2010. július 29., csütörtök

New Sun - Sunrise - 1. fejezet



1. ÚJ ÉLETEM ELSŐ NAPJA


VERŐFÉNYES NAPSÜTÉSRE ÉBREDTEM MA REGGEL, aminek sokkal jobban örültem, mint a tegnapi borús időnek. A rossz idő engem mindig lehangolt. Nagyot nyújtózkodva ültem fel az ágyon, majd körbenéztem új szobámon. Nem volt valami nagy, de hát a régi sem volt sokkal nagyobb.

A régi szobám… éreztem máris honvágyam van, pedig még csak két napja voltunk itt. Két, hosszú napja…

Mielőtt ideköltöztünk ebbe a kis városba, Forksba, Californiába éltünk, közel a tengerhez, Montereybe. Sokat költöztünk eddigi életem során, hol apám, hol anyám munkája miatt kényszerültünk erre, de már egy jó ideje ott éltünk, és mondhatni egészen megkedveltem a helyet. De most ismét költöznünk kellett.

Eddig mindig egy jobban fizető állás miatt volt szükség erre, de most más volt a helyzet. Apám – aki nyugodt ember hírében állt – megelégelte a zajos nagyvárosokat, és a vele járó stresszt, így kitalálta, hogy egy csendes, kis városkába költözünk, ahol majd kipihenheti magát – és persze mi is –, és a nyüzsgő kórházak helyett egy nyugodtabb és kellemesebb légkörűben fog dolgozni.

Apám, Bob Sheen, pontosabban Dr. Bob Sheen neves sebész. Az egész államban ismerik és elismerik. Anyám pedig Gillian Black, egy mindig izgő-mozgó lakberendező. Én pedig Isabella Sheen vagyok. Egy átlagos tizenhat éves középiskolás lány, átlagos tinédzser problémákkal.

Nevemet, bár anyám választotta, igazából nagyapám adta nekem. Ennek a névnek, már szinte legendája volt. Mikor anyám még kicsi volt, elalvás előtt esti mese gyanánt, mindig egy Bella nevű lányról mesélt neki. Annyira szerette anyám azokat a történeteket, hogy mikor megtudta lánya születik, nem volt kérdéses számára, hogy a mesebeli lányról fogja elnevezni.

Mikor beszélni kezdtem, eleinte sokat selypítettem, így lettem én Bells, mely a Bella és egy s hangból tevődött össze, és ragadt rajtam. Onnantól kezdve már mindenkinek csak Bells voltam.

Boldog gyermekkorom volt, soha nem szenvedtem semmiben sem hiányt, mivel szüleim mindig is jól kerestek, de ennek ellenére sohasem voltam egy elkényeztetett kölyök. Bár egy szem gyerek lévén szüleim nagyon féltettek és óvtak mindentől, de szerencsésen felnőttem, minden nagyobb baj nélkül. Bár öt évesen egyszer eltörtem a kezem biciklizés közben, amitől anyám majd nem szívrohamot kapott, és egészen nyolc éves koromig nem is engedett újra felülni rá, de miután kihisztiztem, beleegyezett, és megtanulhattam biciklizni.

Az iskola számomra maga volt a tudás tárháza. Mindig is szerettem oda járni, és szerencsére jó tanuló is voltam, bár ez kihatott a társasáig életemre, mivelhogy többet foglalkoztam a tanulással és olvasással, mint a korombéliek. Így ki is tűntem közülük, de azért mindig volt egy-két jó barátom.

Sose voltam a suli legmenőbb lánya, és azt sem mondhattam, hogy az ő társaságukba tartoztam. Én inkább az a csendes, visszahúzódó lány voltam.

Szerelmes, úgy igazán még sose voltam, bár mindig is voltak fiúk, akik tetszettek. A legutóbbi sulimba is volt egy, aki nagyon tetszett, és olyan boldog voltam, amikor elhívott az iskolabálra, hogy madarat lehetett velem fogatni. De amikor jobban megismertem, rájöttem, hogy egy sokkal másabb világban él, mint én, és hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltem.

A nyári szünetet még Montereyben töltöttem, és próbáltam kihasználni a hátralévő időt, melyet barátaimmal tölthettem még utoljára. Ez idő alatt még a jogsit is sikerült letennem, apám pedig azt ígérte, majd kapok egy kocsit, ha beköltöztünk az új otthonunkba.

– Az új otthonunk – motyogtam magam elé.

Bár nem akartam ide jönni, ebbe a csendes, eldugott kisvárosba, és otthagyni a barátaimat, akiket már tényleg annak mondhattam – hosszú idő óta először –, de nem tehettem mást, el kellett fogadnom a tényt, beletörődnöm a sorsomba, és követni a szüleim akaratát, ahogy mindig is.

– Forks – vettem egy mély lélegzetet, és visszatértem a valóságba.

A szobám még mindig tele volt kisebb-nagyobb, barna színű kartondobozokkal, melyekben a dolgaim voltak. Csupán csak a ruháim kerültek már a helyükre, a fürdőszoba ajtaja mellett húzódó beépített szekrénybe. A kis szobát a lila és a világos krémszínek jellemezték. A vörös mahagóniból készült ágyon lévő ágynemű is krém sárga volt, rajta lila virágokkal.

Az éjjeliszekrényen álló órára pillantva, rémülten vettem észre, hogy már hét óra is elmúlt. Gyorsan kipattantam az ágyból, majd elhaladva a nagy ablak mellett – mely be volt ragadva, így nem tudtam rendesen bezárni, bár apám megígérte még tegnap, hogy megcsinálja, de ahogy őt ismertem, erre akár hónapokat is várhatok –, a fürdőszobába mentem.

Zuhanyzás és fogmosás után, na meg miután rendbe tettem a hajam, visszasiettem a szobába, hogy felöltözhessek, megreggelizhessek és indulhassak is az iskolába. De kilépve az ajtón csalódottan észleltem, hogy a nap már nem ontja magából meleg sugarait, melyek bevilágították szobám egészét. Az ablakhoz lépve, csak még csalódottabb lettem, mert nem volt elég, hogy elbújt a nap, a vastag felhők mögött, de egy kiadós zápornak is elébe néztünk.

A rossz idő miatti letargia ismét úrrá lett rajtam, így bánatosan haladtam lefelé a lépcsőn, majd mentem a konyhába, miután felöltöztem és összekészítettem dolgaim.

Míg a vajjal és lekvárral megkent – még meleg – pirítósokat eszegettem, a tegnapi hosszú és eseménydús napomon elmélkedtem, mely az első volt az új iskolában.



Új Napra virradt új életem első reggelén. Az izgatottságtól – melyet az új iskola miatt éreztem – alig tudtam aludni az este. Már hat előtt fent voltam, pedig sose voltam egy korán kelő típus. Mindig is szerettem lustálkodni az ágyban, főleg ha szép álmaim voltak. Akkor aztán ágyúval se lehetett kirobbantani a párnák közül.

Hamar elkészültem a szokásos reggeli teendőimmel, majd a konyhába siettem, ahol anyám – az illatok alapján – éppen palacsintát készített eper öntettel. Apám a nagy étkezőasztalnál ült, belemerülve az újság, friss híreinek olvasásába. Miután megettem a palacsintákat, ujjaimat ideges türelmetlenséggel ütögettem az asztal lapjának, tányérom mellett.

– Csak nem ideges vagy? – kérdezte mosolyogva apám, felnézve az újságból.

– Kicsit – mondtam félszegen, mialatt ujjaim egy percre sem álltak meg.

– Ne aggódj, ez az iskola is éppen olyan, mint a többi – mondta nyugtatásként, persze nem sok sikerrel. – Na és, a jó hírt még nem is mondtam.

– Hogyan? – néztem rá értetlenül.

– Anyád ma itthon marad, hogy mindent rendbe tegyen, ami azt jelenti, hogy szabad a kocsija – mosolygott rám, majd miután feleszméltem az első sokkhatásból, odarohanva hozzá, egy hatalmas csókot nyomtam mindig borostás arcára. Azután anyámnak is megköszöntem, hogy elvihetem az autóját, majd – most már sokkal boldogabban – kivártam, hogy a mutató elüsse a negyed nyolcat, és elindultam új iskolámba.

A forksi középiskolát hamar és könnyen megtaláltam. A parkoló még viszonylag üres volt, úgy tűnt kicsit korán érkeztem. Megálltam az autóval a legközelebbi helyen az épülethez, de még mielőtt kiszállhattam volna, valaki kopogtatott az utas ülés felőli ablakon. Miután leengedtem azt, kíváncsian figyeltem ki az, és mit akar.

– Szia – köszöntött nagyon kedvesen egy korombéli lány. – Új vagy, igaz?

– Igen, miért? – kérdeztem gyanakvón.

– Csak mert, ez a parkolóhely foglalt. Én a helyedben elállnák innen, ha csak nem akarsz bonyodalmat – figyelmeztetett kedvesen.

– Értem. Köszönöm, hogy szóltál.

– Igazán nincs mit.

Gyorsan visszatekertem az ablakot, és már indítottam is. Nem akartam semmiféle botrányt, főleg nem az első napon. Miután ismét leparkoltam a kocsit – nem túl távol attól a helytől, ahonnan az imént kellett elállnom –, kiszálltam, majd annak támaszkodva figyeltem a titokzatos parkolóhelyet. Hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, még is ki miatt kellett elállnom onnan. Ki lehet az, akit vagy ennyire tisztelnek az itteniek, vagy akitől ennyire tartanak.

Míg vártam, hogy megérkezzen a titokzatos illető, szemem sarkából láttam, hogy az a lány, aki oly’ kedvesen figyelmeztetett az imént, felém közeledik két társával. Miután egy lépésre tőlem megálltak, feléjük fordultam.

Az a lány, aki megszólított volt köztük a legmagasabb, bár csak fél fejjel. Hosszú fekete hajának tincsei az enyhe szélben meg-meglebbentek. A másik két lánynak barna volt a haja, de míg az egyiknek rövid és egyenes, addig a másiknak lokniba volt csavarva, ami egészen a kulcscsontjáig ért.

– Köszönöm, hogy szóltál – mondtam megtörve a csendet.

– Tényleg nincs mit. Az én nevem Rebeca, ők pedig a barátnőim Katy és Melissa – mutatta be a mellette álló két lányt.

– Az én nevem Isabella, de mindenki csak Bellsnek hív – mutatkoztam be barátságosan, majd azonnal beszélgetésbe is elegyedtünk. Először meg is lepett a dolog, hiszen sose ment könnyen a barátkozás, de Rebeca és Katy – akinek rövid, barna haja volt – nagyon kedvesek voltak. Ellenben Melissával, akiről már első percben tudtam, hogy nem leszünk a legjobb barátok, de talán még barátok se, mivel olyan flegma volt velem, és folyamatosan vizslatott tekintetével. Valamiért már most, így ismeretlenül sem szívlelt.

Miután kiderült, hogy évfolyamtársak vagyunk, és hogy szerencsémre Rebecával és nem Melissával lesz együtt az első órám, elindultunk az épület felé. Még egy utolsó pillantást vetettem a titokzatos parkolóhely felé, de mivel a még titokzatosabb illető még nem érkezett meg, kissé csalódottan követtem a lányokat.

Óra előtt Rebeca még gyorsan elkísért a tanulmányi irodába, ahol megkaptam a végleges órarendem, az iskola térképét és egy papírt, amit alá kellett íratnom a tanárokkal, majd elsiettünk Biológia órára.

Lassan telt az óra. A tanár Mr. Burke éppen a béka boncolásának lépéseit ecsetelte, amitől nekem azonnal felfordult a gyomrom. Hogy ne legyek még rosszabbul, megpróbáltam nem odafigyelni, ami nem is volt olyan nehéz, mivelhogy még mindig a titokzatos parkolóhely, és annak tulajdonosán járt az agyam. Nem tudtam elképzelni, ki lehet az a rejtélyes illető, akinek fenntartott helye van, és a többiek ahelyett, hogy fellázadnának, egytől egyig engedelmeskednek neki.

A következő két órában, sem tudtam igazán másra gondolni, bár most már Melissa viselkedése – velem szemben – is szerepet kapott gondolataimban.

Először spanyolom volt, majd alkotmánytan órám, melyre sajnos vele jártam. Bár nem tettem semmit, de még is, egész óra alatt szúrós pillantásokat kaptam tőle. Teljesen beleborzongtam tekintetébe, miközben el se tudtam képzelni, mit vétettem ellene. Hiszen nem is ismert, de úgy tűnt, még csak esélyt sem akart adni arra, hogy ezen változtasson. Az egész annyira zavart, hogy gondoltam, ha vége a napnak, megpróbálom áttetetni ezt az órám bármi másra, ahol ő nincs jelen.

Az óra végén aláírattam a tanárral a papírt, majd miután rájöttem, hogy az előző órán a spanyol tanárommal nem írattam alá, gyorsan elhagytam a termet, majd afelé az épület ajtaja felé igyekeztem, ahol spanyolom volt.

Eléggé siettem, hogy még legyen időm majd ebédelni is, miközben a táskámban kutattam azután a fránya papír után, melyet az előbb csakúgy hanyagul beledobtam. Dühös voltam magamra, na meg hogy nem találom. Mivel nem figyeltem előre, nem is láttam, hogy kinyílik az épület ajtaja, és kilép rajta valaki. Az egészből már csak annyit fogtam fel, hogy egy kemény falnak ütközöm, majd elesek, és a fal után, most a beton kemény, hideg és nedves felületével ismerkedem meg közelebbről. A könyveim szétszóródtak körülöttem, én pedig úgy éreztem, hogy olyan erővel csapódtam a földnek, hogy ott is maradok mindörökre.

Mozdulatlanul hevertem a talajon, mígnem kinyúlt értem egy krétafehér kéz, valószínűleg, hogy felsegítsen. Miután felnéztem a kéz tulajdonosára, úgy éreztem, egész testemben ledermedtem.

Egy magas, vékony, izmos fiú állt előttem. A haja bronzvörös volt és kócos, mely különös mód jól állt neki. Éreztem, hogy tátott szájjal bámulom Őt, de nem bírtam becsukni, ahogy tekintetem sem tudtam levenni tökéletes arcáról.

Ismételten nem figyeltem arra, amire kéne, így meglepetésként ért, mikor a kéz, mely az előbb kinyúlt értem, most megragadta kezem, majd egy határozott mozdulattal felrántott a kemény aszfaltról. Időm sem volt felfogni az eseményeket, nemhogy megtalálni egyensúlyom, így úgy dőltem bele karjaiba, mint egy súlyos krumpliszsák.

Éreztem kemény mellkasát, mely az enyémhez feszült, és hirtelen szabálytalanná váló légzését, mely még így sem vehette fel a versenyt enyémmel, ami egy száguldó paripa ritmusát vette fel pillanatok alatt.

Kezének ujjai, csuklóm köré fonódtak, míg másik karja védelmező pajzsként záródott körém, szorosan ölelve magához ziháló testemet. Tekintete rögvest enyémbe fúródott, ahogy enyém is övébe. Az olvadt arany íriszű szemek azonnal megbabonáztak. Bár nem ölelt annyira szorosan, és soha sem voltak légzési problémáim se, de most mégis úgy éreztem, hogy alig kapok levegőt.

Mintha csak megérezte volna ezt – és úgy értelmezte volna, az ölelése miatt van –, mert először enyhített karja szorításán, majd másik kezével – mely eddig csuklóm fogta – lágyan eltolt magától.

Bár még mindig úgy éreztem, semmi erőm, és hogy egyensúlyom sem találtam még meg, most ismét saját lábamon álltam, egy lépésnyire tőle, mindenféle segítség és támasz nélkül.

Tekintetem még most sem tudtam elszakítani övéjétől, mely úgy vonzotta enyémet, mint egy erős mágnes. Miután egy pillanatra lehunyta igéző szemeit – elengedve ezzel tekintetem –, majd egy mély lélegzetvétel után – melyet nem hallottam kifújni – újra kinyitotta, még egy pillantást vetett rám, majd gyors léptekkel távozott, magamra hagyva.

Csak álltam ott mozdulatlan, már percek óta, még mindig tekintetének bűvkörében, mikor egy halk, de erélyes hang hallatszódott, valahonnan nem túl távolról.

– Jól érzed magad? – kérdezte a hang, nagy valószínűséggel tőlem.

Lehunytam egy percre szemem, majd két mély lélegzetvétel után ismét kinyitottam. A hang forrása ott állt előttem, alig egy lépésnyire, de én az előbb még sem vettem őt észre.

– Hahó, minden rendben? – nézet rám összevont szemöldökkel, mint valami bolondra, mialatt kezét meglengette arcom előtt, valószínűleg, hogy megtudja, most már látom-e.

– Minden – feleltem alig hallhatóan.

Most, hogy már tekintetem kitisztult, már nemcsak arca körvonalát láttam, így alaposan szemügyre tudtam venni.

A fiú egy fejjel lehetett magasabb nálam. Arca keskeny volt, szemei mélyen ülőek és sötétek. Talán sötét barnák vagy feketék. Nem volt egy kimondott szépfiú, de volt valami megmagyarázhatatlan a tekintetében, ami különlegessé tette egyébként átlagos arcát.

– Várj, segítek összeszedni a könyveidet.

A könyvek, el is feledkeztem róluk. Mindketten lehajoltunk, hogy összeszedjük őket, majd mikor végeztünk, már éppen köszönetet akartam mondani neki, amiért segített, de ő gyorsabb volt.

– Mi a neved? – kérdezte arcomat fürkészve.

– Bells – feleltem egész egyszerűséggel.

– Az enyém Ned.

– Szia Ned. Ja, és kösz, hogy segítettél.

– Ugyan nincs mit. Jössz a menzára?

– Üh… – néztem rá értetlenül.

– Kajálni – mondta, miközben továbbra is úgy néztem rám, mint akinek elment az esze, és azt sem tudja, mi fán terem az evés. – Tudod, az az, amikor az ételt a szádba veszed, megrágod, majd lenyeled. Biztosan jól vagy? – kérdezte még mindig arcomat fürkészve, mialatt én, most már teljesen kitisztult tekintettel néztem rá.

– Jól. Persze, megyek – válaszoltam előző kérdésére.

– Akkor gyere, elkísérlek – mondta, majd ezzel elindultunk a menza épülete felé.

Ahogy beléptünk az ajtón, megláttam Rebecáékat, miközben ők is észrevettek minket, majd intettek, hogy menjünk oda. Egy nagy ovális asztalnál ültek a terem közepén. Ned kihúzott nekem egy széket, közvetlen Rebeca mellett, majd miután helyet foglaltam, lehuppant a mellettem lévőre.

– Mi van veled, csajszi? – kérdezte Katy, arcomat fürkészve.

– Jól vagyok – próbáltam meggyőző lenni, de Ned közbevágott.

– Dehogy van jól! Az imént találtam rá, holt kómás fejjel az egyik épület előtt – mondta, mire én bosszúsan emeltem rá tekintetem.

– Jól vagyok, tényleg – bizonygattam továbbra is, de nem úgy tűnt, hogy ezt bárki is elhiszi, beleértve saját magamat is.

– Ha tényleg jól vagy, akkor bemutatom neked a többieket – terelte el hogylétemről a figyelmet Rebeca, amiért nagyon hálás voltam neki.

Katyt és Melissát már ismertem, és most már Nedet is. Szemben velem, az asztal túlsó felén ült Hanna, akinek szőke haja tökéletesen kiemelte zafírkék szemeit. Mellette Stella ült a barátjával, Andyvel. Mindkettőjüknek egyforma árnyalatú sötétbarna haja volt, de nem ezért illettek tökéletesen össze. Látszott rajtuk, hogy harmonikus a kapcsolatuk, és hogy nagyon szeretik egymást, ami megmosolyogtatott, ugyanakkor irigyeltem is kicsit őket.

Miután Rebeca befejezte a bemutatást, üdvözöltem őket, mire válaszul mosolyt kaptam, kivéve egy személytől, Melissától. Ez pusztán csak még jobban megerősített abban az elhatározásomban, hogy áttetetem a vele való órám, még a mai nap folyamán.

Ned volt olyan kedves – kicsit talán túlbuzgó is –, hogy hozott nekem egy szendvicset meg üdítőt, majd ő is bekapcsolódott az asztalnál folyó beszélgetésbe. Egy ideig én is próbáltam figyelni, és ha tudtam beleszóltam, de mivelhogy új voltam, és sok dolgot nem értettem, el-elkalandozott gondolatom és tekintetem.

Apránként körbenéztem az ebédlő hatalmas helyiségében, megszemlélve minden apróságot. Mindenhol egyforma nagyméretű, fehérre festett, fából készült ovális asztalok álltak, melyeket általában hat-nyolc szék vett körül, de mivel a diákok egyik asztaltól a másikhoz vándoroltak székeikkel, így ez nem volt mérvadó.

A mustrám végén tekintetem a hatalmas, egész falat beterítő ablak előtt ülő asztaltársaságon akadt meg. Szemmel láthatólag kitűntek a többi diák közül, de ez mintha egyáltalán nem zavarta volna őket.

Hatan ültek az asztalnál, három fiú és három lány, belemerülve a beszélgetésbe. Úgy véltem, nem véletlen, hogy párosával ülnek, valószínűnek tartottam – már első ránézésre is –, hogy mindannyijuk mellet kedvesük foglal helyet.

Mindnek krétafehér bőre volt, de nem ez volt az egyetlen közös bennük, emellett ott volt szépségük is. Mind annyira gyönyörű és tökéletes volt, mintha csak most léptek volna le a filmvászonról, melyen eddig egy angyalokról szóló filmet vetítettek. Szépségük már-már törvénybe ütköző volt.

Képtelen voltam levenni róluk tekintetem, és ahogy alaposabban szemügyre vettem őket, semmi kétség nem fért hozzá, hogy a fiú, akivel nem is olyan régen összeütköztem, közülük való.

Ahogy ezt kimondtam magamban, hirtelen a nekem eddig háttal ülő, szintén bronzvörös hajú fiú, felém fordította a fejét, és tekintetünk azon nyomban találkozott.

Az egész olyan volt, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Persze tudtam, ez képtelenség, de ez cseppet sem változtatott azon, hogy azonnal zavarba jöttem, mire gyorsan lekapva róla tekintetem visszafordultam az asztalhoz.

Magam elé meredve számoltam el lassan magamban tízig, majd a bal vállam fölött – kissé félve – néztem vissza, de ő már visszafordult az asztalhoz.

– Csak nem Cullenéket figyeled? – kérdezte Rebeca, mire zavartan kaptam le ismét róluk tekintetem, mintha bűnt követtem volna el azzal, hogy néztem őket.

– Nem, én csak… – kezdtem bele mentegetőzésembe, de rájöttem egyfelől felesleges lenne, hiszen tagadhatatlan, hogy őket néztem, másfelől, ha már így szoba hozta, úgy gondoltam kapok a lehetőségen, hogy többet is megtudjak róluk, és arról a titokzatos fiúról, aki csak is hozzájuk tartozhat, és akinek még azóta sem tudtam elfelejteni igéző tekintetét. – Kik ők? – kérdeztem Rebeca felé fordulva, úgy hogy közben szemem sarkából őket is láthassam.

– Ők Dr. Cullen családjához tartoznak. A nevelt gyerekei.

– Csak nem Cullenékről beszélgettek? – kérdezte Hanna, mire mindenki felénk kapta a fejét.

– Mért olyan különlegesek ők? – kérdeztem, bár kissé butának tartottam a kérdést – hiszen csak rájuk kellett nézni és az ember láthatta –, de mindig is kíváncsi lélek voltam, és a külső jellemzőkön kívül érdekelt a többi is.

– Nos… az igazat megvallva, ők olyan… – akadt meg Rebeca mondandójába, keresve a megfelelő szót. – furák. Nem igazán azok a nagyon barátkozós fajták, bár nagyon kedvesek.

– A fura életvitelüket se felejtsd el! – hívta fel figyelmét Melissa, hangjában merő gúnnyal.

– Jaj, maradj már! – intette le, mire engem csak még jobban érdekelni kezdett a dolog.

– Hogyan? – néztem egy pillanatra Melissára, majd vissza ismét Rebecára, aki nagyot sóhajtva megadta magát.

Elmondta, hogy annak ellenére, hogy ők mind Dr. Cullen és felesége nevelt gyerekei, még is együtt vannak, melyet én már az első percben sejtettem, még mikor nem tudtam, hogy egy családot alkotnak. Bár genetikailag semmi közük nem volt egymáshoz, így nem is volt elítélendő a kapcsolatuk, még is, Melissán kívül is voltak olyanok, akik ezt nem nézték jó szemmel. Nem értettem ellenszenvüket velük kapcsolatban, de mivel engem egy cseppet sem zavart – mert hát mért is zavarna, hogy valakik megtalálták életük szerelmét –, nem is foglalkoztam ezzel tovább.

Miután lejjebb halkította hangját – mint aki fél, hogy meghalhatják, még ebben a nagy nyüzsgésben is –, elmesélte ki-kicsoda.

A Hale testvéreket – akik nem mellesleg ikrek voltak, és Dr. Cullen felesége volt a nagynénjük – ugyanúgy örökbe fogadták, mint Alice-t és Emmettet. Az idősebb Edward – ahogyan ők hívták – és kedvese, Bella feletti felügyeleti jog is a doktoré volt, de míg Edward a testvérének a sógora volt, aki feleségével együtt súlyos autóbalesetet szenvedett, mely után a doktor őt is magához vette, addig Bella kivételt képezett, mivel őt nem fogadták örökbe, de nem is volt genetikailag a család tagja, csupán csak Edward barátnője volt, aki velük élt.

A név hallatára én is felfigyeltem, de csak Hanna sikkantott fel a felismeréstől, hogy névrokonok vagyunk, majd csöndesedet el gyorsan mikor többen is szúrós pillantásokat vetettek rá.

– Idősebb Edward? Mért, van fiatalabb is? – kérdeztem mohó kíváncsisággal.

– A fiatalabb Edward Cullen! – sóhajtott nagyot Hanna, olyan áhítattal, mint amilyennel a romantikus filmek végén szokás, mikor a főhős megcsókolja kedvesét, miután elnyerte annak kegyeit.

Nem igazán értettem, így kérdő pillantásokat vetettem felé, melyeket észre is vett, de nem jött tőlük zavarba, sőt mi több, csak úgy ömleni kezdtek belőle a szavak. Arról áradozott, hogy a fiatalabb Edward milyen helyes, miközben felhasználta a szótár összes szinonima szavát a szépre.

Még mindig nem volt teljesen világos minden, de mikor külsőleg is leírta – bronzvörös haj, és aranybarna szemek –, rájöttem, hogy a fiú, akivel találkoztam, a fiatalabbik Edward Cullen volt, és így már tökéletesen meg tudtam érteni Hannát, amiért áhítattal beszélt róla.

Mikor már éppen befejezte volna mondandóját, Stella szólt közbe, komolyabb hangnemet megütve. Bár ő is egyet értett Hannával, ami a fiatalabbik Edward kinézetét illette – mire persze Andy felhördült –, de neki volt egy másig véleménye is róla, mellyel kiegészítette Hannáét.

Úgy vélte – és ezzel a bólogató fejek láttán, úgy véltem mindenki egyet is ért –, nemcsak, hogy Edward kiismerhetetlen, de személyisége bonyolultabb, mint akármelyik másik emberé. Hol úgy tűnik, kedves, és akár még barátkozni is lehetne vele, hol úgy, mindjárt ölni tudna, egyetlen nézésével.

– Lényegtelen! – vágta rá Hanna – Edward akkor is egy édes és elbűvölő srác! Én szívesen randiznék vele – mondta, mire Melissa hangosan felhorkant.

– Szerintem pedig kicsit „fura”, ha értitek, mire gondolok – mondta Melissa, merő rosszindulattal, mintha csak a féltékenység szólt volna belőle, mialatt ujjaival macskakörmöt rajzolt a levegőbe.

– Egyáltalán nem „fura”! – csattant fel ismételten, de most már sokkal bőszebben Hanna. – Egyébként is meg, belőled csak a féltékenység beszél, mivel lekoptatott!

– Ugyan már, ne nevettess, kérlek. Meggondolatlan pillanataim egyike volt, mikor randit kértem tőle. Egyébként is, nem hogy a suliból nem ismerek olyan lányt, aki randizott volna vele egyszer is, de szerintem… – folytatta volna gondolatmenetét, de Rebeca felemelve kissé hangját, közbevágott.

– Na jó, most hagyjátok abba! – szólt rá a két lányra, azok pedig, mint ha csak jó katonák lennének, engedelmeskedtek a felettesük szavának, de továbbra is cikázó villámokkal tűzdelt pillantásokat vetettek egymásra.

Még hogy Edward „fura”… – ráztam aprót fejemen, és bár nem tudtam mit higgyek róla a hallottak után, de azt biztosan állíthattam, hogy furasága, legfeljebb csak titokzatosság lehet. De persze ez a titokzatosság volt éppen az, melyre elsőként felfigyeltem, természetesen tökéletességén kívül.

Úgy gondoltam meg kell Őt ismernem, hogy megtudhassam, milyen rejtélyes burok is védi, mely ennyire áthatolhatatlan az itteniek számára. A puszta kíváncsiság hajtott.

Ahogy ezt elhatároztam magamban, különös érzés kerített hatalmába, aminek engedelmeskedve oldalra fordítottam fejem, majd vészesen kikerekedett szemekkel néztem, az alig pár lépésre tőlem megtorpanó idősebb Edwardot, oldalán névrokonommal. De mikor tekintetünk ismét találkozott, majd ő egy határozott lépéssel elindult felém, az egész testemet átjáró, megmagyarázhatatlan érzéstől kővé dermedtem.

7 megjegyzés:

  1. Ez a rész is nagyon tetszett!! Alig várom a folytatást.....

    VálaszTörlés
  2. Szia, Krisz!
    Hát én már most imádom az egész történetet! Nagy kár, hogy Ifj. Edward nem kedveli az embereket, de remélem, hogy Bells majd megváltoztatja a véleményét.
    Szerintem Bells imádnivaló, ez illik a legjobban rá. Olyan kedves, és tökre megtudom érteni. Elég közel áll hozzám, hogy nem a suli legmenőbb emberei közé tartozik, és hogy inkább tanul és olvas ahelyett, hogy társasági életet él. :D
    Az a ,,baj" hogyha egy történet nagyon tetszik, akkor nem tudok betelni vele, szóval eszelős módon követelem a friss fejezeteket. És félek, hogy ennél a történtnél is be fog ez következni. Még mindig úgy gondolom(és ez nem hiszem, hogy akármikor meg fog változni)hogy hihetetlenül tehetséges vagy. Egyszerűen öröm olvasni az írásodat. Olyan könnyen bele tudom magamat képzelni a történetbe, hogy más most a körmömet rágom, hogy nem tudom, Edward miért indult el felé. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Melissa miért nem kedveli Bellst, mert szerintem ez elég furcsa. Olyan hihetetlenül nehéz utálni egy ilyen kedves embert... Furcsa lehet az a csajszi! :D
    Szerintem még Ifj. Edward is imádni fogja őt, vagyis nagyon remélem, mert aligha talál majd Bellsnél tökéletesebb szerelmet.
    Oké, bocsi, ha nem lett túl értelmes komi! De a lényeg az, hogy imádom ahogyan írsz, és a szereplőidet is! Szóval nagyon kérlek, hamar legyen friss, mert nem hiszem, hogy túlélem, ha nagyon sokáig kell várni.(És nem siettetni akarlak!) :)
    Élmény volt olvasni! Csak most a komi végére jöttem rá, hogy mikor éreztem ilyen furcsa elégedett érzést olvasás közben! És tényleg nem nyalizni akarok, de utoljára akkor mikor a BD-t olvastam!:D
    Légyszi, siess a frissel! :D :D :D
    Puszi, Thara

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok!

    Vemma: Örülök, hogy tetszett, remélem a továbbiakban is fog. :)
    Viszont kíváncsi természetem van, és igen csak kíváncsi lennék rá, hogy mi fogott meg téged a történetben, ahogyan arra is, hogy mi tetszik, vagy éppen mi nem tetszik benne.
    Nem bánom a negatív kritikát sem, hiszen az kulturált formában, építő jellegű lehet. :)


    Thara: Hát hol is kezdjem... :)
    Örülök, hogy tetszik a történet, hogy olvasol, és ennek a kifejtős kommentnek főként örülök! :D
    Ráadásul egy olyan dologra hívtad fel a figyelmem, amire nem is gondoltam, hogy annak részletei valakit is érdekelhetnek. De most már tudom, és figyelek majd rá. :)

    Olvasóként én is mindig írok kommentet, mert tudom, hogy jó az, ha valaki véleményezi a másik munkáját, de csak most értettem meg igazán, hogy mért kérnek kifejtős kommentet az írók.
    Hiszen egy komment nem csak azért jó, mert megtudni belőle, hogy kinek mi tetszik, vagy éppen mi nem, hanem azt is, hogy kit mi érdekel. Lehet, hogy valakit éppen az ágytakaró mintája érdekel, amit én lehet jelentéktelennek gondolok, de mást meg éppen ez érdekel. :)
    Vagy ha éppen olyan dolog van, ami komolyabb gondolkozásra, elméletek szövögetésére add okot, akkor jó olvasni, hogy ki mire gondol, kinek milyen élénk a fantáziája. :D

    Hát Ifj. Edwardról és Bellsről előre nem szeretnék semmit sem elárulni, de hát te is tudod milyen a Twilight világa! :)
    Melissa egy nehéz eset, viszont Id. Edwardnál ne felejtsd el, hogy gondolatolvasó! ;)

    A kommented értelmes volt, és akár csak a leveleid ez is meghatott. *pirul* Mindig olyan kedves vagy, és ez igazán jól esik. :)
    Hát ettől a BD hasonlatól viszont kifeküdtem, akár csak a múltkor Vemma kommentjétől, amit el is mondtam Spiritnek, aki velem együtt örült. :)


    A friss aktuális időpontját amúgy a főoldalon ennek az oldalnak a bennerképe alatt találhatjátok meg mindig, de előre láthatólag csütörtökönként lesz frissítés.

    Viszont ez nem jelenti azt, hogy a hét más napjain, ne kerülhetne fel mondjuk egy novella, vagy valami más meglepetés. ;)


    További szép hetet és köszönöm a kommenteket! :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  4. Bells gondolatait hallják Cullenék?
    Tetszett ez a rész is,most bővebben nem írok megjegyzéseket..csak ha elolvastam a többit.Menetközben ugyis kiderülnek a dolgok :P
    Ja, és örömmel látom Ned-et Mike öntőformájában!Remélem ifj.Ed féltékeny lesz rá!:P

    VálaszTörlés
  5. Szia Molly!

    Nos, ezt a momentumot már többeknek is elárultam, szóval neked is nyugodtan elmondhatom, hogy igen hallja az idősebb Edward Bells gondolatait!
    Mint azt olvashattad a 0. fejezetben a fiatalabbiknak van bizonyos képessége, amivel el tudja a gondolatokat rejteni, de alapjáraton az idősebb Ed hallja, hogy Bells mikre gondol. :)
    Igen, igen kiderülnek egyes dolog, de én meg éppen arra vagyok kíváncsi, hogy amíg azokat nem tudod, addig is mi jár a fejedben. :)
    ÁÁÁÁ!! Jaj, ezt most szörnyű volt látni/olvasni. Ned egyáltalán nem Mike, főleg mert Mike-ot utáltam! Sose teremtenék olyan lényt. Oksa, Ned is kicsit hasonló mint Mike, pl. ugyan olyan rondák! XD Na meg, mind a ketten érdeklődnek a főhősnő iránt, de igyekszem nem Mike-osra megírni a dolot, remélem ez majd számodra is kiderül. :)

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés
  6. Ok,Ok, Ned nem Mike..vettem :D
    Hát most nem tudom neked konkrétan megfogalmazni hogy mi járt a fejemben olvasás közben..igyekeztem az olvasott részre figyelni,elvonatkoztatni..keresni az összefüggéseket a fejezetek között(prológ-3) hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz az események, a helyszínek.
    Hogyan bontakozik ki a karakter és egyenként milyen jellem lesz az,amiért szeretni(óóóh, Ed :P) vagy éppen utálni fogom.(Melissa grrrr :D)
    Szeretem ha egy karakter/személy érzelmei aprólékosan megvannak írva,hogy mint olvasó lássam magam előtt azt,amit megakarsz nekem mutatni...ne legyen száraz,papírízü..pl. a vad dühtől egészen a kínzó vágyig,vagy ezekhez hasonló érzelmek...szval nagyítóval figyelem a sorokat.
    Van hozzá tehetséged, igy tovább :)

    VálaszTörlés
  7. Molly!

    Jó,jó, csak mondtam, azért ne vedd véresen komolyan, némi hasonlóság tényleg van, csak annyi van benne, hogy utálom Mike-ot! :P
    Ahm, nagyon is értem, amit írtál, mert mikor olvasok én is így vagyok vele. Figyelek az összefüggésekre és mind olyan kis apró dologra, ami lehet akkor még lényegtelennek tűnhet, de később lehet az lesz a megfejtés kulcsa, vagy valami nagyobb jelentőséggel fog bírni. :)
    Mondjuk ezt a saját történetembe is belevittem, és aki tényleg figyel az aprócska dolgokra, az hamarabb rájöhet nagyobb titkokra is. ;)

    Aham, én is szeretem ha az ki van vesézve, pusztán annyi van benne, hogy nem szeretnék a túl részletezésemmel másokat mondjuk úgy elijeszteni a történettől.
    Egyébként annak csak örülök, hogy ilyen alapossággal olvasol/figyelsz. :)

    Khm... köszönöm *nagyon elpirul*

    Pusza, Krisz

    VálaszTörlés