2010. augusztus 5., csütörtök

New Sun - Sunrise - 2. fejezet



2. CULLEN CÍMER


TUDTAM, HOGY NEM KÉNE FÉLNEM, vagy legalábbis tartanom tőle, hiszen ő is csak egy fiú, és még csak nem is ismerjük egymást, a törvény pedig nem bünteti, hogy ránézzek, szóval semmi oka rám haragudni, de mégis úgy éreztem, hogy tettem valamit – valami mást is a nézésen kívül –, amiért most ilyen szúrós szemekkel néz engem.

– Edward! – hallatszott egy halk, de határozott hang, mire Edward résnyire szűkített szemekkel, még egyszer felém küldte a tekintetében cikázó villámokat, majd megfordulva elhagyta az épületet kedvese oldalán.

Egy jó percbe tellett, mire felfogtam az eseményeket, majd nagyot sóhajtva fújtam ki a bent tartott levegőt, és megkönnyebbülve fordultam vissza az asztalhoz.

Miután megebédeltünk, és túléltem a következő két órát, majd aláírattam a spanyol tanárommal a papírt, egyenesen a tanulmányi irodába mentem, hogy leadjam azt, és hogy módosítsak az órarendemen.

Belépve az iroda ajtaján ismét megcsapott a temérdek virág különböző illatainak egyvelege, akár csak reggel, mely kissé bódító volt, de mégsem volt olyan rossz. A reggel folyamán nem volt időm alaposan szemügyre venni a helyiséget, így ezt most igyekeztem gyorsan bepótolni.

A padlót vörös szőnyegpadló borította, amelyen fehér liliomminták voltak, elég nagy távolságra egymástól. A falakon fakeretes képek lógtak, melyek többsége oklevél volt, míg a többi tájkép vagy az iskolában készített diákok rajzai voltak.

A helyiséget kettészelő, régimódi, hosszú pult mögött ugyanaz a szemüveges titkárnőnő állt, aki reggel is. Elegáns kávészínű blézert viselt, melynek hajtókájára egy rózsát ábrázoló ruhatű volt csíptetve. Mézszőke haját kontyba tűzte a japán nők által használt hajtűkkel. Arca barátságos volt, korát tekintve nem lehetett több negyvennél.

Miután odalépve hozzá, udvariasan üdvözöltem, átadtam az aláíratott papírt, melyet ő a mögötte tornyosuló hatalmas polcok egyikéről levett vastag dossziéba helyezett, melyen nagy, nyomtatott betűkkel a nevem volt látható. Nem volt sok papír a dossziéba, ami emlékeztetett rá, hogy új diák vagyok. Azután elmondtam a problémám, miszerint szeretném áttenni az alkotmánytan órám, melyen ő először meglepődött, majd készségesen segített, így végül – bár elég sok időbe tellett, és sok más órám is át kellett tennünk – megkönnyebbülve, egy majdnem teljesen új órarenddel a kezemben távoztam az irodából.

A reggellel ellentétben, a parkoló most zsúfoltig volt tele. A kocsim felé igyekezve, furcsa érzés kerített hatalmába ismét. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Megpróbáltam nem foglalkozni vele, hiszen megint csak én voltam az új lány, és főleg így az első napon látványosságnak számítottam – akárcsak egy cirkuszi előadás. Folyton megbámultak, mellyel mindig is együtt kellett élnem. Bár ezt már megszokhattam volna az évek során, de sose tudtam. Mégis, ez most valahogyan más volt.

Zavartan cikáztam az autók között, majd odaérve sajátomhoz nem bírtam tovább, és bal vállam fölött hátrapillantottam. Tekintetem azonnal megakadt a Cullen család tagjain, akik közül többen is engem néztek.

Nem messze álltak tőlem, pontosan azon a helyen, amelyre reggel Rebeca azt mondta, foglalt. Szóval ők lennének azok a titokzatos és rémisztő alakok, akiket a többi diák vagy nagyon tisztel, vagy akiktől inkább nagyon is tartanak, mivel nem mernek lázadni és elfoglalni a helyüket a parkolóban – gondoltam magamban.

Miután lassanként mindannyian beszálltak kocsijukba – egy ezüstszínű Volvoba, melynek füstös ablakai voltak, és egy fekete Hybridbe, melynek sötétítettek voltak üvegei –, elhagyták az iskola területét. Ezután én is követtem példájukat, és hazafelé vettem az irányt.

Lassan vezettem a nedves úton, melyet a reggeli eső alaposan eláztatott. Hamar elértem a kis utcát, mely tele volt egyforma házakkal, melyek egyforma kicsiny, fehér kerítésekkel voltak szegélyezve, udvaraikon pedig hatalmas lombos fák díszelegtek. A mi házunk az utca legeslegvégén állt, ahol már az erdő kezdődött, mely félkörívesen vette körül otthonunkat – melynek nem igazán örültem.

Otthon! Ez az új otthonunk, bár ki tudja meddig – töprengtem el egy pillanatra, hogy lehet ez is csak egy ideiglenes szállás lesz, mint a többi, minek hatására a hideg borzongás futott végig gerincemen.

Nem akartam erre gondolni, nem akartam ismét megszeretni egy helyet, majd ha nem is viharos gyorsasággal, de továbbállni. Bár tetszett ez a csendes kisváros, főleg a nagy és nyüzsgő nagyvárosok után, de nem akartam túlságosan megszeretni, mellesleg nem is mertem. Na meg valahol hiányzott kicsit a nagyvárosi nyüzsgés, még ha időm nagyobb részét mindig otthon töltöttem, szobám magányában, egy jó könyvel a kezemben.

Otthon! Nem hinném, hogy valóban ismerem ennek a szónak az igazi jelentését – komorult el arcom, a fájó ténytől.

A házhoz érve – melyet most egy ideig otthonnak fogok hívni –, leparkoltam a kocsit a hatalmas felhajtón. Beérve az ajtón anyám hangja üdvözölt azonnal, mely a konyha irányából jött, a rakott hús mennyei illatával egyetemben.

– A kedvencem – léptem be a konyhába, majd egy csókot nyomtam – valószínűleg a rámolástól – kipirult arcára.

– Na mesélj kicsim, milyen volt az első napod az új iskoládban? – kérdezte, miközben végigsimított arcomon.

– Jó – vontam meg vállam.

– Na és a többiek? Vannak már barátaid? – csillant meg szemében a mohó kíváncsiság, de azért az anyai aggódás és féltés is helyet kapott bennük.

Na igen, a barátok – sóhajtottam mélyet. Anyám mindig is aggódott miattam, mivel nem igazán voltak barátaim. Egyébként sem voltam egy nagyon könnyen barátkozós fajta, de mivelhogy még általában új is voltam, így nem volt könnyű barátokra szert tennem. Anyám emiatt mindig nyaggatott, így egy idő után, hogy megnyugtassam, álbarátokat kezdtem hazudni neki.

Miközben felidéztem magamban a nem éppen kellemes emlékeket, észre sem vettem, hogy anyám arca gyanakvóvá válik. Aprót ráztam fejemen, hogy kitisztuljon, majd nagyjából összeszedtem gondolataim.

Azt tudtam, hogy Melissát nem sorolhatom a barátaim közé – sokkal inkább az ellenségeim közé –, de igazából abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán sorolhatok-e bárkit is ide, hiszen még csak alig pár szót beszéltem velük. Viszont anyámat meg kellett nyugtatnom, na meg nem akartam, hogy sokáig ez a téma legyen terítéken, így kikerülve a konkrét választ, feleltem kérdésére.

– Van egy-két jó arc a suliban, mint például Rebeca, akivel együtt járok biológiára – feleltem, de ahogy kimondtam rájöttem, hogy ez már többé nem igaz, mert sajnos a vele közös biológia órámat is át kellett tetetnem Melissa miatt. Sajnáltam, hogy így alakult, de semmiképp sem akartam tovább Melissával egy órára járni.

– Na és vannak helyes fiúk? – folytatta tovább anyám a faggatásom, kihasználva a pillanatnyi csendet. Jól ismertem őt, így nem lepett meg kérdése. A barátaim számán kívül ez a tény foglalkoztatta még a legjobban.

Még soha sem volt barátom, bár úgy gondoltam még van időm, ellenben anyámmal, aki nemhogy nyaggatott a dologgal, de már tizenkét évesen felvilágosítást tartott nekem a biztonságos szexről. Apám ki is akadt, amikor megtudta. Nem értette mért kellett ilyen fiatalon felvilágosítani. Majd miután középiskolába kerültem, és megtudta, hogy a korombéliek többsége már túlesett rajta, és hogy némelyek felelőtlenség miatt teherbe is estek, csak még jobban kiakadt, és a féltése már szinte betegessé vált.

Bár igaz, nem akartam elkapkodni semmit – talán kicsit naivan bízva benne, hogy elsőre megtalálom az igazit –, de azért apám terveivel ellentétben, én még a klimaxom bekövetkezte előtt férjhez akartam menni.

Miközben az anyámnak adható lehetséges válaszokon gondolkodtam, elmémbe bekúsztak az ifjabb Edward Cullen igéző szemei, tökéletes márványsima arca, és ölelő karjai, melyek már inkább szorítottak hozzá, mint sem csak öleltek.

– Ü… akad… egy-kettő – nyögtem végül is ki, némi habozással.

Nem éppen a legértelmesebb, és legjobb válasz volt, de nem akartam tovább húzni a válaszadást, nehogy anyám félreértsen valamit. Láttam kíváncsiskodó és egyben gyanakvó tekintetét, mellyel arcom fürkészte. A végén még elkezdett volna kombinálni, majd terveket szövögetni, azt pedig nem akartam.

– Végül is ez csak az első nap volt – legyintett mosolyogva, de éreztem hangjában, és ismertem is eléggé ahhoz, hogy tudjam, most csalódott. Mindig az volt ilyenkor. Ő apámmal ellentétben, ha nem is azonnal férjhez adni akart, de már nagyon szeretett volna valakit mellém.

– És te, mit csináltál itthon egész nap? – váltottam gyorsan témát.

Miután elmesélte, hogy egész idáig pakolt meg takarított, majd ismét az én napom felől kezdet el kérdezősködni, bejelentettem, hogy sok házi feladatot kaptunk, majd felvonultam a szobámba. Beérve, ledobtam táskám a fal mellé, majd szinte már rázuhanva eldőltem az ágyon. Kimerített ez a mai nap, éreztem menten el tudnák aludni, de ahogy behunytam szemeim, ismét megjelent előttem a fiatalabb Edward.

Láttam magam előtt különleges aranybarna szemeit, kemény, izmos, de mégis vékony testét, kócos bronzvörös haját, és ha nem lett volna lehetetlen, azt mondtam volna, ismét érzem karjait, és az arcomat simogató hűs leheletét.

Annyira belemerültem az emlékekbe, amelyek olyan valóságosaknak tűntek, mintha csak most történnének, hogy közben észre sem vettem mennyire beleéltem magam a helyzetbe, mígnem a saját, vággyal teli sóhajomtól megrettenve tértem ismét vissza a valóságba.

Az ágyon ülve két kezem közé vettem arcom, úgy meredtem magam elé. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni magam, miközben azt sem értettem, mitől zihálok. Hiszen a visszaidézett emlékek nem lehetnek ekkora hatással rám, azt ki van zárva! – tiltakoztam, miközben legbelül pontosan tudtam, hogy pedig így van.

Egy-két mély lélegzet nem volt elég, hogy lenyugtassam magam, így végül a fürdőbe mentem, hogy egy forró fürdőt vegyek, mely eddig mindig segített ellazulni. Most is így lett, a fürdő megtette hatását, így nyugodtan mentem vissza szobámba, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy már besötétedett. Alig fél órának tűnt az egész, mégis vagy jó két órát lehettem a vízbe.

Óvatosan keresztülvágtam a sötét szobán, hogy felkapcsoljam az éjjeliszekrényen álló lámpát, de még ebben a nagy óvatosságban is elbotlottam egy, a szoba közepén heverő kartondobozban, melyben a cuccaim voltak még mindig. De nem ez volt az egyetlen ilyen doboz a szobában, volt belőle még vagy egy tucat, mivel még nem volt időm a ruháimon kívül mást is kipakolni. Már pár napja halasztgattam a dolgot, tegnap pedig elhatároztam, hogy ma kipakolok, de jelenleg túlfáradtnak éreztem magam hozzá.

Sajgó lábbal odabotorkáltam az ágyhoz, majd miután felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát, melynek fénye bevilágította az egész szobát, most már semmiben nem elbotolva, a szekrényhez mentem. Miután magamra öltöttem egy szürke, kissé már kinyúlt pólót, és egy bő, kék melegítő nadrágot, lesiettem a konyhába, hogy egyek a rakott húsból, mely mostanra már biztosan elkészült.

Hamar megvacsoráztam, majd miután elmostam a tányérom, a nappaliba mentem, hogy üdvözöljem apám, aki a kedvenc karosszékében ülve nézte a CNN esti híreit.

– Milyen volt a napod? – kérdezte, mialatt egy csókot nyomtam fáradtnak tűnő arcára.

– Jó, és a tiéd?

– Az enyém is – válaszolta egyszerűen, ezzel le is zárva a témát.

Apám – anyámmal ellentétben – nem volt az a kíváncsiskodó fajta. Neki a konkrét tények bőven elegek voltak, nem igazán ment bele nagyon a részletekbe, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. De nem csak ebben különböztek. Míg anyám egy percig sem tudott veszteg maradni egy helyben, addig ő szeretett csak úgy leülni egy sörrel vagy újsággal a tv elé a kedvenc karosszékébe, melyet ha költöztünk, mindenhová magunkkal vittünk, így ide is.

Anyámnak mindig csinálnia kellett valamit, és ha nem volt mit, akkor csinált magának, csak azért is. Apám inkább az a csendes típus volt, ahogyan én is, ellenben anyámmal, aki imádott beszélni, bármi is volt a téma. Néha mindkettőnket az őrületbe tudott vinni a folytonos csacsogásával, melyek többsége értelmetlen és felesleges volt, de ő már csak ilyen, mi pedig így szeretjük.

Egy pár percig néztem vele a híreket, a kanapén ülve, de mivel nem igazán tudott most lekötni, hamar meguntam, majd miután elköszöntem apámtól, aki megígérte, hogy holnap megjavítja a beragadó ablakom, melyet emiatt nem tudtam bezárni, visszamentem a szobámba, majd hamar bebújtam az ágyba.

Még megpróbáltam olvasni egy kicsit, de hiába volt érdekes a könyv, melyet a napokban kezdtem el, most mégsem tudtam tovább nyitva tartani a szemem. A könyvet visszatettem az éjjeliszekrényre, majd miután leoltottam a lámpát, az álom szinte azon nyomban magával ragadott.

Bár később nem emlékeztem kristálytisztán arra miről álmodtam, de azt tudtam, hogy Ő is jelen volt benne.



…és ki tudja ma még mi vár rám – fejeztem be végül elmélkedésem a tegnapi napról, éppen akkor, mikor az utolsó falat is elfogyott a tányéromról.

Még gyorsan el akartam mosogatni, de mikor az ajtó fölé szerelt órára néztem, melynek hatalmas mutatói már majdnem elütötték a háromnegyed nyolcat, megrémültem. Nem akartam már a második nap elkésni, így gyorsan összekapkodtam dolgaim, és a bejárat felé siettem, melyen kilépve, megdöbbenve meredtem a felhajtón álló, vadonatúj autóra.

Annyira elcsodálkoztam, hogy közben észre sem vettem, ahogy mögöttem kilép apám is, csak akkor vettem őt észre, mikor megérintette vállam, amitől kissé megijedve rezzentem össze.

– Remélem, tetszik – mondta mosolyogva.

Először fel sem fogtam mit mond, majd mikor megértettem szavai jelentését, el se akartam hinni, hogy ez az enyém. Bár még akkor megígérte, hogy kapok egy kocsit, mikor sikeresen letettem a vizsgát és megkaptam a jogsim, de most mégis váratlanul ért.

– Köszönöm! – nyomtam két hatalmas csókot arcára, majd a boldogságtól majd kicsattanva siettem új autómhoz, hogy közelebbről is szemügyre vehessem.

Egy gyönyörű, metálsárga színű, új típusú Toyota volt. Amolyan igazi női autó, amely az én ízlésemnek is megfelelt. Gyorsan beszálltam, majd belülről is alaposan szemügyre vettem. Végigsimítottam a műszerfalon található kijelzőkön, és gombokon, majd az üléseket borító krémszínű szöveten, végül a kormányra siklottak ujjaim.

– Aztán csak óvatosan! – kacsintott rám apám a kocsi nyitott ajtajának támaszkodva, mialatt másik kezében a slusszkulcsot lengette.

Mosolyogva bólintottam, majd elvéve a kulcsot, máris az indítóba helyeztem és elfordítottam, mire a motor alig hallható gyönyörű hangján felmordult, mely olyan volt füleimnek, mint a zeneműt kedvelőknek a régi klasszikusok.

Fülig érő szájjal érkeztem meg az iskola parkolójába nem sokkal nyolc előtt, de mosolyom menten ráfagyott arcomra, mikor rájöttem, hogy a zsúfolt parkolóban az egyetlen szabad hely, a tegnap már megismert fekete Hybrid mellett van.

Nem volt más választásom, így bár kicsit félve, de leparkoltam mellé, reménykedve, hogy se nekem, se az új kocsimnak nem lesz semmi bajunk a nap végén, majd nagyot nyelve kiszálltam az autóból.

Az új órarendem szerint irodalom volt az első órám. Most már könnyebben tájékozódtam az iskolában, mint tegnap, így hamar meg is találtam a megfelelő termet, de sajnos még így is kissé elkéstem. A tanár már bent volt, éppen az órát kezdte volna el, mikor megjelentem az ajtóban. Az összes tekintet azonnal rám szegeződött, a tanár morcos nézésével egyetemben.

– Á, Miss Sheen. Örülök, hogy megtisztel a jelenlétével – mondta kicsit gúnyosan Mr. Morise.

– Elnézést kérek a késésért – feleltem alig hallható hangon, melyet zavarom okozott.

– Foglaljon helyet, hátul még akad szabad hely – zárta le ezzel a beszélgetést, majd visszafordult az osztály felé, visszakérve a figyelmet.

A vizslató tekintetektől zavartan vonultam hátra a padok között, az egyetlen szabad hely felé, amely a terem leghátuljában volt, közvetlen az ablak mellett. Annyira elvonta figyelmem, hogy a diákok többsége leplezetlenül néz engem, míg a másik fele titokban próbálta ugyan ezt tenni, hogy egész addig észre sem vettem Őt, míg oda nem értem az asztalához, mivel a terem egyetlen szabad helye éppen mellette volt.

Egy pillanatra ledermedtem, de aztán elöntött valami kellemes érzés, amiért ismét láthatom, de ez az érzés nem tartott sokáig, mert miután épphogy csak felém kapta fejét, már el is fordította az ablak irányába. Így is remegtek már térdeim, számomra is megmagyarázhatatlan oknál fogva, de viselkedése csak tetézte ezt.

– Leülhetek? – kérdeztem udvariasan, elcsukló, alig hallható hangon. Soha sem voltam egy kimondott gyáva nyúl, bár bennem is megvolt az egészséges félelem érzete, de most még is, mintha féltem, vagy inkább csak tartottam volna tőle. Nem értettem mért, hiszen ő is csak egy fiú a sok közül, bármennyire is titokzatos, vagy ahogy Rebecáék mondták, fura.

Nem válaszolt, és még csak felém se nézet, de elvéve a mellette lévő székről a táskáját, melyet aztán maga mellé, a földre helyezett, jelezte, hogy helyet foglalhatok.

Bátortalanul ültem le a székre, melyet beigazítottam az asztalhoz, majd kezeimet térdeimre helyeztem, hogy ezzel is megpróbáljam azoknak remegését csillapítani. Szemem sarkából láttam, hogy a jobb kezének körmeit az asztalba vájja, végighúzva azokat annak egyenletesen sima felületén – melyen utána halványan meglátszódtak a körmök által okozott karcolások –, majd ökölbe szorult kezét a pad alá rejti.

Szinte leplezetlenül néztem most már, főként érthetetlen viselkedése miatt, mire szúrós tekintettel nézet felém szeme sarkából, amitől megrettenve hátra hőköltem ültömben, majd elkapva róla tekintetem, az asztalra szegezte.

A hideg futkosott a hátamon a nézésétől, mialatt kezeim a térdemet markolták, most már egyre szorosabban, pedig szemeit még most is igézőnek tartottam, akár csak tegnap.

Majdhogynem az óra fele is eltelt, mire végre megnyugodtam annyira, hogy rászánjam magam, lazítsak feszült, merev tartásomon. Miután végre megtettem, óvatosan oldalra sandítottam, hogy láthassam őt. A tartása még mindig merev és feszült volt, és nem úgy tűnt, hogy ez a közeljövőben meg fog változni. Mintha csak egy márványból kifaragott szobor ült volna mellettem, egyetlen izma sem rezzent, és úgy nézet ki, mint aki lélegezni is elfelejtett.

Én balga, azt hittem, hogy Melissánál rosszabb már nem jöhet, és tessék. Éppen az a fiú viselkedik velem így, akit meg akartam ismerni. Akinek titokzatossága az első percben felkeltettem figyelmem.

Mélyet sóhajtva – talán a csalódottságtól – helyeztem vissza tekintetem az asztalra, éppen abban a percben, mikor meghallottam egy bársonyos, halk hangot magam mellett.

A meglepettségemet nyomban követte egy másik érzés, minek köszönhetően nem bírtam uralkodni magamon, tekintetem és fejem is azonnal felé kaptam. Képtelen voltam megszakítani a szemkontaktust, pedig tisztában voltam vele, hogy mennyire nem illő ennyire bámulni valakit, de mintha az agyam képtelen lett volna irányítani bármely testrészem is, csak néztem őt, belemélyedve olvadt arany szemeinek legmélyébe.

Csak akkor tértem ismét teljesen magamhoz, és jött elő rajtam zavarom, mikor szemei elmosolyodtak, majd ajkain is felfedezni véltem egy enyhe mosoly jeleit. Miután megköszörülte a torkát, ismételten megszólalt bársonyos hangján.

– Azt hiszem, illő lenne bemutatkoznom – kezdte még jobban felém fordulva, de tartása még mindig merev maradt. – A nevem Edward Cullen, és a tiéd?

– Isabella Sheen, de mindenki csak Bellsnek hív – válaszoltam a helyzethez és zavaromhoz képest könnyedén.

– Hát akkor isten hozott, Bells – nyomta meg mosolyogva nevem, majd visszafordult a könyve felé.

Nem értettem az egészet. Nem értettem semmit. Alig egy fél órája megijesztett viselkedésével, most meg meglep udvariasságával. Nem hittem volna, hogy pár perc alatt ennyire megváltozhat valaki, de kellemesen csalódnom kellett benne, és ez jó volt.

Én is visszafordultam előre, de hiába próbáltam a tanárra figyelni, nem ment. Valami mindig visszavonzotta a tekintetem Rá. Bár csak a szemem sarkából pillantottam néha oda, de így is volt időm, hogy alaposan szemügyre vegyem.

Csapzott, bronzvörös haja pont olyan kócos volt, mint tegnap. Fekete farmert és egy hosszú ujjú, egészen halványkék selyeminget viselt, melynek hajtókáit a csuklóinál visszahajtotta, elővillantva ezzel a jobb kezén viselt, fekete bőrből készült vastag karkötőt, melyen egy címer díszelgett. Annyira megragadta figyelmem a kivehetetlen alakzatot formáló címer, hogy most már nem ő magát néztem, hanem a kezén lévő karkötőt.

– Mit bámulsz? – Érdes hangjától menten összerezzentem, de tekintetem ismételten képtelen voltam levenni róla, bár most inkább a karkötő, és az azon lévő címer érdekelt.

– Ö… Én csak… – dadogtam.

– Mi az? – kérdezte, és hangja egyre feszültebbnek tűnt. Ismét megijesztett viselkedésével, de most, hogy már tudtam van egy sokkal kedvesebb oldala is, nem húztam be fülem-farkam, és bújtam vissza csigaházamba.

Utólag rájöttem nem kellett volna, de abban a percben nem tudtam mit csinálok. Csak odanyúltam kezéhez, majd egy hirtelen mozdulattal megfogva csuklóját, magam felé húztam azt, hogy jobban szemügyre vehessem kíváncsiságom tárgyát, mely ép oly vonzotta tekintetem, akár csak gazdájának aranyszín szemei.

Bár csak a kezét fogtam, de éreztem és láttam is, hogy egész testében megfeszült, szemei pedig vészesen kikerekedtek. Időm sem volt megnézni a karkötőt, már ki is rántotta kezét ujjaim közül, majd azt ismét a pad alá rejtette.

– Sajnálom, én csak… – hangom elcsuklott, ziháltam és most először nem mertem a szemébe nézni.

– Felejtsük el – vágta rá, majd visszafordult az asztalhoz, de mikor látta én nem követtem példáját, ismételten rám nézett, hangja most már ingerült volt. – Mi az?

– Ü… Csak… – kezdtem habozva, ismét szemeibe nézve, melyek még így dühösen is csillogtak. – Nem fázol? – böktem végül ki.

– Hogyan? – vonta össze értetlenkedve szemöldökét.

– A kezed… olyan… hideg.

– Hideg van odakint! Üh – vágta rá a nyilvánvaló tényt, majd jelezve befejezte a beszélgetést, ismételten visszafordult volna, de ekkor megszólalt a csengő, mire ő gyorsan felpattant, és szélsebesen kiviharzott a teremből.

Úgy éreztem, megbántottam viselkedésemmel, és tudtam, jóvá kell tennem, ha azt akarom, hogy még szóba álljon velem. Na és hát mért ne akarnám! – vágtam rá azonnal gondolatban.

Titokzatos volt és ez tetszett, és nem mellesleg persze helyes is, de kissé megijesztett az a kétféle én, mely benne lakozott. Az undok, visszautasító és gorombáé; és a kedves és udvariasé.

A következő két óra szinte kínszenvedés volt. Spanyolon még csak-csak oda tudtam figyelni Mrs. Hickre, aki igazán jó tanárnak bizonyult, de biológián, melyre az új órarendem miatt most Hannával és Katyvel jártam, már egyáltalán nem tudtam odafigyelni. Most még az se érdekelt, hogy az orrom előtt boncolt fel Mr. Burke egy szegény ártatlan, ámbár már halott békát.

A gondolataim nagyobbik részét most is Edward töltötte ki, főként azért mert fogalmam sem volt, mikor és hogyan is beszélhetnék vele újra, és persze kérhetnék tőle elnézést a viselkedésem miatt, mely kissé tényleg tolakodó volt. Bántott, hogy így mutatkoztam be neki, és ezt jóvá akartam tenni.

A gondolataim kisebbik része pedig azzal volt elfoglalva, hogy kitaláljak valami elfogadható és értelmes magyarázatot arra, hogy miért is volt szükség az órarendem megváltoztatására. Addig erre nem is gondoltam, míg Katy és Hanna – akik meglepődtek, hogy most együtt van óránk – rá nem kérdeztek a változtatás okára. Szerencsére éppen becsöngettek, és a tanár is megjelent, így kaptam egy kis haladékot, hogy kitaláljam a választ. Az igazságot persze nem mondhattam el, így ki kelet találnom valamit, hogy magyarázattal tudjak szolgálni nekik, és persze Rebecának is, aki biztosan felteszi majd ugyan ezt a kérdést.

Azt hittem már sosem lesz vége ennek az órának, még ha a gondolataim le is foglaltak egész idő alatt, és így nem csak hogy nem tudtam, de nem is kellett odafigyelnem a tanárra, aki az óra végén bejelentette – melyet csakis azért hallottam, mert a csengő hangja kizökkentett gondolatmenetemből –, hogy a következő órán, mely két nap múlva esedékes, mindenki felboncol majd egy békát, hogy tanulmányozhassa.

A vérrel nem volt semmi bajom, bár az orvosnál mindig rosszul lettem, ha csak tűt láttam, de jelenleg sokkal jobban aggasztott az a szegény béka. Szinte már láttam lelki szemeim előtt, amint ott fekszik a boncasztalon, majd egyszer csak felnéz, és azt mondja; segíts rajtam.

Teljesen beleborzongtam még csak a gondolatba is. Azután gyorsan összeszedtem magam és a dolgaim, majd a lányokkal elindultunk a menza felé.

Az épület ajtajában még vettem egy mély lélegzetet, majd belépve azon kifújtam, mialatt tekintetem azonnal Őt kereste. Nem volt nehéz dolgom, hiszen éppen ott ült, ahol gondoltam, a Cullen család többi tagjával, a hatalmas ablak előtt álló asztalnál. Mind a heten ott ültek, és ez kissé elbizonytalanított abban, hogy tényleg most és itt lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy beszéljek vele.

Míg hezitáltam a lányok már be is álltak a sorba, kezükben tálcával, melyre finomabbnál finomabb ételeket tettek. Mivel bátorságom úgy tűnt jelenleg elhagyott, inkább én is a sorban állás mellet döntöttem. Nem voltam igazán éhes, így csak egy könnyed salátát választottam öntettel, meg egy ásványvizet, majd mialatt a lányokra vártam, oda-odapillantottam Felé, de észre sem vett. Miután Katyék végeztek, az asztalunkhoz mentünk, ahol a többiek már az ebédjüket fogyasztották, és jókedvűen beszélgettek.

– Szia, Bells! Hol voltál ma biológián? – kérdezte azonnal Rebeca, de én nem tudtam rá figyelni, mert az a bizonyos mágnes, úgy éreztem megint vonzza tekintetem, és nem tévedtem. Mikor engedelmeskedtem a láthatatlan vonzás erejének, és Felé néztem, tekintetem azonnal összetalálkozott az övével, de nem tartott sokáig. Szinte azonnal elkapta fejét, és más fele kezdett el nézni, amint rájött, hogy tudom engem nézett.

– Hahó, Bells! Csak nincs valami baj? – hallottam meg ismét Rebeca hangját.

– Nem, nincs – válaszoltam oda se figyelve rá, még mindig Őt nézve, majd a tálcám letéve az asztalra, megfordultam és elindultam Felé.

Lassan haladtam, majd lépéseimet egyre jobban megszaporáztam. Nem úgy tűnt, hogy észrevették, hogy éppen feléjük tartok.

Tekintetem, ahogy végigfuttattam rajtuk, önkéntelenül is megállapodott a nagydarab, marcona kinézetű fiún, aki éppen pont Mellette ült. Ettől bátorságom megint csak kezdett elhagyni, és gyomrom is összerándult, melyet még az is tetézett, hogy szemem sarkából észrevettem, a teremben szinte minden egyes szempár rám szegeződött.

Alig egy percbe telhetett, hogy odaérjek, nekem mégis óráknak tűnt ez az idő. De végre ott voltam, alig egy lépésnyire az asztal innenső felén ülő pár – Bella és az idősebb Edward – mögött, és már csak egyetlen dolgom volt, mégpedig, hogy végre kinyögjek egy épkézláb mondatot.

Már majdnem sikerül is, mikor Ő komoran egyenesen felém nézet, amitől nekem azonnal gombóc keletkezett a torkomban, mely szinte szétfeszítette nyelőcsövemet. A szám teljesen kiszáradt, nem bírtam nyelni, de végül mégis csak sikerül megszólalnom.

– S… Sajnálom… Beszélhetnénk? – nyögtem végül ki kissé dadogva, mint egy beszédhibás, holott csak kicsinek selypítettem, ráadásul sose voltam egy gyáva nyúl, de Edward közelében valahogy teljesen az ellenkezője voltam önmagamnak, melyre persze nem találtam magyarázatot.

Láttam, hogy mindannyian gyors pillantásokat váltanak egymással, miközben Bella lassan megfordult a széken, de épp csak annyira, hogy egy röpke pillantást vehessen rólam, majd ugyanazzal a lendülettel már vissza is fordult, hogy Edwardra nézhessen. Miután nagyon kecsesen bólintott felé, Edward feszült és értetlen arca kisimulni látszott.

Gyors mozdulattal kitolta maga alól a széket, majd alig egy lépésnyire megállva előttem, aranybarna tekintetét enyémbe fúrta, melytől térdeim ismételten remegni kezdtek, akár csak irodalmon. Nem értettem, miért van rám ekkora hatással, de most nem is érdekelt, csak bársonyosan csengő hangját figyeltem.

– Ne itt! – jelentette ki erélyesen, majd elindult az épület bejárata felé.



_____________________________
*A linkre kattintva (New Sun képek) pár képet találhattok, az eddig feltett fejezetekben szereplő – fontosabb – tárgyakról.

10 megjegyzés:

  1. Neeeee!
    Így abba hagyni kegyetlenség:(
    Várom a következőőt:D;)

    VálaszTörlés
  2. Szia Marietta!

    Örülök, hogy tetszett. :)

    Hát, mint már mondtam szeretem a függővégeket, bár ez még nem is volt olyan "ütős". Talán majd a következő. :P

    További szép estét és hetet!

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  3. Szia Marietta!

    Csütörtökön lesz friss, és előre láthatólag mindig akkor. :)
    (A heti egy friss így van meg...)

    Amúgy a főblogon ennek az oldalnak a bannerképe alatt mindig ki van írva az éppen aktuális frissítés időpontja!

    Persze ebbe a heti egy frissítésbe nem tartoznak bele a meglepetés részek vagy éppen novellák.
    Most is tervezek egy ilyen meglepetés részt, aminek feltevését attól teszem majd függővé, hogy a következő fejezethez, szám szerint a 3.-hoz milyen gyorsan kapok legalább 4 kommentet. Ha megvan, akkor hamar felteszem, de ha nem, akkor csak egy kicsit később. A hamart úgy értettem, hogy még az újabb frissítés előtt.

    Tudom ez kicsit gonoszság, de olyan jó lenne tudni, hogy mire gondoltok, és ezzel talán kicsit ösztökéllek majd titeket a véleménynyilvánításra. Persze tisztelet a kivételnek, akik írnak nekem! Amúgy az se baj ha nem tetszik, de akkor meg azt szeretném megtudni, hogy mi nem tetszett benne. Nem harapok. :D ^,,^

    További szép estét/napot!

    Pusza, Krisz

    u.i.: Amúgy örülök, hogy várod a frisset, ez igazán jól esik, és erőt add, meg ösztökél a fejezetek írásakor. :)

    VálaszTörlés
  4. Na mindegy de ha nem jön össze a 4 komi..akkor ha akarod írók én neked ötöt is:D:D

    VálaszTörlés
  5. Szia Marietta!

    Nagyon kedves vagy, köszönöm. :D
    Nekem az is elég ha írsz egy kifejtősebb kommentet, az 5 vagy akár 10 kommenttel is felér. ;)
    Sokáig én se értettem olvasóként, hogy mért szeretnének, mért kérnek az írók kifejtős kommentet, aztán beszélgettem párral, de igazán tényleg csak most értettem meg. Tudod jó azt tudni, hogy tetszik-e egyáltalán valakinek is az, amit mi szívvel és lélekkel csinálunk, valamint azt is jó tudni, ha éppen nem tetszik. Valamint mind a két esetben jó azt tudni, hogy mi az a dolog, vagy ki tudja mi, ami tetszik, vagy éppen nem.

    Amúgy a meglepetés rész mindenféle képen fel fog kerülni, még a 4. fejezet előtt, csupán csak a kommentektől függ milyen hamar. :)

    Köszönöm a kommentjeid, tényleg jó tudni, hogy valakit érdekel, hogy valaki várja a frisset. :)
    Amúgy egy kicsit bővebb véleményedre igazán kíváncsi lennék, de talán majd a következő fejezetnél. :)

    Jó éjt, avagy jó reggelt! :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  6. Most találtam meg az oldalt! :)
    Nagyon tetszik a történeted..és jaj itt abba hagyni :D nagyon várom a következő részt! pusz Bogyoka

    VálaszTörlés
  7. Szia Bogyoka!

    Örülök, hogy idetaláltál, és hogy tetszik a történet. :)

    Hát igen, mint már "mondtam" pár helyen, szeretem a függővégeket, bár ez még nem is volt annyira ütős, de remélem majd a 3. fejezeté az lesz. ;)

    Remélem a továbbiak is tetszeni fognak, de ha nem, akkor is örömmel fogadom a kommentjeid, persze ha megszánsz velük. *pirul*

    További szép napot, és jó olvasást kívánok a friss fejezethez. :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  8. Nah szóval a békás-segítségkérés az nagyon tetszett..és az hogy Ed végigszántotta az asztalt az idegtől,szintén! Remegő térdek,és amikor Bells kiváncsiságból elkapja Ed kezét a címer miatt..véletlenül nem voltak elektromos kisülések a levegőben?Ámor nyila esetleg??
    Tulajdonképpen meg sem lepődöm rajtuk.
    Azt, hogy milyen szépek lehetnek,büntetni kéne! :P
    ..olv.tovább .

    VálaszTörlés
  9. Szia Molly!

    Örülök, hogy tetszettek ezek az aprócskának mondható momentumok. :)
    Hehe, erre nem válaszolok, majd kiderül, hogy Ámor volt-e olyan kegyes és leereszkedett közéjük, hogy nyilát valamelyikük, vagy esetleg mindkettőjük popsijába lője. :P
    Nem is kell meglepődni, hiszen előre mondtam, hogy romantikus történetről van szó. :)
    Jaja, ezt már én is mondtam, csak annyi van benne, hogy náluk az ezért kiszabható életfogytiglant szó szerint kell venni? XD

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés