2010. július 22., csütörtök

New Sun - Sunrise - 0. fejezet Ifj. Edward szemszög



0. EGY RÖPKE PERC

Ifj. Edward szemszög


JÓ REGGELT! – köszöntött anyám az ajtómban állva.

Észre sem vettem, hogy már reggel van, annyira belemerültem abba a könyvbe, amit az este kezdtem el olvasni. Tudni illik, a mi fajtánk sosem alszik. Ezért is nem értettem, hogy anyám mért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy a szobámba legyen egy ágy, ha úgy sem alszom benne. De hát, ki mer az anyjával vitatkozni!

– Ha nem készülődsz, elkésel az iskolából – próbált meg figyelmeztetni, de én rá se hederítettem.

Na igen, a suli. Már majdnem el is feledkeztem róla. Talán azért, mert hosszú volt a nyári szünet, talán azért, mert egy cseppet sem érdekelt. Megint csak egy újabb hosszú és unalmas tanév előtt álltam. Semmi kedvem nem volt hozzá, hiszen mégis mi újat tudnának nekem tanítani, amit az elmúlt közel hetven évbe ne tanultam volna már meg? Tudtam magamtól is a választ: semmit.

– A füleden ülsz, Edward? – éreztem anyám hangjában a kezdő dühroham jeleit, így nagy levegőt véve – nem mintha szükségem lett volna rá – felé fordítottam fejem.

– Azt hiszem, ma inkább a saját kocsimmal mennék, ha nem bánod – szóltam kedvesen, miután felöltöttem a legártatlanabb arckifejezésem.

– Rendben – egyezett bele, miután meglágyítottam már régóta nem dobogó, de nagyon is érző szívét. – De ne késs el! – figyelmeztetett még utolsó szó gyanánt, majd elhagyta szobám.

– Suli… harmadik… – motyogtam magam elé nagyot sóhajtva.

Ez a tény csak annyit jelentet számomra, hogy megint eltelt egy év – az előző tanévhez képest –, és hogy ezzel együtt még kettő van hátra.

Mindig is felesleges időpocséklásnak tartottam a középiskolát. Jobban szerettem valami újat, valami érdekeset tanulni. Olyat, amiről nem tudtam még mindent, és éppen ezért, tudott az újdonság erejével hatni. Persze lassacskán kezdtem kifogyni az ilyenekből, és emellett lassan már majdnem minden egyetemen tanultam is, ami csak Észak-Amerika területén található, és az ottani körülmények megfelelnek egy magam fajta vámpírnak.

Az a tény, hogy megint egy évvel öregebb lettem, nem foglalkoztatott, legfeljebb megnevettetett. Még mindig tizenhétnek néztem ki – és mindig is annak fogok –, pedig idén múltam el hetven. Elég öregnek számítottam volna emberként, de én vámpír voltam, és ezzel a csekély hetven évemmel a legfiatalabb a családban.

A nagyszüleimet leszámítva, a többiek is mind a húszak éveikhez közeledő fiataloknak néztek ki, és ez már örökké így is marad. Azért ez a tény még ennyi idő után is kicsit megrázó. Főleg mert egyidősnek nézek ki a szüleimmel. Persze ebben nevelkedtem fel, számomra ez a normális, és az igazat megvallva nem is érdekel, ahogy az sem, hogy én nem csak az emberektől különbözök, de sok mindenben még a családom többi tagjától is.

Na igen, a családom. Nem nevezhető szokványosnak. Először is ott van Carlisle és Esme Cullen, mindenki nevelő szülei, és az én nagyszüleim. Aztán ott vannak az örökbefogadott gyerekeik – akik az én nagynénikéim és nagybácsikáim egyben – Alice és Emmett Cullen és persze Rosalie és Jasper Hale.

Az emberek úgy tudták, hogy nagyszüleimen kívül csak Rosalie és Emmett házas, arról viszont fogalmuk sem volt, hogy Alice és Jasper, valamint a szüleim is azok Ez azért volt így, mert Rose és Em mindig megtartják az esküvőjüket, ha elérkezettnek látják az időt. Ellenben Alice-szel és Jasperrel – és persze a szüleimmel – akik nem foglalkoznak ilyen dolgokkal. Ők e nélkül is tudják, hogy egymáshoz tartoznak, bár ebben Rose-ék se kételkednek.

Végezetül pedig ott vannak a szüleim, Isabella Swan és Edward Cullen, és persze nővérem Renesmee, más néven csak Nessie, ahogy mindenki hívja.

Rólam és nővéremről, úgy tudják, mi Carlisle – valójában nem létező – testvérének a gyerekei vagyunk, ráadásul ikrek. Persze mind ez hazugság, hiszen Nessie kilenc évvel idősebb nálam. De hát nemcsak, hogy egyidősnek nézünk ki – hiszen mindketten hétévesen abbahagytuk a fejlődést, így örök tizenhétnek kinézve –, de annyira hasonlítunk is egymásra, hogy az emberek egy percig se vonják kétségbe ezt a tényt.

Ahogyan azt sem, hogy apánk az egy évvel idősebb nagybátyánknak adja ki magát – anyai ágon –, miközben ő is Carlisle örökbefogadott gyerekei közé tartozik. Erre csupán csak azért volt szükség, mert nővéremmel elégé hasonlítunk rá – főleg én –, és nem akartuk, hogy ez a hasonlóság magyarázatlanul maradjon, és később akár szemet szúrjon valakinek.

Anyámról az egyszerű emberek csak annyit tudnak, hogy apám barátnője, aki velünk él, és a felügyeleti jog felette nagyapámé, ahogyan apám felett és felettünk is, állítólagos szüleink halála után.

– Edward! – apám földszintről hallatszódó dühös kiáltása zökkentet ki gondolatmenetemből.

– Megyek már! – válaszoltam könnyedén, majd összeszedve dolgaim már indultam is a lépcső felé.

Egyenesen a garázsba mentem, és beültem vadonatúj járgányomba, egy Audi R8-asba, mely anyám szerint egy kicsit vad, de én pont ezért szerettem. Az új kocsi, kényelmes volt és gyors, ami nálunk elengedhetetlennek számított, mivel a családban mindannyian nagyon szerettük a sebességet.

A műszerfal órájára pillantva rájöttem, hogyha nem sietek, akkor lekésem az első órát. Ez persze nem is hangzott olyan rosszul, de tudtam, ha ezt szüleim megtudják, szörnyen ki lesznek akadva, és nem kockáztathattam, hogy emiatt ne vigyenek el a hétvégén a nagy vadászatra, ahol az egész család jelen lesz. Így is már egy jó ideje csak azon járt az agyam, hány medvét és pumát fogok levadászni, hogy csillapítsam mérhetetlen szomjú vágyam.

Ahogy ez végig suhant elmémen, beletapostam a gázba, és már csak arra figyeltem fel, hogy mindjárt az iskolánál vagyok. Nekünk, Culleneknek megvolt a saját parkolóhelyünk, így nem kellett az időm – nem mintha nem lett volna belőle végtelenül sok – üres hely utáni kutatással töltenem.

Hogy miért nem foglalta soha ezeket a helyeket el senki? Kérdéses, de talán csak annyi rá a magyarázat, hogy senki sem mert kötözködni Emmettel, ami azt hiszem, érthető ha valaki ránéz. Hiszen ki merne ujjat húzni egy közel két méteres, hatalmas és izmos vámpírral? Na persze ők ezt az aprócska részletet nem tudták, de hát emberként is éppen elég rémisztő lenne…

Ahogy megérkeztem az iskola udvarára, egyből beálltam apám Volvoja és Jasper Hybridje közé, aztán már mentem is a Forksi Középiskola 3-as számmal ellátott épülete felé, ahol a mai napon az első órám volt, méghozzá egyik kedvenc tantárgyamé, az irodalomé.

Az óra nyugodtan telt, nem történt semmi rendkívüli. Nem is lepett meg, hiszen éppen erre számítottam – persze nem csak a mai napon, hanem az elkövetkező két tanévben is.

Először is megbeszéltük a nyárra feladott kötelező olvasmányok naplójának leadási határidejét, majd azt, hogy azokat mikor és milyen sorrendbe fogjuk a tanév alatt végigvenni. Nem igazán figyeltem oda Mr. Morise-ra, mivel én már vagy ötvenszer elolvastam azokat a könyveket, amiket ő feladott, és persze mindegyikről már meg is írtam az olvasó naplót, még valamikor a nyár elején.

Bámultam kifelé az ablakon, amíg arra vártam, hogy végre kicsöngessenek. Odakint borús volt az idő, bár ez nem volt szokatlan itt Forksban. Ezért is szerette a családom ezt a helyet, és persze azért is, mert minden itt kezdődött el egykor, jóval születésem előtt.

A családom jó pár évtizeddel ezelőtt itt élt, amikor apám megismerte anyámat, pontosan ugyanebben a középiskolában. Így belegondolva, micsoda irónia, hogy ennyi idő után újra ide járnak.

Gondolatmenetemet a várva várt csengő ricsajos hangja szakította félbe. Mire észbe kaptam, már kifelé szállingóztak a diákok a teremből. Ma valahogy le voltam lassulva.

Következő órám biológia volt, aztán spanyolom következett. Nem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy még négy órát végig kelljen ülnöm, de mit tehettem. Hogy kibírjam a hátra levő időt, motivációként a nagy vadászatra gondoltam.

Spanyol után siettem a menzára – nem mintha éhes lettem volna, legfőképpen nem emberi ételre –, mert a többiek már vártak rám. Amint kiléptem az épület ajtaján, összeütköztem a szembe jövő lánnyal.

Mivel engem elég keményfából faragtak, így meg sem éreztem, de tudtam, ezzel szemben Ő annál is inkább. Láttam, ahogy elesik, és a könyveit, melyek szétszóródnak a nedves aszfalton.

Nem voltam oda igazán az emberekét – bármennyire is próbáltam őket megkedvelni, de mindannyiszor csalódnom kellett bennük. Az emberek mind tudatlan, buta lények, na meg kapzsik, önteltek és gonoszak. De mindezek ellenére illedelmesen nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem – ahogy azt a jó modor megköveteli, mely apám neveltetése révén ragadt rám –, de Ő csak megdermedve, tátott szájjal bámult rám.

Ettől kezdtem kényelmetlenül érezni magam, így végül megragadva a csuklóját, egy hirtelen mozdulattal felrántottam. Persze mindezt sikerült oly' erővel tennem, hogy Ő ettől egyenesen a karjaimba esett.

Mellkasa rögvest az enyémnek feszült, szabad karom pedig reflexszerűen zárta körbe törékeny, ziháló testét, míg a másikkal még mindig csuklóját szorongattam.

Ott álltunk egy hosszú másodpercig, mialatt szemeibe olvadt tekintettem. Gyönyörű zöld színűek voltak, akár csak két hatalmas, ragyogó smaragd. Tökéletesen illettek a hosszú, barna hajához.

Azután először megéreztem bőrének édes, mámorító illatát, majd véréjét, és tudtam, ha még sokáig így maradunk baj lesz. Bár egyáltalán nem éreztem mérhetetlen szomjú vágyat vére iránt, mégis észnél kellett lennem.

Leengedtem karom, mely eddig magamhoz ölelte parányi és törékeny testét, majd másik kezemmel – mely eddig csuklóját fonta körül ujjaival– finoman eltoltam magamtól. Ő továbbra is engem nézett mereven, amelytől én csak még jobban zavarba jöttem. Furcsa volt ez az érzés, mivel még soha, semmitől nem jöttem zavarba. De ahogy Ő rám nézett… annyira más volt minden. Még ez a kínos érzés is előjött.

Alighogy elengedtem és egy lépésnyire eltávolodtam tőle, hirtelen kerített hatalmába az érzés, mely eddig csak a gondolataimban volt jelen. Hirtelen kívántam meg vérét, mintha csak egész eddig befogták volna az orrom, hogy ne is érezzem, ezt a mérhetetlenül csábító, kívánatos éltető nedűt. Oly' hirtelen történt az egész, ahogyan az, ahogy Ő az előbb a semmiből bukkant fel.

Nem értettem az egészet, hiszen míg karjaimban tartottam, csak elmémben volt jelen ez a gondolat. Józan eszem mindvégig tudta, hogy így lesz, és küldte a figyelmeztető jeleket testemnek, hogy tanácsosabb lenne elengednem Őt. Most viszont, hogy már elengedtem, hirtelen kívántam meg vérét. Oly édes és csábító volt a forró és nedves nedű, mely ereiben csörgedezett, átjárva zsenge kis testét, hogy egész testemmel, és minden gondolatommal kívántam azt. A magaménak akartam tudni. Rá akartam hajolni a kecses nyakra, és addig szívni, míg csak egy csepp is van a törékeny testben.

A méreg a számban duplájára termelődött, de még mielőtt engedhettem volna a szörnyű kísértésnek józan eszem utolsó szikrája megálljt parancsolt.

Rögvest abbahagytam a légzést is, hogy ne is érezem vérének csábítóan éneklő illatát, mely teljesen felkavart. Még egy pillantást vetettem a gyönyörű zöld szemekbe, majd viharosan távoztam.

Bár egy örökkévalóságnak tűnt az egész, de nem volt több mint egy röpke perc. Egy perc, mely éreztem mindent megváltoztatott…


A menza épületének ajtaját kivágtam magam előtt, majd besietve egyenesen az asztalunkhoz mentem, mely akár csak a parkolóban a helyek, ez is csak nekünk, Culleneknek volt fent tartva.

Egy nagy, ovális asztal volt a terem túlsó felében, pontosan az egész falat beterítő ablak előtt, melynél már mindnyájan ott ültek. Az asztalon lévő tálcák mindegyike szokás szerint tele volt étellel, de evés helyet – mivel hogy nővéremen kívül egyikőnk se evett – beszélgetéssel foglalták le magukat. Úgy tűnt, mindannyian belemerültek a társalgásba, de mégsem eléggé ahhoz, hogy heves közeledésemet ne vegyék észre.

Egy emberként néztek rám, arcukon idegesség tükröződött, mikor megálltam az asztalnál, majd végül odahajolva apám füléhez, belesuttogtam. Persze e nélkül is tisztán értette volna, mit mondok, de az emberek miatt, szükség volt erre a felesleges mozdulatra.

– El kell mennem vadászni, de ne aggódj, jól vagyok. Estére otthon leszek – hadartam gyorsan el, majd miután egy futó pillantást vetettem a többiekre – és a másik asztalnál ülő nővéremre, aki a barátaival ült, és akinek szintén ijedt volt arckifejezése –, amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan távoztam is.

Míg a kocsim felé haladtam, többször is leszidtam magam, amiért így felzaklatnom családom viselkedésemmel, mikor egyszerűbben is megoldhattam volna a dolgot, ha hagyom, hogy apám meghallja a gondolataimat. De amilyen állapotban voltam jelenleg, nem voltam benne biztos, hogy tudom kontrollálni a képességem.

A képességem, mely sokban hasonlított anyáméhoz, hiszen mindketten egy erős mentális pajzzsal rendelkezünk, és mint ő, úgy én is el tudtam rejteni a gondolataim. De nem csak a magamét, hiszen pajzsom kiterjesztésével akárkijét – vagy mindenkijét – el tudom rejteni, aki kellő távolságban tartózkodik.

A kocsimhoz érve gyorsan beszálltam, és nem törődve semmivel és senkivel, beletapostam a gázba. A motor felpörgött, és én már el is hagytam az iskola parkolóját, a városon keresztülszáguldva, hazafelé tartottam. A sebességmérő éppen hogy elhagyta a száznyolcvan kilométer per órát, amikor újra bevillantak a mai nap eseményei.

Olyan tisztán éreztem a lány vérének illatát, mintha csak most is itt lenne velem, és ettől csak még jobban elfogott a vágy, az ölni akarásé, mire még erőteljesebben tapostam a gázba.

A házunkhoz érve leparkoltam a kocsit a garázsba, majd berontottam az ajtón, keresztülszáguldva a szobán, a lépcsőhöz igyekeztem. Csak Esme meglepődött és kissé aggodalmas hangja állított meg, aki nem értette, hogy kerülök haza ilyenkor, és persze mitől vagyok ennyire feldúlt. Próbáltam megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, minden rendben, csak egy kis magányra vágyom. Szerencsére nem faggatott tovább, csak lágyan bólintott, én pedig felsiettem a szobámba, amely egykoron apámék szobája volt.

Ők azóta átköltöztek egy sokkal tágasabb szobába, mely szintén ezen az emeleten volt. Ezt anno az úgynevezett „könyvtárszobának” egy nagyobb leválasztott részéből alakították ki.

Nem sokat változtattam a szobán, amikor megkaptam, mert tetszett benne minden, bár az ágy azóta ki lett cserélve egy jobban hozzám illőre, de még így is feleslegesnek tartottam. Nagyban apámra ütöttem – legalábbis anyám mindig ezt mondta –, mivel én is odavoltam az elektronikus dolgokért, na meg persze a könyvekért és CD-kért, melyek az elmúlt évek – vagy inkább évtizedek – alatt csak egyre gyűltek, míg mostanra, már alig fértem el tőlük.

Gyorsan átvettem egy, a vadászathoz sokkal kényelmesebb ruhát – és persze melyet nem sajnáltam, ha összekoszolok, vagy elszakítok, mint a jelenleg viselt, kedvenc nadrágom és ingem –, majd leszáguldva a lépcsőn, már el is hagytam a házat, bevetve magam az erdő sűrűjébe.

Késő este volt már, amikor hazatértem, a nappaliban égtek a lámpák. Tudtam rám várnak, és azt is tudtam, valamilyen magyarázattal kell majd szolgálnom az egész napos viselkedésem miatt.

Nagyot sóhajtva léptem be az ajtón – mely egyenesen a tágas nappaliba nyílt –, hogy aztán szembe találjam magam nyolc aggodalommal teli sötétarany szempárral, és egy csokoládébarnával. Nessie, amint beljebb léptem, a nyakamba borult, és egész halkan fülembe belesuttogott.

– Szeretlek öcsikém… soha többé ne ijessz így rám! – mondta az aggodalomtól elgyengült hangon, és éreztem, ahogy egy könnycsepp hagyja el szépséges szemeit.

Miután elengedte karjaival nyakam, mellém lépett, és apró, törékenynek tűnő kezébe vette enyémet. Kéz a kézben álltunk a szoba közepén, míg arra vártunk, hogy valaki megtörje a feszült csendet.

Az a két perc, míg erre vártam, szinte már óráknak tűnt, míg végül anyám megtörve a mozdulatlanságot, elém lépet. Nem szólalt meg, még egy jó percig csak néztük egymást, majd miután mindkettőnk mellkasát egy mély sóhaj hagyta el, közelebb lépet, és magához vonva, a vállamra hajtotta fejét.

Tudtam nem haragszik rám, sose haragudott volna semmiért, csupán csak aggódik, ahogy azt egy anya teszi. Néha persze túlzásokba tudja vinni, de ugyanakkor persze jól is esik.

Egy lágy csókot nyomtam feje búbjára, majd nyugodt, halk hangon megígértem neki, hogy soha többet nem csinálok ilyet. Nem akartam, hogy aggódjon, legfőképpen, hogy miattam. Miután ismét sóhajtott, felnézet rám, és végre megint mosolygott.

Szeretem a mosolyát, emlékeztetett a gyerekkoromra. Akármikor, ha csak rám nézet, mindig mosoly ült ki az arcára, olyan boldog volt, hogy élek.

Apám is közelebb lépett, és a vállamra tette a kezét. Ő nem volt az az érzelgős fajta, mint anyám, de ugyanúgy szeretett, engem és nővéremet is.

A családom többi tagja a háttérben maradt, de láttam, hogy mindenki megkönnyebbül, és eltűnik az arcukról az aggodalom okozta feszültség, amely mindeddig ott volt. Alig egy perc töredéke alatt minden visszarázódott a normális kerékvágásba – már amennyire normálisnak lehet tekinteni a mi életünket.

Hosszú volt ez a nap, és esemény dús. Már csak egy kis magányra vágytam, így miután mindenki visszatért a saját dolgához, a szobámba vonultam, és ledőltem a feleslegesnek titulált ágyamra.

Megpróbáltam nem gondolni a történtekre, de nem jártam sok sikerrel. Még mindig a mai nap képei lebegtek lelki szemeim előtt. Nem tudtam másra gondolni, csak Rá. Rá, a lányra, aki ma mindent feldúlt bennem.

Ismét tisztán éreztem, ahogy ziháló testét szorítottam egész közel a magaméhoz. Éreztem lüktető pulzusát, ahogy a csuklóját fogtam, és a vérének csábító illatát, mely oly’ erősen hatott rám, hogy egész mostanáig sem bírtam kiűzni fejemből és orromból.

Remegni kezdtem, egész testemben, és éreztem, ha most nem vezetem le valahogy a felgyülemlett feszültséget, akkor abba beleőrülök. De időm se volt kitalálni, hogyan is tehetném mind ezt – elkerülve szobám szétrombolását –, mert egy halk kopogtatás hallatszódott. Alice meg se várva válaszom, már be is libbent, könnyed táncoló lépteivel szobámba.

– Elnézést, hogy nem vártam meg a választ, de láttam előre – kuncogott, majd helyet foglalt ágyam szélén. Nénikém és az ő látomásai. Kíváncsi is voltam, hogy a mai napon történtekkel kapcsolatban mit láthatott.

– Mit láttál? – érdeklődtem kíváncsian.

– Azt hogy jól vagy, csak nagyon feldúlt, és persze, hogy magányra vágysz.

– És még?

– Mást nem – rázott aprót fején, és láttam, hogy ő maga sem érti, mért nem látott mindent. – Mégis, mi történt? – érdeklődött kíváncsian, de én figyelmen kívül hagyva kérdését, feltettem sajátomat, mely jelenleg mindennél jobban foglalkoztatott.

– Milyen… az emberi vér?

– Oh! – döbbent meg kérdésemen, de gyorsan túltéve magát ezen, megpróbálta minél pontosabban körülírni. Tudtam ő maga sosem ízlelte, de ismerte az illatát, érezte közelről, és látta mások lelki szemein keresztül is, milyen.

Én magam is éreztem – minden áldott nap – az embervér mámorító illatát, de még soha sem vonzott ennyire, egyetlen ember vére se, mint az Övé. Már csak az, hogy rágondoltam újabb remegéseket váltott ki testemből, és a számban lévő méreg is azon nyomban termelődni kezdett.

Alice nyugtatólag kezemre tette övét, ami lassanként tényleg segített lenyugodni. Nénikém volt az egyetlen, akitől ezt a kérdést meg mertem kérdezni. Vele bármiről lehetett beszélni, mert előre látta, hogy nem lesz belőle semmi baj, hogy ha őszintén válaszol.

Miután sikerült teljesen megnyugodnom, kaptam még egy mosolyt, majd ismét magamra maradtam szobám magányában. Most már könnyebb volt, legalábbis már nem akartam szétverni mindent.

Önuralom! Csak ez az egy szó járt a fejemben, és éreztem súlyát ennek az egyszerű, mások számára aligha nagy jelentőséggel bíró szónak. Tudtam, nem vallhatok szégyent. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Ezen is túl kell lépnem, ahogy minden máson eddigi létem során.

Még volt a mai napból jó pár óra vissza. Hogy ne is gondoljak Rá, elfoglaltság után néztem. Az íróasztalhoz ülve, magam elé vettem egy vastag, fekete bőrborítású könyvet, melynek nem volt sem írója, sem címe. Ezt a könyvet nem lehetett csak úgy megvásárolni a boltban. Ezt a könyvet az élet írta, és a szereplői valóságosak voltak.

Egy pár éve úgy gondoltam, szeretném megismerni családom és fajtám egész történetét. Persze tudtam már jó pár dolgot, de szomjaztam a tudásra. Még többet meg akartam tudni. Azt, hogy mik történteket velük, miket tapasztaltak. Majd miután alaposan kifaggattam őket, a megtudottakat papírra vetettem.

Már öt hasonló vastagságú könyvet teleírtam, de még így sem ismertem minden részletet. Még sok kérdésem volt, melyekre válaszokat akartam kapni, hogy aztán azokat is beleírhassam ezekbe a könyvekbe, melyek a történetünket rejtik magukban.

Megtudtam sok vidám dolgot, de sajnos még több fájdalmasat. Egyikünknek sem volt könnyű élete, volt, hogy megbotlottunk, de mégis, mindig felül tudtunk kerekedni a nehéz dolgokon.

Nővérem, bár tökéletes vámpír memóriával rendelkezett, még is imádta olvasni ezeket a könyveket. Főleg azokat a részeket, melyek a szüleink megismerkedéséről szóltak. Ő talán úgy gondolta ez egy romantikus lányregény, de én tudtam az igazságot, és az cseppet sem volt az ilyesfajta történetekhez hasonlítható.

Én vele ellentétben jobban átláttam a szüleinkkel történteket, ez is volt az egyik oka, hogy távolságtartó vagyok az emberekkel. Tudtam min mentek keresztül, és ami velük történt azt se magamnak, se senki másnak nem kívántam. Legfőképpen olyasvalakinek, aki még többet is jelentene számomra.

A szerelem nem jelentett soha semmit számomra, ahogy az emberi érzelmek, kapcsolatok többsége sem. Anyám mindig azzal traktált, hogy egyszer én is megtalálom majd a szerelmet, de ami akkor történt…

Jó pár évtizedig húztam, halasztgattam a lányokkal való közelebbi megismerkedést. Kifogásként felhoztam, hogy még nincs elég önuralmam, de már közel három évtizede annak, hogy beadtam derekam anyám unszolásának, és elhívtam egy lányt.

Minden úgy kezdődött, ahogy annak lennie kell, de semmi sem úgy folytatódott.

Egy szerencsétlen baleset, melyben súlyosan megsérült. Egy szörnyeteg, aki a vérére vágyott, és majdnem megölte – aki nem más volt, mint én magam –, és a szerencse, mely Carlisle személyében érkezett, kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem vagyok, és talán nem is leszek soha olyan erős – és arra képes –, mint apám, aki egyben a példaképem is.

A szerelem is éppen olyan dolog volt, amiben nem értettünk egyet Nessie-vel, mint annak a korcs farkasnak a tekintetében, Jacob Blackében. Bár én nem ismertem őt személyesen – nővéremmel ellentétben –, de sok mindent tudtam róla, és azok miatt gyűlöltem.

Tudtam, hogy mennyi fájdalmat és bonyodalmat okozott családomnak, legfőképpen szüleimnek. Tudtam, hogy el akarta őket választani, és azt is tudtam, hogy meg akarta ölni a nővéremet születése után. Még ha a végén nem is tette meg, és családom meg is bocsátott neki mindenért, én nem tudtam. Gyűlöltem őt!

Anyámék sose meséltek róla, de egyszer Alice akarva-akaratlanul elszólta magát, és én addig unszoltam, míg végül el nem mesélt mindent. Bár igyekezte megvédeni azt a korcsot, de én a hallottak után, nem tudtam mást érezni iránta, mint puszta gyűlöletet. Gyűlöltem őt, és ezen még az se tudott változtatni, hogy családom megbocsátott neki, és igyekeztek jobb fényben beállítani őt a szememben.

Annyira belemerültem gondolataimba a könyv sorainak olvasása közben, hogy észre se vettem, az idő elsuhant mellettem. Becsuktam a könyvet, majd a szoba déli homlokzatát beborító ablak elé léptem, miközben a rajtam lévő pólót – melyen még mindig erősen érződött az előző nap elejtett medve szaga – a földre dobtam.

Néztem az elém táruló fényárban úszó tájat, miközben éreztem bőrömön a nap meleg sugarait, melyek táncot jártak fedetlen mellkasomon. Nem tudtam megmagyarázni az érzést, ami hatalmába kerített, de éreztem, hogy ez valahogy más… olyan, mintha most másként sütött volna rám… mintha nem a régi lenne… mintha ez egy Új Nap lenne!

Gyorsan felkaptam az első inget, amit találtam, majd kis megnyugvással – amiért úgy tűnt, ezt a mai napot iskolán kívül kell töltenünk – lementem a földszintre, hogy megkérdezzem, mit csinálunk ma iskola helyett. De leérve, megdöbbenve vettem észre, hogy mindannyian a déli falat beborító üveg előtt álltak, készen arra, hogy bármelyik percben elinduljanak.

– Ti meg mire vártok? – kérdeztem értetlenül. – Kint süt a nap, ebből ma nem lesz már iskola! – jelentettem ki elégedett vigyorral arcomon, mire Alice megfordult.

– Ne aggódj, nem tart már sokáig – mondta könnyedén, egy halk kuncogás kíséretében, majd visszafordult az ablakhoz. Arcomra azonnal ráfagyott vigyorom, mert hiszen ki merne ellent mondani éppen Alice-nek!

11 megjegyzés:

  1. Kedves Krisz!!

    Nagyon tetszik a történeted. Nemrég kezdtem felfedezni a hasonló tartalmú oldalakat, de el kell mondanom, hogy Spirit Bliss történetei után ez tetszik leginkább. Alig várom a folytatást....

    VálaszTörlés
  2. Szia Vemma!

    Köszönöm, nagyon kedves vagy. :)
    Ez számomra hatalmas bók, ugyanis nagyon szeretem Spirit írásait. Ő volt az első akit olvastam, és mondhatni egyfajta példakép is lett számomra. :)
    Szép álom, de szeretnék legalább fele annyira jól írni mint Ő. :$

    A következő fejezet, mely már rendes, tehát Bells szemszöges lesz, pénteken fog felkerülni. :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  3. Hello először is bocsi hogy ilyen soká nem írtam komit meg eltűntem de4 most itt vagyok.
    Nekem az elején egy kicsit sok volt a részletezés a családról de ahogy mentek az események egyre jobban tetszett a történet és Bells...csak nekem ilyen ismerős ez an név??Mert szerintem neeeeem!Ohh és most nézem hogy az igazi neve Isabella de hát hiába ezek az Edwardok már csak ilyenek...
    Jaj és akkor most nincs Jacob Nessie bevésődéses dolog??Furi
    Na de összességében nagyon teccett és ez a fura Ifj Edwardos fonal is nagyon jó és nem kis képzelőerő kell hozzá.
    Mégegyszer bocsi a csúszásért Puszii

    VálaszTörlés
  4. Szia n.bella!

    Semmi baj, de tényleg. :)

    Igen az elején tényleg sok a részletezés, de minthogy ez még csak a kezdés, így meg kell hogy ismertessem veletek a családot és a dolgokat. Tudom, hogy aki ilyen írást olvas az ismeri a Cullen családot, de minthogy azóta eltelt egy "kis" idő, ráadásul bővült a család is, így ezt le kellett írnom, hogy mindenkinek világos legyen, ki-kicsoda.
    Ígérem, miután megtudtátok amit meg kell a főszereplőkről, nem lesz több ilyen unalmas bemutatás. :)

    Bells nevének ahogyan írtam az Üdv! bejegyzésben is, fontos szerepe van, de ez csak a későbbiekben derül ki. Adhattam volna neki más nevet is, de ez is egy csavar a történetben, na meg szeretem ezt a két nevet bevallom. :$

    Nessie-ről és Jacobról nem szeretnék semmi fontosat elárulni, így csak annyit mondok, hogy szeretem Jake-et, valamint az első 4 könyv az szent számomra, így semmihez sem nyúltam hozzá ami abban le van írva!!!!

    Remélem "titokzatosságom" ellenére is megkaptad a kérdésedre a választ. ;)

    Köszönöm, hogy írtál, és remélem a történet további része is tetszeni fog. :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  5. hali!

    most találtam rá az oldalra és ímádóm ez az új kedvencem minél gyorsabban írj lécci mer má tülkön ülve várom.

    egy nagy rajongód

    VálaszTörlés
  6. Szia Névtelen!

    Örülök hogy idetaláltál és hogy tetszik a történetem. :)

    Már fent van az 1. és a 2. fejezet is, szóval addig tudsz mit olvasni, míg nem kerül fel a következő. :)

    Ha esetleg van véleményed a fejezetekkel kapcsolatosan, legyen az pozitív vagy negatív, szívesen olvasnám őket. :)

    További szép estét és persze hetet!

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  7. szia krisz!

    má az összeset olvastam és mind tetszett

    de akko az idősebb edward tud olvasni bells gondolataiban?

    VálaszTörlés
  8. Szia Névtelen!

    Mivel a 0. fejezethez írtál, ezért hittem azt, hogy még nem olvastad a többit. :)

    Nos, ami a kérdésedet illeti kicsit gonosz leszek, mert azt mondom figyeld a fejezeteket, mert abból majd ki fog derülni minden. ;)
    Elnézést a gonoszságomért, de talán így izgalmasabb lesz. *pirul*

    Amúgy érdemes figyelni minden aprócska részletre, mert sok mindent elárulnak, még ha éppen akkor jelentéktelen dolgoknak is tűnnek. ;)

    A következő fejezet csak csütörtökön kerül fel, de addig is azt tudom mondani, olvasd el a Szereplők képei alatti kis jellemzéseket, mert azokban is van némi információ, valamint a 2. fejezetnél lévő linkre kattintva, képeket találhatsz az eddig feltett részekhez kapcsolódva. :)

    Szép hétvégét kívánok neked, és remélem a következő fejezetek is elnyerik majd tetszésed. A véleményeket pedig mindig örömmel fogadom. *pirul*

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  9. Látom,egyben van mindenki..hiánytalan a névsor..én ennek örülök.Meg annak is hogy bővült a klán..
    Ifj.Ed csak nem szerelmes lett? :)
    örülök hogy megírtad a történet címének a jelentését-New Sun- ez egy támpont számomra.
    Kicsit meglepődtem azon hogy Ed gyűlöli Jacobot,Nessie párját..de ez nem ront semmit a történeten...han olv.tovább :)

    VálaszTörlés
  10. Szia Molly!

    Igen, igyekeztem mindenkit meghagyni, hiszen imádom őket! :D
    Nos, hogy mi van Edy fiúval az majd később kiderül. ;)
    A cím jelentésének megírása alatt arra gondolsz, ami Edy fiú mondd a szobájában?
    Örülök, hogy nem von le az értékéből az Ed és Jake közötti dolog. :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  11. Sya!

    Nagyon jó lett.
    Már alig várom hogy elkezdjem olvasni. :)
    Olyan jó lett hogy nem tudok rá mit írni csak annyi hogy:
    Szuper, szuper, szuper...stb. :)

    Nikol

    UI: Látom hogy te is imádsz regényt írni egy fejezetre :). Kíváncsi leszek mikor fogom elolvasni végleg. :)

    VálaszTörlés