New Sun - Sunrise - 4. fejezet

4. ÉRINTÉS

– RENDBEN, MIÉRT IS NE – válaszoltam végül, miután ismét megjelent ajkán az az édes félmosoly, amitől szívem először ismét kihagyott egy ütemnyit, majd meglódult, kétszázat verve percenként.

– Ez remek – mondta még ragyogóbb mosollyal arcán, és most már úgy ziháltam legbelül, mint aki lefutotta a maratont, de persze igyekeztem ezt leplezni. Tudtam, ez nem normális reakció, hiszen csak egy kis sétáról van szó, ő pedig az idegenvezetőm lesz, nem pedig egy… randiról. És egyébként is, bár azt nem tagadhatom, hogy tetszik – mert hát kinek ne tetszene egy ilyen fiú –, de nem vagyok belé szerelmes, hiszen végül is még alig ismerem.

– Na és, hova mennénk? – kérdeztem izgatottsággal hangomban, amit egyszerűen képtelen voltam leplezni, de reméltem, ha ezt észre is veszi, azt nem, hogy mosolya mennyire elkápráztat valahányszor megjelenik arcán.

– Arra gondoltam… – kezdet bele, majd mint aki meggondolta magát hirtelen félbehagyta. A csalódottság azonnal úrrá lett rajtam, mert biztos voltam benne, hogy lemondja az egészet. Tudhattam volna, hogy túl szép mindez ahhoz, hogy igaz legyen, de én vagyok a hibás, hiszen nem szabadott volna már most ennyire beleélnem magam – szontyolodtam el. – Nem is. Legyen inkább meglepetés – fejezte be végül mondandóját, mire felcsillantak szemeim a boldogságtól, szívem pedig ismét hevesen kezdet verni. Tudtam jól, hogy nem kéne ennyire örülnöm, de képtelen voltam rá, mert bár legtöbbször elutasító volt és goromba, és csak néha kerekedett felül a kedvesebbik énje, de mégis volt benne valami… valami megmagyarázhatatlan, ami megfogott, és ami miatt percről-percre csak még jobban meg akartam ismerni.

– Rendben, csak mondd mikor és hol találkozzunk.

– Legyen szombat, és mondjuk tíz körül. A város szélén van egy elágazás, az egyik kivisz a városból Port Angeles felé, míg a másik bevisz az erdőbe. Találkozzunk ott.

– Rendben – feleltem boldogan, és mosolyom most már egyszerűen képtelen voltam letörölni arcomról.

– Viszont ha gondolod, nem muszáj elmondanod a barátaidnak, hogy mire készülünk, már csak Hanna miatt is – mondta, mire meglepődtem mennyire figyelmes, hogy még erre is gondolt.

Igaza volt, hiszen Hanna és Melissa már attól kiakadtak rám, hogy csak beszélgettem vele, így viszont bele se mertem abba gondolni mi lenne, ha megtudnák, hogy együtt megyünk valahova, még ha ez nem is randi. Bár Melissa igazából cseppet sem érdekelt, de Hanna más volt. Vele nem akartam összeveszni, mert úgy éreztem még lehetünk barátok, és mint azok biztos voltam benne, megtudnánk beszélni ezt az egész Edward-dolgot. Másfelől pedig az is igaz, hogy nem tartozok nekik semmiféle beszámolóval a szabadidőmet illetőleg.

– Ez igaz – sóhajtottam keserűn. – Nincs kedvem civakodni, szóval nem szólok nekik.

– Nos, akkor ezt megtárgyaltuk.

– Meg – feleltem, majd lezárva a témát mindketten előre fordultunk.

A tanár éppen a reneszánsz angol irodalomról beszélt, holott én még azt sem vettem észre, hogy bejött. Boldog voltam, ami egyfelől érthető volt, hiszen úgy nézet ki lesznek barátaim, és hogy Edwardot is közéjük sorolhatom majd, akivel ráadásul már közös programot is szerveztünk a hétvégére, ami így már nem is lesz olyan unalmas. Viszont másfelől éreztem túlságosan is boldog vagyok, ami már egy kis aggodalomra adott okot, mivel ismertem magamat. Tudtam, mennyire bele tudom élni magam valamibe, és azt is tudtam, mennyire csalódott tudok lenni, ha az a valami mégsem úgy alakul, ahogyan gondoltam. Talán ezért is voltam inkább pesszimista, mert jól tudtam, velem nem történhetnek jó dolgok az életben.

Bár a pesszimizmusom megakadályozta, hogy felhőtlenül boldog legyek, mégis egész órán csak a holnapi napon járt az eszem. Olyan furcsa és persze egyben meglepő volt, hogy elhívott, mikor egész héten úgy viselkedett velem, mint aki le akar koptatni, most pedig mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, inkább még több időt akart velem tölteni. Persze nem volt kifogásom ez ellen, de egy kicsit mégis furcsálltam a dolgot.

Az óra hamar eltelt, amit sajnáltam, hiszen az egyetlen közös óránk volt a mai napon, de Mr. Morise tett róla, hogy ne törjek le nagyon, mikor az óra végén kiosztotta a kidolgozandó témákat a párok között. Mivel ezen az órán nem igen ismertem mást, na meg jó alkalomnak tűnt, hogy még jobban megismerjem és barátok legyünk, így bátorkodtam megkérdezni, nem lenne-e a párom, mire egy határozott igent kaptam válaszul, ami elégedettséggel öntötte el a mellkasom.

A tanár William Shakespeare-t osztotta ki nekünk, akinek műveit nem mellesleg nagyon is szerettem, de mivel a leadásig majdnem két hét volt még, így egyelőre nem is beszéltünk róla, hogy mikor kezdünk neki, ami jelenleg nem zavart, hiszen holnap úgy is találkozunk.

A következő órán aztán Rebeca szóvá tette, hogy látja rajtam, nagyon feldobott vagyok, de hiába nem hitte el, és kérdezte újra és újra mitől, annál többet nem kapott válaszként, hogy mert itt a hétvége. Ezek után próbáltam teljesen magamba fojtani örömöm, hogy legalább a többiek ne kérdezősködjenek, ami sikerült is, de végül otthon anyámnak megint csak feltűnt. Sajnálatomra ő nem volt egy könnyű eset, tudtam ő se éri be annyival, mint Rebeca, így neki bár csak részben, de elmondtam az igazságot, miszerint egy évfolyamtársammal megyek el holnap sétálni. Ez igaz is volt, csak éppen azt hagytam ki a beszámolómból, hogy az illető egy fiú, mert jól tudtam, hogy míg ő kombinálni kezdene, addig apám jönne a szokásos hegyi beszédével a fiú-lány kapcsolatokról, nekem pedig egyik sem hiányzott.

Nagy szerencsémre aztán a telefon éppen akkor csengett, mikor anyám az illető kiléte felől kezdet el kérdezősködni, így megmentve engem attól, hogy komolyabban hazudnom keljen. Míg ő telefonált, felmentem a szobámba, hogy ne is kelljen többet a holnapról beszélnem. Szerencsémre a szüleim – többek között azt is – tiszteletben tartották, hogy az én szobám, az én magánszférám, ahova visszavonulva nem kellett attól tartanom, hogy majd utánam jönnek azért, hogy tovább faggassanak.

Leplezni izgatottságom könnyebb dolognak bizonyult – még ha anyám és Rebeca észre is vette –, mint visszafogni magam, főként gondolataim, melyek csak Edward és a holnap körül forogtak. Szinte egész éjjel elmélkedtem, főként a héten történtekről, és a saját érzéseimről, amik még magam előtt is rejtélyesek voltak. Bár alig aludtam valamit, reggel hatkor mégis – mint aki tizenkét órát pihent – frissen és üdén pattantam ki az ágyból, és lázas készülődésbe kezdtem, annak ellenére, hogy az este megfogadtam, nem viszem túlzásba, és nem várok sokat ettől a mai naptól, nehogy a végén túl nagyot keljen csalódnom, ami nálam több mint elképzelhető volt.

Reggeli teendőim most valahogy hosszabbnak bizonyultak, mégis időm nagyobbik részét az öltözködés, azaz pontosabban a megfelelő ruha kiválasztása töltötte ki. Tudtam, ez csak egy szimpla találkozó, ráadásul úgy nézet ki, hogy még az időjárás se kedvez nekünk, hiszen a hatalmas szürke fellegekből bármikor számítani lehetett egy kiadós záporra, de mégis legalább egy kicsit tetszeni akartam neki, még ha csak baráti szemmel is. Hiszen végül is nő vagyok – tettem hozzá kissé félszegen.

Lassan elérkezett az indulás ideje, és mivel nem akartam elkésni befejeztem a válogatást – végül egy egyszerű farmernál maradtam és egy hosszú ujjú, fehér pulóvernél, melynek egy nagyobbacska „V” alakú kivágás volt az elején, és egy vékony dzsekit vettem –, majd elköszönve gyorsan szüleimtől, hogy még csak véletlenül se legyen idejük faggatni, elindultam.

A megbeszélt helyet nem volt nehéz megtalálni, hiszen csak követnem kellett a főutat, és az idővel is úgy tűnt jól gazdálkodtam, így már csak arra kellett figyelnem, hogy legalább Edwardnak ne mutassam ki, mennyire izgatott, azaz most már inkább feldobott vagyok e miatt a találkozó miatt.

Már messziről láttam őt és a kocsiját is, mely az útszélén parkolt, közel az erdőhöz. A kereszteződésnél letérve aztán gyorsan én is leparkoltam mellette az enyémet. Mély lélegzetvételekkel lenyugtatva magam szálltam ki, majd egyenesen felé indultam, mialatt alaposan szemügyre vettem. Most is, akárcsak a héten egy fekete farmer volt rajta és egy fekete szövetkabát, mely alatt egy krémszínű inget viselt, haja pedig hozta szokásos kócosságát.

– Szia – köszöntöttem mosolyogva. – Remélem, nem késtem.

– Dehogy is. Pont időbe érkeztél – mosolygott vissza rám, ami segített kezdeti zavaromon. – Akkor, mehetünk?

– Persze. Hogy tervezed, hova menjünk?

– Gondoltam, sétálhatnánk egyet az erdőben kezdésnek, nagyon szép ott ilyenkor minden.

– Rendben, menjünk – bólintottam rá tervére, mivel szerettem a természetet, na meg igazából mindegy volt hol beszélgetünk, csak megismerhessem, majd elindultunk befelé az erdőbe.

Egy ideig csendben haladtunk a turistáknak kijelölt ösvényen, majd később Edward tanácsára letérve róla folytattuk utunk be, egészen az erdő mélye felé ahol már egyáltalán nem lehetett hallani a város, és a főúton közlekedő autók zaját, csak a különféle madarak hangos csicsergését, és a talpunk alatt lévő kavicsok és gallyak ropogását. Nem tudtam pontosan mennyi ideje, de biztos voltam benne, hogy már órák óta sétálunk, mert már igencsak kezdtem fáradni, amit Edward is észrevett, így még pár percnyi séta után végül megálltunk. Míg ő az egyik fának támaszkodva pihent meg, addig én leültem egy kidőlt fatörzsre, és amíg kicsit kifújtam magam, körbenéztem.

Amíg csak a szem ellátott, hatalmas vénséges vén fák vettek körül minket. A törzsüket vastag moharéteg fedte, akárcsak a kisebb-nagyobb sziklák egy részét, és néhol még a talajt is, melyből nagylevelű zöldellő páfrányok nőttek ki, beterítve szinte mindent, amiből látszott is, hogy ide soha sem érnek el a nap, melegséget árasztó sugarai. Mindezt pedig beborította a nagy csendesség, melyben csak a lágy szellő susogását lehetett hallani, ahogy a fák ágait mozgatja, és csak néha lehetett felfedezni egy-egy madár hangját, amit az erdő mélye felé haladva már egyre ritkábban hallhattunk.

Lélegzetem még mindig szabálytalan volt, bár már jó pár perce csak pihentem. Tudtam, hogy engem néz, bár látni nem láttam, de éreztem tekintetét a hátamon. Az igazat megvallva kissé csalódott voltam, hiszen elsősorban azért mondtam igent meghívására és jöttem el vele, mert beszélgetni akartam és megismerni. Megismerni azt a fiút, aki ekkora rejtély mindenki számára, és persze tagadhatatlan, hogy nekem ez nagyon is tetszik benne – többek között persze. Viszont mióta megérkeztem és elindultunk erre a kis túrára – holott bár Forks tényleg szép vidék volt, de legalábbis jelenleg egy cseppet sem érdekelt –, két szónál többet nem váltottunk egymással, pedig annyi kérdésem lett volna hozzá, és annyi mindent akartam mondani neki, amire az éjszaka folyamán jöttem rá.

– Tudod, először kissé féltem, vagyis inkább csak tartottam tőled – kezdtem bele gondolataim zavaros mondandójába, mivel éreztem ennél megfelelőbb alkalom nem lesz rá. Kicsit vártam, de nem szólt semmit, így hát folytattam. – Néha olyan mogorva és elutasító voltál velem, amikor én csak kedvesen közeledni próbáltam feléd, de aztán megismertem a kedvesebbik éned, és végül rájöttem, hogy az a másik én, pusztán csak egy álca. Egy álca, melyet el akarsz hitetni a külvilággal, és ami éppen arra szolgál, hogy ne ismerjék meg mások az igazi valódat. – Még mindig nem szólalt meg, de most valahogy örültem is neki, hiszen ki tudja mi lenne a hirtelen támadt bátorságommal, ha meghallanám, vagy látnám, és éppen emiatt sem fordultam felé. – Sokat gondolkodtam, hogy vajon ez mire jó, hogy miért akarod mindenkivel elhitetni, hogy téged semmi és senki sem érdekel, hogy miért vagy mindenkivel ennyire rideg, aki csak egy kicsit is közeledni próbál feléd, míg végül az este rájöttem, és megértettelek.

– Megértettél? – kérdezte halkan és értetlenül. – És mégis mire jöttél rá?

– Arra, hogy mindezt csak azért csinálod, mert félsz bárkit is igazán közel engedni magadhoz. Hogy félsz barátkozni, mert te is ugyan azon mész keresztül, mint én.

– Ezt mégis hogy érted? – kérdezte jól kihallható kíváncsisággal hangjában, ami egy kis elégedettséggel töltött el, amiért fel tudtam kelteni a figyelmét.

– Tudod, ha nem szeretsz valakit, annak nem fájhat az elvesztése, viszont ha szeretsz… na igen, ez az amiért én is félek barátkozni – fújtam ki keserűn a levegőt, mert saját szavaim igazsága szomorúsággal tölt el. – Tudom, hogy ez így butaság, ahogyan az is, hogy az éppen aktuális otthonom is félek megszeretni, mert már előre tartok attól, mi lesz akkor, ha onnan is tovább kell állnunk. Nem akarok mindannyiszor megszeretni valamit és valakiket, majd elveszteni őket és örökre magamban hordozni a hiányuk hagyta tüskéket – csuklott el hangom, és a szemeimben összegyűlt könnyek lassanként, égető érzést hagyva maguk után áztatni kezdték arcomat.

– Bells! – hallatszódott alig hallhatón nevem, de éreztem, hogy még van bennem, és ha nem adom ki most magamból, akkor egyszer csak megfojt, így nem törődve Edwarddal – és azzal, hogy miket gondolhat most rólam – folytattam.

– Újnak lenni valahol nem éppen a legjobb dolog, főleg ha az ember alapjában véve sem egy könnyen barátkozós típus – mondtam sírós hangon, kissé szipogva, mialatt kézfejemmel letöröltem könnyeim. – Tudod, bár sose voltam egy népszerű lány, mindig is kitűntem a többiek közül, bárhol is laktunk, de azért mindig volt egy-két jó barátom, de mégsem azok az igazi barátok. Sose értettek meg igazán – sóhajtottam ismét keserűen.– Én igyekeztem, tényleg igyekeztem. Minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy megpróbáljak alkalmazkodni hozzájuk, de amikor ezt tettem, nem voltam önmagam. Nem éreztem, hogy én, ÉN lennék – kezdtek ismét potyogni könnyeim, de nem engedhettem el még jobban magam. – Mint már mondtam, sokat költöztünk, emiatt mindig én voltam az új lány a suliban. Igazából sose fogadtak be rendesen, bár nem is volt idejük rá, hiszen mire igazán beilleszkedhettem volna, és ők elfogadhattak volna, már tovább is kellett állnunk… Hát ezért félek barátkozni, mert tudom, egyszer úgyis el kell mennem, és akkor még több tüskével élnem tovább – fejeztem be mondandóm, és attól, hogy mindezt kiadhattam magamból, hogy elmondhattam olyasvalakinek, aki valószínűleg megért – hiszen mondhatni sorstársak vagyunk –, éreztem, hogy megkönnyebbültem.

Mialatt vártam reakciójára – bár kissé félve, mivel nem tudtam, tényleg jó ötlet volt-e ennyire megnyílnom valaki előtt –, próbáltam eltüntetni a sírás nyomait arcomról, bár tudtam vörösre sírt szemeim úgy is elárulnak. Csak vártam és vártam, de nem szólalt meg, amitől kissé megijedtem. Nem tudtam mit gondoljak, így bár nem akartam, de mégis megfordultam, hogy láthassam.

Már nem a fánál állt, hanem sokkal közelebb hozzám, de nem ez volt a meglepő, sokkal inkább tekintete, mely a távolba meredt. Néztem őt, de meg se rezzent, mire megint csak aggódni kezdtem miatta, mint a múltkor. Hirtelen átvillant elmémen, hogy esetleg valami baja van. Hogy talán beteg, és emiatt viselkedett néha olyan furcsán, amik igazából rosszullétek voltak, amiket persze büszkeségből leplezni próbált mások előtt. Saját feltételezésemtől persze, mely igencsak reálisnak tűnt, megrémültem, és csak még jobban elfogott az aggódás. Nem akartam, hogy bármi baja essen, főleg nem itt, az erdő mélyén, ahol aztán még csak segítséget sem tudok hívni, ha csak valami csoda folytán el nem ér ide is a térerő, hogy használni tudjam mobilom.

Gyors léptekkel mentem oda hozzá, majd alig egy lépésnyire megállva előtte, aggódva figyeltem. Tekintete fátyolos volt, lélegzete pedig túl szapora. Most már egyre biztosabb voltam benne, hogy rosszul van, emiatt pedig a kétségbeesés egyre jobban úrrá lett rajtam.

Először nem tudtam mit kéne csinálnom, majd alig egy pillanattal később már abban nem voltam biztos, amit csinálok. Egyik kezem ösztönösen emeltem fel, majd azt lassan és finoman helyeztem falfehér és kissé hűvös arcára. Érintésemtől úgy tűnt, tekintete kezd kitisztulni, ami megnyugvással töltött el, majd mikor láttam visszatért a fény szemébe, mellyel most már engem nézet, arcomat elöntötte a forróság, pírt varázsolva rá.

Zavarban voltam a helyzettől, de kezem mégsem tudtam levenni arcáról, mert úgy éreztem mintha oda lenne ragasztva, vagy mintha azt is az a bizonyos mágnes vonzaná, mely tekintetemet is folyton magához vonzza. Csak álltunk ott szótlanul, egymás tekintetébe mélyülve, mialatt az érzések csak úgy kavarogtak bennem. Edward annyira más volt, és nemcsak azért mert sorstársak voltunk.

Mialatt a különös és sokrétű érzéseimen elmélkedtem, melyeket igyekeztem kibogozni – mivel még magam sem értettem őket igazán –, egy lágy szellő, mely elsuhant mellettünk, meglebbentette leengedett hajam. Edward egy pillanatra lehunyta szemeit, de mire ismét aggódni kezdhettem volna érte, már ki is nyitotta. Most még sokkal gyengédebben nézet rám, mint eddig, majd lélegzetem hirtelen elakadt, mikor tekintete ajkamra vándorolt. Alig egy pillanatig tartott az egész, majd ismét tekintetembe fúrta övét, de bennem mégis megmozdult valami. Szívem érhetetlen gyorsasággal kezdet el verni, ajkam pedig remegni kezdett. Nem értettem mi van velem, és ez nem csak gondolataimra vonatkozott. Egyszerűen nem voltam olyankor ura önmagamnak, ha vele voltam, ahogyan most sem.

Remegő alsó ajkam beharaptam, mialatt szabad kezem kissé remegve emeltem fel, majd lassan kinyúlva felé, megérintettem mutatóujjammal ajkát, mire lehunyta szemeit. Nem értettem magam, és azt sem honnan vettem a bátorságot mindehhez, csak azt tudtam, hogy a késztetés annyira erős, hogy tekintetem én is ajkaira vessem, de mikor ezt megtettem, éreztem, hogy én nem érem be ennyivel, mert én meg is akarom érinteni ajkait. Agyam persze tudta, hogy ez nem helyes, hogy nem kéne, de kezem mintha önálló életet élt volna, lassan, finom mozdulatokkal rajzolta körül, először felső, majd alsó ajkát.

Annyira érzéki volt számomra ez a pillanat, hogy végül annyira megijedtem saját magamtól és a bennem kavargó bizarr érzésektől, melyek egy pillanatra szinte teljesen átvették az uralmat felettem – abba pedig már bele se mertem gondolni Edward miket képzelhet most rólam –, hogy hirtelen elkaptam kezem ajkáról, majd ugyan ezt akartam tenni a másikkal is, mely egész eddig arcán nyugodott, de kezemhez kapva, megakadályozott ebben.

Egy pillanatig csak néztem rá értetlenül, de mikor ismét rám emelte gyengéd tekintetét, már egyáltalán nem akartam tiltakozni, és bár keze még mindig enyémen volt, visszatartva azt, már egyáltalán nem szándékoztam levenni arcáról. Mikor erre valószínűleg ő is rájött, lassan elengedte kezem, majd ugyan azzal a lendülettel most ő nyúlt ki felém, megérintve végül nyakamat.

Ismét elakadó lélegzettel figyeltem, ahogyan hűvös keze egy pillanatra megnyugszik nyakamon, majd szinte már kínzó lassúsággal folytatja útját lefelé, hogy végül megállapodjon mellkasomon, éppen szívem felett, mely jelenleg oly’ hevesen dübörgött, hogy félő volt áttöri bordáim. Egész testemben belebizseregtem az érzésbe, miként pulóverem kivágásának köszönhetően még érintését is érezhettem bőrömön. Nem tudtam eldönteni, hogy most le kéne szidni magam, vagy megdicsérni, amiért mégis ennél a ruhadarabnál maradtam.

Ismételten csak álltunk, csendben, egymást nézve, mint aki tényleg attól tart, szívem egyszer csak kiugrik helyéről – ami jelenlegi állapotomban nagyon is elképzelhetőnek tűnt –, ott tartotta kezét, mintha ezzel megakadályozhatná. Időérzékem bár sosem volt a legtökéletesebb, de jelenleg azt sem tudtam volna megmondani, hogy percek vagy esetleg órák teltek el így némán, egymás légzését figyelve. Végül mégis csak neki lett igaza, és szívverésem lassulni kezdett, bár még mindig túl szapora volt. Mihelyst ez a lassulás bekövetkezett, lassan elvette kezét mellkasomról, majd pár pillanattal később én is követtem példáját, és levettem kezem arcáról.

Nem tudtam mit is mondhatnék, hiszen annyi minden történt, ráadásul az érzéseim még magam előtt is rejtélyesek voltak, zavarom pedig mintha csak azzal, hogy elengedtem, visszatért volna. Legszívesebben elszaladtam volna, csak hogy ne is kelljen megtudnom milyen egy bugyuta libának tart, de mikor szóra nyitotta száját, már tudtam, hogy nem úszom meg a megaláztatást.

– Nincs kedved átjönni hozzánk? – kérdezte, mint mindig meglepve. Először nem is akartam hinni a fülemnek. Azt hittem majd egy érzelgős buta tyúknak fog nevezni és egyebeknek, és hogy azt mondja, soha többé nem akar látni, és megkér, hogy végre kopjak le róla, mindezek helyett pedig megkérdi, hogy nem akarok-e átmenni hozzájuk? – kérdeztem kissé hisztérikusan magamtól.

– Hogyan? – kérdeztem értetlenül, és ennyi volt minden, amit ki tudtam nyögni sokkos állapotomban, melybe kerültem.

– Úgy tűnik esni fog, ezért gondoltam séta helyett inkább elkezdhetnénk az irodalom kidolgozást, de persze ha nincs kedved…

– De, szívesen! – vágtam rá gyorsan, még mielőtt befejezhette volna, és már meg sem lepődtem furcsa reakciómon, csak éreztem arcomat ismét pír fedi be.

– Akkor menjünk – javasolta egy halvány mosoly kíséretében, majd miután bólintottam, visszafelé indultunk. Az út most valahogy sokkal rövidebbnek tűnt, mint idefelé jövet, a madarak pedig mintha csak felélénkültek volna, hangos énekükkel kísérték végig utunk. Egyedül csak a hűs esőszellőnek nem örültem, de még az se tudta elrontani jókedvem, hiszen Edwarddal voltam, ráadásul úgy tűnt ő is kedvel engem. – Szerintem felesleges két kocsival mennünk, ha gondolod, tegyük le a tiédet nálatok, majd később hazaviszlek – ajánlotta fel, amibe könnyedén bele is egyeztem, majd mindketten beszállva saját autónkba, elindultunk hozzánk.

Egész úton önkéntelenül is csak a történteken járt az agyam, így alig tudtam odafigyelni a vezetésre, melynek majdnem az lett a következménye, hogy még egy piroson is átmentem, de végül mégis csak szerencsésen megérkeztünk hozzánk. A kocsit gyorsan leparkoltam a felhajtón, majd odaintettem Edwardnak, aki a padka mellett állt meg, hogy várjon, csak beszaladok, és máris jövök.

Tudtam, ha a szüleim észreveszik odakint az autóm, és engem még sem találnak itthon, akkor nagyon ki lesznek. Elsősorban persze azért, mert féltenek, másodsorban viszont majd a miatt – persze csak miután végre megkerültem –, hogy miért nem szóltam nekik. Nem akartam, hogy aggódjanak, és persze hogy haragudjanak rám, így gyorsan bementem a házba, hogy szóljak nekik.

– Állj csak meg, kisasszony! – szólt utánam apám, miután köszöntem nekik, majd gyorsan elhadartam, hogy csak egy percre ugrottam haza, de már megyek is, és hogy majd később találkozunk, aztán már el is indultam kifelé. Hirtelen dermedtem mozdulatlanná, majd nagyot nyelve, összeszorított fogakkal sétáltam vissza a konyhába, ahol szüleim tartózkodtak.

– Igen, apa? – kérdeztem félve, a fogaim közt szűrve a szavakat.

– Ha szabad tudni, mégis hova mentek? – kérdezte felém se fordulva, még mindig a kezében tartott újságot olvasgatva.

– Csak… csak hozzájuk, megírni az irodalom házit.

– Itt mért nem jó?

– Apa, kérlek! – szóltam rá akadékoskodása miatt, mire anyám is besegített.

– Bob, kérlek!

– Jó legyen, de előbb szeretném megismerni a barátnőd – mondta, mire ismét nagyot nyeltem, majd a torkomban keletkezett gombóctól azt hittem megfulladok, ráadásul gyomrom is pillanatok alatt diónyi nagyságúra zsugorodott.

– A… a barátnőm? – Hangom kétségbeesett volt és alig hallható, mert Edward minden volt, csak éppen lány nem. Hirtelen mindenféle rémséges variáció átvillant elmémen, de mind ugyan úgy végződött, mégpedig, hogy Edward miután megismerte a szüleimet, főleg apámat, futva menekül innen, és persze tőlem is.

– Kicsim, csak nincs valami baj? – kérdezte anyám, valószínűleg falfehér arcomat látva.

– Nem… nincs.

– Akkor menj, hívd csak be, apádat pedig bízd csak rám – kacsintott rám cinkosul, mire apám egy szúrós pillantást küldött felé.

– Nos… az igazság az, hogy… – kezdtem bele a kínos vallomásba, miszerint Edward nem lány, hanem fiú. Méghozzá milyen fiú! – tettem hozzá sóhajtva, majd gondolatban szinte azonnal jól fejbe is vágtam magam, amiért ebben a helyzetben ilyenekre gondolok. – hogy ő nem egy lány… hanem egy… egy fiú – böktem nagy nehezen végül ki, mire apám szinte lecsapva az újságot az asztalra, hirtelen felém kapta tekintetét.

– Egy fiú? – kérdezte hitetlenül és kissé megemelt hangját.

– Tudom, mire gondoltok, de tévedtek! – kezdtem gyorsan magyarázkodásba. – Ő csak egy évfolyamtárs, egy egyszerű barát, aki nem mellesleg persze fiú, azonban úgy gondolom, ebben nincs semmi kivetnivaló. Hiszen végül is mért ne barátkozhatnék fiúkkal. Jó, persze tudom neked erről mi a véleményed apa, de hidd el, tévedsz, igenis…

– Hívd be! – csattant fel erélyesen apám hangja, mielőtt még befejezhettem volna meggyőző beszédem arról, hogy Edward csak egy egyszerű barát, és hogy apámnak nincs igaza abban, hogy fiú és lány között nem létezhet érdek nélküli barátság.

– Drágám, kérlek! – szólt rá kedvesen, mégis határozottan anyám, mire apám kissé duzzogva, felállt, majd maga előtt összefonva karjait, az ablakhoz sétált, egyenesen kifelé bámulva rajta. – Menj csak, hívd be, és ne aggódj! – nyugtatott anyám, mire kissé félve, de mégiscsak elindultam kifelé.

Szinte minden porcikám remegett, és az a pár lépés melyet a verandától kellett megtennem az autójáig, éveknek tűnt. Kínzó és aggodalommal teli éveknek. Olyan jól alakult eddig ez a nap. Jó volt Vele lenni és az is jó volt, hogy bármit is tettem vagy mondtam az erdőben, ő ahelyett, hogy elmenekült volna tőlem, inkább a nap további részét is velem akarta tölteni, de tudtam, ha apám hozza a formáját, akkor örülhetek, ha legalább messziről láthatom majd.

Mikor odaértem az autóhoz, remegő kézzel, félve kopogtam be az ablakon, majd miután leeresztette azt, még hangom is elcsuklott, úgy nyögtem ki a szavakat.

– Kérlek, ne ölj meg érte… – kezdtem esdeklőn. – de a szüleim kicsit régimódiak és persze nagyon féltenek.

– Nyögd már ki! – kérlelt nyugodtan. – Mégis mi a baj? Talán nem engednek el?

– Nem, nem erről van szó – vettem egy mély lélegzetet, majd kiböktem. – Szeretnének megismerni, főként azért, hogy tudják, kivel is van a lányuk egész nap.

– És persze azért, hogy tudják, milyen alakokkal is barátkozol, értettem én. Rendben, menjünk – felelte könnyedén, egy halvány mosollyal arcán, és már nyitotta is az ajtót. Hogy én mért is nem lepődöm már meg azon, hogy mindig az ellenkezőjét csinálja, vagy mondja annak, amire számítok – forgattam meg szemem. Bár tényleg nem lepődtem meg annyira, mint szoktam, de tudtam így is kissé értetlenül nézek rá.

Miután kiszállt, elindultunk befelé, mialatt én imádkoztam, hogy csak ezt éljem túl. Beérve egyenesen a konyha felé vettük az irányt – egy pillanatra úgy tűnt, mintha Edward pontosan tudná, merre kell menni, de persze ez lehetetlen volt, így ezt a kósza gondolatot gyorsan el is hessegettem –, majd odaérve mindketten megálltunk az ajtóban.

– Anya, apa! – kezdtem, mire mellkasomból egy mély sóhaj szakadt fel. – Ő itt Edward Cullen – mutattam be, mire mindketten ráemelték tekintetük.

– Örvendek, Edward Cullen vagyok – mutatkozott be igazán illedelmesen, ami megint csak meglepett, mert bár illett hozzá, de ellenben nem illett egy velem egykorú fiúhoz.

– Csak nem Dr. Carlisle Cullen fia vagy? – csillantak fel apám szemei, mire eszembe jutott, hogy ők ketten valószínűleg egy kórházban dolgoznak, ami akár még meg is könnyítheti a helyzetet, de legalábbis egy kis megnyugvást hozott számomra.

– Nem, én az unokaöccse vagyok.

– Vagy úgy. Hát… isten hozott itt minálunk – lépet közelebb hozzánk, majd nyújtotta felé kezét, mire azonnal gyanakvón kezdtem őt figyelni, mert ismertem, és éppen ezért tudtam, hogy ez így túl könnyen ment.

– Örvendek uram, Edward Cullen – fogtak kezet apámmal.

– Bob Sheen.

– Szia, én pedig Gill vagyok, Bells anyukája – lépet mellém anyám, finoman átkarolva vállam.

– Örvendek, asszonyom!

– Asszonyom? Kérlek, szólíts csak Gillnek – mosolygott rá anyám, mire megforgattam szemeim, majd közelebb hajolva hozzám, halkan fülembe suttogott. – Igazán udvarias és persze helyes fiú ez az Edward, nem gondolod?

– Anya! – csattantam fel azonnal, és nem éppen kedvesen néztem rá. – Azt hiszem jobb lesz, ha mi most megyünk. Majd később jövök – mondtam, majd ezzel lezárva a témát megfordultam és elindultam kifelé. Még hallottam, ahogyan Edward is elköszön, majd a lépteit mögöttem, de még mielőtt elérhettem volna a bejárati ajtót, anyám hangja állított meg. Hirtelen torpantam meg nevem hallatán, majd ugyan azzal a lendülettel visszafordultam és elindultam felé. – Csak egy perc – mondtam Edwardnak, elhaladva mellette. – Mi az? – kérdeztem anyámtól még mindig mellőzve a kedvességet.

– Kérlek, vigyázatok! – suttogta, és én azonnal értettem mire gondol, amitől először vészesen kikerekedtek szemeim, majd le kellett hunynom őket, hogy megnyugodhassak, és ne boruljak teljesen ki.

– Anya kérlek! Edwarddal mi csak barátok vagyunk – suttogtam én is, és reméltem Edward elég messze van ahhoz, hogy ne hallja miről beszélgetünk, mert az mindennél kínosabb lett volna, és akkor aztán tényleg nem csodáltam volna, ha futva menekül el tőlem.

– Kicsim, ugye tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz? – nyúlt volna kezem után, de idegesen elrántottam.

– Anya kérlek, hagyd abba! Na jó, én mentem! – jelentettem ki kicsit hangosabban és ingerülten.

– Hazajössz még ma?– kérdezte, mire nyomban hátat fordítva neki, mint egy felbőszült bika, fújtatva hagytam el a házat, meg sem állva Edward autójáig, melynek nekidőlve próbáltam lecsillapítani magam.