Újabb díj!

Született Tehetség Blogger díj

Ezzel a díjjal Vivi ajándékozott meg.

Nagyon szépen köszönöm, hogy többek között rám is gondoltál.  :)

Millió puszit és egy hatalmas Quileute ölelést küldök neked!  :)

3 ember, akiknek szívből küldöm:

Thara
http://red-moonlight-twilight-fanfic.blogspot.com/

http://szeress-by-thara.blogspot.com/

Bess
http://bella99-ellensegbolszerelem.blogspot.com/

n.bella és SarahB
http://bpoison.blogspot.com/

Most nem kellett semmit sem írni a történetről vagy magamról, szóval ennyi lenne. Még egyszer nagyon szépen köszönöm Vivi!  :)

Pillanatképek (7.-11. fejezethez) - 3. rész

Ifj. Edward szemszög

Vámpírösztönök

13. kép: – szombat este Ifj. Edward szobájában…

Kilenc lesz tíz perc múlva – pillantottam ismét az órára, ahogyan azt az elmúlt hét órában már oly sokszor megtettem, majd visszafordítva tekintetem, bámultam tovább az ablaknál állva az egyre sötétebbe burkolózó tájat.

Ma volt Bells születésnapi partija, melyet azóta vártam különös izgatottsággal, amióta kedden meghívott rá. Olyan édesen bátortalan volt, mikor átadta a meghívót, és annyira látszott rajta, hogy szeretné, ha elmennék. Én persze azonnal meg is ígértem neki, hiszen most már az ő boldogsága volt számomra a legfontosabb.

Noha igaz, sose voltam egy társasági ember, ráadásul a barátain kívül a szülei is jelen lettek volna, de ez mit sem számított, mikor tudtam, neki az okozna örömet, ha én ott lennék. Még azt is bevállaltam volna, hogy bájcsevegek az apjával, akinek a velem szemben tanúsított ellenszenve eléggé nyilvánvaló volt valószínűleg mindenki számára. Csakhogy erre nem kerülhetett sor, minthogy nem mehettem el a bulira, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy én egy vámpír voltam. Egy vérszomjas szörnyeteg, akinek bőre minden fedetlen négyzetcentiméterét gyémántként csillogtatta volna meg valamennyi jelenlévő szeme láttára, az egésznap vakító világosságot árasztó Nap minden fénysugara.

Nagyon vártam már a ma délutánt, főleg miután az este nem tudtam őt titokban meglátogatni, hiszen esett az eső egész éjjel – csuromvizesen pedig úgy gondoltam, mégsem állíthatok be hozzá. Ráadásul bár Bells mindig gyönyörű, Nessie azt mondta, ma még annál is csodásabb lesz a tőle kapott ajándékában. Annyira akartam őt látni, csillogó smaragd szemeibe nézni, megérinteni és beszélni vele, de minthogy nem tehettem, mellkasomat ismét nehéz súlyok nyomták egésznap nehezítve az egyébként szükségtelen légzést.

Igaz, anyám próbált vigasztalgatni, de az épp úgy hasztalan volt, mint Emmett és Alice terve, hogy megpróbáljanak lefoglalni. A családban a múlt hétvégén történtek után – mikor is Bells a karjaimban töltötte az éjszakát –, már mindenki tudta a kis titkom, miszerint én is szerelembe estem, mégpedig Bells által. Persze ennek nem mindenki örült felhőtlenül. Rosalie természetesen kiakadt, ami senkit sem ért váratlanul, kivéve az, hogy nem rendezett akkora hisztit, mint mikor apámékkal történt ugyanez – amit én és nővérem csak az után tudtunk meg, hogy Rose felvonult a szobájába. Alice és Nessie nagyon örültek a ténynek, ahogyan anyám és nagymamám is, bár őbennük a féltés azért erősebb volt, akárcsak a többiekben. Emmett persze elviccelte a dolgot, majd míg ő a vámpírlány és a hugica elnevezések között próbált választani, addig nekem apám, nagyapám és másik bácsikám aggodalmaival kellett szembenéznem. Ők is, akárcsak jómagam, nem tudtak gondtalanul örülni a lehetséges jövőbeni boldogságomnak. Persze mind a maga komoly, visszafogott módján biztatott, hogy igenis próbáljam meg leküzdeni az akadályokat, hiszen képes lehetek rá, de természetesen egyikük sem garantált biztos sikert.

– Kilenc múlt tizenkét perccel – csendült fel hátam mögül az ismerős, dallamos hang, majd pár hangosabb lépés után – mely a tűsarkak és a hajópadló találkozásának volt köszönhető –, két aprócska kar fonódott körém. – Tudtam, hogy úgy talállak majd itt, ahogyan délután hagytalak – motyogta nővérem két lapockám közt az ingembe.

– Milyen volt a buli? – kérdeztem egy fájdalmas, mély sóhajt követően.

– Mondhatni remek, a vendégek nagyon jól érezték magukat, csak éppen, Bells hiányolt téged rettenetesen. – Adott egyenes, őszinte választ, amitől legszívesebben sírni lett volna kedvem, de mivel nem voltam rá képes, így a felgyülemlett érzések majd’ szétfeszítették testem belülről. – Szeretnéd látni, milyen gyönyörű volt? – kérdezte, de még mielőtt megszólalhattam volna, mielőtt megkérhettem volna rá, hogy ne fájdítsa tovább már így is kegyetlenül sajgó, kővé dermedt – ám nagyon is érző – szívem, apró, kissé meleg tenyerét már arcomra is helyezte. Időm sem volt ellenkezni, a képek máris megrohamozták elmém, melyek mindegyikén egy lélegzetelállítóan meseszép, angyali teremtés volt látható.

– El kell mennem! – jelentettem ki, miután végignézve Nessie emlékeit Bellsről, tudatosult bennem, hogy mikor senki sem látta Kedvesem – nővéremet leszámítva –, a ragyogó, boldog mosoly arcáról nyomban eltűnt, szomorúságot hagyva maga után.

– Bellshez? – kérdezte csillogó szemekkel és egy félénk mosollyal arcán.

– Látnom kell őt! Tudnom, jól van-e, hogy nem sír-e megint miattam és, hogy megtud-e bocsánati, amiért cserbenhagytam – mondtam el félelmeim csendesen.

– Akkor menj! – mosolygott bíztatóan, majd még lökött is rajtam egyet az ajtó irányába – csak a biztonság kedvéért. Jól esett bíztatása, még ha ez tőle nem is volt meglepő, majd miután visszafordulva egy gyors csókot leheltem orcájára, leszáguldva a hosszú lépcsősoron a Sheen ház felé vettem az irányt.

Bellsék szerencsétlenségemre – de talán az ő szerencséjére – eléggé messze laktak tőlünk, mely út, még futva is egy jó fél órát vett igénybe. De persze ez egyik éjjelen sem érdekelt különösebben, csak éppen valahol bosszantott, hogy ennyivel is kevesebb időt tölthetek vele. Szerettem nézni, ahogyan alszik, olyan békés volt és gondtalan, ezért is látogattam el hozzá minden olyan éjjel, amikor megtehettem, azóta, hogy rájöttem, szeretem. Vigyázni akartam rá, még ha álmait nem is tudtam szabályozni, mint azon az estén, mikor egy rossz álomtól, a nevemet kiáltva vergődött az ágyon.

Már csak pár mérföld volt hátra. A szél csak úgy süvített mellettem, ahogy szeltem a tájat, mely teljes sötétségbe burkolózott már. Az avar ropogott és felkavarodott talpaim alatt, míg az állatok megérezve jelenlétem és a vele járó veszélyt, visszavonultak menedékeikbe. Még néhány perc, majd mikor végre megpillanthattam az ismerős, kicsiny, fehér kerítést, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, majd lassítottam. Nyugodtnak tűnt a környék, és bár úgy véltem ilyenkor már biztosan alszik mindenki, mielőtt kiléptem volna a fák közül, még egyszer alaposan körülnéztem, biztosan nem lát-e meg senki.

Néha kimondottan piszok mázlistának éreztem magam. Hiszen nem volt elég, hogy a Sheen ház az utca végén, az erdő peremén helyezkedett el – megkönnyítve így dolgom, hogy feltűnés nélkül járkálhassak ki-be –, de első időben még Bells szobájának ablaka is tárva-nyitva állt előttem. Persze ez pár napja megváltozott, mikor is valószínűleg az apja megcsinálta annak eddig rosszul záródó zárját, de miután azt kissé megbuheráltam, már könnyedén ki tudtam nyitni kívülről is.

Egy könnyed kis lendület, és már át is ugrottam a kerítést, de mikor észrevettem Bellst a konyhában, majdhogynem szó szerint földbe gyökerezett a lábam. Sejtettem, én tehetek álmatlanságáról, minthogy ilyenkor már aludni szokott, majd még mielőtt az ablak felé fordíthatta volna fejét, és megláthatott volna, gyorsan behúzódtam a nagy tölgyfa alá. Az egész kert holdfényben úszott, így könnyen kiszúrhatott volna, de megint csak szerencsémre, a terebélyes fa sűrű lombkoronájának árnyékában könnyedén megbújhattam, hogy aztán onnan figyelhessem tovább Kedvesem.

Percekig csak néztem őt, mozdulatlanul állva, mely nem kis erőfeszítésembe került jelenleg, hiszen rettenetesen vágytam rá, hogy közelről is láthassam őt. Bár igaz, a sötétség és a távolság számomra nem volt akadály, de a falakon még én sem voltam képes átlátni. Szerettem volna hallani a hangját, megérinteni és a szemeibe nézve elmondani, mennyire sajnálom, hogy ma csalódást kellett okoznom neki. Szörnyű érzés volt, hogy nem tehetem meg, de mikor egy fél pillanattal később, Bells tekintete váratlanul megállapodott rajtam, hirtelen minden gondolat kiszállt a fejemből. A hatalmas ragyogó smaragd szemek egyenesen felém néztek, és bár tudtam, túl sötét van, és túl messze is vagyok a háztól ahhoz, hogy ténylegesen megláthasson, mégis érzetem, lebuktam. Hihetetlen volt, és ha a gondolat mely felötlött bennem, nem lett volna annyira elképzelhetetlen, akkor azt mondtam volna, hogy megérezte a jelenlétem.

Tudtam, mennem kéne még mielőtt tényleg rájön, itt vagyok, de egyszerűen képtelen voltam elszakadni tekintetétől. Bár én voltam a vadász, és ő a zsákmány, most mégis ő vonzott engem. Éreztem, most már nem bírnám itt hagyni, még ha meg is próbálnám összeszedni minden erőm, akkor sem lennék képes rá. Most már mindennél jobban látni akartam – persze közelről –, így végül igazi vadászként, ösztöneim segítségével vonzani kezdtem őt magamhoz. Igaz, sose tettem még ilyet emberrel, így némileg tartottam is tőle, főként, hogy Bellsszel teszem ezt, de ahhoz most már túlságosan is vágytam közelségére, hogy megfutamodjak.

Folyamatosan tartva a szemkontaktust vonzottam kifelé a házból, arra egy percig sem gondolva, mit is mondok majd neki, ha itt lesz előttem, és kérdőre von, miért vagyok itt, és persze hogyan kerültem ide. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt, hiszen csakis arra tudtam gondolni, hogy hamarosan láthatom szépséges arcát, megérinthetem és beszélhetek vele.

Miután Bells néhány perccel később megadva magát csábításomnak, kilépett az ajtón, még több erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak oda hozzá azonnal, mint eddig. Bátortalan, lassú léptekkel indult meg felém, hiszen bár varázsom ellen tehetetlen volt, így pedig megbabonázottan mindenféle ellenkezés nélkül magamhoz édesgethettem, mégis ösztönei és tudatalattija ilyenkor is működtek, és jelezték neki a veszélyt. A veszélyt, melyet én jelentettem ránézve. Belegondolni is szörnyű volt, hogy az a nő, akit létemnél is jobban szerettem, tartott tőlem. A sötét árnytól, akinek macskaként világító szemei kivonzották őt a számára hűvös éjszakába. Utáltam is magam, amiért képes vagyok önzésből ezt tenni vele. Ellene használni vámpírösztöneim, hagyni, hogy féljen, csak azért, hogy nekem jó legyen. Gyűlöltem magam, de mindhiába, önzőségemen felülkerekedni így sem tudtam.

– Edward? – kérdezte váratlanul, miután figyelme egy percre elterelődött, ezzel kiszakadva vonzásomból. Igaz, sose voltam egy félős típus, de most mégis rettegtem a várható eseményektől, melyekre nem voltam felkészülve. Jól tudtam, most még lenne esélyem rá, hogy elfussak – úgy, hogy Bells meg sem tudná, valóban én voltam –, azonban jelenleg olyan gyengének éreztem magam, mint egy ember, akinek lábaiban nemhogy nincs erő, de azok még a földbe is gyökereztek. Csak álltam tovább mozdulatlanul és hangtalanul, mialatt Bells ismét elindult felém. – Hát mégis eljöttél? – kérdezte alig másfél percnyi feszült várakozás után, mialatt átlépve a kertben meghúzódó sötétség határát, tudatosult benne, valóban én vagyok az. Tudtam, felelnem kéne, de megszólalni is alig volt erőm, csak boldog mosolyát néztem, mely érzelem teljes ellentéte volt annak, amit Nessie emlékeiben láttam.

– Igen, és tényleg szívből sajnálom, hogy nem jöhettem előbb. Azonban egyszerűen képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy tudom, csalódást okoztam neked, mikor megígértem, hogy eljövök – feleltem teljes komolysággal, hiszen tényleg nagyon bántott a dolog.

– Kérlek, ne emészd magad emiatt! Nessie mondta, hogy közbejött valami fontos, én pedig ezért igazán nem haragudhatok, és nem is haragszom rád – magyarázkodott nyomban Kedvesem, hogy állítólagos bűneim alól felmentsen.

– Köszönöm – biccentettem hálásan, majd egy hirtelen jött késztetésnek eleget téve, néhány percnyi csend után végül felé nyújtottam kezem. – Szabad? – kértem fel illedelmesen táncra, amire szavak helyett, tetteivel felelt. Nem sokat habozott, szinte azonnal tenyerembe simította puha kis kezét, mely remegése fokozatosan csillapodott, ahogyan ujjaim kézfeje köré záródtak. Olyan gyönyörű volt, csodásabb, mint nővérem emlékeiben. Egyszerűen képtelen voltam betelni látványával, ahogyan közelségével is, így hát gyorsan átkarolva derekát közelebb is húztam magamhoz törékeny testét. Ettől persze arca azonnal pírba futott, majd miután szabad kezét vállamra helyezte, lassan ringatózni kezdtünk a sötét, hűvös éjszakában, melyben úgy véltem, most először ő sem fázik.

Csak táncoltunk és táncoltunk, lassan andalogva, mialatt én a rám törő különös és ismeretlen érzéseket próbáltam meg leírni magamban, melyeken kívül jelenleg nem tudtam másra gondolni, de mindhiába. Noha az elmúlt hetvenegy év során már több könyvtárnyi könyvet is elolvastam, valamint a különböző szótárak összes szócikkét fejből tudtam, most mégis képtelen voltam megtalálni a megfelelő szót arra, amit jelenleg éreztem Bells közelében. Persze a szerelem volt a legerősebb, de ezen kívül még egy tucat érzés keringett bennem, melyek közül csak a felének tudtam a nevét, és még kevesebbnek ismertem hatását. Azonban volt még egy bennem, majdhogynem oly intenzív jelenleg, mint a szerelem, ez pedig a vágy volt. A vágy, melyet a szeretett nő látványa és bőre illata mellett, teste nagyon is közvetlen közelsége fokozott bennem percről-percre egyre jobban. Most még azon sem csodálkoztam, hogy Kedvesem nemcsak, hogy képtelen egyenletesen lélegezni, de ahogyan a lélegzete, úgy dallamos szívverése is ki-kihagyott időnként. Megértettem őt, hiszen jómagam is csak nagy nehézségek árán voltam képes fenntartani a látszatot – miszerint minden rendben –, miközben persze majd’ megőrültem attól, ahogyan egyes mozdulatok közben csípőnk összeért. Némiképp féltem is tőle, józan eszem elhagy, hogy majd az ágyékomban keletkezett kínzó vágy erősebb lesz, még a jelenleg nem is érzett vérszomjamnál, de látva Szerelmem szépséges arcát, és felidézve magamban apám biztató szavait, tudtam, nem lehet baj. Hiszen apám is megmondta, Bells nekem most már túl fontos lett ahhoz, hogy képes legyek bántani őt.

Nem akartam elereszteni, de még csak gondolni sem akartam arra, hogy hamarosan el kell engednem és búcsúznom tőle. Legszívesebben örökre a karjaimba zártam volna, de mivel tudtam ez nem lehetséges, így megpróbáltam minél hosszabbra nyújtani a még vele tölthető időt.

A múlt héten, mikor is nálam aludt, volt szerencsém megismerni vérén kívül lényének többi illatát is, mely kellemes felfedezés volt, akárcsak azon bájainak megismerése, melyeket látni vélhettem. Most pedig nem csak azt az új tényt tudhattam meg róla, hogy jól tud táncolni – még ha most csak lassúztunk is –, de azt is megfigyelhettem, hogy még a magas sarkú cipője ellenére is pár centivel magasabb, mint anyám. Igaz, ez a néhány centi és a sarok magassága még mindig kevés volt hozzá, hogy rendesen felérjen, azonban úgy tűnt, ez nemcsak, hogy nem zavarja, de nem is akadályozza meg abban, hogy fejét vállamra hajtva pihentethesse meg.

Csodás volt a mai este, melyről a napközben történtek után ábrándozni sem mertem. Bells ismét a karjaimban volt, szorosan hozzám bújva, méghozzá önszántából, és nem mellesleg szeretett. Szívből szeretett, ahogyan én is őt! Tudtam, ennél már csak akkor lehetnék boldogabb, ha ez a pillanat örökké tartana, és persze ha elmondhatnám neki érzéseimmel együtt a teljes igazságot is. De nem tehettem! Nemcsak azért, mert tartottam attól, hogy megijedne tőlem, a családomtól vagy, hogy esetleg felfedné mások előtt a titkunk, hanem mert még nem éreztem magam felkészültnek erre a nagy horderejű vallomásra. Elvégre tisztában voltam vele, ez nem csak Bells és az én jövőmre van hatással, hanem mindkettőnk családjáéra is.

Hiszen jól tudtam, ha vagyok olyan szerencsés, hogy az a nő, akit szeretek, akkor is viszonozza majd érzéseim, ha már tudja, ki vagyok valójából, és beleegyezik, hogy örökre együtt maradjunk, akkor biztos voltam benne, én, apámmal ellentétben egy percig sem haboznék, hogy átváltoztassam őt. De még nem voltam kész. Addig nem, míg el nem értem önfegyelmem csúcsát, hogy szörnyemet, Bells képessége nélkül is képes legyek kordában tartani, hogy aztán veszélyek nélkül tudhassam magam mellett. Hiszen az egyetlen, amiről képtelen lettem volna lemondani, az a társasága volt. Igen, most már tudtam, hogy így van, és ezt be kellett végre ismernem magamnak, hiszen a legelejétől éreztem, hogy képtelen lennék elválni tőle, de nemhogy örökre, még csak egy kis időre sem.

– Minden rendben? – kérdeztem kissé aggódón, miután váratlanul felnézve rám, megszakította táncunk.

Úgy éreztem, mintha el akarna mondani valamit, valami nagyon fontosat, de hiába vártam percekig türelmesen, nem szólalt meg, csupán csillogó szemei becézgettek gyengéden. Tudni akartam mi lehet az, főként, hogy tartottam tőle, én tettem valami rosszat, vagy, hogy megijesztettem valamivel, de épp mikor már szóra nyitottam volna szám, Kedvesem váratlanul megmozdult. Egy pillanatra megdöbbentem, ahogyan bal kezét finoman kicsúsztatta enyémből, de mikor a következő mozdulatával azt nyakamba fűzte, rögvest torkomra forrt a szó. Tudtam, mire készül, hogy mit szeretne, mégis meglepetten meredtem rá, ahogyan pipiskedve, lassan egyre jobban közelít felém ajkaival, amik eddig is vonzották enyémeket, és melyeket már régóta csak csókolni akartam, egészen kifulladásig.

Meg akartam tenni. Hideg ajkaim az ő piciny, meleg, eperszín szájára tapasztani, hogy érezhessem annak zamatát és puhaságát. Olyan közel volt, már csak alig néhány milliméter választott el legmerészebb vágyaim beteljesülésétől, mikor pisze kis orrát enyémhez érintette. Noha igaz, az én testhőmérsékletem pár fokkal melegebb volt a többi vámpírétól – természetesen félvér nővérem leszámítva –, mégis, még mindig elég hideg ahhoz, hogy ez gondot okozzon Bellsnek. Éppen ezért is lepődtem meg, hogy még csak egy apró borzongást sem éreztem rajta, miként hozzámért. Ez persze valahol jó érzéssel töltött el, hiszen azt jelentette, hogy megszokta már annyira közelségem, hogy ez a tény ne zavarja, azonban azt is tudtam, jelen pillanatban még ennek ellenkezője sem számított volna neki.

Úgy simogatta üde lehelete arcomat, mintha csak angyalok suhantak volna el mellettem szárnyaikkal érintve kemény, márványsima bőrömet. Egy pillanatra nekem is le kellett hunynom szemeim – akárcsak Szerelmemnek –, mely idő alatt, míg próbáltam felkészíteni magam a következő percekben történőkre, addig azt a csodás dallamot hallgattam, mely Bells mellkasából szólt. Tudtam, mit érezhet, hiszen én is ugyanígy voltam ezzel az egésszel. Elvégre nekem is ez lett volna az első csókom, csak éppen az én szívem azon felül, hogy ugyanúgy szeretett, képtelen volt arra, mint az övé, hogy verjen. Annyira élveztem az eszeveszett dörömbölésbe kezdő, parányi szív dobbanásainak zenéjét, hogy azt kívántam, bár örökre így doboghatnának, mégpedig miattam. De mikor alig egy fél pillanattal később felnyitva szemeim, megláttam az én egyetlen angyalom, mint mennyből villámcsapás, úgy sújtott le rám a felismerés.

Nem, ezt nem tehetem vele, nem éltethetem benne a reményt, mikor még korántsem biztos, képes leszek-e rá, hogy az öröklét előtt, először még emberként szerethessem őt, és megadhassak neki mindent, amire csak vágyik. És különben is, az, hogy viszont szeret, még korántsem azt jelenti, hogy akárcsak egykoron anyám, ő is képes lenne feláldozni mindent a szerelemért. Megtenni bármit, csak, hogy mindörökre velem maradhasson. Nem, ezt nem várhatom el tőle, hiszen ez egy felelősségteljes döntés, ami egész hátralévő életét meghatározná. Elvégre még csak alig múlt el tizenhét éves, még túl fiatal hozzá, hogy tudja, mit is akar valójában. Nem, ezt nem tehetem, legalábbis most még nem. Ha nem is mondok le róla véglegesen – főként, hogy arra képtelen lennék –, akkor is várnom kell még. Türelmesen kivárnom azt az időt, mikor készen állva rá, elmondhatom majd neki a teljes igazságot, ő pedig azt alaposan átgondolva – már sokkal érettebben –, meghozhatja majd élete legnagyobb és legnehezebb döntését. Igen, ennek így kell lennie! Hiszen most még csak a vak szerelem beszélne belőle, melynek nincs joga egész sorsa felett rendelkezni, nem úgy, mint azoknak az igazi és mély érzéseknek, melyekben csak reménykedhetek, hogy valaha is kialakulnak majd benne, személyemet illetően – határoztam el magam, majd kitérve a csók elől, számat homlokára tapasztottam, melyet megtenni nehezebb volt, mint ellenállni vérének.

– Jó éjt… Bells! – suttogtam selymes bőrének, majd még mielőtt eltűntem volna az erdő mélyében – úgy, hogy azt ő észre sem veszi –, még utoljára hosszasan homlokára tapasztottam szám, hogy legalább ilyesformán megadhassam neki azt a szerelmes csókot, melyet ajkainak szántam.

14. kép: – egy héttel később, vasárnap délután a Sheen házban…

Vasárnap délután volt, lassan három is elmúlt, én pedig itt álltam egy szál fürdőköpenyben a Sheen ház földszinti fürdőszobájában. Ez már magában is egy eléggé bizarr helyzet volt, melyről úgy véltem, csak akkor lehetne még furcsább, ha Bells szülei váratlanul hazaállítanának. Bár igaz, az már inkább botrányos lett volna, na és persze nehezen kimagyarázható, de szerencsére ennek a lehetőségnek az esélye elég csekély volt.

Bing! – szakított ki elmélkedésemből a ruhaszárító gép halk kattanása, mely jelezte számomra, lejárt a program. Örültem neki, hiszen már amúgy is kezdtem eléggé kellemetlenül érezni magam. Gyorsan ki is vettem a már majdnem teljesen száraz ruháimat, majd felöltöztem. Bells még javában fürdött, legalábbis a hangokból arra következtettem, így úgy döntöttem, míg várok, készítek neki valami késői ebédet, vagy inkább korai vacsorafélét, mivel úgy gondoltam a sok gyaloglástól biztosan megéhezett.

Miután sebtében átnéztem az élelmiszerkészletet, úgy határoztam, valami könnyűt, de mégis laktatót készítek. Miután kivettem pár szelet húst a hűtőből, melyet a mikró sütőbe tettem, hogy felolvadjon, addig, míg vártam, megpucoltam pár szem krumplit, lereszeltem egy adag sajtot, valamint kikentem egy edényt. Na, és persze gondolkodtam, mégpedig a múlton. Hiszen olyan régen vettem utoljára emberi ételt a kezembe, pláne nem abból a célból, hogy főzzek is belőle valamit, viszont eddigi létem során, most először éreztem úgy, hogy volt valami értelme annak a szemeszternek, amit a vendéglátói főiskolán kellett eltöltenem.

Régebben anyám sokat nyaggatott és nem csak a lányokkal. Azt akarta, hogy Nessie és én, amit csak lehet, azt tanuljuk is ki, melynek egyik állomása a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskola volt, ahonnan én az első szemeszter végeztével el is jöttem. Most viszont… most viszont örültem, hogy legalább azt a fél évet kibírtam ott, így el tudtam készíteni Szerelmemnek az egyik olyan fogást, melyet még az elsők közt tanultam meg.

A sajtos rakott húsnak nem kellett sok idő, így hamar el is készült, majd miután kiszedve belőle egy jó nagy adagot, azt tálcára helyeztem az evőeszközökkel és a narancslével, elindultam vele Bells szobája felé – ahonnan már egy ideje nem hallatszódott a vízcsobogás –, hogy meglepjem.

– Bells, én vagyok, bemehetek? – kértem bebocsátást szobájába, egy kissé bátortalan kopogtatást követően. Miután kissé meglepődve némi türelmet kért, alig két perccel később már jött is az engedély, melynek köszönhetően most először léphettem be törvényesen is kis birodalmába. – Gondoltam, megéheztél – léptem beljebb egyik kezemben egyensúlyozva a tálcát, mely egészen addig ment is, mindennemű megerőltetés nélkül, míg meg nem láttam őt az ágyon ülve, abban a kinyűtt pólóban és rövidnadrágban. Torkom rögvest égni kezdett, de most nem a vérétől. Jelenleg más értelemben akartam őt felfalni.

– Ezt… ezt te készítetted? – állt el lélegzete is, miután meglátta az ételt a tálcán, melyet közvetlen elé helyeztem az ágyra, ahol aztán jómagam is helyet foglaltam.

– Igen, én. Remélem, szereted – feleltem kissé bátortalanul.

– A rakott hús az egyik kedvencem. – Egyenesen szemeimbe nézett, majd miután én övéiből kiolvasva megbizonyosodtam róla, igazat mondott, őszinte és boldog mosolyra húztam szám.

– Akkor, megkóstolod? – szólaltam meg egy jó percnyi csendet követően, mivel tartottam tőle, ha hagyom, hogy továbbra is elkalandozva járjon valahol a fellegek között – legalábbis elhomályosult tekintetéből erre következtettem –, akkor képtelen leszek ellenállni azon késztetésnek, mely arra buzdít, hogy tekintetemmel lejjebb merészkedjek meseszép arcánál.

– I… igen, persze – habogta el a választ, majd szép lassan, komótosan nekilátott elfogyasztani az általam készített étket.

Jó volt őt nézni, ahogyan az első falat után, melyet még csak félve mert szájába venni, a következőért már mohón kapott, majd alig negyed óra alatt mindazt, mit elé tettem, elpusztította. Boldog voltam, igazán az, mikor elfogyasztván még a narancslevet is, végül megköszönte a gondos kiszolgálást, és azt mondta remek volt az étel. Örültem neki, hogy ő is boldog, de ez az állapot persze túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tarthasson. Míg Bells kiment a mosdóba, hogy megszárítsa haját, addig körbenéztem szobájában annak ellenére is, hogy ezt már jó párszor megtettem. Ám, miután visszaülve az ágyra, tekintetem megakadt az éjjeli szekrényen lévő ébresztőóra digitális számlapján, melyen a piros ledek hat órát jeleztek, tudtam, vége a szép napnak, hiszen mennem kellett. Vagy legalábbis illene – tettem hozzá magamban, miután ismét megláttam Kedvesem.

– Azt hiszem, ideje indulnom – szóltam kelletlenül, miután újra helyet foglalt az ágyon, hiszen jelenleg legkevésbé ahhoz volt kedvem, hogy elmenjek innen és itt hagyjam őt, még ha jól tudtam, később vissza is jönnék titokban.

– Kérlek, maradj! – ragadta meg váratlanul kezem, miután már felálltam az ágyról. Elkeseredett hangja jól tükrözte számomra, hogy ő sem szeretné, ha elmennék, így hát szó nélkül visszaültem mellé, majd vártam. Türelmes türelmetlenséggel figyeltem őt, várva, hogy megszólaljon. Hogy adjon valami magyarázatot, miért is szeretné, hogy itt maradjak vele, de csak hallgatott.

– Minden rendben? – kérdeztem végül több, mint ötpercnyi feszült várakozás után, mire feleletként aprót bólintott, majd közelebb csúszott hozzám. Igaz, igencsak meglepett tette, de persze eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. – Jól érzem, hogy szeretnél valamit elmondani? – fürkésztem továbbra is vonásait, melyek a zavar mellett erről árulkodtak, de ő válasz helyett ismét csak biccentett. Ezt persze önkéntelenül is egy mélyebb sóhajjal nyugtáztam, de miután akárcsak a múltkor, most is finoman megnyalta eperszín ajkát, elvesztvén józan eszem, váratlanul kitört belőlem a vallomás. – Tudom, elég viccesen fog hallatszani, de én… szóval én még… – kezdtem zavartan, de mikor már épp kimondtam volna, hogy még sosem voltam szerelmes, melyet az követett volna, hogy beismerem neki, én is szeretem, legvégül pedig, hogy mi is vagyok, józan eszem hirtelen ismét átvéve felettem az uralmat, visszarántott a valóságba. Szinte megtántorodtam, és el se akartam hinni, hogy mire készültem az imént. Tudtam, nem vallhatom be neki, most még nem, de mivel már belekezdtem, hát mondanom kellett valamit. Egy hihető folytatásra volt szükség, mégpedig gyorsan. De miután kimondtam az első dolgot, ami megjelent lehetőségként elmémben, rá kellett jönnöm, hogy ismételten csak a bennem most sokkal erősebbnek bizonyuló férfi kerekedett fölém és mondatta ezt velem. – Még sosem csókoltam meg lányt – vallottam be végül mondhatni akaratlanul, telt, ívelt ajkain tartva egész idő alatt a tekintetem. Már nem volt visszaút, már kimondtam, majd, bár sose féltem igazán semmitől – legfeljebb csak tartottam némileg egyes következményektől –, most mégis megtettem, mégpedig Bells lehetséges reakciója miatt.

– Akkor talán épp itt az ideje – suttogta váratlanul elhaló, nyugodt, lágy hangon, mire rögvest felkapva fejem, hitetlenül fúrtam tekintetem szemeibe. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg jól hallottam, hogy azok után, ami a születésnapi partijának estéjén történt – mikor is én visszautasítottam közeledését –, most mégis megadta az engedélyt.

Nem, ez nem lehet, a sors nem lehet hozzám ilyen kegyes – tiltakoztam magamban, miközben folyamatosan Kedvesem szemeibe néztem, melyekből az őszinte vágyakozáson kívül semmi mást nem tudtam kiolvasni. De miután meggyőztem magam, hogy nem álmodok – hiszen hogyan is tehetném –, észrevettem némi kétségbeesett félelmet a még mindig vágytól csillogó szemekben. Ismertem már ezt a nézést, tudtam, hogy megint csak a visszautasítástól tart, pedig én ekkorra már jól tudtam, hogy most először biztosan nem fogok meghátrálni.

Szerettem, Bellst, nem akartam, hogy sokáig kétségek közt legyen, mikor már úgy is eldöntöttem, hogy megteszem, megcsókolom. Hiszen hogyan is tehettem volna mást, mikor már olyan régóta vágytam erre a percre, de persze mindannyiszor, ha esélyem nyílott rá, én gyáván megfutamodtam. Azt hazudtam magamnak, hogy csakis Bells érdekében, pedig az igazság az volt, hogy féltem az ismeretlentől, és attól, hogyha megteszem, végleg képtelen leszek őt elereszteni, ha az tényleg szükséges lesz. De ezután a hosszú és gyötrelmes hét után – mely idő alatt Matt jóvoltából alig lehettem Szerelmemmel –, hiánya végül ráébresztett arra, hogy már így is képtelen vagyok elereszteni őt, még ha csak egy kis időről is van szó. Most már biztos voltam benne, így van, ahogyan abban is, hogy nincs több elvesztegetni való időm. De miután összeszedve minden létező bátorságom – hogy végre elmondjam neki az igazat –, óvatosan arcára helyeztem kezem, ő váratlanul lehunyta szemeit.

El akartam mondani neki, de így képtelen voltam. Azonban mikor a kissé kipirult, szépséges arcról ismét piciny ajkaira siklott tekintetem, hirtelen felötlött bennem a gondolat, hogy talán szavak helyett, inkább tettekkel kéne beszélnem hozzá. Ott ült előttem mozdulatlanul, várva, hogy végre megtegyem, amit már oly régen meg kellett volna, de én még mindig csak tétováztam. Még most is, alig pár centire a cél előtt, még mindig bizonytalankodtam, hogy helyes-e amit tenni készülök, míg vágyam újra felülkerekedve rajtam végül nem hagyott más lehetőséget.

Éreztem üde leheletét arcomon, és hallottam szívének hangos dörömbölését füleimben, ahogyan lassan és óvatosan, minden mozdulatomat százszor is átgondolva egyre közelebb hajoltam hozzá. Már nem volt visszaút, de már nem is akartam meghátrálni, majd amilyen gyengéden csak tudtam, kemény és mindig hideg ajkaimat az ő lágy, édes ajkaihoz érintettem.

Hirtelen vibrálni kezdett körülöttünk a levegő. Úgy éreztem, menten elégek a vágytól, ahogyan ajkaim pillanatok alatt átvették övéinek tüzelő melegségét, majd azt testem minden apró pontjába eljuttatták. Annyira csábított Bells, és oly édes volt csókja, hogyha akartam sem tudtam volna küzdeni vágyaim akarata ellen, melyek még többet és többet akartak ebből a földöntúli jóból. Csak az ösztöneimre figyeltem, és bár nem csak számomra, de úgy tudtam Bells számára is ismeretlen még ez az egész, mégis a következő pillanatban már mindketten ösztönösen cselekedve csókoltunk vissza. Igaz, csupán csak egyetlen rövid percig tartott az egész, ami után mindketten zihálva húzódtunk el egymástól, mégis ez az idő éppen elég volt ahhoz, hogy megízlelve a legédesebb dolgot, ami csak létezik ezen a világon, menten függőjévé is váljak.

Percekig csak szaporán kapkodtunk levegő után, én azért, hogy érezve illatát lenyugtathassam magam, míg ő tüdejének sípolását enyhítendőn. Ám egy kis idő elteltével, mikor már végképp éreztem, nem bírom tovább, ha nem ízlelhetem meg újra mézédes ajkainak zamatát, lassan kinyitottam szemeim, éppen abban a pillanatban mikor szívem egyetlen birtoklója is, akinek tekintetében épp úgy égett a vágy, mint enyémben.

– Edward, én… – kezdett volna bele még mindig kissé zihálva, de mivel jelenleg semmi más nem érdekelt azon kívül, hogy karjaimban tartva csókolhassam őt, amíg csak bírja levegővel, így gyorsan beléfojtottam a szót.

– Sssh! – pisszegtem le mutatóujjamat szájára téve, majd mielőtt még tiltakozhatott volna, ujjaim helyett tüzelő ajkaimmal hallgattattam el. Éreztem, ahogyan egy pillanatra meglepődött hevességemtől, mellyel mohón falni kezdtem a gyönyör forrásait, de szerencsémre ez az állapot nem tartott sokáig. Egy perc sem kellett hozzá, és máris mindketten az én általam diktált iramot felvéve csókoltuk egymást vad szenvedéllyel.

Kétségbeesetten éreztem, nem tudok már leállni, hogy akár az idők végtelenségéig is képes lennék ebben a csodás állapotban maradni vele. Csak csókoltam és csókoltam, megízlelve mind felső, mind alsó ajkát, melyek cseppet sem tiltakoztak a nem éppen finomkodó mozdulatok ellen. A vágy csak úgy tombolt bennem, minden épeszű gondolatomat felemésztve. Lassan már azon voltam, hogy szörnyem mellé a bennem oly sokáig szunnyadó férfit is be kell majd zárnom, hogy újra csakis én uralhassam önmagam. De persze jelenleg nem, hogy nem akartam, de nem is lettem volna képes megfékezni őt.

Csillapítani akartam a testemben őrülten tomboló vágyat, így mindkét kezem – melyek közül az egyik ez idáig arcán nyugodott, hogy képességét felhasználva biztosítsam, ne történhessen baj – csípőjére simítottam, majd egy erélyesebb mozdulattal szorosan magamhoz húztam, de ez hiba volt. Nagy hiba, hiszen azzal, hogy a törékeny test most már nem csak közel volt enyémhez, de finoman hozzá is simult, azzal a vágyott hatás éppen ellenkezőjét sikerült elérnem. Ágyékom persze rögvest még kínzóbb lüktetésbe kezdett, ahogy minden vágyam felerősödve összpontosult benne. Azt hittem ez az erős vágy menten szétfeszíti még nadrágomat is, de uralkodva magamon végül elfojtottam a feltörni készülő nyögést. Ellenben Kedvesemmel, aki a következő pillanatban önkéntelenül is belenyögött csókunkba, jelezvén nekem, ő is éppen annyira élvezi a helyzetet, mint jómagam.

A Bellsből feltörő kéjes hang a legnemesebb muzsika volt füleimnek, ami után elmémben akaratlanul is lejátszódott egy pikáns jelenet, melyben Kedvesem tekintete fokozatosan elhomályosult, háta ívbe hajlott, majd egy élvezettel teli nyögés hagyta el csókolnivaló száját, mikor eléri az általam nyújtott gyönyört. Elmosolyodtam, de persze nem csak bűnös gondolataim végett, sokkal inkább a fennálló helyzettől. Ezután Szerelmem két karját nyakamba fűzte, majd míg egyik kezével tarkómat cirógatta, addig a másikkal görcsösen beletúrva hajamba, tincseimmel játszadozott. Élveztem kényeztetését, mialatt ajkaink érzéki tánca nem csak, hogy még intenzívebbé, de egyre mélyebbé is vált. Most már olyan szorosan ölelt magához, mintha csak attól félne, kirepülhetek vagy kicsúszhatok karjai közül, ami persze mindamellett, hogy számomra is jól esett, megint csak nem segített azon, hogy ne kívánjam ilyen mérhetetlenül. Így is alig tudtam fékezni vágyaim, hogy rá ne vessem magam most azonnal, hogy aztán megkaphassunk mindent, amire csak jelenleg oly nagyon vágyunk. De nem tehettem, uralkodnom kellett magamon, már csak Bells miatt is, mialatt karjaimmal én is egyre szorosabban öleltem őt, jelezvén én sem akarom, hogy eleresszen.

Annyira hihetetlen volt még mindig, ami kettőnk között történik. Hogy itt vagyunk, együtt, mindenféle zavaró tényező nélkül – melybe szörnyem is beletartozott –, és úgy szerethetjük egymást, ahogyan az – főleg az én fajtámnál –, csak nagyon keveseknek adatik meg. Igaza volt apámnak, a sors vagy valaki odafent, tényleg velünk is könyörületes, hiszen végül megadta nekem azt, akire egész eddigi létem során vágytam, még ha nem is tudtam róla. Aki képes lehet engem annak szeretni, aki igazából vagyok, és akit én is úgy szerethetek, ahogyan azt megérdemli.

Úgy éreztem, jelenleg nem számít semmi sem. Sem az, hogy ő halandó, sem az, hogy én vámpír. Hogy most csak Mi vagyunk, egy egyszerű szerelmes pár, akiket túlhevült vágyaik irányítanak, józan eszük helyett. Kívántam őt – a vérénél is jobban –, és most már szinte biztos voltam benne, ő is ugyan így érez velem kapcsolatban.

Már egy jó ideje összeforrtak ajkaink, melyek érzéki táncát bár pillanatokra meg-megszakítottuk – Bells friss oxigén után sóvárgó tüdeje miatt –, most először éreztem mégis úgy, hogy nem csak nekem, de neki sincs igazán szüksége levegőre. Mindeközben úgy tűnt sikerült megszabadulnunk gátlásainktól, akárcsak félelmeink nagyobb részétől, ezzel egyre szabadabb teret engedve vágyaink kiéléséhez. Noha igaz, még csak alig ismertük egymást, most mégis pontosan tudtuk, mire vágyik a másik, és azt igyekeztünk meg is adni neki.

Még percekig tartott ez az állapot, majd miután egy hirtelen jött ötlettől vezérelten, jobb kezemmel befurakodtam a vékony kis póló alá, apró, gyengéd mozdulatokkal kezdtem el Szerelmem cirógatni. Éreztem a női test finom melegségét és bársonyos puhaságát ujjaim alatt, ahogyan azt is, miként érintésem hatására egy kisebbfajta borzongás végigszaladt rajta. Persze több sem kellett Kedvesemnek, amint ráeszmélt ténykedésemre – melyet egy vággyal teli sóhajjal jelzett –, szám után kapva, annak alsó ajkát először fogai közé csippentette, majd végül játékosan ráharapott. Igaz, meglepő volt Bells eme reakciója, de nagyon is élvezetes, majd miután a mellkasomból ösztönösen feltörő állatias morgás elhalkult, először pimaszul elvigyorodtam, majd még mielőtt fellélegezhetett volna, már ajkaira is vetettem magam. Egyáltalán nem finomkodtam, ráadásul most még az eddigieknél is mohóbb szenvedéllyel kezdtem el felfalni, miközben folytattam – immáron mindkét kezemmel – a már korántsem tapogatózó, simogató kényeztetést ruhája alatt. Már így is vadabb voltam, mint kellett volna, de úgy tűnt ez Bellsnek mégsem volt elég, mert görcsösen belemarkolva tincseimbe még közelebb húzta arcom övéhez, hogy még gyorsabb iramot diktálhasson.

Simogattam, ahol csak értem. Míg egyik kezemmel derekától haladtam lefelé egészen combjáig, majd vissza, addig a hátán kalandozóval egyre feljebb és feljebb merészkedtem. Azonban mikor elérve lapockáját pillanatokkal később tudatosult bennem, hogy kezem nem ütközött semmiféle akadályba, addigi gyenge légzésem is elállt menten. Egy pillanatra mondhatni még meg is ijedtem, hiszen bár igaz, már többször is elképzeltem fantáziálgatás közben, milyen lehetne együtt lenni Bellsszel, most ez mégis annyira más volt. Elvégre ez a valóság volt, nem pedig holmi ábránd. Itt tényleg csak alig néhány, vékony kis ruhadarab választott el minket legmerészebb gondolataink beteljesülésétől.

Habár igaz én vámpírnak születtem, belül mégis ember voltam, nem mellesleg pedig férfi, és mint olyannak, nekem is voltak bizonyos vágyaim, amik jócskán túlmentek a józanész határán, ha Kedvesemről volt szó. Kívántam őt, minden porcikámmal, és ettől a még igencsak ismeretlen, de nagyon is intenzív érzéstől – valamint attól, hogy éreztem, ő is ugyanúgy vágyik rám, mint én őrá –, agyamat egyik percről a másikra teljesen elöntötte a vörös köd. Éreztem, elvesztem.

Nem tudtam már józanul gondolkodni, már nem voltam ura cselekedeteimnek. Most már csakis vágyaim irányítottak. Úgy csókoltam Bellst, mintha csak ő biztosítaná számomra az éltető oxigént, melyen a létem múlna. Azonban, mikor nyelvemmel beljebb kalandozva finoman elnyílt ajkai közt megízleltem övének édes zamatát, a váratlanul megszólaló hang a fejemben egy szempillantás alatt visszarántott a valóságba.

Ne, ezt ne tedd Edward, a teste a tiéd lehet, de az élete nem! – sugallta józan eszem, majd miután egy fél pillanattal később tudatosult bennem a figyelmeztetésnek szánt mondat igazi értelme, rögvest megszakítottam egymás ajkainak becézgetését. Eme hirtelen cselekedetem persze Bellst is meglepte, ám hiába fúrta kétségbeesett tekintetét szemeimbe – amiből tisztán kivehető volt vágyakozása a folytatásra –, én mégsem ismételhettem meg az újszerű, de nagyon is élvezetes csókot. Elvégre nem akartam őt bántani, és tudtam, a bennem élő férfi sem szeretné, kinek az előbb, a vágyai által diktált hevessége, majdnem Bells életébe került. Hiszen jól tudtam, egyetlen rossz mozdulat, és Kedvesemnek baja eshet, azonban a vörös köd leszálltával mindenről megfeledkeztem, legfőképpen arról, hogy a méreg a számban akármikor megmásíthatatlan következményekkel járhat.

Csak néztem Szerelmem, aki épp úgy vágyott a folytatásra, mint jómagam, és bár tisztában voltam vele, nem kéne folytatni, hogy most csak szerencsénk volt, de lehet, legközelebb már későn int megálljt józan eszem, mégis újra csókjaimtól vörösre mart ajkaira tapasztottam enyémeket. Mérhetetlenül kívántam őt. Úgy kínzott a vágy, mint szomjúságom még sohasem. Azt szerettem volna, hogy én legyek az első férfi az életében, minden értelemben, és persze az utolsó is. Nem akartam bántani, de mindkettőnk erős vágyaival és akaratával szemben teljesen tehetetlennek éreztem magam. Tudtam, az utolsó esélyem az, hogy míg szörnyem rábízom Bells képességére, addig én a bennem rejlő férfi vágyait igyekszem majd minden erőmmel kordában tartani, hogy ne történhessen baj, és mindketten élvezhessük az együtt eltöltött pillanatokat.

Miután ezt eldöntöttem, majd már igencsak éreztem, képtelen vagyok tovább ellenállni a csábításnak, jobb kezemet kicsúsztatva pólója alól megtámaszkodtam mellette az ágyon, miközben gyengéd nyomást kifejtve testemmel övére, igyekeztem tudtára hozni, mit is szeretnék. Noha igaz, majdnem biztos voltam benne, hogy ő is szeretne velem együtt lenni, mégis volt bennem némi bizonytalanság. Elvégre mégiscsak ártatlan volt még, ahogyan én sem voltam soha senkivel. De miután alig egy perc elteltével megéreztem izmainak elernyedését, már tudtam, ha nem is juthatok be soha a mennyországba, de egy angyal bizalmát és végtelen szeretetét már elnyertem, mely számomra mindennél többet ért.

Lassan, óvatos, finom mozdulatokkal döntöttem hátra Kedvesem felhevült, törékeny kis testét, melyet fokozatosan követtem enyémmel, miközben ajkaitól egy percre sem váltam meg. Egyik keze ismét görcsösen túrt hajamba, míg másiknak ujjai lassú mozdulatokkal kezdtek végigzongorázni gerincemen, miután feje lehanyatlott a párnára. Jó érzés volt, bár először kissé összerezzentem a nem várt érintéstől, majd miután ismét kinyitottam szemem – melyet alig egy pillanatra hunytam le, hogy kizárva mindent, vágyaimat megregulázhassam –, szája után kaptam.

Ismét hevesebben kezdtem el csókolni, akárcsak miután először ízleltem meg mézédes ajkait. Ezután jobb kezemmel ismét cirógatni kezdtem, míg a balnak – melynek kézfeje háta alatt pihent – alkarján támaszkodva tartottam meg magam fölé tornyosulva. Egész testét bejártam, így váltottam ki belőle élvezettel teli sóhajokat és nyöszörgéseket – bár keble halmát még így se mertem megérinteni –, mialatt arra gondoltam, ha tudnék aludni, most biztosan azt hinném, csak álmodom, mert hiszen valóságnak annyira hihetetlen volt ez az egész. De miután kezem pólója alól csípőjére siklott, melyet aztán ösztönösen előrébb lökött – ezzel egy cseppet sem segítve, hogy vágyaim kordában tudjam tartani –, az ágyékomban keletkezett erőteljes fájdalomtól egy fél percre ismét elvesztettem a kontrollt önmagam felett. Kezem ez idő alatt lejjebb csúszott combjára, de még mielőtt elmém ismét teljesen kitisztulhatott volna, erőteljesen belemarkoltam a formás női lábba.

Bells persze rögvest felsikoltott a testében keletkezett tomboló fájdalomtól, minek hangja szinte azonnal kijózanított. Elszörnyedve tettemtől húzódtam menten hátrébb az ágyon, mialatt Kedvesem kapálózva próbált meg menekülni az iszonytató érzés elől, és persze előlem. Arcom eltorzult az önmagam iránt érzett gyűlölettől, kezem pedig idegesen túrt bele hajamba, ahogy arra gondoltam, bántottam azt a nőt, aki nekem a világon a legfontosabb. Ám ez az állapot nem tartott sokáig. A következő pillanatban Bells az alkarját végigszántotta az ágy melletti éjjeliszekrény szélével, az pedig puha és sérülékeny mivoltát tekintve egyből felhorzsolódott. Üvöltése fájdalmával együtt erősödött, de még így is képtelen volt elnyomni a torkomból ösztönösen előtörő vad, állatias morgást, melyet kiserkenő vérének kínzóan csábító illata váltott ki belőlem, amint megéreztem azt.

Torkomat menten égetni kezdte a forró, éltető nedű utáni szomjúság. A légzést persze azonnal abbahagytam, de már késő volt, az orrom addigra már teljesen eltelítődött a vér szagával. Hatalmas küzdelem kezdődött testemben énjeim közt, bár korántsem kiegyenlített, hiszen vámpírként démoni felem jócskán túlerőben volt az emberivel szemben. Küzdöttem, minden létező erőmmel a vámpírösztönök ellen, de bármennyire is igyekeztem, éreztem, nem bírom már sokáig, hogy sötét énem pillanatokon belül magába szippant.

Szeretlek, Bells! – suttogtam némán, még egy utolsó pillantást vetve az én angyalomra, aki a rémülettől halálra váltan meredt rám, mielőtt szörnyem kitörve a vasketrec rácsai mögül, teljesen átvette az uralmat felettem.

Pillanatképek (7.-11. fejezethez) - 2. rész

Ifj. Edward szemszög

Veszélyes játék

8. kép: – még mindig a kórházban…

Úgy zuhantam vissza a bőrfotelba, mint valami rongybaba. Bár teljes képtelenség volt, mégis úgy éreztem, minden erő kiment a lábamból. Annyira akartam, hogy nagyapámnak legyen igaza, hogy az én jövőm Bells mellett merőben másabb legyen, mint szüleimé, de féltem, és nem csak ettől. Tartottam tőle, hogy örökléten és szerelmen kívül nem lennék képes megadni azt, amire Bells vágyik. Megadni neki legalább az egyik gyermeket.

Noha jómagam még a szerelemre se akartam eddig gondolni, nemhogy a családalapításra és a vele járó felelősségre, melyet egy gyermek jelent, most mégis egy csapásra megváltozott minden nézetem. Szerettem Bellst, egész valómból, még ha szörnyem vérén – és talán a teste nyújthatta gyönyörökön – kívül nem is vágyott másra. Tudtam, bármit megtennék és megadnék Szerelmemnek, csak, hogy boldognak lássam, ahogyan azzal is tisztában voltam – családom női tagjai révén –, hogy egy gyermek mennyire fontos egy nő számára. Hogy mennyi szeretet és boldogságot hozhat még a mi életünkbe is, még a sok probléma ellenére is. Egy gyermek. Bells és az én gyermekem.

– Edward, jól vagy? – szakított ki elmélkedésemből nagyapám nyugtalan hangja.

– Jól, ne aggódj, csak egy kicsit elkalandoztam.

– Edward, ha az a legnagyobb problémád, hogy nem vagy benne biztos, meg tudnád-e adni Bellsnek a közös gyermeket, akkor azt egy egyszerű vizsgálattal megmondhatom neked – kezdett vigasztalásomba nyugodt hangon, miközben kezeit vállaimra tette.

– Mármint olyan vizsgálatra gondolsz? – néztem fel rá hitetlenkedve, hogy tényleg komolyan gondolta-e, amit mondott.

– Fiam, ez egy rutin és egyszerű vizsgálat. Természetesen, mivel ilyenkor a minta összetételét is vizsgálják, így ezt a labor helyett jómagamnak kéne elvégeznem, de megoldható, ha ez téged megnyugtatna – ecsetelte.

– Nem, felejtsük el! Ez hülyeség és felesleges! – ugrottam fel a székből idegesen, majd ismét mászkálni kezdtem.

– De mégis miért?

– Mert akár lehet gyerekem, akár nem, nekem és Bellsnek soha nem lehet közös! Nem fogom kockáztatni az életét, se a szüléssel, se az addig vezető út rejtett veszélyeivel! – jelentettem ki határozottan, eme döntésem megingathatatlanságát bizonyítandón.

– Rendben, fiam, ahogy jónak látod, de ne feledd, csak egy szavadba kerül és…

– Köszönöm, nagyapa, de nem lesz rá szükség – ráztam aprót fejemen.

– Edward, bármennyire is nem akarom, de meg kell, hogy kérdezzem, el akarsz-e költözni? – tudakolta hangjából jól kicsengő aggodalommal. Tudtam, mire gondol, hogy attól tart, nem bírom ezt a nyomást és megint egyik napról a másikra itt akarom hagyni jelenlegi otthonom, akárcsak egykoron a Carolynnel történtek után.

– Nem kell aggódnod, nagypapa, nem szándékozom meghozni ezt a lépést, hacsak az nem feltétlen szükséges. Ahhoz túl önző vagyok, hogy lemondjak Bells közelségéről, még úgy is, hogy tudom, nagy veszélyben van mellettem. Egyszerűen képtelen lennék elhagyni őt, legalábbis most még nem – sóhajtottam fájdalmasan, ahogy elmémen átsuhant a gondolat, miszerint egyszer úgyis el kell válnom Bellstől. – Szánalmas vagyok, igaz? – néztem rá meggyötörten az ajtóban állva.

– Nem vagy az, fiam, csupáncsak szerelmes! – mosolyodott el halványan. – Kérlek, Edward, gyere és csináljuk meg azt a vizsgálatot, már csak a saját magunk megnyugtatása végett – kérlelt, mire megint rá akartam vágni, hogy nem, mert felesleges, de végül egy megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem tettem.

Csak álltam ott az ajtóban, szemközt nagyapámmal, aki csak segíteni akart nekem. Akinek a legfontosabb az én boldogságom volt – velem ellentétben, akinek Bellsé –, miközben csak arra tudtam gondolni, most nagy szükségem lenne az apámra, méghozzá jobban, mint eddig bármikor.

9. kép: – még aznap éjjel…

Már elég későre járt, és minthogy unatkoztam, bekapcsoltam az íróasztal fölötti falrészre szerelt televíziót, melyet egész halkra vettem, hogy még csak véletlen se zavarja Szerelmem, aki egy szinttel lejjebb aludt nővéremmel.

A házban nem sokan tartózkodtunk, mivel szüleim még az este átmentek a kisházba. Anyám azt állította, azért, hogy egy kicsit kettesbe lehessenek, de persze tudtam, az igazság az, hogy apám nem szívesen van egy fedél alatt életem nőével. Ahogyan Rosalie sem, aki Emmettel együtt pedig még délben elment vadászni, amiről szintén tudtam, kifogás. De egyikük sem érdekelt!

A későesti adások mind unalmasak voltak, így ide-oda váltogattam a csatornák közt, miközben fél füllel a nagyszüleim beszélgetésére figyeltem. Nagyapa, mint oly’ sokszor, ma is hazahozta pár betege korlapját – melyeket ilyenkor szinte egész este tanulmányozott –, míg nagymama éppen recepteket keresgetett a neten. Nem csak nagypapa, de én is éreztem rajta, hogy örül, amiért Bellsnek ízlett minden, amit készített.

Bells! – sóhajtottam, és már éppen hegyeztem is volna fülem, hogy meghallhassam halk szuszogását és dallamos szívdobogását – amiket olyan élvezettel hallgattam azokon az alkalmakon, melyeket náluk, szobájában töltöttem –, de végül figyelmem Alice csacsogása terelte el. Jasperrel, éppen ezekben a percekben érkezeztek vissza kis esti sétájukról, majd minthogy nénikém éppen azt ecsetelte élete párjának, mi mindent csináltak ma hármasban a lányokkal, és, hogy ezt Bells mennyire élvezte, így hát figyelmem inkább neki szenteltem. Mondhatni, kihallgattam őket – ami persze tudtam, nem szép dolog –, de csakis azért tettem, hogy megtudhassam, milyen napja volt Kedvesemnek.

Miután alig néhány percnyi, egészen elmélyült hallgatózást követően, végre eljutott tudatomig az apró lábak egyenletes dobogásának hangja, hirtelen – és persze későn – eszméltem már csak fel rá, hogy a kihallgatott beszélgetésben említett személy, a folyosón haladva közelít szobám felé.

– Bells? – meredtem rá döbbenten, miután egy halk kopogást követően bátortalanul beljebb lépett szobám nyitott ajtaján.

– Nem zavarok? – kérdezte halvány pírral orcáin, míg én lekapcsolva a televíziót, ülő helyzetbe tornásztam magam az ágyon. Merész, méghozzá még milyen! – gondoltam. Hiszen bár igaz, nem tudta, mi vagyok valójában, de mindezt leszámítva, akkor is merész tett volt részéről, éjnek éjjelén bekéredzkedni egy mondhatni majdhogynem vadidegen fiú hálójába, még ha úgy is hiszi, barátok vagyunk.

– Nem, gyere csak – invitáltam beljebb, mire rögvest még beljebb jött, majd az ajtót visszahajtotta résnyire nyitott állapotába. – Nem tudsz aludni? – kérdeztem, majd nyomban le is korholtam magam bugyuta kérdésem miatt, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem tud aludni.

– Ahogyan te sem, mint látom. – Megmosolyogtatott felelete. – Megengeded? – mutatott az ágyra, amire apró biccentettem, így helyet foglalt annak szélén.

Láttam rajta, beszélgetni szeretne, így felé fordultam, mire ő is ugyan így tett, de ahogy felhúzta bal térdét, a vékony, fekete selyem köntös lejjebbcsúszott lábáról, nagyobb felületet felfedve ezzel előttem gyönyörű szép testéből. Szárazon nyeltem egyet a látványtól, ahogy a női comb – melyen volt mit fogni – kezdete is elővillant rejtekéből. Éreztem, ezt még szörnyem is élvezi odabent, vasketrecem börtönében, ahova ismét száműztem. De persze nem csak ő tombolt bennem jelenleg. A féri, aki nőként szerette és kívánta ezt az égi tüneményt, most mindennél jobban éhezett a kéjre. Olyan egyszerű lett volna rávetnem magam, de persze nem azért, hogy megöljem. Meg akartam kapni, a magamévá tenni. Azt akartam, hogy csakis az enyém legyen, mert ha arra gondoltam, egy másik férfi akárcsak egy ujjal is hozzá érhet, menten elfogott a gyilkolási vágy. Bells volt szívem birtoklója, ő hozzám tartozott! – jelentettem ki kemény határozottsággal magamban. Ellenben miután elmémet megrohamozták a szörnyűbbnél is szörnyűbb képek, melyeken Bells szenvedett, gyorsan emlékeztettem magam ígéretemre, miszerint nem hagyom, hogy bárki bántsa őt, persze beleértve önmagamat is.

– Milyen napod volt? – kérdeztem egy fájdalmas, mély sóhajt követően.

– Remek, igazán jól éreztem magam a lányokkal. – Örvendeztetett meg a jó hírrel, ami igazolta Alice állításait. – És te, hol voltál egész nap? – kíváncsiskodott félénken, majd rózsaszín puha kis nyelvével finoman benedvesítette alsó ajkát, melyet én égő torokkal figyeltem. Annyira bizarrok, de egyben oly’ élvezetesek is voltak csapongó gondolataim. Tudtam, csak egyetlen szavába kerülne, és én máris kiscicaként dorombolnék ölében, némi simogatásért és szeretetért cserébe.

– Üh… Csak el kellett intéznem… valamit – válaszoltam nem túl hitelesen, majd, hogy eltereljem a figyelmet magamról, gyorsan megkérdeztem, miért nem tud aludni. Persze ez ismét ostoba kérdés volt, melyre csupán csak egy nem tudom volt felelete. Ezt követően viszont elmesélte, hogyan is vezetett útja szobámig. – Nem vagy te egy kicsit túl kíváncsi? – kérdeztem végül bazsalyogva.

– Ha zavarok, el is mehetek – jött a durcás felelet, majd már állt is volna fel, hogy aztán itt hagyhasson. Ezt persze nem engedhettem meg – hiszen még csak most jött, alig pár percet tölthettem vele, mely számomra cseppet sem volt elég –, így mozdulata közben megragadtam bal karját, majd visszahúztam az ágyra. Annak ellenére, hogy figyeltem, mégis kicsit nagyobb erővel rántottam őt vissza, mint kellett volna. Nem akartam, hogy baja essen, még ha tudtam, puhára is esne, így reflexszerűen hajoltam közelebb hozzá, hogy elkapjam. Persze ő sem volt tétlen, másik kezét hátranyújtva tompította az esést, melyet követően váratlanul felém fordította fejét. Már így is túl közel voltam hozzá, de eme cselekedetének hatására arcunk is olyan távolságba került, hogy jelenleg akár egyetlen aprócska milliméter is elég lett volna ahhoz, hogy ajkát most én nyelvem nedvesítse be.

Éreztem üde leheletét, ahogyan az, finoman elnyílt ajkai közt felém áramlik megborzongatva, miközben csillogó smaragd szemeiből igyekeztem kiolvasni, ő is akarja-e ezt a csókot. Csak néztem Szerelmem, türelmes türelmetlenséggel várva engedélyére, hogy számat övéhez érinthessem, mígnem oly’ váratlanul húzódott el tőlem, hogy azt még számomra is nehéz volt felfogni.

Szóval nem akarja. Nem akarja, hogy megcsókoljam – árasztotta el egész lényemet eme gondolatokozta szomorúság, mely mellkasomat olyasfajta fájdalommal nyomta, mint több tonnányi kőrengeteg másét. Nem értettem, hiszen mindenki azt állította, szeret engem, még apám is, kinek szavában nem kételkedhettem és nem is kételkedtem, hiszen ő hallotta Bells gondolatait, nekem pedig sosem hazudna. Csak arra tudtam gondolni, hogy megérezte a veszélyt, melyet rá nézve jelentek, és aminek – bármennyire is fájt – örülnöm kellett. Örülnöm, hiszen legalább az ösztönei egy része megvédik tőlem, ha szükséges.

Nem, Edward, ezt így nem folytathatod! Ha biztonságban akarod Őt tudni, méghozzá úgy, hogy közben a közelében maradsz – ezzel állandó fenyegetettséget jelentve rá –, akkor meg kell tanulnod fegyelmezned magad. Szereted Őt, nem kockáztathatod az életét holmi gyengeséggel! Ha ezt megteszed, ha gyenge leszel néhány percnyi élvezet reményében, szörnyeteged akármikor könnyűszerrel kiszabadulhat börtönéből, és felszínre törve elpusztíthatja ama teremtést, ki neked immáron az öröklétig tartandó életednél is fontosabb – emlékeztetett egy belső hang arra, miért is nem szabad engednem a kísértésnek. Noha igaz, rettenetesen vágytam Bellsre – a testére, a csókjára, az ölelésére és simogatására –, mégis erőt kellett vennem magamon, hogy mind szörnyemet, mind a vágyaimat képes legyek kontrollálni mindkettőnk létének érdekében. Hiszen oly’ nyilvánvalóvá vált mostanra, hogyha neki bármi baja is esik, abba én is belepusztulok.

Önuralom! – csak ezt ismételgettem percekig, míg úgy nem éreztem, sikerült – józan eszemmel karöltve – ténylegesen uralmam alá vonni szörnyem és férfiúi vágyaim. Ezután lassan és óvatosan Bells felé fordultam, kinek szívverése még mindig szapora volt, és aki azóta sem mert rám nézni.

– Maradj! – kérleltem határozottan, mely tudatosság féltem, inkább már paranccsá teszi egyszerű, könyörgő kérésem, de miután beleegyezően bólintott, megkönnyebbültem.

Miután mindketten elhelyezkedtünk az ágyon – persze tisztes távolságra egymástól –, beszélgetésbe elegyedtünk. Jóllehet egy ideig mindketten zavarban voltunk, de pár felvetett téma után mindkettőn nyelve megeredt. Örültem, hogy nem fél tőlem és itt maradt velem, ahogyan annak is, képes így megnyílni előttem. Ez jól esett, ugyanakkor tartottam tőle, túlságosan is megbízik bennem, ez pedig csak még inkább azt az elhatározásomat erősített meg, hogy mostantól kezdve még keményebb önfegyelmet kell gyakorolnom.

Mindenféle téma szóba jött, vidám és szomorú is, mint például a nagyszüleink halála. Noha nekem figyelnem kellett rá, mit árulhatok el neki, azt követően, hogy elmesélte pár éve elhunyt az anyai nagymamája és mostohanagypapája – mivel az igazi még édesanyja, Gill, gyermekkorában halt meg –, én is elmondtam neki, hogy elvesztettem anyám részéről a nagyszüleimet. Persze Szerelmemnek még ily’ kései órán is vágott az esze, és rögvest rákérdezett az apai nagyszüleimre. Minthogy nem igazán tudtam, mit is mondhatnék anélkül, hogy túlságosan bele kelljen bonyolódnom az álcsaládfámba, megemlítettem neki, hogy ez a téma mennyire fájdalmas a számomra, mire ő bocsánatot kérve rögvest más vizekre terelte a beszélgetést. Bár nem volt szép dolog, tisztában voltam vele, mégis jobb így, már csak avégett is, mert nem akartam még többet hazudni neki.

Miután már egy jó két órája csak társalogtunk és meséltünk az életünkről, láttam, Bells végre kezd elfáradni, melynek jelét adva lejjebb csúszott az ágyon, hogy fejét a párnára téve hallgathassa tovább az iskolás éveimről szóló beszámolót. Igaz, mikor láttam, már alig bírja nyitva tartani szemeit, meg akartam kérdezni, ne hagyjuk-e abba, de minthogy önzőségem még mindig nagyobb volt, végül mégsem tettem. Én is lejjebb csúsztam némiképp – már csak a látszat miatt is, én is fáradok –, így folytatva tovább arról a közel hatvannégy évről regémet – természetesen úgy beállítva, mintha az csak alig egy évtized lett volna –, melyet iskolában töltöttem.

Csak mondtam és mondtam, mindvégig figyelve Szerelmem még fáradtan is kíváncsi arcát, majd mikor beszámolómban elértem odáig, hogy ideköltöztünk Forksba, Bells szemei megadva magukat a késztetésnek lecsukódtak. Noha, értelme már nem volt, a mondatot még befejeztem, melyet egy némi reménnyel vegyített, fájdalmas sóhaj követett.

Olyan meseszép volt Kedvesem, akár csak egy angyal, és bár tudtam, sosem lehet az én angyalom, mégis ezt kívántam. Aztán kezem önkéntelenül is kinyúlt felé, mely cselekedetemet bármennyire is igyekeztem megfegyelmezni, nem sikerült. Most még túl gyenge volt önfegyelmem, így végül óvatosan megérintve arcát, finoman végigfutattam ujjaimat annak vonalán, egészen álláig. Hideg kezemtől akárcsak szobájában, némiképp megborzongott, de ahelyett, hogy most is felébredt volna – ami lehet, jobb lett volna, hogy aztán visszamehessen nővérem szobájába, még ha nekem megint csak önzőmód, nem volt szándékomban –, csak édesen aprót szusszantott.

Jóllehet, először örültem neki, hogy nem kelt fel érintésemre, de miután jobban belegondoltam a dolgok következményeibe, úgy döntöttem – bár némiképp még mindig kelletlenül –, hogy én magam viszem őt vissza. Az elhatározás már megvolt, már csak arra vártam, Bells mélyebb álomba szenderedjen, hogy biztonságosan és persze lebukás nélkül vihessem őt vissza. Azonban alig egy perccel később, és egy sikertelen próbálkozást követően – minek alkalmával megpróbálta kinyitni szemét –, váratlanul közelebb csúszott, melytől én persze rögvest kővé dermedtem.

Bells! – fojtottam vissza lélegzetem, miként a finom, meleg női test enyémhez simult, majd szinte már lángolni kezdett hideg bőröm minden négyzetmétere, ahogy fejét és jobb kezét is mellkasomra helyezve, befészkelte magát karomba. Holott jól tudtam, nem lehet baj, ha ő – ennyire – a közvetlen közelemben van, mégis egy jó percet követően is csak félve mertem levegőt venni.

– Aludj csak, Kedvesem, addig én őrzöm álmodat! – zártam finoman teste köré jobb karom, miután éreztem, izmai elernyedtek, légzése pedig egyenletesen lassúvá vált, jelezvén, átlépte az álmok birodalmának kapuját. Olyan törékeny volt, annyira emberi, én pedig úgy szerettem őt, ahogyan azt ezelőtt legmerészebb ábrándomban sem képzeltem volna.

Önuralom, Edward, önuralom! – emlékeztettem magam, ahogy tekintetem Szerelmem boldog mosolyt sugárzó arcáról lejjebb siklott, megállapodva végül mellkasán, mely előtt a vékony kis köntös félrecsúszva szétnyílt. Szárazon nyeltem, ahogy figyeltem a kerekded halmok emelkedését és süllyedését, miként Kedvesem egyenletesen lélegzett. Noha torkomat most nem égette szomjúságom, kínokat okozva ezzel, mégis szenvedtem, mégpedig a testem egy pontjára koncentrálódó sajgó lüktetéstől. Úgy véltem, ez a sors és az élet karöltve kitervelt kegyetlen játéka ellenem, hiszen bár utamba vezérelték Bellst, mégsem adják könnyen nekem. Mert hisz, ha éppen nem a vére okozta kínzó szomjú vágyammal kell megküzdenem, akkor a teste édes csábításával, melyek közül, ha csak egynek is engedek, ha önző vagy gyenge leszek, örökre elvesztem őt.

Örökre! – visszhangzott fejemben eme szó, elmélkedésre késztetve. Hiszen mégis mit nevezhetünk öröknek a mi esetünkben? Azt a csekélyke két évet, mely még vissza van a középiskolából, vagy azt a négyet, amit jó esetben még itt töltünk Forksban? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten, mialatt ügyelve, fel ne ébresszem Kedvesem, gondosan betakartam. Olyan könnyű lett volna megoldani minden problémám. Hiszen csak egy aprócska harapás szükségeltett hozzá, hogy az idők végtelenségéig boldogan élhessek vele, de nem tehettem. Bells nem csak, hogy nem ezt a sorsot érdemelte, de biztosan nem is ezt szeretné, ha lehetősége nyílna választani.

Mindeközben hallottam családom aggodalommal átitatott szavait, melyeket egymásnak intéztek, és amik azt taglalták, helyesen teszik-e, ha hagyják, hogy Bells mellettem töltse az éjszakát. Sejtettem, mit érezhetnek, hiszen én is féltettem Szerelmem, azonban még ha józan eszem igazat is adott nekik – hiszen nem csak, hogy nem helyes, de nem is illendő, amit teszek –, mégsem voltam képes vágyaim ellen cselekedni. Még túl gyenge volt önfegyelmem, és túlontúl szerelmes a bennem lakozó férfi, mégis úgy véltem – mindezek dacára –, nem lehet baj ebből a rövidke kis éjszakából, melyet Bells egy szerelmes szörnyeteg, oltalmazó karjaiban tölt el.

Akkor este minden olyan könnyű volt, de egyben nehéz is! Könnyű volt ott feküdni mellette, a karomban tartani és magamhoz ölelni törékeny kis testét, mégis, a jövőről szóló csapongó gondolataim, és jelenleg érzett vágyaim miatt, mindez mégis oly’ nehéz volt. Csak három dolognak tudtam örülni, persze azon kívül, hogy Szerelmem itt volt velem. Az egyik, hogy szüleimnek és nővéremnek – aki szintén az álmok világában járt jelenleg – eme mostani önsanyargató tettem, mely belső vívódással párosult, nem kell átélniük, és ezáltal még többet szenvedniük. A második, aminek különösképp örültem, hogy szörnyem még mindig a neki szánt ketrec vasrácsai mögé, bezárva lakozott bennem. Az utolsó pedig az a segítő ajándék volt, mely nem csak mostani helyzetem könnyítette meg – méghozzá nem csekély részben –, de eddig mindannyiszor segített Bells közelében lennem, ha arra már tényleg nagy szükségem volt.

Egy segítség… egy képesség… Bells képessége!

Tudtam, elég hihetetlenül hangzik, hogy ő is rendelkezzen képességgel, mint a mi fajtánkból oly néhányan, de mégis úgy véltem, ez az egyetlen logikus magyarázat. Hiszen jól belegondolva mivel mással lehetett volna magyarázni azt, hogy a vére – mely épp úgy énekel nekem, mint anyámé egykor apámnak, és aminek közelében lennem gyötrelmes kínokkal jár –, ha csak megérintem őt, már egyáltalán nem csábít. Hogy amint fizikai kontaktusba kerülök vele, az addig torkomat égető illat, egy könnyed, egyszerű semmivé válik nyomban.

Azonban ezzel még korántsem volt vége, hiszen ekkor nemcsak, hogy a Kedvesem ereiben csordogáló éltető nedű aromáját nem éreztem már hívogatónak, de másét sem. Ilyenkor egyszerűen megszűnt minden kísértés, melyet a vér okozott számomra, és ez most sem volt másként.

Bells itt feküdt mellettem, kiszolgáltatottan, védtelenül egy szörnyetegnek, ami voltam. Akármikor belévájhattam volna éles fogaimat, melyek, mint kés a vajon, olyan könnyedén hatoltak volna át bőrén, hogy aztán az alatta pulzáló artériából az utolsó cseppig kiszívja az őt éltető forró nedűt, de mégsem tettem. Még csak szándékomban sem állt őt bántani, és nem csak azért, mert mindennél jobban szerettem, hanem mert szörnyem békés nyugalomban volt odabent testemben.

Jelenleg egyáltalán nem éreztem vérének kísértését, csak bőrének észveszejtő illatát, melynek pólusai kókusz és vanília elegyének aromáját árasztották magukból – talán testápolójának köszönhetően –, míg selymes hajának eper illata volt. Most, hogy nem kellett félnem, bátran lélegeztem, magamba szívva lényének összes létező eszenciáját.

Élveztem Bells közelségét, úgymint még soha senkiét, de mikor mocorogni kezdett, karja pedig – ami eddig mellkasomon nyugodott – lejjebb csúszott, az agyamat addig borító rózsaszín köd hirtelen oszlott el.

– Hé-hé, Édes, ne csússz lejjebb! – intéztem eme szavakat Szerelmemhez, majd amint rájöttem, ezt rajta kívül mindenki más hallja, fájdalmasan felszusszantottam.

Egész testemet elárasztotta a bizsergés, mely az imént még görcsösen megfeszült, ahogy Bells könyöke vészesen közel került testem legérzékenyebb pontjához, mely sajgón lüktetett szakadatlanul, mióta csak ő mellém telepedett. Szerencsémre még épp időbe eszméltem és kaptam el karját, melyet könyökénél fogva most visszaemeltem mellkasomra, ahol önuralmam határait nem feszegethette tovább.

– Aludj, Szerelmem, nem foglak bántani! – suttogtam selymes hajába, majd egy csókot leheltem belé.

10. kép: – pár órával később…

– Edward Soul Masen Cullen! – hallottam meg hirtelenjében nővérem dallamos, de mégis dühös hangját. – Az, hogy jelenleg nincsenek itthon a szüleink, még nem jogosít fel rá, hogy ártatlan lányokat cipelj az ágyadba! Ezt mégis, hogy képzelted? Nem szégyelled magad? – vont kérdőre haragosan. – Most azonnal húzd ide a nemesebbik feled, ha csak nem akarod, hogy én menjek oda és Bells előtt tárgyaljuk ezt meg! – fenyegetőzött.

Tudtam, komolyan gondolja, ahogyan azt is, ha nem engedelmeskedek, akkor képes rá, hogy feljöjjön és kitálaljon mindent Bellsnek. Persze ő még csak sejtette az érzéseim, hiszen nem ismertem be neki, tényleg szeretem Bellst, mikor arra rájöttem, de tartottam tőle, eme gyanúi is épp elegek lennének ahhoz, hogy Kedvesem reménykedni kezdjen. Nem akartam, hogy így legyen, hogy fájjon neki az, hogy miután megtudja az igazságot, rá kelljen jönnie, nem szerethetjük egymást. Ahogyan persze azt sem szerettem volna, hogy a hazugságtól női önbecsülése romokba dőljön, amiért azt hiszi, nekem nem tetszik és nem kéne úgy, mint nő. Azonban, ha már választanom kellett, akkor a kisebbik rosszat választottam, azaz a hazugságot.

– Mi bajod? – termettem egy szempillantás alatt nővérem szobájában, miután ügyelve, fel ne ébresszem Szerelmem, kiszabadítottam magam finom öleléséből.

– Hogy mi bajom? Ezt most komolyan kérded? – kérdezett vissza hisztérikusan. – Hát persze, mégis mi bajom lehetne, ha a legjobb barátnőm, aki történetesen egy ember, nincs mellettem, mikor reggel felkelek. Igazad van, nem is tudom, minek aggódóm, mikor hallhattam saját fülemmel, hogy az öcsém szobájában alszik, aki persze történetesen mérhetetlen nagy szomjat érez a vére iránt – adta elő ironikusan, amitől persze nem kicsit pöccentem be.

– Engedd meg, hogy felvilágosítsalak, drága nővérem! – kezdtem bele türtőztetve magam, hogy le ne üvöltsem nyakáról azt az okoskodó fejecskéjét. – Először is tudd meg, hogy Bells volt az, aki az ágyamba mászott, méghozzá önszántából, és maradt velem egész éjjel. Egyébként pedig nem tudom mire fel ez a színjáték, mikor tudtommal éppen te vagy az, aki mindenáron össze akar minket boronálni – néztem rá haragosan.

– Ne forgasd ki a szavaim – motyogta maga elé hirtelen támadt szomorúsággal, majd csüggedten visszahuppant ágyára. – Én csak féltem őt.

– Ahogy én is! – sóhajtottam fájdalmasan, majd igyekeztem erőt venni magamon, hogy elmondhassam végre a már egy ideje kikívánkozó igazságot, még ha azzal nagyobb fájdalmat is okozok neki. – Nessie én… én… – kezdtem makogva – én szeretem Bellst! Szerelmes vagyok belé! – adtam ki végül magamból az eddig mellkasomat feszítő titkot.

– Hogyan? Ez… ez most komoly? – hitetlenkedett kissé zihálva.

– Igen, Nessie, az! – feleltem nemes egyszerűséggel.

– De… de hiszen ez remek hír! Jaj, öcsikém, úgy örülök! – ugrott a nyakamba hirtelen. – Olyan boldog vagyok, és meglásd, ti is azok lesztek! – nyomott egy csókot arcomra, majd eleresztve folytatta, még mielőtt megszólalhattam volna. – És mikor mondod el neki, vagy már elmondtad? Ha még nem, akkor enged meg, kérlek, hogy én is ott legyek. Úgy szeretném látni Bells arcát, mikor megtudja, hogy te is szereted. Jaj én úgy… – Ömlengett volna tovább majd’ kicsattanva a boldogságtól, melyet persze nem engedhettem, így gyorsan szavába vágtam.

– Hagyd abba, Nessie! Bells ezt sose tudhatja meg, megértetted? Soha! – jelentettem ki határozottam, bármennyire is fájt.

– Tessék? – csattant élesen hangja. – De hiszen azt mondtad…

– Azt, hogy szeretem, és nem azt, hogy ezt el is mondom neki. Nessie, kérlek, érts meg! Szeretem őt, és éppen ezért nem szeretnék fájdalmat okozni neki. Nem akarom, hogy szenvedjen mellettem, hogy minden pillanatban veszélyben legyen az élete, hiszen te is tudod, mennyire kívánom a vérét.

– Ez csak kifogás a gyávaságodra! – üvöltötte arcomba. – És akkor az éjjel mégis mi volt? Halljam! Azt, hogy bírtad ki?

– Nehezen, Nessie, nehezen! Ráadásul sok minden van, amit még nem tudsz.

– Akkor mondd el! Kérlek, Edward, jogom van tudni, hiszen az én legjobb barátnőmről és fogadott húgomról van szó – kérlelt.

– Nessie… – próbáltam nemet mondani, de a rám szegeződő hatalmas csokoládébarna szemeknek egyszerűen képtelen voltam, így végül beadtam a derekam. – Bellsnek van egy képessége! – Kijelentésemmel nagy megdöbbenést okoztam nővéremnek, és valószínűleg mindenki másnak is, aki még a házban tartózkodott. – Pontosan én se tudom, miféle, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezzel az adottságával képes elérni nálam, hogy ne kívánjam a vérét, így védve magát tőlem, és segítvén nekem, hogy ne bánthassam – magyaráztam a tényeket.

– Na jó, de… de rád nem hatnak a képességek – értetlenkedett összezavarodva. Tudtam, mire gondol, hiszen először bennem is felvetődött ez, míg rá nem jöttem a magyarázatra.

– Bellsnek fizikai képessége van – árultam el a megoldást, melynek megértése jeléül halkan felnyögött. – Ezért hathatott rám, hiszen mint azt tudjuk az én pajzsom anyánkéval ellentétben sebezhető. Ahogyan Kate és a te képességeddel szemben is védtelen vagyok, úgy az övével is. Ez az adottság az, mely nem csak most este, de már többször is megvédte őt szörnyemtől. – Ajkam fájdalmasan húztam fintorra, jeléül az undornak, melyet saját magam iránt éreztem. Gyűlöltem magam, amiért a szeretet nő, csak azért lehet még életben, mert volt egy olyan képessége, mely rám is hatott, és nem pedig az önfegyelmemnek köszönhetően.

– De hiszen ez jó hír, Edy! Hiszen ez azt jelenti, hogy a vére okozta csábítás nem lehet akadálya annak, hogy együtt legyetek – próbált meggyőzni arcán félénk mosollyal.

– Nem, Ness, ez csak annyit tesz, hogyha végképp nem bírnék uralkodni magamon, akkor is van még esély arra, hogy Bells életben maradjon. Viszont nekem ez nem elég! Hiszen túl nagy a kockázata ennek az esélynek, így hát meg kell próbálom az adottságát figyelmen kívül hagyva megvédenem magamtól.

– De, Edy – kezdett volna bele, valószínűleg meggyőzésembe, de leintettem.

– Kérlek, érts meg. Nem akarom, és nem is tehetem meg, hogy elsősorban a képességére támaszkodva legyek mellette, mert különben hamar elbíznám magam. Nem gondolhatom azt, hogy ez majd mindig segíteni fog megvédenem magamtól, mert mi lesz, ha egyszer cserbenhagyja, ha cserben hagy mindkettőnket, akkor mi fogja megóvni őt szörnyetegemtől és a vele járó biztos haláltól? – tettem fel a kérdést nagyon drámaian, de csak annak érdekében, hogy végre megértse a lényeget.

– Kérlek, ne mondj ilyeneket! – rázta hevesen tiltakozva fejét.

– Sajnálom, Nessie, de neked is jobb, ha tisztán látod a dolgokat – töröltem le könnyeit szépséges arcáról. Nem akartam az előbb mondottakra gondolni, arra, hogy Bellsnek bármi baja eshet, méghozzá éppen miattam.

– De ugye nem fogod őt elhagyni, ugye nem? – nézett fel rám reménytől és könnyektől csillogó szemekkel.

– De, Nessie elfogom, egyszer biztosan elhagyom, de most még képtelen vagyok megtenni. Noha jól tudom, már most el kéne engednem őt, hogy ne okozhassak neki a későbbiekben még nagyobb fájdalmat, de mivel ez ellen minden porcikám hevesen tiltakozik, így most még nem teszem meg – számoltam be tervemről.

– És ezt az egészet mégis hogyan akarod eltitkolni apáék elől?

– Sehogy, hiszen jobb, ha ők is tudják az igazat, még ha apa ki is lesz rám akadva. Teszem hozzá jogosan – vágtam fancsali képet.

– Ugyan már, öcsikém, hiszen azt nem mi választjuk meg, hogy kibe legyünk szerelmesek. Az érzés magától jön, és mint láthatod, ez ellen, még te sem tudtál tenni semmit – vigyorgott pimaszul. – Kérlek, testvérkém, könyörgöm neked, ígérd meg, hogy legalább megpróbálod elfogadni a helyzetet és megtenni minden tőled telhetőt azért, hogy egyszer együtt lehessetek és nyíltan viszonozhassátok egymás érzéseit – kért esdeklőn.

– Nem, Nessie, ezt nem ígérhetem meg! Bár nagyon szeretnék vele maradni, mindent megadni neki és boldoggá tenni, mégsem tehetem – sóhajtottam fel fájdalmasan. – Nem tehetem, és kérlek, ne is erősködj, mert úgysem fogom megígérni! – mondtam határozottan.

– Ha neked lesz igazad, bármit kérhetsz tőlem, megteszem. – ismételte el tökéletes vámpírmemóriájának köszönhetően szóról-szóra egykor tett felelőtlen kijelentésemet. – Ha ismerősnek találod az elhangzottakat, az nem véletlen, ugyanis ezeket a szavakat te mondtad nem is oly régen nekem, ahogyan azt is, hogy te mindig megtartod a szavad.

– Meg is, de… – kezdtem volna, de most ő vágott közbe.

– Semmi de, Edward! Megígérted, és minthogy megnyertem a fogadást, hiszen beismerted szereted Bellst, hát most tartsd is be a szavad! – erősködött, mire fogcsikorgatva, kelletlenül megígértem neki megpróbálom. – Nem, öcsikém, félre értettél, ez nem a kívánságom volt, csupán csak egy kérés. Az igazi kívánságom az, hogy valld be Bellsnek az érzéseid. Azt, hogy te is szereted! – mondta el kívánságát, mely hallatán elkerekedtek szemeim.

– Nem, Nessie, ezt nem kérheted, felejtsd el! – csattantam fel kissé hangosabban, mint kellett volna, ami Szerelmemre is hatással volt, aki ezt követően fészkelődésbe kezdett odafent.

– Úgy tűnik, ébredezik a mi kis Csipkerózsikánk, szóval jobb lenne, ha gyorsan eldöntenéd, hogy elmondod te neki, vagy mondjam el én – adta föl a labdát.

– Rád se ismerek, Ness! Mégis mióta lettél te ilyen zsarnok? – hitetlenkedtem fájóan.

– Mióta tudom, egy gyáva nyúl az öcsém, akinek ha nem segítek, akkor képes, és elszalassza az egyetlen esélyét, hogy boldog lehessen végre valahára – görbültek sírásra rózsaszín ajkai.

– Jaj, Nessie! – ragadtam meg vállainál fogva, majd szorosan magamhoz öleltem. – Nem ígérhetek semmit, de meg fogom próbálni. Igyekezni fogok, hogy elérhessem önfegyelmem csúcsát, ami után, ha minden úgy akarja, hogy együtt legyünk boldogok Bellsszel, akkor elmondom majd neki az igazat. Csak kérlek, adj időt nekem – néztem jelentőségteljesen szemeibe, kissé eltolva őt magamtól.

– Rendben, Edy, kapsz időt, de nem sokat – törölgette meg szemeit. – Ne feledd, Bells ember, neki most még véges az ideje.

– Most még – ismételtem el a szavakat, miközben bár lehetetlen volt, mégis úgy éreztem, mintha valami belenyílat volna mellkasomba. – Nem kell aggódnod, nem feledem el, viszont cserébe azt kérem, hogy ne éld bele túlságosan magad. Szeretlek, és épp ezért nem akarok neked még nagyobb fájdalmat okozni. A szerelem az embereknél múlandó érzés, de még ha nem is szűnik meg Bells szeretete irántam, akkor is előfordulhat, hogyha megtudja, mi vagyok, félni fog tőlem. Sőt, az is lehet, hogy futva menekül majd vissza Californiába, ami nem csak ésszerű reakció lenne, de bármennyire is fáj ezt kimondanom, lehet a legjobb mindannyiunknak – szorultak ösztönösen ökölbe kezeim a gondolattól, hogy így vagy úgy, de majdnem biztosan, örökre elvesztem Bellst.

– Ne is mondj ilyeneket! – szólt rám aprókat rázva fején. – Bells szeret, és biztosan tudom, hogy az érzései akkor sem fognak megváltozni vagy akár csak elhalványulni is, ha megtudja a titkunk. Meglásd, így lesz! – biztosított róla teljes magabiztossággal.

Annyira szerettem volna, hogy igaza legyen, hogy mindenben igaza legyen. Hiszen most már Bells jelentette nekem a mindenséget. Ő volt az én létezésem értelme!

11. kép: – nem sokkal később…

Bells táskájával a kezemben álltam mozdulatlanul szobám közepén, így figyelve Szerelmem minden egyes mozdulatát, lélegzetvételét és szívdobbanását, melyek közül az utóbbiak egyre szaporábbak lettek, míg az első fokozatosan lassult, ahogy közelített nővérem szobájához.

Most már egyre inkább rossz ötletnek tartottam minden eddigi cselekedetem. Azt, hogy este hagytam Bellst nálam aludni, hogy elmondtam Nessie-nek szeretem Őt, és azt is, hogy beleegyeztem – vagyis legalábbis nem tiltakoztam eléggé erélyesen ellen – beszéljenek egymással.

Nem, ezt nem hagyhatom, most azonnal el kell vinnem innen Bellst, még mielőtt Nessie a mostani állapotába olyat találna mondani neki, ami megmásíthatatlan következményekkel járna. Igen, most azonnal el kell vinnem innen! – indultam meg az ajtó felé, de alighogy megtettem az első lépést, meghallottam az apró, bátortalan kopogtatást a tölgyfaajtón, amitől nyomban kővé dermedtem.

– Gyere! – hangzott nővérem felelete, amit Bells mély lélegzete követett, majd az ajtó kissé nyikorgó hangja, ahogyan lassan kinyílott.

Önkéntelenül feszültek meg izmaim, és szorultak ökölbe kezeim, ahogy megéreztem azt a feszült félelmet, ami Bellsből áradt, mely csak még intenzívebb lett, miután helyet foglalt az ágyon – amit a rugók mozgásának hangjából tudtam. Úgy éreztem túlságosan is nyugodt nővérem, és ez csak még inkább megijesztett, valamint adott okot még nagyobb aggodalomra.

– Csak egyetlen dologra válaszolj, de őszintén! – szólalt meg ismét nővérem, egy egész örökkévalóságnak tűnő perccel később. – Szereted te a testvérem? – kérdezte nyugodt komolysággal, amitől nekem először elkerekedtek szemeim, majd olyan vad zihálásba kezdtem, mint egy éppen rohamot kapni készülő asztmás.

– Ne, Nessie, ne! Ne tedd ezt! – tiltakoztam kétségbeesetten. – Nem mondhatod el neki, nem teheted! Ígérem, elmondom neki, ha itt az ideje, ígérem, de könyörgöm, ne bántsd őt! Ne bántsd őt azzal, hogy élteted benne a remény, könyörgöm neked! – kérleltem esdeklőn, de nem jött felelet, még vámpír hangon sem, hogy azt Bells ne hallhassa.

Feszült figyelemmel, összeszorított állkapoccsal és a kezeim közt még mindig a táskát szorongatva vártam a folytatást. Bells válaszát. Azt a választ, melytől magam sem tudtam, mit várok. Hiszen ha nem szeret, ha mindenki tévedett, akkor az egyfelől megkönnyebbülést fog hozni mindannyiunknak, másfelől viszont tudom és érezem, csalódottságot és fájdalmat nekem. Fájdalmat! – sóhajtottam keserűn, majd alig egy fél pillanattal később meghallottam a választ.

– Halálosan szerelmes vagyok a testvéredbe! – felelte Bells komoly, könnyekkel átitatott hangon, amitől ha az lehetséges, csak még jobban ledermedtem.

Szeret! Hát mégis igaz, Bells valóban szeret engem! – hunytam le egy pillanatra szemeim, hogy képes legyek felfogni, tényleg szeret engem az a nő, az az égi tünemény, akit én is mindennél és mindenkinél jobban szeretek és féltek ezen a világon.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, még ha mondhatni tudtam is, hiszen mindenki ezt állította, valamint én is észrevettem jeleit Bellsen, mégis tudni másoktól – sejteni, hogy igaz lehet –, vagy hallani azt a saját szájából, merőben más volt.

De nem! Bells nem engem szeret, hanem azt a valakit, akinek hisz engem. Azt a szörny nélküli férfit, aki mellette áll, oltalmazza, szereti és megad neki mindent, amit csak egy férfi meg tud adni annak a nőnek, akit szeret. De én nem ez voltam! Én egy szörnyeteg voltam, aki a vérét kívánta és ki még saját magától is csak nehezen tudta megvédeni. Igen, szerettem Bellst, teljes odaadással, de ez helytelen! Hiszen túl nagy volt a kockázat, arról nem is beszélve, hogy nem lettem volna képes megadni neki mindent, amire csak vágyott ebben az életben. Nem, ezt nem tehetem, én nem szerethetem Bellst, ha a szerelmemmel csak megölni vagyok képes őt. Nem, ezt nem tehetem, nem szerethetem őt!

Nem szerethetem, Bellst! – üvöltöttem fel magamban, majd miután megtorpantam eddigi hátrálásomban, leejtve a kezemben tartott táskát a padlóra, egy szempillantás alatt megfordultam, majd kiugrottam a nyitott üvegajtón, és eltűntem az erdő sűrűjében.

12. kép: – az erdőben, Ifj. Edward elmélkedő helyén…

Veszélyes játék a szerelem, főleg ha az ember vámpír, és akit szeret nem más, mint egy törékeny emberi lény!

Ez az egy gondolat járt már egy ideje a fejemben, amióta csak elrohantam otthonról, a gondok elől, ahelyett, hogy érett férfiként szembenéztem volna velük. Gyáva voltam, ahogyan azt Nessie is megmondta. Egy gyáva nyúl, aki fél szembenézni a szeretett nővel, ki mostanra már valószínűleg nem csak azzal van tisztában, hogy az érzései viszonzásra leltek, de azzal is, hogy egy szörnybe szeretett bele.

– Ne! – szisszentem fel, amint meghallottam az óvatos lépteket, ahogy közelednek felém. – Hagyj most magamra, kérlek, egyedül akarok lenni – kértem az ismerős léptek tulajdonosát, de mint aki meg sem hallotta, továbbra is közelített felém. – Mégis mit akarsz? – szólaltam fel élesebben, felnézve, de egyelőre még sehol sem láttam. – Azt akarod, hogy kimondjam? Hát tessék, kimondom! Igen, beleszerettem Bellsbe! Szeretem, méghozzá reménytelenül! Tudom, hogy te már az elején megmondtad, hogy figyelmeztettél, így lesz, ha nem húzom meg azokat a bizonyos határokat. De én meghúztam! Esküszöm, hogy meghúztam, mégis belészerettem. Egyszerűen nem tehettem semmit. Már akkor késő volt, mikor megláttam Őt első nap az iskolában. Ő maga, az én végzetem! – halkult le egészen hangom, mintha csak elcsuklott volna a sírástól. Jóllehet igaz, én fizikailag képtelen voltam könnyeket hullatni, hogy velük mutassam ki érzéseimet – azt, hogy fáj, vagy szomorú vagyok –, de belül én is tudtam sírni, méghozzá most nagyon is.

– Akkor mégis miért menekülsz előle? A végzeted elől? Bells elől? – lépett ki apám a fák takarásából, majd megállt velem szemközt.

– Ezt pont te kérded? – kérdeztem vissza hitetlenül. – Te, aki ezt már megélte? Ki ugyancsak abba az emberbe szeretett bele, akinek a vére az összes többi halandóét együttvéve is jobban csábította?

– Ez így igaz, fiam, nem is tagadom, hiszen nem lenne értelme. Édesanyád az én végzetem, aki elől akárhogy is próbáltam menekülni, végül nem tudtam, hiszen a sorsa elől senki sem futhatunk el – bölcselkedett. – Tudod miért nem akartam veled eddig ezekről a dolgokról beszélni? Hogy miért kerültem olyannyira ezt a témát, annak ellenére, hogy édesanyád nyúzta érte a fülem? – jött a kérdés váratlanul. Láttam, most még a komolyabbnál is sokkal határozottabbak vonásai, így csak megráztam fejem, nem szóltam semmit. – Mert pontosan tudtam, hogy így lesz! – adott egyenes választ, ami igencsak megdöbbentett, hiszen nem értettem, miért nem tett akkor ellene semmit, ha tényleg tudta. – Már a legelejétől sejteni lehetett. Amikor feldúltan távoztál az iskolából, hogy vadászni menj, és mikor először jelentél meg Bells gondolataiban. De mégis, az igazi, a kegyetlen felismeréssel akkor szembesültem csak, amikor először láttam meg, hogyan pillantotok egymásra. Akkor már semmi kétségem nem volt afelől, hogy a történelem megismétli önmagát, melyet bármennyire is nehéz volt karba tett kezekkel végignéznem, mégis megtettem. Hagytam, hogy minden a saját medrében folyjon tovább, hogy az események úgy történjenek, ahogyan azoknak lenniük kell. Miként azok előre el vannak rendelve – ejtette ki a szavakat száján, én pedig kétkedni kezdtem, hogy tényleg apám áll-e előttem, minthogy ő sosem volt nagyon vallásos, nagyapámmal ellentétben. – Jóllehet, én az ilyen sorsszerű dolgokban sosem hittem igazán, de már csak Bella miatt is megpróbáltam hinni bennük. Hinni, hogy valóban van valaki odafenn, aki még a mi fajtánkhoz is könyörületes. Hiszen nézz csak rám! Egy szörnyeteg lakozik bennem, ki embereket ölt, még ha azok nem is voltak ártatlanok, és akinek mégis magadatott, hogy szerethessen. Aki volt olyan szerencsés, pedig nem érdemelte meg, hogy a sors – vagy valaki odafentről –, az útjába irányítsa azt az angyalt, aki képes volt viszont szeretni őt, a szörnyet.

– De Bells nem a szörnyet szereti, ő nem, hiszen nem is tudja, ki vagy mi vagyok igazából! Ő azt szereti, akinek kívülről látszom. A jóképű, kicsit rosszfiús csábítót, aki minden lélegzetvételével vonzza őt magához, de, csak mert a mi fajtánk ösztönösen ezt teszi áldozatával – szorultak ökölbe kezeim, a saját magam által érzett undortól.

– Tévedsz, fiam! Bells már az első percben átlátott a magadra erőltetett álarcon, melyet a külvilág felé mutattál. Ő az igazi valód látta, és azt szerette meg, melyhez nem csak a benned lakozó férfi, de a szörnyed is hozzátartozik. Higgy nekem, hiszen elég gondolatát hallottam hozzá, hogy tudjam az igazságot, és még többet hallanák, ha nem rejtenéd folyton el őket előlem – dorgált meg finoman.

– Elnézést, néha már ösztönösen rejtem el őket, mintha csak azzal, hogy a közelembe kerülne, automatikusan maga köré vonná a pajzsom.

– Fiam! Ne hidd azt, hogy attól, mert veled is megtörtént az, ami velem – hogy miután megízleltük a tiltott gyümölcs zamatát, már képtelenek voltunk leállni –, hogy akkor majd veletek Bellsel is ugyan az fog megtörténni, ami velünk, édesanyáddal. Hiszen ne feledd, a döntéseink alapján a jövő mindig változhat, még ha Alice ez esetben nem is láthatja miként.

– Igen, ettől eléggé ki is van – húztam el ajkam, de apám csak halványan elmosolyodott. Na igen, ahogy nénikém ki tudott akadni, ha a képessége korlátokba ütközött, az tényleg vicces volt. – Szeretem Bellst, a létemet is odaadnám érte, ha megvédhetném mindentől, de félek, hogy a saját szörnyemtől képtelen vagyok megóvni, ahogyan attól is, hogy nem leszek képes megadni neki mindent – mélyedtek önkéntelenül is bele körmeim a kisebbfajta sziklába, melyen ültem.

– Igen, tudok a félelmeidről, Carlisle gondolatai eléggé aggódok voltak a minap. Nem fogok neked hazudni, ahogy eddig se tettem. Igen, tényleg nehéz volt saját magammal küzdeni, hogy életben tudjam tartani magam mellett Bellát, de az érzések, amiket iránta éreztem, segítettek, hogy erős legyek, és ne engedjek a kísértésnek.

– De én nem vagyok olyan erős, mint te, én nem! – tiltakoztam ingatva fejem.

– Biztos vagy benne? – kérdett vissza, és bár bizonyosan tudtam, így van, mégsem feleltem. – Hiszen gondolj csak bele, mennyire erős már most a te igazi valód – az, aki érez, szeret és józanul gondolkodik benned –, hogy képes volt ez idáig kordában tartani a szörnyed. Nem mondom, hogy könnyű lesz, hiszen nem csak elérni az önuralmunk csúcsát nehéz, de szinten tartani is. Viszont ha tényleg annyira fontos neked Bells, akkor nem lehetnek lehetetlenek előtted – mondta igazán meggyőzőn, de én mégis féltem elhinni.

– Amikor rájöttél, hogy velem is az fog történi, mint veled, hogy bele fogok szeretni egy emberbe, akkor miért nem tettél semmit? Miért nem léptél közbe? Elköltözhettünk volna, vagy valami. Miért? – rohamoztam meg kérdéseimmel, melyek most már fájtak. Hiszen már tudtam, milyen a tiltott gyümölcs, és nem akartam, de nem is tudtam volna lemondani róla, minthogy ez volt a legédesebb, legjobb dolog a világon. Ellenben, míg nem ismertem, addig tudtam, nem lett volna nehéz megválni tőle.

– Mert rájöttem, hogy csak így lehetsz boldog – Válasza nagyon is meglepett. – Igaz, először nekem is megfordult a fejemben a költözés gondolata, mikor is rájöttem, hogy Bells veszélyt fog jelenteni ránk, a titkunkra. Azonban amikor tudatosult bennem, hogy ez egy szerelem kezdete lehet kettőtök között, majd magam mellé nézve megláttam Bellát, akkor újból önzőmód viselkedtem – sóhajtottunk fel mindketten. – Szeretlek, fiam, amit remélem, akkor is tudsz, ha nem mondom neked minden nap. Te, a nővéred és Bella vagytok nekem a legfontosabbak a világon. A ti boldogságotokért bármit megtennék, hiszen ha ti azok vagytok, akkor én is az vagyok! – sóhajtott ismét mélyet. – Ezért is hagytam, hogy ez a Bells-dolog idáig fajulhasson. Hogy legyen időd rájönni, tényleg szereted-e őt, ahogyan neki is, miközben a háttérből mindvégig figyeltelek titeket, és vigyáztam, hogy semmi olyan baj ne történhessen, ami végzetes lehetne mindannyiunkra nézve.

– Figyeltél? – csengett hangom hitetlenül, mialatt szemeim elkerekedtek.

– Igen, Edward, és meg kell mondanom, rossz hatással vagyok rád. Bár, azt azért remélem, hogy a Sheen házon kívül, máshova nem szándékozol a jövőben besurranni – nézett rám felvont szemöldökkel, és halvány mosollyal arcán, amitől persze rögvest megkönnyebbültem.

– Lenyúltam az ötleted, most haragszol? – próbáltam viccesre venni a figurát, hogy oldjam a hangulat feszültségét, mely persze főként nekem volt köszönhető.

– Nos… – gondolkodott el egy pillanatra, vagy legalábbis úgy tett a látszat kedvérét. – Ha én nem is, de amikor Bells megtudja, biztosan fog, még ha csak kicsit is.

– Gondolod, hogy ezt Bells valaha is megtudhatja? – komolyodtam vissza egy szempillantás alatt, majd eszembe jutott nővérem, és azok a dolgok, amik elől nem olyan régen elfutottam otthonról. – Vagy már tudja? – kíváncsiskodtam tartva az igenlő választól.

– Nem, Nessie nem mondtam el neki. – Megkönnyebbülten fellélegeztem, miután kimondta ezeket a szavakat. – Úgy vélem nemcsak, hogy képes vagy elérni önfegyelmed csúcsát, de képes arra is, hogy megváltoztasd a dolgok menetét, hogy a történelem ne ismételhesse meg teljes mértékben önmagát. Kérlek, ne haragudj rám, fiam, hogy nem mondtam el, és nem biztattalak téged a legelejétől fogva, de tartottam tőle, ha így teszek, akkor azzal csak rontanék a helyzeten. Féltem, hogy elbízod magad, ami súlyos következményekkel járhatott volna, de mostanra már biztosan tudom, hogy túl fontos lett neked Bells ahhoz, hogy képes legyél bántani őt.

– Talán igazad van. Talán a végzetem elől tényleg nem menekülhetek, főként, ha egy ilyen gyönyörű égi tünemény képében jön el értem – sóhajtottam fel szerelemesen, reménnyel telve. – De azt hiszem, még várok egy kicsit a vallomással – mondtam amolyan zárómondatként, amire apám helyeslőn bólintott.

– Mit gondolsz, találunk fent északon pár pumát? – intett fejével az adott égtáj felé, én pedig miután látva arcán mindazt az érzelmet, melyet Bells megjelenése óta hiányoltam, örömmel ugrottam fel ültőmből, majd kihívva őt versenyre, felszabadultan vágtunk neki egy kellemesnek ígérkező közös vadászatba.

Folytatása következik…