2011. augusztus 30., kedd

New Sun - Shine - 4. fejezet

Sziasztok! Nem szándékozom most sokat beszélni – mint szokásom –, így csak egyszerűen átadom most nektek a friss, ropogós következő fejezetet. :)
Erzsinek és Bee-nek külön köszönet, amiért ma annyit segítettek, támogattak lelkiekben. Kissé féltem ettől a fejezettől, mivel a mindennapok nem mindig érdekfeszítőek, de jelen vannak az életben, így azokról is írni kell, még ha nem is szeretek „tölteléket” írni. Remélem, azért mindenkinek tetszeni fog, a végével igyekeztem kompenzálni ezt a dolgot. ;)

A kommenteket – és voksokat – nagyon szépen köszönöm, azonban ne haragudjatok, hogy még nem válaszoltam rájuk. Alig pár perccel ezelőttig komolyan abban a hitben éltem, hogy már mindenre válaszoltam, de amikor megnéztem a 3. fejezetet, rá kellett jönnöm, hogy az kimaradt. :S Tényleg ne haragudjatok, amint tudom, pótolom a hiányosságom.

További szép hetet kívánok mindenkinek, az iskolásoknak pedig üzenem, fel a fejjel, hamar elrepül majd ez a tanév is! ;)
Jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz

ui.: Mostanában az irányítópultban egy pár óra eltéréssel, de megjelennek szerencsére a blogom frissítései, azonban mivel még mindig bizonytalan a dolog, így aki gondolja, még mindig elküldheti a mail címét, vagy épp beléphet a New Sun facebook csoportjába.



4. EGY NEM VÁRT LÁTOGATÓ


MI NEM LEHET? Mi az, ami nem történhet meg? Felelj már te korcs! – ordította Edward, mialatt engem egyre jobban rázott a hideg-meleg és vele együtt a remegés is erősebbé vált a testemben.

– Ed… Edward! – ziháltam, mire rémülten rám kapta a tekintetét. – Fáz… Fázom – dadogtam.

– Felviszlek a szobába – kapott a karjába, amit aztán Jaden váratlanul megragadott.

– Tedd le, különben ha átalakul… – hallgatott el hirtelenjében, de nem ez volt az, ami megijesztett mindannyiunkat. Szemeim tágra nyíltak, légzésem még szaporábbá vált, mint addig volt.

– Hogyan? – kérdeztük egyszerre mindhárman, bár az én hangom jelenleg nem csengett olyan élesen, mint amilyennek szántam, és amilyen Edwardé és Carlisle-é volt.

– Ezt úgy érted, hogy Bells…?

– Minden jel arra utal doki – helyeselt Jaden és közben rám emelte aggodalmas tekintetét.

– Nem, az nem lehet, az nem lehet… – ingatta fejét Szerelmem. – Ugye nagyapa? Ez… ez lehet, hogy csak egy vírusos megbetegedés… annak a tünetei, igaz? … Vagy talán a… a mérgem következménye? – halkult el a hangja és nagyot nyelt.

– Hogy mi? – csattant fel Jaden. – Mit tettél te nyomorult vérszívó? – üvöltött, és talán csak azért nem támadt rá Edwardra, mert én még mindig a karjaiban voltam. Mindkét kezemmel erősen markoltam a pólójába, hogy ne tudjon elereszteni, mialatt még mindig remegtem egész testemben.

– Higgadj le, Jaden! – kérte Carlisle, de az érintett rá sem hederített.

– Ja… Jaden! – remegtem nevét, és olyan szúrósan néztem rá, ahogyan jelenleg csak képes voltam arra. Féltem tőle, hogy most mi fog történni, még ha nem is igazán mutattam ezt ki, de ha a méreg is okozta mostani állapotom, akkor is Jaden volt az egyetlen, akire jelenleg haragudni tudtam. Az, hogy adott vért a kutatáshoz, nem tudta elfeledtetni velem, semmissé tenni azt, hogy elmondta Edwardnak a történteket. Szerelmem már az elején megmondta, hogy így lesz, de én makacs voltam, nem hallgattam rá. – Sze… Szerelmem – néztem föl végül Edwardra, akinek tekintete szomorúan fénylett, majd miután szavak nélkül is megértette, mit akarok, lerázta magáról Jaden kezét és a szobánkba sietett velem.

– Nem lesz semmi baj! – nyugtatott talán mindkettőnket, és az ágyba fektetve alaposan bebugyolált.

Reszkettem a meleg takarók alatt. Hol jobbra, hol balra fordultam, összegörnyedtem, de sehogyan se volt jó. Pár perccel később Carlisle és az idősebb Edward léptek be a szobába, majd jöttek az ágyhoz, és míg ők vizsgálgatni, találgatni kezdtek, az ajtóban végig ott toporgott Jaden.

– Apa? – nézett Szerelmem az apjára ujjait tördelve közben, miután megvizsgáltak, levettek tőlem némi vért és beadtak egy pirulát az igencsak magas lázamra.

– Te mit gondolsz Jaden? – kérdezte az idősebb Edward közelebb invitálva Jadent. A farkas-fiú arca még mindig nagyon aggodalmasan festett, de talán már nem annyira, mint addig. Jaden közelebb lépett, majd végigmért, amit Szerelmem halk morgással fogadott.

– Mint kiderült a remegés és hirtelen testhőemelkedés mellett a kontrollálhatatlan dühroham és a szélsőséges hangulatingadozás is jelentkezett már Bellsnél, mint tünet és előjelei az átalakulásnak. Azonban se szokatlan magasság, súly és erőnövekedés nem mutatkozott ez idáig – foglalta össze a dolgokat sűrűn felém pillantva, miközben én még mindig a takaró alatt vacogtam.

– És ez akkor mit jelent? – sürgette őket Kedvesem konkrét válasz reményében, amire már én is nagyon vágytam. Nem akartam farkas lenni, még ha talán úgy meg is oldódott volna jó néhány problémánk. Zavart, hogy senki sem ad egyenes választ, de a furcsa görcsös szorítástól testemben viszont mozogni alig, beszélni akadozva, zihálva tudtam csak.

– Most akkor… far… farkas leszek? – kérdeztem sírós hangon és a kibuggyanó könnycseppeket reméltem, betudják fájdalmamnak. Kérdésemre aztán mind felém kapták a tekintetüket. Szerelmem menten mellettem termett és nyugtatásképp – mivel látta, megint kezdem magam felidegesíteni – egy lágy csókot lehelt a homlokomra, majd újra Jadenre függesztette kérdő tekintetét?

– Nem, nem hinném – ingatta a fejét a kérdezett, amitől nem csak Edward fújta ki mélyen az addig bent tartott levegőt. – Bocsáss meg Bells, én nem akartalak felhergelni még ezzel is, de a tüneteid annyira összepasszoltak – nézett rám bocsánatkérően.

– Szóval…?

– Nagyon úgy tűik, hogy csak vaklárma volt az egész – felelte Jaden befejezetlen kérdésemre válaszolva.

– Én pedig mivel már tegnap is megmondtam, hogy szinte biztosra vehető, hogy nem került méreg a szervezetedbe, azt gyanítom, valamiféle vírus lappang benned. A legjobb az lesz, ha antibiotikumot rendelek el neked, és ágynyugalmat – folytatta Carlisle, ami apró, tehertől mentes sóhajokat csalt elő mellkasomból. Nagyon úgy tűnt, hogy még se leszek farkas és ez azért megnyugtatott, méghozzá olyannyira, hogy miután Edwarddal kettesben maradtunk egy órán belül sikerült is elaludnom.

Jó pár órát aludtam végül, annak ellenére, hogy nehezen ment az elalvás, mert este volt már mikor felébredtem. A remegés szerencsére teljesen megszűnt, és már csak egy kis hőemelkedésem volt, hála a pirulának és Edward hűsítő érintésének, amitől igaz csak még jobban fáztam, de levitte a lázamat. Ébredés után egyből Jaden felől érdeklődtem, mire Edward elmondta, hogy elmeséltek neki mindent és lenyugtatták, úgy engedték haza, de a tegnapról egy szót sem szólt Kedvesem, így végül én kezdtem el róla beszélni. Bevallottam neki mindent, azt is, hogy miért nem szóltam róla már tegnap. Úgy tűnt megértette és nem haragudott érte. Aztán a beszélgetésünknek a többiek vetettek véget. Aggódtak miattam, így látni akartak. Nessie csak hozzám bújt, jó szorosan ölelt magához és a fülembe súgta, hogy ő még azt sem bánta volna, ha olyan leszek, mint... mint a nagyapám. Ez kedves volt tőle, de meglepett, mivel mióta megtudta a dolgokat rólam és Jacobról, most először hívta őt a nagyapámnak. Bella egy nagy tál házias tyúkhúslevessel próbált nekem kedveskedni, hogy mihamarabb meggyógyuljak. A többiek pedig puszta jelenlétükkel igyekeztek biztosítani róla, hogy bármi is történjék velem, ők mellettem állnak, mint egy igazi családban.

– Né' már, farkas-könnyek – vihorászott Emmett, mikor meghatottságom nyomán kibuggyant pár örömkönny. – Tudjátok, azért én megnéztem volna, Bellsből milyen farkas válna, már csak amiatt is, amit Seth mondott. Hogy a bundájuk színe a személyiségüket tükrözi. Bár az már biztos, hogy hófehér semmi esetre sem lett volna, mivel Edy fiú mellett már rég nem mondható ártatlan jószágnak – nevetett a hasát fogva egész addig, míg Rosalie nyakon nem csapta férjét, akibe ezzel belefojtotta jókedvét. Hálásan mosolyogtam ezután Rose-ra, míg a többiek Emmetten nevettek és nem rajtam.

A következő egy hétben aztán majdnem minden rólam szólt, legalábbis számomra úgy tűnt. A lázam hol felszökött, hol elmúlt, más bajom nem volt. Nem igazán éreztem magam fáradtnak és erőtlennek, mégis ágynyugalomra voltam fogva. Carlisle antibiotikum kúrát rendelt el nekem, Szerelmem pedig, ha felment a lázam egész éjjel hideg mellkasán altatott. A többiek is igyekeztek mindenben a kedvemre tenni, ami kissé már sok volt, idegesített, de nem olyan mértékben, mint a tudat, hogy mindenki – Cullenék mellett beleértve a farkasokat is – azt „várja”, mikor váltok én is állatalakot. Mikor ér utol nagyapám „átka”.

Edwarddal, míg én az ágyat nyomtam, sokat beszélgettünk, nem úgy, mint anyámmal, akivel közöltem megfáztam, ezért nem tudok egy ideig hazalátogatni, majd lebeszéltem arról, hogy ők átjöjjenek. Mint kiderült tényleg csak egy csúnya megfázásról volt szó. Benyeltem egy bacit, aminek nem tett jót a La Push-i hidegvíz, és ezért történt, ami történt. Az ijesztő remegés szerencsére többet nem tért vissza, viszont a dühkitörés és hangulatingadozás megmaradt. Nem értettem igazán mi bajom, mi váltja mindezt ki nálam, Edward viszont egyre inkább kezdte úgy vélni, hogy a mostanában rám telepedő súlyok miatt van minden. Leginkább persze a kutatás ténye, eredménye volt, ami a vállaimat nyomta, de ott voltak még a szüleim, a farkasok és sok egyéb más dolog, probléma is. Meg is beszéltük Edwarddal, hogy a kutatás végeztén – eredménytől függetlenül – elmegyünk egy kicsit kikapcsolódni, pihenni. Mindent kipihenni.

Miután Jaden jóvoltából – akivel az ominózus eset óta egy szót sem váltottam – végre lett farkas-vérünk, a doktor és Szerelmem apja, ha nappalukat nem is, de estéiket, minden szabad percüket a kutatásnak szentelték. Sajnos erre szükség is volt, mivel a dolgok bonyolultabbak voltak, mint gondoltuk. Én általában nem sokat értettem abból, amit Carlisle mondott nekünk a folyamatokról, tesztekről és a többi tudományos dologról. Ezért, és talán, mert félt felzaklatni, vagy épp túlzott reménnyel kecsegtetni, pár elméleten és részleteredményen kívül nem is nagyon avatott be a kutatásba.

A DNS vizsgálat hamar elkészült, melynek eredménye kétséget kizáróan igazolta, hogy közöm van Jacob Blackhez. Legalábbis kilencvennyolc egész kilencvenkilenc százalékot mutatott a teszt, amit a tőlem és Raheltől levett vérrel végeztetett el Carlisle, így elég kicsi tévedési arány maradt. Ez persze engem és a farkasokat nem lepett meg, Cullenéket pedig nem kimondottan nyugtatta meg. Néha már-már bűntudatom támadt, amiért titkon azt reméltem, azért fohászkodtam, hogy ne legyek az, aki. Ne legyek Jacob unokája! Ráadásul féltem, szinte már rettegtem attól, hogy eme bizonyosság majd újra felszínre hozza Edwardból a Jake iránt érzett mérhetetlen ellenszenvét, de szerencsémre úgy tűnt, ezt miattam, miattunk sikerült leküzdenie, elnyomnia magában.

A kutatással töltött héten a „tudósok” hozzáláttak a kromoszómák analizálásához. Jadennek, mint azt addig is tudtuk, huszonnégy pár kromoszómája volt, azonban kiderült, hogy nekem és Rahelnek is megadatott ez a plusz egy. De szerencsére ez még nem jelentett semmit, csak, hogy a mutációra való hajlamot a génjeinkben hordozzuk, és azokat továbbörökítjük, még akkor is, ha az nem aktiválódott életünkben, ezért is lehetséges a generációs ugrás. Ez persze cseppet se volt jó hír, se nekem, se a gyermekemnek – ha egyáltalán egyszer lehet, lesz olyanom.

Mikor Carlisle-lal újra beszélni tudtam a kutatásról, éppen a génjeink összehasonlításán dolgoztak, ami nem kis munkát és odafigyelést követelt. Ugyanis, mint megtudtam egy átlagembernek huszonötezer génje van, ellenben a farkasokkal és a vámpírokkal, akiknek több mint harmincezer, így hát akadt mit összehasonlítaniuk. Újabb bűntudatom is támadt, amiért miattam, el kell hanyagolniuk a családjukat, főként Esmét és Bellát. Ráadásul hétköznaponként, ha azt az időjárás is megengedte, Carlisle-nak be kellett mennie a kórházba, így még kevesebbet lehetett itthon, foglalkozhatott a családjával, és persze a kutatással – amit bizonyos ismeretlen okok miatt az idősebb Edward egyedül nem végzett sosem.

Az első hét letelte után bár megtudtunk pár dolgot, és volt nyom is, amin elindulhattunk, még jó sok időre, vizsgálatra és szerencsére volt szükség. Hiszen még akadtak kérdések, amikre nem kaptunk választ, köztük a legfontosabbra, mégpedig, hogy származásom, génjeim ellenére lehet-e belőlem valaha is vámpír, hogy ekképpen maradhassak együtt Edwarddal.

Sajnos volt mitől tartanunk. Habár hosszú ideje voltam most már vámpírok közelében és mindennek ellenére még nem alakultam át farkassá, és ezért valószínűséggel már nem is fogok, de a génjeim még okozhatnak problémákat. Többek között azt, amire az elkövetkezendő hetekben igyekeznek majd választ találni Carlisle-ék, hogy ha a szervezetembe jutna a mérgük, ott az miféle folyamatokon mennek keresztül és miféle következményeket vonna maga után. Kockázatos volt a dolog, semmi sem garantálta, hogy vámpírrá válok, se azt, hogy aktiválódik a lappangó gén és farkas lesz belőlem. De mondhatni szerencsémre ezeknek épp annyi volt a valószínűségük, mint annak, hogy belehalok az egészbe.

Mindeközben ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább közeledett Szerelmem születésnapja. Anno mikor megtudtam a pontos dátumot, július huszonötödikét pirossal, vastagon kiemeltem a naptárban. Ez pedig azt jelentette, hogy már csak kicsivel több, mint két hetem maradt rá, hogy kitaláljam mit is adjak Kedvesemnek. Persze gondoltam rá, hogy megkérdem, mit szeretne, de aztán elvetettem az ötletet, mert biztos voltam benne, hogy vagy azzal jönne, ha ő nem vehet nekem soha semmit, akkor én sem neki, vagy ahogyan karácsonyra és Valentin-napra is, most is azt felelné, hogy engem kér. Így végül a családját kérdeztem meg, azonban ők is bajban voltak, mert ahogyan nekik, úgy Edwardnak is megvolt mindene. Már-már csábító lett Emmett javaslata, miszerint kössem át magamat egy nagy piros szalaggal, ami alá, ha rám hallgatsz szöveggel megsúgta, hogy ne vegyek fel semmit. De aztán egyik este váratlanul egy sokkal jobb ötletem támadt!

Már beszéltünk Edwarddal arról, hogy a kutatás lezárultával elmegyünk valahova kicsit pihenni, és ez volt az, ami ötletet adott. A legideálisabb ajándéknak egy közös hétvégét gondoltam valahol jó messze Forkstól, távol a problémáktól. Ahol kettesben lehettünk volna, és ha minden és mindenki úgy akarja, akár végre egymáséi is lehetnénk. Azonban volt pár tényező, feltétel, amit nem szabadott elfelednem. Mint például azt, hogy tudtam, Edward szeretne várni az együttlétünkkel a születésnapomig. Így arra a döntésre jutottam, hogy ha megvan a hely, akkor az időpontot úgy foglalom le, hogy az a születésnapom utánra essen – bíztam benne, így majd folytathatjuk, amit félbeszakítottak nem is olyan rég. Viszont előtte még ki kellett találnom, hol az a hely, ahol egy olyan különleges személy is, mint Edward jól, felszabadultan érezheti magát. Az egyetlen, akit beavattam a „tervembe” az én drágalátos – kissé talán perverz fantáziával megáldott – nővérkém volt, aki örömmel segített nekem bármiben. Ő volt az is, aki rávezetett végül a problémám megoldására. Mikor felajánlotta, hogy elkéri a nagymamájától a szigetét, rájöttem, hogy hova kell mennünk. Gyorsan be is mentem a városba Nessie-vel – mivel Edward egyedül sehova sem engedett el – és lefoglaltam az Isabela-szigethez tartozó, mesterségesen létrehozott kis szigeteinek egyikét, melyeket a jól megfizető turisták miatt tartottak fent és adtak bérbe.

Mikor még kisebb voltam, sokat nyaraltunk Galápagos valamelyik szigetén. Akkoriban felkapott hely volt, a turisták imádták a nyugalmat és a békét, amit magából ontott a hely, amit persze jól meg kellett fizetni, de megérte. Nagyon beleszerettem a helybe, úgy gondoltam tökéletesen megfelel a tervnek, és Nessie is elismerően helyeselt, így végül a foglalást nyélbe is ütöttem. A születésnapom utáni hétvégét adtam meg dátumként és nagy szerencsém volt, ráadásul kétszeresen is. Először is, mert volt szabad sziget, másodszor pedig mert a szezon lejártával – ami szeptember elsejével ért véget – kevesebben tartózkodtak a többi szigeten, ami kisebb lebukási esélyt vont magával, mivel ott mindig sütött a nap.

A lecsengő szezon miatt igaz, kaptam egy kis kedvezményt, de még így is elég súlyosan bele kellett nyúlnom a zsebembe. Méghozzá olyannyira, hogy az összeg negyedét a családi számláról kellett leemelnem, amiről jól tudtam, a szüleim értesítőt fognak kapni, én pedig majd magyarázkodhatom, miért nem volt elég a saját számlámon lévő összeg. De nem érdekel – vagy legalábbis ezzel igyekeztem nyugtatni magamat. Azonban a lelkiismeretem miatt végül még aznap felhívtam anyámat és elmondtam neki, hogy levettem a közös számláról egy „kisebb” összeget. Amit mikor elárultam, pontosan mennyit takar azt hittem, menten szívinfarktust kap. De mindennek ellenére nem kérdett semmit, legalábbis telefonban. Inkább megkért rá, hogy a holnapi nap folyamán ebédeljek vele Port Angelesbe, ahol előtte egy házat fog felmérni. Persze nem mondhattam neki nemet, viszont mivel Edward sehova sem enged el egyedül, vele pedig nem mehettem, így megint csak legédesebb nővérkémet kértem meg, hogy kísérjen el. Edwardnak csak annyit mondtam, hogy anyám meghívott ebédelni, és hogy azért Nessie-vel megyek, mert utána vásárolni fogunk. Utáltam neki hazudni, de, hogy meglepetés legyen az utazás, muszáj voltam, és igazából amúgy sem füllentettem, csak éppen elhallgattam dolgokat, az pedig nem ugyanaz volt.

Másnap dél körül el is indultunk Nessie-vel, aki a megbeszélt helyen kitett, majd megígérte, hogy egy óra múlva értem jön, majd elment vásárolni. Anyám az étteremben, a legfélreesőbb sarokban ült, mely előrevetítette számomra, hogy itt most komoly dolgokról fogunk beszélgetni.

– Szia, anya! – köszöntöttem bátortalanul, majd puszi és ölelés után helyet foglaltam vele szemközt.

– Szia, kicsim! Hogy vagy?

– Remekül – füllentettem, hogy mielőbb lefutva a sablonos köröket a lényegre térhessünk. De aztán eszembe jutott valami. – Apa? – érdeklődtem, ugyanis vele „hivatalos-ideiglenes elköltözésem” óta össz-vissz ha kétszer beszéltem telefonon.

– Jól van, üdvözöl, és persze nagyon hiányol téged, ahogy én is. Neked nem hiányzunk? – kérdezte csendesen, bűntudatot ébresztően.

– Hát persze, hogy hiányoztok anya, hogy is gondolhatsz mást – róttam meg finoman. – Tudod, hogy nagyon szeretlek titeket, és hiányoztok nekem, csak épp… – kezdtem, de elhalt a hangom, nem tudtam, hogyan is magyarázhatnám meg neki az érzéseimet.

– Csak épp túlzottan szeretsz Edwarddal lenni, tudom – mosolygott mindentudóan. Éreztem, fülig vörösödtem az igazságtól. – Ez persze nem baj, sőt mi több nagyon örülünk neki édesapáddal, hogy találtál egy ilyen rendes, helyes fiút mint Edward. Csak éppenséggel olyan nehéz megemésztenünk, hogy a kislányunk, többé már nem kislány – érzékenyült el én pedig követtem.

– Én mindig a ti kislányotok maradok! – ellenkeztem boldog mosolyt csalva ezzel anyám arcára. – De gondolom nem azért hívtál, hogy meggyőzz, menjek haza, igaz? – váltottam hirtelen témát, hogy rátérjünk végre a lényegre.

– Részben – felelte vonakodva. – Apád megkért rá, de ezt most hagyjuk, inkább arról mesélj, hogy mire kellett neked egy kisebb vagyon? – fonta össze ujjait az asztalon és komoly arccal meredt rám.

– Születésnapi ajándékot vettem belőle, mondjuk úgy.

– Mégis mifélét és kinek?

– A születésnapom utáni hétvégén az Isabela-szigetekhez utazunk – vallottam be szemrebbenés nélkül az igazat.

– Gondolom, ez a többes szám Edwardot akarja jelenteni – mondta, mintsem inkább kérdezte.

– Most lesz a születésnapja az enyém, pedig alig két hónap múlva. Már gondoltunk rá, hogy valahova el kéne menni kettesben. Szeretném meglepni ezzel az úttal.

– Javíts ki, ha tévednék, de úgy érzem, ez egy komoly vízválasztó lenne a kapcsolatotokban – nézett rám ismét mindentudóan.

– Ha így lenne, elleneznéd? Esetleg megpróbálnád megakadályozni? – kérdeztem félve, de közben különös mód most először éreztem úgy, hogy tudnék arról a bizonyos témáról beszélni anyámmal, és talán még bele se pirulnék.

– Nem kicsim, egyik sem – kezdte nyugodtan. – Először is, mert már felnőtt vagy, két hónap múlva pedig már a törvény szerint is. Tudom, hogy tudsz felelősségteljes döntéseket hozni, ahogyan azt is, hogy eddig semmit sem kapkodtatok el, így biztos vagyok benne, hogy ezután is minden rendben lenne. A szex pedig… nos, az a világ rendjéhez tartozik. Természetes dolog egy komoly kapcsolatban, ez még a múlt században is így volt, bárki bármit mondjon. Legfeljebb apád előtt ne nagyon hangoztasd a dolgot, hisz amiről nem tud, az nem is fájhat neki. Na meg nem idegesíti feleslegesen magát, meg engem sem – sóhajtott és megforgatta a szemét. Olyan más volt most anyám. Igaz, eddig is megértő volt, de most… Nem tudtam megmagyarázni, csak mérhetetlenül hálás voltam neki, amin a pincérfiú jót nevetett, mert mielőtt még ő odaérhetett volna hozzánk, felugrottam ültemből és anyám nyakába vetettem magam.

Ezt követően már csak pár mondatot váltottunk az utazással, na meg a szexszel kapcsolatban, majd teljesen másfelé terelődött el a téma. Legalábbis egy ideig, ugyanis még az ebéd befejezte előtt visszatért Cullenékhez és közölte, hogy ideje lenne végre megismerniük apámmal Edward családját, amolyan hivatalosan. Ettől persze a falatot majdnem félrenyeltem, a szívem pedig ideges ritmusra váltott. Végül a helyzetet az éppen akkor érkező Nessie mentette meg, legalábbis egyelőre, mivel felelőtlen ígéretet tett anyámnak, miszerint hamarosan összehozzuk ezt a találkozót.

Mikor visszatértünk a házhoz én már a veranda előtt kiszálltam, majd, míg Nessie bevitte a kocsit a garázsba, én a nappaliba siettem, hogy minél előbb Edward karjaiban lehessek. Azonban mikor beléptem a bejárati ajtón és szembetaláltam magam egy sötétbarnán csillogó szempárral a szívem majdnem kiugrott a helyéről félelmemben. Szemeim kikerekedtek, légzésem szaporává vált, és bár ledermedtem az ijedtségtől, egy halk segélykérő üvöltés még elhagyta ajkaimat.

– Edward! – hívtam Kedvesem miközben egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet a szoba közepén álldogáló ismeretlen alakról. A férfi nem volt túl magas, bőre barna, haja fekete és hosszú, mely copfba volt fogatva. És bár nem úgy nézett ki, mint egy vámpír, sokkal inkább, mint egy ember, az ösztöneim mégis azt súgták, hogy a látszat csal. Mindenesetre furcsa, ijesztő volt idegent látni ebben a házban.

– Mi a baj Szerelmem? – ölelt magához Edward alig néhány pillanattal később, majd kissé eltolva magától aggódó tekintetét enyémbe fúrta.

– Ki… Ki ez? – kérdeztem remegő hangon, mire Edward egy pillantást vetett az említettre.

– Ő Nahuel, tudod, akiről már meséltem. Aki egykoron megmentette az egész család életét – felelte nyugodtan.

– A félvér vámpír? – kérdeztem már kevésbé ijedten.

– Igen ő! De nem kell félned tőle Szerelmem, nem fog bántani, már ő is vegetáriánus, akárcsak mi – nyugtatott és belecsókolt a tenyerembe, ami addig a mellkasán nyugodott.

– Nagyon sajnálom, nem akartalak megijeszteni – szólt váratlanul az ismeretlen vámpír, azaz Nahuel. Lassan felé fordultam, hogy jobban szemügyre vehessem, miközben azért Szerelmemet nem eresztettem el.

Nahuel nagyjából olyan magas lehetett, mint én, a bőre sima és barna volt, ami származásáról árulkodott. A szemei meleg tölgyre emlékeztettek, a haja éjfekete volt, hosszan omlott le a hátán, mely apró fonatokkal volt megtűzdelve, és amit egy sötét szalag fogott össze. A hangja tiszta, meleg volt, alig érezhető akcentussal beszélt. A valódi életkorára nem pontosan emlékeztem – pedig az is le volt írva Edward készítette könyveiben –, de a látszatnak megfelelő tizenhetedik életévét biztosan tudtam, hogy már jó pár száz éve betöltötte.

– Nem… te bocsáss meg nekem, csak tudod… ide ritkán jönnek vendégek, más vámpírokkal pedig eddig még nem találkoztam… megijedtem – vallottam be töredelmesen.

– Megértelek, főleg, mert tényleg jó illatod van – mondta egy pillantást vetve Edwardra.

– Oh.. – lepődtem meg. – Nos… köszönöm a… bókot – mosolyogtam zavaromban.

– Szívesen, bár nem annak szántam – nevetett. – Viszont azt el kell ismernem, hogy Edwardnak igaza volt, a szépséged páratlan. – Teljesen zavarba hozott.

– Én megmondtam – vigyorgott önelégülten Szerelmem, mire a vállába bokszoltam.

– Szóval ember vagy – állapította meg Nahuel a nyilvánvaló tényt. – Pedig Edward egykoron nagyon tiltakozott az emberlányok ellen.

– Csakhogy akkor még nem ismertem Bellst! – szabadkozott gyorsan Kedvesem.

– Nahuel? – csattant fel Nessie hangja váratlanul mögöttünk.

– Jó újra látni, Renesmee! – köszöntötte nővérkémet csillogó szemekkel és nekem rögvest eszembe jutottak Nessie szavai arról, miszerint Nahuel szerelmes volt belé. Ám én úgy láttam, még mindig az. Fülig szerelmes.

– Hogy kerülsz ide? Mi járatban? Csak erre jártál, vagy hozzánk jöttél? – halmozta el kérdéseivel Nessie a fiút, így Edwarddal jobbnak láttuk magukra hagyni őket. A lépcsőfordulóból még hallottam, mikor Nahuel bevallotta Nessie-nek, hogy miatta jött.

Mikor felértünk a szobánkba, Edward az anyámmal való találkozásról kérdezett, de én anya-lánya beszélgetésre hivatkozva nem mondtam neki semmit. Azaz majdnem semmit, mert arról jobbnak láttam tájékoztatni, hogy anyám elhatározta, szeretné megismerni a családját és, hogy én ettől tartok. Edward először viszont félreértette ezt, azt hitte attól tartok, ők esetleg bántanák a szüleimet, de aztán gyorsan elmagyaráztam neki, hogy csupán arról van szó, hogy anyámék valószínűleg sokat kérdezősködnének és emiatt a családja kellemetlenségekbe és még több hazugságra kényszerülne. Edward viszont ettől nem tartott, ugyanis az ő életük mindig is hazugságokkal volt átszőve, már hozzászoktak, inkább engem féltettek ettől az élettől.

Miután ezt letisztáztuk magunk között, szóba került Nahuel és Nessie kapcsolata, amiről én csak annyit tudtam, amit nővérkém sírva mesélt el, mikor Jacobról beszélt nekem. Akkor elmondta, hogy már kiskora óta érdeklődött iránta Nahuel és, hogy Jake nagyon is féltékeny volt rá. Ehhez Edward annyit tett hozzá, amit ő is ugyancsak Nessie-től tudott, hogy miután Jake elment pár évre rá Nahuel megjelent és látva, hogy Nessie „szabad” nyíltan udvarolni kezdett neki, reménykedve abban, hogy Ness ezek után végre észreveszi őt. De persze nem így történt. Nahuel viszont nem adta fel és pár évente, tízévente felkereste őket, de mindannyiszor kosarat kapott. Sajnáltam nővérkémet, hiszen nem volt elég neki, hogy Jacob elhagyta, még Nahuel is erre a fájdalmas tényre emlékeztette. Ugyanis Nessie azt mesélte, hogy egyszer Jacob annak a lehetőségét vetette fel neki, hogy esetleg Nahuel még is csak jobban hozzá illene, mint ő. Ráadásul Szerelmem néhanapján azzal „idegesítette” nővérét, hogy megkérdezte, miért nem próbál meg túllépni a múlton, és mással új életet kezdeni. De én tudtam, hogy ez lehetetlen, legalábbis eddig úgy hittem.

Nessie és Nahuel a napot együtt töltötték, míg én vacsora tájt kissé félszegen elmondtam a többieknek anyám felvetését, miszerint ideje lenne a két családnak megismernie egymást. Féltem, mit fognak az ötlethez szólni, amit igaz, tényleg nem fogadtak kitörő örömmel, de többségükben belementek, mivel ők is tisztában voltak vele, hogy ez elkerülhetetlen lesz egy idő után. Meg is egyeztünk abban, hogy miután Nahuel távozott, vendégül látjuk szüleimet. Azt hittem, most már minden rendben, hogy már csak túl kell valahogy élni azt a bizonyos napot, csakhogy Rosalie szemfülesen megjegyezte, a házban nincs vendégszoba, melyben elméletileg laknom kéne. Ezzel újabb probléma állt elő, de Esme gyorsan segítségemre sietett azzal, hogy kitalálta, a felső szinten lévő „könyvtárszobát” – miről még mindig nem tudtam, mit rejt ajtaja mögött – átalakítja nekem. Alice és Nessie persze rögtön csatlakoztak Esméhez, alig néhány perc múlva pedig már azt is eldöntötték, hogy milyen színű lesz a fal és a függöny. Hálás voltam nekik, jobb családot nem is kívánhattam volna.

Másnap aztán tényleg hozzá is láttak a lányok a feladathoz, pontosabban Esme, akinek Emmett segített, mégpedig átrendezni a szobát, míg Alice-nek Rosalie a vásárlásban. Engem a szoba közelébe sem engedtek, Nessie pedig már kora reggel lelépett Nahuel társaságában, és csak estefelé tértek haza. Látszott, hogy jó kedvük van, ám bármennyire is kíváncsi voltam mi történt, nem zargattam nővérkémet. Másnap reggel aztán ismételten csak eltűntek hazulról, ahogyan harmad és negyed nap is. Kezdett az egész egyre furcsább lenni, de mikor esténként visszatértek túl jó kedvük volt ahhoz, hogy bárki is azt feltételezze, valami baj történt, vagy legalábbis készülőben van. Egy hét eltelte után aztán, mikor már az oldalamat – és nem csak az enyémet – majd kifúrta a kíváncsiság, elcsíptem Nessie-t és leültettem, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

Szerencsére mi mindig őszinték voltunk egymással, mindent megosztottunk, megvitattunk a másikkal, és ez most sem volt másként. Elmondta, hogy azért mennek el reggelente, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni, mivel itthon túl sok a kíváncsiskodó. Ezt meg is tudtam érteni! Hosszú percekig beszélgettünk, Nessie majdnem mindenről beszámolt. Olyan jó volt látni, hogy egy régi barát ennyire fel tudta vidítani. Nahuel sokban hasonlított rá, de főleg abban, hogy ő is félvér volt, így jobban megértette Nessie-t, talán közelebb is tudták magukat érezni a másikhoz, mint bárki máshoz. Aztán mikor szóba jött, hogy Nahuel újból udvarolni próbál neki, felvetődött bennem a kérdés, aminek aztán hangot is adtam, hogy miért nem próbálja meg lezárni a múltat és új életet kezdeni… Nahuel oldalán. Persze miután ezt kimondtam, tudtam, hogy rossz ötlet volt, de aztán mégis úgy tűnt, hogy talán mégsem annyira. Nessie-t elgondolkodtatta a kérdésem. Ő maga is érezte, hogy valami megváltozott, hogy már nem olyan minden, mint régen volt.

Nahuel egykoron sokat járt hozzá, udvarolni próbált, de Nessie mindannyiszor kikosarazta, mivel nem tudta elfeledni Jacobot. Egy idő után aztán a látogatások közti idő megnőtt. Nővérkém számítása szerint Nahuel vagy jó húsz éve járt náluk utoljára, amit hallva nem csodálkoztam, hogy ennyire megörült neki, hogy sok időt szerettek volna együtt tölteni, beszélgetni. Azonban azt is tudtam, hogy Nessie még nincs túl a nagyapámon, de látva a párosukat, hogy Nahuel milyen jó hatással van rá, úgy gondoltam és ezt nővéremmel is megosztottam, hogy egy próbát igazán megérne a dolog. Hiszen nincs vesztenivalója.

Jacob nem volt itt, elhagyta őt, több mint hetven éve, és bár Nessie még a mai napig is bízott abban, hogy egyszer visszajön hozzá, ha nem is halt meg, nem úgy nézett ki a helyzet – logikusan tekintve –, mint ami meg fog változni. Így határozottan azt tanácsoltam barátnőmnek, hogy legalább próbálja meg a dolgot Nahuellel, amit ő végül fontolóra vett.

Miután Nessie-ék elmentek tettem-vettem még egy kicsit a házban, majd úgy találtam ideje lenne megbeszélnem Carlisle-lal, mi legyen ezzel a családi összejövős – bemutatós - ismerkedős eseménnyel most, hogy nagyon úgy tűnt, Nahuel hosszabb ideig marad nálunk, mint gondoltuk. Ám még mielőtt bekopoghattam volna a dolgozószoba ajtaján, meghallottam valamit. Odabentről beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki, köztük pedig egy bizonyos név túl gyakran hangzott el. Nahuel! Igaz, nem volt illő dolog, de én mégis maradtam, hallgatóztam.

– Jazz kérlek, a lányomról van szó! – sürgette az idősebb Edward fivérét.

– De hisz mondtam már Edward, hogy csak annyit érzek, hogy Nahuel most a szokásosnál kissé idegesebb. Nem szomjas, legalábbis nem érzem, bár az elképzelhető, hogy a szorongása Bells miatt van, hiszen mégiscsak egy ember – magyarázta Jasper.

– És a gondolatai, fiam? Azok mit mondanak neked? – csatlakozott a beszélgetéshez Carlisle is.

Ez az, hogy semmit apa. Nessie miatt jött, de ezt be is vallotta – mondta Edward jól kiérezhető apai féltékenységgel hangjában. – Az elméje mindig is túl zárt volt számomra, amit pedig ki tudtam olvasni belőle, nemes szándékra vall.

Akkor viszont nem marad más, minthogy bízunk vendégünkben. Ahogyan Jasper is mondta, valószínűleg Bells miatt feszült kissé – összegzett a doktor, ami közben megállt egy pillanat, mielőtt folytatta. – Azzal pedig eddig is tisztában voltunk, hogy Nahuel érdeklődik Nessie iránt, ezt viszont bízzuk rájuk, végtére is ez az ő életük – zárta le ezzel a témát, ám én későn kapcsoltam, így mikor az ajtó kinyílt, én még mindig ott álltam.

– Mindent jól hallottál? – mosolygott Edward, míg, én fülig vörösödtem.

– Bocsánat – szegtem le a tekintetemet.

– Kérlek, Bells, ügyelj Nessie-re – súgta oda váratlanul, majd ellépett mellettem és már ott sem volt. Nem igen értettem, hogyan is gondolta ezt, de azt biztosan tudtam, hogy Nahuel miatt mondta. Viszont ő Edward Cullen volt – az idősebbik –, aki mindenért és mindenkiért aggódott, ráadásul most a lányáról volt szó, aki körül hosszú idő után most újra komoly jelölt legyeskedett. Úgy gondoltam csak apai féltékenység az egész, és mivel nem akartam, hogy testvérkém Nahuellel is ugyan úgy járjon, mint Jacobbal, így erről a kis beszélgetésről – amit kihallgattam, és amit az apja mondott nekem –, nem szóltam neki.



– Sietünk vissza! – nyomott egy csókot Edward a számra, mikor pár nappal később sötétülő szemeit látva ráparancsoltam, hogy menjen el vadászni.

Mióta történt velem, ami történt egy percre sem hagyott egyedül, így viszont vadászni sem tudott. Végül családi „ebéd” lett a dologból. Szerelmemet a szülei, Rosalie, Emmett valamint Jasper és Esme kísérték el – mindannyiukra ráfért már egy kiadós vadászat. Korán mentek, hogy még alkonyat előtt visszaérjenek. Én a doktorral és Alice-szel maradtam otthon, ugyanis Nessie-ék ma is leléptek „beszélgetni”. Tényleg örültem, hogy megfogadta nővérkém a tanácsomat és adott némi esélyt Nahuelnek. El is határoztam, hogy mielőtt még nagyobb lyuk lesz az oldalamon a kíváncsiságtól, este beszélek vele, hogy megtudhassam, hogyan alakulnak a dolgok kettejük között. Délután felé aztán Carlisle-t egy sürgős esethez hívták, így csak ketten maradtunk a hatalmas házban. Míg Alice az álszobámon dolgozott, ahova még mindig nem engedtek be, mondván meglepetés lesz, én rendben megebédeltem, majd ledőltem egy pár órácskára, mivel nem volt kedvem semmihez.

Tényleg nem aludtam sokat, alig két órácskát, mégis kipihenten keltem fel. Gondoltam megnézem Alice-t, még ha nem is enged be a szobába, aztán arra gondoltam, ha csendben osonok oda hozzá, talán nem vesz észre és megpillanthatom a készülődő remekművet. Így is tette, tisztára olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki nem bírja kivárni a szentestét, hogy megkapja a kért ajándékot. Azonban a résnyire nyitott ajtó előtt, mikor kezem már a kilincs felett járt a váratlanul megszólaló meleg hangtól egy pillanatra ledermedtem, mert azt hittem lebuktam. De aztán tudatosult bennem, hogy a szavakat máshoz intézték, majd a kíváncsiságtól hajtva bekukkantottam a szobába, bármennyire is nem volt illő.

Odabent éppen Nessie a falat festette lágy krém sárgára, nekem háttal, majd a következő pillanatban Nahuel mellé lépett és átkarolva nővérkém derekát maga felé fordította. Kissé oldalra léptem, hogy ne vegyenek észre, de szerencsére egyikük se nézett felém. Ahhoz amúgy is túlságosan el voltak egymással foglalva. Szép párt alkottak meg kellett hagyni, gondolatban még majdnem meg is veregettem a saját vállamat, hogy mindez – na jó, csak részben – nekem köszönhető.

Még így festékesen is gyönyörű vagy – simított végig Nahuel Nessie halvány pírban játszó arcán, majd meg sem állva állán keresztül nyaka ívén is végigfuttatta ujjait.

Hazug! – nevetett Ness, majd a fiú mellkasába bokszolt volna, ha az nem kapja el előbb a kezét és fűzi egy mozdulattal a nyaka köré. Nessie akkorát nyelt, hogy azt még én is láttam emberi szemeimmel, mikor Nahuel szája vészesen közel került az övéhez.

Nahuel, kérlek! – szólt zavartan a fiúhoz, és karját a férfi nyakból a teste mellé engedte, majd tett egy lépést hátra. – Sajnálom, de ez nekem még nem megy, túl korai. Kérlek, érts meg, nem könnyű elfelednem Jacobot, túllépnem azon a szerelmen, amit több mint hetven éve érzek… éreztem iránta – javította ki magát gyorsan.

Jacob, Jacob, állandóan csak az a rühes korcs! – mordult fel váratlanul az addig nyugodt fiú, amitől még én is összerezzentem.

Nahuel, kérlek! – nézett rá Nessie is meglepetten. – Megmondtam, hogy időre van szükségem – szabadkozott.

Időre, időre, de mégis mennyire? Már több mint egy hete itt vagyok, de te, ha csak a kezedet megfogom, már rögvest húzódzkodsz. Ne játssz velem Renesmee! – figyelmeztette. Hangja igazán félelmetes volt, de jelenleg ő maga sem hasonlított ahhoz a kedves, nemes szándékú fiúhoz, aki máskor volt. – Mégis mit akarsz még attól az indiántól, hiszen elhagyott, soha többé nem tér már vissza. Lépj már végre túl rajta és próbáljuk meg együtt – erősködött Nahuel miközben megragadta Nessie karját, amitől ő felszisszent.

Ez fáj, Nahuel, eressz el! – kérte testvérkém, de a fiú, mint ha meg sem hallotta volna, megragadta a másik karját is, amiben tartott ecset nagyot koppanva kötött ki a padlón, mialatt én úgy álltam ott az ajtó előtt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

Mindig is makacs voltál, pedig mennyi mindentől megkímélhetted volna magadat – kezdte Nahuel, vonásai torzzá válva az undortól, megvetéstől, csalódottságtól… Csak úgy cikáztak az arcán a különbféle érzések. – Pedig még a vak is láthatja, hogy mi mennyire összeillünk – sóhajtott.

Mégis miket hordasz itt össze? – csattant fel Nessie, miközben megpróbálta kiszabadítani magát az erős szorításból, de próbálkozásával csak azt érte el, hogy „fogva tartója” még szorosabban tartotta és vonta közelebb magához. – Úgy látom, nagyon félreismertelek! Nahuel én szeretlek téged, de csak, mint barátot! Megpróbáltam másként nézni rád, máshogyan szeretni téged, de nem megy. Az érzéseimet nem tudom irányítani. A szívnek nem lehet megmondani, hogy kit szeressen és az enyém ennyi idő után is töretlenül Jacobért dobog, ezt el kell fogadnod – próbálkozott Nessie ész érvekkel hatni Nahuelre, de ő ettől csak még dühösebbé vált, majd olyat mondott, amire egyikünk sem számított.



_____________________________
*Az Isabela-sziget a Galápagos-szigetek legnagyobb szigete. A szigetcsoporthoz napjainkban csak 13 nagyobb, 6 kisebb és 107 sziklás sziget tartozik. (Megjegyzés: A történet napjainktól számított több mint 70 évvel később játszódik, így helyenként eltér a jelenlegi valós állapottól.)




2011. augusztus 28., vasárnap

NS - Shine - 4. fejezet (Ízelítő) és újabb díj!

Sziasztok! Meghoztam a beígért ízelítőt, a teljes fejezetet viszont ne kérdezzétek, hogy mikor tudom hozni. Ma egész éjjel azon fogok ügyködni, de jelenleg olyan kuszák a gondolataim, hogy nem tudom mi fog kisülni belőle. Na, de majd Bells és Edy eldöntik. :P
(Akartam még valamit mondani?)
Nem leszek - annyira - szőrös szívű és a fejezet elejét kapjátok meg. :P
Amúgy a cím még nem végleges, csak jelzem!
Valamint ne feledjétek, hogy többek között a blog új bejegyzéseiről most már mailben is értesülhettek, mivel ugye - legalábbis azt hiszem - még mindig fennáll egy bizonyos probléma az irányítópultos frisst jelző rendszerrel. Szóval aki szeretne biztosan értesülni a blogon történő új bejegyzésekről, az valamilyen formában juttassa el hozzám a mail címét. (j.k.carmen369@gmail.com)
Na, de nem locsogok itt tovább.
Legyetek rosszak, mert jónak lenni unalmas! ;)
Az ízelítőhöz pedig jó olvasást kívánok! :)

Pusz



4. EGY NEM VÁRT LÁTOGATÓ


MI NEM LEHET? Mi az, ami nem történhet meg? Felelj már te korcs! – ordította Edward, mialatt engem egyre jobban rázott a hideg-meleg és vele együtt a remegés is erősebbé vált a testemben.

– Ed… Edward! – ziháltam, mire rémülten rám kapta a tekintetét. – Fáz… Fázom – dadogtam.

– Felviszlek a szobába – kapott a karjába, amit aztán Jaden váratlanul megragadott.

– Tedd le, különben ha átalakul… – hallgatott el hirtelenjében, de nem ez volt az, ami megijesztett mindannyiunkat. Szemeim tágra nyíltak, légzésem még szaporábbá vált, mint addig volt.

– Hogyan? – kérdeztük egyszerre mindhárman, bár az én hangom jelenleg nem csengett olyan élesen, mint amilyennek szántam, és amilyen Edwardé és Carlisle-é volt.

– Ezt úgy érted, hogy Bells…?

– Minden jel arra utal doki – helyeselt Jaden és közben rám emelte aggodalmas tekintetét.

– Nem, az nem lehet, az nem lehet… – ingatta fejét Szerelmem. – Ugye nagyapa? Ez… ez lehet, hogy csak egy vírusos megbetegedés… annak a tünetei, igaz? … Vagy talán a… a mérgem következménye? – halkult el a hangja és nagyot nyelt.

– Hogy mi? – csattant fel Jaden. – Mit tettél te nyomorult vérszívó? – üvöltött, és talán csak azért nem támadt rá Edwardra, mert én még mindig a karjaiban voltam. Mindkét kezemmel erősen markoltam a pólójába, hogy ne tudjon elereszteni, mialatt még mindig remegtem egész testemben.

– Higgadj le, Jaden! – kérte Carlisle, de az érintett rá sem hederített.

– Ja… Jaden! – remegtem nevét és olyan szúrósan néztem rá, ahogyan jelenleg csak képes voltam arra. Féltem tőle, hogy most mi fog történni, még ha nem is igazán mutattam ezt ki, de ha a méreg is okozta mostani állapotom, akkor is Jaden volt az egyetlen, akire jelenleg haragudni tudtam. Az, hogy adott vért a kutatáshoz, nem tudta elfeledtetni velem, semmissé tenni azt, hogy elmondta Edwardnak a történteket. Szerelmem már az elején megmondta, hogy így lesz, de én makacs voltam, nem hallgattam rá. – Sze… Szerelmem – néztem föl végül Edwardra, akinek tekintete szomorúan fénylett, majd miután szavak nélkül is megértette, mit akarok, lerázta magáról Jaden kezét és a szobánkba sietett velem.

– Nem lesz semmi baj! – nyugtatott talán mindkettőnket, és az ágyba fektetve alaposan bebugyolált.

Reszkettem a meleg takarók alatt. Hol jobbra, hol balra fordultam, összegörnyedtem, de sehogyan se volt jó. Pár perccel később Carlisle és az idősebb Edward léptek be a szobába, majd jöttek az ágyhoz, és míg ők vizsgálgatni, találgatni kezdtek, az ajtóban végig ott toporgott Jaden.

– Apa? – nézett Szerelmem az apjára ujjait tördelve közben, miután megvizsgáltak, levettek tőlem némi vért és beadtak egy pirulát az igencsak magas lázamra.

– Te mit gondolsz Jaden? – kérdezte az idősebb Edward közelebb invitálva Jadent. A farkasfiú arca még mindig nagyon aggodalmasan festett, de talán már nem annyira, mint addig. Jaden közelebb lépett majd végigmért, amit Szerelmem halk morgással fogadott.

      – Mint kiderült a remegés és hirtelen testhőemelkedés mellett a kontrollálhatatlan dühroham és a szélsőséges hangulatingadozás is jelentkezett már Bellsnél, mint tünet és előjelei az átalakulásnak. (...)




A legváratlanabb fordulatok díja


Ezzel a díjjal d., Bee és Dorcsi ajándékozták meg a New Sun fanfiction írásomat.
Nagyon szépen köszönöm lányok!
Millió puszit és egy hatalmas Quileute ölelést küldök nekik!  :)



A díjjal kapcsolatos tudnivalók:


1, Tedd ki a logót a blogodra!
2, Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
3, Írj magadról 7 dolgot!
4, Küldd tovább 7 írónak (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5, Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!



7 dolog rólam:


Nos, mivel már annyi mindent írtam magamról, és aki akar úgy is megismer – hála a XXI. század tudományának –, így ezt a rész most ismét kihagynám engedelmetekkel.  :)



És akiknek szívből küldöm:



Freeb – Halhatatlan remény (saga)
http://freebfanfictions.blogspot.com/


OneGirl – Levadászott szerelem
http://vampirehunt.blogspot.com/

Panka22 – Angyalom
http://angyalom22.blogspot.com/

2011. augusztus 18., csütörtök

New Sun - Shine - 3. fejezet

Sziasztok! Nos, mint azt pár helyen bezengtem, én nagyon élveztem ennek a fejezetnek az írását. És talán egy kis beképzeltséggel mondhatom, hogy igazán fordulatos lett. De ezt majd döntsétek el ti, én nagyon kíváncsi leszek a véleményetekre. :)

Na, és akkor pár fontosabbnak számító információ!
Először is minden nyertesnek üzenem, hogy a játék nyeremény-novellarészletét hét elején tudom majd csak postázni, mivel pár napig nem leszek gépközelben, így ha elkészül a javítása, sem tudom sajnos előbb eljuttatni hozzátok. Kérlek, ne haragudjatok rám! *pirul*
MINDENKINEK SZÓL, FONTOS! Másodszor pedig, mivel úgy tűnik, nem akar megjavulni ez az irnyítópultos-friss bejegyzéses probléma, így arra gondoltam, hogy aki szeretne mindig és biztosan értesülni a blogon történő új bejegyzésekről, attól annyit kérnék, hogy írja meg nekem az e-mail címét – akár kommentben, akár mailben erre a címre: j.k.carmen369@gmail.com –, és én őt is értesíteni fogom – azonnal! - a friss bejegyzésekről körlevél formájában. Úgy hiszem ennyi a minimum, ha már egyszer egy ilyen bosszantó probléma áll fent. (A mail címeket csak is a bejegyzésekről való értesítésre fogom felhasználni!)
Akinek viszont ez a módszer nem felelne meg, annak ismét figyelmébe ajánlanám a New Sun facebook csoportját, ahol mindig jelzem, ha a blogra bejegyzést írtam, valamint azt tudom még mondani, hogy érdemes hetente többször is felnézni a blogra - talán alapon.
A Chat felet, ha pontosabbat tudok, mindig kiírom, hogy nagyjából mikorra várható a friss, de egyéb bejegyzésekről – amik hirtelenjében kapnak szárnyra a fejemben és teszem őket közzé -, már nem tudok előre szólni.
Ezenkívül pedig már csak annyit szeretnék, pontosabban a figyelmeteket szeretném felhívni rá, hogy az oldalsáv legtetején mostantól megtalálhatjátok az Olvastad már? részt, ahol is a legutóbbi 5 bejegyzés listaszerűen mindig fel lesz sorolva, hogy ha valaki esetleg lemaradt volna, nem vette észre, és egyéb „problémákkal” küzdene, az is könnyedén értesüljön mindenről.
Nos, azt hiszem egyelőre ennyit tehetek az ügy érdekében, de amint tudok, keresek rá megoldást, hogy újra rendesen működjön a frissjelző az irányítópultokban! Addig is a figyelmeteket és megértéseteket kérném!

A kommenteket – és voksokat – megint csak nagyon szépen köszönöm, mindegyikre válaszoltam. :)

További szép hetet, és előre is kellemes hétvégét kívánok mindenkinek!
Jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz



A fejezet enyhén 16-as korhatárú, olvasása csak saját felelősségre!
3. FÉLREÉRTÉSEK


MIUTÁN VISSZATÉRTÜNK A CULLEN HÁZBA Carlisle elvégezte azt a pár rutin vizsgálatot, amit még reggel említett. A gondolataim mindeközben a ma történtek körül forogtak. Főleg Rahel és a kocsiban történt Szerelmemmel való beszélgetés miatt voltam nyugtalan. Fogadott néném ma túllőtt a célon. Az én életembe és döntéseimbe senki sem szólhatott bele! Mégsem tudtam rá igazán és sokáig haragudni, így el is döntöttem, hogy mikor lemegyek Jadenhöz, felkeresem őt. Carlisle ismét figyelmeztetett, hogy szükség lesz egy farkasra is a kutatáshoz, annak ellenére, hogy nem feledtem ezt a tényt. Estefelé fel is hívtam Jadent, hogy megkérjem, találkozzunk holnap. Nem akartam telefonban közölni az okot, bár volt egy sejtésem, hogy a Rahellel történtek után gyanította. Habár ezt félig meddig aztán elvetettem, mikor a kért találkából végül meghívás kerekedett. Annyira szép és kellemes volt ma az idő, holnapra pedig még melegebbet mondtak, hogy a falka egy része egy kisebbfajta összejövetelt szervezett a partra. Csak úszás, piknik, ilyenek, és mivel egy elég kényes kérés előtt álltam, nem mertem nemet mondani az invitálására.

Nessie-től kértem kölcsön fürdőruhát, mivel, hogy itt Forksban eddig nem volt ilyenre szükségem, így nem is állt rendelkezésemre egy sem. Egy kétrészest választottunk, igazán visszafogottat, azonban mikor Kedvesem meglátta – már azért is morgott, hogy La Pushba megyek, sőt mi több, Jadenhöz –, majdhogynem újra összevesztünk. Nem akart benne elengedni, sőt sehova sem akarta, hogy elmenjek. Annyira féltékeny egy típus volt, hogy néha már elviselhetetlenül viselkedett. Végül csak, hogy húzzam még kicsit az agyát, egy rövidszoknyát és elől megköthető felsőt vettem fel. Egész a határig morgott, majd megcsókolt és egy kőtömbön tüntetőleg helyet foglalva jelezte, hogy itt fog várni rám. Csak mosolyogni voltam képes a viselkedésén.

– Bells! – sietett elém Jade, miután kibékülve Rahellel egyenesen a partra mentem. Régen láttuk egymást Edward féltésből és féltékenységből adandó szigorának köszönhetően, így mikor elért, felkapott és körbeforgott velem. – Örülök, hogy eljöttél!

– Köszönöm, hogy meghívtál – üdvözöltem két puszit nyomva arcára, miután letett. – Remélem, nem fogom zavarni a többieket – pillantottam a társaságra.

– Ne butáskodj! Említettem nekik, hogy jössz. Na, gyere! – karolta át derekam és a többiekhez vitt.

Első ránézésre lemertem volna fogadni, hogy sokunknak kényelmetlen lesz ez a mai nap, de később úgy tűnt, tévedtem. Jadenön kívül jelen volt még a húga, Amy és az unokatestvére, Aden. A „Black családból” itt volt David és Ian Naomival, valamint Meyna az ő farkasával, Ashával. Csak Jezabel nem jött el, pedig még Leah és Embry is vígan fürdőztek a napfényben. Meg is döbbentem egy pillanatra, mikor megláttam őket két kis ikerlány társaságában, de hamar felvilágosítottak. Az Ateara ikrek, Amelia és Mirabelle még csak alig egy évesek múltak, de már most hajtották a fiúkat. Főként Lucas, a farkasok alfájának kisöccseit, Christ és Jeremyt, akik vödörszámra hordták a vizet a homokvárukhoz.

– Szia, Quil Ateara! A nyolcadik – mutatkozott be már vagy a harmadik fiú, akit még ugyancsak nem láttam. Vagyis pontosabban látni talán, de ismerni nem. Ő is farkas volt, ez kitűnt a termetéből, ahogyan a másik kettőnek is, akik megpróbáltak nagyban udvarolni nekem, egymással versengve közben. Miután üdvözöltem Quilt, meglepő ténnyel hozakodott elő. – A dédanyámat Connie Blacknek hívták. Ő a te dédapádnak, Billy Blacknek volt a testvére, úgyhogy mi szegről-végről rokonok vagyunk – nevetett, de egy másik fiú a falkából az arcára fagyasztotta mosolyát.

– Na ja, de akkor már azt is tedd hozzá, hogy az egyik ősödet Molly Swannak hívták, így te a vámpírcsaj rokona is vagy – nevetett a két előbb bemutatkozó idősebb fiú, amitől Quil szomorúan pironkodott.

– De hisz ez remek Quil! Ha egyszer lesz kedved, elmehetnénk valahova, úgy tűnik sok közös vonás van bennünk – kacsintottam Quilre. A fiatal fiú rögtön vette a lapot és hálás mosolya mellett megjátszotta a nagymenő, lezser hódítót, míg most a másik kettőnek fagyott az arcára vigyora.

Miután mindenkit bemutattak, akihez eddig nem volt szerencsém, a lányokkal bemerészkedtünk a vízbe. Azaz ők merészkedtek, mert én, amikor megéreztem a víz hűvös érintését, visszafordultam. Magamban fel is röhögtem, hogy ahhoz képest, hogy egy vámpírral bújok össze nap, mint nap, egy kis hideg víz, ami nem lehetett kevesebb huszonkét foknál, képes volt megborzongatni. Azonban még mielőtt visszabattyoghattam volna a fövenyre leterített törölközőmhöz, Jaden váratlanul felkapott és könyörgésem, rúgkapálásom ellenére addig nem eresztett, míg a vízbe nem értünk. Miután nagyot csobbantam és némileg hozzászoktam a víz hőmérsékletéhez, kergetni kezdtem Jade-et, hogy bosszút álljak rajta.

Jót mulattunk a vízben, a parton viszont komolyan beszélgettünk. Nem kérdeztem meg tőle, hogy honnan tud a tegnap történtekről, mert nem is az volt a lényeg. Tudta, hogy összevesztem Rahellel és Edwarddal, amit nem, hogy nem tagadtam, de mint jó barátnak, kiöntöttem neki a szívem, lelkem. Persze nem mindenben értett velem egyet, de az túl szép, na meg gyanús is lett volna. Aztán ahogy kérdezgettem, hogy ne csak én meséljek, elmondta, hogy Asha húgával, Corie-val nem jött össze a dolog, amit szívből sajnáltam. Végül két puszit nyomtam az arcára és átöleltem, amiért meghallgatott és elviselt, majd mikor játszani hívtak a többiek, mintha mi sem történt volna, mosolyogva tartottunk velük.

Szerettem a vízi röplabdát és némi nagyképűséggel azt is mondhattam, jó voltam benne. Én Jaden csapatába játszottam, ami a végén, naná, hogy nyert. Végül jó kétórányi játszadozás után hagytuk abba, de akkor is csak azért, mert a bélpoklos farkasfiúk megéheztek.

– Jössz? – kérdezte Jade kifelé tartva a vízből.

– Azt hiszem, inkább úszom egyet. Nem tartasz velem? – kérdeztem és ő örömmel bólintott. Végül versenyt úsztunk a sziklákig. – Nyertem! – vigyorogtam, mikor elsőként érintettem meg a célként kitűzött szikla peremét.

– Igen, győztél – szuszogott a hátam mögött Jaden, majd először megéreztem a bal kezét a derekamon, amit jobbja követett az államon. Nem értettem viselkedését és ettől ledermedtem egy pillanatra, de mikor finom erőszakkal az államnál fogva hátrafordította a fejemet, és ajkait vészesen közel emelte enyémekhez, kapcsoltam.

– Jaden! – löktem el magamtól. Lábam a vízben kalimpált, a szikla mélyedésében kapaszkodtam meg. – Mégis mit csinálsz? Hiszen mi… mi barátok vagyunk! – mondtam, de már nem voltam benne biztos.

– Sajnálom, Bells, de én… én… – nagyot nyelt és újra rám emelte tekintetét, amit az előbb horgasztott a víztükörre – én ezt nem bírom tovább! Próbáltalak elfelejteni, küzdeni az érzéseim ellen, de nem ment. Csak becsapom magunkat, mert én… szóval én még… mindig érzek irántad valamit – vallotta be, amit mély, reszketeg sóhajjal fogadtam.

– Sajnálom, Jaden, de én még mindig Edwardot szeretem, és nem is fogok mást! Tényleg sajnálom, de ezt már megbeszéltük – pillantottam rá bocsánatkérően.

– De hiszen mostanában sokat veszekedtek, és ez a gyerek dolog is… Ha családot szeretnél, jobban járnál, ha egy hozzád hasonlóval kezdenél – próbálkozott.

– Először is nem igaz, hogy sokat veszekszünk! – ellenkeztem leszögezve. – Az igaz, hogy vannak köztünk szóváltások, de ez minden kapcsolatban előfordul. A gyerek dolog pedig – lélegeztem mélyet –, nos az nem tartozik se rád, se senki másra! Ez csakis a mi ügyünk Edwarddal. Ha úgy alakul és elhárulnak előlünk az akadályok, majd megbeszéljük, mi legyen ezzel a… „dologgal” – magyaráztam dühösen.

– De… – kezdte volna, én viszont már annyira kényelmetlenül éreztem magam, hogy gondolva egyet ellöktem magamat a sziklától és gyorsan úszva a part felé siettem. Ott aztán nem törődve a rám irányuló tekintetekkel felkapdostam a cuccaimat a homokról és Carlisle kocsija felé igyekeztem, amivel jöttem. Ám Jaden utolért, mikor már bepakoltam a dolgaimat az ülésre, és a karomat megragadva maga felé pördített.

– Bells, kérlek, hallgass meg! – erősködött.

– Miért, attól mi fog változni? Jaden, mi megpróbáltuk, de úgy tűnik, hogy nekünk ez a barátság dolog nem megy – szontyolodtam el. – Szeretlek, de csak, mint a barátomat, mint a testvéremet! – vágtam az arcába kegyetlenül az igazságot.

– De csak mert esélyt sem adsz nekem, hogy bizonyítsak! – üvöltötte megszorítva a karomat, mire felszisszentem. Ettől megijedt, és gyorsan eleresztett.

– Azért, mert felesleges lenne! Értsd meg, én már máshoz tartozom. A szívem már végérvényesen másért ver minden egyes pillanatban – próbálkoztam beleverni a tényt abba a konok fejébe.

– Szerintem viszont azért, mert félsz! – ellenkezett fennhangon.

– És mégis mitől? – kérdeztem értetlenül.

– Attól, hogy ha esélyt adnál nekem, ha csak megcsókolhatnálak, rájönnél, hogy mégsem olyan biztos, hogy ez az Edward gyerek az igazi – felelte magabiztosan.

– Cöh! – horkantam föl. Ekkor Jaden közelebb lépett, majd míg én a tekintetemmel majdnem felnyársaltam, ő óvatosan végigsimított az oldalamon. Tenyere szinte égette a bőrömet, ujjai pedig alig néhány centire álltak meg végül a fürdőruha felsőm karimájától. Dühös voltam rá, legszívesebben fel tudtam volna pofozni, de sejtettem, attól nem változna semmi. Aztán egy hirtelen jött gondolattól vezérelten szólaltam meg ismét.

– Ha annyira bízol magadban, az elgondolásodban, akkor csak tessék! – húztam ki magamat magabiztosan, hiszen nem volt mitől félnem. Én biztos voltam az érzéseimben, legfeljebb Edwardtól kellett némileg tartanom, de főként Jade-nek. – Csókolj meg és bizonyíts! Ha tényleg úgy van, ahogyan gondolod, akkor ennyi elég lesz, hogy… észhez térjek – kerestem a megfelelő szót. – De ha mégsem, akkor be kell látnod, hogy nekem volt igazam, és egyszer és mindenkorra végre lezárhatjuk ezt az egészet! – vettem mély lélegzetet, hogy kissé lenyugtassam magam, mialatt az idegességtől kezeim ökölbe szorultak.

Jaden először meglepetten meredt rám, majd mikor látta, nem fogok kihátrálni, mindkét karjával átfogta a derekamat, úgy húzott közelebb magához. Egész testemben megfeszültem, ajkaim önkéntelenül is egy vékony vonallá préselődtek össze, ahogy közelített övéivel feléjük. Igazából nem akartam, hogy megcsókoljon, de annyira elegem volt már ebből az egészből, hogy arra gondoltam, ez nem nagy áldozat, hogy egyszer és mindenkorra belássa végre, nincs esélye és úgymond leszálljon rólam, akkor megéri. Hát becsuktam a szememet és mozdulatlanul vártam az elkerülhetetlent.

– Te… te tényleg ennyire nem akarod? – hangzott talán egy perccel később a kérdés reményvesztetten. Ismét felnyitottam a szememet, hogy értetlenkedve nézzek Jadenre, aki mégsem csókolt meg, és csak ekkor értettem meg a kérdése miértjét. Pilláim a kibuggyanó könnycseppektől összeragadtak, így csak nehezen nyílottak és látásom is homályos lett, miközben addig észre sem vettem, hogy sírok. Ahogyan azt sem, hogy az ölelő „idegen” férfikarok közt egész testemben remegek.

– Nem! – feleltem szipogva, mire elengedett és hátrább lépett.

– Mondd meg Edwardnak, hogy a világ legnagyobb mázlistája és, hogy ha össze meri töri a szívedet, vagy ha csak meg mer bántani, velem gyűlik meg a baja! – üzente fenyegető éllel hangjában. Bólintottam, majd miután gyorsan magamra kapdostam a ruháimat, bevágtam magamat a kocsiba és rendesen megugrasztva a sebesség mutatót, elindultam. A visszapillantóból még láttam, ahogyan egy furcsa robbanásszerű jelenséget követően Jadenből farkas lett, majd beszaladt a part menti fák közé.

Míg a határig értem, agyam egyfolytában zakatolt. Megpróbálta megemészteni a történteket, de ennek következménye csak az lett, hogy rájöttem, hibáztam. Így pedig már nem csak Jadenre voltam dühös, de magamra is. Csak így utólag tudatosult bennem, hogy talán túl közvetlen voltam vele és ezt érthette félre. Azt hittem, hogy jó barát és elmondtam neki még azt is, ha összekapunk Edwarddal. És talán ölelgetnem, barátilag puszilgatnom sem kellett volna, mint mondjuk Nessie-t. Ahogyan úszni hívni sem, hiszen távol kerülni a többiektől kettesben eléggé félreérthető helyzet, legalábbis jobban belegondolva.

Végül szomorúan nyugtáztam, hogy tényleg én rontottam el mindent és ettől csak még dühösebb, ingerültebb lettem. Azonban jól tudtam, sürgősen le kell nyugodnom, ha azt akarom, hogy Edward ebből az egészből ne sejtsen meg semmit. Bele se akartam gondolni, hogy mi lenne, ha tudomást szerezne róla, hogy Jaden még mindig érez irántam valamit. Valami olyan, ami nagyon nem kéne, és ami miatt egyszer már majdnem összecsaptak Edwarddal. Be kellett látnom, hogy Kedvesemnek igaza volt, mikor figyelmeztetett, hogy Jaden érzései ilyen rövid idő alatt nem tűnhettek el, vagy alakulhattak át. De én bíztam, vagyis inkább csak bízni akartam a barátomban, azonban tévedtem és erre nagyon úgy tűnt, hogy a barátságunk ment rá.

Mire a megbeszélt helyre értem, már úgy, ahogy sikerült lenyugodnom. Edwarddal szokásosan helyet cseréltünk, aminek most különösen örültem, ugyanis idegesen nem épp a legjobb sofőr voltam. Egy ideig csendben autóztunk, én a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem, miközben gondolataimat próbáltam megregulázni. Egy jó pár mérfölddel később aztán Kedvesem megtörte a csendet.

– Olyan hallgatag vagy, csak nem történt valami baj? – pillantott felém, amitől akaratlanul is nyugtalan lettem. – Jaden nem akar segíteni?! – kérdezte, bár az is lehet, inkább kijelentés volt.

– Nem tudom – vontam meg a vállamat. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, hisz én magam sem tudtam a választ. Igaz, megkértem Jade-et, hogy segítsen, amire vonakodva, de rábólintott, ám a történtek után már semmi se volt biztos.

– Nem tudod? – ismételte meg értetlenül. – Bells, Szerelmem, látom, hogy van valami, ne is tagadd! – fordult felém. Szemöldökét összevonta, komolyan, mélyen nézett a szemembe, miután lefordult a főútról a házuk felé vezető keskeny, fák övezte földútra és megállt. Elfordítottam a fejemet, mivel tudtam, képtelen lennék neki hazudni, az igazságot pedig féltem elmondani. Nem akartam bajt, se balhét. De Edward nem hagyta ennyiben, az állam alá nyúlva finoman maga felé fordította a fejemet, mire lehunytam a szemem. – Kérlek, mondd el! – erősködött, de én nem akartam. Helyette inkább egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, hogy eltereljem a figyelmét kikapcsoltam a biztonsági övemet és gyorsan átmásztam az ülésemből az ölébe. – Bells?! – meresztette rám hatalmas sötétaranyszín szemeit, amik heves kezdeményezésemtől és szenvedélyes cselekedeteimtől pillanatok alatt kavargó olvadt mézzé változtak.

Kiéhezett vadként faltam Szerelmem ajkait, némileg vigaszként, miközben megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni az ölében. Tartottam tőle, hogy visszautasít majd, hiszen utálta, ha letámadtam, mert elmondása szerint felkészületlenül nehezebben tudta kontrollálni magát. De nem így történt! Miután számat övére nyomtam rögvest kapcsolt, és miközben behúzta a kéziféket, mivel időközben a kocsi gurulni kezdett az enyhe lejtős szakaszon, visszacsókolt, méghozzá olyan szenvedéllyel, amit nem vártam tőle.

Igaz, nem volt túl sok hely az autóban olyasfajta tevékenységhez, ami átsuhant piszkos fantáziával megáldott elmémen, de próbálkozni azért csak szabadott. A magasságom, ami átlagosnak volt mondható, most kapóra jött, de a kormánykerék és Kedvesem között lévő távolság tényleg kicsi volt, ami viszont igencsak megnehezítette a dolgomat.

Amennyire csak tudtam hozzásimultam Edwardhoz, miközben egyre mohóbban játszadoztak ajkaink egymáséval. Egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikat mellkasára helyeztem és lassan elkezdtem kigombolni ingét. Az első már megvolt, amikor Edward keze az enyémhez ért. Azt hittem ellöki majd, de megint csak tévedtem. Végigsimított a karomon, majd megkereste felsőm megkötőjét és kioldotta. Belenyögtem a csókunkba, mikor kezei felfelé kezdték gyűrögetni ruhámat. Végül engedtem neki, és míg kibújtatott belőle, elszakadtam csókomtól nedves ajkaitól. Tekintete vágyakozó volt, ahogyan végigmért, és esküdni mertem volna, hogy szája megmozdul, melyet a kívánlak szó hagyott el, de persze ebben nem lehettem biztos. Ilyenkor nagyon tudtam utálni fene nagy gyorsaságát és az én pocsék, emberi hallásomat. De lényegében lényegtelen volt, hogy kimondta vagy sem, mivel a szemeiben láttam, hogy így van!

Az ingét végül sikerült kigombolnom, de hely már nem volt rá, hogy le is vegyem róla, így is jó párszor beütöttem a könyökömet, a lábamról nem is beszélve, amin Szerelmem keze járt fel s alá. A végén úgy döntöttem, nem vesztegetem rá a drága időmet. Kezemet mellkasáról lejjebb csúsztattam, majd engedélyt kérően, szinte már könyörögve nézve Edwardra merészen hozzáláttam övének kioldásához. Nem ellenkezett, kezeit fenekem alá csúsztatva közelebb húzott magához. Habár örültem eme cselekedetének, amivel még nagyobb bizonyosságot adott rá, hogy most már végre valóban akarja, és nem fog megálljt inteni vágyainknak, éppenséggel rosszkor jött. Kezemnek kevés volt a hely, hát megpróbáltam hátrébb húzódni, de azzal a lendülettel neki is ütöttem a hátamat a kormánynak. Felszisszentem, mire Edward vonásai rémültekké váltak. Kezemmel azonnal a hátamhoz kaptam, amit akkor meg az ablaküvegbe vertem be. Végül mindketten felsóhajtottunk szerencsétlenkedésemen.

– Jobb lesz, ha hazamegyünk… – szólalt meg végül Edward, amitől ajkaim már görbültek volna lefelé, de akkor folytatta –, ott kényelmesebben folytathatjuk – kacsintott rám, mire széles mosoly ült ki arcomra. Még egy gyors csókot váltottam vele, aztán visszamásztam az ülésembe és felvettem a pólómat, miközben a szemem sarkából azt figyeltem, Kedvesem miként öltözik vissza. Még az ajkamat is megnyaltam, mikor arra gondoltam, pár perc múlva otthon leszünk, a szobánkban, az ágyunkban és… Olyan boldog voltam, hogy alig fértem meg a bőrömben.

Vágytól és az elkövetkező percekre vagy talán órákra gondolva felfokozott hangulatban érkeztünk meg a házhoz. Az autót leparkoltuk a garázsban, majd csendben osontunk be a nappaliba. Az ajtóban, mint a kémfilmekben először azért bekukucskált Edward, majd mikor nem látott senkit, besurrantunk. Mivel olyan mulatságos volt a helyzet, nem bírtuk ki, hogy ne nevessünk, így miközben a lépcsőn felfelé szaladtunk, halkan kuncogtunk. Felérve egyenesen a szobánkba mentünk, majd az ajtót kulcsra zártuk, kettőre is. Még mindig nevettünk, teljesen olyanok voltunk, mint két kisgyerek, vagy inkább, mint két kamasz, akik nem bírva magukkal – és a hormonjaikkal – éppen a törvényt készülnek áthágni. Edward az ajtónak dőlt, maga felé fordított, majd magához húzott és egy csókot nyomott a számra. Aztán már nem nevettünk. A szemeibe nézve nagyokat sóhajtottam, mialatt elkalandoztam egy pillanat. Gondolataimból végül Edward szakított ki, akinek keze finoman belemarkolt a fenekembe.

– Mi az? – nyögtem.

– Min gondolkodsz? – kérdezte tekintetemet fürkészve. Kezei eközben felsőm alá szaladtak, végigsimítva gerincem vonalán.

– Csak azon, hogy mit fognak szólni, ha… érted – néztem rá zavartan.

– Most ne érdekeljenek a többiek! – vágta rá, majd ajkát enyémre nyomta, és miután csípőmnél fogva kissé megemelt, gyors léptekkel megindult velem az ágy felé. – Szeretlek! – búgta fülembe, miután az ágyra helyezett.

Mohón csókolt, majd ugyan olyan hevességgel igyekezett megszabadítani a ruháimtól. Én sem tétlenkedtem, ismét kigomboltam az ingét és kicsatoltam a farmerjának övét, amit aztán hagytam, hogy ő vegyen le magáról, mivel mégiscsak gyorsabb volt, és kellett az idő másra.

Teljesen egymásba gabalyodtunk, elmerültünk az érzéseink és vágyaink viharos tengerében. Habár eddig sietni akartunk, most mégis lassítottunk kicsit. Egy kis kínzás sosem árt alapon. Az idő közben telt, nem figyeltem, de azért nem olyan régóta kényeztettük még egymást. A ruhadarabok azonban már mind lekerültek rólunk. Újszerű érzés volt Edwardot ilyen közel érezni magamhoz. Sose láttam őt még így, és ez pironkodásra adott okot, aztán a helyzet, na és persze Szerelmem elfelejtette velem zavaromat.

Edward a combjaim közt feküdve cirógatta melleimet, amik keményen meredezve jelezték a testemben uralkodó kínzó vágyat, amitől úgy éreztem, mindjárt felrobbanok, elégek, amikor is hangos dörömbölésre lettünk figyelmesek az ajtón. Egyszerre rezzentünk össze. Légzésem pillanatok alatt zihálóvá vált, míg Edward bosszúsan fújtatni kezdett. Aztán, mint aki azt mondja, ne mozdulj, rám nézett, majd eltűnt fölülem. Egy fél pillanattal később viszont már az ajtónál állt fekete fürdőköpenyében. Gyorsan felültem az ágyon és magam köré csavartam a takarót. Edward hátrapillantott, majd elfordította a zárban a kulcsot és résnyire kinyitotta az ajtót.

– Mit akarsz? – mordult rá ingerülten Alice-re, akinek tekintete egy percre összekapcsolódott az enyémmel, amitől teljesen felforrósodott az arcom.

– Mit-mit – forgatta meg a szemét.

– Alice, kérlek! Már felnőttek vagyunk, na meg amúgy sincs semmi köz…

– Nem, nem erről van szó! – vágott közbe Alice, és csak most figyeltem fel rá, hogy vámpír létére úgy veszi a levegőt, mintha lefutotta volna a maratont.

– Ha lehetne, beszélj világosabban, aztán pedig… – intett Edward a kezével, hogy jobb lenne, ha utána gyorsan távozna, amivel jelenleg nagyon is egyet kellett értenem.

– Oh, hogy te milyen értetlen vagy! – förmedt rá Alice unokaöccsére. – Nem akartam kimondani, de akkor tessék, Bellsnek baja esik! Baja esik, ha ti most… szóval, ha ti… Oh! Mindegy, szóval nem tehetitek és kész! – szögezte le, mire hallottam, Edward is akkorát nyelt, mint én magam.

– Baja? Miféle… baja? – kérdezte helyettem is Kedvesem. Ő is meg volt ijedve, akárcsak én.

– Azt nem láttam – ingatta a fejét, mint mindig szokásosan magára haragudva, hogy ha a képessége nem úgy működött, ahogyan szerette volna. – Hamar megszakadt a látomás és inkább rohantam haza, hogy még időben… közbeavatkozzam – pillantott rám bocsánatkérően. Nagyon sóhajtottam, majd úgy, ahogy megemésztve a tényt, egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy enyhítsem barátném rosszérzetét. Ő nem akart nekünk rosszat, talán az életemet mentette meg, mégis szomorú voltam, nagyon is. Annyira vágytam már az egészre, hogy az újabb kudarctól sírni lett volna kedvem.

Miután Alice távozott, Edward mérgesen – már megint magára – a hajába túrva ült le az ágy szélére. Nem pillantott rám, amitől idegességemben a falra tudtam volna mászni. Hát közelebb húzódtam hozzá. Karjaimmal átöleltem a derekát és egy csókot nyomtam a nyakára, majd államat a vállán pihentettem meg.

– Sajnálom! – szólalt meg végül bűnbánó éllel a hangjában.

– Mégis mit?

– Hogy bántani akartalak – adta meg a választ.

– Edward! – nyögtem fel kínomban. Szerettem ezt a mamlaszt, de néha már tényleg kiakasztott az önmarcangolása. – De hiszen nem bántottál! Persze Alice azt mondta, hogy bajom esett volna, de ne feledd, hogy nem látta, miféle. Az is lehet, hogy csak kicsit erősebben fogtad volna meg a karomat és… – elhalkult hangom, ahogyan Edward felém pillantott. Rájöttem, hogy ennek az eshetőségnek a taglalása nem épp a legmegfelelőbb vigasztalás. – Azonban az is elképzelhető, hogy Alice félreértette a látomását, hisz mivel nekem ez lett volna az első… szóval az is lehet, egy másfajta fájdalom miatt viselkedtem úgy a látomásában, ahogyan, és hitte róla, hogy bajom esett – próbáltam nyugtatni Edwardot.

– Köszönöm, Szerelmem! – nézett rám hálásan, de tudtam, ez csak nekem szólt, nem a nyugtatásom sikerének.

– Ugye most nem fogsz azzal jönni, hogy addig nem szerelmeskedünk, míg mondjuk, vámpír nem leszek? – kérdeztem félve.

– Azért nem vagyok az apám hasonmása, jó? – kérte ki magának, felvonva szemöldökét. Majdnem elnevettem magamat.

– Még szerencse, különben akár vele is járhatnék – vágtam vissza.

– Aham, és akkor a mostohaanyám lennél, mi? – fordult némileg felém, amitől a körém csavart takaró, amit addig háta tartott a helyén, ahogy hozzábújtam, most lejjebb csúszott. Persze nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy szemügyre vegye újszerű dekoltázsomat.

– Úgy valahogy – vontam meg vállamat.

– Hüm… – sóhajtott. – Azt hiszem, hogy akkor eléggé beteges elgondolásaim lennének a mostohaanyámmal szemben – tekintett ismét a dekoltázsomra.

– Grr! – megborzongtam szavaitól, majd furcsamód azonnal el is nevettem magamat. – Edward, kérlek! – Csak mosolygott, aztán egy könnyed csókot lehet a számra. – Ahogy a dolgok állnak, nagy esély van rá, hogy csak a nászéjszakán lehetünk egymáséi – elmélkedtem államat visszahelyezve a vállára, mire hirtelenjében rám kapta tágra nyílt szemeit. Úgy nézett rám, mint akit megleptek szavaim, amiket egyáltalán nem ért, miért mondtam. Aztán agyam kerekei hajrába kezdtek és alig egy perccel később rájöttem, hogy valószínűleg az esküvő ténye lepte így meg. Elmém képeket vetített le elém. Összefüggéseket keresett, kombinálni kezdett. Nem, az nem lehet! – sikoltottam fel magamban, de Edward még mindig ugyanolyan döbbent arccal nézett rám.

– Bo… Bocs! Azt hiszem, félreértettem valamit – ziháltam, alig bírtam beszélni. Kétségbe voltam esve. Nem tudtam, mihez kezdjek, de nem akartam, hogy sírni lásson, így megragadtam hát a körém csavart takarót, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a fürdőbe mentem.

– Bells! – üvöltött utánam, és még mielőtt becsukhattam volna az ajtót magamra, ott termett és alig két ujjával visszatartotta azt, pedig minden erőmet beleadtam.

– Hagyj! – üvöltöttem rá sírós hangon, majd mikor láttam, hasztalan az erőfeszítésem az ajtó becsukását illetően, feladtam a küzdelmet és a mosdóhoz mentem.

– Szerelmem, mi a baj? – jött utánam. Felpillantottam, így a tükörből láthattam, hogy arcvonásai gondterheltek. Legszívesebben hozzá vágtam volna valamit, vagy mindent, amiért ilyeneket mer kérdezni azok után, hogy ő… hogy ő nem… Sírni akartam! – Bells? – érintette meg a vállamat, de megrántottam, így leengedte a kezét. – Szerelmem ugye nem azért vagy ilyen, mert az előbb meglepődtem azon, amit mondtál? – kérdezte és én nyomban rákaptam a tekintetemet a vállam felett, majd újra a mosdókagylót kezdtem fixírozni. – Szóval igen – nyugtázta sóhajtva, hogy rájött, mi miatt akadtam ki ennyire. De miért ne tettem volna, mikor ráébred, valószínűleg nem is akar elvenni, nem hogy a közeljövőben, semmikor sem. – Szerelmem – kezdte és újra megérintette a vállamat –, én nem azért lepődtem meg az előbb a szavaidon, mert mondjuk félek a házasságtól…

– Hanem azért, mert nem akarsz elvenni – motyogtam orrom alatt, de fene jó hallásának köszönhetően meghallotta.

– Mi? Nem, dehogyis! Bells! – pördített hirtelen maga felé, és még éppen jókor kaptam el a takarót, mielőtt lehullhatott volna rólam. – Mégis hogy mondhatsz ilyeneket? Hogy feltételezhetsz olyat, hogy nem akarlak elvenni? Szerinted én csak játszom veled? Bells, én vámpír vagyok, ha nem lenne olyan erős a szerelmem irántad, akkor már réges-rég a véredet… – nem fejezte be a mondatot. – Ne feledd, hogy egyszer már majdnem megkértem a kezedet – emlékeztetett. Tudtam melyik esetre gondolt. Egyszer, még a kapcsolatunk elején tényleg beszélgettünk a vámpírrá válásomról és a házasságról. Akkor megkérdezte, hogy leélném-e vele az örökkévalóságot úgy, mint a felesége. Szívemre hallgatva persze azonnal és ujjongva mondtam volna igent neki, de végül az eszemre hallgattam és arra kértem, hogy legyünk, viselkedjünk és menjen minden úgy köztünk, mint egy átlagos párnál.

– De én akkor visszautasítottalak. Azaz az nem is az volt, csak hát… – Nem tudtam mit mondani, ajkam legörbült, és Edward tekintetét is eleresztettem. Nem tudtam a szemébe nézni. Már akkor féltem, hogy az úgymond visszautasításomnak még lesz következménye, ami most be is következett.

– Megértettem, miért mondtad akkor azt, amit, és igazad volt. Túl korai lett volna, csak hát már akkor sem akartalak elveszíteni, amire persze tudom, nem a házasság a megoldás. Akkor is korai lett volna, és úgy vélem, hogy most is az lenne, hiszen még a tanulmányaidat sem fejezted be a gimiben, és még csak nagykorú sem van – ecsetelte. Ebben igaza volt, de azért hülye, sablonos kifogásnak tartottam legbelül.

– Ha el akarsz venni, ha nem az esküvő tényén lepődtél meg, akkor mégis min? – kérdeztem félve, ismét felnézve rá.

– Azon, amit mondtál, hogy elképzelhető, hogy egészen a nászéjszakáig kell várnunk rá, hogy szerelmeskedhessünk. Már nem azért, megbocsáss, hogy ilyet mondok, de mint már érthetően elmondtam, én nem vagyok az apám, nem hasonlítok rá, vagyis nem mindenben – tette hozzá halkan –, szóval kizárt, hogy én addig kibírjam! – húzta száját édes, kacér félmosolyra, aminek nem tudtam ellenállni. Mosolyogtam én is, majd megcsókoltam. Nyelvemmel benedvesítettem először felső, majd alsó ajkát. Mikor visszacsókolt, kutakodón kalandoztam beljebb, hogy aztán felkérjem nyelvét egy tüzes táncra. De valamit rosszul csinálhattam, mert Edward felmordult, majd a mellkasomnál fogva tolt el magától. Nem értettem, mi baja, aztán megéreztem a számban terjengő fémes, sós ízt.

– Bells… – akadt el a lélegzete vámpír létére. A számhoz kaptam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg az van-e, amire gondolok, de persze nem tévedtem. A szívem ezután jó pár ütemnyit kihagyott, ahogy belegondoltam a következményekbe, mialatt Edward üvöltözve szólogatott és kérte, mondjak valamit, hogy jól vagyok-e, de a pillanatnyi sokktól csak percekkel később sikerült megszólalnom.

– Jól… jól vagyok… azt hiszem – emeltem ismét a kézfejemet a számhoz, ami azt már csak alig vérezte össze. De Edward nem hagyta ennyiben a dolgot, mint mindig mindent, ezt is túldramatizálta, pedig elmondása szerint a méregnek azonnal hatnia kellett volna. Vagy így, vagy úgy! – gondoltam a függőben lévő kutatásra. – Hé! – méltatlankodtam, mikor megragadta karomat, majd a szobába citált. Ott elengedett, majd a gardróbba rohant, hogy egy perccel később felöltözve visszatérjen hozzám. A kezében lévő köntösét végül rám adta, majd még mielőtt megszólalhattam volna, kiviharzott velem a szobából. – Edward! – kiáltottam rá, mire megtorpant. Legalábbis én azt hittem, hogy miattam, de igazából csak azért tette, mert megérkeztünk Carlisle irodájához, ahova kopogás nélkül nyitott be. Akkor, abban a percben tényleg megijedtem!



– Hogy érzed magad, Szerelmem? – kérdezte Edward. Felnyitottam a szememet, hogy láthassam, de gyorsan vissza is csuktam, mert elvakította a világosság. – Várj! – szólt, majd mikor észleltem, sötétebb lett, újból kinyitottam. – Jó reggelt! – lehelt csókot a homlokomra. – Hogy érzed magad? – kezdte újból az aggodalmaskodást.

– Már mondtam, hogy jól. Ne aggódj már annyira, Carlisle is megmondta, hogy nem került méreg a szervezetembe – nyugtatgattam, de ő persze, hogy azonnal akadékoskodni kezdett.

– Azt mondta, hogy szerencsénk volt, és, hogy valószínűleg nem került, nem pedig biztosra mondta.

– A lényegen ez mit sem változtat!

– Tegnap nagyon megijedtem – vallotta be.

– Én is, de ne beszéljünk erről! – zártam le a témát, majd nagyot ásítottam.

– Úgy látom, hogy még fáradt vagy, jobb lesz, ha visszafekszel és alszol még egy kicsit – nyomott le a párnára.

– Talán igazad van – engedtem neki, de csak, mert kissé erőtlennek éreztem magamat.

Miután visszafeküdtem, hamar el is aludtam. Mulatságos egy álmom volt. Nem emlékeztem rá pontosan, de tudtam, hogy az iskolában játszódott és, hogy mindenki ott volt, még a La Push-iak is. Habár nem volt valami nagy szám az álmom, mégsem akartam egyhamar felkelni, de másként alakultak a dolgok. Egy éles hangra ébredtem, pontosabban riadtam fel. Megijedtem, mivel ebben a házban – a vámpírok kifinomult hallása miatt – nem szoktak csak úgy üvöltözni. Gyorsan körülnéztem, de Edwardot nem láttam sehol, így a rémképek egyből megrohamozták elmémet, majd ösztöneim végett felpörögtek az események.

Nagyon féltem, hogy valami baj történt, főleg, hogy nem láttam Edwardot. Gyorsan kipattantam hát az ágyból – amitől egy kissé megszédültem –, majd magamhoz véve a köntösömet, mondván felveszem, kirohantam a szobából. A hangok egy emelettel lentebbről jöttek, így megcéloztam a lépcsőt, majd a doktor dolgozószobáját. Úgy rontottam be oda, mint valami dúvad, aztán lemerevedtem.

Belépve a szobába azonnal rám szegeződött minden szempár, köztük egy olyan is, amit nem vártam, hogy egyhamar viszont látok. Szinte teljesen mozdulatlanná dermedtem, úgy meredtem rá a sötét szempár tulajdonosára. Kavarogtak bennem a kérdések, de a legintenzívebben a Mit keres itt?, és a Minek jött ide? voltak. Aztán a sötéten csillogó tekintet váratlanul elengedte enyémet, hogy lejjebb csússzon arcomról, de akkor Edward elállta a kilátást. Felnéztem rá, de ő nem nézett a szemembe, csak kivette a kezemből a köntösömet, majd feladta rám és jó erősen megkötötte rajtam annak övét. Először nem értettem, hogy ez most miért volt olyan fontos, de aztán rájöttem, hogy a lenge kis hálóingemben nem éppen alkalomhoz illően voltam öltözve, főként nem Jaden társaságában.

– Szia, Bells! – köszöntött Jade, mire rámordultam.

– Te meg mit keresel itt?

– Vért adok, mint láthatod – bökött fejével az íróasztal felé, amin már ott voltak a vérrel teli kis fiolák. – Vagy nem ezt akartad?

– A tegnap történtek után azt hittem magyarázat nélkül is megértetted, hogy nem tartok igényt a… véredre – rándult meg ajkam a feltörő emlékek következtében.

– Ha tényleg így gondolod, akkor akár vissza is vehetem.

– Hidd el, ha nem lenne akkora szükségem a nyamvadt véredre, a fejedre borítanám! – morogtam és olyannyira felhúztam magam, hogy ismét szédülni kezdtem. Mély légvétellel igyekeztem lenyugtatni magamat, de akkora már ökölbe szorult kezeim remegni kezdtek.

– Amúgy meg bocs az elszólásomért, de nem tudtam, hogy nem mesélted el a vérszívódnak a tegnap történteket – szabadkozott Jaden, mire nyomban Edwardra kaptam a tekintetemet. Noha nem történt semmi olyan, amit szégyellnem kellett volna, mégis zavart, hogy megtudta, Jaden megint bepróbálkozott nálam. Miközben ezen aggodalmaskodtam, a kezeimből a remegéshullám pillanatok alatt teljesen szétterjedt az egész testemben. Csak úgy rázni kezdett a hideg és a meleg egyszerre. Nem értettem, mi történik velem és ezt a többiek is észrevették.

– Bells, Szerelmem minden rendben? – lépett ismét elém Edward. – De hiszen te csak úgy lángolsz! – nyögött fel, miután végigsimított arcomon. Tényleg nem éreztem valami jól magamat. Remegtem, szédültem és most már én is éreztem a forróságot. Előbb dühkitörésem volt, most pedig már csüggedt voltam és bágyadt. De ez nem lepett meg annyira, hiszen mostanában eléggé szeszélyes volt a hangulatom, amit Edward nem egyszer jegyzett meg nekem. – Nagyapa, kérlek! – fordult Szerelmem segítségért Carlisle-hoz, aki menten mellettünk termett. Azonban alig egy pillanattal később szinte egyszerre vetették tekintetüket a szoba közepén álló farkasfiúra, aki a távolba meredve, szinte önkívületi állapotban motyogott valamit az orra alatt, amit először nem értettem.

– Nem, az nem lehet, az nem történhet meg! – kántálta, majd éjfekete szemeit hirtelen rám emelte.




_____________________________
*Molly Swan, III. Quil Ateara, más néven Öreg Quil felesége volt. Charlie Swan távoli rokona.