagytam, engedelmesen, mozdulatlan feküdve az ágyon alatta, míg hangos robajjal az ajtó ki nem vágódott és a látóterembe Zarek arca be nem kúszott, miután eltűnt fölülem kedvesem.

– Mégis mi a francot képzelsz? Takarodj innen! – ordítottam rá, mialatt megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magamat. A fejem nehéz volt, lüktetett, a tenyereimbe hajtottam, s mikor újra felnéztem, Andrew már ott állt Zarek mellett, arca feldúlt, szemében égető lángok. – Küldd már el innen! – kérleltem morogva. Ekkor Zarekre pillantott, majd el mellettem, mint aki felméri a helyzetet, végül közelebb lépett, mire rögvest megragadtam pólója szélét. Úgy rémlett levetette, de láthatóan rosszul emlékeztem, ám ez részlet és idő kérdése volt.

– Minden rendben? Vedd ezt vissza és gyere – szólt Andrew nyugodt hangon, és mikor látta nem mozdulok, megpróbálta érthetetlen módon visszaigazítani rám ruhám felső részét, de én nem akartam. Ellenkeztem, én csak őt akartam, hogy folytassuk, amit Zarek félbeszakított, már ha végre eltűnne hidegebb éghajlatokat keresve magának.

Ám ekkor nyöszörgés nesze ütötte meg a fülemet, s morgolódás hangja az ágy vége felől. Egy kéz kapaszkodót keresett: Ty próbált lábra állni. Andrew-ra kaptam a tekintetem, majd Zarekre, végül újra Tyja. Összezavarodtam a sok egymásba folyó, zavaros emléktől.

– Gyere! – rántott fel Andrew a kezemnél fogva, ám alig bírtam megállni a lábamon. Talán tényleg nem kellett volna annyit innom, akkor legalább most emlékeznék rá, mi történt.

– Rosetta itt marad! – morogta Ty erőteljes hangon a hátam mögött, mire Andrew megtorpant. Az egész egyetlen pillanat volt, mire elfordítottam a fejemet Ty már az orrára szorított kézzel hevert ismételten a padlón, Andrew pedig újfent megindult kifelé, maga után húzva engem is.




Rosetta ruhája a bulin (kiegészítőkkel)

B-52 koktél