New Sun - Shine - 24. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy már megint sokat kellett várni az új fejezetre, elnézést! *szégyelli magát* Viszont, mint már említettem nagyon jó kis ötleteket merítettem a Fifty Shades című könyvtrilógiából (ihlethullámom támadt málnaszedés közben XD), úgyhogy előre láthatólag a következő fejezet olyan lesz, amilyenre úgy vágytok… én kis perverz olvasótáborom. ;)

(A mostani rész címét – részben –, és első jelenetét ugyancsak a fentebb említett Fifty Shades című könyvtrilógia ihlette.)

És még valami… Egészen a múlthétig nem tudtam hogyan írhatnám bele a történetbe, hogy miért Shine lett ennek a kötetnek a címe. Nos, már tudom, és ha figyelmesen olvassátok a sorokat, akkor ti is megtudhatjátok. ;)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszoltam. :)

Szép hétvégét, kellemes vakációt!

Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

Ui.: Tegye fel az a kezét, akivel nem esett meg még, hogy egy könyv olvasása közben beleszeretett a szexi főhősbe (pasiba)!

Ugye-ugye, nincs ilyen köztetek. :D

Nos, ez esetben szavazzátok meg ki legyen 2012 legjobb férfi karaktere! :)

FIGYELEM! Nem színészről van szó, hanem könyvbéli karakterről! (tehát Edward nem egyenlő Robbal, és így tovább, és természetesen blogos történetek szereplőire sem lehet szavazni, csak már papírformában kiadottakéra)

Kíváncsi leszek...

Pusz, legyetek rosszak és perverzek! ;)

24. A FÁJDALOM VÖRÖS PERCEI, AVAGY EGY ÚJ ÉLET KEZDETE

– SOK A DUMA!

– Én itt épp…

– Magyarázkodsz! – vágtam rá.

– Magyarázkodok – értett egyet –, és próbálok romantikus lenni, te pedig ezt semmibe veszed – fonta karba kezét, és csücsörített a szájával, mint egy kisgyerek aki durcis, mert nem az történt, amit ő szeretett volna. Nagyon szexi és izgató volt.

– Nem veszem semmibe, de a hormonjaim az egekben tombolnak, szóval majd utána romantikázunk! – zártam le a vitát, és mellkasánál megtolva hanyatt döntöttem az ágyon.

Kicsivel több, mint két nap telt el azóta, hogy Edwarddal utoljára együtt voltunk. Akkor azt hittem az lesz az utolsó emberi életemben, de a hormonjaim, az agyam, a szívem, a testem, egyszóval minden porcikám újra és újra kívánta őt. És ő is engem, csak épp félt, féltett engem és a fiát, miután július hetedike lévén már csak három nap volt vissza a szülésig – legalábbis számításaink szerint miután az a terhességem huszonhetedik napja.

A napok egyhangúan teltek, ami még nem is lett volna olyan nyomasztó, de miután ágynyugalomra ítéltek… Vagy olvastam – baba-mama könyveket, és a bőrborításúakat, amiket Szerelmem írt, és én felkészülésként, erőmerítésként forgattam –, vagy Nessie-vel trécseltünk. Neki már igencsak esedékes volt, a többiek fel is voltak készülve rá, hogy bármelyik pillanatban le kell vezessenek egy szülést.

Míg nekem már előkészítették Carlisle dolgozó- és könyvtárszobáját, addig Nessie ragaszkodott hozzá, hogy a saját hálójában maradhasson. Talán azért is, mivel Alice és Jasper felajánlották neki a napokban, hogy Jazz dolgozószobáját leválasztják az övéjüktől, és átalakítják a legifjabb Blacknek. Nővérkém először nem akarta elfogadni, nem szerette volna kitúrni Jaspert. Ám miután ő többnyire a földszinten lévő kis irodának kinevezett, lépcső mögött nyíló helyiségben tevékenykedett – a C. E. E. Inc.-nek nevezett vállalat intézi a Cullen klán üzleti ügyeit, amiben Jacob visszatérése előttig Alice volt az egyedüli felelős a családi vagyon tőzsdén zajló mozgásáért –, nem ellenkezett. Alice nyomban hozzá is látott a gyerekszoba kifestéséhez, tapétázásához, berendezéséhez és csinosításához, függetlenül attól, hogy még ő sem tudta milyen nemű lesz a pici. Ahogyan a mi emeletünkön lévő szobát is igyekezték úgy átalakítani – amit anno szüleim megtévesztésére pofoztunk ki –, hogyha a megérzésem mégsem jönne be, akkor egy kislánynak, Ellának is jó legyen. Habár én biztos voltam benne, hogy a legifjabb Cullen fiúcska lesz.

Ahogy egyre közeledett a szülésem ideje úgy kezdtem egyre nehezebben mozogni. Szinte már nem is mentem le az emeletről. Lelkileg remekül voltam, csak fizikailag viselt meg a terhesség. Ezért is nem akart Edward újra velem lenni, de végül csak kiharcoltam. Noha utána a fáradtságtól egyből álomba merültem.

Velőtrázó sikolyra ébredtem később. Sötét volt és ez még inkább megrémisztett. Remegve kiáltottam Szerelmem után, akinek alakja pillanatok múlva felderengett az ezüstös holdfénynek köszönhetően, majd szorosan magához ölelve és ringatva nyugtatott.

– Sssh, minden rendben, Szerelmem – lehelt csókot a homlokomra.

– Mi… Mi volt ez? – dadogtam, az ijedtségtől szapora légvételek közepette, és ekkor ismét sikítást hallottam, de ez már sokkal gyengébb volt, mint az előző. A hideg futkosott a hátamon.

– Nessie-nél beindult a szülés – közölte Edward. Éreztem, hogy eltátottam a szám. – De ne aggódj, mindketten jól lesznek – mosolygott, bár biztos voltam benne, csak nyugtatásképp.

– Én is így fogok sikítani? – bukott ki a bugyuta kérdés. Félni kezdtem a gondolattól.

– Nem tudom – rázta a fejét. – Bells, tudod jól, hogy a tiéd nem lesz egy könnyű vajúdás, de én ott leszek végig melletted, nincs mitől tartanod – nézett mélyen a szemembe. Elhittem kavargó mézörvény tekintetének, hogy így lesz, hogy nem lesz semmi baj. Megcsókolt. – Próbálj meg visszaaludni.

– Ne kérj tőlem ilyet! – ellenkeztem. – Nessie nekem nem csak a sógornőm, ő a testvérem! – Edward lassan bólintott beletörődőn.

– Még eltart egy darabig, Nessie természetes úton hozza világra – magyarázta. Nem teljesen értettem ez az ő esetében hogyan lehetséges, de Kedvesem elmondta, hogy úgy gondolják, mikor a baba érezte eljött az idő, kirágta magát a burokból.

Edward mellém feküdt és hol a hajammal játszadozott, hol az arcomat cirógatta. Minden sikolynál újra és újra összerezzentem. Nem tudtam elképzelni mennyi fájdalommal és szenvedéssel jár egy normál szülés, hát még egy minden szempontból különleges. Egy nőnek az egyetlen vigasz ilyenkor, hogy utána egy gyönyörű gyermek édesanyja lehet. Kérdőn néztem Edward, mikor arcára széles mosoly ült ki. Annyit felelt; Nessie megígérte Jacobnak, hogy ha még egyszer teherbe ejti, és neki ilyen fájdalmakat kell kiállnia, kikasztrálja. Nevetnem kellett, annak ellenére, hogy elképzeltem milyen erős fájdalom mondatta ezt vele.

Tudtam, hogy nem lesz egy galoppmenet, mikor elterveztem, hogy gyermeket szeretnék, ám most a cél kapujában megijedtem. De nem a fájdalom volt, ami megrémisztett! Az félemlített meg, hogy ekkora kínt emberi testem és szervezetem talán nem él túl. Nem mertem erről Edwardnak beszélni. Bella is majdhogynem belehalt a szülésbe, mi van akkor, ha én nem vagyok olyan szerencsés, mint ő?

– Próbálj megnyugodni, Szerelmem, minden rendben – csitított Kedvesem. Talán kissé túlságosan is felspannoltam magam, persze nem készakarva, de lassan szinte már úgy vettem a levegőt, mint egy asztmás, aki virágos rétre keveredett pollenszezonban. Ráadásul nyugtalanságom Andrew-ra is kihatott, átragadt, ami abban mutatkozott meg, hogy még a szokásosnál is többet mozgolódott. Igyekeztem lehiggadni, már csak az ő érdekében is, de nem igazán sikerült, inkább csak látszólag, ami legalább Edwardot megnyugtatta… kissé.

Nem sokkal később aztán erős tüdejű sírás hangja rengette meg a falakat, amit néma csend követett. Aggodalom és boldogság vegyes érzetével néztem Kedvesemre, aki a távolba meredve koncentrált, hogy mindent jól halljon. Mikor egy perc múltán tekintetét rám emelte elmosolyodott.

– Na? – sürgettem, gondolatban tövig rágva a körmömet.

– Kislány lett! – Mosolyogtunk.

– És Nessie?

– Jól van. Most ismerkedik a lányával. Jacob pedig azt hiszem sokkot kapott – nevetett. Volt idő, amikor azt hittem, soha nem fognak kijönni, de mára már a játékos csipkelődéseken és hergeléseken túl nem volt panasz a kapcsolatukra.

– Remélem, te nem fogsz.

– Ne aggódj – kacsintott.

– És a pici, hogy van? – faggattam.

– A légzése néha szabálytalan, de a szíve erős, gyorsan dobog, akár csak egy kismadár szárnycsapkodása úgy verdes – ecsetelte, és olyan jó volt látni az arcára kiülő elragadtatást, majd elképzelni, hogy a fiunk születésénél is hasonlóképp érez, néz majd. Csókért nyújtóztam, aztán közelebb bújtam hozzá, azonban nem sokáig maradhattam ebbe a kellemes állapotban. Edward finoman eltolt magától. – Szeretnéd megismerni?

– Naná, micsoda kérdés! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Szerelmem segített felkelni, felöltöztem, és ugyancsak az ő jóvoltából lebotorkáltam egy emeletet. – Bejöhetünk? – kérdeztem félénken, kopogtatás után benyitva Nessie-ék hálójába. Nővérkém az ágyon ült, karjában a lányával. Patyolat tiszta volt minden és rend, nem úgy nézett ki a hely, mint ahol egy órája szülést vezettek le. Jake, felesége jobb oldalán ült, tágra nyílt pupillákkal nézte a lányát, míg a büszke nagy- és dédszülők, na és a többi családtag Nessie bal oldalán álltak, akit jól láthatóan megviselt az egész tortúra, de mindennek ellenére mosolygott.

– Gyertek csak! – intett nővérkém. – Örülünk, hogy mind egyszerre vagytok jelen, így legalább ünnepélyesen bemutathatjuk nektek – pillantott gyorsan férjére, aki erre alig láthatóan biccentett –, Cassandra Elizrah Blacket.

– Más néven Cassie-t – tette hozzá Jacob, mire mind felszisszentünk. Nessie, Cassie, mi jöhet még…

– De nem úgy volt, hogy Sarah lesz a második neve, Jacob édesanyja után? – érdeklődött a büszke nagypapa.

– Úgy is van, de gondoltuk Elizabeth nagymama örülne neki, ha a neve részben tovább élne a dédunokájában – magyarázta mosolyogva az újdonsült édesanya, mire az idősebb Edward érezhetően meghatódva elrebegett egy halk köszönömöt.

A kicsi lány Nessie karjában tökéletes és gyönyörű volt, na meg persze még nagyon apró. Jelen pillanatban hihetetlennek tűnt, hogy pár napon belül közel egy hónaposnak fog kinézni, ahogyan majd az én fiam is, mire felébredek. Elszomorított a tudat, hogy nem fogom látni a növekedését, mikor minden egyes pillanatra emlékezni akartam. Miközben Cassie-t néztem, az agyam pedig kattogott, elfogtak az érzések, majd az önkéntelenül kibuggyanó könnyeket fájás követte. A hasamhoz kaptam. A váratlanul és élesen belém hasító fájdalomtól felsikoltottam. Éreztem, ahogy minden erő kiszáll a lábamból, vártam, hogy a földre rogyom, de két erős kar körém fonodása ezt megakadályozta. Forogni kezdett velem a világ, az aggodalmas kiáltásokat csak tompán hallottam, ahogy a nagyfokú kíntól a testemet is csak gyengén érzékeltem. Ezért sem tudatosult bennem azonnal, hogy a sikolyommal túlharsogó roppanó, reccsenő hang a testem belsejéből jött, csak miután párna került a fejem alá, és morfium a szervezetembe.

Két bordám és a medencecsontom szenvedett kisebb-nagyobb sérülést Carlisle leltára szerint, de ez várható volt. Még szerencsésnek is mondhattam magam, hogy mindez csak az utolsó napokban történt, bár így mindennemű mozgásnak most valóban vége szakadt. Ideges és feszült voltam, a hangulatom percről percre ingadozott, ráadásul a folytonos fekvés és semmittevés még intenzívebben forgatta a gondolatkerekeket a fejemben, egy pillanatra se hagyva nyugodni a jövő lehetséges rémképeitől. Egyszóval stresszes voltam, ami az este további részét, és a következő napot illette.

Szinte egy szemhunyásnyit nem aludtam, ami még jobban kimerített. Szerelmem végig velem volt, nyugtatott ha kellett, és morfiumot fecskendezett belém, ha görcsrohamok törtek rám nagyhullámban. Aggódott, de ki nem! Az egyetlen, pontosabban két jó dolog a rosszullétemet követő napon az volt, mikor telefonon beszélhettem a szüleimmel, és amikor Nessie behozta hozzám Cassie-t. Olyan pici és könnyű volt, és annyira törékenynek nézett ki. Mivel nem volt mérge, ahogyan nővérkémnek sem, a karjaimban tarthattam és babusgathattam egy kicsit, ami többet ért bármekkora dózisú nyugtatónál.

A bőre melegsége emberi volt, rézszín keveredett halvány rózsaszínnel. Mosolygott miközben rám nézett hosszú pillái mögül. A szeme olyan forró csokoládé árnyalatú volt, mint az édesanyjáé, a kis fürtök a feje búbján pedig épp olyan sötétek, mint az édesapjáé. Mindkettőjükből egy kicsi! Teljesen átlagos gyermek volt első ránézésre, csak azok az apró fogacskák, és az a megmagyarázhatatlan felnőttes értelem, mely a tekintetében csillogott tette őt láthatóan különlegessé.

Nem teljes két napom volt már csak hátra, bár felvetődött, hogy ha a görcsök nem szűnnek, akkor egy nappal előbb beavatkoznak, hogy elkerülhessünk mindennemű bajt. Ezt természetesen nem szerettem volna, féltem, hogy baja eshet Andrew-nak, így még inkább igyekeztem saját erőmből lenyugodni. Talán emiatt, talán más miatt, de terhességem huszonhatodik napjának reggelén madárcsicsergés ébresztett, és nem nyilalló fájdalom. Úgy terveztem lefürdök, majd még utoljára felhívom a szüleimet, csakhogy a kellemes fürdő után a telefonig már nem jutottam el.

Megtorpantam a szoba közepén, bár várható volt az újabb fájdalom, de arra cseppet sem voltam felkészülve, hogy elfolyik a magzatvíz. Csak néztem sokkosan a nedvességet, és meg sem tudtam szólalni. Teljesen leblokkoltam, és csak Szerelmem segélykérő kiáltására eszméltem fel.

– Minden rendben lesz, ne aggódj! – És az események gyorsan kezdtek pörögni.

A fiam! Éreztem, ahogy mozgolódott bennem, és valami furcsát, fájót. Ki akart szabadulni, önerejéből. Nem volt elég helye. Sikolyom megrengette a csillárt. Nem tudtam eldönteni, hogy mely csontjaim törtek el, mert a fájdalom keresztbe kasul cikázott a testemben. Elviselhetetlen volt. De miért, hiszen még van egy napom?

Az egyik percben még a hálónkban voltam, a másikban már a sürgősségi rendelőnek kinéző könyvtárszobában. Lefektettek és kérték, lélegezzek mélyeket. Nagy volt a zűrzavar, mindenki beszélt, tett-vett és utasította a másikat, így csak Edward volt az egyetlen biztos pont, aki mellettem állva nyugtatón szorította a kezemet. Egy percre sem engedett el. Carlisle szerint a magzatvíz elfolyása más esetben nem igényelne azonnali beavatkozást, de nálam más volt a helyzet. Nem várhattak még egy napot, így bekövetkezett, amitől tartottam. Most már igazán féltem!

Carlisle hangja erős volt és sürgető, miközben kiadta parancsba kinek mit kell tennie. A szobában végül csak ő, Szerelmem és szülei maradtak. Kértem Edwardot, hogy nagyon vigyázzon a fiunkra, de ő csak azt hajtogatta, hogy végig velem marad. Csak akkor nyugodtam meg, mikor végül szavát adta. A befecskendezett morfium eközben már hatni kezdett. Összerezzentem, mikor megpillantottam a lámpa fényében megcsillanó szikét. Pupillám kitágult, lélegzetem felgyorsult. Kedvesem bársonyos hangján nyugtatott, és egy csókot lehelt ajkaimra. Még nem zsibbadtam le teljesen, így éreztem némi fájdalmat, ahogy a kés a bőrömbe hasított. Edward kérlelő hangját, miszerint összepontosítsak őrá, alig hallottam saját sikolyom függönyén át. Az öntudatlanság kerülgetett, talán a vérveszteségtől. A fejem zsongott, a tekintetem elhomályosult, de az erős tüdejű ordítás végül mindent elmosott.

– Isten hozott, apróság!

– Kis prücsök! – üdvözölte Carlisle után Bella is. Hallottam a hangokat, érzékeltem a jelenlétüket, és a vakító fehér fényben foltokként láttam sziluettjüket is, de sehol sem láttam a kisbabámat. Nehéz volt a szemhéjam, zsibbadt mindenem, de még mielőtt megengedtem volna a sötétségnek, hogy elragadjon, látni és érezni akartam őt.

– Adjátok ide! – Hangom karcos volt, nehezen is találtam meg. Edward elengedett és ellépett mellőlem. Idegesen kezdtem járatni tekintetem, hogy lássam hová megy. Egy fél perccel később aztán visszatért, keze bölcsőt formált a világos törölköző körül.

– Hát szia te nagylegény! – tekintett áhítattal a parányi lényre. Szívesen néztem volna még a jelenetet, ahogy apa ismerkedik gyermekével, de nem bírtam tovább várni, én is találkozni akartam vele. Erőtlen végtagomat feljebb emeltem. – Gyere, úgy látom édesanyád meg szeretne ismerni. Köszöntsd szépen… Andrew! – Ahogy kimondta és felém nyújtotta, tüdőmben akadt a levegő. Jól hallottam, azt mondta, hogy Andrew?

Gyönyörű volt! Vagy még annál is szebb… Edward a mellkasomra tette a fiamat, a még dobogó szívem fölé. Meleg volt elefántcsontszínű kis teste. Selymes, de nem túl puha, sebezhetetlen. Karjaimat finoman köré fontam, egy csókot leheltem gubancos bronzvörös tincsekkel tarkított fejére, mire kinyitotta szemét és rám nézett. Éreztem, hogy eltátom a számat, ahogy a két smaragd rám ragyogott. Elmosolyodtam és ő kacagott. Vonásai már most az apjáéra hasonlítottak, és bár azt hittem, Edwardnál nem létezhet szebb férfi a világon, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A fiam hihetetlenül és lehetetlenül gyönyörűbb és tökéletesebb volt bárkinél! Minden vágyam teljesült, nem volt már mit kérnem az élettől.

– Az én ragyogó napsugaram – leheltem könnyezve. Edward volt a Nap, Andrew pedig a Ragyogás az életemben. – Isten hozott fiam, kicsi Andrew Sheen Masen Cullenem – csókoltam meg, és felpillantottam Szerelmemre, akinek tetszett a név.

– Sajnálom, hogy elrontom ezt a pillanatot, de jobb lenne minél előbb… – szólalt meg Carlisle, de nem fejezte be, csak jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. Tudtam mire gondol! Amíg gyenge emberi szívem és szervezetem bírja, addig kell megkezdeniük az átváltoztatásomat, hogy biztosan túléljem.

– Ne idegeskedj, Bells, vigyázni fogok az unokámra – lépett mellém Bella mosolyogva, majd felemelte mellkasomról a fiamat. Utána akartam nyúlni, kérni, hogy még ne vegye el, hogy legalább még egy csókot hadd adhassak neki, de minden tartalék erőmet felemésztettem már.

– Sssh! – csitított Szerelmem, letörölve könnyeimet. – Mikor felébredsz, újra találkoztok – vigasztalt. – Itt leszek veled, várva, hogy kezdetét vegye a mi napunk, és valóban elkezdhessük élni az életünket – ígérte, aztán hosszasan megcsókolt.

Észre sem vettem, mikor injekciózta be Carlisle az altatókoktélt, csak azt éreztem, egyre kábább leszek. A hangok és a gondolatok tompulni kezdtek a fejemben. Egyre nehezebbnek éreztem egész lényem, a légzés is nehézkesebb lett. Még láttam, de már nem érzékeltem, ahogy Szerelmem pengeéles fogai a húsomba vájtak, hogy mérget juttasson ereimbe. Ösztönösen fel akartam sikítani, holott semmim sem fájt, de már nem jött ki hang a torkomon. Szemem lecsukódott, tudatomat a sötétség leple borította be…

Már olyan sokszor elképzeltem ezt az egészet. Megszülöm a fiamat és átváltozom vámpírrá. Gyönyörű, gyors és erős vámpírrá… Én akartam ezt az egészet, nagyon akartam, de olyan gyorsan jött minden! Úgy volt, hogy még eltölthetek egy teljes napot emberként. Még beszélni akartam a szüleimmel. Tükörbe akartam nézni, csodálni benne gömbölyded pocakomat, és elmenteni emlékeim közé a képet, amit látok magamról, mint egy fotót „ilyen volt” címmel, hogy aztán összehasonlíthassam az „ilyen lett”-tel. Még érezni akartam utoljára a kedvenc ételeim ízét a számban, ahogy a falat szétomlik benne és megtelít. Ahogy a vízcseppek iváskor lassan, csiklandozva legördülnek a torkomon, eloltva szomjamat. De mindez már nem volt lehetséges…

Erélyes dobbanás hangja szakította félbe gondolatmenetemet, mint egy szív utolsó kétségbeesett kiáltása. Nem voltam benne biztos, hogy nem-e képzelgek, de mintha hirtelenjében megszűnt volna a rám telepedő súly. Ürességet éreztem, légüres teret, aztán újra érzékelni kezdtem a külvilágot. Minden olyan gyorsan történt, felfogni sem volt időm. Először csak a zajokat észleltem, de nem tompán, ahogy az várható kábulat után. Élesen, mintha felcsavarták volna mindennek a hangerőgombját. Valaki a közelemben szaporán vette a levegőt. Félve megpróbáltam megmozdítani az ujjaimat, mire azok minden akadály nélkül engedelmeskedtek. Félelmetes volt visszatérni az életbe. De vajon valóban élek?

Semmire nem emlékeztem a fájdalom vörös perceiből, mintha meg sem történt volna, és ez aggasztott! Féltem, hogy valóban nem történt meg, de nem mertem megmozdulni, hogy bizonyosságot szerezzek rá, élek – átvitt értelemben legalábbis. Mert mi van akkor, ha mégsem?! Azt ígérte Edward, hogy kezdetét veszi majd a mi napunk. Egy végtelen, örökké tartó nap!

– Szerelmem?! – A hang ismerős volt, és mégis ismeretlen. Könnyed, mint egy fuvallat, bársonyos, mint a selyem. Száz meg egy érzelemmel volt tele, és én tisztán kihallottam közülük azt az egyet, ami a legmeghatározóbb volt. Ennek a hangnak a tulajdonosan nagyon szeretett valakit, aki talán a régi, de az is lehet, elveszett örökre…

Lassan, bátortalanul nyitottam fel a szememet. Minden olyan tiszta volt, éles és határozott, mintha ceruzával erősebb kontúrt rajzoltak nekik, és nagyító alá tették volna. A nyitott ablakokon fény áradt be, éreztem a sárgás, szemcsés fénysugarak melengető illatát, a nyár összes virágának eszenciáját. Mind olyan édes és kellemes volt. Még a fertőtlenítő szúrós szaga is beférkőzött az orromba, ahogy tüdőmet rákényszerítettem a légzésre. A torkomba hirtelen lejutó porörvény kaparni kezdett, hát inkább abbahagytam a légzést, de már nem is volt rá szükségem – ez volt az első bizonyíték.

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Nem egy személytől származtak. Pontosan meg tudtam mondani hányan vannak a szobában anélkül, hogy körülnéztem volna. Ketten balra, egy előttem, az ajtónál, ő érkezett legkésőbb. A lépéseik olyannyira jól elkülöníthetők voltak, hogy az már szinte irracionálisnak tűnt. Továbbra is mozdulatlanul feküdtem. Valaki kinyúlt felém és végigsimított az arcomon. Ösztönösen bújtam bele az érintésbe, mélyen belélegezve a bőr illatát. Már nem volt hideg, se kemény, mint a márvány, most már egyformák voltunk, valóban összeillőek.

Még épphogy csak kigondoltam, hogy mit fogok tenni, a testem már engedelmeskedett is. Pedig olyan gondosan elterveztem mit fogok ébredés után csinálni, ehelyett teljesen átadtam magam az érzelmeknek, és Szerelmem nyakába ugrottam. Olyan hosszú és kínkeserves volt az a három nap, amíg nélkülöznöm kellett közelségét – még akkor is, ha nekem az egész egyetlen pillanattá folyt össze –, hogy nem voltam képes türtőztetni magamat. Számat az övére nyomtam, de mikor nem csókolt vissza, teste pedig görcsösen megfeszült, kapcsoltam és gyorsan elengedtem. Éreztem, hogy valami nem stimmel, és ettől pánik tört rám. Nem tudtam mit ronthattam el, hogy miért viselkedik így velem. Menekülőre fogtam, hátrébb húzódtam az orvosi ágyon, mire utánam nyúlt. Védekező ösztöneim erre fenyegető morgással feleltek, majd mikor rájöttem mit teszek, összezártam vicsorra húzódó ajkaimat. Edward hátrébb lépett és védekezőn felemelte maga elé mindkét kezét. Nem értettem mi történik. Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam őket karjaimmal, és fejemet lehajtva vártam, hogy a belülről fojtogató sírás könnyekben előtörjön, de azok csak nem jöttek. Új és gyorsabb elmémnek köszönhetően rögvest rájöttem, hogy már soha többé nem áztatja el sós nedvesség az arcomat, se akkor, ha szomorú vagyok, se akkor, ha boldog.

– Szerelmem… – csuklott el a könnyed, bársonyos hang. Lassan felnéztem rá, félénken, bocsánatkérőn, szégyellve magam a viselkedésemért, amiért csak úgy lerohantam. Ismét kinyújtotta felém a kezét, óvatosan, tartva a reakciómtól. Megértettem miért tesz így, és épp ezért bármennyire is vágytam rá, hogy újra megérinthessem, nem tettem. Ekkor, mint aki felbátorodott közelebb lépett, és két tenyere közé fogva arcom száját enyémhez érintette. Egy pillanatra ledermedtem a nem várt tettől. Csókja puhatolózó volt, nem olyan heves, mint az enyém, és végre megértettem, hogy mi volt a baj. Túlságosan megleptem, vagy is inkább megijesztettem! Hiszen újszülött voltam a javából, naná, hogy tartott tőlem, főleg amikor minden előzmény nélkül ösztönből cselekedtem.

– Finomabban – lehelte ajkaim közé, és enyhített nyaka köré font karjaim szorításán. Mosolygott, a jól ismert régi csibészes félmosollyal ajkán. A vágy teljes egészében átjárta testemet, és legalább olyan erős volt ez az érzés, mint a torkomban tomboló száraz, perzselő égés.

Carlisle-ra és Bellára néztem, akiknek mosolya mögött ott bujkált az óvatosság, a veszélytől való tartás, egy veszélyes újszülöttől. Bizarr volt, hogy egy másik személyként gondolok újszülött énemre, aki fenyegetést jelent másokra, miközben tisztában voltam vele, hogy az is én vagyok. Csak épp nem éreztem magam fenyegetőnek, senkire! Sose tudnám őket bántani, még csak gondolni is képtelen voltam rá, nem, hogy megtenni.

– Látom, nem lesz itt baj – hahotázott Bella, mire zavartan kezdtem pislogni rá. – Volt időd felkészülni, és ennek meglett az eredménye, nekem elhiheted – kacsintott. Ez biztatóan hangzott, máris jobban lettem tőle. Úgy tűnt, tényleg lehetséges, csak elszántság és akarat kérdése az egész kiből válik újszülött. Aztán új elmémnek köszönhetően, mely egyszerre több dologra is képes volt összpontosítani bevillant egy gondolat, mely aztán minden mást félresöpört.

– Hol a fiam? – csattantam fel. – Hol van Andrew? Jól van? – kérdeztem sürgetőn. Nem tudtam már semmi másra gondolni, csak arra, hogy mielőbb látni akarom.

Vajon mi lehet most vele? Hol és kivel van jelenleg? Eszik és alszik rendesen? Mekkora lehet most? Emlékszik vajon rám, az arcomra? Ha meglátna, tudná, hogy én vagyok az anyukája? És vajon én felismerném őt? Annyi kérdés kavargott bennem vele kapcsolatban.

– Minden rendben, Szerelmem! – csitított Edward. – Andrew egészséges és jól van, ne aggódj miatta. – Olyan csillogással beszélt szemében a fiunkról, amilyet azelőtt még nem tapasztaltam nála. Meghamisítatlan szenvedéllyel mondta ki a nevét. Hódolattal és áhítattal, ami boldog, elégedett melegséggel öntött el. Ugyanakkor…

– Mondd, hogy láthatom a fiunkat! – kértem könyörgőn. Ha Bella jól látja a dolgokat, és ő már csak tudja, akkor nem vált belőlem sem olyan újszülött, aki veszélyt jelentene a gyermekére nézve. És ha ez így van, az azt jelenti, hogy megtarthatom az Andrew-nak tett ígéretemet. A remény, hogy vele maradhatok, hogy nem kell elszakadnom tőle egy kis időre sem, mérhetetlen erőt adott. Minden teher melyet eddig hordoztam, melyek miatt annyit aggodalmaskodtam most semmissé válni látszott. – Annyira szeretném őt látni – sóhajtottam vágyakozón.

– Fogod, Szerelmem, fogod, de előbb… – hagyta félbe és nagyapjára pillantott.

– Hogy érzed magad, Bells? – kérdezte Carlisle.

– Remekül! – vágtam rá. – Mikor láthatom a fiamat? – faggattam most őt.

– Reméljük, minél előbb – tett kitérő választ. – Bells sajnálom, de meg kell kérdeznem, hogy nem érzel-e szomjúságot? – Nem értettem micsoda kérdés ez, elvégre vámpír voltam, ráadásul mióta azzá váltam még nem is ittam. Naná, hogy szomjaztam a vérre.

Igazából míg nem említette, addig a szomjúságom tulajdonképpen nem is volt kezelhetetlen, de most hogy felhozta újra éreztem, elég erőteljesen a torkomat égető érzést. Hirtelen csak a száraz fájdalomra tudtam gondolni. A kezem a nyakamra siklott, megmarkolta, mintha ezzel képes lennék kívülről elfojtani a belül nyaldosó lángokat.

– Gyere, menjünk vadászni – fogta meg a kezemet Kedvesem, és gyengén húzni kezdett, de én nem mozdultam. Vadászni? Vért inni? Még mit nem!

– Nem! – ellenkeztem. Úgy nézett rám, mint egy hibbantra.

– Bells vadásznod kell, hogy csillapíthasd a szomjadat. De ne aggódj, én ott leszek veled, nincs mitől félned, meglásd nem nehéz – nyugtatott, csakhogy nem értette miért is nem akarok menni.

– Én nem vadászom. Nekem nem kell vér! – mondtam határozottan.

– Bells… – akadt el a szava.

– De hiszen ez lehetetlen, mindenkinek szüksége van vérre, minket, vámpírokat az éltet – magyarázkodott Bella. Karba fontam a kezem demonstrálva elhatározásomat, hogy márpedig én innen nem megyek egy tapodtat sem.

– Bells, ne tedd ezt! – szólt Edward ingerülten, és erőszakkal maga felé fordította tekintetemet.

– Nem, ti ne tegyétek ezt velem! Értsétek meg, én nem lehetek újszülött, hiszen megígértem a fiamnak, hogy küzdeni fogok azért, hogy vele maradhassak. Nem akarom újra megkóstolni a vért, nem akarom kívánni – magyaráztam. – Lehet tényleg minden csak elszántság és akarat kérdése, és én nagyon is elszánt vagyok! – hangsúlyoztam erélyesen.

– Értsd meg, ha nem oltod el a szomjad, abból csak rossz sülhet ki – próbált meggyőzni, majd alkut ajánlott. – Kérlek, menjünk el vadászni, és ígérem, utána láthatod a fiunkat.

Mélyen beszívtam a levegőt, hogy lenyugtassam magam. Ez nem volt fair. A fiamat akartam látni a legjobban a világon, ugyanakkor éppen ő miatta nem akartam vért inni. Féltem, ha megkóstolom kívánni fogom, függőjévé válok, épp mint mások a drognak, vagy akár a gyerekek a kólának. Azt reméltem, ha már egyszer ekkora önuralmat érzek magamban – elvégre is nem követeltem ébredés után a vért, és nem is kellett lefogni azért, mert rá akartam támadni valamelyikükre, vagy azért mert vissza akart tartani, vagy azért, hogy a vérét ontsam –, akkor képes leszek örökre megvonni magamtól az „ételt”. Végtére is halhatatlan voltam, legfeljebb csak gyengébb leszek, mint az átlag, ha nem iszom.

– Nem – feleltem. Ekkor Carlisle odasúgta Bellának, hogy mindjárt jön, és kiment az ajtón. Hallottam, ahogy a cipője talpa a lépcsőfokokon kopog. Lefelé tartott, oda ahonnan több hevesen verdeső szívhang is jött. Az egyik a fiamé volt.

A doktor két perccel később visszatért az idősebb Edward társaságában. Furcsállottam is már hol lehet. Nem figyeltem mit hoztak, az arcukat fürkésztem, hogy a gondolataikba férkőzhessek. Aztán valami megcsapta az orromat. Egy illat, ami vonzani kezdett. Képtelen voltam neki ellenállni. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, hogy még intenzívebben érezhessem. Kissé fagyos volt, nedves és ellenállhatatlan. Összefutott a nyál, pontosabban a méreg a számban, és csak ekkor kapcsoltam mit is érzek, de már nem voltam képes leküzdeni az ösztönt, hogy levegőt vegyek. Önfenntartó ösztönöm nem engedte, érezni akarta a csábító szagot.

A torkom egyre inkább égett a szárazságtól. A beáramló levegő végigmarta a nyelőcsövemet. Carlisle vigyázva, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot közelebb lépett, majd letett mellém az orvosi ágyra egy fémtálcát, és visszalépett. Mellkasomból furcsa hang tört felszínre, ahogy a bögrét és a vértasakokat néztem. Aztán rájöttem idegesen, fenyegetően morgok, épp úgy, mint egy igazi vámpír, akinek valami nincs ínyére. Rámordultam a családomra, és ez nem járta, még ha össze is esküdtek ellenem. Gyorsan összezártam ajkam és kényszerítettem magam, hogy ne vegyek magamhoz több oxigént. Tudtam, így majd nem érzem a bögrében vöröslő éltető nedű szagát és vonzását.

– Bells – vonta magára a figyelmem a doktor.

– Hogy tehettétek ezt? – vontam őket kérdőre, mindnyájukat.

– Bells kedvesem, idd meg bátran, hidd el jobb lesz – biztatott Carlisle.

– Nem, nem lesz jobb! Vigyétek innen! – ordítottam ingerülten.

– Szerelmem, kérlek – nyúlt a kezem után Edward, de elrántottam.

– Bíztam benned – mondtam elveszve. Egyedül voltam, senki sem volt mellettem, aki megértett és támogatott volna elhatározásomban.

– Szeretlek! – lehelte meggyötörten.

– Akkor vidd el innen – kértem könnyes hangon. A tálca felé nyúlt, de megtorpant mozdulat közben. Nem tudta mit tegyen. Arca épp olyan megviselt volt, mint hangja. Az apjára pillantott segélykérően, ám ő nem úgy nézett ki, mint aki meg fog kegyelmezni nekem.

– Bells, ez csak egy teszt. Idd meg a vért, ami a bögrében van, és ha még utána is képes vagy magad kontrollálni, akkor láthatod a fiadat. Ígérem! – esküdött. Hittem neki, tudtam, hogy mindig betartja a szavát, csak épp nem bíztam eléggé magamban ahhoz, hogy megkockáztassam a dolgot. Mert mi van akkor, ha utána nem leszek képes uralkodni magamon? Rettegtem, hogy akkor nem láthatom majd a fiamat, de közben rá kellett jönnöm, hogy ha nem teszem meg amire kérnek, ugyancsak nem fognak a közelébe engedni. Mérlegelnem kellett…

_____________________________

*Cassandra Elizrah Black „Cassie”, született 2088. július 7. (Elizrah=Elizabeth+Sarah)

*Andrew Sheen Masen Cullen, született 2088. július 9. (második nevének [Sheen {nem Bells vezetékneve!}] jelentése: Ragyogás)

 Bells terhesen

 pici Cassie

 pici Andrew

 vámpír Bells

És, hogy honnan jött a Cassandra név? Cassi Thomson: Caught Up InYou (YouTube videóért katt a linkre)

Azt pedig remélem, mondanom sem kell, hogy Andrew-nak azért adtam második névként a Sheent, mert a jelentése megegyezik a jelenlegi kötet címével (Shine=Ragyogás).