2010. augusztus 26., csütörtök

New Sun - Sunrise - 5. fejezet



5. A BEISMERÉS


MINDEN RENDBEN? – jött a kissé aggodalmas kérdés, mire bólintottam, majd amint kinyitotta, beszálltam a kocsiba, és miután bekötöttem magam, karba font kezekkel vártam, hogy végre eltűnjünk innen.

– Elárulod, min húztad így fel magad? – törte meg a csendet, mikor már messze jártunk otthonomtól.

– Lényegtelen – vágtam rá kissé gorombán, pedig vele aztán igazán nem akartam az lenni.

– Anyukád csak félt téged – mondta, mire felé kaptam tekintetem, mert hirtelen olyan érzésem támadt, mintha hallott volna és tudna mindent, de aztán persze rájöttem, hogy ha így lenne, ha tényleg tudná, hogy anyám miről beszélt, akkor biztosan nem így viselkedne.

– Ezt te nem értheted – fújtam ki keserűn a levegőt.

– De ha elmondanád, esetleg megérthetném – próbálkozott ravaszul, hogy kiszedje belőlem, ami megmosolyogtatott, és persze jól is esett, amiért törődik velem. – Azt mondják, ha az ember kibeszéli magából a dolgokat, akkor könnyebb lesz. Talán neked is meg kéne próbálnod. Nos?

– Csak anyám folytonos hülyeségein akadtam ki – mondtam, bár a hülyeség erre nem volt éppen a legmegfelelőbb kifejezés. Bár abban igazat kellett adnom anyámnak, hogy Edward udvarias, és persze helyes – méghozzá nagyon is –, de mi csak barátok vagyunk, na meg alig ismerem még. Nem is értettem, hogy anyám hogy gondolhatta, hogy mi… szóval hogy mi esetleg… ágyba bújunk – pirultam bele a feltételezésbe. Bár azt nem tagadhattam, hogy Edward tényleg tetszik nekem, ahogyan azt sem, hogy azt a sok kavargó érzést ő váltotta ki belőlem. Legbelül éreztem, már az elejétől fogva, hogy érzek valamit iránta, valamit, ami több mint, amit éreznem kéne egy egyszerű barát iránt, de hogy pontosan mi is ez az érzés, azt még nem tudtam – halkul el a belső hangom, ahogy ismét belemerültem érzéseim elemzésébe.

Olyan különös volt ez az érzés, és bár tudtam ilyet még soha sem éreztem, mégsem ijesztett meg az ismeretlen, mert hiszen hogy is ijedhettem volna meg valami olyantól, ami ennyire kellemes, nyugtató és melegséggel áraszt el. Már csak ha rágondoltam, jobban éreztem magam, és most ez különösen jól jött, mert elmémbe ismét visszakúszott anyám feltételezése, majd a következő percben a levegő a tüdőmben akadt, ahogy agyam leghátsó, elrejtett kis zugában, titkon és félve belegondoltam, mi lenne ha Edward és én… Nem, elég! – üvöltöttem fel azonnal magamban, ahogy a pikáns képek peregni kezdtek lelki szemeim előtt. Hagyd abba, elég legyen, Bells! – rivalltam rá magamra, és minden erőmmel próbáltam elűzni ezeket a gondolatokat elmémből.

– Minden rendben? – jött megint egy aggodalmas kérdés, és csak mikor felé fordítottam tekintetem jöttem rá, hogy egész testemben zihálok.

– Persze, minden – erőltettem egy mosolyt arcomra, majd megpróbáltam lassan lélegezve lenyugtatni magamat.

– Tudod – kezdett bele pár percnyi csend után. – minden szülő félti a gyermekét, azt hiszik, ha a világot nem is tudják megváltani, de a gyermeküket minden rossztól meg tudják óvni, talán még a széltől is – mondta mindkettőnk arcára mosolyt csalva. – De ez így természetes, ez benne van a… vérükben. Hidd el, a szüleid csak jót akarnak neked, ezért nem haragudhatsz rájuk – nézett rám, mire keserűn sóhajtva lesunytam fejem. Persze, igaza volt, én is tudtam, hogy a szüleim csak féltenek, de ennyire akkor sem kéne. Apám viselkedése néha már tényleg beteges, anyám pedig… na igen, ő is túlzásba tudta vinni a dolgokat, de mindketten akkor a legrosszabbak, ha egy fiúról van szó.

– Tudom – sziszegtem a fogaim közt, majd az út további részét csendben tettük meg.

Először akkor ámultam el, mikor megláttam a házukat, mely hatalmas volt és gyönyörű, majd mikor a garázsban leparkoltuk a kocsit, ahol másik öt gyönyörű és persze drága társa állt, majd végül mikor bementünk a házba, mely egyfajta méltóságot sugárzott. Az házban uralkodó világos színek és az egész déli homlokzatot beborító üveg csak még világosabbá és tágassá tette az amúgy is hatalmas házat. Mindenhol rend és ragyogó tisztaság uralkodott, és a szoba különböző pontjaiban elhelyezett kristályvázákban különféle virágok díszelegtek. A tágas nappaliból aztán egyenesen az emelet felé indultunk, a hosszú lépcsősort megmászva, melynek korlátja szinte teljesen üvegből volt, csak egy vékony, fehér keret szegélyezte azt. Az első emeleti lépcsőfordulóban egy pillanatra megint megtorpantam, és csak álmélkodtam tovább, miközben tekintetem furcsa tényre lett figyelmes, miszerint ezen az emeleten csak négy ajtó van, de nem volt időm ezen elmélkedni, mert Edward már majdnem fel is ért a következő emeletre. Gyorsan én is felsiettem, majd felérve a furcsa tény, még furcsább lett, mikor rájöttem, hogy ezen az emeleten is csak négy ajtó van.

– Mindenki ebben a házban lakik? – bukott ki belőlem a kérdés, mire hátranézve a válla fölött rám villantotta azt az édes félmosolyt, amitől azonnal zavarba jöttem, és inkább csendben követtem egészen a hosszú, faborítású folyosó végén lévő szobáig. – Ez a te szobád? – kérdeztem, mire, mint aki zavarban van, a padlóra szegezett tekintettel bólintott, majd intett a kezével, hogy menjek beljebb.

A déli homlokzat itt is teljesen üvegből volt, míg a szoba végében egy hatalmas kétszárnyú üvegajtó állt. Meglepő módon ebben a szobában inkább a fekete szín különféle tónusai uralkodtak, ellentétben a ház többi részével, bár itt is jelentős szerepet játszottak a világos színek. Edwardhoz hasonlóan én is kicsit zavarban voltam, mivel még sosem jártam egyetlen fiú szobájában sem. Mialatt igyekeztem mindent gyorsan szemügyre venni – a CD, DVD és könyv gyűjteményét, valamint a modern elektronikus cuccait –, láttam, hogy ellépve az ajtótól helyet foglal az íróasztal előtt álló széken. Nem tudtam, mit csináljak, így végül az üvegfal előtt elterülő kétszemélyes ágyhoz léptem.

– Szabad? – mutattam az ágyra, majd miután biccentett, levéve a cipőm törökülésben helyezkedtem el rajta. – És a többiek, ők hol vannak? – jutott hirtelen eszembe, hogy olyan csend van, ráadásul senkit sem láttam a házban, pedig az autók a garázsban álltak, persze hacsak nincs még több.

– Ők? Nos, ők most… kirándulnak.

– És te mért nem mentél velük? Ugye nem miattam? – kérdeztem kissé kétségbeesetten, mert nem vettem volna a szívemre, ha csak a nekem tett ígérete miatt nem ment volna el a családjával, másfelől viszont örültem neki, hogy inkább velem akarta tölteni az idejét.

– Nem, dehogy is. Egyszerűen csak nem volt kedvem.

– Vagy úgy – nyugodtam meg kissé válaszától. – Látom, szeretsz olvasni, na meg zenét hallgatni.

– Megnyugtatnak – felelte egyszerűen, majd felállva odasétált a CD-játszóhoz. – Milyen zenét szeretsz? – kérdezte felém fordulva, mire zavartan lehajtottam a fejem. – Mi a baj?

– Nos… De ugye nem nevetsz ki?

– Miért tenném? – kérdezte értetlenül.

– Mert a korombéliek nem szeretik a régi klasszikusokat, na meg a komolyzenét.

– Vagy úgy – mondta, majd visszafordult a lejátszóhoz. Ahogy sejtettem – szakadt fel mellkasomból egy mély és keserű sóhaj. Megint csak különcnek éreztem magam, és persze csalódottnak, amiért igazam lett, de legalább azt méltányolni tudtam benne, hogy magába fojtja nevetését. Letörve ültem az ágyon, a fekete szatén ágyneműhuzatot gyűrögetve, mígnem felcsendült egy ismerős szám, amire persze hirtelen felkaptam fejem.

– Csak nem Debussy? – kérdeztem hitetlenkedve, pedig igazából semmi kétségem nem fért hozzá. Annyira meglepődtem, mivel egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy korombéli fiúnak akad komolyzene is a gyűjteményébe, bár az is igaz volt, hogy Edwardot nem lehetett egy átlagos fiúnak nevezni. Mindig meg tudott lepni engem.

– A szüleim egyik kedvenc száma – ejtette ki nagyon gyengéden a szavakat, melyből éreztem, mennyire szereti őket, majd hirtelen, mint aki valami rosszat mondott volna, rám kapta tekintetét.

– Mi történt a… szüleiddel? – kérdeztem kissé félszegen, mert biztos voltam benne, hogy azért élnek a testvérével most Dr. Cullenékkel, mert történt velük valami.

– Autóbaleset – mondta lesunyt fejjel.

– Sajnálom.

– Mit szólnál, ha elkezdenénk a kidolgozást?

– Rendben – rebegtem, majd miután megmutatta, hol találom a megfelelő könyveket, melyekből többet le is vettem a polcról, visszatelepedtem velük az ágyra, majd a már odakészített papírra jegyzetelni kezdtem.

Már egy jó ideje csendben dolgoztunk, nekem pedig nem a feladat, hanem az jelentett nagy erőfeszítést, hogy ne nézzek folyton Edwardra, bár még így is néha-néha felé pillantottam, úgy téve, mint aki csak arra kíváncsi, hogyan halad. Az egyik ilyen alkalommal aztán észrevettem, hogy ő is éppen engem néz. Persze rögvest zavarba jöttem, majd gyorsan úgy tettem, mint aki csak is azért nézett rá, mert észrevette, hogy őt nézik.

– Mi az? – kérdeztem.

– Ü… Semmi – mosolygott rám, majd egyik pillanatról a másikra arca hirtelen eltorzult, testtartása feszült és merev lett, és a kezében tartott ceruza hangos reccsenéssel tört ketté, ahogyan ökölbe szorította kezeit.

– Edward, jól vagy? – kérdeztem szinte már üvöltve, annyira megijedtem. – Edward! – szólongattam egész testemben zihálva, de meg se rezzent, mire felugrottam az ágyról és gyors léptekkel átszelve a köztünk lévő távolságot odamentem hozzá. Most már az se érdekelt különösebben, hogy végre megszólalt, és egészen halk hangon biztosított róla, hogy jól van, majd megkért, hogy üljek vissza. Amint odaértem hozzá, letérdeltem elé a földre, majd kezeimet az ő ökölbe szorított kezeire helyeztem, melyek combjain pihentek. – Edward! – fürkésztem kétségbeesetten arcát, és örültem, mikor egy perccel később kitisztult aranyszín tekintetét enyémbe fúrta. – Jól vagy? – kérdeztem szinte már suttogva, mert alig jött ki hang a torkomon.

– Jól… azt hiszem – felelte kissé bizonytalanul, majd sóhajtva aprót rázott fején.

– Edward, mondd meg, de őszintén. Ugye nincs semmilyen komolyabb bajod?

– Nem, persze – vágta rá automatikusan, de kételkedésem láttán, és hogy mennyire komolyan kérdeztem, folytatta. – Elhiheted, nincs semmi komoly.

– Elhiszem, viszont akkor ki kéne vizsgáltatnod magad, hiszen ez már nem az első.

– Majd szólok Carlisle-nak.

– Rendben, de tényleg szólj neki!

– Miért aggódsz te ennyire miattam? – kérdezte váratlanul, mire elkaptam kezeim övéiről, mintha csak tüzes vassal égetnék azokat.

– Miért, baj, hogy aggódom? – kérdeztem zavartan, a padlót fixírozva.

– Nos… Azt hiszem nem. Hiszen végül is a barátok ezt csinálják, vagy nem? – kérdezte, mire felkaptam a fejem, egyenesen igéző aranybarna szemeibe nézve. Barátok – visszhangzott bennem a szó, a különös érzéseket mind felkavarva bennem. Tudtam, hogy erre vágytam már pár napja, hogy megismerhessem és barátok legyünk, de most valahogy mégsem elégedettséget éreztem, amiért sikerült, hanem inkább valamiféle csalódottságot.

– A barátok… Igen, a barátok ezt csinálják – szontyolodtam el, de hogy leplezzem érthetetlen csalódottságom, mosolyt erőltettem arcomra.

Nehéz volt fenntartani a látszatot, miszerint minden rendben, mikor a fejemben csak úgy kavarogtak a különös kérdések, melyekre adható válaszokban mindennél bizonytalanabb voltam. Nem értettem, mi változott meg tegnap óta – és persze még a ma reggelt is ide sorolhattam –, mikor még amiatt voltam boldog, hogy a mai nap után majd Edwardot is a barátomnak mondhatom, valamint éppen amiatt aggódtam, hogy ez talán még sem így lesz. Most pedig hogy már az volt, hogy ő maga mondta, és nem csak én állítottam, hogy barátok vagyunk, most csalódott voltam, mint aki nem erre vágyott. Nem értettem, miért érzem ezt, hogy miért nem elég már csak a barátsága – amit amúgy is csak alig pár órája tudhattam a magaménak –, ahogyan azt sem, miért érzem, de ami a legfontosabb, mi ez a bizarr és nagyon intenzív érzés iránta, mely nem hagy nyugodni, mely kitölti minden gondolatom, és ahelyett, hogy megijesztene ez az ismeretlen érzés, mindennél jobban vágyom rá.

Persze próbáltam nem erre gondolni, csakis a feladatra összpontosítani, de mióta Edward rosszul lett, majd kimondta a bűvös szót, barátok vagyunk, melyet követően újra nekiálltunk az irodalom kidolgozásnak, szinte egy szót sem tudtam leírni. Nem hagytak nyugodni a történtek, már éppen kezdtem volna megadni magam a kétségbeesésnek, és szégyenszemre sírásba kitörni, amiért saját magam sem értem, mi van velem, mikor is meghallottam egy ajtó csapódását. Az ijedségtől menten összerezzentem, majd rögvest Edward tekintetét kerestem, nyugtatásként, hogy tudjam, minden rendben – nem mintha attól féltem volna, nem is egy ajtó csapódott, hanem az égbolt szakadt ránk –, de mégis örültem, és kissé meg is nyugodtam, mikor tekintetem összetalálkozott az olvadt aranyéval.

– Hazajöttek a többiek – mondta nyugodtan, de látszott rajta, meglepődött, valószínűleg nem számított rájuk.

– Akkor, azt hiszem ideje indulnom – mondtam, miközben feltápászkodtam az ágyról, melyen hasaltam.

– Maradj még! – csattant fel azonnal, majd visszahalkítva hangját folytatta. – Kérlek! Szeretnélek bemutatni a családomnak, persze csak ha nincs ellenedre?

– Ami azt illeti végül is én is bemutattalak az enyémnek, szóval rendben – bólintottam rá, mire egy édes mosolyt kaptam, majd miután felvettem a cipőm elindultunk a földszint felé.

Ideges voltam, mivel nem éppen kellemes emlékek fűződnek hozzájuk, és ettől gyomrom egész kicsire zsugorodott, torkomban pedig gombóc keletkezett. Lesunyt tekintettel haladtam lefelé, mert tartottam tőle, ha menet közben látnám meg őket, képes lennék rá, és leesnék a lépcsőről. Miután az utolsó lépcsőfokot is elhagytam, még egy gyors pillantást vetettem Edwardra, aki közvetlen mellettem állt meg, majd a többiek felé fordultam.

A hatalmas nappali egy pillanatra zsúfoltnak tűnt, és mintha csak kiszippantották volna belőle az oxigént, hirtelen légszomjam támadt. A szobában minden szem rám szegeződött, mintha csak valami csodabogár lennék. Nagyot nyeltem, majd gyorsan végigfuttattam tekintetem a jelenlévőkön. Mind annyira gyönyörű volt és tökéletes, és persze mind annyira különböztek tőlem, hogy az szomorúsággal töltött el.

– Sziasztok. Milyen volt a kirándulás? – törte meg végül Edward a feszült csendet.

– Jó – válaszolta szűkszavúan az idősebb Edward, és hangja keménységétől kissé megremegtem.

– Az remek – mondta, majd hirtelen Nessie a semmiből ott termett előttem, és egyenesen a nyakamba vetette magát, melytől kissé megtántorodtam, de szerencsére nem estünk hanyatt, ami azért csoda volt. A tekintetek még mindig rám szegeződtek, így bármekkora is volt megdöbbenésem, amit Nessie keltett, zavarom túlszárnyalta azt.

– Szia Bells, örülök, hogy itt vagy – üdvözölt ragyogó és hatalmas mosollyal arcán, miután eleresztette nyakamat.

– Ü… Köszönöm. Én is örülök, hogy láthatlak – mondtam, majd ismét Edwardra pillantottam, aki valószínűleg látta, mennyire zavarban vagyok, így átvéve a szót, gyorsan bemutatott a családjának.

Nessie-t már ismertem többé-kevésbé, és egy elég kedves lánynak véltem, bár nekem kicsit túl közvetlen volt, de talán csak azért, mert nem voltam hozzászokva, hogy valaki így viselkedjen velem, ilyen nyíltan. Az első, akinek Edward bemutatott Alice volt, aki ugyancsak nagyon közvetlen volt velem, és megölelt. Nem is értettem, mi alapja a pletykáknak, és miért tartanak tőlük az iskolában, bár igaz Jasper kicsit kimért volt, de egyben amolyan régimódian udvarias is, ahogyan ott állt feszes, egyenes testtartással, hátratett kezekkel és komoly hangon egy Örvendeket rebegett el. Mellettük Rosalie és Emmett álltak, egy gyönyörű szépség és egy medveszerű fiú, akinek termete és arca komorsága kissé megijesztett, de még így sem annyira, mint a szépséges lány cikázó villámokkal tűzdelt tekintete. Látszott, hogy nem vagyok neki túl szimpatikus, ellenben Emmettel, aki miután megszólalt és elmosolyodott, már nem is tűnt olyan félelmetesnek, és aki megjegyezte becenevem hallatán, hogy így legalább meg tudnak majd különböztetni Bellától. Ezután Dr. Cullen és a felesége kerültek sorra a bemutatásban. Mindketten nagyon kedvesek voltak, Mrs. Cullen meg is kért rá, hogy szólítsam egyszerűen csak Esmének, míg a doktor egy Isten hozott itt, minálunkkal üdvözölt, amit követően Rosalie váratlanul felviharzott az emeletre. Emmett persze rögvest bocsánatot kért kedvese viselkedése miatt, majd utána sietett.

Bár bíztam benne, hogy vele nem ugyanaz lesz a helyzet, mint Melissával, de jelenleg sajnos nagyon úgy tűnt, ami igencsak lelombozott. Csüggedtségemből végül Bella hangja rázott fel, aki nyugtatásnak szánta szavait, miszerint ne is foglalkozzak Rosalie-val, mert ő már csak ilyen, de persze ez cseppet sem nyugtatott meg, ahogyan az sem, hogy az idősebb Edward bár udvarias volt, de az ő kimértsége, már inkább ellenszenv volt. Nem értettem miért van így, de az ő ellenérzésük sokkal rosszabbul esett, mint Melissáé és most már Hannáé együttvéve.

Miután megtörtént a bemutatás, úgy véltem jobb lesz, ha megyek, de mikor ezt bejelentettem, Nessie heves tiltakozásba kezdett, majd kérlelni, hogy maradjak még. Igazán jólesett, kedves lány volt, ráadásul éreztem, kezdem megkedvelni, és éppen emiatt sem akartam megbántani visszautasításommal, így örültem, mikor Edward megmentett a válaszadástól, a kidolgozás folytatására hivatkozva. Nessie persze kicsit csalódott volt, de pár pillanattal később már mosollyal az arcán ígértette meg velem, hogy valamelyik nap elmegyek vele vásárolni. Sejtettem, hogy nincs sok választásom, amit kedvesen Bella is megerősített, ráadásul figyelmeztetett, hogy Nessie-t elég nehéz kiengesztelni, így végül beleegyeztem. Persze boldog volt, amit jó volt látni, majd miután elrebegtem még egy nagyon örülök, hogy megismerkedtünket, meg se várva Edwardot felsiettem az emeletre, majd megálltam a szobájában lévő, nyitott kétszárnyú üvegajtó előtt, mely nem kis meglepetésemre egyenesen a szabadba nyílott, mindenféle erkély vagy párkány kísérete nélkül. Bár volt némi tériszonyom, de most mégsem tudtam ezzel különösebben foglalkozni, mert a gondolatok és érzések ismét kavarogni kezdtek bennem, szinte már tornádóként, mely úgy éreztem, lassacskán engem is magába szippant.

Annyira nem értettem, mi van velem mostanában. Mióta ideköltöztünk Forksba annyi minden megváltozott, többek között én is. Ezelőtt ha csak tehettem minden szabadidőmet tanulással vagy olvasással töltöttem és az iskolában is mindig odafigyeltem az órákon, most viszont! Minden szabad percemet gondolkodással töltöttem, és az elmúlt héten nem volt egyetlen olyan órám sem, melyen rendesen figyelni tudtam volna, mert mindig volt valami más, ami lefoglalta gondolataim, valami, ami összefüggésbe volt Edwarddal – ejtettem ki lágyan a nevét magamban, ugyanabban a percben, mikor egy hűvös kar fonódott derekam köré, melytől hirtelen összerezzentem.

– Semmi baj, csak én vagyok. Vigyázok, nehogy kiess még itt nekem a végén – mondta egy édes mosollyal arcán, miután először a derekam köré kulcsolt karra kaptam tekintetem, majd fel Rá.

– Köszönöm – mondtam alig hallhatóan, és kezem kézfejére simítottam, mely hasamon nyugodott, miközben tekintetemmel egy percre sem eresztettem el övét.

Boldogság, kétségbeesés, nyugalom, aggodalom… Percről-percre csak egyre több és több ellentétes érzéssel teltem meg, ahogyan ott álltunk, egymást tekintetébe mélyülve, és csak azt tudtam biztosan, hogy téves volt meglátásom, mert most már éreztem, nem az elmémben keletkezett tornádó, és még csak nem is világűrben fellelhető feketelyuk fog engem magába szippantani, hanem az ő igéző, aranybarna tekintete.

Annyira nem értettem magam. A furcsa viselkedéseim, az iskolában és az erdőben egyaránt, a különös gondolataim, melyek csak is körülötte forognak, azóta, hogy megismertem, és azt, hogy miért érzem, hogy kezdek nagyon is ragaszkodni hozzá. Nem tudtam mi lehet minderre a magyarázat, és azt sem, mitől változhattam így meg, mígnem szóra nyitotta a száját, és én önkéntelenül is, azonnal ajkaira kaptam tekintetem, mire a felismerés oly’ erővel vágott homlokon, hogy biztos voltam benne, ha Edward most nem állt volna mögöttem, menten hanyatt estem volna.

Hát persze! – csattantam fel magamban, és legszívesebben én magam vágtam volna homlokon saját magam, amiért csak most jöttem rá, erre a teljesen nyilvánvaló tényre. Nem is értettem, hogy miért csak most tudatosult bennem, ahogyan azt sem, hogy eddig miért nem gondoltam rá egyszer sem, mint lehetséges magyarázatra, mikor annyira nyilvánvaló, hogy szerelmes vagyok az ifjabb Edward Cullenbe!

– Ü… Min mosolyogsz? – kérdezte összevont szemöldökkel, mely az értetlenségét tükrözte, mire most már kitisztult tudattal és tekintettel, ismét szemeibe néztem, amitől persze azonnal zavarba is jöttem, így előre kapva tekintetem, mereven kezdtem kifelé bámulni a nyitott üvegajtón. Annyira meglepett a felismerés, és hogy mindezt be is mertem vallani magamnak, hogy észre se vettem, hogy elmosolyodtam.

Szerelmes… Edwardba? – kérdeztem hitetlenkedve magamtól, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy tényleg igaz, és szerelmes lennék. Nem, az nem lehet, ez csak vonzalom lesz, egyszerűen csak annyi, hogy vonzódom hozzá, és kész! – jelentettem ki magamban, de bármennyire is igyekeztem, nem tudtam meggyőzni magam efelől.

Bár nem tudtam pontosan mikor és hogyan is történt, talán szerelem volt első látásra, de ez mit se számított most már, hogy tudtam, szeretem őt… hogy életemben most először szerelmes vagyok. Mert az voltam, szerelmes, hiszen az ilyet megérzi az ember, még ha nekem bele is telt egy kis időbe, hogy rájöjjek, vagy csak éppen elfogadjam a nyilvánvaló tényt, melyet a szívemen kívül minden egyes porcikám már régóta tudott, csak éppen valami miatt elmém képtelen volt felfogni, ahogyan még most sem teljesen képes erre.

– Minden rendben? – kérdezte kissé aggodalmasan, mire bólintottam, mert éreztem képtelen lennék most megszólalni. Tudtam előbb át kell gondolnom mindent, méghozzá alaposan, mert hát a rossz döntések, csak még rosszabb dolgokat szülnek általában. – Bocsáss meg a családom miatt, de…

– Kérlek ne, ne szabadkozz, hiszen a családod nagyon kedves. Igazán boldog lehetsz, hogy ilyen nagy és szerető családod van – mondtam megelőzve a félreértéseket, és azt hogy őket hibáztassa, méghozzá ok nélkül az én hangulatom miatt.

– Hálás is vagyok érte – mondta teljes őszinteséggel, és olyan gyengédséggel hangjában, amilyennel még nem hallottam beszélni őt. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a családját, de vajon mi érez irántam? – bukott ki belőlem a kérdés, majd nagyot sóhajtva a vállára hajtottam fejemet, és mélyen beszívtam különleges édeskés illatát.

Néhány percig így álltunk, szótlanul, mialatt én teljesen kizártam mindent elmémből. Nem akartam most semmire sem gondolni, csak megpihenni, és egy kicsit élvezni a helyzetet, hogy vele lehetek, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz, főleg most, hogy már tisztában voltam érzéseimmel, még ha jócskán akad is mit átgondolnom ezzel az egésszel kapcsolatban. A percek sajnálatomra gyorsan teltek, és éreztem, ha még sokáig fenntartom ezt az állapotot, egyre nehezebben fogom tudni itt hagyni őt, így keserűn sóhajtva felemeltem fejem válláról, majd elvéve kezem is övéről, óvatosan megfordultam ölelésében.

– Ha megkérlek, hazavinnél? – kérdeztem, mire úgy tűnt kissé csalódott lett, bár nagy valószínűséggel ezt csak beképzeltem, mert rögvest bólintott, majd elindultunk hozzánk. – Köszönöm a szép napot, nagyon jól éreztem magam – mondtam a bejárati ajtó előtt állva, miután alig egy fél óra alatt haza is értünk.

– Én köszönöm, főleg azt, amit az erdőben mondtál, az…

– Nincs mit – szóltam közbe, látva nem igazán tudja mit is mondjon.

– Későre jár és kezd hűvös is lenni, jobb lesz, ha bemész, mielőtt még megfázol – mondta kedvesen, hangja pedig egészen lágy volt.

– Akkor… jó éjt.

– Jó éjt – köszöntünk el mindketten, de még egy jó percig csak néztük egymást, majd bár kelletlenül, de végül megszakítottam a szemkontaktust, és bementem a házba.

A fürdés, valamint az elalvásig húzódó periódusom elég hosszúra sikeredett a mai estén, mely idő alatt agyam folyamatosan zakatolt, válaszokat keresve minden létező kérdésemre.

Azt gondolná az ember, ha egyszer valaki megtalálja azt a bizonyos személyt, azonnal tudni fogja, hogy az szerelem, de nem így van, hiszen mint mindenhez, ehhez is idő kell, hogy tudatosuljon bennünk, tényleg szerelem, amit érzünk. Hiszen ez az érzés egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeljük, amilyennek a könyvekből és a filmekből megismertük. Ez az érzés sokkal összetettem annál, mintsem le lehessen írni egyetlen létező szóval is. Bár hiszek a szerelem első látásban – mindig is hittem –, és bár abban is biztos vagyok, hogy Edwardba már az első percbe beleszerettem, de mindent csak most értettem meg igazán, mert csak most forrott egy egésszé minden érzésem, mely kellett ahhoz, hogy megértsem mindazt a csodát, ami velem történt, mert hiszen a szerelem – legalábbis számomra – egy csoda.

– Egy… csoda – mondtam ásítva, és az ólomsúlyú álom, már magával is ragadott egy másik világába, ahol kérdések és félelmek nélkül lehettem együtt Edwarddal, egészen addig, míg hirtelen fel nem riadtam az éjszaka kellős közepén. Nem tudtam mi történhetett, de látva az ablak előtt fodrozódó függönyt, melyet valószínűleg az esti szellő lebbentett meg, morgolódva dőltem vissza az ágyamba, mert biztos voltam benne, hogy csak a szellő hűs fuvallata, mely bekúszott a szobámba, ébresztett fel legszebb álmomból. Persze ezek után bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam visszatérni a félbehagyott álmomba, ami még bosszúsabbá tett reggel, mikor felkeltem.

Mivel még csak alig múlt öt óra, és bár így hétvége lévén igazán lustálkodhattam volna még, de erre most egyszerűen képtelen voltam, így miután elvégeztem reggeli teendőim, a legnagyobb csendben a konyhába vonultam, hogy megreggelizek, mely alatt, egész végig csak a tegnapi napon történtek jártak ismét a fejemben. Az erdő, a bemutatás, a szobájában történtek, és akár csak az este, most is bekúszott elmémbe az a bizarr, és persze abszurd gondolat, hogy esetleg az idősebb Edward – akiről meglepetésemre kiderült, hogy bár a többiek az iskolában őt is Cullenként emlegetik, igazából Masen –, sokkal közelebbi kapcsolatban áll a két legfiatalabbik Cullennel. Hiszen Nessie-vel és a fiatalabbik Edwarddal, eléggé hasonlítanak, így ötölhetett fel bennem a tény, hogy talán igazából nem is a nagybátyjuk, mint ahogyan azt állítják, hanem az idősebbik testvérük. Persze tudtam, ez teljes képtelenség, hiszen miért hazudnának erről, na meg egyébként is, ki adná ugyanazt a nevet mindkét fiának. Ahogyan ez is, úgy az is teljesen nevetséges kósza gondolataim közé tartozott, hogy az ikrek nem csak az idősebb Edwardhoz hasonlítanak, hanem kicsit Bellához is – legalábbis némely vonásuk nagyon hasonlít egymáshoz –, akinek aztán meg főleg semmi köze nem volt hozzájuk, így ezeket a képtelen gondolataimat gyorsan el is hessegettem, méghozzá épp időben, még azelőtt, hogy apám belépett volta a konyha ajtaján.

– Jó reggelt kicsim, hogyhogy már ilyen korán fent vagy? – kérdezte meglepetten.

– Nem tudtam aludni – vontam meg vállam, majd a kávéfőzőhöz léptem, hogy elkészítsem neki szokásos reggeli kávéját.

– Az nem jó. Fejfájás, szédülés, ilyenek?

– Apa, jól vagyok, nem kell aggódni, egyszerűen csak nem tudtam már tovább aludni – igyekeztem megnyugtatni apámat, aki orvosként sokkal jobban felfújta az ilyesféle dolgokat, mint egy átlagos apa. Miután elkészítettem a kávéját, már indultam is volna vissza a szobámba, de megállított.

– Nem akarsz leülni egy kicsit? Olyan régen beszélgettünk – mondta, mire nagyot sóhajtva visszaléptem, majd a konyhapultnak támaszkodtam háttal.

– Na jó, essük túl rajta, ha lehet minél hamarabb, szóval mondd.

– Tényleg nem ülsz le? – mutatott a vele szemközti szék felé, de válasz helyett csak megráztam a fejem. – Na, jó – sóhajtott fel.

– Rátérhetnénk végre a lényegre? – kérdeztem türelmetlenül, miután a csészében lévő kanállal kezdett el piszmogni.

– Tudod… nem igazán tetszik nekem ez az Edward gyerek – rázott aprót fején, jelezvén nemtetszését.

– Azt mindjárt gondoltam – sóhajtottam keserűn, és igyekeztem továbbra is rezzenéstelen arckifejezést vágni, miközben persze belül már az összeomlás szélén voltam, amiért apám éppen azt a személyt nem kedvelte, akit én mindennél jobban. – Tegnap pedig nem így látszott – emlékeztettem előző napi viselkedésére Edwarddal, mely persze már akkor is furcsa volt.

– Nos… azóta átgondoltam a dolgot. Olyan sunyi szeme van – vonta össze szemöldökét és homlokán apró redők jelentek meg. – Jobb lesz, ha vigyázol vele, vagy ha…

– Na, azt már nem! – csattantam fel azonnal, ahogy tudatosult bennem, mit is akar kihozni ebből az egészből. – Nem szólhatsz bele, hogy kivel barátkozhatok és kivel nem! Ebbe nem! – jelentettem ki határozottan.

– Jól van, én csak azt mondtam, hogy vigyázz vele, és persze ne feledd, amit a fiúkról mondtam neked. Edward sem különb a többinél.

– Na, persze – mondtam kissé ironikusan, majd felvonultam a szobámba.

A nap nagyobbik részében az ágyon heverészve elmélkedtem, vagy éppen olvastam – már ha oda tudtam figyelni arra, ami le volt írva –, mígnem olyan két óra környékén felhívott Rebeca és elhívott moziba. Mivel nem volt jobb dolgom, valamint jó alkalomnak tűnt, hogy kicsit kiszelőztessem a fejem, így örömmel igent mondtam, majd kis készülődés után elindultam. Szerencsére a mozit könnyedén megtaláltam, majd miután Rebeca is megérkezett, felszerelkeztünk üdítővel és pattogatott kukoricával, majd beültünk a legújabb kasszasiker filmre. Nem kis bosszúságomra a film romantikus volt, melynek köszönhetően végképp nem tudtam másra gondolni, csakis Edwardra. Újabb két óra elmélkedés után végül beültünk a közeli pizzázóba, hogy egy kicsit elbeszélgessünk.

– Tényleg nem volt szép, hogy nem hívott meg téged – fejtette ki nemtetszését Rebeca, miután beszámolt a tegnapi buliról Melissánál.

– Nem igazán jövünk ki, na meg egyébként sem akartam elmenni.

– Akkor is, legalább megkérdezhetett volna.

– Jó ez így, meg amúgy is más dolgom volt.

– Na, ja, fogadjunk egész nap otthon ültél, és tanultál.

– Nem, dehogy is. Sétálni voltam – bukott ki belőlem az igazság.

– Az uncsi lehetett.

– Egyáltalán nem volt az – mondtam lágyan, miközben felvillantak előttem az erdőben történtek.

– Mitől pirultál el? – kérdezte értetlenkedve, mire felkaptam fejem, majd látva mosolyát, mely egyre szélesebb lett, zavaromban beharaptam alsó ajkam, és most már én is éreztem az arcomat elöntő forróságot. – Oh! – nyögött fel egy perccel később. – Csak nem? Csak nem egy fiúval mentél? Ki az? Ismerem? – kérdezgetett izgatottan, amitől csak még jobban zavarba jöttem. – Na, mondd már el, léci. Ha az a baj, esküszöm, hogy nem mondom el senkinek. Baráti becsszóra! – mondta egyik kezét szívére téve. Hirtelen még boldogabb lettem, amiért a barátjának nevezett, majd végül nagyot sóhajtva szóra nyitottam szám.

– De meg kell ígérned, hogy tényleg nem mondod el senkinek. Nem akarom, hogy a többiek félreértsék, mert egyáltalán nem az van, amire gondolsz, mi csak… mi csak barátok vagyunk – mondtam kissé keserűn, mert bármennyire is próbáltam ízlelgetni a szót, barátok, ha arra gondoltam, Edwarddal mi csak is barátok lehetünk, ez az egyetlen szó azonnal felért a legsavanyúbb citromba való harapással.

– Persze, megígérem, csak mondd már, ki a szerencsés, azaz akarom mondani, kivel voltál tegnap? – helyesbítette ki magát, de jól tudtam, hogy úgy is azt fogja gondolni, több van köztünk.

– A fiatalabbik Edward Cullennel – böktem végül ki nagy nehezen, mire Rebecának menten kikerekedtek a szemei és tátott szájjal bámult rám.

– Hűha! – nyögte végül ki pár perc kínos csend után. – Hát, ezt se gondoltam volna. Szóval akkor ti csak… barátok vagytok? – kérdezte zavartan, mire kelletlenül, de határozottan bólintottam. – Értem. Nos… örülök, hogy kijössz vele.

– Azt hittem ki fogsz akadni, ha megtudod, kivel voltam tegnap.

– Nos, ami igaz az igaz, eléggé megleptél, de nincs semmi okom rá, hogy kiakadjak, viszont abban igazad van, hogy ezt nem nagyon kéne hangoztatni a többiek előtt, mármint főleg Melissára és Hannára gondolok.

– Igen, tudom – feleltem lehangoltan, majd miután Rebeca megígérte, hogy köztünk marad, amit elmondok, én pedig amúgy is éreztem, el kell mondanom valakinek a dolgot, végül persze több részletet is kihagyva – mint például az erdőben történteket –, elmeséltem neki a tegnapi napomat. Elmondtam, hogy sétálni mentünk, majd miután bemutattam a szüleimnek, átmentünk hozzá és elkezdtünk az irodalom kidolgozást, majd miután ő is bemutatott a családjának, hazakísért. Rebeca persze egész idő alatt tátott szájjal figyelte beszámolóm, majd miután befejeztem, ajkait egy meglepett, ugyanakkor sokat sejtető Wow hagyta el.

– Válaszolj, de őszintén. Tetszik neked Edward? – kérdezte a parkolóban, miután annyira elbeszélgettük az időt, hogy már egészen beesteledett, így elérkezett az indulás ideje.

– Nos… ami azt illeti, igazán helyes fiú – mondtam, miközben éreztem, arcom ismét pír fedte be.

– Ezt nem vitatom – mondta mosolyogva. – Hát, bárhogy is alakuljon, tudd, hogy én neked drukkolok – kacsintott rám, mire elmosolyodtam, majd miután elköszöntünk, mindketten hazafelé vettük az irányt.

Eléggé fáradt voltam, úgy tűnt, kimerített ez a mai nap, így amint párnámra hajtottam fejem, már aludtam is. Álmomban ugyancsak pihentem, miközben a nap meleg sugarai arcomon táncoltak. Éreztem a puha selyem anyagát, mely bőrömhöz ért, a finom édeskés illatot, mely bekúszott orromba, de bármennyire is ismerős volt mindez, mégis valamiért egyben szokatlan is. Bár jó volt az a nyugalom, mely körülvett, az ismeretlen dolgok mégis kissé nyugtalanná tettek, így bár semmi kedvem nem volt felkelni, végül mégiscsak rászántam magam, és óvatosan kinyitottam szemem. Félve néztem körül az ismeretlen, mégis ismerős szobában, majd mikor tudatosult bennem, hol is vagyok, lélegzetem is elakadt. Edward szobájában voltam, az ágyában feküdtem, méghozzá egy szál csipkés hálóingben. Nem értettem, mit keresek itt, hogy hogyan kerültem ide, de a kérdéseim úgy tűntek egy időre megválaszolatlanul maradnak, mert amint alaposabban körülnéztem a szobában, észrevettem Edwardot. Most is ott ült, akárcsak a minap, az íróasztalánál, majd miközben folyamatosan engem nézett, elbűvölően bársonyos hangján megkérdezte, jól aludtam-e. Válaszolni akartam, és megkérdezni, hogy kerültem ide, de amint felállt a székről és elindult felém, torkomra forrt a szó, még nyelni is alig tudtam. Lassú léptekkel az ágyhoz sétált, majd miután helyet foglalt annak szélén, óvatosan egészen közel húzódott hozzám. Pontosan tudtam, mi következik most, és bár mindennél jobban vágytam hűsítő csókjára, mégis megijesztett kissé a tény. Gyorsan lehunytam szemem, bízva benne, talán ez segít, majd türelmesen vártam, hogy végre megcsókoljon, de puha ajkai helyett, csak valami nagyon hideget éreztem meg hirtelen karomon, melytől azonnal a hideg borzongás futott végig testemen, majd hirtelen felriadtam, de most már valóban.

Ismét a szobámban voltam, a saját ágyamban, az éjszaka közepén, és tudtam ezt már nem álmodom, hogy minden, ami szép volt, az volt az illúzió, ahogyan azt sem álmodom, hogy az a nyavalyás szellő volt az, mely már megint felébresztett legédesebb álmomból, melyre ismételten csak a függöny fodrozódásából jöttem rá. Szerencsére akárcsak az elmúlt éjjel, most is sikerült visszaaludnom, de mivel megint csak nem tudtam folytatni félbeszakadt álmomat, így reggel ismét morgolódva ébredtem. Bár az éjszaka nem alakult a legjobban, ráadásul az idő megint csak borús volt, de a kedvem mégsem ronthatta el semmi, miután tudatosult bennem, Edwarddal lesz közös az első órám.

Bár tudtam felesleges úgy sietnem, hiszen háromnegyednél úgysem érkezik meg előbb, mégis negyed nyolc után két perccel már ott álltam, a még szinte kihalt parkolóban, méghozzá közvetlen a tiltott helyek mellett. Hogy mulassam az időt, míg várok, átolvastam az eddig vetteket, majd ahogy azt sejtettem, háromnegyed után kicsivel, begördült a három csodaszép autó az iskola területére. Könyveimet gyorsan visszatettem a táskámba, majd leplezve izgatottságom álltam a kocsim hátuljának dőlve, és vártam, hogy végre újra láthassam őt. Miután mind a három autó leparkolt a szokásos helyén, majd kiszálltak, egy kissé félszeg Sziasztokot rebegtem el, mire többnyire mosolyt kaptam válaszként, valamint Nessie-től és Alice-től egy-egy Sziát, míg Rosalie és az idősebb Edward kifejezéstelen arccal néztek rám. Nagyot nyeltem, de nem akartam kimutatni se azt, hogy rosszul esik viselkedésük, se azt, hogy kissé tartok tőlük. Miután a fiatalabbik Edward kivételével, a többiek mind elindultak az iskola épületének irányába, ő felém vette az irányt. Ahogy egyre közelebb ért hozzám, szívem annál hevesebben kezdett verni, majd szinte kiugrott, mikor alig pár lépésnyire megálltam előttem. Félő volt, ha így folytatom, előbb lesz szívrohamom, mint egy korosodó idős embernek.

– Szia! Csak nem rám vártál? – hangja hitetlenül csengett.

– Szia! Miért, talán baj? – kérdeztem vissza.

– Az attól függ – vágta rá, és bár nem akartam, de mégis úgy éreztem, ez felhívás volt keringőre. Nem tudtam mit tegyek, legszívesebben lecsaptam volna ezt a magas labdát, de persze féltem megtenni. Micsoda egy gyáva nyúl vagy, Bells! – korholtam le magamat.

Mióta rájöttem, szerelmes vagyok belé, folyamatosan gondolkodtam, mi legyen, de mindannyiszor csak arra a következtetésre jutottam, hogy jobban meg kell őt ismernem, és közben remélni, kialakul valami kettőnk közt – persze a barátságnál több –, hiszen abban az egyben biztos voltam, sose mernék neki szerelmet vallani, félve a fájdalmas visszautasítástól.

– Arra gondoltam, mivel úgyis együtt lesz óránk, akár mehetnénk együtt is.

– Ez kedves – mosolygott. – De úgy érzem, van itt még valami – nézett rám fürkésző szemekkel, és tényleg volt még valami, persze a szerelmi vallomáson kívül.

– Nos… tényleg van itt még valami, amit be kell vallanom neked, de kérlek, ne akadj ki rám nagyon – mondtam kissé félve reakciójától.

– Mondd! – vágta rá, mire nagyot nyeltem, mielőtt belekezdtem.

– Szóval… tudom, hogy megígértem, nem mondom el senkinek a szombati dolgot, de tegnap mégis megszegtem ezt az ígéretem, és elmondtam Rebecának – sunytam le egy pillanatra bűnbánóan tekintetem, majd ismét felnézve rá, gyors magyarázkodásba kezdtem. – Sajnálom, de persze megígértettem vele, hogy senki másnak nem mondja el, és szerintem Rebeca szavatartó ember, szóval… – hagytam félbe mondatom, mert nem tudtam, mit is mondhatnék, így csak megvontam vállam.

– Ennyi? – kérdezte, mire nekem rögvest eszembe jutott, mi volt a múltkor, mikor ugyanezt kérdezte tőlem, így csak még jobban tartva reakciójától nyögtem ki végül egy halk igent. – Rendben – mondta mosolyogva, mire valószínűleg olyan értetlen fejet vághattam, hogy attól kezdett el kuncogni. – Mi az, csak nem azt hitted, hogy most komolyan megharagszom rád emiatt?

– Nos… az igazat megvallva, azt hittem, majd kiakadsz rám, amiért nem tartottam a szavam.

– Ez butaság. Nem fogok rád megharagudni emiatt. Az egészet csak azért találtam ki, mert jól tudom, hogyan viszonyulnak hozzám a barátaid, és nem akartam, hogy mert eljöttél velem, magyarázkodnod kelljen, és esetleg emiatt kellemetlenül érezd magad előttük. Tudod, a családomat és engem sem érdekel a többiek véleménye. Beszéljenek azt, amit akarnak, hiszen mindazzal a hazugsággal, amit összehordanak, csak magukat minősítik. Ha te szeretnéd elmondani a többieknek, hogy barátkozunk, akkor mondd csak el, engem nem zavar. Tudod fura, de a kezdeti ellenszenvemhez képest, úgy érzem, kezdelek megkedvelni – mondta, mire nem csak a lélegzetem akadt el, de biztos voltam benne, a szívem is megállt. A hatalmas aranybarna szemek csak úgy csillogtak, én pedig el sem akartam hinni, hogy azt mondta, kedvel, de miután tovább folytatta, kezdtem úgy érezni, mégsem úgy értette, amit mondott, mint ahogy hittem, vagyis inkább csak hinni akartam. – Nessie a minap azt mondta, te más vagy, mint a többi lány, és azt hiszem, igazat kell neki adnom. De persze ezt ne mondd el neki, különben elviselhetetlen lesz – nevetett, majd újra komolyan folytatta. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy… hogy örülök, hogy a barátom vagy – mondta ki a végszót, mire bennem menten köddé foszlott minden remény. Bár arról fogalmam se volt, Nessie hogyan is értette, hogy én más vagyok, mint a többi lány, de abban most már biztos voltam, hogy Edward miként is érti. Ő azt hitte, nekem nem tetszik úgy, mint a többieknek, hogy én nem akarok többet tőle, mint barátság, és valószínűleg éppen ez volt az, amiért velem kivételt tett, és barátkozott. Persze rögvest tudtam, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy ő csak a barátságomra vágyik, és semmi többre. Tudtam, bele kell törődnöm ebbe, de nem tudtam, mégis hogyan tehetném, mikor a szívem mást súg. – Minden rendben? – kérdezte visszarántva ezzel a rideg valóságba.

– Persze, és én is örülök, hogy a barátodnak tartasz – erőltettem mosolyt arcomra, mely viszonzásra is lelt, annyi különbséggel, hogy az övé nem volt erőltetett. Ezt követően egész órán csendben ültem mellett a padban.

– Amúgy akartam már kérdezni, hogy mikor fejezzük be a kidolgozást, mivel szombaton nem beszéltük meg – törte meg a csendet, miközben a következő órám terme felé kísért.

– Nos, nekem mindegy, én ráérek bármikor. Akár ma vagy holnap is jó.

– Értem, de a holnap nekem nem jó, családi ünnep lesz.

– Oh! Csak nem születésnap? – kérdeztem kíváncsian, mire bólintott. – És kié?

– Nessie-é.

– Az remek! Akkor majd holnap felköszöntöm – mosolyogtam, de már csak miután elváltunk tudatosult bennem, hogy ők ketten ikrek, ami azt jelenti, hogy neki is holnap lesz a születésnapja. Magamban nevetve ültem be a padba, mert biztos voltam benne, hogy direkt nem említette, ami nagyon is rávallott.

A következő két óra a tények új ismeretében eléggé fájdalmas volt, de mondhatni sikeres is, hiszen hogy ne gondoljak folyton Rá és a szomorú tényekre, inkább a tanárra figyeltem, és többé-kevésbé meg is értettem az anyagot, bár rájöttem, ha továbbra is kitűnő akarok maradni, ideje lesz nekiállnom otthon is tanulni.

– És te mit csináltál a hátvégén, Bells? – kérdezte Stella, miután Rebecával leültünk közéjük az asztalhoz a menzán.

– Nos… – kezdtem habogva, de bármennyire is próbálkoztam, hirtelen semmi sem jutott az eszembe az igazságon kívül.

– Képzeljétek! Megnéztük tegnap Bellsszel azt az új romantikus filmet, amiben az az oltári helyes pasi játszik – szólalt meg végül Rebeca, kihúzva ezzel a szorult helyzetből.

– Jaj, az nagyon jó film! Én már vagy háromszor láttam – legyintett Hanna, majd miután a többiek is csatlakoztak a filmről szóló beszélgetéshez, kissé kifújhattam magam, hiszen egy időre – bár reméltem végleg – elterelődött rólam a figyelem.

Míg ők mind a filmről és a pasiról beszélgettek – kivéve Andyt és Nedet, akik inkább a női főszereplőt részesítették előnyben –, az én gondolataim megint csak elkalandoztak, miközben a tányéromban lévő borsószemeket piszkálgattam villámmal. Alig akart lemenni egyetlen falat is a torkomon, szinte már fájt a nyelés attól a gombóctól, mely ott keletkezett, ráadásul Rebecával addig válogattunk az imént, míg végül üdítőt is elfelejtettem venni.

Pedig mit nem adnék most egy kortyért – sóhajtottam fel, és amint ezt kimondtam magamban, váratlanul a semmiből egy kéz nyúlt ki elém, a tálcám szélére helyezve egy kisüveges ásványvizet, melytől menten ledermedtem.

13 megjegyzés:

  1. Szia ez nagyon jó lett,csak egyet nem értek Rose olyan amilyen de Edwárd mért olyan elutasító vele szembe üdv Böbe

    VálaszTörlés
  2. Szia Böbe!

    Először is örülök, hogy tetszett, másodszor pedig ebben nagyon is igazad van. Igen Rose olyan amilyen, hiszen Bellával is hasonlóképpen viselkedett. Viszont ami Edwardot illeti, neki megvan a maga oka rá, hogy így viselkedjen. Viszont! Mivel nem ismerjük a történetet az ő szemszögéből, így nem tudhatjuk, hogy igazából miket gondol. Hiszen a felszín alatt sok minden megbújhat! ;)
    Ne aggódj, mert mindenre van magyarázat, és minden ki is fog derülni! Amúgy pedig egyértelműen és örökre Team Edward maradok, szóval nem tudnám őt bántani úgy komolyabban. ;)

    További szép napot, köszönöm, hogy írtál! :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  3. De jó ,hogy ismét csütörtök, így egy újabb részt olvashattam :) Szuper volt mint mindig ;)
    Ez a rész nagyon aranyos volt, főleg pici Edward volt nagyon édes.. (Én már csak pici Edwardnak fogom hívni :D). Én is kíváncsi vagyok, hogy apa Edward miért ilyen.. :D de majd kiderül :)
    Szerintem apa Edward adja neki a vizet,mert megbánta,hogy ilyen volt Bellsel.. :) na de majd jövő csütörtökön kiderül ;)
    puszik Bogyoka

    VálaszTörlés
  4. Szia Bogyoka!

    Örülök, hogy örülsz, és hogy tetszett! :D
    Hát, picit féltem tőle, hogy nem fog annyira tetszeni nektek, mert sok benne az érzelem, de hát egyszer ki kellett derülnie, hogy Bells mit érez pici Edward iránt, azaz, hogy szerelmes belé. :)
    Próbálom nem túl rózsaszín nyálasra megírni, de nyugodtan szóljatok rám, ha ezt tenném, mert akkor tudni fogom, hogy nagyon elszállt a fantáziám. Ez persze Edward hibája lesz! XD

    Nagyon tetszik, hogy pici és apa Edwardnak hívod őket, annyira aranyos! :D

    Hát igen, gondolom mindenki másnak is szöget ütött a fejébe, apa Edward viselkedése, de mint mondtam, minden ki fog derülni a maga idejében. ;)

    Viszont látom nem olvastad a kiírást, de akkor elmondom, hogy a következő fejezetet valószínűleg csak jövő szombaton tudom hozni. Tényleg sajnálom, meg röstellem magam, de nagyon úgy tűnik, hogy előbb nem tudom. Elnézést kérek mindenkitől, de majd igyekszem kárpótolni majd titeket valamivel. :)

    További szép napot, és kellemes hétvégét kívánok neked! :)

    Pusza, Krisz

    u.i.: Tudom, hogy megemlítetted a múltkor, hogy szeretnéd olvasni pici Edward szemszögéből is a dolgokat, nos, már el is kezdtem írni, de valószínűleg csak a 6. fejezet után fog felkerülni, de ez esetben igyekszem majd extra hosszúra megírni! ;)

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó!!!Mikor várható friss?

    VálaszTörlés
  6. Szia, Krisz!
    Hát én imádtam ezt a részt is! :D
    Akkor kezdjük az elején! :P
    Szerintem nagy kár, hogy nem mondta el Bells Ednek, hogy miről is beszéltek Gillel! Bár Edward biztos hallotta, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit mondott volna rá! :P

    Kicsit furcsa, hogy az idősebbik Edward ennyire ellenszenves Bellsszel, de biztos, hogy van oka rá! :D

    Nessie-t még mindig nagyon bírom! :D Tök jó, hogy így megkedvelte Bellst!

    Na, akkor most térjünk rá a Cukifalatra! :P Edward még mindig imádnivaló! :D Annyira jó, hogy már a barátjának tekinti Bellst, bár én is jobban örülnék, ha már máshogy nézne rá. :D De remélem, annak is eljön majd az ideje! :D
    Azon viszont meglepődtem, hogy csak úgy átkarolta, szóval tuti, hogy többet is érez barátságnál Ed! Jupí! :P
    Már alig várom a sok-sok romantikus részt! Iszonyat édes lehetett Edward, mikor meglátta, hogy hazajött a családja! Úgy vigyorogtam azon a részen! Lebukott!
    Arra mondjuk kíváncsi vagyok, hogy mit mond, miért hívta el a házukba Bellst! :D
    Már alig várom, hogy még több közös tanulós napjaikat elolvassam! :D Kíváncsi vagyok, hogy hányszor kell még találkozniuk, hogy az az esszé kész legyen! :P Nagyon rémélem, hogy sokszor!:P
    Nagyon várom a friss fejit, és el sem tudom képzelni, hogy mit fogok addig csinálni, míg haza nem jössz! :D
    Már várom, hogy hasonlón tökéletes fejiket olvassak! :D
    Puszi, Thara

    VálaszTörlés
  7. Szia!
    Jaj, ez annyira jó:):) mondjuk ezt a függő véget...
    Alig várom már a folytatást :):):)

    VálaszTörlés
  8. Sziasztok!

    Giwi!

    Örülök, hogy tetszett, és hogy ide találtál hozzám! :)
    Friss? Nos, alig hogy egy fél órája értem haza, és még nem tudtam beszélni Szyluval, aki most bétáz nekem, de ha már holnap el tudja küldeni nekem a fejezetet, akkor lehet holnap, azaz rendes időben kerülhet majd fel, de ha nem, akkor pénteken vagy szombaton. Igazából most szombat volt a kitűzött cél, de a rossz idő miatt, hamarabb jöttem haza, de persze igyekszem majd betartani a csütörtöki vagy pénteki frissítést. :)
    Megértésed/megértésetek előre is köszönöm!

    További szép napot, köszönöm a kommentet és, hogy olvasol! :)

    Pusza, Krisz



    Thara!

    Te melyik részt nem szereted csajszim? :D Ja, már tudom! Amelyikben nincs benne a Cukifalat! XD
    Na igen, Ednek vámpír hallása van, szóval biztos hallotta, csak még nekem se vallotta be. :P
    Igen, többen is mondjátok milyen furcsa az idősebb Edward, de hát, biztosan van rá oka, na meg, aki ismer engem, az tudhatja, hogy sose tudnám beállítani rossznak, hiszen IMÁDOM! :D De te ezt persze nagyon is jól tudod! ;)
    Örülök, hogy szereted Nessie-t, remélem mindenki meg fogja kedvelni. Ő az egyetlen olyan szereplő a Tw-ból, akihez nem tudok hű lenni, hiszen az, hogy milyen volt három hónaposan, és milyen nyolcvan évesen, teljesen más, így mondhatni teljesen nekem kell kitalálnom az ő személyiségét, mint ahogy a saját szereplőimnek is. Remélem nem olyan rossz, és kedvelni fogjátok. :)
    Cukifalat, Cukifalat :P
    Tudom, hogy már nagyon várod azokat a részeket, amiket én is a tiédben :P , de majd akkor, ha eljön az ideje. ;)
    Lebukott, na igen! XD
    Hát, nem mondhatok semmit, de a jó munkához idő kell. :P
    Ja igen, és itt vagyok csaj, szóval majd beszélünk. :)

    További szép napot csaj, és imádlak azért a 22-esért! :D

    Pusza, Krisz



    OneGirl!

    Örülök, hogy tetszik, és hogy idetaláltál hozzám! :)
    Nos, nem tudom megítélni milyen lett a függővég, de remélem, tetszik. *mondja félszegen*
    Bár én jómagam nem szeretem a függővégeket olvasni, de annál is inkább szeretem őket megírni! :D Tudom, ez kis gonoszság, de szerintem izgalmasabbá teszi a dolgokat/történetet. :)
    Remélem, a folytatás is elnyeri majd a tetszésed. :)

    További szép napot, köszönöm a kommentet és, hogy olvasom lettél! :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  9. Szia,

    Első olvasás után is átjött az,hogy Bells szerelmes lett Edwardba.Különösen jó volt számomra az a leírás,ahogy Ed "sokkot kap" és eltöri a kezében lévő ceruzát..vajon mire gondolhatott?.Mi járhat a fejében amikor Bells vére énekelve hívogatja?
    Leteperné,megölné,csak megcsókolná..esetleg átváltoztatná..lehet id. Edward ettől félti a lányt,és ezért olyan morcos? Mindeközben jó hogy 80 év alatt Ed eltudta sajátítani hogy legyen önuralma az emberek felé..nade meddig tudja magát vissza tartani,ha már most,az első "randi" alatt átölelte,nehogy kiessen az ablakon Bells...mit érezhetett amikor a karjaiban tartotta?..persze tudom :)
    Bells álom-jelenete is nagyon jól sikerült,és feltételezem hogy az ismerős illat és hűvös érzése csakis Edtől jöhet..éjszakai látogatót sejtet..Ezer százalék hogy Edward képtelen távol tartani önmagát Bellstől.
    Remélem hamar bevallják egymásnak az érzelmeiket,mielőtt belerondítana valaki más :P

    VálaszTörlés
  10. Szia Molly!

    Először is örülök, hogy tetszett ez a rész is. :)
    Igen ezt nem vitatom, Bells tényleg szerelmes lett a mi kis Edy fiúnkba, így a kérdés már csak az, hogy vajon Edy is az lett-e belé. :P
    Ha jól emlékszem, akkor a sokkos részt megírtam pillanatképbe, szóval elolvashatod.
    Hű... Tudtad, hogy nagyon jó meglátásaid vannak? :D Igen, id. Edward tényleg valami ilyesmitől félti, de nem csak Bellst, hanem a saját fiát is. Ő egyszer ezt az utat már megjárta, nála jobban senki sem tudhatja milyen is.
    Űh, csak, hogy tisztázzuk a történet 2086-ban játszódik, azaz Nessie kereken 80 éves, míg az öccse, azaz az ifj. Edward 71. Csak akartam, hogy tudd. Ez így igazából nincs leírva a történetben, csak az tudhatja, aki utánaszámolt, mert írtam, hogy 9 év van köztük. :)
    Az kérdéses, hogy Edy fiú meddig tudja kordában tartani egyfelől a szörnyetegét, másfelől a benne lakozó férfit és vele együtt a vágyait. ;)
    Az egyik kedves olvasom írta nem is oly' régen, hogy nagyon szereti, mikor Bells álmodik. Kissé féltem, hogy nem érdekel titeket vagy hasonlók, de most, hogy te is mondod az álmot, már nem tartok tőle, csak azt remélem a többi is tetszeni fog. :)
    Ahm, ez a rész is meg van írva a pillanatképekben, szóval konkrétabbat majd ott találsz erről az estéről. ;)
    Nos, hogy mikor vallják be, az még a jövő zenéje, de ám kire gondolsz? :P

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  11. Örülök hogy egyfelé jár az agyunk..igen számoltam hogy 9 év van Nessie és Edward között...a konkrét időpontot lusta voltam kiszámolni. :P
    Írj Bells-álomképeket,én szeretem őket.:)
    ..most ennyi...:))

    VálaszTörlés
  12. IMÁDOM! nagyon jó!remélem valaki leállítja Edwardot.
    Alice látja,nem?

    VálaszTörlés
  13. Kedves névtelen!

    Örülök, hogy elnyerte a történetem a tetszésed! :)
    Amúgy miért kell leállítani itt Edwardot? Elnézést, ezt nem igazán értettem.
    A másik kérdésednél pedig arra gondoltál, hogy Alice látja Edwardot vagy Bellst? Mert a válasz Ed esetében igen, Bells esetében nem mindig, de ez majd kiderül a későbbiekben. :)

    További szép estét, köszönöm, hogy írtál! :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés