New Sun - Shine - 25. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam végre, nagy nehézségek árán az új fejezetet, mert mint jeleztem nektek, ha a gépem nem tikkad ki a nagy melegben, akkor már sokkal előbb felkerült volna. No, de lényeg a lényeg, 23 oldal lett, aminek több mint fele nektek, perverz kis olvasóim, a ti vágyatokat hívatott kielégíteni. :P

A fejezetet amellett, hogy mindenki ínye-kedvére igyekeztem megírni (figyelmesen olvassátok a vége felé, ott eléggé befolyásoltatok), szeretném gee-nek ajánlani, aki végig nagyon sokat segített nekem bennem. Tanácsolt és kritizált egyaránt, aminek remélem, meglátszik majd az eredménye. Mindenesetre köszönök mindent! :)

És akkor még a fejezet előtt egy felhívás!
Könyves álompasik párbaja 2012 - SZAVAZZ EDWARDRA!!!!
Kemény küzdelmek után még mindig ott van a jelöltek között, immáron a legjobb 8-ban a mi kis szexi, régimódi vámpírunk. Juttassuk hát tovább kedvencünket, hiszen joggal pályázik könyves kategóriában a 2012-es legjobb férfi karakter címre. Szerezzük hát meg neki! :D

"És hogy miért Edward nyerje a versenyt?
Mert Ő a tökéletes férfi.
Te is álmodoztál róla?
Te is beleszerettél?
Neked is megdobban a szíved, amikor egy Volvót látsz?
Akkor ne hagyd, hogy más nyerje a versenyt és szavazz Edwardra!"

Szavazni ITT, vagy a képre kattintva lehet egészen Vasárnap (15.-én) éjfélig!
(A szabályokat olvassátok el figyelmesen, máskülönben elvész a szavazatotok, ráadásul ez esetben a nyereményekre sem lesz esélyetek.)

A kommenteket – és voksokat –, valamint a mailben érkezett véleményeket hálásan köszönöm! Mindegyikre válaszolok amint lesz huzamosabb ideig gépem. :)

További szép hétvégét, és kellemes vakációt!
Jó olvasást a fejezethez! :)

Pusza, Krisz

25. VÉR(MES)

–HA MEGISZOM, akkor láthatom a fiamat?

– Megígértem, ha megiszod és utána is fegyelmezett tudsz maradni, én magam hozom őt ide neked. – Mélyen beszívtam a levegőt, hogy aztán nagyot sóhajtva fújjam ki. Annyira akartam, hogy így legyen.

Amikor belevágtam ebbe az egészbe, jól tudtam, mire vállalkozom. Ismertem a tényeket, a részleteket, hónapokon keresztül készültem, és készítettek fel erre az életre. De most, hogy minden valósággá vált, hogy nem csak elképzeltem, de testközelből éreztem, mind mégis annyira újnak hatott, ijesztőnek, és egy cseppet sem kellemesnek! Mint az égető szomjúság a torkomban, mely majd megőrjített, ám még tartottam magam, küzdöttem ellene, az új ösztöneim és létformám ellen.

Persze értettem én őket, a családomat, akik féltettek még most is. Fura lehetett nekik, hogy elutasítom a táplálékot. Ki tudja, talán épp azon elmélkedtek, nem okozott-e valami maradandó károsodást a mesterséges kóma, már ha ez vámpírok esetében egyáltalán lehetséges. A vicces csak az, hogy nem voltam benne biztos, hogy nem-e erről van szó valóban. Ellenben ahhoz nem fért kétségem, hogy nem értenek meg igazán. Nekik minden természetes, míg nekem csak elméletben az. Ez olyan, mint mikor az ember megtanulja hogyan is kéne megvédenie magát egy támadás alkalmával, ám amikor hirtelen élesben megtörténik vele, mindegy lesz mennyire felkészült elméletben, az esetek többségében úgyis le fog blokkolni, mert minden új, váratlan és ijesztő lesz számára. Ráadásul én eddig is féltem az újszülött kortól, de most, hogy úgy látszott, nem válik belőlem vérszomjas fenevad, nem akartam semmivel sem elrontani ezt az állapotot, elszúrni az esélyemet. Nem akartam kockáztatni! De hát melyik ember vagy vámpír kockáztatná a biztosat a bizonytalanért?

A torkom égett a szárazságtól. Miközben a bögrében lévő bíborvörös nedűt figyeltem, a többiek azon tanakodtak hogyan vagyok képes ellenállni a vér csábításának. A válasz egyértelmű volt: Nehezen! Ez csak egy teszt, ez csak egy teszt – visszhangzottak fejemben az idősebb Edward szavai. Miután emlékeztettem magam, hogy mindezt csakis a fiamért teszem, hogy biztonságban tudhassam őt, remegő kezekkel a bögréért nyúltam. Olyan ellenállhatatlan volt az illata, nagyot nyeltem mikor fölé hajolva mélyen belélegeztem. Aztán lassan belekortyoltam. Még emlékeztem a sós, fémes ízre, amitől nem ritkán hányingert kaptam a terhességem alatt, és talán emiatt is ért akkora meglepetésként, azaz édeskés, torkomat bársonyosan simogató ital, ami egyből magával ragadott, és nem eresztett. A vér semmihez nem hasonlítható hűsítő zamata azonnal, és végérvényesen elbódította minden érzékemet. A külvilág megszűnt abban a pillanatban, ahogy az utolsó cseppek is legördültek torkomon. Nem tudtam többé uralkodni magamon, már csak egyetlen dolog érdekelt...

Egy perc se kellett, és kiürítettem a bögre teljes tartalmát, majd mohón téptem fel egymás után a vértasakokat, és szívtam ki belőlük minden cseppet, hogy oltsam mérhetetlenül erős szomjam. Az üressé vált, átlátszó tasakokat odébb hajítottam, és már kaptam is a következőért. Volt egy pár a fémtálcán, de éreztem, nem lesz elég. Képtelen voltam leállni, de nem is akartam! A negyedik, ötödik liter környékén aztán nem várt dolog történt...

Az újabb feltépett tasak már illatra is különbözött a többitől, de nem törődtem vele, ám amikor az első korty lecsúszott, ahelyett, hogy az égető tűz enyhült volna, csak még erősebb lett. De ez valahogy más volt, sokkal kínzóbb, marta a nyelőcsövemet. Pedig azt hittem, vámpírként nem lesznek, nem lehetnek többé fájdalmaim. Kiköptem, ami még a számban volt, és összegörnyedtem az orvosi ágyon, ujjaimat a nyakamra fonva tartottam. Fojtogatott az érzés, felüvöltöttem.

– Bells!? Bells, mi a baj? – szólongatott Kedvesem kétségbeesetten. Éreztem, ahogy átöleli kidomborított hátamat, segíteni akart, de nem tudott.

– Mi volt ez? – ordítottam rekedten, nem bírtam kiegyenesedni.

– Apa, anya, nagyapa! – csattant fel Szerelmem segélykérőn. Éreztem, hogy elereszt, aztán láttam szemem sarkából, hogy felemeli azt a vértasakot. – A szaga, olyan, mint a... – Megtorpant, és hallottam nyel egyet. Még most, így is olyan élesen és tisztán hallottam mindent, tudtam, időbe fog telni mire megszokom az új körülményeket. Csak ez az átkozott gyötrő fájdalom ne lett volna. – Ez vér ... emberi vér! – Elkerekedett a szemem, a mellkasomból feltörő morgás csak morajlásnak hatott, habár már némileg enyhült a torkomban keletkezett fájdalom. Ám még mielőtt reagálhattam volna a történtekre, odalentről keserves sírással vegyült ordítás szűrődött fel.

Minden idegszálam pattanásig feszült, ahogy meghallottam a fiam hangját. Alice és Rose aggodalmas hangon szólongatta, de ő csak üvöltött. Az anyai ösztönök rögvest felszínre törtek bennem. Nem törődve semmivel és senkivel; a még mindig bennem élő fájdalommal, és a többiek ideges, vizslató tekintetével, leugrottam az orvosi ágyról. Egy szempillantás alatt az ajtó előtt termettem, akárcsak apósom. Rámordultam, és mintha csak egy gyenge nő lett volna félrelöktem, az ajtót pedig feltépve kiviharzottam. A földszint felé vettem az irányt, úgy száguldottam lefelé a lépcsőn, hogy egy pillanatra megijedtem, leesek, de emlékeztettem magam immáron vámpír vagyok, és jelenleg egyébként sem érdekelt más, csak az, hogy mi van a fiammal.

Hallottam Edwardék kiáltását, és azt, hogy utánam eredtek. Gyorsabbnak hittem magam, de nem voltam az. Alig, hogy elértem a lépcsősor alját, ahol Jasper megpróbálta utamat állni, sikertelenül, Edward rám vetette magát és az apjával közösen lefogtak. Vadul vergődtem a karjaikban, de nem tudtam kiszabadulni. A fiam fájdalmas hangon sírt még mindig, nem értettem, miért nem segít neki valaki. Ekkor a doktor elszáguldott mellettünk, és bár a sírás csillapodott, még mindig keservesen nyüszkölt. Segíteni akartam rajta, de még csak a közelébe sem engedtek. És még csak nem is láthattam, mert Alice és Rosalie a dívány előtt állva, nevelőapjuknak segédkezve akaratlanul is takarták őt előlem.

– Eresszetek! – parancsoltam, mint inkább kértem. – Oda akarok menni a fiamhoz, az anyja vagyok, majd én megnyugtatom. – Újra felsírt. – Andrew! – kiáltottam fel. Carlisle az orvosi táskájáért nyúlt, amit Bella vitt oda neki, és kutatni kezdett benne. Ahogy ellépett rés keletkezett a sorfal takarásában, és akkor megpillantottam... Olyan gyönyörű és tökéletes volt, még csodásabb, mint amilyenre emlékeztem. Már sokkal nagyobb volt, magától ült egyenesen. Szólni sem tudtam a viszontlátás örömétől és a meghatottságtól. Épphogy csak megmozdultam, ő felkapta kis fejét, ragyogó smaragdzöld szemével egyenesen rám meredt. Tudtam, éreztem, felismert. Magával ragadott a pillanat, némileg le is blokkoltam, de ez az állapot nem tartott sokáig. – Eresszetek hozzá! – hangom hisztérikusan csengett. Ekkor a balomat tartó kéz szorítása, ami addig bilincsként fogott vissza egyszeriben megszűnt, apósom pedig mellettem épp úgy rogyott térdre, ahogy a dívány körül állók Bella kivételével.

– Apa! – üvöltött fel Szerelmem, aki ugyancsak talpon volt, és még mindig tartott. A fiamra néztem, pirospozsgás kis arcocskáján erőlködés nyomai látszottak, azonnal megértettem mindent.

– Eressz! – rántottam ki karomat férjem ujjainak fogságából, és átszáguldottam a szobán a fiamhoz. – Állj arrébb, Bella! – utasítottam. Nem akartam bántani, ahogy mást sem szándékoztam, de nem engedhettem, hogy bárki is távol tartson a fiamtól, amikor szenved.

– Hé, vadmacska! – kurjantott oda Emmett, de Bella leintette.

– Maradjatok, ott ahol vagytok – hangja jelentőségteljes volt. Em és Jacob megtorpant. Csak ekkor vettem észre, hogy ők is jelen vannak. Nessie-t és a lányát védelmezték a szoba legtávolabbi felében... tőlem.

Mialatt vetettem rájuk egy gyors pillantást, új és jobb periférikus látásomnak köszönhetően észrevettem a felém rontó Jaspert. Nem kellett már gondolkodnom, ösztönből tértem ki előle, majd mikor visszakézből ismét elkapni készült, a másodperc tört része alatt mellettem termett Szerelmem, és nekitaszította az egyik fotelnek, ami vele együtt feldőlt. Edward felém nézett, tekintetében bizalom égett. Hálával pillantottam vissza rá, aztán ellépve Bella mellett felkaptam Andrew-t, védelmező karjaimba zártam. Puha, meleg kis arcocskáját rögvest mellkasomba fúrta, már nem sírt.

– Itt vagyok, itt van a mami, most már minden rendben lesz – csitítottam. Egy csókot nyomtam kusza, bronzvörös tincsekkel borított fejecskéjére, miközben akaratlanul is mélyen belélegeztem az illatát. A tusfürdő és a frissen mosott ruhácska mellett éreztem az ereiben gyorsan száguldó vérének illatát is, azonban fura mód egy cseppet sem vonzott. – Én drága kisfiam – leheltem, a sírás fojtogatott. Mindeközben észleltem, hogy megszűnt a többieket fogva tartó fájdalom – amit biztosan tudtam, Andrew idézett elő –, a megkönnyebbült sóhajukat, és azt is, hogy Rose felém veti magát. Azonban még mielőtt elérhetett volna, Bella védelmezőn elém állt.

– Bella engedj, hiszen Andrew... – próbálkozott Rosalie, de Bella nem mozdult.

– Andrew csak az édesanyját akarta, őt védelmezte – szólalt fel az idősebb Edward immáron felkelve a padlóról. Andrew ez után addig fészkelődött a karjaimban, míg felé nem tudott fordulni, hogy aztán rávillanthassa teljes fogsoros mosolyát. Smaragdzöld szeme hibátlan mása volt egykori enyémnek. Edward és én is ott voltunk vonásaiban, kettő egyben tökéletesedett ki.

Bella még mindig előttünk állt, védelmezőn, míg a többiek nagy része azonnali támadásra készen – csak arra várva, mikor teszek egy rossz, fenyegető mozdulatot a fiam felé –, arcukon rémület és döbbenet vegyes érzetével.

– Elég legyen! Figyeljetek már egy kicsit jobban – rivallt rájuk Bella. – Ne csak nézzetek, hanem lássatok is! Andrew nincs veszélyben, Bells remekül ura önmagának, legalábbis a fia közelében – magyarázkodott. Szavai megnyugvással töltöttek el. – Ha bántani akarná, akkor már rég megtette volna.

Ahogy enyhülni látszott a kialakult feszült helyzet, Bellának köszönhetően – bár továbbra is akadt, aki készenlétben állt –, és már nem kellett a többiekre koncentrálnom, észrevettem a vérrel teli cumisüveget a padlón. Andrew is felfedezte, és nyugtalanná vált, fickándozni kezdett a karomban, arcocskáját pedig hajamba temette, miközben kis kezeivel a ruhámat markolászta erősen. De nem mi voltunk az egyetlenek, Szerelmemnek is megakadt a tekintete az üvegen, amit felvéve beleszagolt. Mondania sem kellett, tisztán éreztem az emberi vér szagát, ami felidézte bennem az égető érzést, amelyet megkóstolását követően tapasztaltam.

– Emberi vért adtatok a fiamnak? – vontam kérdőre családomat dühösen.

– Nem, dehogyis! – ellenkezett Alice.

– Pedig ez az – helyeselt Kedvesem. Alice elvette a cumisüveget, és maga is meggyőződött annak tartalmáról.

– Ez... Pedig én még sosem... Annyira... Ne haragudjatok – sajnálta barátném, és bármit is okozott megmagyarázhatatlan figyelmetlensége, nem tudtam rá haragudni.

– Tudom! – mondtam, jelezve, nem haragszom. – Most viszont hozzatok neki állatit – utasítottam őket. – Minden rendben lesz – nyugtattam Andrew-t, aki hajtincseimmel kezdett el játszadozni.

– Bells – lépett közelebb Edward, hangja bizonytalan volt, akárcsak első mozdulatai felém. Andrew a közelségére nyomban felkapta fejét, Kedvesem pedig gyengéden végigsimított arcocskáján. Összemosolyogtak. Érezhetően és láthatóan szoros kötelék volt köztük, irigyelni is kezdtem, ugyanakkor mérhetetlen boldogság fogott el tőle. Férjem ragyogó mosolya, és fiam tündöklő tekintete biztosított afelől, hogy minden áldozat, küzdelem, és pofon az élettől megérte. Meg, mert ők itt voltak nekem! – Mikor felkel, kap vért – ígérte meg Edward azt követően, hogy szépséges gyermekünk mellkasomra hajtva fejecskéjét, sűrű pislogások után, hamar álomba merült.

– Ő nem ihat emberit – hangsúlyoztam minden egyes szót.

– Tudom, hogy ellenzed, és kikötötted, ne adjunk neki. Alice csak a nagy kavarodás miatt keverhette össze – folytatta, és nem értettem, mit nem lehet ezen felfogni. Azonban még mielőtt bármit is reagálhattam volna, az idősebb Edward megelőzött.

– Bells úgy véli, hogy Andrew és ő, az emberi vértől lettek rosszul – adott hangot gondolataimnak.

– Ez lehetetlenség – mosolygott Carlisle a képtelennek tűnő ötletemen.

– Szerelmem – simította Edward egyik kezét arcomra. – Tudjuk, hogy mennyire ellenezted emberként, és az igazán fantasztikus, hogy képes vagy ellenállni neki, amiért nagyon is büszke vagyok rád – mosolygott szavai bizonyítékaként –, de kizárt, hogy az embervértől lettetek volna rosszul. Lehetetlenség, hiszen vámpírok vagytok – próbált meggyőzni róla, elment az eszem.

– Miért, akkor szerinted mégis mi okozhatta az égető, fojtogató érzést a torkomban? Te mondtad, vámpír vagyok az istenért, elvileg nem lehetnének fájdalmaim – csattantam fel, de vigyázva, nehogy felébresszem a fiamat, aki békésen szunyókált karjaimban. Olyan természetes volt őt tartanom, figyelni egyenletes légzését, szívének könnyen és gyorsan verdeső ütemét, és csak épp annyira szorítani magamhoz, ami nem fájhat neki. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy leküzdjem a kényszert, és ne akarjam összevissza puszilgatni csöpp lényét.

– Átvehetem? – kérdezte Edward, látva, hogy a fiunkat nézem elmerengve.

– Kérlek, hadd maradjon még nálam – hangom esdeklő volt, nem akartam még elereszteni, hiszen csak alig pár perce, hogy viszont láthattam, átölelhettem, és megtapasztalhattam milyen csodálatos kis égi tüneményt hoztunk össze. Az a három nap, számomra kiesett, de minden nélküle töltött másodperc ezután már egy egész örökkévalóságnak tűnt.

– Biztos jól vagy?

– Nem vagyok veszélyes a fiunkra! – jelentettem ki, és nem voltam képes leplezni örömömet, amiért nem csak mondom, de igaz is.

– Tudom, mind látjuk – lehelt egy csókot homlokomra. Jólesett, hogy nem csak hisz nekem, de ő is így véli. A szobában terjengő feszült légkör lassacskán teljesen eloszlott. – Mit szólnál, ha elmennénk mégiscsak vadászni, egy kis állati vér talán jót tenne, addig a többiek gondoskodnak Andrew és Cassie számára is? – ajánlotta fel.

– Gondolod, hogy...? – tűnődött el Carlisle.

– Ha Bells és Andrew is így reagált az embervérre, akkor lehet, Cassie is. Vagy netalántán kockáztatnátok, hogy kideríthessétek?

– Azt nem engedném! – szólalt fel erélyesen Jacob.

– Rendben, menjünk! – egyeztem bele. Már nem féltem annyira, noha egy pillanatra elvesztettem az eszem és az irányítást a vér közelségétől, de amikor a fiamról volt szó anya voltam elsősorban, nem pedig vérre szomjas ösztönlény. Ajkam Andrew homlokához érintettem, olyan nehéz volt elválnom tőle. Mélyen beszívtam csodálatos méz-kókusz-napfény illatát, hogy egy pillanatra se felejtsem el, míg nem lesz velem. – Szeretlek, sietek vissza hozzád – ígértem, majd óvatosan átcsúsztattam őt Bella karjaiba.

– Ne aggódj, hamar belejössz. – Sóhajtottam. Tudtam, hogy csak vigasztalni akart. Egyértelmű volt, hogy nem belőlem fog válni a legjobb vadász azok után, hogy harmadik próbálkozásra sikerült csak elejtenem egy antilopot. A hegyi oroszlán és a szarvas is ügyesebb volt nálam. Szégyen! – Nos, szomjas még az én kis feleségem? – lépett mögém Edward. Váratlanul ért csókja a nyakamon, de annál izgatóbb volt. Lassan haladt lefelé, hajamat félresöpörte, fejemet oldalra döntötte, egészen a vállamig merészkedett, áldottam is magam, amiért ejtett vállú felsőt kaptam fel jövetel előtt.

Apró, vágyakozó sóhaj szaladt ki a számon, ahogy derekamról csípőmre siklottak kezei, amit aztán maga felé mozdított. Éreztem, ahogy reakciómra válaszul belemosolygott a nyakamba. Nem voltam benne biztos, hogy az elejétől fogva ezt tervezte-e, vagy csak spontán jött elcsábításom ötlete, de nem is érdekelt, tudtam mit szeretne, én is azt szerettem volna, nagyon. Nagyon-nagyon!

– Gyönyörű vagy, Szerelmem – suttogta a fülembe, és fogai közé csippentette fülcimpámat. Különösen izgató volt, hogy most ilyen... bátor, hogy többet enged meg magának, miután vámpírként már nem eshetett bajom. Még a mai napig is, ha Edward Szerelmemnek szólított, az izmaim izgatottan rándultak össze a gyomromban. Tartottam is tőle, hogy sok mással egyetemben ez a különleges, ösztönös reakcióm is elvész, így örültem neki, amikor jelentkezett.

Már alkonyodott, az égbolt a vörös színeibe öltözött. Minden értelmes gondolatom tovaillanni látszott. Mikor keze pólóm alsó szegélye alá furakodott, nem akartam, de nem is tudtam volna tovább várni, tűrni, lassú, izgató kínzását. Megragadtam a kezét, hogy magam elé perdítsem, és a lényegre térhessünk végre, azonban nem mérve fel új erőmet, hirtelen és heves mozdulatommal a szemközti fának vágtam.

Hangos dörejjel csapódott neki a két öles törzsű fának, ami ezt követően éktelen robajjal, reccsenve és porfelhőt hagyva kidőlt mögötte. Amint ráeszméltem, mit tettem, levegő után kaptam, mely a tüdőmben rekedt. Teljesen ledermedtem ijedtemben, csak a szívem nem vert már olyan eszeveszettül, mint régen ilyenkor.

– Úristen, jól vagy? – kérdeztem halálra rémülten. Edward felállt, és leporolta magát. Úgy tűnt egyetlen karcolás nélkül megúszta.

– Na, megállj, ezért még számolunk – húzta huncut mosolyra ajkát. Megnyugodtam, és én is elmosolyodtam.

– Úgysem kapsz el, gyorsabb vagyok nálad – provokáltam pimaszul. Mikor támadóállást vett fel, én is hasonló pózba helyezkedtem, aztán figyelve mozdulatait előbb iramodtam meg az erdő mélye felé, egy-két másodpercnyi előnyt szerezve ezzel.

Mikor hátrapillantottam láttam, ahogy belemar ujjaival a földbe, így rugaszkodva el lódult meg utánam. Kergetőzésbe kezdtünk, játékosan, vágyat hergelőn. A folyót átugrottuk, a növényzetet letiportuk, a fákat torlaszként kidöntöttük. Pontosabban ez utóbbit csak én tettem, akadályt gördítve engem üldöző Kedvesem elé, noha tudtam, nem állhatják útját, de nem is ez volt a célom.

Olyan könnyedén és sebesen szeltem a tájat, a szél belekapott a hajamba, nevetésemet visszaverték a sziklák. Zengett jókedvemtől az erdő, sosem éreztem még szabadabbnak magam. Ahogy boldogabbnak sem, hiszen mindent megkaptam, amire vágytam, amikről éjszakánként álmodoztam.

Elmerengtem, de nem féltem, hogy nekimegyek valaminek, most már én is különleges voltam. Kifinomult érzékekkel megáldott, gyors és erős, halhatatlan, és csak egy kis ideig kell kibírnom a tudatot, hogy szemem élénk rubinvörösen tündöklik.

– Edward nézd, csillogok – kiáltottam gyermeki boldogsággal, mikor a nyugvó nap fényében megpillantottam gyémántként szikrázó bőröm. Ám nem sokáig csodálhattam magam, mert Szerelmem amint beért, a szó legszorosabb értelmében ledöntött a lábamról.

– Megvagy! – jelentette be ezerwattos vigyorral.

– Sose kaptál volna el, ha nem állok meg – vágtam vissza.

– Csak hiszed, Édes. – Szeme vágytól izzott, szinte perzselt. Két karjával a fejem mellett támaszkodott, csípője az enyémhez ért, miközben vad szenvedéllyel falta ajkaimat. – Jól érezed magad? – tekintett le rám aggodalommal.

– Csak előtörtek az emlékek – feleltem felocsúdva elmélkedésből.

– Nos, ha ezek már mind ismerősek, teremtsünk hát újakat – vigyorgott kacéran. Nem igen ismertem rá a férjemre, de tetszett a változás, kedvemre való volt merészsége. Ekkor bal térdemet hirtelen felhúzta, keze belemarkolt combomba. – Örülök, hogy ez megmaradt – futtatta végig ujjait vaskos combomon, egészen...

– Nem bírom ki estig! – Hangom rekedtes volt a vágytól. – Kérlek! – leheltem esdeklőn, és a háta után kaptam, hogy közelebb vonjam magamhoz.

– Finomabban – szisszent fel, mire gyorsan engedtem szorításomon. Nem is értettem, hogyan volt képes az elmúlt két év minden pillanatában arra ügyelni, ne okozzon nekem fájdalmat egyetlen érintésével se. – Van még időnk. Rengeteg időnk van most már – simított végig hüvelykujjával az ajkamon. Ez a mozdulat olyan egyszerű volt, mégis kétszeresére lobbantotta bennem a vágyat, mely csak gyűlt, egyetlen helyre összpontosulva testemben.

Úgy éreztem, mindjárt elégek. Ha már a méreg okozta kínt elmulasztottam, ő bepótolja. Vágytam a kielégülésre, mindennél jobban. Nem akartam addig várni, míg este bejutunk a szobánkba, de még csak egy újabb percig sem. Édesen, szenvedélyesen csókolt, teljesen elvesztem az újként ható érzések közt. Nyelve már nem félénken, kutakodón haladt beljebb, tudatosan tört utat magának számban. Nem bírtam tovább várni, akartam őt, de még mielőtt lecibálhattam volna magunkról a ruhát, megálljt intett.

– Lassabban, kicsi vadmacskám – nevetett. – Előttünk még az egész éjszaka. – Kezeimet lefejtette magáról, és a testem mellé fektette, aztán a homlokomtól kiindulva, csókolva haladt lefelé, megízlelve minden apró porcikámat. Az orrom, a szemhéjam, a szám és az állam is kapott a kényeztető lágy csókokból, míg a fülem egy-egy finom harapásban részesült. Felnyögtem, ahogy fejemet gyengéd erőszakkal hátrafeszítette, hogy nyakamhoz jobban hozzáférve cirógathassa annak érzékeny bőrét. Rettenetesen melegem volt, a farmerem kényelmetlenül tapadt hozzám, nem beszélve arról, amit alatta viseltem.

– Kérlek! – könyörögtem szégyenteljesen, fészkelődve, de ő csak pimaszul vigyorgott. Nem értettem mire fel ez a kínzás, hiszen csak játékból esküdött bosszút, amiért nekivágtam a fának, persze akaratomon kívül.

A pólómat egyetlen, gyors mozdulattal húzta keresztül fejemen, majd lovagló ülésbe helyezkedve rajtam kezét végigvezette felsőtestemen. Oda... vissza... Nehezen lélegeztem, habár tüdőm nem szorult rá, én mégis rákényszerítettem, hogy érezhessem az illatokat. Többek közt Edward méz-orgona-napfény illatát, ami most még inkább gerjesztően hatott rám. Mutatóujja körberajzolta a köldököm, felnyögtem mikor kibújtatta nadrágom gombját a helyéről. Elegem volt már, felültem amennyire csak teste engedte, és nekiálltam minél gyorsabban megszabadítani ingétől.

– Ez így nem fog menni – ingatta a fejét, nem értettem, mire céloz. – Nem bírsz nyugton maradni, igaz? – Lesunytam tekintetem, ha már elpirulni nem bírtam. – Mit tegyek veled? – sóhajtott. Volt pár tippem, amiket szívesen megosztottam volna vele, azonban az nem volt köztük, amit a következő percben tett.

Míg én a lelki szemeim előtt pergő pikáns képsorokat néztem, ő levette ingét, amit én már csak akkor láttam, mikor a finom anyag csuklóim köré tekeredett. Inkább értetlenül, mint ijedten meredtem először összekötözött kezeimre, majd férjuramra.

– Ne mozdulj! – utasított, és visszadöntött fekvő helyzetbe, kezeimet pedig a fejem fölé emelte. – Ha elszakítod a kedvenc ingem, ne akard megtudni mit kapsz. – Vártam, hogy elmosolyodik, de nem tette, komolynak tűnt, és ezáltal fenyegetése is. Nagyot nyeltem. Az egyik részem igen is meg akarta tudni mi a büntetés, kíváncsi, buja részem, míg a másik engedelmeskedni akart. – Gyönyörű vagy – suttogta vágyakozón. Isten lássa lelkem én nagyon igyekeztem mozdulatlan maradni, míg testemen végigsiklott keze nyomát ajkai is bejárták. Olyan könnyű lett volna feloldani kötelékem, hajába túrva közelebb vonni magamhoz, vagy épp irányítani hol csókoljon. De megkért, és én ezt igyekeztem tiszteletben tartani, közben meg még egy kis önuralmat is tanulni. Bizarr volt megkötözve lenni, és noha sosem gondoltam volna, be kellett vallanom, nagyon is izgató tud lenni. Mikor aztán kiszabadítva melleimet a csipkés anyagból először lassú masszírozásukba kezdett, amit ajkaival való becézgetés követett, felemeltem összekötött kezeim és a hajába fúrva ujjaim próbáltam közelebb vonni, de rám mordult. – Azt mondtam ne mozdulj – rótt meg. Kezeimet visszasegítette előbbi helyükre, és már azt hittem visszatér melleim kényeztetéséhez, amikor is eltűnt fölülem. Megint csak értetlenül ráncoltam homlokom, ám még mielőtt feljebb emelhettem volna fejem, hogy megnézzem hova lett, megéreztem kezeit farmerem cipzárján.

– Oldozz el – kértem, mialatt lehámozta rólam a nehéz, fojtogató anyagot.

– Még nem – rázta meg fejét, és az utolsó ruhadarab is lekerült rólam. Igazán kiszolgáltatott voltam most, ami úgy tűnt, nagyon is tetszik neki. – Ahogy ígértem, új emlékeket adok neked. – El sem tudtam képzelni mire készül, de a pajkos csillogás szemében jót ígért.

Nyugodtan feküdtem, míg Szerelmem combjaimat simogatta, szája pedig hasamon kalandozott. De felnyögtem, és szemem elkerekedett a következő, nem várt helyen ért csóktól. Már nagyon is értettem, mire célzott új emlékek címen.

Érezni száját a testemen egy dolog, de érezni őt ott, úgy, mint még sohasem borzongató, de nagyon is édes, gyötrő érzés volt.

– Ne csavargasd a csípődet – szólt rám szelíden.

– Sajnálom, én csak... – pihegtem.

Vadul fészkelődtem az ismeretlen érzéstől. Egyik térdemet behajlítottam, másikon Edward támaszkodott, ujjaim fejem fölött a földet kaparták. Szája és keze felváltva kínzott. Csípőm ösztönösen emelkedett és körözött továbbra is. A legérzékenyebb pontomon izgatott, minden értelmes gondolatot elüldözve ezzel elmémből.

Zihálva kapkodtam a levegőt, szaporább volt a légzésem, mint emberként. Kínzó gyönyört éreztem testemben. Nyelvével és ujjával gyötört, elveszni látszottam, csak nyögdécselni voltam képes. Majd’ szétfeszített az érzés, a testem megkönnyebbülésért kiáltott, amit percekkel később egy igazi, hangos sikoly követett. Fejemet hátravetettem, egész testem ívbe feszült, a szemem fennakadt, ahogy testemet millió parányi darabra robbantotta szét a váratlanul lecsapó kéj intenzitása.

Csak lassan csillapodtam le, fülemben zihálásom mellett még mindig ott csengett Kedvesem neve, mely sikoltva távozott belőlem az imént. A mámoros, szinte öntudatlan állapotból Edward rántott vissza a valóságba, ahogy fölém magasodva látóterembe került elégedett, győzelemittas, de ennek ellenére kissé aggodalmas arca. Összeszedtem magam és rá mosolyogtam, hogy megnyugtassam minden rendben velem. Mert, hogy is lehettem volna rosszul egy ilyen fantasztikus élmény után. A férjem egy – még ha részben is – merőben új módját találta meg annak, hogyan szerezhet örömöt nekem. Amióta én is olyan sérthetetlen voltam, mint ő, sokkal merészebben, szenvedélyesebben viselkedett velem, ami csak még inkább felkorbácsolta bennem a vágyat.

– Kérlek, oldozz el – suttogtam. Buja érzés és gondolat vetett horgonyt bennem. Noha kapni is jó, de adni még csodásabb, és én is örömet akartam nyújtani annak, akit szeretek. Edward most nem tiltakozott, lassan kioldozta csuklómat, hogy fölszabadítson édes kötelékemből. Úgy tűnt, az ing megúszta sértetlenül, amit mindketten elégedettséggel nyugtáztunk. Aztán egy viharos mozdulattal átgördítettem magunkat.

– Te sikeresen meghódítottad a déli csúcsot, nos, lássuk nekem sikerül-e az északit – vetettem oda kacéran. Feltérdeltem, és végig tartva a szemkontaktust, most én szabadítottam meg őt minden felesleges ruhadarabjától. Még emlékeztem mennyire elutasító volt, mikor a születésnapján így akartam boldoggá tenni, de jelenleg úgy tűnt, nincs ellenére a dolog.

Könyökére támaszkodott, úgy figyelte minden mozdulatom. Nem volt szükség különösebb előjátékra, vágya egyértelműen megmutatkozott összezárt ujjaim közt. Erősen markoltam és kínzó szelídséggel kezdtem kényeztetni őt, minek nyomán láttam arcán az elragadtatást, és ez önbizalommal öntött el.

Élvezetteli sóhajok, morgások szakadtak ki a torkából, ahogy előrehajolva ajkaimmal körülöleltem férfiasságát. Tettemre csípője ösztönösen megemelkedett, szeme lecsukódott, légzése szabálytalanná vált. Felnéztem rá, arca minden vonása élvezetéről tanúskodott, ami biztosított róla, jólesik neki, amit teszek. Még folytattam egy ideig ajkaim visszafogott, lassú táncát, majd felbátorodva egyre mélyebben, és sűrűbben fogadtam be.

– Nem vagyok vallásos, de... Oh, Istenem! – nyögött fel élesen. Teste vonaglott, akárcsak nemrég enyém. Tekintetében hol izzó vágy ragyogott, hol ködös homály mutatkozott. Sóhajai és nyögései mind elégedettek voltak. Ahogy egyre közelebb ért élvezete a kiteljesüléshez, annál sűrűbbé és hangosabbá váltak, míg nem teste egyszeriben megfeszült, engem pedig elöntött a büszkeség, amiért én is képes voltam őt újra ily’ módon atomjaira szakítani.

A mellkasára dőlve pihentem, légzésünk egy ritmusra járt. Vártam, hogy majd kimerült leszek, de éppen ellenkezőleg, sosem éreztem még magam fittebbnek. Arról nem is beszélve, hogy újabb kielégülés után vágytam, ám nem tudtam, hogyan közölhetném ezt Edwarddal, nem akartam túl mohónak tűnni. Ő a hajammal játszadozott, én légvételeinket számoltam.

– Örülök, hogy még mindig a vágyak vezérelnek – lehelte boldogan.

– Én is – feleltem megkönnyebbülten. Már nem egyszer belegondoltam, milyen lenne az első pár év, ha mindent csak új ösztöneim irányítanának, ha előtérben mindig csak a szomjúság állna. Borzalmas rémképek vetültek le előttem mindannyiszor. De most már nem kellett félnem, minden a legjobban alakulni látszott. Nem akartam jelenleg sem mást, csak Edwarddal lenni. Érezni a bőrét, csókolni és újra felfedezni minden apró porcikáját most már kifinomult érzékeimmel.

– Hogy van a szomjad? – kérdezte kirántva gondolataimból. Karjai finoman szorítottak testéhez, éreztem üde leheletét az arcomon, láttam csillogó olvadt arany szemét, és nem tudtam elképzelni, hogyan képes másra figyelni, mint a belül tomboló vágyra.

– Köszönöm megvan, jelenleg akad, ami nagyobb kísértést jelent, mint a vér – mosolyogtam csintalanul. Bár a torkomban az égés nem múlt el teljesen, igyekeztem kontrollálni magam, hiszen mégsem tölthettem az egész napomat szomjam csillapításával, mikor voltak sokkal fontosabb és jobb dolgok is, mint például Edward.

Míg ő csak nevetett előbbi kijelentésemen, hiszen rájött mire céloztam, egy gyors csókot nyomtam ajkára, majd kibontakoztam karjából. Tudtam, hogy ő is vágyik a folytatásra – vagyis épphogy az előbbiek csak előjátékok voltak –, így nem is kellett sok, hogy újra hangulatba kerüljön. Végül kínzó lassúsággal, óvatosan magamba vezettem férfiasságát, csípőmmel pedig szelíd ringatózásba kezdtem, amit egyre erőteljesebb, gyönyörteli hangok kísértek részéről. De csak pár percig hajthattam így magunkat a beteljesülés felé, mert Szerelmem egy határozott mozdulattal visszagördített bennünket.

Ölem fájón lüktetett megszakított aktusunk miatt. Edward csak csókolt és simogatott, a csípője köré fonta a lábaim. Percekig gyötört, míg végül megkegyelmezett. Előbb lassan mozgott, gyengéden járt bennem, ki és be, majd gyorsított, kíméletlenül ostromolva. Észre sem vettem és felvettem a diktált ütemet, és ha néha éppen én voltam az, aki gyorsított, ő ugyanúgy tartotta velem az iramot. Teljesen euforikus állapotba kerültem – úgy hittem legalábbis, már ha ez még lehetséges. Egy idő múltán érezni kezdtem az apró, szikraként pattogó remegéseket a testem minden pontjából egyfelé haladni, mialatt Kedvesem izgató bókok százait suttogta a fülembe. Azonban még mielőtt elérhettem volna a csúcs tetejét, ahonnan ismételten megannyi apró darabban térhetek csak vissza, megállt. Rémülten néztem fel rá.

– Még ne – lehelte mélyen enyémbe fúrva tekintetét. Lélegzetem kapkodó volt, csípőm követelőzőn ringott magától, testem könyörgött a folytatásért. Nem értettem miért kegyetlen velem, miért nem akarja megadni, amire mindennél jobban vágyom. Csitított, csapzott fürtjeimet kisimította az arcomból. Végül nehezen, de megértettem miért teszi. Felhevült testem túlságosan követelőző volt, nem gondoltam Edwardra. Bocsánatkérőn pillantottam rá, de nem haragudott, tudtam, még akkor se tenné, ha továbbra is csak a saját élvezetemmel foglalkoznék, de nekem az övé is épp annyira számított.

Csókolt és cirógatott, megvárta, míg lenyugszom, majd újra lecsapott, ezúttal megadva, amire vágyok. Azt hittem szebb és jobb már nem lehet, de most, hogy mindketten valóban odafigyeltünk a másik minden rezdülésére, arra mi jó neki, mit kíván, és mindezt megspékeltük némi vámpíros vadsággal csak még élvezetesebb volt szerelmi játékunk.

Csak most kezdett igazán mozogni, gyorsan, keményen hajtva. Még új elmémnek is gyors volt mindez, holott már kezdtem hozzászokni, hogy ami a valóságban egyetlen pillant, azt én egy egész percnek élem meg, hiszen új érzékeimnek köszönhetően minden letisztulttá, részletessé, jól megfigyelhetővé vált.

Éreztem testének súlyát enyémen, bőr ért bőrhöz, végre meleg a meleghez. Meglepően puha volt és selymes, teljesen más érzés, mint még emberként. Minden megváltozott, vagyis majdnem. A gyönyör most is alattomos módon, váratlanul csapott le rám, ellenben az eddigiekhez képest még erősebben, még kegyetlenebbül, hogy szétfeszítse egész lényem. Újra alig maradt értelmes gondolat a fejemben, csak a mindent elsöprő érzés. Edward perceken belül követett. A teste megfeszült, mellkasából mély morgás tört felszínre. A hátába kapaszkodtam, ahogy megremegve felettem rám rogyott. Éreztem minden izmát, az ereket ujjaim alatt. Sose volt védtelenebb, mint szerelmeskedéskor a karjaimban.

– Köszönöm – ölelte át derekam, és egy csókot lehelt fedetlen vállamra. Már öltözködtünk, a felsőm következett volna, mikor mögém lépett és végigsimított oldalamon. Meglepő volt mikre képes a méreg, semmi nyoma nem volt se a terhességnek, se a szülésnek. Törött csontjaimat is mind begyógyította. Edward már készen állt, öltözéke makulátlan volt, csak bronzvörös tincsei meredeztek kuszán a szélrózsa minden irányába. Azt hittem a térdem soha többé nem gyengül már el a látványától, de szerencsére listámra ezt is visszaírhattam. – Min merengtél el az imént? – kérdezte. Nem gondoltam, hogy észreveszi, így viszont nem kertelhettem.

– Csak azon, hogy minden mennyivel könnyebb lett volna, ha már az elején átváltoztatsz. Kevesebb szenvedés, több boldog pillanat – sorakoztattam érveim. – Ha nem vagyok olyan, amilyen...

– Ha nem vagy olyan, amilyen, elhiheted, az első adandó percben ott az erdőben megöltelek volna – vágott szavamba. Keményen hangzott, amit mondott, de tudtam igaz.

– Sokat szenvedtél mellettem, ugye? – sóhajtottam keserűn.

– A véred...

– Nem pusztán a vérem csábítására gondoltam – szóltam most én közbe. – Gyenge, törékeny kis ember voltam, noha mindig is túlzásnak tartottam ezt a kijelentést, de most már tudom mennyire nem volt az számodra. Vámpír vagy, a tested, mint a gránit, mégis képes voltam fájdalmat okozni neked – görbült le ajkam. – És az együttléteink... Erőtlen kis szárnypróbálgatások voltak a gyönyör kapuja felé.

– Elég legyen, hallgass! – rivallt rám, de nem érdekelt. Úgy éreztem, ha már belekezdtem ki kell adnom magamból, ami nyomaszt.

– Ami igaz, az igaz. Azok összesen sem érnek fel ezzel – utaltam előbbi vad együttlétünkre. – Most úgy ostromolhatsz, ahogy csak akarsz, ahogy kedved és erőd engedi, mert minden érintésed, minden mozdulatod nekem is ugyan olyan jó, mint neked. Ne tagadd, hogy míg ember voltam vissza kellett fognod magad, visszavenned az élvezetekből – követeltem ismerje el igazamat, miután rámutattam a valóságra.

– Nem értem mindezzel hova akarsz kilyukadni – rázta meg fejét. – Ahogy azt sem, hogyan beszélhetsz így a közös múltunkról, az emlékeinkről, az együtt töltött szenvedélyes éjszakákról. És ha netalán elfelejtetted volna, emlékeztetlek, hogy egy ilyen szerelmes alkalommal hoztuk össze a fiunkat. – Dühös volt rám, pedig nem volt igaza.

– Hát nem érted, én csak azért bánkódom, mert már tudom mennyire más így – utaltam lényünkre. – Egy vámpír természeténél fogva többet kíván, több kell neki. Vadabb, lázasabb, hosszabb aktust, én eddig ezt nem adhattam meg neked. Ügyelned kellett minden percben rám, a mozdulataidra, visszafogni magad, a vágyaidat. Sok mindent feláldoztál értem – mosolyogtam szomorkásan.

– És ha kéne újra megtenném! – nézett mélyen szemembe.

– Tudom, hogy komolyan gondolod, hogy őszintén, szívből szeretsz mindennél jobban, nem véletlenül lettem a feleséged. Csak azt mondom, hogy nagy áldozatokat hoztál értem, amiket meg sem érdemeltem, és nem értem, hogy miért – ráztam fejem, teljes homály fedte előttem ezt a tényt.

– Mit miért? Szeretlek, ennyi nem elég magyarázat? – kérdezett vissza felháborodottan.

– De miért pont én? Bele se gondoltál mi lett volna, ha...

– De ha nekem megérte? – toppantott idegesen. Úgy nézett ki, kihoztam a béketűrésből.

– Igazad van – sóhajtottam –, a mi lett volna, ha kérdéseknek semmi értelmük. Ami megtörtént, megtörtént, nincs mit tenni, azokat az áldozatos perceket csak megköszönni tudom, visszaadni már nem. Ne értsd félre, sosem bánom meg, hogy így alakult az életem, hiszen most veled lehetek – mondtam szerelemmel. – Én így vagyok boldog, és remélem, te is. Viszont ne mondd, hogy sose gondoltál bele, hogyan is alakulhatott volna az életed, mondjuk, ha pár évtizeddel ezelőtt nem siklik félre az a randi azzal a lánnyal, vagy később összejössz Leonával, esetleg ha akkor ott az erdőben engedsz a csábításnak... – Ahogy ezt kimondtam megmozdulni sem volt időm, már csattant is a pofon orcámon. Szemem elkerekedett, a levegő a tüdőmben rekedt, nem láttam magam előtt mást csak Edward tomboló arckifejezését. Néztem őt meredten, de alig egy fél percig csak, mert a következőben már szája enyémet ostromolta kíméletlenül.

– Fogd be! – üvöltötte ajkaim közé. – Te nem csak jó anya és feleség vagy, de nem mellesleg remek szerető is. Ha az egész életemet újra kezdhetném, se akarnék soha mást, te nekem teremtettél, és ezt be is fogom bizonyítani! – mondta bőszen, két kezével erősen tartva fejem, hogy végig szemembe nézhessen.

– De...

– Oh, fogd már be! – dörrent rám ingerülten ismét. Megdöbbentem kitörésén, aztán tudatosult bennem, hogy előbb vágná le tőből a karját, minthogy engem bántana, így nem akadt más magyarázat, minthogy kijárt nekem ez a pofon, amiért átléptem egy igen súlyos határt. Csak észhez akart téríteni, nem kellett ehhez különösebb magyarázat, ráadásul éreztem már egy ideje, hogy feszítettem nála egy olyan bizonyos húrt. Talán tényleg megérdemeltem... – Szóval nem adtam eléggé az élvezeteknek? – kérdezte, és nem tétovázott. Egyik keze a hajamba mart, szája hol vadul csókolta enyémet, hol államat harapdálta. Ördögi vigyor ült arcán, és pajkos fény csillant tekintetében, mikor jobbjával belemarkolt combomba. A következő percben aztán úgy vágott gerincre, hogy hátam földdel érintkező hangos csattanása elüldözte a madarakat a közeli fészkekből. Kedvesem tette nem fájt, de meglepett, egy fél perccel később pedig már egyikünkön sem volt ruha. Hol ő volt felettem, hol én voltam, aki irányít. Most már valóban nem kellett finomkodni, aggódni és gondolkozni, már nem kellett félni, hogy bajom esik, most már igazán élhettünk az érzéseinknek és a vágyainknak, és ezt most teljes mértékben ki is használtuk.

Vadul szerelmeskedtünk, minden képzeletet felülmúló intenzitással, és szenvedéllyel, de ugyanakkor épp olyan törődéssel, mint amilyennel a legelső együttlétünkkor viseltettünk egymás iránt. Ám nem ez volt az egyetlen közös bennük. Megmagyarázhatatlan volt az érzés, ami átjárt, holott ismertem, már találkoztam vele, mégpedig a szigeten való első alkalmunkkor. Ez a csodás érzés volt, mely éreztette velem akkor is, megtaláltam hiányzó másik felem, hogy bár különbözőnek születtünk, valami összeköt egyetlen tökéletes egésszé bennünket.

A messzi távolban már hajnalodott, madarak éneke hirdette az Új Nap eljövetelét. A világ lustán ébredezett körülöttünk békés álmából, megzavarva minket, miközben még mindig a szerelem oltárán áldoztunk fáradhatatlanul.

– Már pirkad – jegyezte meg halkan Szerelmem, és hosszú idő után csak most tudatosult bennem, megfeledkeztem valamiről.

– Menjünk haza, látni akarom a fiunkat!