Hazug mosoly I. - Bosszúra várva - 2. fejezet

Sziasztok!

Először is nagyon örülök, hogy sokatok tetszését elnyerte ez a történetem is. Valamint külön köszönöm, hogy többen még véleményt is írtatok, a biztató szavakat nem is említve. Nem könnyű egy teljesen saját történetet megkedveltetni másokkal, így nagyon jó érzés tudni, mit gondoltok. Még egyszer köszönöm! :)

De nem szaporítom tovább a szót, inkább Alex után ismerjétek meg Mirát is kicsit jobban, akinek életét sok szörnyűség övezi.

És ne feledjétek, egyetlen mosolyotokkal boldogságot csalhattok mások szívébe. ;)

Jó olvasást kívánok a történet folytatásához! :)

Pusza, Krisz

2.

Tehetetlenség

Mira

– Hogy érzi magát? – érdeklődött egy hang. Hosszú ideje az első, ami a néma sötétség állóvizét felkavarta.

Nem Alessia könnyed szopránja volt, és nem is tűnt ismerősnek, hát kilestem szemhéjam súlyos terhe alól. Egy fiatal, húszas évei végén járható, világosbarna hajú, fehér köpenyes, nyakában sztetoszkópot viselő férfi meredt rám nagy zöld szemeivel.

– Jó reggelt! Hogy érzi magát? – kérdezte halovány mosollyal ajkán.

– Kábán – nyögtem rekedtesen, kiszáradt torokkal. A légzés is nehezemre esett, mintha csak satuba fogták volna a tüdőmet.

– Vizet? – Bólintottam.

Óvatosan feltornáztam magam ülő helyzetbe és ittam pár kortyot. Olyan erőtlennek és nehéznek éreztem a testem.

– Fel kell tennem néhány kérdést. Először is tudja, hol van? – tette fel az elsőt.

– Egy kórházban? – Némileg kérdő volt a hangom. Reméltem, hogy valóban ott vagyok, és nem máshol. Mondjuk egy szanatóriumban, egy olyanban, ahova a bolondokat dugják. Azok után, ami történt, el tudtam képzelni, hogy rám fogták, megőrültem. Habár a kórház valószínűbbnek tűnt, tekintve, hogy beszedtem egy rakat altatót, csak hogy ne fájjon többé semmi. Kétségbeesett lépés volt a tehetetlenség miatt, de akkor jó ötletnek tűnt örökre elaludni.

– Milyen évet írunk?

– Kétezer-tizenegy – válaszoltam sóhajtva. Csak még inkább fárasztottak ezek a bugyuta rutinkérdések. Hol vagyok, milyen évet írunk, melyik hónap van, ki az elnök és mi a nevem. – Mirabella Corello – feleltem reflexszerűen, ahogyan a többire is. Az iszonyatosan hasogató halántékomat masszíroztam.

A fiatal doktor – a névjegytábláját nem sikerült elolvasnom – a kezében tartott papírokra bámult pár pillanatig, majd rám emelte kérdő tekintetét. Furcsán méregetett és ez cseppet sem tetszett.

A fejemben örvényként kavarogtak a kérdések. Egyáltalán hogy kerültem ide? Hol van Alessia? A nagyi már biztosan észrevette, hogy eltűntem. Nagyon aggódhat már miattam. És Gino? Vajon tudja, hogy mi történt? Ő tudja az igazat? Biztosan nagyon dühös rám, de vajon mit tenne, ha ő találna rám hamarabb?

– Mirabella Corello? – kérdezett vissza olyan hangsúllyal a férfi, amitől ráncba szaladt a homlokom. Értetlenül néztünk egymásra, én kicsit még kótyagosan, ő zavarodottan. – Elnézést, de a kórlapján az áll, hogy az ön neve Annabelle Scarfo.

Úgy éreztem, az összes vér kifutott belőlem. Az ájulás határán szédelegve éreztem magam, alattam a tátongó mélységgel, mely sötéten kacagva várja, hogy elmúljon a szerencsém, ami eddig távol tartott tőle, hogy magába szippanthasson. Majdnem biztos voltam benne, hogy Alessia hozott be a kórházba, és azért adott meg hamis nevet, nehogy rám találjanak. Vagy legalábbis ne lehessen olyan könnyen. Mert arról mindketten szentül meg voltunk győződve az első pillanattól fogva, hogy keresnek, és ha megtalálnak, elintézik, hogy még csak véletlenül se kotyoghassam el, amit megtudtam.

Aggódtam Alessiáért, hisz a legjobb barátnőm, és azzal, hogy hozzá menekültem bajba sodortam. Ahogyan most is bajban voltam már megint, vagyis inkább még mindig. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm innét, még mielőtt értesítik a családomat, vagy azok, akik keresnek, rám akadnak.

– Jól érzi magát? – kérdezte a doktor, ahogy a szívritmusomat figyelő műszer sűrű pittyegésbe kezdett.

Mialatt kifelé igyekeztem a kórházból – ahol kiszolgáltatottnak éreztem magam, akire bármikor rátalálhatnak –, elmémben újra lejátszódott az ébredésem utáni néhány perc.

– Taxit? – szólított meg egy bőrkabátos alak odakint. Az épület tövében toporogva próbáltam mielőbb eldönteni, merre tovább.

– Köszönöm, nem – feleltem és körbenéztem. Nem gondoltam én ezt át rendesen, de el kellett tűnnöm innét. Csakhogy egy centem sem volt, és azt se tudtam, hova mehetnék, mert Alessiához vissza biztosan nem. Így is csak imádkozhattam, hogy ne essen semmi baja miattam.

– Elviszem szívesen a kisasszonyt, ahova csak kéri – makacskodott a férfi.

– Kösz, de nem – mondtam határozottan. – Merre találok egy telefonfülkét?

– Minek telefonálna, ha itt áll a taxim nem messze. Látom, hogy siet, én elviszem. Jöjjön! – kulcsolódtak rá ujjai az alkaromra, amitől ideges lettem.

Nem akartam hangoskodni, felhívni magamra a figyelmet, hiszen ki tudja, hol lehetnek emberei, akik talán most mind rám vadásznak. De nem tűrhettem, amit ez az alak művelt velem. Megfogadtam, hogy soha többé nem engedem egy férfinak sem, hogy erőszakos legyen velem, hogy akaratom ellenére rákényszerítsen valamire.

– Vegye le rólam a kezét, míg szépen mondom – préseltem ki magamból fél higgadtan. Állkapcsom megfeszült, kezem ökölbe szorult, lassan kezdtem magamban tízig számolni. Szerencsére az évek során megtanultam magam megvédeni, elég jó tanáraim voltak, amolyan keménykötésű, a sötét utcák gyermekei. Nem kéne mást tennem, mint kicsavarni a csuklóját, először orrba nyomni, majd tökön rúgni, hogy míg kislány hangon visít a fájdalomtól gyorsan leléphessek.

– Kérem – emelte fel a kezét. Látszott, hogy már cseppet sincs jó kedve. – Akkor jön, vagy sem? – kérdezte sürgetőn és mogorván.

– A hölgy azt mondta, hogy kopj le, szóval húzz el! – mordult rá a fickóra váratlanul egy ismerős-ismeretlen.

– Bunkó! – morogta a pasas, de tovább állt.

– Nem hinném, hogy taxis, bűzlik a piától – jegyezte meg a férfi, aki az imént nekem jött a folyosón.

– Nekem is volt egy ilyen érzésem – helyeseltem. – Kösz!

– Nincs mit – villantott rám egy mosolyt. – Az előbb úgy elrohantál, időt sem hagytál a bemutatkozásra. A nevem Alex Cartwright.

– Még egyszer kösz – mosolyogtam vissza, de nem fogadtam el a felém nyújtott kezet. Persze kapcsolt.

– Bocs, ha az előbb odafent megbántottalak. Esetleg segíthetek valamiben?

– Boldogulok – vágtam rá és elfordultam. Nem értettem, hogy miért hiszik azt a pasik, a nőknek mindig és mindenkor szükségük van rájuk, holott ők azok, akik még a gatyájukat se találnák meg nélkülünk, ha a szemüket szúrná is ki. Habár jól belegondolva, épp arra készültem, hogy egy haver segítségét kérjem. Nem tudtam, kihez-máshoz is fordulhatnék. J.J. volt az utolsó reményem, még ha nem is tartottam teljesen jó ötletnek őt és a bandáját belekeverni ebbe az egész szarságba.

– Tessék. – Váratlanul valami meleg borított be. A zakója volt, amit a vállamra terített. Nincs kimondottan hűvös, hiszen már beköszöntött a tavasz, de még meleg sem, ráadásul felül csupán egy szál lenge blúzt viseltem, amiben Alessia behozott.

– Lovagias gesztus egy nőcsábásztól – jegyeztem meg ironikusan.

– Úgy gondolod, az vagyok? – Bár elfojtotta vigyorát, hogy komolynak tűnjön, láttam, élvezi a helyzetet. – Nos, lehet, hogy kicsit jobban szeretem a szépet, de attól még bunkó nem vagyok, hiába mondta rám az ürge – célzott az áltaxisra. Szoknyabolond vagy sem, nem tűnt erőszakosnak – az említett fickóval ellentétben –, és legalább nem próbálta tagadni a nyilvánvalót, ettől pedig máris jobb fejnek látszott.

Sötét, drága öltönynadrágot viselt, melynek zsebébe mélyesztette kezét. Nyakkendőt nem viselt, fehér ingének felső két gombja pedig nyitott, mely alól kilátszott barna, rövidre vágott hajához hasonló sötét árnyalatú mellkas szőre. Nagyon lezser külsőt kölcsönzött ez neki. De leginkább intenzív sötétkék szeme ejtette rabul tekintetem, ami egyenesen az enyémbe mélyedt.

– Elvihetlek egy darabon? – ajánlotta fel. Ez épp kapóra jött, ideje volt tényleg eltűnnöm innét, mielőtt a kórházakat kezdik járni, és rám akadnak, mégis haboztam. De nem azért, mert tartottam tőle, hogy megpróbálna leteperni a kocsi hátsó ülésén. A nőfalók a könnyű prédára utaznak, akikért nem kell megdolgozni, elég pár bók. Ráadásul nagylány vagyok, meg tudom magam védeni, csak épp nem voltam teljesen biztos abban, hogy bízhatok-e benne. Bár nemigen néztem ki belőle, hogy egy lenne közülük, akinek az a feladata, hogy visszavigyen. Ahhoz túl… jófiúnak tűnt. Mégis mérlegelnem kellett a helyzetet, a bizonyos egy százalék miatt, ami mindig, mindenhol fennáll.

– És, merre mész? – kérdeztem, miután beszálltunk a nagyon fekete kocsijába és ráadta a gyújtást. A kisebb kockázat vállalása mellett döntöttem.

– Vissza Manhattanbe. Csak látogatóba voltam itt. Na, és te? Meddig vihetlek? – sandított rám, miközben kifelé hajtott a parkolóból.

– Manhattan jó lesz – válaszoltam. Minél messzebbre kerülök Maine-től, annál nagyobb eséllyel érem meg a holnapot.

– Rendben – felelte egyszerűen. – Hosszú utunk lesz, szóval, ha gondolod, beszélgethetnénk. Elmondhatnád mondjuk, hogy miért voltál a kórházban. – Nem igazán fűlött a fogam a bájcsevegéshez, de nem tágított. – Még a neved sem tudom, pedig a kocsimba is beengedtelek – mondta némileg szemrehányóan, amiért csendben voltam.

– Mirabella C… – Oh, hogy a jó francba! Oda kellett figyelnem, nem lett volna szerencsés ismét az igazat mondani valakinek. Sose bízz senkiben, már igazán megtanulhattam volna. – Scarfo. Mirabella Scarfo.

– Nos, Mirabella Scarfo, mit kerestél a kórházban?

– Kiraboltak – böktem ki, ami először az eszembe jutott. Hülye kifogás, de talán bejön és elhiszi, vagy legalábbis nem erőlteti tovább a témát. – Átutazóba vagyok, elvették mindenem, ájultan kerültem be.

– Értem. – Nem volt túl meggyőző, de nem is vártam teljes sikert. – Manhattanben laksz, vagy van ott valakid? Család, barát… férj? – vonta föl szemöldökét kíváncsiskodón.

– Egyik se. Inkább mondjuk úgy, hogy kezdeni akarok ott valamit az életemmel. – Ez végtére is nem volt hazugság.

– És hol fogsz lakni, míg kitalálod, mihez is akarsz kezdeni? Mert gondolom a pénzed is ugrott a tolvajoknak köszönhetően.

– Nem vagy te egy kicsit túl kíváncsi? – kérdeztem fennhangon. Nem csak öntelt, de arrogáns is, ez nyilvánvaló.

– Én kedvesen érdeklődőnek nevezném magam, aki ha így viselkedsz, nem ajánlja fel, hogy egy kis időre meghúzhatod magad nála – vágott vissza megjátszott sértődöttséggel.

– És mégis miért tennéd, te kedves érdeklődő? – Enyhe gúny marta hangomat. – Nem is ismersz.

Összezavart. Az nyilvánvaló volt, hogy csak meg akar húzni, és ezért játszotta a kórháznál a hős megmentőt, mintha ez elég lenne, hogy szétvetett lábakkal az ágyába bújjak. Bár valószínűleg, ez másoknál be is jön. Épp ezért sem értettem, miért ajánlja fel a segítségét hosszabb időre. Hiszen mi mást is akarhatna többet, mint egy egyéjszakás kalandot?!

– Felebaráti szeretet? – Szavai váratlan erővel rántottak vissza gondolatmenetemből.

– Ezt most kérdezed vagy mondod? – Mintha tudomást sem vett volna csípős modoromról, ajkán mosoly játszott. A szeme se állt jól! Na jó, a szeme az jól állt, méghozzá nagyon igéző, meg játékos és nem utolsó sorban ravasz is. Megsajnált volna, valóban?

– Szóval mit mondasz, kell szállás? – szegezte nekem a kérdést. Ezt át kellett gondolnom, így nem feleltem azonnal, helyette kifelé kezdtem bámulni az oldalablakon.

Elhúzni Maine-ből jó ötletnek tűnt, így viszont nem számíthattam a barátaim segítségére. Nem volt pénzem, de még csak irataim sem. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, épp ezért is szedtem be az altatókat, hogy ez a gondom megoldódjon. Nagyon úgy tűnt, ez az Alex nevezetű szoknyavadász jelenleg az egyetlen mentsváram.

Tekintetem észrevétlenül felé tévedt. Nem volt csúnya, egészen helyesnek mondható… Na jó, kit akarok áltatni, szexi a pasi, nem vitás! A lezserül viselt elegáns öltözet láthatóan jól kidolgozott testet takart – arról, hogy jól karbantartja, vagy jól karbantartják még folyt magamban a vita. És az a csillogó kék szempár, na meg a hamiskás mosoly, ami ha megjelent ajkán, szája egyik sarka és a vele azonos oldali szemöldöke egyszerre szökött a magasba. De vajon mindez, a külcsín elég, hogy képes legyek rá?

Szajhának éreztem magam már csak a miatt is, hogy fontolóra veszem, hogy a testem áruba bocsátom a segítségéért cserébe. Az életemért teszem – mondtam magamnak mentségként, de a várt megkönnyebbülés elmaradt.

– Hát itt lennénk – tárta ki az ajtót, majd belépve felkapcsolta a világítást.

Egy háromemeletes sorház egyikének, legfelső emeletén lévő kis lakásába invitált, valahol Kelet Midtown külső kerületében. Nem mondanám, hogy csalódtam a környékben, de meglepett a szerénysége. Nem épp ilyen helyre képzeltem egy olyan gazdag, nőfaló ficsúrt, aki apuci pénzéből élvezi az életet.

– Egy italt?

– Kösz nem.

– Ha meggondolnád magad, csak tölts nyugodtan. – A bárszekrényből poharat és whiskey-t vett elő és öntött magának.

– Nem iszom.

– Legalább nyugodtan fogok aludni – vigyorgott.

A gyomrom liftezett, a tenyerem izzadt, ahogy beljebb léptem, és bezárult mögöttem a bejárati ajtó. Feszülten vártam a pillanatot, mikor tér a lényegre, amiért ide hozott. Amiért cserébe úgy tűnik, képes lenne napokra is befogadni és megtűrni – mert persze a felebaráti szeretet dumát nem vettem be.

– Későre jár, ideje ágyba bújni – szólalt meg, miután két hajtásra legurította a pohár tartalmát. Szavai ostorként ütöttek mellkason, amitől megtántorodtam. Hirtelen kivert a víz, és rájöttem, hogy erre mégsem vagyok képes.

Igaz, hogy jó pasi, és ha nem lenne a homlokára írva, hogy csak szédíti a nőket, más körülmények között talán – talán! – sutba vágnám az egyéjszakáról szőtt elméleteimet és az elveimet, de ez most egészen más helyzet.

Már épp azon voltam, hogy megmondom, nem fekszem le vele, aztán vagy azonnal kidob, vagy legalább még a mai estét lesz hol töltenem, amikor ismét megszólalt.

– Korán kell kelnem, szóval, ha nem bánod, akkor elfoglalom a fürdőt. Keress valami kaját a frigóban! – Csak pislogni tudtam. Tévedtem volna? Valóban rosszul ítéltem meg? Egyszerre döbbentem és könnyebbültem meg, bár azért kissé bizalmatlan maradtam vele szemben.

– A te lakásod – vontam vállat, mialatt igyekeztem leplezni zavarom. – Ha esetleg megmutatnád, merre találom a vendégszobát… – kezdtem, mire felnevetett.

– Jó vicc! – kacagott. – Szivi, ez agglegénylakás, itt nincs vendégszoba – világosított fel. Jól mulatott rajtam, amitől csak még kényelmetlenebbül éreztem magam.

– De három ajtó van. – Gyanakodva méregettem a szemközti, és a bal felől nyíló két helyiség kemény, fa ajtaját.

– Háló, fürdő, dolgozó, de ott csak az asztalnak, meg a polcoknak van hely. Sajnálom, ha csalódtál. – Nem volt túl őszinte a kijelentése. – De ha szeretnél, választhatsz, hogy idekint alszol a kanapén, vagy pedig odabent velem. Elég nagy az ágy, de ha fáznál, össze is bújhatunk – ajánlotta fel széles, pimasz vigyorral a képén.

– Tökéletesen megfelel a dívány. Köszönöm – préseltem még ki magamból az udvariasság kedvéért, de csak egy fintoros mosolyra futotta hozzá.

Nem voltam ám én ilyen csendes, sose hagytam magam, se szótlanul a beszólásokat, most is nehezemre esett, hogy visszafogjam magam. De szükségem volt Alexre egy kis időre. Nélküle teljesen elveszett lennék ebben a nagyvárosban, mondhatni könnyű préda a rám vadászóknak.

Míg Alex valóban lefürdött, megágyaztam magamnak a szürkésbézs bőrrekamién. A kölcsönkapott zakót a dohányzóasztal másik végében álló fotelre terítettem, majd mikor végeztem, körbenéztem az amerikaias szellemben összenyitott nappaliban és konyhában. A hűtőre ráfért a feltöltés, a lakásra pedig egy kis takarítás, bár a maga nemében meglepően tiszta volt – egy agglegénylakáshoz képest mindenképp. Igazából csak némi portalanításra szorult, na meg megkeresni egy-két dolognak a helyét. Vagy éppenséggel a gazdáját, mint annak a vörös csipketangának, ami sehogy se illett a polcon sorakozó zenei CD-k közé. Nem akartam belegondolni, hogyan kerülhetett oda.

Amint felszabadult a fürdő lecsaptam rá, és egy hosszú, forró zuhanyt vettem, hogy legalább az izmaim ellazuljanak, ha már a bennem lévő görcsös szorongás nem akart elmúlni. Nem tudtam, de nem is akartam ma este átgondolni és megválaszolni a jövőmet érintő kérdéseket, inkább holnapra halasztottam ezt a kemény feladatot.

A blúzomnak már szaga volt, úgyhogy remélve, vendéglátóm nem veri el érte a hátsómat, leakasztottam egy frissen mosott krém alapon, kék halszálkacsíkos inget, ami alá a kiöblített és gyorsan vasalóval megszárított fehérneműmet vettem vissza.

Valahol megkönnyebbültem, amikor kilépve nem láttam Alexet. A gyomrom korgott, úgyhogy feltúrtam a hűtőt. Siralmas állapotok uralkodtak benne, jóformán egy egér is éhen halt volna ebben a lakásban. Végül három tojásból, egy kissé megfagyott sonkából és némi félig megkeményedett sajtból nekiláttam omlettet készíteni.

A tojásfehérjét amilyen csöndben csak tudtam felvertem kézi habverővel – amit talán még sosem használtak előttem –, a sárgájához pedig sót, tejet és egy kanál lisztet kutyultam, majd az egészet egybeöntöttem. A serpenyőben vajat olvasztottam, amin először a sonkát enyhén megpirítottam, majd kivéve a helyére az omlett alap került. Mikor már szép aranysárgának láttam, rátettem a csíkokra vágott sonkát és reszelt sajttal, valamint friss hiányában szárított petrezselyemzölddel szórtam meg. Végül félbehajtva tányérra tettem.

– Megijesztettél – kaptam a mellkasomhoz kissé zihálva, amikor megfordulva Alex ott állt az asztal túlsó felén, és engem figyelt. Azok a kék szemek… Boxert és egy egyszerű, szürke trikót viselt, ami úgy simult kidolgozott izmaira, mintha rávasalták volna. – Felébresztettelek? Sajnálom.

– Nem aludtam, még átnéztem a kimutatásokat. Az az én ingem? – ugrott meg széles szemöldöke kérdőn.

– Remélem, nem gond, de az enyémet ki kellett öblíteni.

– Nem. – Halvány, elfojtott vigyor játszott ajkán. Mikor leült visszafordultam, hogy villát vegyek elő, majd a tányérommal az asztalhoz léptem. Furcsán méregetett, követve tekintetét aztán rájöttem, hogy mit bámul.

– Muszáj ilyen látványosan stírölni a fenekem? – érdeklődtem bosszúsan, és megpróbáltam lejjebb igazítani a felsőt, de így sem sokat szándékozott takarni. Mintha csak a gazdája pártját fogná.

– Bocs, de szinte már kiáltott, hogy nézzem meg. De nyugi, mindent a szemnek, semmit a kéznek – tartotta fel az említett praclikat demonstrálásképp.

– Nem vagy éhes? – vetettem fel, terelve a témát a hátsómról.

– Nem igazán.

– El fogsz fogyni.

– Mondták már – rándult meg szája szeglete, de ez nem volt igazi mosoly.

– Valami baj van? A tekinteted olyan… bánatos. – Tengerkék szeme fénytelenül ragyogott. Látszott, hogy van valami, és az is, hogy nem fog róla beszélni, de legalább megpróbáltam. Kedves akartam lenni, már csak felebaráti szeretetből.

– Nincs. – És ezzel tudtam, lezártnak tekinthetjük a témát. – Na, és veled mi a helyzet? Mesélhetnél kicsit magadról. – Látványosan jelezvén, várja a beszámolót hátradőlt a székében. Karjait mellkasa előtt összefonva, tekintetét rám szegezve úgy figyelt, hogy még a falat is majdnem a torkomon akadt.

– Az életem… vakvágányra tévedt, és a legrosszabb, hogy mindenkit elvesztettem, akit valaha is szerettem. – Először gyorsan megpróbáltam átgondolni, mit is válaszolhatnék, végül az igazat feleltem, csak éppen nem mondtam el mindent. Túl fájdalmas volt, ezen felül ő csak egy idegen, de még ha teljesen meg is bíznék benne, akkor se akarnám, hogy tudjon mindent. Azzal csak rá is bajt hoznék, mint Alessiára.

Alessia! Tudnom kellett, hogy jól van-e, hogy nem esett baja miattam. Hogy még életben van…

Miután nagy műásítás közepette megkértem, hogy holnap folytassuk a beszélgetést – bár valóban kimerült voltam, és amúgy is azt mondták a kórházban, hogy még pihenésre van szükségem –, elmentem aludni. És bár nem mondanám, hogy pihentető volt az éjszaka, de legalább egy kis időre kikapcsolt az agyam – leszámítva a szokásos rémálmot.

Mire reggel felébredtem Alex már indulásra készen állt. Sötét, egyszínű öltönyt viselt, kék inge gallérja nyitva, amihez megint csak nem tett fel nyakkendőt. Úgy tűnt, nem szívleli azt a fajta kötöttséget, amit egy ilyen üzleties darab megkíván. Habár elnézve őt, és ismerve a fajtáját, más kötöttségeket se nagyon kedvelhet.

– Gondoltam, itthon maradok, hogy ne unatkozz, de muszáj bemennem. – Bosszúsnak tűnt. – Megadom a mobilom, ezen elérsz, ha bármi van. – Egy darab papírra lefirkantotta a számát, amit a hűtőre tűzött egy mágneses sörnyitóval, majd elővette a farzsebéből a tárcáját. – Pár utcával lejjebb, a Negyvenkilencedik utca és a Lexington sarkán van egy jó kis kávézó, reggelit is szolgálnak fel. Ha megéheznél, itt van némi pénz – mondta, és vonakodva az étkezőre helyezett pár bankót. – Délután jövök. Majd… megpróbálok igyekezni – búcsúzott zavartan, mintha csak úgy érezné, sietnie kell hozzám haza.

Miután elment még pihentettem kicsit a szemem, de mivel az agyam gondolkodó kerekei már beindultak, nem sokáig volt nyugtom.

Bár vicces, mert szerencsésnek mondhattam magam a tényeket tekintve, hiszen van hol aludnom és mit ennem, mégis úgy éreztem, hogy nem jó ez így. Valami belül azt suttogta, álljak tovább, de a választ a miértre nem adta meg.

Vajon Alex miatt? Nem éreztem úgy, hogy veszélyt jelentene rám, ellenben az igaz, hogy zavart vele kapcsolatban valami, de nem tudtam szavakba ölteni az érzést. Habár az is előfordulhat, hogy csak az előítéletem a fajtáját tekintve. Ez a tettetem a szépet, hogy ágyba vigyem mihamarabb, majd másnap már a nevére sem emlékszem nálam nem jött be. Sőt, egyenesen taszítottak az ilyen férfiak! A nagyi mindig azt mondta, hogy csak olyanokkal álljak le, akik tisztelik a nőket. Ha tudná, hogy Gino sem ilyen ember, biztosan nem erőltette volna a házasságot.

A múlt fojtogató gondolatai jeges borzongást hoztak rám. Bal kezem gyűrűsujjához kaptam, de csak megszokásból. Ideje lenne leszoknom ezen kényszercselekvésről, főként, hogy már nincs ott semmi, amit feszültség levezetésként forgatni tudnék.

Mindennek ellenére őszintének látszott Alex mosolya – ahogy ő mondaná, felebaráti szeretetből fakadó mosolya –, és a lelkem mélyén bíztam benne. Azonban a különös érzés továbbra is jelen volt, és nem feledhettem el, hogy hányan mosolyogtak már rám szépen, akik aztán galádul becsaptak és elárultak.

Sose bízz senkiben. Sose bízz senkiben – ismételgettem magamban mantraként, miközben magamra kapkodtam a saját ruháimat, majd az asztalon hagyott pénzt zsebre vágva, sietve elhagytam a lakást, a kulcsot a lábtörlő alá csúsztatva.