New Sun - Sunset - 3. fejezet

Sziasztok!

Nem, nem délibáb – igen, igaz, végre új fejezet. :$

Talán most már minden visszakerül a régi kerékvágásba, remélem, a hosszú kihagyás nem szegte azért kedvetek.

Már neki is kezdtem a következő fejezetnek (az már izgalmasabb lesz mindenképp), ahogy a Hazug mosolyénak is – amelyik hamarabb kész lesz, azzal jelentkezem legközelebb. :)

A mostani fejezet végén találhattok pár szereplőről képet, melyek közül néhányukat az oldalsávban található (lenyíló paneles) Sunset szereplők listájában is megtekinthettek, de a hozzájuk tartozó rövidke jellemzés kicsit késni fog.

Tudom, hogy haragszotok rám, meg is érdemlem, de azért köszönöm mindazoknak, akik továbbra is kitartanak mellettem és a története(im) mellett! ♥

És nem utolsó sorban köszönök minden kommentet – és voksok –, valamint mailt, amivel biztattatok, támogattatok és erőt adtatok a folytatáshoz. (A díjakról nem is beszélve, mindet ki fogom tenni!) Remélem, sikerült mindenkinek válaszolnom visszamenőlegesen.

További szép hetet, és jó olvasást kívánok a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

3. SULIKEZDÉS

– NAGYON IZGULOK! – szisszentem fel az ujjaimat tördelve, ahogy a Benson Középiskola parkolójában kikászálódtam Andrew vadiúj és őrült gyors beige metál Toyota Fortuner hybridjéből.

Elérkezett a nagy nap, másodévesként kezdhettem egy teljesen átlagos iskolában, teljesen átlagos diákokkal, akik közül remélhetőleg a hét végére többekre úgy tekinthetek, mint egy kezdődő barátság egyik felére. Ahol természetesen én vagyok a másik fél, a legboldogabb.

Reggel közel másfél óráig készülődtem, annak ellenére, hogy Cassie-vel a vasárnap délutánt azzal töltöttük, hogy egész hétre megterveztük, mikor mit veszünk majd fel. Mára mindketten rövid, combközépig érő farmerszoknyát választottunk, de míg barátném citromsárga felsővel párosította, én egy olívazöld spagettipántossal. Lenge és lezser volt, és nem túl kihívó – legalábbis ennek nem volt olyan mélyen kivágott dekoltázsa, mint Cassie-ének. Bár ahogy elnéztem, az itteni lányok sokkal merészebben öltözködnek, mint a Salt Lake-béliek. Halvány sminket és szájfényt vittem fel, barnásvörös hajamat pedig hagytam szabadon a vállamra omlani.

– Nyugi, csini vagy – súgta oda barátném, miután megkerülte az autót. Tűsarkai hangosan kopogtak a betonon.

Mikor tegnap délelőtt Alice elvitt minket lányokat vásárolni, nem fogtuk vissza magunkat. Szerencsére a volt iskolámmal ellentétben itt nem szabták meg, hogy miben kell bejárni, nem volt egyen viselet, így az ízlésünknek és a legújabb divatnak megfelelően mindent megvettünk, amit csak kicsit is dögösnek éreztünk. Cassie határozott szándéka a hét végére nem a barátok szerzése volt, hanem egy pasi becserkészése. Persze erről az apja, Jake semmit sem tudott; mert ha tudná, hogy a kislánya nem épp az a szende szűz – bár gyakorlatilag még az –, már rég szereltetett volna rá erényövet az fix.

– Ahogyan az a srác is nagyon csini ott – bökött Cassie a fejével a tőlünk kettőre parkoló jeepből kiszökkenő fiú felé. A magas, sportos barna mintha észrevette volna, hogy őt nézzük, ránk pillantott, majd előbb megeresztett egy cuki mosolyt, végül miután az autó csipogva jelezte, hogy lezárt, elindult felénk. – Azt a! – Csak ennyit bírt Cassie kinyögni, én meg elkaptam a tekintetem, mert nem éreztem illőnek ennyire látványosan megbámulni a srácot.

– Jobb, ha vigyázol a tomboló hormonjaidra, mert a végén még apád zárdába küld – vetette oda Cassie-nek Andrew. A kocsijának dőlve, karba font kezekkel figyelt bennünket sötét napszemüvege mögül, ajkán azzal az utánozhatatlan mosollyal, ami kis gödröcskéket vetett szája mindkét szegletébe, imádnivaló kisfiús bájt kölcsönözve neki.

– Üdv a Bensonban! – köszöntött minket a Magas Barna. – Gólyák vagytok?

– Jóllehet sokat jár a csőrük, ennek ellenére másodévesek – szúrta oda Andrew gunyorosan, mire Cassie felmordult.

– Köszönjük ezt a nagyon frappáns választ – lövellt az illetékes felé egy nagyon dühös, figyelmeztető pillantást.

– Helló, Owen Payne!

– Andrew Cullen! – fogtak kezet. – Ők pedig itt Rosetta Hale és Cassandra Black.

– Röviden csak Cassie – közölte barátnőm, és a jobbját nyújtotta felé, amit Owen azonnal elfogadva hosszasan kezet fogtak.

– Nos, Cassie, úgy tűnik, jól kezdődik ez az év – vigyorgott a srác le sem véve a tekintetét barátnémről, én meg csak meresztgettem a szemem rájuk. Meg kell hagyni, Cassie-nek még csak a kisujját se kellett megerőltetnie, Owent máris elbűvölte. Ez több mint vámpír vonzerő, ez lehet a híres Cassandra Elizrah Black vonzerő – állapítottam meg a tényt magamban.

Miközben Edward vetett felénk egy emlékeztető semmi feltűnés pillantást a kocsijuk mellől, Owen vezetésével elindultunk az épület felé, hol jobbra, hol balra pillantva, mintha csak idegenvezető túrán lennénk.

– Sportolsz ember? – vetette oda Owen Andrew-nak, mialatt a sportpálya mellett haladtunk el.

– Ja!

– Jó játékosokra mindig szükség van, nem sokan bírják a strapát – vigyorgott. A végeláthatatlan pályán pár srác adogatott egymásnak, épp olyan egyen dzsekit viseltek, mint Owen. Zöld alapon fehér csíkok és felírat: Benson’s Eagles, és a hátán egy nagy zöld sólyomfej. – Órák után ütközzünk itt a pályán, bemutatlak Waskez edzőnek. Persze van más sportra is lehetőség; kosár, baseball…

– A rugby megteszi, kösz!

– Rendben. Nektek pedig lányok a pompomkodást tudom ajánlani. Biztosan jól állna a zöld szoknya – tette hozzá, de éreztem, hogy ez inkább csak Cassie-nek szól, aki erre zavartan kuncogni kezdett. Gyerekek, menjetek szobára!

Az iskola épülete hatalmas: több szárny és melléképület, mind vörös téglából készült és kétszintes, sűrűn ellátva ablakokkal. Az épület utcafrontra néző felén helyezkedett el a főbejárat, előtte kis tér, élénkzöld pázsittal övezve. Az iskola nevét súlyos márványba vésett írás hirdette, amit négy, méretes dór oszlop tartott közvetlen a bejárat fölött, aminek három kétszárnyas ajtaján szállingóztak befele az órájukra igyekvő diákok. Míg mások, a ráérősebbek még mindig a téren vagy épp a füvön ülve cseverésztek, de a deszkások is még javában mulattatták a rájuk figyelőket mutatványaikkal. Megjelenésünkkor néhányan végigmértek, amitől izmaim megfeszültek, de aztán hamar visszatértek dolgukhoz. Úgy tűnt, nem zavartuk meg megszokott kis közösségi életüket felbukkanásunkkal, ami megnyugtatott. Igaznak bizonyult hát, hogy eggyel több különleges személy – pontosabban személyek – az itt élőknek már fel sem tűnik különösebben.

Belépve az épületbe egy hosszú folyosóra érkeztünk, amely úgy tűnt, mindkét irányba a semmibe vezet – legalábbis nem láttam a végét onnan, ahol álltam. Méregzöld és fehér szekrények váltakozó hosszú sora vett körül kétoldalt a fal mentén – akárcsak Owen dzsekiének színösszeállítása.

– Előbb a tanulmányi irodába kell mennünk – emlékeztetett minket Andrew.

– A baloldali folyosó végén jobbra és fel a lépcsőn, az első ajtó lesz szembe – igazított el készségesen Owen. – Mi lesz az első órád? – érdeklődött Cassie felé fordulva, barna szemei csillogtak a halogén lámpák fényében.

– Társadalomtudomány.

– Az ajánlatom: elkísérlek az irodába, ha te is elkísérsz az orvosiba leadni az egészségügyi papírom, aztán mehetünk együtt társadalomra. – Szemöldöke kérdőn emelkedett végül a magasba, várva a választ, ami persze nem is volt kérdéses, legalábbis egy külső szemlélőnek biztosan.

– Az ajánlat elfogadva – mosolygott szemérmesen barátném. Így aztán négyen indultunk el a megadott irányba, mialatt a hangszóró recsegve-ropogva kelt életre a fejünk felett. Egy fiatal fiú hangja köszöntötte a diáksereget az első tanítási napon.

– Üdv újra Bensoniak! A pontos idő háromnegyed nyolc, tehát itt az ideje a közleményeknek. Seb vagyok, ahogy azt megszokhattátok. Az újaknak pedig csak annyit mondanék, hogy érdemes rám figyelni, mert fontos dolgokat mondok. Tehát a mai napi fontos közlemények! – A fiú hangja lazából tárgyilagossá vált, majd mielőtt folytatta, ujjaival dobolt párat az asztalon a hatás kedvéért. – Mr. Hudson, szeretett igazgatónk üdvözletét küldi minden kedves régi és új diákjának. Továbbá arra kér benneteket, hogy tanítás után, mindenki gyűljön össze a sportpályán a lelátókon, hogy egy kis év eleji összesítő beszédet mondhasson. – Kiss szünetet hagyott. – Az újak kedvéért elmondanám, a tanítás reggel pontban nyolckor veszi kezdetét. Az órarendeteket és könyveiteket a tanulmányi irodában Mrs. Pellerstől vehetitek át. A szünetek húsz percesek, az ebédidő fél óra. Ne feledjétek ez nem étterem. Persze az egészséges életmód sem olyan rossz, szóval a salátás pultot is nyugodtan lehet ostromolni, nem csak a nyulaknak szabad – poénkodott és egész jól csinálta. – Idén is számítunk az iskola büszkeségeire, a Benson futballcsapatára, a Zöld Sólymokra, akik nagy eredményekkel dicsekedhetnek a tavalyi évet illetően. Az újak figyelmébe ajánlanám a héten megrendezendő válogatást. Persze nyeglék és ügyetlenek kíméljenek, a csapatnak erős és kemény játékosokra van szüksége. Jelentkezni Waskez edzőnél lehet. Nem mellesleg a héten a pompom lányok csapata is szívesen várja az újoncokat, főként a csinos lányok jelentkezését, akik buzdításukkal szeretnék a Zöld Sólymokat a győzelem felé vezető úton segíteni. Jelentkezni Shona Tinsonnál vagy Miss. Tahynál lehet. Ne feledjétek…

Seb hangja még mindig duruzsolt a hangszórókból, de én már nem tudtam rá figyelni. Ahogy elértük a folyosó végét, ahol jobbra fordulva folytatni akartuk utunkat a lépcsők irányába, beleütköztem a fordulóban a fal mellett álló beszélgető társaság egyik tagjába. A nem nagy hévvel történő, de váratlan ütközettől mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat, ám Andrew keze még időben kapott a karom után, hogy megtartson.

– Jól vagy? – nézett rám aggódó tekintettel. Bólintottam, majd visszanyerve stabil érzetem kihúztam magam, és ekkor láttam, hogy Andrew nem csak engem tartott meg, el ne essek. Hosszú ujjai még mindig az ismeretlen lány felkarja köré kulcsolódva fogták őt.

– Ne… ne haragudj – néztem a lányra bocsánatkérőn. Hosszú fekete, lófarokba fogott haja himbálózott, ahogy megrázta a fejét, miközben egy aprócska mosoly kúszott halvány vörös ajkaira.

– Nem történt semmi, igazán – felelte, majd pillantását Andrew-ra emelte, aki udvariasan mosolyogva elengedte őt. – Adriana Liman – mutatkozott be előbb felém, majd Andrew felé biccentve. Furcsa érzés fogott el; ez a lány nagyon szép volt, természetes szépség, és felpillantva észrevettem, hogy legjobb barátom tekintete csak úgy csillog, miközben őt nézi.

– Andrew Cullen, remélem, nem esett bajod.

– Kedves, hogy aggódsz – mosolygott jókedvűen, hófehér fogai előbújtak ajkai mögül, hogy még ragyogóbb legyen mosolya. De nem csak telt ajkai nevettek rá, szürke szeme is, ami világított tépett frufruja árnyéka alatt. Tény, hogy a félvámpíroknak is éppen olyan vonzerejük van, már ha akarják, mint más vámpíroknak, ami ezúton is jól megmutatkozott mind Cassie, mind Andrew részéről. Adriana is épp annyira elvarázsolódott, mint Owen, ha akarta, ha nem, ez nem az ő döntése volt. – Ők itt a barátaim: Nguyen Megan és Shona Tinson – mutatta be a mellette álló két lányt. Az egyik egy alacsonyabb, festett vörös koreai lány, míg a másik magasabb, de annál vékonyabb, természetes vörös sok szeplővel, és nem csak az arcán. Mindkettőnek széles vigyor terült szét az arcán, és a szempilláik már-már a hangsebességet átlépve hallhatón suhogtak a sűrű rebegtetésben, mikor Andrew üdvözölte őket. No igen, legjobb barátom nem csak, hogy helyes… na jó, a szemükben iszonyat jó pasinak számít, de kedves meg figyelmes is, nem csoda, hogy bejön majd’ minden lánynak.

– Rosetta Hale és Cassandra Black – mutatott be végül Andrew minket.

– Nekünk most mennünk kell – köhintett Cassie illedelmesen, hogy felhívja a figyelmünk.

– Később még biztosan találkozunk – mosolygott Adriana, reakciója pedig megint csak viszonzásra lelt Andrew részéről.

– Menjünk! – ragadott végül karon barátném.

Az órarendem szerint majd minden órám vagy Cassie-vel vagy Andrew-val volt közös, így nem izgultam annyira, mint egyébként tettem volna, ha csupa idegenek vesznek körül – ráadásul mivel ez már második, egy viszonylag összeszokott társaságról van szó. Owent reggel óta nem láttam, bár annál többet hallottam róla barátnőm jóvoltából. Úgy tűnt, tényleg bejön neki a srác, és nem csak pillanatnyi tetszésről van itt szó. Ellenben Adrianával két közös órám is akadt, amik közül egyiken Andrew is jelen volt. Ahogy ígérte, nem hagyott magamra, mindig mellém ült, ha dupla pados termekben voltunk, de máskor sem ment tőlem messzire, ahogyan Cassie sem. Talán nem felnőttes, de szükségem volt erre a fajta biztonságra, kapaszkodóra, főleg így első nap.

Angol irodalom után a menzára igyekeztünk Cassie-vel, mikor a homlokomhoz kaptam. Annyira lekötött a tanterv színes palettája, majd Cassie vonta el a figyelmem csicsergésével, hogy elfelejtettem aláíratni az irodalomtanárral a jelenlétimet, amit minden új diák kezébe nyomnak első nap. Barátnőm már nagyon izgatott volt, ugyanis Owennel megbeszélték, hogy ebédnél találkoznak, így nem akarva hátráltatni, előreküldtem, majd visszaindultam az egyre kihaltabb folyosókon.

Már csak páran lézengtek a szekrényeknél, mire újból megtaláltam a termet. Az ajtó résnyire nyitva volt, mégis kopogásra emeltem a kezem, de mielőtt ujjaim a fához érhettek volna megdermedtek. Az itteni ajtók közepébe szemmagasságban kis ablak volt besüllyesztve egytől egyig, ezen keresztül pillantottam meg az odabent történteket. A szemem kikerekedett, a lélegzetem egy pillanatra kihagyott, aztán hangos, kopogó léptek zajára lettem figyelmes. Az egyik tanárnő közeledett felém; semmi kétség, ehhez a teremhez tart. Némiképp pánikba estem, pedig semmi közöm az odabent történtekhez, ráadásul mondhatni, még csak nem is ismerem egyiküket sem, arról nem is beszélve, hogy annyit bizton tudok, nem helyénvaló, amit tesznek, mégis úgy éreztem, tennem kell valamit.

– Elnézést tanárnő, meg tudná mondani, hol kell feliratkozni a szakkörökre? – állítottam meg a tanárnőt az először eszembe jutó kérdéssel. Igyekeztem mindeközben olyan hangosan beszélni, hogy biztosan hallják a bent lévők, nincsenek egyedül, és mégse legyen túl feltűnő emelkedett hangszínem.

– Hogyne – felelte az idős, kedves arcú tanárnő készségesen segítve nyája egyik eltévedt báránykájának – egy jelenleg bűnös báránykának. – Csak menjen vissza a folyosón a főbejáratig, az ajtókkal szemben lévő falon vannak kifüggesztve a jelentkezési ívek.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit – mosolygott, majd egy gyors kopogtatás után már be is lépett az osztályba. Óvatosan bekukucskáltam mögötte.

– Ne feledje Miss Tinson a héten leadni az esszét. – Az irodalom tanár, Mr. Richton, aki még sűrű, sötét borostája és régimódi hosszúra meghagyott pajesza ellenére sem nézett ki többnek harmincnál, már az asztala mögött ült, míg a sötét vörösbarna hajú lány vele szemben állt, tisztes távolságra tőle. Szoknyája immár újra takarta hosszú combját, bár így se sok felületet belőle.

– Nem feledem, a viszontlátásra. Tanárnő – biccent az idős hölgy felé és kislisszol a teremből. Én a fal mellé húzódtam, de észrevett. – Maribel, az adósod vagyok – nyújtja felém a kezét hálás mosollyal.

– Rosetta, és nem tartozol semmivel. Te és… – kezdtem, de gyorsan elhallgattam, nem akartam udvariatlan lenni, végül is semmi közöm hozzá, hogy kivel mit művel. Bele is pirultam az imént látottak emlékképébe.

– Mr. Richton… Noah és én közel fél éve járunk, szóval ne aggódj, nem molesztált.

– Erre magamtól is rájöttem – vigyorogtam ő pedig vissza rám.

– Viszont remélem, megérted, hogy titkos a kapcsolatunk, mindkettőnket kicsapnának, szóval kérlek…

– Nem azért mentettem meg a helyzetet, hogy aztán beköpjelek titeket. A ti dolgotok úgy gondolom, ami köztetek van.

– Bárcsak így lenne, de sokan nem így látják és itt az ő szavuk a mérvadó – komorult el még folyton mosolygó szeme is.

– Mr. Richton jó tanár, kár lenne érte. Meg persze érted is – tettem hozzá gyorsan magyarázkodva.

– Oh, én nemrég még nem így vélekedtem róla – nevet hangosan. – Meghívlak egy kapucsínóra, a legkevesebb amúgy is. – Elfogadtam, mert érdekelt a sztori, az ebéd pedig várhat még kicsit. Elindultunk hát csöndben a folyosón az automata felé, ahonnan végül a friss levegőre mentünk, hogy kiülhessünk az épület mellé az egyik padra megiszogatni a gőzölgő italunkat.

– Nem láttalak az órán – törtem meg végül a csendet beszélgetést kezdeményezve.

– Nem járok rá, mármint a másodikosokéra, harmadikos vagyok, de egész hétvégén nem láttam és már nagyon hiányzott – vallotta meg szemét lesütve. Csak egy szerelmes lány volt, hogy is ítélheti el bárki azért, mert olyasvalakit szeret, aki valamiképp más, mint ő. Hát nem épp ez a lényege a szerelemnek? Hogy nincsenek különbségek?

– Hogy jöttetek össze? – kíváncsiskodtam most már sokkal merészebben.

– Ez az áldott jó tanár meg akart buktatni tavaly – eredt meg a nyelve jókedvűen.

– Oh!

– Szerinte jobban kellett volna igyekeznem, a fejemhez vágta, hogy nem szeretem elég szenvedélyesen az irodalmat.

– Aztán mi lett?

– Nos, bebizonyítottam neki, hogy mennyire szenvedélyesen is tudom szeretni az irodalmat – vigyorgott sokat sejtetőn. – Nem vagyok rá büszke, de az a tanári pad akkor sok mindent látott – fejezte be végül szégyenlősen. A pupilláim hatalmasra tágultak. – Azt mondta, hogy javítsak, és nem buktat meg. Korrepetált is, mármint tényleg – nevetett –, és végül egész jó eredménnyel végeztem. Azóta együtt vagyunk.

– Hogy szerettél épp… belé? – Magam se értettem, miért is kérdezem, de valahogy izgatott a válasz.

– Hogy szerettem épp a tanáromba, olyasvalakibe, akibe nem lett volna szabad? – pontosította a kérdésem, mire elszégyelltem magam. Pillanatnyilag nem sokkal éreztem magam jobbnak azoknál, akik ugyan ezen ok miatt fura szemmel nézik, azaz néznék a kapcsolatukat, ha tudnák. Akik miatt titkolniuk kell a szerelmüket. – Nehéz megmondani… Annak ellenére, hogy meg akart buktatni, mint embert tisztelem és becsülöm, meg bírom a humorát és a kis gödröcskéket a szája szegletében és az állán. Meg hogy olyan határozott és talpraesett, mindig tudja, hogy mit tegyen vagy mondjon, hogyan értesse meg magát akár fiatalokkal, akár idősebbekkel, ha egyezik a véleményük, ha nem. Noah nagyon jó ember, kedves és oltalmazó, amire csak egy lány vágyhat. Mellette nem csak nőnek, de fontosnak és hasznosnak érzem magam. – Miközben ecsetelte a kérdésemre a választ, szerelmesen csillogó tekintete a messzeségbe révedt. Biztos voltam, hogy lelkileg most ott van Mr. Richtonnal az osztályteremben. – Sajnálom, elkalandoztam – harapott ajkába. – És sajnálom, de nem igen tudom a választ, mivel nem volt egyetlen olyan pont sem, amire úgy emlékezhetnék vissza, hogy most szerettem belé. Szerintem mindig is kedveltem, az idő előrehaladtával pedig ez olyannyira elmélyült bennem, hogy szerelem lett. Talán ezért mondják, hogy sose tudni mikor és kiben találjuk meg az igazit.

– Ez így van – bólogattam hevesen. Maribel a korához képest érettebb és bölcsebb volt, minden szava tömény igazság, és szívbéli szerelemtől édes gondolat. Talán ez tetszett meg Noah-nak benne.

– Ma óvatlanok voltunk, ezért tudom, még megkapom a magamét Noah-tól, de a lényeg, hogy nem kerültünk nagyobb bajba. Akkor aztán nem tudom, hogy mit tettünk volna, de semmiképp nem akarom elveszteni! Szóval kösz még egyszer.

– Igazán nincs mit, viszont nekem vissza kell mennem, elfelejtettem aláíratni a cetlim Noah… Mr. Richtonnal.

– Hagyd csak, sokszor írok alá helyette, észre se veszik – vette ki az ujjaim közül az előkotort papírost, és egy laza mozdulattal, mint akinek tényleg nagy rutinja van már benne, aláfirkantotta a megfelelő helyen.

Ahogy Maribellel beléptünk a menza ajtaján és megpillantottam a legtöbb ismerős arcból összeverődött társaságot egy asztalnál, tekintetem egyből megakadt Andrew-n, aki jókedvűen és felszabadultan csevegett Adrianával. A lány, fekete lófarkával játszadozott és figyelme többnyire Andrew-é volt, mégis fura mód úgy éreztem, tévedtem, és nincs legjobb barátom vámpír bűvkörében; egyszerűen csak Andrew személye varázsolta el. Ez különös volt és nem is tudtam volna megmagyarázni, mitől változott meg a véleményem. De az, hogy ezt én, emberi szememmel így láttam, arra engedett következtetni, hogy Andrew még inkább tudatában van ennek – talán ezért is nyitott inkább ő felé, foglalkozik inkább vele, mint bármelyik másik lánnyal, akik szüntelen próbálják felhívni magukra a figyelmét. Ahogyan szemmel láthatóan Cassie-vel is szívesen flörtölnének páran, ha nem lenne összetapadva Owennel. Kezdtem bizonytalan lenni azt illetőleg, melyikük is van a másik bűvkörében.

– A Bandát nézed? – kérdezte váratlanul Maribel a hátam mögül, amitől megugrottam kissé ijedtemben, mintha csak rajta kaptak volna valami illetlenen.

– Öh… ismerek ott párakat.

– Akkor gyere, bemutatlak mindenki másnak – húzott végül a társaság felé.

– Csak, hogy végre megjöttél, Maribel – rikkantott az egyik fiú, ahogy odaértünk az asztalhoz.

– Hiányoztam, Seb?

– Te mindig kislány, te mindig. Mikor jössz el végre randira? Csöröghetnénk egyet, vagy amit csak akarsz, a hétvégén szabad a kecó – kacsintott a fiú Maribelre, de ő még ettől a nyílt ajánlattól se jött zavarba. A fiú magas volt, a bőre épp olyan sötét, mint a szeme. Vaskos ezüstlánc lógott a nyakában, és olyan nagy vigyor terült szét a képén, ami szinte körbeérte a fejét.

– Bocs bébi, de tudod, hogy csoki allergiám van, azt pedig te se akarhatod, hogy a végén még a legjobb résznél legyek rosszul – fojtotta vissza vigyorát Maribel, hogy minél őszintébbnek hasson bocsánatkérő nézése. Persze mindez csak játék volt, bár Seb részéről egyértelműen nem csak az. – Banda, ő itt Rosetta. Rosetta, ez itt a Banda… és két ismeretlen arc – pillantott Cassie-re és Andrew-ra.

– Bíztam benne, hogy még találkozunk… Rosetta – szólt közbe egy hang, mikor a barátaimat kezdtem volna bemutatni Maribelnek. Az asztal túlfeléről vonta magára a figyelmemet az egyik egyen dzsekiben lévő fiú; egyből felismertem, bár a szörfruha sokkal inkább kihangsúlyozta erős testalkatát, és a haja se volt olyan sötét, mint akkor nedvesen a víztől. Sötétbarna volt, de egy kis vörös is játszott benne.

– Nocsak, ismeritek egymást?

– Futólag – felelte és még mindig engem nézett azzal a sunyin kicsire szűkült, de játékosan csillogó mocsárzöld szemével. Kezdtem zavarba jönni tőle.

– A parton találkoztunk – magyaráztam és akaratlanul is Andrew felé villant tekintetem, de ő a srácot figyelte, aki miatt akkor kissé összekaptunk. Talán ezért váltott az arckifejezése most kissé mogorvára. Viszont míg őt néztem, nem vettem észre, hogy a fiú feláll és megkerülve az asztalt mellém lép. Megijesztett, mikor a hangja közvetlen a fülem mellett csendült fel, és ettől – a mai napon nem először – elvesztettem az egyensúlyom, miközben hátrahőköltem.

– Hé, vigyázz, még bajod esik – csattant fel és a derekam köré kulcsolt karjával megtartott. – Ki ne törd a nyakad, kár lenne érte, igazán formás – suttogta a fülembe. Ledermedtem szavaitól és közelségétől menten, talán ezért nem estem el, mikor nevetve elengedett. Mulattatta zavarom, amitől csak még inkább felforrósodott az arcom és a nyakam, amihez ösztönösen kaptam oda és simítottam végig. Bizsergett, pedig hozzá se ért. – Tyger Tinson, de a barátaimnak csak Ty. – Még mindig mosolygott. Tetszett a mosolya.

– Be ne dőlj neki kislány – figyelmeztetett Maribela. – A szép mosoly mögött egy gazfickó rejlik.

– Ne higgy neki, Ty jó fej – védte meg gyorsan Adriana. A hangja és az arca kedves volt, akárcsak Maribelé, ők ketten láthatóan még sem jöttek ki egymással. Már ha nem értettem félre azt a gyors pillantást, amit egymás felé vetettek, mely negatív töltettel volt tele. Ám a viszonyuk az ő magánügyük.

– Kösz bébi – vigyorgott Ty Adrianára, aki szintén mosolygott rá, majd ismét nekem intézte a szavakat. – Látom, a nővéremet már ismered – pillantott Maribelre, és akkor megértettem, miért is hasonlítanak annyira egymásra. – Az egyetlen, aki valaha legyőzött, de csak két perccel, születésünkkor – nevetett.

– Csodás két perc volt – sóhajtott hangosan Maribel, majd tekintetével testvére felé döfött. – Aztán felvisítottál…

– De te így szeretsz.

– Hát van más választásom? – sóhajtott most lemondón, Ty meg gyors csókot nyomott morcos arcára, amitől nővérének igaz fintorba rándultak vonásai, de látszott, hogy mindez csak testvérek közötti játékos civódás.

– Enned kéne Rosetta! – szakított végül ki Andrew erélyes, szinte már parancsoló hangja gondolataim közül. De igaza volt, éhes voltam, és miután feloldott kissé a feszültség a gyomromban, végre úgy éreztem, bírnék is enni, úgyhogy Maribellel el is mentünk szerezni valami kaját.

Az asztalnál nagyban ment a csevej evés közben. Mikor visszatértünk a társasághoz tálcáinkkal, Ty nem hagyott esélyt máshova ülnöm; arrébb tessékelte játékostársait, hogy helyet szorítson nekem maga mellett. Kényelmetlenül éreztem magam és nem is igazán tudtam, hogy mit tegyek vagy mondjak, de legalább a másik oldalamon ott volt Maribel és mellette Cassie. Míg Andrew kicsit távol ugyan, szemközt foglalt helyet, de megnyugtatott a tudat, hogy a közelben van és számíthatok rá, ha szükséges. Bár ami azt illeti Tynak csak a szája járt, de az folyamatosan – jó humorú srác –, azonban pár beszólást leszámítva nem nyomult túlságosan.

Sokakat megismertem az által is, hogy csak hallgattam a szóváltásokat, bár a legtöbbjüknek, akik ugyan úgy inkább csöndesen vettek részt a társalgásban, nem maradt meg bennem a neve. Ugyanakkor sok mindent tudtam is meg. Többek között, hogy Owen szülei ügyvédek és keveset vannak otthon, egyke lévén így az idejét többnyire a haverjainál tölti. Hogy Ty a Zöld Sólymok centere már második éve, és hogy a vezetői posztot a csapatban jó játéka miatt érdemelte ki. Vagy azt, hogy Shona, a pompom lányok kapitánya Maribel és Ty húga, és hogy Seb valóban még mindig bizakodik Maribellel kapcsolatban, amiről csak én tudtam, hogy hasztalan reménykedés, mivel Maribel és Mr. Richton kapcsolata komoly. De az is kiderült számomra, hogy Adriana népszerű lány, emellett jó tanuló is – egyetemre szeretne majd menni jogot hallgatni. Egy teljesen normális, intelligens, csinos lány, épp Andrew-hoz illő. Mégis…

– Adriana, hol van Zarek?

– Nem vagyok az anyja, nem tudom, hol kószál, vagy épp kivel. Már semmi közöm hozzá – förmedt rá Adriana az egyik srácra. Úgy tűnt, a kérdés kényes pontot talált el. Csak arra tudtam gondolni, hogy jártak, de… már vége.

– Csak nem a nevemet hallottam. Hiányoztam netalán? – hangzott fel ekkor egy jókedvű kacaj.

Még mielőtt felpillanthattam volna a tányéromról székek csikordultak meg körülöttem, éles hangjuk megriasztott. Először Cassie-re pillantottam, még félig ült, de feszült testtartása mutatta, hogy bármelyik pillanatban képes ugrani. Idegesen kaptam el róla tekintetem, hogy megkeressem Andrew-t, aki felpattanva székéről, görcsbe rándult izmokkal állt mereven figyelve az érkezőt. Ijedten pillantottam végül fel. A szívem és a légzésem kihagyott, mikor a borostyán tekintet rám meredt.

– Szevasztok, a nevem Zarek – vigyorgott ránk jókedvűen az ismeretlen vámpírsrác.

Két héttel később

– Segíts, Rosie! – kapkodta a levegőt barátném, és a szekrényemnek dőlt a zsúfolt iskolai folyosón.

– Mégis mi történt, Cassie? – kérdeztem rémülten. El se tudtam képzelni, mégis mi zaklathatta fel ennyire.

– Jól megvagyunk Owennel. Nem tudom, hogy ez szerelem-e, de jó vele.

– És?

– De azt hiszem… szóval úgy érzem… bejön Zarek… nagyon. Most mit tegyek?

 Andrew autója, egy beige metál Toyota Fortuner.

 

 Tyger Tinson - Ty

 Adriana Liman

 Owen Payne

 Zarek Dwyer

 Maribel Tinson

 Mr. Noah Richton

 Shona Tinson

 Nguyen Megan

 Sebastyian Prescott - Seb