2011. december 17., szombat

New Sun - Shine - 13. fejezet

Sziasztok!
Itt van hát a leleplezés ideje, hogy mást ne mondjak a fejezetről. :)
Ígérem, nem húzom tovább az idegeiteket – persze ez csak a gyerek témával kapcsolatban értetendő. :P
És ha már az ígéreteknél tartunk… Ennek a résznek a végén, az első (pár) hozzászólásnál megtaláljátok a történtekhez fűzött személyes magyarázatomat, az események alakulásával kapcsolatosan. Amit a saját érdeketekben, csak a fejezet elolvasása után olvassátok el!
(Valamint, de ezt csak halkan jegyezném meg, amit egyébként a facebookon követők már tudhatnak, hogy ennek a 23 oldalas fejezetnek, míg megírtam az első 11 oldalát, végig sírtam. *pirul* Hogy miért, azt majd olvasás közben megtudjátok.)

A kommenteket – és voksokat – rettenetesen köszönöm! Nagyon jólesett, hogy ennyien elmondtátok a véleményeteket, a jelen helyzettel és a folytatással kapcsolatos gondolataitokat. :D Tényleg örültem neki, és nem akarok telhetetlennek tűnni, vagy követelőzni, eszem ágában sincs, csupán nagyon boldog lennék, ha legalább akik előzőleg írtak – ez persze nem zárja ki a többieket –, most is elmondanák, hogy mit gondolnak a történet alakulásáról. Ugyanis van bennem nem kis félsz, amiről ugyancsak az első (pár) hozzászólásban olvashattok. Kérlek, ne hagyjatok kételyek közt, most ne! *pirul*

Ami pedig a karácsonyi novellát illeti, köszönöm a sok és remek ötletet! :) Ha esetleg még eszetekbe jut valami, írjátok meg, még nincs késő. Igyekezni fogok minél előbb megírni, beleszőve egy-egy kívánságotokat, ami megihletett, viszont nem merem megígérni, hogy 24.-ére készen lesz. :S Jelenleg még nem állt össze a történet a fejemben teljesen, de azért lassan és biztosan haladok vele, és az ünnepek alatt felkerül majd. :)
(A szavazatokat elnézve már biztosan korhatáros lesz a novella, de azok se szomorodjanak el, akik nem arra szavaztak, mivel tervem szerint nem lengi majd át az egészet a füllett erotika. :))


Azt hiszem, ennyit akartam, szóval további szép hétvégét és sikeres ajándék vadászatot azoknak, akik az utolsó percre hagyták. :)
A fejezethez pedig most is jó olvasást kívánok! :)

Pusza, Krisz



13. MONTEREY


SZERELMEM! Mi történt, Sze… relmem… – bicsaklott meg hangja, ahogy megpillantott. – De hiszen te… vérzel – nyögte alig hallhatón. A fájdalomtól összeszorított fogakkal és összeszűkített szemekkel, keservesen pillantottam le a zuhanytálcára, melyen kis vöröslő foltok jelentek meg egymás után. Először fel sem fogtam, mi történik, csak a szűnni nem akaró görcsös fájdalmat éreztem a belsőmben. Mikor aztán Edward szavai és kétségbeesett arckifejezése eljutott tudatomig, és ott értelmet nyertek, a felismerés jeges hulláma szó szerint levett a lábamról. Minden erő kiszállt belőlük. Összegörnyedve rogytam le végül a rám zúduló vízáradat alatt, majd a sokktól sírógörcsöt kapva zokogtam bele a kegyetlen világba.

– Neeem! – ordítottam keservesen, két karommal átölelve hasam.

– Bells… Úgy sajnálom! – Hallottam, ahogy Kedvesem lerogyott elém, de képtelen voltam elszakítani tekintetem a vérfoltoktól. Nem akartam, hogy igaz legyen, fel akartam ébredni ebből a borzalmas álomból, de nem ment. A gyermekemet akartam! Azt a tökéletes és csodaszép gyermeket, akiről annyit álmodtam és fantáziáltam.

– A babánk! – zokogtam, majd nagy nehezen felpillantottam Edwardra. Arca egyszerre volt rémült és fájdalmas.

– Sssh! – ölelt szorosan magához, miután a meleg vízsugár elállt. – Nyugodj meg, Szerelmem, minden rendben lesz – vigasztalt.

– Hogy lehetne, hisz a babánk… elvesztettem a babánkat – könnyeztem ingébe.

– Nem, Bells, nem vesztetted! Ugyanis sosem voltál terhes – sóhajtott mélyet. – Gyere, kelj fel, segítek – próbált talpra állítani, de jelenleg ez még neki is nehezére esett. – Beviszlek a szobába és hívom nagyapát, hogy megvizsgáljon – mondta és bennem csak ekkor kezdett tudatosulni, hogy mi is az igazság.

– Ezek szerint Carlisle-nak igaza volt? – néztem fel Kedvesemre. Elgyötört arca mindenre válasz volt. Mintha tőrt döftek volna a mellkasomba, úgy ért a felismerés, csak álterhesség volt, amit én valósnak hittem és éreztem. – Nem akarom, hogy idehívd! – ellenkeztem, fejrázással nyomatékot adva szavaimnak. Nem akartam hallani, hogy ő megmondta. Hogy mindent, mi olyan valós volt csak beképzeltem. – Annyira akartam… – meredtem magam elé, tenyerem hasamra simítva. – Nagyon vártam, hogy érezhessem az első kis rúgásait. Hogy te is érezd, a nagyapja pedig hallja a gondolatait. Annyira akartam… – pityeregtem. Olyan üresnek éreztem magam. A gyermekemet akartam, nem vágytam semmi másra, csak Őrá!

– Jól van, sírj csak! – lehelt Edward egy csókot a homlokomra, majd újra magához ölelt. – Én itt leszek, és együtt, idővel megbirkózunk ezzel a helyzettel – mondta.

– De én nem akarok megbirkózni vele! – ellenkeztem. Hangom erőtlen volt, akárcsak én magam, alig több suttogásnál. Mintha hirtelen minden erő kiszállt volna a testemből. Csak Kedvesem tartott talpon. Mint egy rongybaba álltam ott, és még könnyeim is elapadtak. Már ahhoz sem volt energiám, hogy gyászoljak. – Én a gyermekünket akarom. Nélküle nem akarok élni… Nem akarok! – leheltem elgyötörten, magam elé meredve.

Nem akarok! – visszhangzott a fejemben, miközben fel sem fogtam igazán, mi történik velem vagy a külvilágban. Míg Bella segített rendbe szednem magam, Edward odakint várt. Lassan, csendben elvégeztem emberi teendőim, majd meleg köntösbe bújva a szobába mentem és egyetlen szó nélkül feküdtem be az ágyba, állig húzva magamra a takarót. Nem akartam senkivel sem beszélni! Azt mondták, pihenjek. Úgy vélték, az majd segít, hogy jót tesz, de nem lett igazuk. Az agyam folyamatosan pörgött, mint valami búgócsiga. Semmi másra nem tudtam gondolni, csakis a babámra. Álterhes voltam vagy sem, nem számított, csakis a gyász és az üresség, az a mérhetetlen fájdalom, ami többtonnányi súlyként nehezedett rám.

Annyira akartam ezt a babát! Habár az idő nem volt a legideálisabb, ahogyan a körülmények sem, én mégis boldogan vártam jöttét. Szembementem miatta még a szüleimmel is. Képes lettem volna azokat az embereket egyik napról a másikra elhagyni, akiket Edward mellett a legjobban szeretek a világon. Bármilyen kockázatot bevállaltam volna, a fájdalomról nem is beszélve, csak hogy ő élhessen… de mindhiába. A gyermekem, akit úgy vártam nem létezett, és úgy tűnt, ez rajtam kívül mindenkinek megnyugvást jelentett, még ha igyekezték titkolni is.

A napok ezt követően egyhangúan, lassan teltek el. A nappalok olyan hosszúak voltak, mintha csak nyújtották volna őket, mint a rétest. Az agyam folyamatosan zakatolt, néha még éjszaka is, de legalább míg ébren voltam, nem jöttek elő a rémálmok. Napközben nem volt kedvem, sem erőm kikelni az ágyból, vagy bármit is csinálni. Nem voltam kíváncsi senkire és semmire. Nem szóltam senkihez, nem néztem senkire, és az ételt is elutasítottam. Nem dac volt ez, egyszerűen nem volt kedvem semmihez, legfőképp az élethez. Csak a babámat akartam, az én szépséges és tökéletes gyermekemet, akinek, bárcsak elképzelt emléke, de továbbra is élénken élt bennem.

Edward egész nap velem volt, alig mozdult el mellőlem. Egy ideig megállás nélkül győzködött. Beszéljek, egyek, sétáljak… Bármit, csak ne csináljam azt, amit szerinte művelek. Aztán már nem nyaggatott, rájött, felesleges. Csak beszélt hozzám, mint máskor is, de feleletet nem kapott, amit egy idő után már nem is várt. Még akkor sem, amikor éjszakánként többször is felriadtam rémálmomból. Csendben vigasztalt, hogy újból képes legyen elmerülni, a most cseppet sem nyugalmat biztosító álomvilágban.

A többiek is aggódnak miattam. Legalább egyszer mindenki megpróbált beszélni velem. Kiszakítani az állapotomból, szóra bírni, vagy legalább pár falatot lekönyörögni a torkomon. De annyira nem érdekelt, hogy mit mondanak, főként, hogy mind ugyanazt szajkózta; fogadjam el a tényt, lépjek túl rajta, éljem tovább az életem, hisz úgysem tehetek mást, hogy általában nem is figyeltem rájuk. Inkább hol a levegőben szálló porszemeket néztem, hol a polcon sorakozó CD-ket és könyveket számoltam át újra és újra. Százötvenhat könyv, és százhuszonegy lemez foglalt helyet, gondosan elrendezve a szemközti polcrendszeren. Negyvenként vékony gerincű könyv, hetvennyolc közepesen vastag, míg a maradék harminchat, melynek többsége lexikon volt, két-három könyv helyét is kisajátította terjedelmével.

– Édesanyád ma is itt volt – beszélt hozzám Edward, ezt a tényt már nem először ecsetelte nekem. Anyám szinte mindennap eljött, de mindkettőnkre való tekintettel nem engedték fel hozzám. Azt mondták neki, hogy beteg vagyok, fertőző, az ágyat nyomom, a nap nagyobb részében pedig úgy is alszom. – Egyre nehezebb visszatartanom, nagyon szeretne már látni. Azt mondta, hogy édesapád is aggódik miattad. Szerinte lassan, de biztosan kezd megbékélni, ami jó hír. – Bár nem néztem rá, háttal feküdtem kis vackomban a takaró alatt, de tudtam, hogy halványan mosolyog, kihallottam hangjából. – Anyám húslevest készített. Nessie azt mondja isteni lett, nem akarod megkóstolni? – Várt, majd mikor nem kapott választ, felsóhajtott. – Leteszem ide, hogy ha mégis megkívánnád – helyezte csörrenve a súlyos tálcát az éjjeliszekrényre, majd az ágy rugózásából éreztem, felkelt mellőlem.

– Na? – kérdezte egy halk hang a szoba távolabbi felében. Bella lépett be a helyiségbe.

– Rá se nézett az ételre – panaszkodott Edward az anyjának. – Komolyan nem tudom, hogy mit csinálhatnék. Lassan egy hete nem eszik, pontosabban minimálisat. Félek, hogy… – hallgatott el Kedvesem hirtelen.

– Ilyenekre még csak ne is gondolj! – rótta meg Bella finoman. – Hagyni kell neki időt, hogy megeméssze magában a történteket. A legtöbb, amit tehetsz, hogy továbbra is mellette vagy. Bízzunk benne, hogy hamarosan megnyílik, mert Carlisle szerint… – hagyta félbe mondandóját most Bella, hogy eltitkolja állapotom következményének, esetleges súlyosságát. Hogy ha így folytatom, akár meg is őrülhetek. – Megyek, segítek Esmének elkészíteni a húst – mondta, és hallottam az ajtót bezáródni, majd ahogyan Edward sóhajtva visszaült mellém.

– Szerelmem, kérlek! – könyörgött kétségbeesetten. – Nem lesz ennek jó vége – aggodalmaskodott. Aggódott miattam, de csakis miattam. Az fájt a legjobban, hogy az elmúlt egy hétben egyszer sem éreztem, hogy neki is, legalább fele annyira fájt volna a babánk elvesztése, mint nekem. Úgy éreztem, hogy megkönnyebbült, amiért már nincs veszélyben az életem. – Tudom, hogy fáj, de nem tehetünk semmit. A gyermekünk nem létezett, el kell fogadnunk a tényt és továbblépni – magyarázta felszakítva érzéseim vérző sebeit.

– Elfogadni? – csattantam fel végül hisztérikusan. Felé fordultam, mire vonásai egyszerre voltak meglepettek és elgyötörtek. – Ezt meg mégis, hogy gondolod? Elvesztettem a babámat, a közös babánkat! Én ezen nem tudom túltenni magam olyan könnyen, mint te. Neked ő csak gondot jelentett – köptem felé a szavakat ingerülten. – Sosem akartad őt igazán, hát most boldog lehetsz! Megnyugodhatsz, mert ő már nincs, és soha nem is lesz.

– Bells, kérlek! – rivallt rám. – Azt hiszed, hogy nekem nem fáj? Ő az enyém is volt! Azt beismerem, bár sosem titkoltam, hogy féltettelek, hiszen ez nem egy átlagos kilenc hónapos, minimális kockázattal járó terhesség és szülés lett volna. És bár nehéz volt megszoknom a gondolatot, gyerekem lesz, idővel kezdtem beleszeretni a gondolatba, hogy valaki úgy hív majd; apa – lehelte alig hallhatóan, majd minden átmenet nélkül visszaemelte a hangját. – Szóval ne merj azzal gyanúsítani, hogy nekem nem fáj a gyermekünk elvesztése, mikor fogalmad sincs az érzéseimről! – ordította dühösen, ami olyan váratlanul ért, hogy a sokktól ültömben hátrahőköltem.

Sosem láttam Edwardot még ilyennek! Vagy talán csak egyszer, amikor rájöttem, mi is ő, és mivel úgy hittem, nem szeret, arra kértem, hogy öljön meg. Akkor az ösztöneit legyőzte – amiket máskor, sokkal nyugodtabb helyzetben képtelen volt –, csak miattam, azért mert már akkor mindennél jobban szeretett. Szinte sírtak a szemei, melyeket nézve enyémekből lassan potyogni kezdtek a napok óta magamba fojtott érzések, fájdalmak és sérelmek nedves jelei.

– Sajnálom, nem akartam kiabálni – törölte le könnyeim, mire megragadtam a kezét, hogy arcomat belefektetve újra érezhessem közelségét.

– Nagyon fáj! – mondtam ki hangosan is, amit napok óta belül éreztem, és ami kínzóan emésztett.

– Tudom… nekem is – ismerte be. – Bárcsak tehetnék valamit… bármit, hogy enyhítsem a fájdalmat, amit a hiánya okoz – sóhajtotta. Percekig fel sem fogtam, hogy mit mondott, csak a saját fájdalmammal voltam elfoglalva, pedig most már azt is tudtam, hogy igenis, Edwardnak is legalább annyira fáj a babánk elvesztése, vagy inkább az, hogy soha nem is volt, mint nekem. Aztán a remény aprócska, fénylő szikrája váratlanul lobbant fel lelkemben, némi vigaszt nyújtva elkeseredésemben, ahogy Szerelmem szavai értelmet nyertek elmémben.

– Edward, én gyereket akarok! – jelentettem ki felpillantva. A Kedvesem arcára kiült döbbenet szavaim hallatán leírhatatlan volt.

– Bells… – meredt rám hitetlenül, talán a téboly nyomai után kutatva.

– Ne nézz rám így, nem őrültem meg! – Tudtam, hogy így van, és azt is, hogy kis híja volt. Akár lehetett volna másként is, hisz nem sokon múlt, és persze még lehet, ha nem kaphatom meg azt, ami az egyetlen vigaszt jelentheti számomra. – Csak most már tudom, hogy mit akarok – kezdtem magyarázatba. – A feleséged és vámpír akarok lenni, de mindenekelőtt a legjobban azt szeretném, ha lenne egy harmadik személy is az életünkben, egy közös gyerek – törölgettem könnyeim, amik még mindig szüntelenül hullottak szemeimből. Sajnos a szúró, kínzó érzés így sem szűnt meg mellkasomban, de enyhülni látszott az új reménynek köszönhetőn.

– De, Bells…

– Nem, Edward! Tudom, mi jár a fejedben, de nincs igazad – vágtam szavába. – Habár joggal hiheted, hogy most csak a fájdalom beszél belőlem, ez nem igaz. Én már felkészültem egy gyerekre, és most már biztos vagyok benne, hogy te is szívből tudnád szeretni őt, így hát nem látom okát, hogy miért ne lehetne tényleg egy közös babánk – érveltem.

– Szerelmem… biztos, hogy ezt akarod? – kérdezett vissza bizonytalanul.

– Családot akarok alapítani veled. Egy kis Edwardot vagy Bellst szeretnék tőled, és ez annyira biztos, mint hogy szeretlek, és tudom, abban már nem kételkedsz.

– Sosem kételkedtem a szerelmedben! – helyesbített.

– Akkor csináljunk egy gyereket! – hajoltam közel, hogy a fülébe súghassam kívánságom, mire nagyot nyelt.

– Esküszöm neked, Szerelmem – fogta két keze közé arcom –, hogy meg fogom adni, amire vágysz, viszont annyit kérek cserébe, hogy várjunk még vele.

– Mégis mire? – értetlenkedtem.

– Bells, figyelj rám, kérlek! Kössünk egy alkut.

– Miféle alkut? – leheltem erőtlenül. A sírás kezdte elvenni minden maradék energiám.

– Olyat, amiben én megígérem neked, hogy az öröklét mellett megadom neked a gyermeket is, akire vágysz, ha te belemész, hogy előbb elvégzed az iskolát és összeházasodunk, ahogy azt terveztük. Mit mondasz? – nézett rám szelíden.

– Az még hosszú idő… túl hosszú! – ingattam a fejem.

– Kérlek, Szerelmem, bírj ki még ennyit, és meglásd, utána az idő már nem fog számítani – győzködött.

– Amint összeházasodtunk?

– A nászéjszakánkon… ígérem! – nézett rám jelentőségteljesen, hát elhittem neki, így egy mély sóhajt követőn bólintottam, elfogadva az alkut.



– Bells? Bells?! – visszhangzott meglepetten nevem, ahogy beléptem a konyha ajtaján. Mindenki jelen volt a családból, mintha csak egy tanácskozást zavartam volna meg.

– Bella – fordultam a megszólított felé, aki akárcsak a többiek, árgus szemekkel és fülekkel figyelt engem. – Köszönöm a levest, valóban nagyon finom volt, és ha lehet, szívesen ennék még belőle – motyogtam a kimerültségtől erőtlenül.

– Máris melegítem! – felelte és már merítette is a gyöngyöző arany folyadékot a tányérba.

– Hogy vagy, húgocskám? – lépett közelebb Nessie bátortalanul, majd annál bátrabban, meg sem várva a választ szorosan magához ölelt. – Minden rendben most már?

– Fogjuk rá – sóhajtottam. – Ha megkérlek, visszavinnéd a szobámba a… – nyeltem nagyot és gyűjtöttem erőt, hogy kibírjam mondani, amit akarok anélkül, hogy elsírnám magam – az ajándékokat, amit a picinek vettél? Később még szükségem lesz rájuk – küldtem felé egy halvány mosolyt, amiért jelenleg igencsak meg kellett dolgoztatnom az arcizmaimat.

– Persze, hogy visszaviszem, és ha eljön az idő, akkor majd együtt elmegyünk vásárolni neki – mosolygott a kezemet fogva.

– Em! – szólt rá Kedvesem nagybátyjára, aki vigyorral arcán felkelve a székről elém lépett, de Emmett nem törődött vele.

– Hiányoztál, vadmacska! – hajolt le hozzám, hogy átöleljen hatalmas karjaival, majd egy pillanatra felemelt, hogy aztán leültessen a székre az asztalnál. – Ne tégy többet ilyet! El sem tudod képzelni, hogy milyen nehéz napjaim voltak, nem volt akit szívassak – poénkodott csak azért is, mire rámordultak, de én nem bántam, mert ettől éreztem igazán úgy, hogy egyszer minden visszaállhat majd a régi kerékvágásba.



– Mondd el, Carlisle, hogy mi történt… velem – kértem, miután befejeztem az evést.

– Bells, ez lehet, hogy most még korai lenne, előbb meg kéne erősödnöd, mind fizikailag, mind pedig igen, lelkileg is – tért ki a válaszadás elől.

– Kérlek, tudnom kell! – erősködtem, mire összenéztek Szerelmemmel, majd bólintott és mesélésbe kezdett.

Ő mindvégig úgy hitte, hogy nem vagyok állapotos, csak beképzelem, és végül neki lett igaza. Amire már én is rájöttem, ő ugyanazt mondta el, megerősítve ezzel azt a gyanúm, hogy az egész azért történt, mert már jó előre rástresszeltem a dologra, miközben tudat alatt nagyon is szerettem volna, hogy megtörténjen. Aztán már annyira akartam, hogy az agyam hamis jeleket küldött a testemnek, és onnan meg már nem volt megállás, a szervezetem úgy hitte, valóban terhes vagyok. Csak az a sok stressz, ami ért, nem tett jót. Nem csak idegileg készítettek ki a történtek, többek között a szüleimmel való „veszekedésem”. Valódi terhesség vagy álterhesség lényegtelen volt, az ért megrázkódtatások vetéléshez – álvetéléshez – vezettek. Még arra is volt magyarázat, miért lett pozitív a terhességi teszem – minthogy ezek a vackok többsége olyan érzékeny, hogy a legkisebb HCG hormon szintnövekedést is kimutatják.

Most, hogy újra kommunikáltam az után, hogy kiderül, nem vagyok terhes, és nem befelé fordulva, magamba roskadva feküdtem napi huszonnégy órát az ágyban, mindenki sokkal figyelmesebb és megértőbb volt velem. Persze nem mintha eddig nem lettek volna azok, de most még inkább azok voltak. Tartottak tőle, hogy bármikor visszaeshetek a napokig tartó depressziós állapotomba. Néha már nehezen viseltem a túlzott odafigyelésüket rám, és arra, hogy mit tesznek vagy mondanak a jelenlétemben. Pedig amíg Szerelmem minden nap emlékeztetett az alkunkra, úgy éreztem semmi baj nem lehet.

Persze nem volt könnyű megemészteni a történteket, de igyekeztem. És bár fura volt kimondani, de volt jó oldala is annak, hogy nem vártam gyereket. A történtek – még ha nem is az igazság –, felnyitották apám szemét. Mikor úgy hitte, nagyon beteg vagyok, nem tudott nem aggódni miattam, és ezáltal ráébredt, hogy bármit is teszek majd az életben, amit ő ezért vagy azért elítél, sosem fog tudni rám sokáig haragudni, mert a lánya vagyok, és bárhogy cselekszem, az apai szív nem engedi majd neki. Így végül kibékültünk, ráadásul még mielőtt bejelentettem volna, hogy mégsem költözök New Yorkba. Már nem volt szükség erre a hazugságra – amit persze így felváltott több másik, magyarázatként –, viszont haza így sem költöztem. Szükségem volt Edwardra, a folytonos közelségére, és ebből nem voltam hajlandó engedni. De szerencsére nem is kellett, és még csak Esmét és Carlisle-t se kellett szüleim nyakára küldenem, hogy beszéljék meg velük a dolgokat, akárcsak nyár elején. Mikor is nélkülük apám biztosan azonnal hazarángatott volna, ahogy rájött, fogtam magam és elköltöztem otthonról.

Rajtam és Edwardon túl talán Carlisle-t viselték meg leginkább a történtek, aki az elejétől kezdve sejtette, hogy elmélete helyes, és amikor az beigazolódott, rosszul éreztem magát a miatt, hogy tényleg igaza volt. Láttam rajta és tudtam is, hogy így van, így amikor már képes voltam rá, megbeszéltük a dolgot és megígértem neki, hogy lesz még belőle dédnagyapa, ahogyan Rosalie-ból is keresztanya, és Nessie-ből nagynéni. Akit csak tudtam megnyugtattam, és cseppet sem haragudtam azért, hogy Alice-ék „kivettek egy kis szabit”, hogy Jasper, akire az érzéseim sokszorosan hatottak, fel tudjon töltődni, távol az én még mindig labilis érzelmi világomtól.

Viszont velük ellentétben nekem már nem lehetett több szabadságom. Bármilyen állapotban és lemaradásban is voltam, vissza kellett mennem az iskolába, ahol mindenki úgy tudta, hogy Edwarddal hetekig tüdőgyulladás miatt maradtunk ki. És a legjobb az volt az egészben, hogy simán bevették, minthogy Nessie nagyon is meggyőzően tudta előadni, az amúgy általa koholt alibinket. Jó volt újra a barátaim körében lenni – akik Edwarddal az élen segítettek behozni a lemaradást –, ahogyan a rokonaiméban is, akik igaz már innen-onnan tudták a hírt, de azért hivatalosan is bejelentettem nekik az Edwarddal való eljegyzésem tényét. Amit persze nem meglepő módon eléggé vegyes érzésekkel fogadtak. Lassan, de biztosan tényleg kezdett minden visszaállni a régi kerékvágásba.



– Szerintem jól sikerült az este. Legalábbis úgy láttam, hogy a szüleid jól érezték magukat, főleg a nagyszüleimmel – dőlt hanyatt Edward az ágyon, a szobánkban, míg én annak szélén helyet foglalva lerúgtam magamról a magassarkúmat.

A szüleim, előzetes bejelentés után, ma délután átugrottak egy ötórai teára, hogy egyfelől tiszteletüket tegyék a jövendőbeli rokonoknál, valamint, hogy a szokásos lássanak és beszélhessünkön túl rávegyenek, a hétvégén, ami még karácsony elé esett, menjek el velük Montereybe. Egyrészt meglátogatni a régi barátokat, másrészt, és ez nyomosabb ok volt, hogy kicsit együtt lehetünk, csak mi hárman, úgy, mint régen. Nem volt hát szívem nemet mondani, bármennyire is nem akartam egyetlen percre sem elszakadni Edwardtól. Hiányzott már a szüleim társasága, az, hogy felhőtlenül, szeretetben együtt lehessek velük, így nem volt kérdéses, hogy végül igent mondok.

– Vagy te nem így gondolod? – nyomott egy csókot Kedvesem fedetlen vállamra, mire olyan hirtelen kaptam rá a tekintetem, hogy attól megijedt. – Ne haragudj! – tartotta fel kezeit védekezőn. – Tudom, hogy még korai, csak elragadott a hév – szabadkozott. Azt hitte, hogy rosszul érintett a csókja, pedig nem. Több mint két hónapja volt már, hogy történt, ami történt, Edward pedig azóta, rám való tekintettel még csak meg sem próbált úgy közeledni hozzám. De most, ahogy végignézett rajtam, és ádámcsutkája akaratlanul is nagyot ugrott mély dekoltázsom láttán, bennem is újra megmozdult az a régi vágy.

– Talán már nem – feleltem, mire rám kapta leszegett fejét és döbbenttől elkerekedett tekintetét.

– Ezt úgy érted, hogy… készen állsz… újra…? – hebegett, mire elmosolyodtam, és a mellkasánál megtolva ledöntöttem az ágyra, hogy aztán fölé mászva adjam meg neki a választ.

– Ezt úgy értettem, hogy már nagyon kívánlak, és még mielőtt pár napra elutazom anyámékkal, szeretnélek újra közel érezni magamhoz. Nagyon közel – búgtam csábítón, mire aranyló tekintete szinte már vakítóan felcsillant.

Egyetlen hirtelen mozdulattal gördített maga alá, hogy aztán folyamatosan csókolva minél hamarabb megszabadítson szűk ruhácskámtól. Igaz, rég voltunk együtt, így minden elvesztegetett időt egyszerre akartunk bepótolni, és bár mindig úgy bánt velem, mint valami porcelánbabával, ezt most duplán érződött. Egyszerre volt szenvedélyes szerető és féltő társ. És habár néha még így is eszembe jutott a sziget és a babánk, amit ő is észrevett, de már jól voltam ahhoz, hogy kezelni tudjam ezt a helyzetet, mindenféle fennakadás nélkül, ami elronthatná a pillanatot. Így hosszú idő és jó pár megpróbáltatás után végre újra teljesen egymáséi lehettünk. És bizakodhattunk benne, most már tényleg minden olyan lesz, mint a történtek előtt, egészen addig, míg nem tudatosan szeretnénk majd összehozni egy kis vámpírbébit.



Miután péntek délután, a 2087-es év utolsó tanítási napját követően szüleimmel megtettük a kilencórányi repülőutat, megérkeztünk Montereybe, Kaliforniába, előző otthonunk városába, ahol szinte semmi nem változott. Mindannyiunkat rögtön megrohamoztak a régi emlékek, amiket aztán megosztottunk egymással, de mindennek ellenére egyikünk sem bánta már, hogy elmentünk és, hogy most már az esős kisváros, Forks a mi igazi otthonunk.

Későre járt már mikor megérkeztünk, így miután bejelentkeztünk a szállodába – ami nem volt messze a régi házunktól – már csak egy gyors zuhanyra futotta, amit nyomban a pihe-puha ágyikó követett. Edwardot is félálomban hívtam fel, hogy megnyugtassam minden rendben. Másnap reggel aztán első dolgunk volt ellátogatni a régi otthonunkhoz, amit egy kedves, idős házaspár vásárolt meg. Nem mentünk be, pedig a kisöregek nagyon barátságosak voltak, inkább meglátogattuk Gabbie-t, a volt szomszédunkat és jó barátunkat, akinek az esküvőjére végül szüleim sem jöttek el, mikor épp úgy volt, „New Yorkba költözöm”.

Elég sok időt töltöttünk Gabbie-éknál, majd tőlük távozva megbeszéltem szüleimmel, hogy míg ők meglátogatják a régi munkatársaikat és barátaikat, addig én felkeresem az enyémeket. Mivel sosem voltam túl népszerű a sulijaimban, inkább a stréberek közé soroltak, főleg a jegyeim és otthonülős-tanulós mivoltom miatt, így úgy számítottam, késő délután már vissza is érek a hotelbe.

Léna, aki talán a legjobb barátnőm volt az itteni középiskolában, ráadásul egy utcában is laktunk, először meg sem akart ismerni, mikor meglátott. Bizonygatnom kellett neki, hogy én vagyok és, hogy semmiféle plasztikai műtéten nem estem át azóta, hogy kicsivel több, mint egy éve utoljára láttuk egymást. Aztán az első megdöbbenést és szóváltást pár telefon követte, hogy összecsődítse a régi csapatot a partra, ahol egykor mondhatni sok időt töltöttünk.

Előre nem akartam Lénának mindent elmondani, inkább megvártam vele a többieket, akiknek meglepetés voltam, mivel barátném a telefonban nem mondta el nekik, miért is kell sürgősen összegyűlniük a parton. Mind nagyon meglepődtek mikor megláttak, és hitetlenül néztek rám, akárcsak Léna a házuk ajtajában, de természetesen nem csak én, ők is sokat változtak.

Hihetetlen volt számukra, hogy egy év alatt mivé váltam abból a szürke kisegérből, aki voltam. Először az öltözködésem lepte meg őket, minthogy sosem hordtam ennyire kihívó, elegáns és nagyon is nőies ruhákat, na meg legfőképp tűsarkakat nem. Aztán ahogy alaposabban szemügyre vettek, rögvest kiszúrták a gyűrűt az ujjamon és jöhetett a magyarázkodás. Szinte szó szerint leesett állal hallgatták, hogy mekkora változáson ment keresztül az életem. Hogy mielőtt elköltöztem volna, még csak barátom sem volt soha, de még csak nem is csókolóztam, most pedig már menyasszony vagyok, ráadásul nem csináltam belőle titkot – persze csak a barátaim előtt, tekintettel lévén apámra –, hogy Edwarddal együtt lakunk, ami őket a forksiakkal ellentétben egy percig sem botránkoztatta meg. Hiszen ez Kalifornia volt, itt az volt a furcsa, ha valaki közel a tizennyolchoz még a szüleivel él.

Miután elmeséltem röviden és tömören, hogy megy a sorom Forksban, ők is számot adtak az életük alakulásáról. Még arról is beszámoltak, hogy annak a fiúnak, aki anno elvitt a bálba, aki annyira tetszett, miféle viharos házassága és válása volt nem is olyan rég. Ebéd körül aztán beültünk a lányokkal a régen nagy kedvencemnek számító vendéglőbe, majd késő délután felé elköszöntünk egymástól azzal az ígérettel, hogy ott lesznek az esküvőmön.

Szép volt a nap, jól éreztem magam a lányokkal, csak azt az egyet sajnáltam, hogy Amélia nem tudott eljönni, mivel törött lábban feküdt otthon. Bántott a dolog, így végül arra a döntésre jutottam, hogy ha már idáig eljöttem, akkor addig nem megyek el, míg nem találkozom vele is. Léna készségesen el is magyarázta, hogyan találok el hozzájuk – ugyanis időközben átköltöztek a város túlsó felére –, azonban egy év azért mégiscsak egy év volt, és időközben be is sötétedett, így nem csodáltam, ráadásul az én szerencsémmel, hogy sikerült teljesen eltévednem. Végül végső elkeseredésemben felhívtam a szüleimet, akik azért mégiscsak jobban ismerték a várost nálam, hogy megkérjem őket, magyarázzák el, merre kell mennem. Majd még egy járókelőt is leszólítottam, hogy megtaláljam azt a buszt, amit anyám mondott.

Nem figyeltem az időt, de már egy jó félórája kutyagolhattam a megadott irányba – amit a megkérdezett férfi mutatott –, ám se buszmegállóval, se busszal, de még csak taxival sem találkoztam. Mindezek tetejébe az utca is szép lassan kihalt, így még csak megkérdezni sem tudtam senkitől, hogy egyáltalán jó irányba haladok-e.

Az egyik sarkon aztán furcsa zörejre lettem figyelmes, amit tompábban, de már nem először hallottam egy ideje, hát megszaporáztam a lépteim és valami nyilvános hely után kezdtem el kutatni, ahol sok az ember, de ez a külváros ezen részében úgy tűnt, nem igazán van. Nem mertem hátranézni, félve, hogy mivel találom szembe magam, inkább feltűnés nélkül, de gyorsan előkotortam a táskámból a mobilt, hogy taxit hívjak, amit már előbb meg kellett volna tennem, és ezért szidtam is magam rendesen. Azonban még mielőtt kettőt csönghetett volna a készülék egy sötét ruhás alak kitépte az ujjaim közül, majd a földre hajítva rátaposott. A vér is meghűlt az ereimbe a szemébe húzott, sötét kapucnis alaktól, majd az első sokkot követőn gondolkodás nélkül futásnak eredtem. Persze a futás nem a legjobb megoldás ezt én is tudtam, de hasznos, bárki bármit mondjon.

Amerről jöttem, most arra szaladtam, miközben életemben először láttam hasznát a sok távfutásnak testnevelésórán. Az első adandó sarkon aztán befordultam, bízva benne, hogy le tudom rázni követőmet, vagy legalábbis találok valakit, aki segít rajtam. Mikor megpillantottam kiszűrődni a fényt egy kocsmából nem is olyan messze, úgy éreztem megmenekültem. Alig álltam már a lábaimon, de még gyorsabbra vettem az iramot, és már majdnem elértem a biztonságot nyújtó bárt, amikor is megragadva a karomat nekinyomtak a falnak.

A fejem keményen koppant a téglából készült épület falán, amitől menten csillagokat láttam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mitévő legyek, sikítsak vagy rúgjak-vágjak, teljesen ledermedtem a sokktól. De amikor a jéghideg kéz a számra tapadt, már nem csak attól féltem, hogy kirabolnak, megvernek vagy megerőszakolnak, sokkal inkább attól, hogy vámpíreledel lesz belőlem.

Támadóm mellkasából halk morgás szakadt fel, világító rubinvörös szemeit pedig még a gyér fény és a kapucni takarása ellenére is tisztán láttam. Nagyot nyeltem, hogy visszafojtsam könnyeim, elrejtve ezzel legalább némi félelmet, nem mintha a nomád nem lett volna tisztában vele, mennyire tartok tőle.

– Nyugalom, nem foglak bántani… legalábbis itt nem – szólalt meg mély, morgó hangon, majd arcát közelebb emelve nyakamhoz mélyet szippantott, mire kapálózni kezdtem, de persze hasztalan. – Ez különös! – motyogta bőrömbe, majd nyelvét végighúzta a főütőerem mentén, amitől megremegtem. – Pedig esküdni mertem volna, hogy a te véredre szomjaztam meg – emelte rám hitetlenkedő tekintetét, mire bennem csak ekkor tudatosult, hogy jelen van a képességem. Ám még mielőtt reménykedni kezdhettem volna, hogy épségben megúszom a találkozást, folytatta. – Szerencsés vagy, ugye tudod? Nem értem, hogyan lehetséges, hogy nem vonz a véred, de ez a nagy helyzet, ami neked még jól is jöhet – vigyorgott, majd miután végigpillantott rajtam, kezét is végigfuttatta testemen, mire az undortól felszisszentem. – Gyönyörű vagy! Szívesen eljátszadoznék veled, aztán ki tudja, ha jól viselkedsz, akár még magamfajtát is csinálhatok belőled. Na, mit szólsz? – kérdezte kéjesen vigyorogva. Kétségbeesésemben végül meglendítettem a lábam, és kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét újra a kocsma felé lendültem, ám hátulról megragadva a hajam, amit azt hittem, tövestül szakít ki mindjárt, visszarántott. Könnyeim elkeseredésemben akaratlanul is potyogni kezdtek, míg testem vad zihálásban tört ki, ami csak még jobban bevadította a nomád vámpírt. – Rosszkislány! – dörmögte nyelvét újra végighúzva nyakam mentén. – Mit szolnál, ha elmennénk egy nyugodtabb helyre, ahol senki nem zavarhat meg, és kiszórakozhatjuk magunkat? – kérdezte, majd karjaiba kapva vámpírsebességgel megindult velem.

A helyzetem teljesen reménytelennek tűnt. A fák között cikázott velem, és meg sem érezte, hogy öklömmel folyamatosan mellkasát püföltem. Az egyetlen esélyemnek, hogy valaha viszont láthassam Edwardot az tűnt, ha meggyőzöm a nomádot, hogy változtasson át, még ha így le is kell mondanom az álmaimról, a gyermekemről.

Már jó mélyen lehettünk az erőben, mikor is támadóm hirtelen megállt, majd miután körbenézett letett. Ösztönösen hátrálni kezdtem, de elbotlottam, így végül hátrafelé csúszva a nedves földön próbáltam meg menekülni, de megragadta a lábaim és visszarántott, mire a fejem újra keménynek ütődött, amitől egyre erősebbé vált benne a szúró fájdalom.

– Nem maradnál egy kicsit nyugton?! – rivallt rám dühösen.

– Kérem… – kezdtem elcsukló hangon – ne öljön meg! … Változtasson át, de ne öljön meg – zihálva esdekeltem, mire leejtette a fejéről a kapucnit, így láthattam döbbent, tüzesen izzó rubinvörös szemeit.

– Hogy mit mondtál, te lány? – kérdezte kemény és mély, morgó hangján.

– Hogy változtasson át… – feleltem továbbra is szaporán véve a levegőt.

– Mi vagy te? – nézett le rám hitetlenül. – És, hogy lehet, hogy hol érzem a véred szagát, hol pedig nem? Válaszolj! – dörrent rám.

– Az lényegtelen! Tudom, hogy mi maga, tudom, hogy vámpír, és csak arra kérem, hogy vagy hagyjon elmenni, vagy változtasson át, de ne bántson – esdekeltem sírva.

– Azt nem tudom, hogy honnan tudod, amit tudsz, de azt igen, hogy már túl sokat beszéltünk, ideje lenne inkább végre cselekedni, nem gondolod? – vigyorgott kéjesen és éhesen csillogó szemekkel, de egy ágreccsenéshez hasonlító hang megállította abban, hogy rám vesse magát. Persze én sem tétlenkedtem, hiába volt vesztett ügy már megfoganásakor az ötlet. A nem rám irányuló figyelmét kihasználva kitoltam magam karjaimmal, majd elrugaszkodva a talajtól futásnak indultam újból, de nem jutottam messze. A torkomnál megragadva nekitaszított támadóm az első fának, ahol ismét keménynek csapódott a fejem, ám most nem úsztam meg némi nyilallással, amitől egyre kínzóbban kezdett volna fájni a fejem. – Na jó, elég volt babám, térjünk a lényegre! Ne félj, élvezni fogod, ilyen élményben még biztosan nem volt részed – fröcsögte ingerülten a szavakat és a kabátom cipzárját kezdte bontogatni. A világ kezdett elsötétülni előttem, ahogy a lüktetés egyre erősebbé vált a fejemben. Feljajdultam, de többre nem futotta erőmből. Még láttam egy villanást, és éreztem, ahogy a hideg kezek eltűnnek testemről, aztán a sötétség mindent elborított.

Fogalmam sem volt, mennyi ideje lebeghettem a fekete semmiben, ahol nem volt fájdalom, és nem voltak gondolatok sem. Csak könnyed testként úsztam a nyugalom tengerének hátán, mígnem hullámok gerjedtek alattam, amik vadul dobálni kezdtek, megtörve a békés állapotot, melyet élveztem.

Sípoló tüdővel, levegő után kapkodva pattantak fel végül a szemeim, majd automatikusan hátrafelé kezdtem el kúszni, miközben torkomból akaratlanul is halk zokogás tört fel. Menekülni akartam, de amikor a hátam valami keménynek és hűvösnek ütközött, majd megéreztem a puha és selymes anyagokat alattam, ledermedtem. Fátyolos szemeimen át alig láttam valamit, így kezeimmel tapogattam végig magam, hogy megbizonyosodjak róla, ruha borítja egész testemet. Kellett pár perc, hogy az agyam teljesen kitisztulhasson, de amikor ez megtörtént, színtiszta rémület lett úrrá rajtam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, hogy kerültem ide, és persze, hogy mi történhetett, amíg nem voltam magamnál. Ekkor a szoba ajtaja nyikorogva kinyílt, és én gyorsan letöröltem könnyeim, hogy láthassam, ki lép be rajta.

Egy fiatal fiú torpant meg az ajtóban, kezében csészével, mikor észrevett. Nem láttam jól alakját, csak azt, hogy magas és erős felépítésű, de nem is nagyon érdekelt kinézete, csak az, hogy mi lesz most velem. Elkeseredésemben könnyeim újra eleredtek, mire a fiú – akinek barnított bőre elárulta, nem vámpír – közelebb lépett hozzám, és óvatosan helyet foglalt az ágy végében. Megpróbáltam hátrébb húzódni, de a fal nem engedte.

– Ne félj tőlem, nem akarlak bántani – szólalt meg a fiú meleg és barátságos hangon.

– Hol… Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Mi történt? – záporoztak felé kérdéseim.

– Az erdőben találtam rád, eszméletlenül, hát elhoztalak hozzám – ecsetelte. Különös érzés fogott el, ahogyan hallgattam. Szavai és lénye nyugalmat árasztottak magukból, ami enyhített zaklatottságomon. – Csúnyán beverted a fejed – mondta, mire a fejemhez kaptam, melyben a lüktetés már egész gyenge volt, de azért érezhető.

– Mi történt? – erősködtem, mire összevonta a szemöldökét, majd egy perc néma csendet követőn felállt, és az előbb letett csészét felém nyújtotta. Gőzölgő tea volt benne. Nagyot kortyoltam belőle, hogy kiszáradt torkom kaparását enyhítsem.

– Éppen arra sétáltam, amikor zajt hallottam. Mostanában sok nőt bántottak a környéken, hát gondoltam megnézem, mi történik, talán segítségre van szüksége valakinek. – Ahogy belefogott a mesélésbe, egyből eszembe jutott, amit egyszer, nem is olyan régen Edward mondott, Alice látomása után a „nőimádó” vámpírról, aki megerőszakolja a védtelen, fiatal nőket, mielőtt szomját oltaná velük. Megborzongtam, mikor tudatosult bennem, hogy több mint valószínű, hogy ezzel a nomáddal találkoztam és, hogy kis híján múlt minden borzalom, ami velem történhetett volna a karmai közt. – Jól vagy? Nem fázol? – kérdezte és a takaróért nyúlt, hogy körém csavarja. A közelsége egy pillanatra megbódított, olyan nyugtató volt. Arcom teljesen felforrósodott, tekintetem elfordítottam róla, míg ő zavartan hátrébb húzódott. Nem értettem, mi ütött belém, és csak azt reméltem, ő sem érti félre a dolgot.

– Szóval te amolyan „nők önkéntes védelmezője” vagy? – kérdeztem viccesen, hogy oldjam a helyzetet, miközben még mindig nem mertem ránézni.

– Fogjuk rá – nevetett halkan.

– És utána? – kértem, folytassa.

– Nem tudok többet mondani – rázta meg a fejét. – Mikor rád találtam, már nem volt ott senki más. A földön feküdtél egy fa tövében, és mivel én közelebb voltam, mint a kórház, így ide hoztalak – magyarázta.

– Hálásan köszönöm! Nem tudom mi lett volna, ha nem jössz – nyeltem vissza könnyeim. Biztosra vettem, hogy a zajt, amit én is hallottam, és ami a vámpír figyelmét is elterelte, ez a fiú okozta. Megmentette az életem, minden értelemben. – Még azt mond meg kérlek… – halt el hangom és szorult ökölbe kezem, ahogy arra gondoltam, mi történhetett, míg megmentőm megérkezett –, amikor rám találtál én… én… – Remegett ajkam, nem bírtam megkérdezni, milyen állapotban talált meg, de mintha megérezte volna, feleletet adott fel nem tett kérdésemre.

– Nyugodj meg, minden rendben – csitított. – Ha azt akarod kérdezni, hogy bántott-e téged az az alak – mondta undorral –, akkor megnyugodhatsz, mert egyetlen ujjal sem nyúlt hozzád. – Hangja jelentőségteljes volt, de nem értettem, hogyan lehet ebben ennyire biztos, aminek aztán hangot is adtam, mire zavartan felkelt az ágyról. – Nem volt ideje! – felelte. – Miután meghallottam a zajt hamar odaértem, csak annyi ideje lehetett, hogy elmeneküljön. Az öltözeted pedig érintetlen volt – tette hozzá halkan, rám se nézve, de ezt betudtam zavarának.

– Örökké hálás leszek neked – sóhajtottam némileg megkönnyebbülve.

– Kérsz valamit? – nézett az üres csészémre.

– Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem, majd át akartam nyújtani neki a poharat, de ahelyett, hogy elvette volna, csak bámult mereven a kezemre. – Mi az? – kérdeztem értetlenül, kiszakítva bambulásából.

– Semmi, ne haragudj, csak a karkötődet néztem. Különös egy darab – vonta össze szemöldökét.

– Inkább egyedi. Családi címer – néztem a bal csuklómon viselt Cullen címeres karkötőmre, ami a családhoz való tartozásomat jelképezte.

– A családodé? – kérdezte hitetlen éllel hangjában.

– Igen, vagyis… a vőlegényem családjáé – feleltem.

– Hogy hívják a vőlegényedet? – faggatott. Furcsa viselkedése gyanakvásra adott okot, mégis úgy véltem, nem ismerheti Cullenéket, de hogyha mégis, a titkukat biztosan nem tudja, így nem lehet baj belőle, ha megmondom.

– Edward… Edward Cullen – válaszoltam. Szemei tágra nyíltak. – Talán ismered? – kérdeztem kissé ijedten, amiért talán mégsem kellett volna elmondanom.

– Azt mondtad, Cullen? – kérdett vissza. – Nem, nem ismerem, csak ismerősen csengett a neve, ez minden – vette el a csészém. Zavart volt. – Itt laktok Montereybe?

– Forksban lakom, csak a hétvégére jöttem a szüleimmel.

– Forks?

– Ismered?

– Jártam már ott… pár éve – felelte. – Szóval ott laksz a szüleiddel?

– Igazából a vőlegényemmel – vallottam be.

– Nem korai ez még? Mégis hány éves vagy? – vont kérdőre, mire elhűltem.

– Ha szeretjük egymást, akkor semmi sem az! – vágtam rá karba font kezekkel. – Amúgy meg még a neved sem tudom – emlékeztettem.

– William.

– Nos, még egyszer nagyon köszönöm William, hogy megmentettél, örökké hálás leszek érte, viszont ideje lenne mennem, a szüleim biztosan aggódnak már értem.

– Elviszlek! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, így nem is próbáltam meg visszautasítani kedvességét. Mellette amúgy is különös mód biztonságban éreztem magam, bármilyen furcsa is volt olykor viselkedése.

25 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Na, akkor jöjjön az én kis személyes hozzáfűznivalóm/magyarázatom a történtek alakulásához. (Hosszú lesz, előre jelzem, de köszönöm mindenkinek előre is, aki végigolvassa.)

    Nos, hol is kezdjem. Talán ott, hogy vagy túl jól ismertek már, vagy annyi meglepetést és ezzel együtt talán csalódást okoztam ez idáig nektek – pl. Bells csak álmodta, hogy farkas lett és, hogy Jacob visszatért -, hogy egész egyszerűen már nem mertek nekem hinni. Tegyük hozzá, joggal. :P
    Ergo, bármit mondok, ti az ellenkezőjében hisztek inkább, hogy ne okozzon csalódást, ha kiderül, csak füllentettem a történtekkel. Édes, meg kell hagyni! :D

    Viszont épp emiatt, van bennem most nem kevés félsz. :S
    Ha idegesítenek is titeket bizonyos dolgok, mint mondjuk a függővégek, azért legbelül szeretitek az idegtépő befejezéseket, fordulatokat, az izgalmakat, a kiszámíthatatlanságomat. Ez nekem csak jó, igyekszem meg is felelni ennek az elvárásnak, viszont ez nem könnyű! Igaz, nem csak ti várjátok el tőlem, hogy majdnem mindig okozzak valami meglepetést, hanem jómagam is. De olykor nehéz a kettőt egyeztetni. Főleg akkor, ha az elképzeléseimet ti kitaláljátok – vagy ugye nem hisztek, nem mertek hinni nekem -, és én nem tehetek semmit, semmi meglepőt, ha meg akarom tartani eredeti elgondolásomat.

    Na, hogy kicsit tisztábban lássatok:
    Mint észrevehettétek és talán többen tudjátok is, szeretek életszagú dolgokról írni, vagy legalábbis egy-egy ilyen élethű dolgot belecsempészni a történetbe. Ettől én sokkal közelebb érzem magamhoz, sokkal jobban át tudom élni az adott helyzetet, és talán ti is. Hiszen mi nem egy fantasy világban élünk – sajnos. :P Az élet nem rózsaszín habos-babos szerelemfelhő. Az életben vannak jó és rossz dolgok, öröm és fájdalom, hogy a többi ellentétes érzésről ne is beszéljek, ami még körülvesz minket, embereket.
    Igaz Cullenék vámpírok, de Bells ember, bár szerintem a vámpíroknak is van rendesen gondjuk, bajuk az életben.
    Én elterveztem valamit, jelen esetben azt, hogy mivel Bells világ életében szeretett volna családot, gyerekekkel, és ez a vágya folyamatosan jelen volt, még ha a háttérben is – hiszen gondoljatok bele, nem csak pár fejezete írok arról, hogy Bells arra gondol, lehetne gyerekük Edyvel, már amikor összejöttek és elkezdte szedni a gyógyszert, akkor is gondolt rá –, szóval, hogy Bellsnek ez a vágya most teljesül is, és nem is. Némi drámát szerettem volna a jelenleg rózsaszínködben lebegő életébe csempészni.
    Igen ám, de sokan közületek nem hittetek nekem! Bár azért annyit elértem, hogy bizonytalanságban, kétségek között vergődjenek a többiek, míg ki nem derül az igazság. Viszont mivel úgy terveztem, hogy Bells most nem lesz terhes, hogy drámaira veszem a szitut, hiába olvastam azokban a kommentben, akik nem hitték el, hogy Bells terhes, hogy most valami nagy fordulat fog következni, amire egyikőtök sem számít, nem tehettem meg! Mindig fordulatokban gazdag történetet szerettem volna, és szeretnék még mindig írni, mégsem tehettem meg, hogy terhesnek hagyom és valami elképesztő magyarázatott kitalálok a rosszullétére, mert nem így gondoltam ki a történet menetét!
    Ez jelenti hát röviden és tömören azt, hogy nehéz egyszerre két – a ti és az én – elvárásnak és elképzelésnek megfelelni. Szóval sajnálom, ha esetleg valakinek ezzel a fordulattal nem okoztam meglepetést, és nem elégedett jelenleg a történettel. (Amúgy igen, fordulat, mert bár sokan nem hittetek nekem, azaz nem vettétek be amit írtam, azért voltak akik igen, és szerintem nekik ezért ez igen is fordulat. :))

    folytatás lejjebb...

    VálaszTörlés
  2. Na, és akkor pár, általatok felvetett kérdésre most választ adok:
    Először is Bob!
    Mint tudjátok, Bells apja mindig is féltette a lányát a fiúktól. Egyszerű lányos apa, ebben nincs semmi szokatlan. Félti a lánya erényeit, még szép. :P Ráadásul vallásos, ami nála igen csak erős. Szóval alapból elítéli a vadházasságot. A tisztesség és a becsület mindenekfelett áll nála. Persze joggal kérdezhetitek, hogy a lánya felett is? De erre azt hiszem, hogy megadtam a választ a fejezetben, hiszen végül Bob rájött, hogy a lányánál semmi sem lehet fontosabb! :)

    Ami a majdnem kitagadást illeti, nos…
    Bobot hirtelen érték a tények, a lánya elköltözik jó messzire tőle, mégpedig egy fiúval, aki alig egyévnyi ismeretség után megkérte a kezét és ezzel elővezette azt, hogy egyszer ő sokkal fontosabb lesz a lánya életében, mint a szülei, az édesapja. Ezt Bob nehezen emészti meg. Tizennyolc évig szinte minden napot együtt töltött a lányával, most pedig alig látja, már kevesebb köze van az életéhez és döntéseihez.
    Bells apját a hirtelen ért tények feldúlták, zaklatott lett, ideges, hogy nem tehet ellenük semmit, hát kifakadt. Nem gondolta ő komolyan, aztán már csak dacból is folytatta, hátha így itthon tarthatja egy szem lányát. Bob ugye a hirtelen és meggondolatlan döntések, a szigor embere, míg Gill a nyugalom szigete, a szeretett és megértések mintaszobra. :P

    Emlékeztek a sagára? És arra, amit én írtam a történet elején a forksi emberekről? Ha nem, hát elég, ha visszaolvassátok ezt a fejezetet. Ebben is leírtam, hogy a forksi emberek, akik ugye egy sokkal kisebb, zártabb közösség, sokkal régimódiabbak, hogy így mondjam. Nem annyira toleránsak egyes dolgokkal szemben, mint a nagyvárosban élők. Igen-igen, az együttélésre gondoltam, főleg fiatalok esetében.
    Minden ember valamilyen szinten pletykás. Ez genetikailag van belénk kódolva, csak van, akiknél ez erősebb. És vannak, akik rosszindulatúak. Bob ezt szerette volna elkerülni.
    Amikor nyáron Bells elköltözött otthonról kérdés nélkül, Bob igen is haza akarta rángatni, de Carlisle és Esme megbeszélték vele a dolgot. Időt kértek, és ígéretet tettek, hogy felügyelik a fiatalokat. Valamint később Bob és Bells egyességet kötöttek, hogy iskolakezdéskor minden visszaáll a régi rendbe, ezért nem engedte úgymond meg Bob a lányának, hogy nyáron Cullenéknél lakjon.
    Viszont ez a mostani, New Yorkos eset más lett volna. Messze a szülőktől, felügyelet nélkül, kettesben egy nagyvárosban. Míg az emberek nyáron látták Bellst, otthon ráadásul, így valószínűleg nem kérdezősködtek felőle, addig, ha sokáig nem látnák se őt, se Edyt, biztosan elindulna a találgatás, amiből lesz végül a pletyka. Ezért nem összehasonlítható szerintem a két helyzet. (Teszem hozzá, most, hogy Bells átköltözött, iskola időben ráadásul, amikor is nyárral ellentétben látniuk kellene a mozgást a szomszédoknak, biztosan elindult már a találgatás.)
    Ja, és a szigetes dolog! Igen, Bob is tudja, hogy miért mentek oda, tartott is egy kis fejmosást, ha emlékeztek. Viszont ez olyan dolog, amit mindenki más a városban csak sejt/sejteni vél, nem pedig konkrétan tud! Tehát még ez úgy, ahogy belefér szerintem Bob életébe, bár tudjuk, hogy nem örült neki. :P

    Na, de ennyit Bobról.
    Viszont volt egy olyan felvetés, hogy Bells vért ivott és keresztszülőket választott, miközben még az sem volt biztos, hogy terhes.
    Először is szeretném tisztázni azt, hogy Bells a kezdetektől úgy vélte és érezte, hogy ő igen is terhes, benne nem volt semmi kétség! Carlisle volt az, aki felvetette az alternatívákat, ami kétséget ébresztett, elbizonytalanította a többieket, bár nem mindenkit. Például Nessie meg volt róla győződve, hogy Bells csak tudja, mi zajlik le benne, ha ő azt mondja, hogy állapotos, akkor az. A többiek úgy voltak vele, hogy idővel úgy is kiderül az igazság, addig pedig elkövetnek mindent, ha Bells valóban terhes, hogy ha eljön az idő, minden rendben legyen, ellentétben Bella egykori esetével.

    folytatás lejjebb...

    VálaszTörlés
  3. Valamint hozzá kell tennem, mert felvetettétek ezt is, hogy Carlisle csak azért nem végzett el ilyen-olyan vizsgálatokat Bellsen, mert Bells nem akarta. Carlisle nem egy erőszakos ember/vámpír. Ő finom úriember, aki tiszteletben tartja mások döntését, még ha neki az nem is tetszik.
    Ami pedig a vérivást illeti… Bells, mivel szentű hitte, hogy terhes, ezért kérte és itta meg a vért, hogy a babájának jó legyen, valamint az apja vallásossága miatt, és persze Rosalie miatt választott a picinek már most keresztszülőket. Szerintem ebben semmi nincs, még abban sem, hogy a nemén vagy a nevén gondolkodott. Hiszen egy nőnek a terhesség ideje, az anyaság gondolata egy csodaszép állapot. :)

    Végezetül pedig az, hogy Bells egyszer ezt mondta és csinálta, máskor pedig visszaszívott mindent, szerintem életszagú. Az életben néha vannak értelmetlen dolgok, cselekedetek, amiket később megbánunk, hogy megtettünk és visszaszívjuk, vagy megpróbáljuk visszacsinálni. Mindez az élethez tartozik, és Mahatma Gandhi óta tudjuk; „Bármit is teszel az életben, jelentéktelen lesz, de nagyon fontos, hogy megtedd.”


    Nos, köszönöm, hogy meghallgattatok. Úgy éreztem, hogy tisztáznom kell pár dolgot, legalábbis ki kell magamból írnom ezeket. Remélem, így már valamivel érthetőbb, hogy mi, miért történt a történetben.
    Nem ígértem, hogy mindig mindenkinek tudok majd meglepetést okozni, de igyekezni fogok. :)

    Legyetek rosszak, és ha bárkinek lenne még kérdése, írja meg nyugodtan, válaszolok rá. :)

    Pusz, Krisz

    VálaszTörlés
  4. szia :)
    nagyon jó lett a feji most ár tudom mire kellet a papír zsepi , sajnálom hogy így alakult a történet, de igazán kíváncsivá tettél ezzel William-mel kapcsolatban, várom a következő fejezetet:)
    pusszancs

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Timi!

      Örülök, hogy tetszett a fejezet! :)
      Williamről pedig a következőben. ;)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  5. Jaj istenem. Hát ennyi volt a baba?:( Szegény Bells:( Hát én nem voltam biztos benne h terhes de akkor is meglepett a dolog. Hát igen a depresszió borzalmas dolog. Az a legjobb h meg tudtak beszélni mindent Edyvel:) Hát Montereyban nem csoda h nem akarták megismerni Bellst ha így belegondolunk:D Az első dolog ami eszembe jutott a fejezet olvasása végén h Ó ISTENEM!!!! Eszembe jutott valami de lehet h BAROMI NAGY HÜLYESÉG XD Szerintem aki megmentette Bellst az intézte el a vámpírt. De a legfontosabb h szerintem nagyon nem Wiliamnek hívják. Szerintem azt az indiánt inkább Jacobnak hívják;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, viki!

      Igen, sajnos ennyi volt, és tényleg nem egy jó, ha nem a legrosszabb dolog. :(
      Értem, értem, nos, a következő fejezetből kiderül, hogy helyes volt-e a megérzésed. :)
      Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a fejezet. :)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  6. SZija!!
    Hűűűhaaa! Szerintem ő egy farkas :) Bár lehet, hogy tévedek. Nagyon izgis rész volt:). Már tűkön ülve várom a folytit!
    Pusziii
    Tincsu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Tincsu!

      Örülök, hogy ennyire tetszett ez a fejezet! Remélem, a folytatással is meg leszel elégedve. :)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  7. Szia!
    Én imádom a történeteidet, remélem hamar folytatod tovább . Kár hogy Bellsnek nem volt gyereke de mindegy.
    Már nagyon várom a kövit!
    Szia!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Névtelen!

      Köszönöm, örülök, hogy tetszenek amiket írok! :)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  8. Szia!
    Jujj, azt hittem hogy William Jacob! olyan jó lenne ha már ő is visszatérne :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Névtelen!

      Mint ahogyan azt a mondás is tartja; Ami késik, nem múlik.
      Nos, majd meglátjuk, hogy ez a mi, azaz Jacob esetében is igaz-e. :)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  9. Szia Krisz
    Gina vagyok, hát nem semmi volt ez a fejezet az egyszer biztos. Na és persze mondtad, hogy készüljünk zsepivel is, de azt nem mondtad hogy legalább egy csomaggal. Nagyon szomorú volt ez rész szinte végig még a hangulata is nagyon borús volt. Ráadásul a felhőket még a végén lévő kis esemény sem tudta elkergetni. Ez a fiú nagyon gyanús, az szinte biztos, hogy ő is alakváltó, mert ki más mentette volna meg Bellst, egy nomád vámpírtól.
    Nekem nagyon Jacob szaga van az egyszer biztos.
    Nos remélem nemsokára okosabbak leszünk.
    Puszi Gina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Gina!

      Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a fejezet! :)
      Ahogy mondod, nemsokára "okosabbak" leszünk. Kiderül majd, hogy mennyire volt jó a megérzésed, vagy mennyire csapott be. :)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  10. Szia Krisz!

    Egy szó: Tökéletes! Ennyi hozzáfűzni valóm lenne a történet alakulásához. Mindent sikerült úgy alakítanod (megint) hogy kapjunk is a jóból meg nem is. Kicsit olyan mint ajándékba galambot kapni, amely amikor átveszed hirtelen elrepül. :)
    Szerintem ez így volt jó. Lehet hogy egy nő szemszögéből kicsit furcsán hangzik, de én ebben a gyerek ügyben teljesen Edy fiú pártján álltam/állok. Nem kell azt ilyen gyorsan elkapkodni.
    A Monterey-ben történtek? Már a címből gondoltam, hogy nemcsak a történet eleje, hanem a vége is eléggé hangsúlyos lesz. Nem tévedtem. :)
    És ki is lehet ez a csinos jótét lélek? biztosan alakváltó, de még azt is merem feltételezni, hogy Jacob az. (ugye az????)
    Remélem hamarosan okosabbak leszünk.

    Szép hetet neked!

    Niko

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Niko!

      Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a fejezet! :)
      Édes a hasonlat! :D
      Nyugi, nem hangzott hülyén. Mind a kettőjüket meg lehet érteni, de az igaz, hogy az ilyet nem szabad elkapkodni, és ez még korai lett volna. :)
      Igen, hamarosan mind "okosabbak" leszünk. Kiderül majd, hogy milyenek a megérzéseid. :)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  11. Szia, Krisz ÍróNő! :)

    Nagyon tetszett ez a fejezet! Meg volt benne a kellő "hullám" és csavar, természetesen... Az elején azt hittem, hogy Jake az -de aztán gondoltam magamba, a nagyapja arcát csak ismeri *.* És sajna be is igazolódott, hogy nem ő az :/
    De ettől függetlenül nagyon élveztem a fejit -és ha az mondom, infón olvastam el, akkor innentől kezdve mindent tudsz :P
    A tanárom megdicsérte a hátteredet, azt mnodta, hogy sézp és rendezett blog :) A történethez sajna nagyon nem volt lövése, mert a Twilightról is csak annyit tudott, amit a "kedvenc" reggeli műsorodban, a Mokkában szokott látni xD Tehát nem sokat... :)
    De megnyugodhatsz, felvilágosítottam :)

    Nagyon várom már a következőt, mert iszonyatosan izgulok és persze az a karácsonyi kis novella is megmozgatta a fantáziámat :)

    VárakozóOneGirl voltam... )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, OneGirl!

      Örülök, hogy ennyire tetszett a fejezet! :)
      Üdvözlöm a tanárod! XD
      Hát ha a Mokkát nézi, akkor még annyi lövése sincs, mert abban aztán csupa hülyeséget és hazugságot mondanak, "cuki-rózsaszín" cicababák. -.-"
      De örülök, hogy felvilágosítottad. :P
      Ja, és a suliban tanulj is, ne csak engem olvass! XD
      És még egyszer bocsánat, hogy nem lett karácsonyi novella, de ami késik, nem múlik! :)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  12. Szia Krisz!
    Én sejtettem, hogy Bells nem lesz terhes, mert nekem ez még egy kicsit korainak tűnt, mint ahogyan ezt már hangoztattam is az előző fejezeteknél, de ettől függetlenül nagyon-nagyon tetszett és azért volt amivel meglepetést okoztál! :)
    Azért sajnáltam Bellst és Edyt is! :( Na és Edytől az a kifakadás! :O Hát igen... őt is meg tudom érteni! :\
    És nekem ez a William NEM TETSZIK! XD Valamiért tényleg olyan, mintha köze lenne Jacobhoz, mint ahogyan a chat-ben írta is csillag, kicsit olyan sejtésem van, mintha a fia lenne, de lehet, hogy csak túlzok és túl élénk a fantáziám :D Vagy, ha nem is a fia, de valami közük van egymáshoz! Ahogyan írtad is, erős testfelépítés, barnított bőr, tehát olyan tipikus farkasos ;D Na, meg ahogyan Cullenékről beszélt!
    Valahogy éreztem, hogy nem kellene ez a kis kiruccanás Montereybe! :S
    Remélem, Will nem lesz gonosz Bellsszel - hogy ne mondjak rá csúnyább kifejezést - és visszaengedi Forksba Edyhez! *felhúzza az orrá és lenézően néz*
    Nagyon várom a fejit is és a novellát is! :D Tényleg a témáját, vagy legalább a szereplőket megtudjuk majd valamikor, hogy miről/kiről-kikről írsz? :) Én reménykedem Bellában és Edwardban és a már írt vámpírszexben! ;$
    Várom! :)
    Pusza: knef

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, knef!

      Igen, igazad lett, de hát nem árulhattam el, akkor még annyi meglepetés sem lett volta a folytatásban, mint így. *pirul*
      Nos, hogy mennyire jó a megérzésed és csillag felvetése, az a következő részből ki fog derülni. Mindig, minden kiderül, ha eljön az ideje. :)
      Ahm, még egyszer elnézést, hogy nem lett karácsonyi novella, de majd bepótolom. És a már említett vámpírszex is meg lesz írva, talán több szemszögből is. ;)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  13. Szia!
    Végre eljutottam a fejezet olvasásáig,éés még egy gyors komira is futja :D
    Nagyon jól sikerült a fejezet.Tényleg szomorú hangulata volt az egésznek,épp meg is felel az enyémnek :S Szegény Bellst nagyon sajnáltam,szörnyű lehetett neki.Még jó,hogy sikerült kirángatni a depressziójából.Biztos Edynek sem lehetett könnyű,szivesen elolvasnám a történteket az ő szemszögéből is,hogy ő hogy élte át ezt az egészet.Á,de úgy tudtam,hogy nem szabad hinni neked:P
    Na és ez a Montereyes dolog.Remélem "William"-mert tuti nem igy hivják:P-jól elintézte ezt a nomádot.Ha nem,akkor megyek nos elintézem én,most úgyis jó erőmbe vagyok:P Hát,nekem Willről rögtön valaki más jutott eszembe,de mint a kommenteket látom nem csak nekem.Szóval akkor nem akkora hülyeség a dolog:D
    Remélem mi hamarabb olvashatjuk a folytatást,na meg a novellát is.Addig is türelmesen várunk:)

    Légy rossz,és Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kivánok Neked és a családodnak is:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Erzsi!

      Örülök, hogy volt időd elolvasni, és nem csalódtál a fejezetben! :)
      Jaja, nekem nem igazán lehet hinni, legalábbis ilyenekben. :P
      Nos, mint tudod, majd a következő részből kiderül, hogy helyes volt-e a megérzésed. :)

      Légy te is rossz, nagyon rossz! ;)

      Pusz, Krisz

      Törlés
  14. Szia!
    Pedig én is azt hittem, hogy William Jacob! Remélem hamarosan ő is visszatér!
    Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves, Névtelen!

      Nos, majd meglátjuk, majd meglátjuk. :)

      Pusz, Krisz

      Törlés